Nem tudom, hogy ez a magatartás mennyire csak nemzedéki beidegződés eredménye, vagy mi, magyarok néplelkileg vagyunk ilyenek. Azt azonban tudom, a saját és kortársaim tapasztalatai alapján, hogy a nézeteltéréseket már a szüleink sem kezelték jól. Vagyis otthonról hozunk valamit, aminek még neve sincs. Ugyanakkor különböző mondatok formájában sokunk számára ismerős. Olyan mondatok ezek, amelyek akkor szólalnak meg a fejünkben, amikor már a kilincsen van a kezünk, hogy bemenjünk a főnökünkhöz, aki nem becsüli meg kellőképpen a munkánkat; a munkatársunkhoz, aki olykor hátráltat bennünket; a rokonhoz, aki a többi családtagnak szenvedést okoz; a házastársunkhoz, aki megbántott minket. A sor tetszés szerint folytatható. Vajon mik ezek a mondatok?

Régi családi frázisok, örökségként kapjuk őket, még akkor is, ha egyáltalán nem vágytunk rájuk. Figyeljünk csak! 

„Mi nem keressük a bajt.”
„Mi nem kérünk fizetésemelést, hiszen valakinek még munkája sincs.”
„Mi nem szállunk vitába munkatársakkal, hiszen szükségünk lehet még a segítségükre.”
„Mi kerüljük a családi nézeteltéréseket, és nem teregetjük ki a családi szennyest.”
„Az élet mindig is ilyen volt, és ilyen is lesz.”
„Szólj igazat, betörik a fejedet!”
„Tudjuk, hogy az élet nem igazságos.”
Ha vallásos családban nevelkedtünk, akkor talán ez a mondat is ott lehetett a stafírungban:
„Tűrni kell, és ami fáj, felajánlani a Jóistennek.”

Ma már tudom, e mondatok mögött sok esetben a félelem munkál. Szándékosan nem a gyávaság szót írtam, bár szinte a tollam hegyén volt.

Ugyanis a gyávaság rossz tulajdonság, a félelem viszont állapot. Mitől félünk? Mi ez a görcsös aggodalom, amely nemzedékről nemzedékre öröklődik családjainkban? Nyilván történelmi oka is van. Több évszázados a teher. Vesztes csaták, levert forradalmak, bűnt el nem követett, mégis elhurcolt apák, nagyapák, dédapák, a hatalom szavára kisemmizett életek. Kollektív tudattalanunk a fájdalmak tárháza.

Ugyanakkor nem túlzás azt állítani, hogy minden félelmünk oka a „zivataros” magyar múlt? Nem attól tartunk-e inkább, hogy ha kiállunk magunkért, egy ügyért, akkor lesznek, akiknek ez nem fog tetszeni? Nem attól félünk-e, hogy ha nyíltan vállaljuk véleményünket, elveszítjük a másik rokonszenvét, esetleg szeretetét? Nem valami bátortalan és hamis önértékelési zavar csapdájában maradunk némák és bénultak, amikor szólnunk vagy mozdulnunk kellene? Miért várjuk meg azt a napot, amikor már ég a ház, és semmi sem menthető?
Rossz beidegződéseink, félelem szülte válaszaink lassan és fáradságos munkával változtathatók meg.

A fenti figyelmeztetéseket, sommás ítéleteket, amelyeket még gyermekként véstek a lelkünkbe, át kell fogalmaznunk. Miképp is hangoznának ezek átírva?

„Mi nem keressük a bajt, de mindig jelezzük, ha valamivel nem értünk egyet.”
„Ha évek óta stagnál a fizetésünk, miközben egyre több a munkánk, egyértelmű, hogy kérünk emelést.”
„Mi elmondjuk a kritikánkat annak a bizonyos munkatársnak, mert a kimondatlan szavak okozta feszültségben képtelenség dolgozni.”
„Mi nyíltan felvállalunk bizonyos családi vitákat, mert mérgező, ha mindenki a másik háta mögött mondja a magáét.”
„Mi nem teregetjük ki a családi szennyest, hanem kimossuk azt.”
„Az életben minden változik.”
„Mi felszólalunk, ha bennünket sérelem ér, de kerüljük az indulatos személyeskedést.”
„Tudjuk, hogy az élet sokszor nem igazságos, és ebbe néha ajánlatos, néha viszont tilos beletörődni.”
„Nem kell mindent eltűrni.”
„Segíts magadon, akkor az Isten is megsegít.”

Pszichológusok, mentálhigiénés szakemberek, life coachok, munkahelyi csapatépítő tréningek segítenek ma bennünket. Munkájuk értelmét nem vitatom.

Mégis azt hiszem, a gyermekként lelkünkbe égett és hátráltató mondatok átírására csak mi vagyunk képesek.

Nem könnyű feladat, saját magamról tudom. De talán segít, ha közben arra gondolunk, hogy a „confligere” latin ige, amelyből a konfliktus szavunk származik, nemcsak azt jelenti, hogy összecsapni, hanem azt is, hogy összetartani. Igaz, ez csak a sokadik jelentése. A lehetőség azonban benne van.

– Széphelyi Zoltán karaktere nagyon összetett. Amennyire elutasítja őt, legalább annyira drukkol is neki a néző. Hogy viszonyulsz az ellentmondásos karakterekhez? 
– Húsz évvel ezelőtt sokkal kategorikusabban formáltam véleményt mindenről, és sokkal kevésbé fogadtam el az enyémtől eltérő nézőpontokat. A rád osztott szereppel annyi kapcsolódási pontod mindenképpen van, hogy alkatilag passzol, de ahhoz, hogy hiteles legyél benne, meg kell értened teljesen a figurát, még akkor is, ha a civil életben elutasítanád. A különböző szerepek megformálásával az élet egyre több aspektusával találkozol, ami nyitottabbá és elfogadóbbá tesz. Mert rájössz, hogy bizonyos körülmények között, bizonyos kiindulási pontból csak ezeket a döntéseket lehet meghozni. Van olyan utca, amibe ha bemész, már nagyon nehéz visszafordulni onnan. Valószínűleg végig kell szenvedned az utat, hogy tudatosuljon benned, mikor és hol döntöttél rosszul, hogy legközelebb el tudd kerülni.

Ha nem működik túl az ego, nem mindent elsöprőek a vágyak, ha az ember képes egy kicsit hátrébb lépni, akkor talán nem követ el annyi hibát.

