Döcög, zakatol, rángat még ez a mostani, kényelmes vasúti kocsi is, ahogy beérünk a fővárosba, és a szélrózsa minden irányából érkező sínpárok között átrobogunk egy-egy váltón. A pályaudvar előtt megállunk, bevárjuk egy a mienknél fontosabb szerelvény sürgős indulását, közben a legszélső vágányon veszteglő zöld vagonokat nézem. Mindig itt, mindig ugyanúgy várakoznak sötéten tátongó ablakaikkal, festésük esőtől, hótól és napsütéstől mállik. Vajon mikor és mire használhatták őket? Milyen félresiklott vagy épp irányba állt emberi sorsokról mesélhetnének...

Kötött pályán robogó történelem

A vasúti kocsi szimbóluma az egész 20. századi európai történelemnek, de különösen az első világháborút követő ínséges évek Magyarországának. A gőzgép megalkotása forradalmasította a kontinens közlekedését, a 19. századi vasútépítési láz városokat, régiókat, országokat kötött össze, kapcsolt be az iparosodó társadalmak vérkeringésébe. Magyarország területén például az első világháború kitöréséig 21 200 km hosszú hálózatot építettek ki. De nemcsak Párizsba szerencsét próbálni, a Riviérára pihenni vagy a Magas-Tátrába gyógyulni vágyók utaztak ezeken. Ugyancsak vonattal vitték fiainkat 1914-ben a frontvonalakra, harminc évvel később idős és fiatal honfitársainkat a náci és szovjet táborokba. Mindkét világégés után határon túlról érkező magyarok – menekültek vagy kitelepítettek – mentették át romokban heverő életük megmaradt darabkáit egy-egy vasúti kocsiban.

Trianoni „vagonlakók”

Száz évvel ezelőtt például egész kis „lakótelepek” létesültek országszerte tehervagonokból. Az elveszített háborút követően Magyarország területének jelentős részét megszállták a szomszédos országok hadseregei, 1918 és 1921 között legalább 350 000 magyar települt át a trianoni szerződés által törvényre emelt új határokon belülre. A területének jelentős részét elveszített, gazdaságilag kimerült, a vörös- és fehérterror, valamint a román megszállás által megtépázott közigazgatásnak nem kis fejtörést okozott ennyi ember elszállásolása, ellátása, foglalkoztatása. Hiány volt lakásból, élelmiszerből, tüzelő- és üzemanyagból is.

Kép

Az érkezők jelentős része nem is tudott azonnal elhelyezkedni, statisztikák szerint minden tizedik trianoni menekült élt hónapokig – egyesek évekig – egy-egy pályaudvar vagy állomás félreeső vágányain. Az Országos Menekültügyi Hivatal ingyenkonyhát, tanfolyamokat, gyereknyaraltatást szervezett számukra, anyagi és természetbeni juttatásokkal segítette őket. Az utolsó „vagonlakó” 1927-ben hagyta el a MÁV területét, addigra már Budapest több pontján is épültek számukra alacsony komfortfokozatú lakóépületek. A nélkülözést enyhítették a nyugat-európai országokból érkező adományok, segélyszállítmányok, valamint az Országos Gyermekvédő Liga nagyszabású utaztatási programja.

Gyermekvonatok Nyugat-Európába 

Nemzetközi összefogásnak köszönhetően 1920 és ’30 között több mint 60 000 legyengült magyar gyermek utazhatott néhány hónapra külföldi nevelőszülőkhöz: leginkább Hollandiába, Belgiumba és Svájcba, kisebb részük Svédországba és Angliába. „Az a gyermekanyag kelt útra, amelyik itthon a nélkülözéseket alig-alig bírta volna ki, és igen nagy százaléka bizony korai pusztulásra volna ítélve” – írja egy jelentésében Neugebauer Vilmos, a programot Magyarországon koordináló Országos Gyermekvédő Liga igazgatója. A kiutazó gyermekek az őket megvizsgáló külföldi orvosok igazolása szerint rosszul tápláltak voltak, fejlődésükben átlag két évvel visszamaradtak, és magukon hordozták a háborús szenvedések és nélkülözések jeleit.

Az első vonat, amely 260 lányt és 340 fiút vitt Hollandiába, 1920. február 8-án gördült ki a Keleti pályaudvarról. Ezt nem kis részben Jan Clinge Fledderus budapesti holland főkonzul és Henriëtte Kuyper (a holland református teológus és miniszterelnök, Abraham Kuyper legidősebb lánya) magyarok iránti rokonszenve és fáradhatatlan szervezőmunkájára tette lehetővé. A nagykövet hazalátogatva szembesült azzal, hogy a semlegességüket a világháborúban megőrző hollandok támogatják a német és osztrák rászorulókat, de szinte semmit sem tudnak a magyarországi állapotokról. Kapcsolatrendszerükön, újságcikkeken és előadásokon keresztül sikerült adományokat gyűjteniük, valamint nevelőszülőket toborozniuk. Sokan érezték erkölcsi kötelességüknek, hogy segítsenek rászoruló embertársaiknak, emellett a szigorú kálvinizmusukról híres holland közösségek küldetésüknek tekintették azt is, hogy ne hagyják elkallódni távoli hittestvéreiket. Ilyenformán a humanitárius akció vallási színezetet kapott. A Hollandia által befogadott 28 000 gyermek jelentős része protestáns volt, egészen addig, amíg Knébel Miklós atya közbenjárására 1923-ban a programba bekapcsolódott a belga katolikus egyház, és megszervezte 21 000 fiatal utaztatását, elhelyezését és ellátását.

Kép

Irány „Csokoládéország”!

„Pár perc, s már a kocsik ablakain nézegetnek ki a gyerekek s lesik a mamát, az édesapát, az itthon hagyott testvéreket – tudósított az első vonat indulásáról Az Est. – Az egyik kocsiban egy ötéves fiúcska sír keservesen. Először szakad el szegényke hazulról, kis szíve belefáj a válásba. Hiába vigasztalja a miniszterelnök, kinek itthonmarasztaló szavára egy gyerek sem akar hallgatni. Szűken mért sovány vacsorák után álmodtak ők a messzi meseország gyönyörűségeiről.”

A 3–16 év közötti gyermekek kezdetben tíz hetet töltöttek külföldön, később ezt húszra emelték, de sokan voltak, akik több turnusban is – később már csak a nyári vakációkra – visszatértek kinti családjukhoz. Családok, gyermektelen házaspárok, papok és egy háztartásban élő egyedülálló testvérek is lehettek befogadó szülők. Az új környezetben a legtöbben hamar megtanulták a nyelvet, azon pedig magyar tanítók iparkodtak, hogy hazájukat se felejtsék el.

„A mióta itt vagyok, egy kilót híztam. Elég sok egy hét alatt. Rengeteg tejet iszom. (...) Itt a vajjal megkent kalácsot czukorral eszik, ez aztán nagyon jó így. (...) Már tanulok hollandul is. Számolni már tudok. Az idő pompásan telik” – olvashatjuk a tizennégy éves Medveczky Tibor levelét, amelyben a sajtó által „Csokoládéországnak”, Eldorádónak nevezett üdültetésről tudósít.

A jótékonysági rendszer nem volt hibátlan: az, hogy az anyagi terheket viselő befogadók milyen korú, nemű és származású gyermeket láttak vendégül szívesen,  felül tudta írni a rászorultságot, és nem is ment mindenütt zökkenőmentesen a beilleszkedés. Akadtak olyanok is, akik végleg kint maradtak – például mert elveszítették a valódi szüleiket, esetleg azok nem tudtak, nem akartak gondoskodni róluk –, vagy csak hátrahagyott rokonaik nyomásának engedve tértek haza a rosszabb körülmények közé. A többségben azonban évtizedekre elültették a hála és a résztvevő országok közötti testvéri kapcsolat magvait. 

Az ültetési rend

Ki mondta, hogy a dekoráció nem lehet egyben praktikus is? A lakodalmi vacsora ültetési rendje például pont ilyen – az ötletes és szép kivitelezés csak emeli az est hangulatát, miközben a segítségével a vendégek pillanatok alatt megtalálják a nekik szánt helyet. Ez pedig a kifejezetten nagylétszámú rendezvényeknél igen nagy segítséget jelenthet.

A mi esküvőnkön például egy régi, vintage bőrönd töltötte be az „információs pont” szerepét: a kinyitott táska felső részébe két spárgát feszítettünk (ezek akár rajzszöggel is rögzíthetők a bőrönd peremébe), majd ezekre csipeszeltük az ültetési kártyákat. Ezt a dekorelemet viszont egy nagyobb, vastag és díszes képkerettel, vagy akár egy kiszuperált, a pár ízlése szerint lefestett faajtóval is meg lehet oldani.

