Az őszinte nagyszülői világ a minta – A Máté Péter-díjas Kikinek a tettek számítanak, nem a beszéd

– A nyolcvanas évektől kezdve viszonylag sokat tudunk az életedről, a karrieredről. Arról viszont még nem nagyon hallottunk, hogy milyen élmények határozták meg a gyerekkorodat.
– Noha a szüleim sokgyermekes családból származtak – édesanyámék négyen, édesapámék heten voltak testvérek –, én egyedüli gyerek vagyok. Nem tudom, ennek köze van-e ahhoz, hogy 1957-ben születtem, azaz lényegében ötvenhatban, a forradalom idején fogantam. Ezt nemcsak kiszámoltam, hanem elejtett mondatokból is tudom. A szüleim már a második világháború idején tinédzserek voltak, de hiába próbáltam kérdezgetni őket, soha egy árva szót nem meséltek a háborúról, sem ötvenhatról. Semmit nem tudok arról, hogyan vészelték át azokat az időket, mit láttak, tapasztaltak. Talán még a hatvanas-hetvenes években is féltek erről beszélni – nemcsak a szomszédok előtt, hanem egymás között is. A szorongás tapintható volt a levegőben, én meg pont olyan fogékony korban voltam, hogy belém ivódott, hogy ne mondjunk senkinek semmit, nehogy baj legyen.

– Volt bármi, ami az akkori feszült társadalmi légkörben egy gyereknek a szabadságot jelenthette?
– A vidék, ahol a gyerekkorom nagy részét töltöttem! Hetekre leköltöztem Szombathely környékére az anyai nagyszüleimhez, de az apai nagyszülők is szívesen láttak az Alföldön. Az a fajta jó értelemben vett vidékiség, amit ezeken a helyeken magamba szívtam, az egész későbbi életemet meghatározta. Emlékszem a hatalmas udvarra, tele állatokkal. A természethez, a földhöz, az állatokhoz kötődés és az az értékrend, amit a nagyszüleim képviseltek, kitörölhetetlen emlék. Jártak együtt templomba, az emberek összetartottak, hétvégenként segítettek egymásnak házat építeni, de a hétköznapokban is számíthattak a másikra. Nem volt olyan áskálódás meg egymás kibeszélése, mint manapság. És a politikával sem foglalkoztak annyit, tették a dolgukat, hajnalban felkeltek, megetették az állatokat, kimentek a földre dolgozni, este kukoricát morzsoltak és zenéltek. Nekem ez hihetetlenül tetszett!

Kép

– Innen jön akkor a zene szeretete is?
– A nagybátyám zseniális figura volt, bognárként dolgozott. Jól felszerelt műhelye volt, kerekeket, hordókat, bútorokat készített. A környékbeli emberek vele, vagyis az ezermesterrel csináltattak meg mindent. De fantasztikusan tangóharmonikázott, és nagyon jól gitározott is! Esténként összejött a család meg a szomszédok, szóltak a különböző katonanóták és hasonlók. Nekem nagyon imponált, hogy előbb a harmonikán játszotta a basszust és szólózott a másik kezével, aztán lerakta, felvette az akusztikus gitárt, és azzal folytatta. Fogalmam sincs, honnan tanulta meg az akkordokat. Persze az ő hatására harcoltam ki, hogy kapjak én is egy magnót, amin hallgattam, később meg már rögzítettem is a zenéket. De nemcsak a muzsikájukat szerettem, hanem a nagynéném humorát, azt a derűs vidámságot, azt a sok felhőtlen nevetést is, ahogy a vidéki emberek el tudták engedni magukat.

Én voltam a pesti gyerek, ha megjelentem, körbeálltak és nézték, hogy miért van például hosszú hajam.

– A hosszú haj még akkoriban is a lázadást jelképezte, amikor már zenekarokban játszottál…
– Gitáron kezdtem, majd basszusgitárra váltottam, és mellé már énekeltem is. Eleinte csak a garázs elé álltunk ki eljátszani, hogy mekkora zenészek vagyunk, aztán egy következő bandával már a környékbeli művelődési házakat jártuk. Az Óceán zenekarban lettem frontember, az 1980-as első kislemezünktől kezdve számítom a zenei pályámat. És igen, a hosszú haj kardinális kérdés volt. A szüleimet állandóan behívták a középiskolámba, hogy csináljanak velem valamit, legalább tegyenek a fejemre egy sapkát. De a rendőr is, ha meglátott, igazoltatott. Később ez azért is volt érdekes, mert ha nem lett volna munkahelyem, közveszélyes munkakerülőként bevisznek. De nekem a zene mellett is mindig volt valami: papíron hol takarító, hol földmérő voltam. A szakmámban, autószerelőként viszont sosem dolgoztam. Mindig a színpad felé kacsintgattam, éreztem, hogy valami tombol bennem, ami szép lassan ki is jött, megvalósult. Jó volt a fokozatosság, akkor még nem úgy ment, hogy szombat este szerepeltem egy tévéműsorban, és vasárnap már sztárként dobáltak a levegőbe.