Játék közben rengeteg dolog megélésére van lehetőséged, ami által tényleg sok mindent megértesz a világ és az emberek működéséről. Olyan, mintha színészként sokkal többet élnél, mint amennyit itt a földön kaptál. Talán ez a legszebb az egészben. 

– Szereted, ha a rendező bevon a munkájába? Szoktál esetleg vitázni, vagy mindent elfogadsz? 
– Szeretek együtt gondolkodni, mert csak így tudom tökéletesen megérteni a rendező elképzeléseit, koncepcióját. Csak így tudok igazán jó lenni én is. De természetesen szoktam vitázni is. Nem mindig sikerül tökéletesen szavakba önteni a gondolatokat, érzéseket. Ilyenkor megpróbálom megmutatni, mire gondolok, és aztán eldől, hogy működik-e vagy sem, amit kitaláltam. 

– Ezek szerint nem vagy megfeleléses? 
– Egy színész mindenképp megfeleléses, abból a szempontból legalább is biztosan, hogy a próbák alatt a rendező terelgeti a szerep megformálásában, a rendező instrukcióit követi és igen, meg kell feleljen a rendező darabbal kapcsolatos koncepciójának. Viszont, ha pusztán csak végrehajtasz, akkor nem lehetsz igazán hiteles. Én a kölcsönös tiszteletben, az együtt gondolkodásban és a termékeny vitákban hiszek.

Tévút, ha valaki pozícióból nem hajlandó partnernek tekinteni a másikat. Ennél egy sokkal komplexebb dolognak gondolom a színházat és a filmet is. 

– Van kritikusod? 
– A családom, barátaim véleménye nagyon fontos számomra, még akkor is, ha néha fájdalmas szembesülni a kritikával. Mindig végiggondolom, hogy mi az, amivel egyet tudok érteni, és mi az a kritikai észrevétel, ami előremutat, még ha nem is értek vele teljesen egyet. Ami rajtam múlt, azon pedig próbálok változtatni, de nem miattuk, hanem magam miatt. A mai napig nagyon jó a viszonyom a szüleimmel, nincs olyan dolog, amit nem tudnánk megbeszélni. 

– Családoddal együtt 1989-ben jöttetek át Erdélyből Magyarországra, te kilencéves voltál ekkor. Hogy emlékszel vissza az akkori időkre? 
– Igazi szép gyerekkorom volt, közel a természethez, átélhettem az igazi szabadságot. Minden az volt, ami. Felnőttként ez már nincs többé így, és rájössz, hogy minden mögött újabb és újabb rétegek vannak. Sokkal több a megfontolás, a számítás adott esetben. Gyerekként viszont minden egyértelmű. A felnőtté válás ott kezdődik, hogy felismered, hogy a tetteidnek következménye van, ezért elkezdesz felelősséget vállalni értük. 

Kép

Adorjáni Bálint - Kép: Páczai Tamás

– Te mikor váltál felnőtté? 
– Talán tizenhárom éves lehettem. A SOTE kollégiumában volt egy beszélgetésem a bátyámmal. Akkor döbbentett rá, hogy nem minden úgy van, ahogy én elképzelem és ahogy én akarom. A másik nagyon fontos lépés a felnőtté válásomban nagymamám elvesztésekor volt Szovátán. Együtt ápoltuk őt a nagynénémmel és az édesanyámmal. Ott egyszerre a sarkamra kellett állni, férfiként viselkedni, intézkedni, vigasztalni, adott pillanatban erősnek lenni és cselekedni. 

– Mikor érezted magad színésznek először? 
– Pécsett, miközben közgazdaságtant tanultam, már több színpadi próbálkozásom is volt. A Janusz Egyetemi Színház tagjaként megtapasztalhattam, hogy én ezt szeretem csinálni, de tudtam, hogy még hosszú út vezet odáig, hogy színész legyek. 

– Miért nem mentél akkor inkább át a Színművészetire? 
– Mert szeretem befejezni azt, amit egyszer elkezdtem.

Másrészt egyezséget kötöttünk édesanyámmal, hogy ha közben fel is vesznek a Színművészetire, a közgázt akkor is befejezem.

Ő nagyon nem szerette volna, ha a fiai művészi pályára lépnek. De én is úgy gondoltam még akkor, hogy a legjobb döntés egy biztos egzisztenciát ígérő szakma. 

– Miért féltett ennyire édesanyád a művészélettől? 
– Mert ő tudta azt, hogy milyen kiszámíthatatlan ez az élet, hiszen apám szobrászművész. Bár ebből én gyerekként semmit sem érzékeltem. Imádtam apám mellett a műteremben lenni. A világ legszebb dolgának gondoltam az ő munkáját. Mindig olyan biztonságot adó volt a közelében lenni. Csodálatos emlék, ahogy este jövünk haza biciklivel a műteremből, nézzük a csillagokat. Nem volt kérdés, hogy ő a legcsodálatosabb ember, ahogy áll a bőrcsizmájában, és rakja a tüzet a Somlyó oldalában, és követ farag és izmos. Elpusztíthatatlan és örök. Szívbemarkoló volt, amikor olyan ötvenéves lehetett, egy nehéz bútort cipeltünk, és egyszer csak lerakta. Meg is kérdeztem, hogy miért rakjuk le. Akkor jöttem rá, hogy telik az idő… 

– Legutolsó filmed az Ezerkilencszáztizenkilenc volt, amely egy Kós Károly-novellán alapszik, és egy kalotaszegi család menni vagy maradni problémáját dolgozza fel. Milyen érzés volt eljátszani ezt a helyzetet? 
– A mi eljövetelünk tökéletesen ellentmond annak, amit Kós Károly megírt a Kiáltó szóban. Ha van is restanciám, akkor úgy érzem, hogy ezzel a filmmel valamit jóvá tettem belőle.

Mert mi eljöttünk, holott a közösségnek ott lett volna ránk szüksége. A mai napig érzem ennek a terhét, de nem mondhatom, hogy rossz döntést hoztunk, mert az egész családom becsülettel végzi a munkáját, és teszünk az itteni közösségért. 

– 2017 óta vagy szabadúszó. Hogy élted meg azt az elszakadást? 
– Miután eljöttem a Radnóti Színházból, sokan kerestek meg különféle ajánlatokkal. Akkor csak azokat a szerepeket, munkákat vállaltam el, amik igazán érdekeltek, és úgy éreztem, hogy boldogan csinálnám. 