Borkedvelő szerelmesek pedig akár a kedvenc italaik dugóival is kivitelezhetik az ültetési rendet – csak pontosan annyit kell összegyűjteni, ahányan részt fognak venni a nagy eseményen.

A borosdugók tetejébe egy kampót csavarunk, az oldalukra pedig arany vagy ezüst alkoholos filccel lehet felírni a vendégek nevét. Majd ezeket egy pácolt fatáblára szögeljük fel, amin az asztalok számozását akár a borosdugókon használt színnel is jelezhetjük!

Kép

Kép: Freepik

További remek ötlet, ha az ültetési rendet a ceremónia után kínált welcome drinkkel ötvözzük. Ez esetben felespoharakra kell felírnunk a vendégek neveit, majd akár polcokra, akár egy külön fogadóasztalra csoportosítanunk őket az asztalok szerint. Mindössze arra ügyeljünk, hogy ha világos színt használunk a felirathoz, akkor a poharakba sötét színű rövidital (pl. gyomorkeserű vagy likőr) kerüljön!

Asztali dekoráció

Az igazán élő asztaldekoráció megteremtéséhez ne habozzunk a természethez nyúlni: a megszokottabbnak számító apró cserepes és vágott virágok, koszorúk mellett kihelyezhetünk hosszúkás üvegedényeket is – akár kagylókkal, szép kavicsokkal vagy tobozokkal, és persze lámpafüzérekkel töltve. Az est fényéhez ugyanis nem árt némi hangulatvilágítással is hozzájárulni. Dekoráljunk néhány vastagabb, fehér állógyertyát nekünk tetsző szalaggal vagy spárgával, de saját készítésű mécsestartókat is bevethetünk – akár teamécsesekkel vagy úszógyertyákkal is! Ehhez jó hír, ha lapul otthon néhány tiszta befőttesüveg, ezeket ugyanis nagyon szép mécsestartókként alkothatjuk újra. És ilyenkor az eklektika sem feltétlenül hátrány! Vásároljunk néhány papírból készült tortaalátétet, vágjuk le a csipkedíszítésű peremüket, majd egy ecset és színtelen tapétaragasztó segítségével ragasszuk körbe velük a befőttesüvegek alsó részét. A végső simítás az üveg peremére kötött, az esküvő színvilágához passzoló szalag, majd természetesen az est folyamán meggyújtott és belehelyezett mécses.

A befőttesüvegek ezen túl asztali vázákként, füzértartó fényforrásként is újrahasznosíthatók, akár a fenti, akár egyéb kiegészítő dekorációval.

Ha a kamránkban lapul néhány boros- és/vagy sörösüveg, ezeket is bátran bevonhatjuk az esküvő hangulatának megteremtésébe. Az üvegeket fújjuk le nekünk tetsző színűre, de akár spárgával alaposan körbetekerve a vintage asztaldekoráció részévé is tehetjük. Használjuk őket gyertyatartókként vagy vázákként!

Névkártyák

A vendégek helyét jelölő névkártya az asztali dekoráció részének tekinthető, és szerencsére e téren is számos ötletes, csináld-magad variációt tudunk létrehozni. Amennyiben természetközeli hangulatú esküvőt tart az ifjú pár, érdemes lehet megfontolni fényes falevelek (pl. babérmeggy vagy olajfa) vagy akár kagylók bevetését, amikre egy arany vagy ezüst toll segítségével vihetjük fel a vendégek neveit. De ugyanígy kreatív, természet által ihletett megoldás lehet, ha kinyomtatott vagy kézzel írt névkártyákat egy-egy tobozba tűzzük bele.

Kép

Kép: Freepik

A boros tematikájú dekorációhoz kapcsolódóan a névkártyáknál is megjelenhetnek az újrahasznosított borosdugók. Egy éles kés vagy kézi fűrész segítségével vágjunk egy kb. 1 cm mély hasítékot az oldalukba, és oda bele is csúsztathatjuk a névkártyákat!

Ha pedig némi aprósággal is meglepnénk a násznépet, ne habozzunk azt is kézzel készíteni, és akár összevonni a névkártyákkal! Apró üvegekbe tegyünk néhány egész chilipaprikát, rózsaborsot és rozmaringszálat, majd öntsük fel olívaolajjal – így néhány nap után már el is készül a saját fűszerolajunk.

De akár levendulavirágokkal és illóolajokkal kiegészített házi fürdősót is tölthetünk az üvegcsékbe, amiknek aztán ízlésesen a nyakára kötözhetjük a névkártyákat.

Fotófal

A „Nagy Nap” személyesebbé tételének az egyik legjobb és egyben legegyszerűbb módja az, ha közös képeket, emlékeket teszünk közzé az ifjú párról. Mi például egy virágokkal díszített, fehérre mázolt falétra fokai közé spárgákat feszítettünk, majd ezekre csipeszeltük a fotókat. Erdőben tartott esküvő esetén pedig akár egy nagy fa törzse köré is csavarhatunk fényfüzéreket, majd arra aggathatjuk a vidám képeket.

A fotófal persze funkcionálhat egyben fotósarokként is. A közösségi média korában a vendégek is biztosan szeretni fogják az ilyen előre elkészített, dekoratív fényképezési lehetőségeket. Használhatunk akár egy régi faajtót vagy összeszerelt deszkákat is háttérként, amiket mázoljunk fehérre vagy barnára, díszítsük növényekkel, és aggassuk rá a képeket. Kihelyezhetünk persze egy-két extra, a pár életéhez kapcsolódó dísztárgyat is a fotósarokba – például a kedvenc könyveiket spárgával összekötve, egy retro bőröndöt a legszebb utazásaik szuvenírjeivel, de akár egy emlékkönyvet is, amibe a vendégek lejegyezhetnek néhány kedves gondolatot. A legnépszerűbb és egyben legegyszerűbb megoldás persze a polaroid fotókat idéző, feliratos keret, amit a fotósarok elé kell fellógatni, és így mögé állva a vendégek „élő képekké” válhatnak.

Girlandok

Legyen akár kültéri vagy beltéri az esemény, a házilag elkészíthető girlandok minden helyszínen jól mutatnak.

Az egyik legegyszerűbb megoldás, ha az ifjú pár nevét, az esemény dátumát, vagy akár egyszerűen a „Férj és Feleség” feliratot lógatjuk ki valahova – a betűket elég fehér nyomtatópapírra rárajzolni, majd pontosan körülvágni, és egy spárgára aggatni. De ugyanígy nagy fejű virágokat – pl. szegfűt – is felfűzhetünk néhány damilra, egyszerűen csak keresztül kell szúrni őket egy vastagabb tűvel.

Origamirajongók pedig akár hónapokkal előbb is belevethetik magukat a nagy készülődésbe: hajtogathatunk fehér, halványrózsaszín vagy barack árnyalatú virágokat, de akár a Japánból eredő „szenbazuru” hagyományt is beemelhetjük az esküvői dekorációba. Ilyenkor az emberek egy hosszú zsinórra pontosan 1000 db origamidarut fűznek fel (a hagyomány szerint ugyanis a mitikus darumadár 1000 évig él). Az állat az áldás, a szerencse, a hűség és a beteljesült vágyak szimbóluma, a hajtogatása pedig egyfajta meditatív készülődést is jelenthet a szerelem áldott ünnepe előtt.

Nem elhanyagolható mennyiségű időt és energiát követel tőlünk a békés egymás mellett élés feltételeinek megteremtése. Hiába ismerjük el mindkettőjük erőfeszítéseit, és figyelünk arra, hogy nem állítsuk őket követendő példaként egymás elé, néha mégis előfordulhatnak veszekedések. A gyerekeknek joguk van a véleményükhöz, és annak kifejezéséhez. Ha veszekedéssel, hát úgy. Nekünk, szülőknek pedig ugyanúgy jogunk van a nyugodt estéhez. A feladat a kettőt összhangba hozni, ami kétségkívül nem könnyű.

Az egyik véglet az, amikor azt halljuk, hogy hagyjuk a gyerekeinkre a problémák megoldását, mert ha mindig beavatkozunk, akkor elvárják majd, hogy valaki melléjük álljon, és nem tanulják meg képviselni az álláspontjukat, vagy azt, hogyan jussanak valakivel egyezségre.

A másik pedig, hogy úgy érezzük, nélkülünk képtelenek megoldást találni – és persze minél inkább képviseljük ezt az álláspontot, annál inkább így is lesz.

Hol a megoldás a két véglet között?

