Az áramkörforrasztó és az ő tükre - Mihalec Gábor és Mihalec Dóra

Dóri: Nagyon fiatalok voltunk, amikor összeházasodtunk, Gábor alig több mint húszéves. Tudtuk, hogy együtt szeretnénk leélni az életünket.

Gábor: Az értékrendünk megegyezett, akkor már három éve voltunk egy csapat, és nagyon hasonlóan gondolkodtunk hitről, gyerekekről, pénzről – de részletes jövőképünk nem volt. Én egy órásüzletben dolgoztam, bár akkor már jártam teológiai főiskolára, de nem gondoltam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni; Dóri pedig akkor végzett a tanítóképzőn.

– Mik voltak a házasságotok első mérföldkövei?

Gábor: Viszonylag gyorsan egyházi szolgálatba hívtak minket. Egy bibliai levelező tanfolyamot végeztünk az adventista gyülekezetben, és amikor esténként már 1500 megválaszolandó levél várt minket, vagyis túlnőtt a misszió azon, hogy otthonról válaszolgassunk, megkértek minket, hogy csináljuk főállásban, ezért Szegedről Budapestre költöztünk. A másik pedig az, hogy Dóri akkoriban kezdte pedzegetni, hogy de jó lenne hármasban lenni… Erre akkor, 22 és fél évesen azzal reagáltam, hogy vettem neki a születésnapjára egy sziámi cicát.

– Ma, párterapeutaként hogyan értékeled ezt a gesztust?

Gábor: Azt mondanám, hogy inkább beszélgetni kellett volna róla, nem pedig ezzel elsunnyogni. Nem éreztem magam késznek, de nem akartam konfrontálódni sem. Aztán az élet hamarosan másképp hozta, szülők lettünk, és egy pillanat alatt átértékelődött az életem, megváltozott a dolgok fontossági sorrendje. A fiunk másfél éves volt, amikor elköltöztünk Németországba, mert a mesterképzésemhez kaptam egy ösztöndíjat. Ott érintett meg a segítő hozzáállás, egész világok nyíltak meg előttem, és elkezdtek érdekelni a pszicho-előtagú tudományok. Emlékszem, esténként lelkendezve meséltem Dórinak, hogy „képzeld, a pszichológusok nemcsak a hasukra ütnek, amikor véleményt mondanak, hogy valakinek mi a baja, hanem azt számokban is mérni lehet, sőt, diagrammokban meg lehet rajzolni!”

– Dóri, te is ilyen lelkes voltál?

Dóri: Én kísérővízummal voltam ott, Viktor még kicsi volt, vele töltöttem az időm nagy részét, de igyekeztem Gábort támogatni.

– Nem hiányzott Németországban a család, a közösség?

Dóri: Úgy kell elképzelni, hogy az erdő közepén van egy kicsi zsáktelepülés, amelyben minden az egyetem köré szerveződött, és van játszótér is. Nagyon sok fiatal család élt velünk együtt, csaknem 30 országból. Ott tényleg kinyílt a világ, sokat változtatott a szemléletünkön, és sok mindent hazahoztunk onnan.

Gábor: Amikor Németországba mentünk, egy lelkészi életet képzeltem el a jövőben, és Dóri is beletörődött a lelkészfeleségek cirkuszi vándoréletébe. De ott megértettem, hogy a segítő foglalkozás mennyire izgalmas: beleszólhatok az életembe, irányíthatom a sorsom. Amikor visszajöttünk Budapestre, már tudtam, hogy Szegedre akarok költözni, hogy közel lehessek azokhoz, akikre kisgyerekes családként majd számíthatunk.

Mihalec Gábor és Mihalec Dóra – Kép: Páczai Tamás

Dóri: Akkor ugyanis már vártam a lányunkat, aki aztán itthon született meg.

Gábor: Kemény döntéseket hoztunk: kimondtam, hogy nekem a család az első, és ha kell, ezért a szakmai tempóból is visszaveszek; nem akarom, hogy ide-oda helyezgessenek minket. Attól kezdve csodálatos módon alakult az életünk, például hihetetlen olcsón tudtunk telket venni, pont ott, ahol szerettünk volna. Tudtam, hogy elsősorban nem beteg emberekkel szeretnék foglalkozni, hanem a kapcsolatokkal. Jött a családterapeuta-képzés és a doktori, párterápiás súlyponttal. Mellette pedig maradt a lelkészi szál is.

– Amikor elkezdtél komolyan foglalkozni a kapcsolatokkal, érezted, hogy a te kapcsolataidra is hat mindez? Miközben tudományként foglalkoztál vele, maradt erőd a saját életed megváltoztatára?

Gábor: Igen, de ez nem mindig pozitív élmény, hiszen felismered a mintázatokat, amelyek évtizedek vagy évszázadok óta működnek a származási családodban. Ez inkább szembenállást eredményez, és kicsit kívülállónak kezdtem érezni magam a saját családomban.