– Idealista vagy? 
– Igen, de közben meg nagyon kiábrándult is. Valószínűleg a leg­idealis­tább emberek a legkiáb­rán­dultabbak. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Miből tudsz töltekezni? 
– Amikor kimegyek a természetbe, ott vagyok a tengernél, hegyet vagy épp falat mászok, lovagolok, a családommal vagyok, templomban ülök vagy épp meditálok, akkor valami nálam sokkal nagyobbhoz tudok csatlakozni, ott vagyok a „közepemben”, vagy legalábbis nagyon közel hozzá. Nagyapám református lelkész. Gyerekként még én is gondoltam rá, hogy a nyomdokaiba lépek. Nagyon szerettem az egyházi dalokat, állítólag otthon rendszerint dzsesszesítve énekeltem őket.

Kapcsolatom az Istennel, bár a gyermeki hitből táplálkozik, sokkal nyitottabb és komplexebb lett az évek során. 

– Van egy Szabó Lőrinc-ested, amelyben ugyancsak elhangzik több istenkereső vers. Miért pont az ő verseiből válogattál össze egy önálló műsorra valót? 
– Fiatalkoromban sokat szenvedtem a Semmiért egészen elmondásával. Most már tudom, hogy bizonyos dolgokat meg kell élni ahhoz, hogy el tudj mondani egy verset. Szabó Lőrincben a közvetlensége fogott meg, az, hogy nem kell szavalnom, hanem gondolatokat közölhetek a maga természetességében. Az est alatt úgy tudok magamról vallani a versek által, hogy közben általam megelevenedik ez a nagyszerű költő. Ez egy végtelenül szubjektív válogatás az életműből. Dinnyés Dani zeneszerző barátommal közösen raktuk össze az egészet. A műsor íve születéstől halálig visz, a gyerekkortól kezdve, szerelmeken és filozofikus témákon keresztül. Talán közhelyesen hangzik, de az volt a célunk, hogy magáról az életről mondjunk el valamit. 

– Nem ez a művészet alapvető célja? 
– De, csak nem szívesen használom ezt a szót magammal kapcsolatban. Nem akarok túl nagy jelentőséget tulajdonítani annak, amit csinálok. Egyszerűen szeretem, és hogyha valami jól sikerült, és történik valami a nézővel az előadás közben vagy után, akkor az egy nagyszerű érzés. Hiszek abban, hogy ez az adás-kapás kölcsönösen működik. Azt az energiát kapom vissza a csöndben, a nevetésben, a tapsban, a könnyes szemekben, amit belefektettem a munkába. Olyan feladatok érdekelnek, amelyeken keresztül fejlődni tudok. Ehhez pedig szabadság kell, hogy szabadon végezhessen a munkám. 

– Mit jelent színészként szabadnak lenni? 
– Minden egyes helyzetben, amibe belekerülök, a legnagyobb nyitottsággal viszonyulok mindenki felé, és csak az számít, ahogy abban a próbafolyamban dolgozik. Nem érdekel, hogy ki mit gondol róla, és hogy ki milyen bélyeget sütött rá korábban. Minden új munka egy tabula rasa számomra. Így tudok igazán felszabadultan játszani, mindenféle megfelelési kényszer nélkül. Ez nem azt jelenti, hogy nem leszek társulati tag majd a jövőben, de a szabadság megtapasztalása a saját emberi és színészi felnőtté válásomban rengeteget segített. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. januári számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A Bethesda Gyermekkórházba évről évre több alacsonyfeszültségű direktáramütést elszenvedett gyermek érkezik (vagyis a sérült teste közvetlen kapcsolatba kerül az áramforrással). Az áramütöttek nagy része maradványtünetek nélkül gyógyul, de igen komoly égési sérülést vagy szervkárosodást is okozhat a konnektorainkban futó 230 Volt feszültségű, 50 Herz-es váltakozó áram.

Miért veszélyes a háztartási áram?

A tüneteket és a károsodás mértékét az áram erőssége, típusa (egyenáram vagy váltóáram), a behatás ideje és az áram testen belüli útja, valamint a gyermek egészségi állapota együttesen határozza meg.

Ha az áram áthalad a szíven, akár életet veszélyeztető szívritmuszavart is képes létrehozni. Emellett változatos idegrendszeri károsodást (pl. érzés- és mozgászavart, esz­méletvesztést stb.), vesekárosodást, traumás és égési sérülést, áramjegyet okozhat. (Áramjegynek nevezzük azokat a felületi és mélybe terjedő sérüléseket, amelyeket az áram a testbe be- és kilépve létrehoz). A sérült izmai görcsbe rándulhatnak, így nem képes elengedni az áramforrást, ami a hosszú behatási idő miatt igen súlyos károsodásokat eredményezhet.

Eltérő a sérülés mértéke attól függően is, hogy az áram nedves vagy száraz bőrfelülettel érintkezett-e. A nedves bőrfelület kis elektromos ellenállású, így az áram szinte akadálytalanul halad keresztül a bőrfelszínen, ekkor esélyes a mélyebb szövetek károsodása.

Száraz bőrfelületen jellemzően felszínesebb sérülések keletkeznek. Tudnunk kell, hogy az áram a nagyobb ellenállású szövetekben (izmok, inak, csontok mentén) hozza létre a magasabb hőmérsékletet, ezzel együtt a nagyobb károsodást.

Hogyan lehet megelőzni az áramütést?

A legfontosabb a gondos szülői felügyelet és a kisgyermek megtanítása arra, hogy szülő jelenléte nélkül is maradjon távol a konnektortól és az elektronikai eszközöktől. Emellett sokféle olcsó műanyag vakdugó létezik, amelyek a konnektorba dugva mechanikai akadályt képeznek, így a gyermek nem képes érintkezni az áramforrással.

Érdemes a hálózatba FI (másnéven életvédelmi) relét is beszereltetni. Ez az eszköz a „szivárgó” áramot észleli, ami „hiányzik” az áramkörből a testtel való érintkezés során, és még az áramütés tényleges bekövetkezése előtt lekapcsolja a hálózatot.

Mit tegyünk, ha bekövetkezett a baj?

Az elsősegélynyújtást a saját testi épségünk figyelembe­vételével végezzük!

Áramtalanítsunk, vagy valamilyen nem vezető tárgy segítségével távolítsuk el a gyermeket az áramforrástól. Az áramütést elszenvedett gyermek orvosi kivizsgálást igényel.