Vannak olyan apróbb cívódások, nézetkoccanások, amikor nyugodtan a gyerekeinknél hagyhatjuk a megoldás megkeresésének valamennyi lépését. A kívülről jövő „igazságtétel” valakinek mindig igazságtalan lesz – jól emlékszem, mennyire rosszul esett, amikor az öcsémmel való veszekedéseink alkalmával mindkettőnket megdorgáltak a szüleink, holott az én nézőpontomból én voltam a sértett fél, mégis azt hallottam: „neked pedig nem kellene…” Nem feltétlenül jó megoldás, ha a veszekedésben mindkét felet megdorgáljuk.

A nagyobb veszekedéseknél, amikor már úgy érezzük, kénytelenek vagyunk beavatkozni, hogy senkinek ne essen bántódása, fontos, hogy tudjuk, mely lépésünkkel támogatjuk, és melyekkel romboljuk a gyerekeink kapcsolatát.

Gondoljuk át, melyek azok a pontok, amelyek rendre felmerülnek a testvérek vitáiban. Nem adják oda egymásnak a játékaikat, nem mehetnek be egymás szobájába, a hazahozott feszültséget egymáson vezetik le… Általában hogyan szoktunk reagálni ezekre a helyzetekre? Kiabálunk? Megfájdul a fejünk? Próbáljuk szétválasztani őket? Megpróbáljuk kideríteni, mi történt? Igazságot szolgáltatunk? Ezért vagy azért az egyik mellé állunk? Megbüntetjük a „bűnöst”? Azt mondjuk, nem érdekel, ki kezdte, de legyen vége? Próbáljuk rávenni őket, hogy „szépen játsszanak” együtt?

„Irigy kutya vagy!”

- Anya, Hanna nem adja ide a tollát, pedig csak azzal tudom befejezni a rajzomat. Add már ide!

- Anya, Bence már két tollamat tette tönkre, ezt most nem adom oda! Engedd el!

- Nem is én tettem tönkre, hanem a Gabi, amikor…

- Mindegy, elvitted, tönkrement, ezt már nem adom oda.

- Anya, nekem van a legrosszabb tesóm a világon! Irigy kutya vagy!

- Te pedig kérés nélkül elveszed a dolgaimat! Kis sunyi!

- Na, ebből elég legyen, gyerekek! Akárki is kezdte, mindketten fejezzétek be, és jobb, ha bementek a szobátokba!

Mi történik? Mindketten rosszul és megbüntetve érzik magukat, pedig úgy gondolják, náluk van az igazság.

Mit érdemes fejben tartani, mikor ilyen helyzetekbe kerülünk?

1. Fontos, hogy tudomásul vegyük az egymás iránti – néha igen heves és nem szeretetteljes – érzéseiket. Fogalmazzuk meg, és mondjuk is el őket. Ezzel segítünk, hogy megnyugodjanak.

2. Minden gyerek elmondhatja a véleményét, amelyet nem szakítunk meg, és tiszteletben tartunk.

3. Fejezzük ki, hogy felnőttként sem egyszerű az ilyen helyzetek megoldása.

4. Ismerjük el, hogy bízunk a képességeikben és hiszünk abban, hogy képesek olyan megoldást találni, amellyel mindannyian elégedettek lehetnek.

5. Hagyjuk el a szobát!

Hogy érzik magukat ilyenkor a gyerekeink? Többnyire meglepve és megtisztelve attól a feltételezéstől, hogy képesek nélkülünk is megoldani egy problémát. Így nem kényszerül egyikük sem, hogy beadja a derekát, mivel közös megoldásra van szükség, és nem kell szóló-produkcióval szolgálni anyának vagy apának, hogy a maguk oldalára állítsák őket.

- Hanna, ezek szerint meguntad, hogy Bence kérés nélkül elveszi a dolgaidat, és ezért most nagyon dühös vagy rá.

- Bence, neked nagyon fontos lenne, hogy használhasd Hanna tollát. Csalódott vagy, hogy nem akarja odaadni.

- Nem könnyű dolog ilyen helyzetben olyan megoldást találni, amivel mindenki elégedett. Ráadásul most, amikor ilyen heves érzésekkel küzdötök, ez még nehezebb.

- Szeretném, ha megbeszélnétek a helyzetet, és kitalálnátok, hogyan tudnátok megoldani. Bízom bennetek, hogy figyelembe tudjátok venni egymás érzéseit is. Én most kimegyek a konyhába.

Mi történik, ha kilépünk a helyzetből?

Lehet, hogy ezek után sem tudják megoldani a helyzetet? Természetesen lehet. Mégis mi itt a legfontosabb momentum? Hogy nem döntöttünk közöttük, nem álltunk a győztes mellé a vesztessel szemben – mert minden kívülről jövő döntési helyzettel ezt tesszük – hanem kifejeztük a bizalmunkat irántuk, és támogatásunkat a probléma-megoldási kísérletük felé.

Ha ötvözni szeretnénk az eddigi ismereteinkkel a fenti megoldást, érdemes a létrejött eredményt megfelelően megdicsérni.

A „tudtam, hogy végül megállapodtok” nem az igazi. Inkább így: „Nagy öröm azt látni, hogy komolyan vettétek, és azon dolgoztatok, hogy megtaláljátok a lehető legjobb megoldást. Igazán büszkék lehettek magatokra! Remek csapatot alkottok!”

Ezek után pedig érdemes megnézni az arcukat, a felragyogó szemeket és a cinkos összekacsintást. Ott sem voltunk, mégis segítettünk közös, pozitív élményt szerezni számukra. Nem állítjuk, hogy hátradőlhetünk, de a testvérviszályok egyik méregfogát kihúztuk. Ez pedig komoly előrelépés, hogy inkább szövetségesként, mint ellenfélként vagy versenytársként tekintsenek egymásra. Ami valahol találkozik azzal a szülői álommal, hogy a gyerekeink támogatást leljenek egymás társaságában.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Hogyan lettél transzplantációs sebészként az egyik Covid-részleg orvosa?
– Őszintén bevallom, hogy nagyon nem szerettem volna Covid-osztályon dolgozni. Október végén kerültem közel a tűzhöz, gyakorlatilag kirendeltek. Sajnos addigra kifogytak azokból az emberekből, akiknek nincsen gyermeke. Bevallom, nagyon rosszul érintett, de ha katona vagy és háború van, akkor harcolsz. Váratlanul ért, gyakorlatilag egy olyan helyzetbe kényszerültem, amit soha nem gondoltam volna. És nemcsak én, több kollégám is ugyanúgy ebbe a szituációba került. Hat hónapig egy teljesen más környezetben dolgoztam, egy teljesen más szakmát láttam el. Mintha egy bevásárlóközpontban dolgozó biztonsági őrt állítanának be a gyógyszertárba, hogy adja ki a gyógyszereket.

– Hogyan tudtátok kezelni ezt a változást?
– Azt mondhatom, nagyon jól vettük az akadályt. Két-három hónap, és egy olyan szintű csapat épült ki egy teljesen idegen helyzetben, fiatalokkal, rezidensekkel, akiknek szinte tényleg a tojáshéj még rajta volt a fenekükön, hogy az valami eszméletlen! Nem gondoltam soha, hogy idegen emberektől ilyen szintű támogatást, kollegialitást és szeretetet fogok kapni, mint nálunk ez alatt a fél év alatt. Arról nem is beszélve, hogy a betegek nagy része meggyógyult és hazament. 

– Sok helyen lehetett olvasni és hallani, hogy most nincs könnyű helyzetben az egészségügy. Mi volt számodra a legnehezebb?
– A tavalyi év vége felé iszonyat mennyiségű rossz állapotú idős beteggel találkoztam. Tizenöt év orvoslás után életem első ilyen tapasztalata volt, mert én eredetileg olyan helyen dolgozom, ahol előre ki van vizsgálva a páciens, és ezáltal a sebész viszonylag védve van. Orvosilag viszont a világ legegyszerűbb osztálya volt. Nem kellett várni órákat, mert volt egy szervezést segítő munkatárs. Minden egyes szakmára volt szakember. Ha sebész kellett, hívtak engem vagy a kollégámat. Ha éppen érsebészre vagy neurológusra volt szükség, azt is megoldottuk, ha szemész kellett, azt is.

Fogat is húztunk ezen az osztályon. Olyanok voltunk, mint egy ősközösség.

– Hogyan lehetett mentálisan ezt a folyamatos stresszhelyzetet kezelni?
– Sajátos hozzáállás alapján: a nehéz helyzetből úgy tudsz csak kilábalni, hogyha csak a pozitívra koncentrálsz. Ha te beomlasz, akkor vége. Orvosként ne omolj már össze! Önmagunkból, erőtartalékainkból kellett táplálkozni, illetve a hozzátartozóink pozitív hozzáállásából.