Kép

– Szerinted mi emelhette ki az Első Emeletet a többi feltörekvő zenekar közül?
– Talán pont a lépésről lépésre haladás meg a rengeteg munka, amit beletettünk. Napi hat-nyolc órákat próbáltunk, onnantól nekem sem fért bele más az életembe. De nem is munka volt ez, annyira szerettük! Volt egy egészséges felfutása a dolognak, ahogy két év közös zenélés után kijöhetett az első lemezünk, aztán egyre több helyre, még a kicsi falvakba is elmentünk játszani. Hétfőtől hétfőig úton voltunk, akkoriban még nem csak hétvégenként és nyáron voltak koncertek. Pedig az utak sem olyanok voltak még, mint ma, nem is tudom, hogyan sikerült annyi helyre eljutni. Amikor kiszállsz a turnébuszból, és ott várnak több ezren, s nem is érted, miért jöttek…

Az a zenekar abban a környezetben nagyon megtalálta a fiatalokat. A KFT-vel együtt valami újat, mást hoztunk.

– Arra sosem gondoltál, hogy egy rockosabb csapatban énekelj? A karakteredhez az is passzolna.
– A nyolcvanas évek elején megkeresett Kukovecz Gábor, aki akkor indította el a Pokolgép zenekart, hogy nincs-e kedvem csatlakozni. Nagyon szerettem a rockzenét, de nem tudtam elképzelni magam a színpadon és a színpad mögötti életben sem rockerként. Az az életforma nekem sok lett volna, úgyhogy más irányt választottam, és szerencsére rá egy évre mi is megindultunk az Első Emelettel.

– A nagy időszak után, a kilencvenes években szétszéledtettek az élet különböző területeire, te sok más kreatív munka mellett főleg rádiózni kezdtél. Sikerült közben a vidékiséghez is visszatalálnod?
– Ma Budapesttől harminc kilométerre élek, mert valóban visszavágytam egy ilyen közegbe. Nem akartam állatokat tartani vagy gazdálkodni, de fontos volt, hogy legyen hova kiülni akár egyet bográcsozni, és legyen tér. A természet közelében vagyunk, ha kilépek a házból, ötven métert megyek, és belépek egy tájvédelmi körzetbe. Jó levegőjű, csendes miliő ez, ellensúlyozza a koncertezéssel járó nyüzsgést. A másik dolog, ami egyensúlyban tart, az a sport. Önuralmat, fegyelmet ad. Soha nem nyúltam semmilyen káros szenvedélyhez, ettől is megóvott. Már gyerekkoromban sporttagozatos voltam, a KSI-ben atletizáltam, majd futballoztam többek között a magyar színészválogatottban. A kilencvenes évek óta jégkorongozom – néha oda is szólnak az ellenfelek, hogy melyik a kedvenc Emelet-daluk!

Kép

– Nem kerülhető meg a téma, hogy a sportos életmódod ellenére kétszer is meg kellett küzdened egy rosszindulatú betegséggel. Milyen tanulságokkal sikerült túljutnod rajta?
– A betegséget valami előhozza. Én akkor nagyon le voltam terhelve, a sok munka sok stresszel is járt. Aztán abban a két és fél éves időszakban megtanultam elengedni dolgokat. Nem bosszankodni, nem széthajtani magam. Talán a sport is a visszájára fordul, ha leterhelt élet mellett űzi az ember. Megtanultam jobban odafigyelni magamra, rájöttem, hogy tudni kell másoknak nemet mondani. A család és az orvosok segítsége is kellett, de a legfontosabb talán az volt, hogy éreztem: van még feladatom, nem mondhatok le magamról. Ha többször is visszajön egy betegség, van, hogy az ember kilátástalannak érzi a helyzetet, de az akaratát nem veszítheti el. És a hitét sem – főleg magában. Ez tizennégy éve történt, azóta kevesebbet vállalok. Heti három jégkorongedzés, kiegészítésként séta a természetben.

Optimalizáltam az életem. Minden benne van: család, zene, rádiózás, sport, természet. Amiket már gyerekként is szerettem. Nagy ajándék, hogy ezekkel foglalkozhatok.

– Ráadásul úgy, hogy amit letettél, leteszel az asztalra, azt a közönség és a szakma is értékeli…
– Hihetetlenül fontos visszacsatolást jelentenek ezek a díjak az elmúlt több mint negyven évre. Négyszer voltunk az év zenekara, én négyszer az év énekese, és ezeket mind a közönségtől kaptuk. Most pedig itt az egyik legrangosabb szakmai elismerés, a Máté Péter-díj. Óriási megtiszteltetés, úgy érzem, hogy csak történt valami velem, velünk ebben a négy évtizedben! De erre is azt mondom: nagyon nem mindegy, az ember honnan jön, hogyan kezdi, mit lát gyerekkorában. Nekem a vidéki emberek hozzáállása, az az értékrend, amit a nagyszüleimtől láttam, az őszinte világuk fontos mintát adott. Megtanította, hogy nem a beszéd, hanem a tettek számítanak. Az élet bármely területén.