Amennyiben a sérült nem lélegzik, kiterjedt égési sérülése vagy tudatzavara van, eszméletvesztése volt, esetleg görcsrohama zajlott, hívjunk mentőt! Ha ezen tünetek nem állnak fenn, saját magunk is háziorvoshoz vagy orvosi ügyeletre szállíthatjuk a gyermeket.

Mire terjed ki az orvosi vizsgálat?

Az ellátást végző orvos belátása szerint az alábbi vizsgála­to­kat végezheti el gyermekünknél: vér- és vizeletvizsgálat, vérgáz- és EKG-elemzés, az életfunkciók folyamatos mo­nitorizálása, áramjegy mellett szükség esetén sebellátás, konzíliumkérés a társszakmáktól.

A kórelőzmény és a kapott vizsgálati eredmények birtokában a doktor akár be is fektetheti a gyermeket kórházi megfigyelés céljából. A megfigyelési idő változó lehet, legtöbbször nem több, mint 24 óra. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Ha minden maradt volna a régiben, Axel von Fersen egész élete a gondtalan gazdagság és a megerőltetésektől mentes siker jegyében zajlott volna. Apja egész Svédország egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb embere volt. Hatalmas földterületei, erdei, bányái és vasöntödéi voltak nemcsak a hazájában, hanem még Finnországban is. Ezen kívül ő volt az egyik legjelentősebb résztulajdonosa a Svéd Kelet-Indiai Társaságnak, amely Nagy-Britannia és Hollandia példáját követve próbált minél nagyobb szeletet kihasítani a Távol-Kelet gazdagságából. Minden lehetőség megvolt arra, hogy a család tovább gyarapítsa a vagyonát és hatalmát, már csak azért is, mert az ideális eloszlással született négy testvér – két fiú és két lány – stratégiai kiházasításával újabb lehetőségek nyílhattak volna meg előttük.

Axel mintha szerencsés csillagzat alatt született volna 1755-ben: már kamaszkorára megdöbbentően jóképű fiatalemberré cseperedett, és akármibe is fogott, minden feladatra ő volt az ideális jelölt.

A szép és művelt svéd fiatalember

Öt nyelven beszélt, és tizenöt évesen már elkezdett utazgatni: Angliában, Svájcban is járt, találkozott az akkor már szupersztárrá vált Voltaire-rel. Két évvel később Franciaországba is eljutott, ahol tiszteletét tehette XV. Lajosnál és a szeretőjénél, Madame du Barrynál. Ekkor találkozott először a trónörökös, a későbbi XVI. Lajos feleségével, a vele egykorú Marie Antoinette-tel is. A hölgyre nagy hatást tett a szép és művelt svéd fiatalember. A korabeli leírások szerint ez nem is volt nagy csoda, mivel a házasság szinte kizárólag politikai szövetség volt. Mária Antóniát, az általunk is ismert Mária Terézia császárnő és királynő tizenötödik gyermekét arra használták, hogy szövetséget kovácsoljon Franciaország és Ausztria között. Az esküvője napján még csak tizennégy éves kislány volt, tizennyolc évesen pedig már királynévá koronázták.

Lajos nem sok érdeklődést mutatott a felesége iránt, olyannyira, hogy a házasság elhálására hét évig nem is került sor. Ennek a késlekedésnek és ügyetlenkedésnek a fizikai részletekbe menő leírása a mai napig hozzáférhető, ami jól mutatja, hogy Marie Antoinette megaláztatásainak sorozata már egészen fiatal korában elkezdődött. A királyné sem a hitvesi ágyban, sem a politikában nem rendelkezett túl sok befolyással, így jobb híján hatalmas költekezéssel és kiterjedt társasági élettel jutalmazta magát. Lajos a rendelkezésére bocsátotta a versailles-i Kis-Trianon palotát, amelyet Mária Antónia fényűző módon felújíttatott, és ahol hódolóinak és bizalmasainak rendezett szórakoztató összejöveteleket.

Ez volt az a környezet, ahol Axel von Fersen is gyakran megfordult. A két fiatal ebben a belterjes, de viszonylag szabad miliőben egyre közelebb került egymáshoz. Teltek az évek, és terjedtek a pletykák. A királyné – részben az életmódja miatt – egyre vadabb és ellenségesebb szóbeszéd célpontja lett, a svéd grófhoz való viszonyára sok udvaronc féltékeny volt, így fennállt egy komoly botrány lehetősége. 1780-ra a helyzet olyan kínossá vált, hogy Axelt el kellett távolítani Marie Antoinette közeléből, sőt, lehetőleg még Európából is.

Kép

Axel von Fersen - Carl Frederik von Breda festménye, 1800 körül

Egy fiatal főnemes számára természetesnek tűnhetett, hogy részt vegyen a javában dühöngő amerikai függetlenségi háborúban. Ráadásul von Fersen egész családja a katolikus Franciaország elkötelezett híve volt, így Axel lelkesen csatlakozott az amerikai gyarmatok szabadságharcát támogató francia haderőhöz. A franciák biztosították például az amerikai fegyverek és lőszer jelentős részét. A függetlenségi háború egyik jelentős csatájában, Yorktown ostromában Axel von Fersen is részt vett, és olyan hősiesen küzdött, hogy Rochambeau tábornok előléptette ezredessé.

1784-től Axel rendszeres látogató volt Versailles-ban a királynénál, és már a botrány lehetősége sem tartotta vissza a szerelmeseket az együttléttől.

A gyémánt nyakék története

1786-ban ki is tört egy tőlük teljesen független botrány, amely az egész francia királyságot alapjaiban rengette meg, és nagyban hozzájárult a forradalom kitöréséhez. A történet XV. Lajos idejére nyúlt vissza, aki két párizsi ékszerésztől megrendelte minden idők egyik legdrágább ékszerét a szeretője, Madame du Barry részére. Már a tizenhét hatalmas gyémánt összegyűjtése is évekbe telt az ékszerészeknek, akik az árat kétmillió livre-ben, mai értéken legalább négy és fél milliárd forintban határozták meg. Aztán a király meghalt himlőben, du Barryt pedig az utód eltávolította az udvarból. A valószínűtlen értékű nyakék egyelőre gazdátlan maradt, az ékszerészek pedig majdnem tönkrementek. Ekkor lépett be a történetbe egy zseniális és gátlástalan szélhámosnő, aki akkoriban Jeanne de la Motte néven tevékenykedett, és a világtörténelem egyik legnagyobb szabású szélhámosságát tervezte. Megismerkedett egy de Rohan nevű, befolyásos bíborossal, aki egy zsíros miniszteri poszt érdekében szerette volna szorosabbra fűzni a kapcsolatát a királynéval. De la Motte a bíboros szeretője lett, és meggyőzte őt, hogy helyre tudja hozni a királynőhöz való viszonyát az előléptetés reményében. Marie Antoinette nevében ő maga levelezett Rohannal, akit ügyesen meggyőzött arról, hogy a királyné szerelmes belé. Még egy titkos éjszakai légyottot is megszervezett, ahol a királyné szerepét egy jól megfizetett prostituált játszotta el.