– Az új munkakör és a nehézségek ellenére az Év Covid Dolgozója kitüntető cím egyik birtokosa lettél. Mit jelent ez pontosan?
– Szavazás alapján 100 ember kapta meg Magyarországon, négyen voltunk Szegedről. Ez az elismerés nem csak nekem szól. 30–40 orvos dolgozott ugyanúgy, illetve ha egész Szegedet nézem 200–300 is, aki ezt a díjat megérdemelte volna. Én a mai napig nem gondolom magamat többnek. Örülök neki, nagyon jólesett. Sírtam is sokszor, én ilyen sírós vagyok, ezt a Konyhafőnökből már tudják. Valahol itt az értelme annak, hogy valaki orvos.

– Mégis te kaptad meg számos jelölt közül.
– Talán a sajátos hozzáállásom miatt. A közösségi médiában a nagyjából 4000 ismerősöm és követőm közül sokan vannak, akik a szerettük miatt vették fel velem a kapcsolatot. Amikor szabadságon voltam, akkor is mindennap négy-öt órát szenteltem arra, hogy tájékoztattam a hozzátartozókat, mert el tudom képzelni, milyen nehéz lehet, hogy bent van mondjuk valakinek nagymamája két hete a kórházban, és azt sem tudják, hogy mi van vele. Ha az én osztályomon fekvő betegről van szó, akkor elmondom, hogy megsimogattam, adtam neki egy virtuális puszit, mutattam a gyerekeiről, az unokáiról egy képet, és akkor mosolygott egy kicsit.

A betegek lelki egyensúlyának helyreállítására is törekedni kell, mert orvosként azt mondom, hogyha ez megvan, akkor az immunrendszer is sokkal jobban működik, és ez ellen az agresszív vírus ellen ez az első védekezési eszköz.

Az orvos ugyanolyan ember, mint bárki más, mint a péked, mint a fodrász, mint a kozmetikusod, mint akárki. Csak éppen abból él, hogy a te szervi bajaidat gyógyítja. Én ugyanúgy megköszöntem a takarítónőnek is a munkáját az osztályon.  Eszméletlen, ő ugyanúgy beöltözött, benne volt ugyanabban a nehéz helyzetben mint mi, csak éppen takarított.

– Az eddigi tapasztalatok alapján orvosként hogy látod, várható-e újabb hullám?
– Ezt nem lehet előre megmondani. Az biztos, hogy az oltás lesz a megoldás. Bármelyik vakcina jobb, mint a vírus. Védettség szempontjából vannak statisztikák, de gyakorlatilag mindegy, hogy 98%-ra vagy 95%-ra vagy védett. Legyél inkább 95%-ra, mint semennyire. Ne kételkedjünk már az orvostudományban! Ez olyan, minthogy bemész egy pékségbe, és a kovász elemeit elkezded keresni. Bízzunk benne! Nagyon nehéz, a mai világban sajnos már senki sem bízik a másikban. Ne a virtuális világ, ne a kételkedők legyenek mérvadók! Most egy világjárvány van, pandémia, ilyenkor nem számít a vallás, a nemzetség, nincsen férfi, nő vagy gender, nem számít a politika, itt össze kell fogni, különben nagyon nagy gondok lehetnek.

Kép

Rokszin Richárd és családja

– Az előbb említetted, hogy itt az értelme annak, hogy valaki orvos. Miért választottad ezt a pályát, ezen belül is a transzplantációt?
– Édesapám háziorvos, ezáltal az orvoslás már négy-öt évesen elkezdett érdekelni. Talán tudat alatt terelgettek, de saját döntés, elhatározás volt. Az egyetemen az első év végén már ápolástani gyakorlaton kellett részt venni. Az első nap után én a műtőben kötöttem ki. Ott úgy megcsapott a szele, hogy akkor döntöttem el, én sebész leszek. Azelőtt nőgyógyász szerettem volna lenni. A transzplantáció szó kapcsán sokan elcsodálkoznak: egy ember berakja egy másik ember szervét egy másik emberbe – brutális! Harmadéves voltam, amikor elkezdtem részt venni transzplantációs műtéteken. A mentoraim – akik közül az egyikük olyan volt, mint a második nagyapám – mindent megtanítottak nekem. Amikor doktoráltam, édesapám azt mondta, nem gondolta volna, hogy belőlem bármilyen sebész lesz, mivel én a magánéletben nagyon kétballábas ember vagyok.

De ha a műtőben vagyunk, olyan szintű fegyelmezettséget tudok tanúsítani, hogy még én sem hiszem el, hogy ez én vagyok.

– Sebészként voltak meghatározó élményeid?
– A legfiatalabb, akit egyedül transzplantáltam, egy 12 éves fiatal lány. Olyan problémája volt, hogy ha beülteted is az új vesét, akkor is egy pár nap alatt tönkre tudja tenni maga a betegség. Egy héten keresztül, nap mint nap kétszer-háromszor mentem a gyermekklinikára hozzá. Nagyon lassan indult a beültetett szerv működése. Aztán egy hét után mintha varázslat történt volna, minden elkezdett működni úgy, hogy azóta sincsen semmi problémája.

A másik pedig egy 75 év körüli páciensem, három éve transzplantáltam. Hazamenéskor eljött a párja, letérdelt, és kezet csókolt. Nagyon megható volt, elérzékenyültem. A mai napig minden évben kétszer-háromszor találkozunk.

Évente ha csak pár ilyen ember adatik, bőven kárpótol minden buktatóért és nehézségért. Sokan azt gondolják, könnyű volt az utam idáig, pedig korántsem.

– Kevés ember mondhatja el magáról, hogy ilyen szakmája van, amelyben ráadásul sikereket ér el, és ettől függetlenül több helyen is próbálja megállni a helyét.
– Miért kell egy embernek csak azzal foglalkoznia, ami az élete, a munkája, a hivatása? Nem gondolja, hogy ő másban is jó, és azért nem éri el, mert nem csinálja, nem próbálja.

Én úgy szoktam érezni, hogy talán nem vagyok olyan rossz, és megyek, megpróbálom.

Így értem el számos sikert a sportban, triatlonban, maratonistaként, így lettem transzplantációs futónagykövet és a Konyhafőnök egyik versenyzője. Az életem első választott és imádott szakmája a sebészet, főleg a transzplantáció, de sok lábon kell állni.

– Így jött az ötlet, hogy jelentkezz a Konyhafőnök vetélkedőbe is?
– Igen, abszolút. Előtte csak a családomnak, esetleg a kollégáimnak főztem. Este volt, a feleségem dolgozott, otthon voltunk a kislányommal, és egyszer csak regisztráltam. Nem volt egyszerű a felkészülés. Számomra az okozta a legnagyobb nehézséget, hogy egy óra alatt prezentáljak valami finomat úgy, hogy közben minden edényt csak beleszórok a mosogatóba. Valami rettenetesen rossz érzés volt, mert én, amikor főzök, közben mindent pakolok, mosogatok. Az ötletek megvoltak, négy évadot áttanulmányoztam, kijegyzeteltem. A családom, a feleségem pedig mindenben támogatott. Hálás vagyok érte. Nagy élmény volt, lehet, hogy majd újra megpróbálom. Nem mostanában, hanem amikor úgy érzem, hogy jobb vagyok, mint amilyen ott tudtam lenni.

– Van kedvenc ételed?
– Szezonálisan változik. Két éve jött a kovász. Olyan kenyereket sütök, hogy egy hétig ehető, finom és ropogós. 102 éves kovászt kaptam egy barátomtól, kihívás életben tartani. Tavaly a marhahús és a steak volt a kedvencem, a tökéletes hússal kerültem be Rácz Jenő csapatába is. Idén pedig a nápolyi pizza hasít.

– Van terved a főzéssel kapcsolatban a jövőben?
– Még titkos, de van, és Szegeden. Reméljük, hamarosan bővebben is beszélgethetünk róla.

Megjegyezném, a Horváth Ilona-könyv bár elavultabb, de biztosabb. Ugyanis itt az író tényleg azt vette alapul, hogy az ifjú szárnypróbálgató titán nem tud főzni, az elronthatatlan receptekről viszont gyakran kiderül, hogy nagyon is elronthatók. Persze, ha már néhány étel jól megy, elkezdhetünk kísérletezni nyugodtan az internetes receptekkel is.

De hát mi vesz rá valakit a 21. században arra, hogy főzzön? Legelőször is az édesanyja, már ha ő tud főzni. A miénk tud – nagyon is! Nála jobb szakácsot keveset ismerek. Egy a baj: azt szereti, ha az étel tökéletes lesz, és adott idő alatt el is készül. Ezt pedig kezdő szakácsként nehéz elérni, lássuk be. Szóval, így megmaradtunk mi, lányok az örök kukta szerepében. Nem mintha nem próbálta volna minden fogás csínját-bínját átadni nekünk, de valahogy sem az ügyességünk, sem az érdeklődésünk nem találkozott az ő tanító szándékával.