Dóri: Én elég érzékenyen reagáltam, ha úgy éreztem, hogy valamit kipróbál rajtam…

Gábor: Mindig azt mondta ilyenkor: „Ne terápiázz!” Viszont, ha később előre elmondtam egy-egy ötletet, mindig partner volt. Fiatalon még nem volt meg bennem ez a finomság, és mindig lebuktam.

– Mindig együtt hoztátok meg a fontos döntéseket?

Dóri: Kompromisszumkészek vagyunk, bár nem vagyunk egyformák.

Gábor: A házasság kétszavazatos rendszer, csak a két igen jelent igent.

– De azért mindenkinek van kompetenciaterülete?

Gábor: Bizonyos döntések – a speciális hozzáértésből fakadóan – az egyik félre delegálódnak, például klímát én választok, de Dóri dönt, melyik szobába, melyik falra szereljük be.

– Ha mégis vita alakul ki, mennyi az ideális idő, hogy lezárjátok, és ne alakuljon állóharccá?

Gábor: Vannak hosszan elhúzódó kérdések, most például 15 év után felújítjuk az otthonunk egy részét, és ülőgarnitúrát keresünk…

Dóri: De már régóta! Viszont fontosnak tartjuk a másikat annyira, hogy addig keressük, amíg mindkettőnknek megfelelőt találunk. Hiszen a lakás az ő otthona is, fontos, hogy jól érezze magát benne.

– Ha nem értetek egyet, fontos, hogy megértsétek a másik motivációit?

Gábor: Nem, ez nem segít, mert akkor nagyon közel kerülök ahhoz, hogy bíráljam a másik személyiségét. Ő egy másik személy más tulajdonságokkal, el kell fogadnom, hogy lehet más a véleménye, bármi is ennek az oka.

Mihalec Gábor – Kép: Páczai Tamás

– Azért kérdezem, mert Pál Feri például mindig az okokat, a mélyebb összefüggéseket és motivációkat keresi. Azt mondja, ha ezt megértjük, meg tudjuk szeretni a másik döntését is.

Gábor: Lehet, hogy én ezt eltúlzom, de én a párterápiában is azt lesem, hogy hol nyílik meg egy kis rés a békülés felé valamelyik félnél, hogy oda betehessem a lábam, és még többet csikarjak ki. Nagy dolgokban valóban fontos a motiváció megértése, de például ennél a kanapé-kérdésnél, amikor háromszor mentünk vissza ugyanabba a boltba, nem túl célszerű. A kisebb dolgokat el kell tudni engedni, de ha a másik nagyon makacsul harcol valamiért, valóban tudnom kell, miért. Mindkettőnknek vannak olyan racionálisan megmagyarázhatatlan dolgai, amelyeket a másik nem tud megérteni, de elfogadja.

Én például sosem fogom megérteni, miért kell minden alkalommal elmennünk az üzletbe, amikor új színes papírok érkeznek, hiszen tele van velük a szekrény. De nekem Dóri fontos, ezért, ha nem is férnek el a dolgaim a szekrényben a papíroktól, megyünk papírt venni. Aztán nekem is van egy bogaram: nem tudom mekkora az a karóramennyiség, amire azt mondanám, hogy na, elég. Az órásboltban töltött három év alatt megfertőződtem. Megmondom a karórája alapján, ki kicsoda, ha meglátok egy szép darabot, azonnal tudom, melyik öltönyömhöz menne. Dóri is elfogadja ezt. Az is fontos, hogy kiálljunk a számunkra fontos dolgokért, és ezt meg is fogalmazzuk. Ha nekem fontos, hogy a barátaimmal elutazzak pár napra, akkor ezt a páromnak el kell fogadnia.

– Ez talán keményebb dió, mint az óramánia…

Dóri: Épp az előbb, az autóban utazva hallottuk a rádióban, hogy 5 mexikói férfi elhatározta, hogy buszt bérelnek és együtt elutaznak az oroszországi foci vébére, de az egyiküket nem engedte el a barátnője. Ezt nem tudom megérteni. Hiszen az a barátnő elvesz valami fontosat a párjától. Ha így le van korlátozva egyik vagy másik fél, ott nem jó a kapcsolat. Bízom Gáborban, tudom, hogy hű marad.

Gábor: Bennem nagyon sokáig volt egy gátlás, hogy Dóri nélkül elmenjek valahova. Aztán úgy alakult, hogy két barátommal együtt vettünk részt egy képzésen három napon át. Amikor hazajöttem, Dóri azt mondta: „Tudom, hogy kikkel voltál, nem tudom, mit csináltatok, de ha ez ilyen hatással volt rád, akkor tedd máskor is.” Nekem az utazás gyerekkori álmom, mindig arról ábrándoztam, hogy új kontinenseket és állatfajokat fedezek fel. Ekkor jöttem rá, hogy ha én megélem a vágyaimat, akkor a kapcsolatunkhoz is hozzáteszek ezzel. Dóri is szeret Európán belül utazni, sokszor megyünk együtt is, de ő ilyenkor mérlegeli, hogy mennyi ideig tart az út, hányszor kell átszállni, majd gyakran azt mondja, „akkor inkább menj egyedül”.