Nemsokára „kiderült”, hogy Mária Antónia meg akarja venni a nyakéket, és ehhez Rohan közvetítésére van szüksége. A bíboros – abban a hitben, hogy maga a francia királyné a szeretője – a saját pénzéből előleget fizetett az ékszerészeknek, és egy közvetítővel el is küldte az ékszert a királynénak. A közvetítő persze de la Motte beépített embere volt. A nyakéket azonnal darabokra szedték, és a gyémántokat egyesével eladták a feketepiacon.

Marie Antoinette hamarosan tudomást szerzett a nevében kötött ügyletről, és felháborodottan tiltakozott. Kivizsgálás indult, a bűnösöket letartóztatták, csakhogy ekkor már késő volt. A franciák jelentős része amúgy is utálta őt a származása, költekezései és fényűző életmódja miatt, most azonban ez a gyűlölet soha nem látott magasságokba emelkedett. A királynét teljesen el kellett tiltani a közszerepléstől, és a nyakék ügye még jobban megroppantotta az amúgy is katasztrófába rohanó francia monarchiát.

Szöktetés

Von Fersen döbbenten és rémülten figyelte az eseményeket. Tehetetlenül látta, amint a Bourbon uralom recsegve-ropogva összeomlik, személyesen is végignézte az 1789-ben kitört forradalom legfontosabb történéseit. Amikor a királyi párt a Tuileriák Palotájába zárták házi őrizetbe, Axel valahogy kijárta, hogy rendszeresen látogathassa a királynét. Másfél évvel később elérkezettnek látta az időt, hogy megszöktesse az egész családot. Ennek érdekében kidolgozott egy módszert, amelynek segítségével titkos üzeneteket válthatott a királynéval. Ma már gyermetegnek tűnik, de az ő számukra véresen komoly volt az egész. Semmitmondó, unalmas leveleket írtak egymásnak, ám a szokásosnál nagyobb sortávolságokat hagytak, így a sorok közé tejbe mártott tollal írták be a valódi üzeneteket. Amikor valamelyikük levelet kapott a másiktól, egyszerűen szénport dörzsölt bele, így a rejtett szöveg láthatóvá vált. A király azonban sokáig halogatta a döntést, és mire végre nekiláttak a szökés megvalósításnak, újabb fél év telt el.

1791 júniusában a beavatott segítők gondosan kivárták az éjszakai őrségváltás idejét, kivitték a palotából a két gyereket, majd a királyi pár is kiszökött.

Von Fersen a Tuileriákhoz hajtott egy bérelt hintóban, aztán az inasnak öltözött Lajos és a nevelőnőnek álcázott királyné a két gyerekkel együtt beültek. Több, mint háromszáz kilométeres út állt előttük, hogy elérjék a biztonságot jelentő Montmédy erődjét. Axel a megbeszélt terv szerinti útvonalon hajtott, de hamar kiderült, milyen szerencsétlenül döntöttek szinte mindenben. A hintó nagy volt és feltűnő, az útvonal pedig túl hosszú. A király feltételezésével ellentétben sehol nem rejtőztek hűséges támogatók, ráadásul mindketten ostobán és feltűnően viselkedtek a vidéki bámészkodókkal. Az ormótlan hatlovas hintót ötven kilométerrel a célállomás előtt feltartóztatták, az uralkodói párt pedig megalázó körülmények között visszatoloncolták Párizsba.

Kép

Thomas Falcon Marshall festménye - Kép: Wikipedia

Von Fersen svéd állampolgársága miatt megúszta a büntetést, és még mindig nem adta fel. Decemberben megint álruhába bújt, parókát vett föl, álbajuszt ragasztott, majd a portugál királyné küldöttének hazudta magát, és egyszerűen besétált a királyi párhoz. Újabb szökési tervvel érkezett, de Lajos nem volt hajlandó még egy megaláztatásnak kitenni magát, így a gróf dolgavégezetlenül távozott. Innen már nem volt visszaút.

A láthatatlanul írt sorok tanúsága

1793-ban XVI. Lajost és Marie Antoinette-et kivégezték, Axel von Fersen szíve pedig összetört. Kijelentette, hogy soha nem fog megházasodni, mert számára nem létezik más nő. Visszautazott Svédországba, és belevetette magát a politikai életbe. Karrierje még feljebb ívelt, 1801-ben megszerezte hazája legmagasabb elérhető hivatalát, a marsalli posztot. Ez viszont nagyobb felelősséggel és nagyobb veszéllyel is járt. 1809-ben IV. Gusztáv Adolf svéd királyt lemondatták, és megkezdődött a verseny az uralomért. Von Fersen saját frakciót hozott létre saját jelölttel, ám ekkor váratlanul egy szerencsétlen baleset történt: a Károly Ágost nevű fiatal jelölt, Axel jelöltjének ellenfele egy katonai parádén agyvérzést kapott, leesett a lováról és meghalt.

A boncolás ugyan bebizonyította, hogy nem történt bűncselekmény, mégis azonnal beindult a szóbeszéd, és von Fersent egyre nyíltabban gyilkossággal vádolták. Nem fogták perbe, de a hangulat ellene fordult. Az ünnepélyes temetésen viszont – mint a korona marsalljának – részt kellett vennie. A menet végigment Stockholm egész belvárosán, von Fersen hintója a koporsó előtt hajtott. A tömeg egyre agresszívebben viselkedett.

Az angol és a francia forradalom már megmutatta az embereknek, hogy az arisztokrácia gyűlölhető és legyőzhető, az irántuk érzett tisztelet és félelem visszahúzódott.