Én különösen reménytelen esetnek számítottam álmodozó, állandóan és mindenhol a könyvek világában kalandozó tinédzserként.

Határozottan emlékszem egy esetre, amikor édesanyám rám bízta egy paradicsomos-húsos-káposztás leves befejezését. Annyi volt csupán a feladatom, hogy figyelni kellett, mikor fő meg a káposzta, és hozzá kellett keverni a rántást. Ez fontos bizalmi feladatnak számított, mert a rántás elkészítése igényelt némi figyelmet és gyorsaságot. El is határoztam, hogy komolyan veszem a dolgot, és kiültem a konyhába lesni a készülő ételt. De hogy ne unatkozzak nagyon, magammal vittem az épp aktuálisan olvasott regényemet is. Én olvastam – az étel békésen főtt… aztán kezdtek terjengeni a szagok. Kétségbeesetten pattantam föl és kaptam le a levest a tűzről, de már késő volt: menthetetlenül ujjnyi vastagon odaégett.

Azt csináltam, amit olyankor szoktam, ha tudtam, hogy benne vagyok a pácban: rögtön hívtam a nagynéném számát, aki tőlünk nem messze lakott. Szerencsére otthon volt, és sietett is az ételt – és az én becsületemet – menteni. Átöntöttük egy másik fazékba a levest (azt már előre mondta, hogy meg ne próbáljam megkeverni, mert az égett íz belemegy a még használható részekbe is). Fedő nélkül kitettük az egészet az erkélyre szellőzni. Az eredeti fazekat pedig addig áztattuk szódabikarbónás vízbe és dörzsöltük, ameddig használható nem lett újra.

Akkor a szellőzött levest visszaöntöttük bele, egy pici vizet öntött hozzá, megsózta, berántotta, majd szent esküvéssel megfogadta, hogy nem márt be édesanyámnál – soha nem is tette.

Mire hazajöttek, a kész leves ott várta őket az asztalon. Nem mondom, kissé remegő gyomorral kérdeztem édesapámtól, hogy ízlik neki az étel, de amikor nyugtázta, hogy egész jó lett, én is megnyugodtam. Édesanyám annyit mondott, hogy úgy látszik, tényleg finom, ha én ennyit ettem belőle – utalva a hiányzó (odaégett) részekre. Hát, mit ne mondjak, aznap este alig vártam a vacsorát, mert azt ugye mégse mondhattam, hogy én ebből bizony egy falatot se ettem még… Szóval a kezdeti kapcsolat a főzés és köztem, mondjuk úgy, nem volt zökkenőmentes.

Kép

Kép: Pexels / Cottonbro

Aztán jött a lánykollégium sok jófej, vidám, okos egyetemista csajjal, akik közül alig volt olyan, aki bármit is el tudott volna készíteni főtt étel kategóriában. Szóval hasonszőrű társaságba kerültem. Ámulattal vegyes tisztelettel figyeltük a végzősöket, akik már komplett ebédeket készítettek az egy szál rezsón, amely emeletenként rendelkezésre állt. Mi leginkább az otthonról hozott ételt melegítettük rajta, és virslit főztünk. De azért pár hónap koleszos lét után megkopik a négy napja hozott pörkölt varázsa, akármilyen szakértelemmel is készítették otthon. Az egyetemi menzát pedig egy teljes hétre a zsebpénz nem fedezi, főleg, ha ugyanaz a pénzkeret szolgál a mozijegy, az új könyvek és a bulik finanszírozására is. Szóval nem volt mese: főzni kellett. Az első lépést a zacskós rizs és a porszósszal készült hús jelentette. Ez már adott némi változatosságot. A következő szintet a „te milyen egyszerű kaját tudsz főzni?” nevű tapasztalatcsere jelentette. Így tanultam meg háromféle spagettit készíteni és néhány levest.

Harmadik évre a rizs már nem zacskós volt, és a szósz sem porból készült.

De az igazi kibontakozást az önálló felnőtt albérletes lét jelentette! Már volt saját keresetem, igazi konyhánk a barátaimmal és rengeteg szakácskönyvünk, hála a szüleinknek és egy szakács-testvérrel rendelkező főbérlőnek. Beleszerettem az olasz konyhába, majd Jamie Oliver receptjeibe, és elkezdtem fűszereket használni, sőt, fűszernövényeket termeszteni az erkélyen. Az ételeim pedig egyre jobbak és változatosabbak lettek.

Majd jött a férjem és a gyerekek, és nekem egyre inkább hiányoztak a régi ízek: édesanyám főztje. Így került elő ismét a Horváth Ilona-féle és a „Vasi-zalai parasztételek” című szakácskönyv. Sokat segítettek az intenzív telefonos receptcserék is édesanyámmal. („Apa, add anyát, főzök, és nem tudom, hogy kell…”) Persze beépültek a családi recepttárba anyósom receptjei is, illetve van, amit a szomszédasszonyomtól tanultam, az internetről néztem ki, vagy saját kísérlet eredménye. A paradicsomos-húsos-káposztás levesben azóta profi vagyok, bár nem teljesen édesanyám receptje szerint készítem, de már nem égetem oda legalább.

Szóval, ha úgy érzed, a főzés nem a te asztalod, szólok, hogy sohasem késő kipróbálni!

Végy egy jó szakácskönyvet, és hajrá! Vagy egy finom ebéd lesz a vége, vagy egy vicces történet. De te mindenképp jól jársz…

Társas támogatás

„A kutya az ember legjobb barátja” – tartja a mondás, amellyel számos kutyatartó mélységesen egyetért. Régóta tudjuk, hogy a támogató környezet és kapcsolatok nagymértékben hozzájárulnak, hogy a nehéz helyzeteket sikeresen átvészeljük. Egy amerikai kutatás szerint a kutya- és macskatartók is hasonló előnyökre tehetnek szert. A felmérésben vérnyomásproblémákkal küzdő New York-i brókerek vettek részt, akik egyedül éltek, az elmúlt öt évben nem volt háziállatuk, nem dohányoztak, és semmilyen más betegségben nem szenvedtek. A résztvevők egy része kapott egy háziállatot (kutyát vagy macskát). Az eredmény egyértelmű volt: azok a brókerek, akik a véletlenszerű kiválasztás során gazdikká váltak, sokkal jobb eredményeket mutattak pulzusszám és vérnyomás tekintetében, mint a háziállat nélküli társaik.

Hasonló helyzetben vannak azok az idős emberek is, akiknek a kedvencük az elmagányosodás ellen nyújthat lelki támaszt. Ugyanakkor azok is sokat profitálhatnak a kutyákkal és macskákkal való kapcsolatból, akik a családjukkal élnek együtt. Az állatbarátok gyakran számolnak be arról, hogy a kutyájuknak ki tudják panaszkodni magukat, hogy kedvencük simogatása milyen nyugtatóan hat rájuk, hogy olyan pszichés igényeik elégülnek ki, amit a környezetüktől nem kapnak meg. „A kutyám az egyetlen, aki mindig szót fogad nekem. Otthon és a munkahelyemen is kénytelen vagyok elviselni, hogy senki sem azt csinálja, amit kérek tőle, bezzeg a kutyusom csüng a szavaimon, és pontosan követi minden utasításomat” – meséli.

Mások a kedvencüktől kapott feltétel nélküli elfogadást emelik ki, s olykor azt is hozzáfűzik, hogy sajnos ezt nem tapasztalják meg az emberi kapcsolataikban. Úgy érzik, a kedvencüknek nem kell megfelelniük, ő a teljesítményüktől függetlenül ugyanúgy szereti őket, ugyanúgy örül nekik, még akkor is, ha esetleg hibát követnek el. 

Az állatok nemcsak a társaságukkal ajándékoznak meg, hanem általuk más emberekkel is megismerkedhetünk. Sokkal könnyebb beszédbe elegyedni a másik emberrel, ha például mindketten kutyát sétáltatunk a parkban, hiszen a közös tevékenység, illetve a kedvencek beszédtémát biztosítanak. Az állattulajdonosokat a többi ember pozitívabban ítéli meg: a kutyával sétálók 22 százalékát, míg a kutya nélkül sétálók csupán 2 százalékát szólították meg az útjuk során, illetve a gazdikkal hosszabban beszélgetett a többi járókelő.

