A festőnő, akinek a zongorajátéka még Lisztet és Wagnert is elbűvölte

Nákó Kálmánné Gyertyánffy Berta nevével nemrég találkoztam a Magyar Nemzeti Galéria egyik virtuális tárlatvezetésén, amelyet Bellák Gábor főmuzeológus tartott. A művészettörténész lelkesedése gyorsan átragadt rám; még többet meg akartam tudni erről az asszonyról, aki úgy tűnik, hogy a 19. századi társasági élet egyik legkedveltebb alakja volt.

Berta az örmény eredetű, Erdélyben tevékenykedő nemes bobdai Gyertyánffy család sarjaként jött a világra 1819-ben. Rajzolni a Sankt Pölten-i Angolkisasszonyok zárdájában tanult, első mestere egy 19. századi német festő, Friedrich Baudri volt, aki bejárta Magyarországot, hogy kastélyokban keressen munkát. A tizenkilenc éves lányt ő avatta be a festés és rajzolás műhelytitkaiba. A közös munka során a mester és a tanítvány szívében szenvedély gyúlt egymás iránt, ezért Baudrinak el kellett hagynia a Gyertyánffyak kastélyát.

Bertát a kiegyezés évében nevezte ki Erzsébet királyné palotahölgynek. Csalódással végződött kalandja után két évvel, 1842-ben ismerkedett meg Nákó Kálmán gróffal, akivel hamar egymásba szerettek.

A legenda szerint az esküvőn a grófnak pisztollyal kellett kényszerítenie a papot, hogy az Úr színe előtt egybekelhessen Bertával, mert a lány apósa és anyósa, Gróf Nákó Sándor és Festetics Terézia grófnő mélyen ellenezték a házasságot – a Gyertyánffy család ugyanis nem rendelkezett főnemesi ranggal, és nem akarták, hogy a fiuk rangon alul nősüljön.

Kálmán azonban hajthatatlan volt, feleségül vette szíve választottját és felépíttette a nagyszentmiklósi családi kastélyt, kiterjedt birtokain pedig a környék egyik legkiválóbb gazdaságát hozta létre. A párnak két gyermeke született, Malvina és Sándor.

Bertát a 19. század egyik legműveltebb asszonyának tartották; nagyszerűen festett és emellett olyan magas szinten zongorázott, hogy játékával – az olykor az asszony szalonjában vendégeskedő – Liszt Ferencet és Richard Wagnert is teljesen elvarázsolta. Később a bécsi akadémiai professzornál, Amerlingnél tanult festeni. A művésznő Tiziano- és Rembrandt-kópiákat is készített, emellett cigánylányokat is megfestett, időnként pedig ki is állította képeit.

„Spirka cigánylány” és „Pirkó” című műveit jelenleg a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében őrzik. Érdekesség, hogy a Spirka-képet korábban csak „Cigánylány” címen tartották számon. A névre végül Bellák Gábor bukkant rá, amikor alaposabban megvizsgálták a kép minden apró részletét. Ez azért is volt egy nem mindennapi felfedezés, mert bár gyakran készültek portrék romákról abban az időben, nevüket csak elvétve tüntették fel az alkotásokon, de úgy tűnik, hogy Berta ehhez ragaszkodott.

Lebilincselő személyisége csodálatot ébresztett az emberekben, Lenbach, a müncheni festőfejedelem így írt róla 1872-ben: „Igen tisztelt Gróf úr! Hálás köszönetet mondok szíves soraiért, de honoráriumról szó sem lehet. Boldog vagyok, hogy egy ilyen rendkívüli hölggyel megismerkedhettem. A grófné alkotásai valóságos oázis a mi unalmas ízű korunkban. Az a szándékom, hogy a grófné arcképeit lehetőleg jól fessem meg, hogy így némileg kifejezzem tiszteletemet és nagyrabecsülésemet.”

Az utókorra maradt forrásokból az derül ki, hogy Berta nem csupán tehetséges úrinő volt, hanem jó ízlésű, sziporkázó, intelligens társasági ember is, aki a társadalmi problémák iránt is érzékenységet mutatott.

Gyakran játszott például jótékonysági koncerteken, cigány muzsikusok társaságában.

A festőnő 1882-ben tért örök nyugalomra. Halála nagyon megrázta az öreg grófot, aki hitvese emlékére kórházat alapított Nagyszentmiklóson Berta kórház néven. Berta és Kálmán unokái 1906-ban jótékonysági kiállítást rendeztek a nemes életű asszony képeiből az Iparművészeti Múzeumban.

A gróf és felesége idillikus kapcsolatának emlékét közös szobor őrzi a temesi városban. Az esti sétára induló pár elegáns korabeli öltözetben látható: a zongoraművésznő kezében legyező, a férjéében sétapálca van. Az alkotás Aurel Gheorghe Ardelenau munkája, aki korábban a házaspár gyermekéről, Nákó Sándorról életnagyságú szobrot is készített.

Felhasznált források:  
Tátrai Vilmos: A Szépművészeti Múzeum közleményei 84. (Budapest, 1996); Friedrich von Amerling festmények a Szépművészeti Múzeumban