A feldühödött városiak megtámadták a marsall hintóját. Először kövekkel dobálták meg, aztán megállásra kényszerítették. Axel von Fersent kirángatták a hintóból, és botokkal, kövekkel kezdték verni. Először még sikerült bemenekülnie egy házba, sőt, a királyi gárda vezetője is tett egy lanyha kísérletet a tárgyalásra a lincshangulatban lévő tömeggel, de semmi sem segített. Az utca népe vért akart, így a grófot addig ütlegelték, amíg összeesett az utcakövön. A halálát az okozta, hogy egy Otto Johan Tandefelt nevű ember páros lábbal a mellkasára ugrott.

Halála után a bíróság hamar tisztázta von Fersent minden gyanú alól, és miután már nem okozhatott több kellemetlenséget, végül díszes temetést is kapott. Marie Antoinette-tel való barátsága a mai napig is romantikus szerelmi történetként él a köztudatban, legföljebb abban különböznek a vélemények, hogy meddig ment el ez a szerelem. Sokan azt állítják, hogy plátói maradt. Mások szerint Mária Antónia két gyermeke, a tizenegy hónapos korában meghalt Zsófia Heléna Beatrix és a szintén rövid életű Lajos Károly valójában Axel von Fersen gyermekei voltak. Néhány évvel ezelőtt az újra vizsgálat alá vont levelezés valószínűleg megoldotta a rejtélyt. Valaki ugyan utólag vadul összefirkálta a személyes részeket, a modern vizsgálati módszerek azonban felfedték az eredeti sorokat. Olyan szenvedélyes kijelentések és vallomások sorakoztak a titkosított sorközökben, hogy nem sok kétség fér a szerelem beteljesültségéhez.

– Szatmárnémetiben születtél, mondhatni Ady Endre földije vagy. Hatott ez rád?
– Inkább emberként volt meghatározó a számomra, mintsem művészileg. Nagyon sok könyvet olvastam róla, szavalóversenyen legtöbbször az ő versét szavaltam. Hatott rám a hazaszeretete, de szívesen boncolgattam az istenkapcsolatát is: egyszer jóban vannak, másszor nem, de mégis egy élő, dinamikus kapcsolatról volt szó kettejük között.

– Táncolsz, énekelsz, gitározol, billentyűs és ritmikus hangszereken is játszol. Mit jelent neked a művészet?
– Egy olyan világ, ami a lelkemet gyönyörködteti. Segít kiszakadni a hétköznapokból, megtanít arra, hogyan tudok tíz centivel a föld felett járni.

– Mit értesz ez alatt?
– A művészet által minden könnyebbé válik bennem, körülöttem. Tánc közben például meg tudok szabadulni a terheimtől. Nem a fizikaitól, hanem a lelkem lélegzik fel. Feltöltődöm, mint amikor az embernek van egy nyugodt éjszakája, ami után kipihenten ébred.

– Örökölted a művészetek iránti fogékonyságot?
– Érzékeny lélekvonalat visz a családom. Kántortanító nagyszüleim nagyon szépen tudtak énekelni és zongorázni, a másik ágon nagyszüleim, dédszüleim hegedültek, és a szüleimnek is szép énekhangja van, apukám emellett szeret fényképezni, fiatalkorában gitározott. Tehetségük ellenére egyikük sem jutott el addig, hogy hivatásszerűen foglalkozzon a művészetekkel, talán mert nem könnyű korban éltek. Nekem viszont megadták, hogy tudjak élni ezzel a lehetőséggel.

Sosem ösztönöztek arra, hogy művész legyek, de arra sem, hogy lelkész. Hagyták, hogy minden magától felszínre jöjjön.

– Négyévesen írattak be balettórára. Szerelem volt első látásra?
– Jól éreztem magam a táncteremben, emlékszem is az első órára és a szoknyára, amit rám adtak. Bordó színű volt, csupa gombbal az elején. Először a tér ragadott meg: nem találkoztam még akkora tükörfallal, azt hittem, a terem másik felében is gyerekek vannak, csak az óra végére jöttem rá, hogy minket mutat megkettőzve. A mozgás öröme pedig átjárt, éreztem, hogy annak hatására valami történik bennem.

Kép

Csatári Bíborka

– Mit szeretsz legjobban a táncban?
– Egyrészt azt, hogy nagyon erős kifejezőeszköz, másrészt hogy gyönyörű, harmadrészt hogy folyamatosan hatással van a lelkiállapotomra. Ez az én egész-ségem. A tánccal néha többet lehet átadni, mint beszéddel, mert a mozgáson keresztül az ember személyisége is jobban láthatóvá válik. Örömmel tölt el, ha mozoghatok, ha megértem, miről szól egy koreográfia, ha adhatok általa. A legjobban jelenleg a kortárs tánccal tudom kifejezni magam, de a klasszikus balett és a modern tánc is sokat ad az alkotás vagy a mélyítés folyamatához.

– Mikor döntötted el, hogy ez lesz a hivatásod?
– Arra az órára, pillanatra is emlékszem. Nyolcadikos koromban, éppen step-aerobikozva fogalmazódott meg bennem, hogy én tánc közben vagyok igazán önmagam, ezért táncművésznek kell lennem. Az is vezérelt, hogy megszerettessem másokkal a táncot. Művészeti szakközépiskolába felvételiztem, éveken át minden reggel 6-kor keltem, estig suliban voltam, vacsora után még tanultam a kollégiumban. Két célom volt: hogy egy hivatásos táncegyüttes tagja legyek, és hogy azzal az egész világot bejárjam.

– Az érettségi után mégis teológiára mentél, református lelkészi oklevelet szereztél. Mi történt?
– Boldog voltam, hogy alkothattam, hogy felléphettem, de a lelkem egy része elkezdett többre vágyni. Ezzel párhuzamosan a közelemben fiatalos lelkészek kezdtek szolgálni, akik megismertették velem, milyen érzés zenélni gyerekeknek egy táborban, odaültettek az orgonához, majd bibliai szövegekben is felfedeztem a táncot. Így találkozott először ez a két világ. Elkezdte feltölteni a lelkem a szolgálat, hogy a hitemről beszélhetek – amiről nem is tudtam, hogy ennyire jelen van. Addig csak mások kommunikálták felém a hit fontosságát, de tudatosan a gyakorlatban nem tudtam alkalmazni. Középiskolás éveim közepén csodálkoztam rá először: de hát ez az enyém is, nemcsak mondják, hanem bennem is van! Fokozatosan akkorára növekedett bennem, hogy hívő táncművészjelöltté váltam. Ahogy pedig közeledtünk az érettségihez, egyre jobban láttam meg a választott pályám nehézségeit – mert amennyire gyönyörködtető a művészet, olyan nehéz is, és ez kívülről nem látszik. Ezért feltettem magamnak a kérdést, biztosan ez a létforma a legmegfelelőbb-e számomra. Végül azzal az elhatározással indultam a teológiára, hogy a táncot semmiképp sem adom fel.