Felhőtlen együttlét

A kedvencekkel együtt töltött idő és közös játék hozzájárul, hogy kicsit kiszakadjunk a hétköznapokból. Az állatok nem rágódnak a múlton, és nem görcsölnek a jövő miatt, így a társaságukban mi is elsajátíthatjuk ezt az attitűdöt. A nyugalmi állapotban lévő állat látványa megnyugtatóan hat ránk. Friedman és munkatársai szerint ez a jótékony hatás teljesítményhelyzetben is megjelenik. Kutatásuk során percenként mérték a hangosan felolvasó gyermekek vérnyomását, kutya jelenlétben, valamint kutya nélkül. Eredményeik szerint a négylábú társasága nyugtatóan hatott a gyermekekre.

Több testmozgás

A kedvencnek szüksége van sétára, játékra és testmozgásra, amire így a gazdi is rá van kényszerítve. Különösen igaz ez a városokban élő gazdi és kutyapárosok esetében, hiszen a benti kutyusok fokozottan igénylik a testmozgást. Brown felmérése szerint a városban élő kutyatulajdonosok átlagosan heti 300 percet sétálnak, míg a kutyával nem rendelkező társaik csupán 168 percet. A fizikai aktivitás hozzájárul a testi egészséghez, a stressz hatékonyabb kezeléséhez is, segít elterelni figyelmünket a problémákról, illetve növeli az endorfin hormonok termelődését.

Állati terápia

Boris M. Levinson pszichiáter volt az első, aki az 1900-as évek második felében igénybe vette az állatok segítségét a terápia során, először az árva és érzelmileg zavart gyerekekkel való kapcsolatfelvételben, majd súlyos betegeknél és időseknél. Tapasztalata szerint az állatok társasága hatékonyan hozzájárult a depresszió csökkentéséhez, a magány leküzdéséhez, illetve a szellemi és fizikai leépülés lassításához. Az állatasszisztált terápia során egy arra kiképzett állat (legtöbbször kutya vagy ló) bevonásával igyekeznek a gyógyulást elérni. Az állatok segíthetnek, többek között a nagy mozgások, az érzelmi élet valamint az értelmi képességek fejlesztésben, magatartásproblémák, valamint a szociális és kommunikációs nehézségek esetén. Mivel az állatokkal való kapcsolatteremtés képessége független a társas készségektől, illetve az intelligenciától, ezért a mentálisan sérült, a túlzottan introvertált vagy a nagyon súlyos pszichés problémákkal küzdőknek is valódi segítséget jelenthet. Az állatasszisztált terápia hatására az emberek nyitottabbá válnak, nagyobb önbecsülésre tesznek szert.

Az állatról való gondoskodáson keresztül megtapasztalhatják a törődést, a felelősségérzetet, valamint azt, hogy az állatnak szüksége van rájuk. Az állatok jelenléte a fájdalomra is gyógyír.

A másik oldal

Nem érdemes csupán a pozitív hatásokon felbuzdulva kisállatot venni, hiszen az állattartás hatalmas elköteleződéssel és felelősséggel jár együtt. Azok számára, akik folyton időhiánnyal küzdenek, vagy nem kedvelik túlzottan a négylábúak társaságát, inkább negatív hatásokat rejt a háziállattartás: még inkább megnöveli életükben a stresszt, és sok időt, pénzt és energiát emésztenek fel.

Bár a közhiedelemmel ellentétben az állatok nem szigetelnek el a többi embertől, sőt, nyitottabbá tesznek, és fejlesztik társas készségeinket, olykor mégis előfordulhat, hogy a kedvenc válik a legfontosabbá az életünkben, ami kártékony hatást gyakorolhat a családi-baráti kapcsolatokra. Ilyen esetben általában az emberi kapcsolatok megromlása vezet a kedvenccel való túlságosan szoros kapcsolathoz. Lényeges tudatosítani, hogy az állattal való túl szoros barátság csupán menekülés, és nem fogja megoldani a problémákat, dolgoznunk kell a helyreállításán.

A másik gyakori konfliktus a feladatok megoszlása körül alakulhat ki, főként azokban az estekben, amikor a gyerekek ragaszkodnak a háziállat vásárlásához, de az ezzel járó munkát már nem szeretnék elvégezni. Érdemes már a legelején tisztázni, hogy a kedvenc jelenléte milyen többletterheket fog róni a családra, ebből ki milyen feladatokat vállal – és azokat be is kell tartani. Ez nagymértékben hozzájárul a gyermek felelősségérzetének fejlesztéséhez.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Olvashatunk a magazinban a világ legelhallgatottabb emberi jogi válságáról és arról, miért nem elég pénzzel segíteni a társadalom peremén élőkön. Interjút találunk benne a Tóth Ildikó-Domokos László színészházaspárral, megtudhatjuk, hogyan segíthetünk, ha bántalmazták a gyermekünket. A júniusi szám a cottingley-i tündérek történetébe és a szentjánosbogarak titkos életébe is beavatja az olvasót.

Fizesse elő a lapot ITT!

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.

– Mi jut először eszébe a gyerekkoráról?
– Marosvásárhely, a Kossuth Lajos utca. A házunk, az udvar, és hogy abban az udvarban mindig arról álmodoztam, hogy egyszer majd a színpadon fogok állni. Azt persze nem tudtam, hogy énekes, táncos, színész vagy más leszek. De az sem lehetett véletlen, hogy mozgékony kislányként nem egy csapatsportágat választottam, hanem a tornát, majd a ritmikus sportgimnasztikát, mert azokban is egyedül kellett kiállnom megmérettetni magam. Az utóbbiban komoly országos eredményeket is elértem, de a lelkem mélyén a művészetek vonzottak. A zene 16-17 éves koromtól, a lázadó korszakomtól jött be a képbe. Na, meg az anyai nagyszüleim is eszembe jutnak, mert édesanyám a nagynénémhez hasonlóan korán férjhez ment, de korán el is vált, s egy-egy gyerekkel visszaköltöztek a családi házhoz. Az unokatestvéremmel tesókként nőttünk fel, szigorú nagyszülői nevelés mellett.

– A művészi érdeklődés csak önt vagy a családját és a környezetét is jellemezte?
– A családban mindenki hordozta, nagyapám unokatestvére, Lukács Mária a Kolozsvári Magyar Opera prímabalerinája volt. Az pedig talán generációs szerencsém, amilyen fantasztikus társaságban Vásárhelyen benőhetett a fejem lágya. Volt a barátaim közt zenész, képzőművész, színész meg sok minőségi kultúrára fogékony civil. Rengeteget köszönhetek annak a közegnek! Mi akkor egyfolytában kirándultunk, koncertekre, házibulikba, színházba jártunk, beszélgettünk, vitatkoztunk az irodalomról.

Pezsgő kulturális élet zajlott Vásárhelyen, sok olyan élményt magamba szívtam kamaszként, amiket ma okostelefonról nem lehet.

– Mennyit tapasztalt a Ceaușescu-rendszer keménységéből, a romániai nélkülözésből?
– Átlagosan éltünk, gyerekként nem éreztem nehéznek az életet. Persze láttam, hogyan osztjuk be a pénzt hónapról hónapra, emlékszem a jegyrendszerre, hogy sorba kellett állni mindenért. Ha jött a lemezboltba öt darab lemez, fejvesztve rohantunk, hogy kié legyen. Minden tiltott volt, ami magyar. Az LGT, a Piramis meg az István, a király voltak a kincseink. Személyesen egyszer talált meg a rendszer, amikor egy szilveszteri buli után mindenkit, aki jelen volt, behívott a Securitate. Besúgó volt köztünk, aki jelentette, hogy felálltunk a magyar himnusznál, és az István, a királyt hallgattuk…

Kép

Keresztes Ildikó

– Érettségi után gyakorlatilag azonnal Magyarországra költöztek. Miért?
– Már majdnem egy éve vártunk a papírokra, hogy költözhessünk, mert édesanyám Érdre készült férjhez menni. Augusztusban töltöttem a tizennyolcat, onnantól már nem hozhatott volna magával. Annyira izgult, hogy még előtte sikerüljön, hogy lefogyott 40 kilóra, kórházba is került. De az utolsó pillanatban megjöttek a papírok, s költöztünk. Három napig élveztem az új helyzetet, majd négy évig bőgtem. Az a szinte Hollywood-szerű Magyarország, amit az álmaimban dédelgettem, természetesen nem létezett, viszont kitéptek a közegemből. Ma már tudom: jönnünk kellett, hogy beteljesíthessem, amire vágytam, meg nem is olyan világot éltünk, hogy ellentmondhattam volna a szüleimnek. 1982-ben papíron már felnőtt voltam, lélekben még gyerek. És tőlem, aki Erdélyben annyit küzdöttem a magyarságomért, a nagy Budapesten megkérdezték: hogyhogy ilyen jól beszélek magyarul… Nem is értettem, hogy akkor itt mit taníthattak történelemből? Persze kisebbségben az ember nyilván jóval erősebben kapaszkodik a gyökereibe. Ha otthon járok, még ma is megkapom a barátaimtól, hogy mit nosztalgiázom, ez már nem az a Vásárhely. Mondom, de nekem az! Mert azt akarom, hogy az legyen.