Dóri: De azért az a körülmény fontos, hogy a mi gyerekeink már nagyok, majdnem 16 és majdnem 21 évesek. Egy kisgyerekes anyukát otthagyni, akinek esélye sincs elmenni, nem ugyanaz.

Gábor: Amíg a gyerekek kicsik voltak, addig mindig együtt is mentünk. Az is nagyon fontos, hogy én mindig elszámoltathatóvá teszem magam: Dóri tudja, kikkel vagyok, ismeri őket, a feleségeiket is. És tudja, hogy olyan helyekre megyünk, amely a kapcsolatunk számára nem jelent veszélyt.

– És mi Dóri álma?

Dóri: Hű… az én álmom?

Gábor: Te régész akartál lenni, gyűjtöd a régi tárgyakat, történelmi könyveket olvasol…

Dóri: Igen.

Mihalec Dóra – Kép: Páczai Tamás

– Dóri, neked milyen érzés Gábort reflektorfényben látni, és kicsit az árnyékában is élni?

Dóri: Tudok neki segíteni a népszerűség kezelésében. Néha kicsit visszahúzom a gyeplőt, ha kell.

– Úgy tűnik, a szereplés nem teher a számára…

Gábor: Tény, hogy mindig volt bennem extrovertáltság, de nagyon megdolgoztam azért, hogy meg is merjem mutatni. Vajdasági szülők magyar gyermekeként Németországban felnőni nem volt egyszerű. Kilencévesen az osztálytársaim egy papírt nyomtak a kezembe a német egyházi iskolában, amelyre kézzel rá volt írva a Miatyánk. Azt mondták: „Olvasgasd, rendezd a kapcsolatod az Úrral, mert tanítás után minden idegent kivégzünk.” Amikor a Vajdaságba költöztünk, német voltam, amikor Magyarországra jöttünk, megtudtam, hogy szerb vagyok. Németországban egy kurzuson – szociális kompetenciatréning címén – egy egész csapat dolgozott rajtam, kielemeztek, darabokra cincáltak, újra és újra szembesítettek önmagammal. Sikerült háttérbe tennem minden negatívumot, hogy ha kiállok, ne kelljen félnem attól, amit a másik gondol. Amikor a stressz miatt két hét hasmenéssel mentem a doktori szigorlatra, Dóri megfogta a kezem: „Jobban ismered ezt a témát, mint bárki, aki ott ül, ez a te »gyereked«. Miért aggódsz?”.

Dóri: Visszatérve a kérdésedre, nem könnyű az árnyékában lenni, sokszor azt a szakmai sikert is neki könyvelik el, amit én érek el, ráadásul a beszéd nem is az erős oldalam. Ő viszont mindig azonnal kiáll értem ilyenkor. Nagyon figyel arra, hogy én is megkapjam az elismerést.

Gábor: Dóri nagyon szerény, de épp most adják ki Amerikában az Adventista Egyház gyerekújságját, a Mosolyt, amit ő szerkeszt. Az egyháznál a gyerekosztályt vezeti, tábort szervez, nagyon ért a gyerekekhez. Én is elmegyek neki segíteni, de én szívesebben beszélgetek 500 felnőttel, mint három gyerekkel, mert ők kíméletlenül megmondják a véleményüket.

Dóri: De azért nagyon jól bánik velük. Legutóbb nem mindennapi dicséretet is kapott: „Gábor bácsi, ha meghalsz, én 100 virágot viszek a sírodra.”

– Gábor, nemrég azt mondtad egy videóban, hogy akkor kezdtél igazán érdeklődni a párkapcsolati témák iránt, amikor észrevetted, hogy Dóri szeme már nem csillog úgy, mint régen.

Gábor: Ez akkoriban volt, amikor még a házasságunk elején Budapestre költöztünk. Volt bennem egy hamis elképzelés, hogy ha Isten szolgálatában dolgozom, minden menni fog magától, nem változik semmi, még ha apa lettem is. De amikor láttam, hogy Dóri tekintete megfakult egy ideje, rájöttem, nincs jogom ahhoz, hogy elhanyagoljam a családomat. Van közünk ahhoz, hogy a másiknak csillog-e a szeme. A párterápiás munkámnak is ez a fókusza: van hatalmam a másik boldoggá tételére. Én sem tudom, milyen forgatókönyv szerint élném az életem nélküle, mert a hivatásválasztásomat, a gondolkodásomat is neki köszönhetem. Az ő tükrében ismertem meg magam, és az ő hatására jöttem rá, hogyan tudom a környezetemet jobbá tenni. Amikor megismertem, egy elektrotechnikai iskolát végeztem, és az volt a tervem, hogy egész életemben nyomtatott áramköröket forrasztok össze.

– Végül is nem is áll ettől olyan távol egy párterapeuta munkája.  

A cikk a Képmás magazin 2018. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>