– Hogy fér meg a kettő egymás mellett?
– Bennem nagyon jól. Ezt kaptam Istentől, engem ez a két pillér tart össze. Tánc és hit együtt teljes értékűvé tudnak tenni.

Fontosnak tartom, hogy ne csak a templompadban ülve keressük Istent, mert mozgás közben sokkal felszabadultabb az ember, nyitottabb a transzcendensre. Tíz centivel a föld fölött megszólíthatóbb az ember.

– És az egyház tagjai hogy fogadták ezt?
– Ha belegondoltam volna, mit fognak szólni, talán nem is merek felvételizni. Ösztönös döntés volt, követtem az érzéseimet, mert félreérthetetlen vezetést láttam bennük. A teológián mindenki támogatott, nem értek atrocitások, sőt bátorítottak, hogy ne hagyjam abba a táncot. Szerintem a tanáraim is kíváncsiak voltak, mi sül ki ebből. Egyetemi éveim alatt végig egy táncstúdióban tanítottam, szakdolgozatot is írtam a tánc szerepéről a Bibliában. Hálás vagyok, hogy viszonylag hamar olyan szolgálati helyre, a Budai Református Gyülekezetbe kerültem, ahol ezt a részemet is értékelik. Az egyházban biztosan van olyan ember, aki nem tudja összeegyeztetni a kettőt, de nem kell velük harcolnom.

Kép

Csatári Bíborka

– Hogyan van jelen a munkádban?
– A tánc segít bennem érzéseket azonosítani, gondolatokat definiálni. Igehirdetésre, csoportos alkalomra készülve sokszor elgondolkodom, hogyan táncolnám el, milyen koreográfiát készítenék a témáról. Ezáltal nagyon kreatív és motivált állapotba kerülök. A mozgás érzékennyé tesz a hétköznapi dolgok iránt, ami pedig abban segít, hogy emberközeli példákban tudjak Istenről beszélni. Emellett a mozgásterápiát a lelkigondozásban is tudom használni – az ilyen alkalmakon mozgás közben keressük Istent, figyelünk rá –, mindkettőben képzem is magam. Néha pedig születnek improvizációk, koreográfiák, eltáncolt prédikációk.

– Mintha a művészet és hit ugyanazt mozdítaná meg benned.
– Valószínűleg azért tudtam ezt a pályát választani, mert számomra ugyanazt adja a kettő. A tánccal és a prédikációval is megszólítom az embereket, közölni szeretnék velük valamit. Lehet, hogy a mozgás nyelvére jobban kell figyelni, mint a szavakra, de ha nem vagyunk megfelelő lelkiállapotban, az utóbbiakat is nagyon könnyen félreértjük.

Azt gondolom, hogy a színpad és a szószék között van egy híd, mindig is volt, és ahhoz kellett bátorságot szereznem, hogy át merjek sétálni rajta. Ugyanazt csinálom itt is-ott is, más-más variációban.

– Egy másik kommunikációs eszköz? A szakdolgozatodban a táncot elfeledett nyelvnek nevezted.
– Amikor még időbeosztás szempontjából egyszerűbb volt az élet, akkor a mindennapok része lehetett az, hogy az emberek táncoltak. Dicsőítést, hálát, örömöt, bánatot, személyiséget kifejező eszköz volt, akárcsak a beszéd. Jó kérdés, miért felejtettük el. Felgyorsult az életünk, túlvállaljuk magunkat, néha felbukkan egy vírus, a minket körülvevő technikai eszközök számának növekedésével pedig egyre inkább háttérbe szorul a személyesség. De a zárkózottságot nemcsak a körülmények alakítják ki, hanem mi magunk. Ha nincsenek lelki stratégiáink, amelyek irányítsák a cselekedeteket, nehezebben találjuk meg az utunkat, a boldogságot. Nagyon remélem, hogy akár gyülekezeti szinten, akár hétköznapi életünk során egyre többször tudunk a mozgáson keresztül is közösségben lenni és Isten felé nyitni.

Adventi vágyakozás. Koreográfia az „Ó, jöjj, ó, jöjj, Immánuel...” dallamára a felújítás alatt álló budapesti, Szilágyi Dezső téri református templomban.

A Tarnabod és Mi szervezettel érkeztünk, akik ételt, ruhát, adományokat vittek, és óriási kondérban főztek, míg mi a tornateremben a zenekarommal koncerteztünk. Olyan elementáris örömmel fogadták a gyerekek a kis faluba ritkán tévedő kultúrát, annyi maszatos boldogság sugárzott róluk, és annyi ölelést, rajzot, kézszorítást, „ugyejösszmég”-et kaptunk, hogy elfelejtettük, hol is vagyunk.

Ha erre a kis falura gondolok, az első, ami eszembe jut, egy egykerekű bicikli. És az a két kisfiú, Dani és Márkó, akik kapaszkodva egyensúlyoztak az ottani életben,

engem pedig egyensúlyozni tanítottak az egykerekűn, amin ők stabil magabiztossággal közlekedtek. Akiknek sikerült kitörniük a teljes kilátástalanságból. A szervezet önkéntesei, Horgas Péter és Szemere Kata észrevették a maszatos arc és a vad tekintet mögött a tehetséget. Addig szervezkedtek Bodor Johanna segítségével, míg a fiúk végre megmutathatták képességeiket a budapesti Artistaképzőben, ahol azóta is tanulnak. És egy erős kéz is kellett, amely megtartotta őket, hogy ne süllyedjenek el a pesti élet hullámain, hogy ne vesszenek el a nagyváros ismeretlenségében. Végh Ildikó keze. 
A Katona József Színház akkoriban indított el egy színházpedagógiai programot roma fiataloknak. Ehhez szerette volna a dramaturgként itt dolgozó Ildikó minél több romákkal foglalkozó szervezet munkáját megismerni, így került először Tarnabodra. „Akkor kapcsolódtam igazán be a történetbe, amikor a két fiúnak sikerült a felvételije az Artistaképzőbe, és felkerültek Pestre. Dani soha nem volt előtte cirkuszban. Két szuper tanárnak, Babar Margitnak és Török Ferencnek hála, nagyon hamar rátalált a zsonglőrködésre. És kiderült, istenáldotta tehetség, kimagaslik a korosztályából. Nemcsak labdabiztos, hanem nagyon ügyes a dobások variálásában is, és még csibészes mozdulatokat is visz bele. Erre született” – meséli Ildikó.