– Egy erdélyi kulturális fővárosból érkezett Érdre. Milyen állomásokon át jutott el a zenei pályáig?
– Az első munkahelyem a diósdi csapágygyár volt. Közben felvételiztem a TF szakedzői szakára, hogy bizonyítsak a diplomával a szüleimnek meg magamnak, noha nem gondoltam, hogy jó edző lehetnék, egy Oroszlán-Sárkány jegyű embert pedig nem elégít ki, ha középszerű. Bár kicsi voltam és vékony, az emberek mindig hátrahőköltek az orgánumomtól, ha megszólaltam. Mondogatták a barátaim, hogy „de jó hangod van, Kenguru!”. A kenguru című kultfilm alapján kaptam ezt a becenevet. Úgyhogy már kezdett motoszkálni bennem az éneklés, amikor szomorúan álltam egy buszmegállóban, majd valakivel beszélgetni kezdtem, s elmeséltem neki az addigi életemet, amíg hazaértünk Érdre. Az illető művészkörökben mozgott, általa jutottam el Szendrő Mária „Mami” énektanárnőhöz. A vendéglátós zenészeket útnak indító OSZK stúdión keresztül kaptam működési engedélyt, s bekerültem az Ungár zenekarba, akikkel esténként a Lido nevű elit belvárosi kávéházban játszottunk. Még Skandináviába is eljutottam, csupa kiváló zenésszel!

Egyre többeknek feltűnt, hogy ki ez a vadóc, aki nem popot énekel csilingelő hangon, hanem bluest, soult, rockot. Ahogy Varga Miki fogalmazott egyszer: ez a „varjúhangú büdös kölyök”.

– Aki aztán egyre sokoldalúbb lett, és egyre nagyobb nevekkel állhatott egy színpadra…
– Garai Attila dzsessz-zongoristához is jártam órákra, később rákattantam Joplinra, Tina Turnerre. A Kormoránnal folk-rockot, a színházban musicalt játszottam. A népdalon és az operán kívül talán nincs is műfaj, amit ne űztem volna vagy űznék. Ha rockoperát kellett előadni, akkor is volt, akinek eszébe jutott: majd ez a szakadt hangú kiscsaj megoldja. Próbáltam megfelelni, s egyszer csak ott álltam a Rádió 22-es stúdiójában a jobbomon Varga Miklóssal, a balomon Deák Bill Gyulával, akiket Erdélyből csak lemezről ismertem. Ilyenkor gombóc nő az ember torkában, egy szó nem jön ki, nemhogy énekeljen. A mai napig hihetetlen, hogy eljutottam idáig, hogy mertem ekkorát álmodni, s hogy ekkora emberek tartanak rám igényt. Még most is zavarba ejt. Balázs Fecóra is kitérhetnék, aki sajnos már nincs, de rá nem is mondom, hogy nincs, mert mindig lesz. Ugyanakkor bár szakmailag elismertek, nem volt pénzem, mecénásom, menedzserem, és lemezem is csak tíz év késéssel jelent meg. A közönség is alig ismert.

Kép

Keresztes Ildikó és Balázs Fecó

– Lehetett volna, kellett volna valamit másként tenni? Mert mintha lenne egy kis hiányérzete.
– Konok, makacs székely gyerek vagyok, aki egyenes, nem hajlik, hanem törik. Azzal, hogy nem mosolyogtam mindig arra, akire kellett, s ami a szívemen volt, az a számon, néha a saját magam ellensége lettem. Ezt harminc év után már látom. Nem találtam magamnak állandó szerzőpárost, nem törekedtem a címlapokon lenni, nem tudtak a magánéletemről hülyeségeket írni. A különböző tévéműsorokban csak hasonszőrű művészek között szerepeltem, celebek oldalán nem. Meg olyan szakmai vagy társadalmi, jótékonysági eseményeken, amikkel valakinek segíteni tudtam. De a mai napig imádkozom, hogy ne is kerüljek soha olyan helyzetbe, hogy szembe kelljen köpnöm magam! Az ember persze utólag megkérdezi magától, ekkor vagy akkor miért nem erre vagy arra indultam.

Mindig arra törekedtem, hogy az adott pillanatban a képességeimhez, a személyiségemhez, az emberségemhez, az őszinteségemhez és a szakmai alázatomhoz mérten a legjobb döntést hozzam.

– Egy tehetségkutatónak, az X-Faktornak éveken át volt a mentora. Az mit hozott az életébe?
– Sok tanulságot, például azt, hogy az én szempontom nem mindig a világ szempontja vagy a közönség szempontja. Megtanultam másik kameraállásból nézni a dolgokat. Nemcsak azt figyelni, valaki mennyire jól énekel, hanem azt is: elmennék-e egy év múlva a koncertjére, elég érdekes karakter-e, hogy két órán át lekössön? Mert megfoghatatlan, hogy bizonyos emberek mitől kellenek, mások, akik sokkal képzettebbek, mitől nem. Persze ha valaki tudná a siker titkát, mindenki világsztár lenne. A mentorálás olyan volt, mint egy kapcsolat. Az illető odajött, énekelt kettőt, kiválasztottad. Lehet, hogy valakivel járni kezdesz, mert szép a szeme, de attól még nem biztos, hogy vele tudsz élni évekig vagy egy életen át. Csak később derül ki, tudod-e inspirálni őt, de nem megváltoztatni az egyéniségét. Mert számomra ez a művészet lényege. Olyat létrehozni, ami egyedi, más, mint a többi. Nem kell tíz Céline Dion, elég egy is. A mentoráltjaim közül Baricz Gergő és Takács Nikolas ma is remek zenészekkel dolgozik, talán nem lőttem mellé velük. Meg is maradt a szoros kapcsolatunk.

Kép

Keresztes Ildikó színházi szerepei

– Mennyit változott az a vásárhelyi kislány, aki anno a Kossuth Lajos utcai udvarban álmodozott?
– Gyerekként otthon feleselő voltam és önfejű, de belül rettentő sérülékeny. És ilyen is vagyok a mai napig. Már megtanultam, hogyan ne engedjem be a dolgokat túl mélyre, mert volt, amikor majdnem rámentem erre. A világ összes baját nem cipelhetem, ezzel ma is küzdök, de már rutinosabban. Igen érzékeny vagyok, mondták is mindig az X-Faktorban, hogy „már megint bőg”. Mert engem lenyűgöz a tehetség, s imádok örömömben bőgni! És annak ellenére nem ítélkezem, hogy az emberek mintha pont az ellenkező irányba változtak volna a járvány alatt: még ítélkezőbbek lettek. Ha smink nélküli fotót osztok meg, az a bajuk, hogy úgy nézek ki, mint egy banya. Ha klipet forgatok sminkben, menő hajjal, jól megvilágítva, akkor meg miért nem fogadom el a koromat. Hát, semmi sem jó? Ahelyett, hogy megölelnék a kedvesüket, nyelvet tanulnának vagy megnéznének egy jó filmet, ilyeneket írnak.

Pedig hiába tűnök keménynek ezzel a terminátornő-arccal, én világéletemben segítettem másoknak. Az ellenségemnek sem tudnék egy fűszálat sem keresztbe tenni, mert félnék, hogy visszaüt a karma.

– Valahogy nem is feltételezem, hogy túl sok ellensége lenne.
– Utálom is a konfliktust. Fiatalon talán lobbanékonyabb voltam, könnyebben odamondtam, de a normális út szerintem az, ha az emberről ezek a vadhajtások idővel lehullanak. Barátkozó vagyok és nyitott, ha valaki szeretettel közelít felém, de nem lehet könnyen bejutni a szívembe, azokhoz viszont, akiket beengedtem, ragaszkodom. Sok jó ember van körülöttem, akik tudják, nem vagyok könnyű eset, de megtanulták, mikor kell békén hagyni, hogy ne szúrjak beléjük, mint a sündisznó, ha mondjuk bal lábbal keltem fel.

Kép

Keresztes Ildikó a Pro Urbe Díjjal és a Zugló Díszpolgára címmel

– Nyilván Erdélyhez is sok szállal kötődik még…
– Nagyon, sőt egyre inkább! Talán, mert egyre kegyetlenebb, hidegebb a világ, folyamatosan arra vágyom, hogy visszatérjek a kiindulópontra, s ott lenyugodjak. Az ottani családom és a barátaim körében rendre azt érzem: megint önmagam vagyok. Az a fajta ember, akit szeretek magamban. Édesapám már nem él, de az ő második felesége az én második anyám, onnan is van egy öcsém, hozzájuk is úgy megyek, mintha hazamennék. Mert a nagyszüleim házába már nem tudok, annak a helyén ma egy vállalat működik. De a meghatározó barátaim még megvannak abból a közegből, amely miatt énekesnő lettem, s a vásárhelyi színházba is visszajárok.

– Összességében mit jelent önnek a magyarsága?

– Nagyon büszke vagyok a székely, de még az örmény származásomra is!

Kaptam egyszer egy szép családfát, amiből kiderült, hogy az anyai ági felmenőim Örményországból menekültek Erdélybe. Persze alapvetően magyar vagyok, bár bennem vannak azok a tüskék is, amiket Magyarországon erdélyi magyarként kaptam. Van egy világnézetem, aszerint élek, mindig mentem egy úton, arról sosem tértem le. Lehet szeretni vagy sem, de azt nem lehet mondani, hogy arra hajlanék, amerre a szél fúj. Tudom, hogy csak a Jóisten tökéletes, hiszek benne, de nem szeretek kérkedni vele. Nem firtatom, ki miben hisz, miért van gyereke vagy nincsen, melyik pártra szavaz; sokféle barátom van.  Hálás vagyok anyámnak, amiért elhozott Erdélyből, de ugyanennyire fáj is, mert az egyik felem ott maradt. De ha a másik is ott maradt volna, nem tudnám beteljesíteni a vágyaimat. Így meg talán még túl is szárnyaltam azt, amiről valaha álmodni mertem.

A gyermekvállalási kedv legjobb mutatója a teljes termékenységi arányszám, amely azt mutatja meg, hogy ha az adott év termékenységi adatai állandósulnának, akkor egy nő élete folyamán átlagosan hány gyermeknek adna életet. Míg 2010-ben ez a szám 1,23 volt, mára 1,55-re emelkedett, ezzel meghaladva az EU átlagát (1,53). Praktikusan ez azt jelenti, hogy míg Magyarországon 2010-ben öt vágyott gyermekből csak három született meg, most már ott tartunk, hogy négy gyermek jön a világra.

A mögöttünk álló évtized folyamán négy jelentősebb változás következtében emelkedett a termékenységi ráta. A 2012-es első emelkedés valószínűleg a családi adókedvezmény bevezetésének köszönhető. A 2014-es második növekedés összefüggésben állhat a foglalkoztatási adatok javulásával, a családi adókedvezmények családi járulékkedvezménnyel való kiegészítésével és a gyed Extra bevezetésével, amelynek köszönhetően sokkal rugalmasabban lehetett már igénybe venni a gyermekgondozási ellátásokat. A 2016-os növekedést a KINCS elemzői a munkaerőpiaci adatok további javulásával, a reálbér növekedésével és az otthonteremtési program elindításával, a családi otthonteremtési kedvezmény (CSOK) bevezetésével magyarázzák. Az 1,55-ös érték elérésében pedig a Családvédelmi Akcióterv szerepe meghatározó.

A visegrádi országok adatait nézve láthatjuk, hogy mind a négy ország teljes termékenységi arányszáma a gazdasági fellendülésüknek és a kiterjedt családpolitikának köszönhetően magasabb volt 2019-ben, mint 2010-ben. A magyarországi számok emelkedése összhangban volt a cseh és a szlovák görbe felfelé ívelésével, habár az ő esetükben körülbelül feleakkora volt a növekedés mértéke.

Nemzetközi összehasonlításban is figyelemreméltó változás, ahogy a házasságkötések száma emelkedett Magyarországon 2010 óta. 2020-ban közel dupla annyi házasságot kötöttek (89,5 százalékkal többet), mint egy évtizeddel korábban. Ezzel a növekedéssel Magyarország érte el a legnagyobb növekedést a házasságkötések számában az egész Európai Unióban.

Fontos tudni, hogy a házasságnak demográfiai szempontból azért van jelentősége, mert kevésbé bomlékony párkapcsolati forma a többihez képest, és a házasságban, stabil párkapcsolatban élő párok több gyermeket is vállalnak azokkal szemben, akik élettársi vagy látogató kapcsolatban élnek. Így tehát érthető, hogy a házasságok számának növekedése magával hozta a termékenység növekedését is. Egyértelműen láthatók a jelei annak is, hogy egyre több gyermek él stabil és biztos hátteret adó családi közegben.

Forrás: KINCS

Magyarországon a házasságon kívüli szülések aránya 2010-ben még viszonylag magas volt (40,8 százalék), majd az évtized közepéig tovább növekedett, 2016-ban azonban elkezdett csökkenni ez az arány. Ennek oka, hogy a magyarországi családpolitika számos intézkedésével (CSOK, babaváró stb.) sokakat buzdít az esküvőre és a házasságban történő gyermekvállalásra.

Nemzetközi viszonylatban büszkeségre adhat okot, hogy míg Európa legtöbb országában emelkedett a házasságon kívüli szülések aránya, addig Magyarországon két balti állammal együtt inkább csökkent.

A magyarországi gyermekvállaláshoz kapcsolódó statisztikai adatok tíz év távlatából nemzetközi viszonylatban is elégedettségre adnak okot. Nőtt a termékenységi ráta, a házasságkötések száma, a születések száma, és jelentősen csökkent a válások, valamint a terhességmegszakítások száma is. Kétségtelen tény, hogy a népesség újratermelődéséhez szükséges 2,1-es termékenységi rátához képest még mindig alacsony a magyar mutató, de az kifejezetten örvendetes, hogy míg Európa más tájain csökken a gyermekvállalási kedv, addig Magyarországon közel negyedével emelkedett. Kitartó munkával, kiszámítható, hosszú távú és támogató családpolitikával minden remény megvan arra, hogy egyre több helyen megszülethessenek a vágyott és tervezett gyermekek, és Magyarország minél közelebb kerüljön a népesség fenntartásához szükséges 2,1-es arányszámhoz. 

Készült a Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) együttműködésével.

A Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) családtudományi és demográfiai kutatóintézetként a családügyi és családvédelmi intézkedések megalapozása érdekében tevékenykedik azzal a céllal, hogy hazánkban megszülessenek a vágyott gyermekek, javuljon a népesedési helyzet, s a családok erősödjenek és gyarapodjanak.
A KINCS-ről itt olvashat:
www.koppmariaintezet.hu
www.facebook.com/koppmariaintezet

A boldogság nem egy állapot, hanem egy hosszú tanulási folyamat

A boldogság tanulása ott folytatódik, amikor a számításaink kezdenek romba dőlni. Beleütközünk a valóságba, és az ütközés fáj. Az álmok eltűnnek, azt hisszük, hogy csak „az van, ami van”, és a szembesülés fájdalmas. Ezt persze nem szeretjük, ami nem is csoda. Boldogtalannak hisszük magunkat, ha néha ezeket is megtapasztaljuk. Visszavágyunk a megálmodott boldogságunkhoz. Sírunk, átkozódunk, vérmérsékletünk szerint, pedig csak az álmainkról derült ki, hogy azok, amik: álmok.

Ezt észrevenni nagy bátorságra vall. Az Élet azonban közben köszöni szépen, él és virul.

Amikor ezt meglátjuk, belépünk abba a világba, ahol már nem az számít, ami „kéne” és nem is az „ez van”. Nem csak azt merjük látni, amire vágyunk, és nem csak azt vesszük észre, ami az orrunk előtt van. Meglátjuk mindazt, ami valóban lehetséges, ami fejlődik, élni akar, mozdul és bontakozik. Ha olykor képesek vagyunk így látni magunkat, egymást vagy a világot, akkor igazán boldogok vagyunk.

Édesen keserű, keserűen édes

Aki evett már (majdnem) tiszta, 90% feletti kakaótartalmú csokoládét, az tudja, hogy egészen más, mint amit csokoládé címén megszoktunk. Nincs benne szinte semmi, ami emlékeztetne arra a cukrozott, finomított, növényi zsiradékokkal kevert és mindenfélével adalékolt barna édességre, ami kellemesen olvad szét a nyelvünkön, és megbízhatóan csökkenti a rossz érzéseket. Van benne viszont valami, ami a maga módján emlékeztet minket a boldogság valódi természetére. Édesen keserű és keserűen édes egyszerre, együtt, szétválaszthatatlanul. A tiszta csokoládé íze az igazi boldogság természetéről „beszél”.

A boldogság természetéről minden szónál többet mond egy-egy jó kép. A tiéd mi?

A boldogságcseppek: bárki által gyakorolható, egyszerű lépések, amelyekkel javíthatjuk a magunk és környezetünk közérzetét. Csodavárás és panaszkodás helyett. Kockázatok és mellékhatások nélkül. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>