„Régóta foglalkoztatott az örökbefogadás, és amikor a fiúk felkerültek, úgy éreztem, most kiderülhet, hogy képes vagyok-e arra, hogy jó pótanyuka legyek, miközben a Tarnabod és Mi munkáját is aktívabban szerettem volna segíteni.

Így kerültem a fiúkkal szoros kapcsolatba. Márkónak már van másik mentora, de Dani már több, mint négy éve velünk él. Bár nem fogadtam örökbe, hisz ott van a családja Tarnabodon, jár is anyukájához, nevelőapukájához és testvéreihez, de alapvetően velünk él, és egy nagyon erős kapcsolat alakult ki köztünk” – teszi hozzá. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

Dani régóta imádkozott, hogy elkerülhessen Tarnabodról, biztos volt benne, hogy ha ott marad, semmi nem lehet belőle. Küzdött is tanulási nehézségekkel, a szülők és az iskola sem sokat tudtak neki segíteni, nem volt motivációja sem a tanuláshoz. De a nagy kitörési lehetőség ellenére az első pesti évek nem voltak könnyűek. Anyukája nehezen engedte fel a nagyvárosba, és később is sok volt a konfliktus köztük, amikor a fiú hazament.

Dani megváltozott, elkezdett máshogy viselkedni, hozzászokott az új élethez, amelyben van fűtés, meleg víz, mindennap fürödhet, tiszta ruhában megy ki az utcára és mindig van ennivaló.

Az első években hazamenve sokat küzdött ezzel a kiáltó különbséggel, és felkerülése után azonnal inkább pestinek tartotta magát, mint tarnabodinak. Sok év után tanulta csak meg helyén kezelni ezt, és most már tudja, hogy otthon is szeretik, fontos impulzusokat kap, ha másokat is, mint Pesten. Azóta nincs benne rossz érzés, mikor hazamegy. 

„Egy veszekedésünk után megkérdeztem Danitól, mi az, ami a legnehezebb, hogy tudjak segíteni” – emlékszik vissza Ildikó. „Azt mondta, az, hogy mindenkivel máshogy kell beszélni, viselkedni: a kollégiumban, az iskolában, itt nálam és Tarnabodon. És ez a sok szerep szétszedi. Márkó nagyon hamar alkalmazkodott, de Dani folyton rosszkedvű volt, és rettentő bizalmatlan mindennel és mindenkivel, ebből kifolyólag sokszor kifejezetten kellemetlen kisfiú volt.

Folyton elégedetlenkedett, mindenre húzta a száját és mindenkinek beszólogatott. Mindenkit ellenségnek tekintett. Előbb ütött, és aztán kérdezett.

Két és fél év alatt szelídült meg. Ma már csodálatosan bánik a kisebb gyerekekkel, szeret magáról beszélni, szereti beszéltetni az embereket magukról. Ma már senki nem mondaná meg, hogy ez a kisfiú rengeteg dühvel és félelemmel érkezett Budapestre” – mondja Ildikó. A pótanyukában a nehéz években sem merült fel, hogy feladja. Úgy érezte, hogy ezeket a gyerekeket nem lehet visszadobni, akármekkora sérülésekkel is érkeztek. „Olyan anyátlanok voltak itt Pesten, és akkora bizalommal fordultak felém, hogy tudtam, nem lehet velük megcsinálni. Így is sokat dobálta őket a rendszer, kollégiumot váltottak, az új iskolába beilleszkedés is sok kihívást jelentett, kellett nekik egy biztos pont, és én voltam az. De persze volt segítségem. Emlékszem, kezdetben szegény Horgas Pétert hívtam mindig, ha azt éreztem, hogy segítség kell Danival, mert bántott valakit vagy nem tanult. Akkor Péter volt mindig a »rossz zsaru«, és komolyan elbeszélgetett vele” – teszi hozzá. 
Azzal, hogy kikerült Tarnabodról, Dani esélyt kapott egy teljes életre. A faluban élő régi jó barátjával már alig tud beszélgetni, a fiút elnyelte a drogok világa. Egyre szélesebb az árok a mostani élete és aközött, amelyet akkor élt volna, ha ott marad. Ildikó tudta: előfordulhat, hogy a régi közeg visszahúzza a fiúkat, lehet, hogy nem lesz erejük végigmenni ezen az úton.Voltak pillanatok, mikor meg kellett értenie Daninak, hogy ha nem változik, haza kell mennie. De megküzdötte és megnyerte a csatákat önmaga fölött. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. januári számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Jaj, Georges, nagyon megijesztettél! – érintette meg tanítványának vállát, majd gyorsan melléje ült, de a másik szinte mozdulatlan maradt, csak fejét emelte föl az imádkozásból. Szeméből kétségbeeséssel vegyített letörtség áradt. – Mi a baj, fiam?
A másik pap levette szemüvegét, megtörölte könnyes szemét, és idegesen felsóhajtott. Többször nagyokat is nyelt, mielőtt válaszolt volna. Visszaült a padra.
– Nekem végem van, minden odaveszett… – sírta el magát a harmincas évei közepén járó férfi.
– Mi történt? – kérdezte aggódva idős barátja.
– …azt mondta, hogy: „Az ön számításai hibátlanok ugyan, de fizikája visszataszító.” Nekem végem van szakmailag!
– Ugyan, Georges, ne mondj ilyet! Isten látja, hogy milyen nagyszerű dolgot művelsz! Az Ő igéjét szolgálod, és a tudományoddal is az egyházat támogatod! Isten meg fog védeni, mert szeret téged. A mi oldalunkon áll az igazság. Hol mondták ezt neked, hogy visszataszító, amit csinálsz?!
– Hát ez a baj: pont a Solvay-konferencián mondták ki a halálos ítéletemet – hüppögte a fiatalember.
– Ugyan már, Georges, ne beszélj butaságokat – mondta az agg plébános. – Az igazság mindig győzni fog! Miről beszéltél?
– Az ősrobbanásról – nyerte vissza kedélyét Georges, ahogy kedvenc témájára gondolt.
– Az ősrobbanásról? Az ex nihilo tudományos magyarázatáról? – kérdezett vissza az öregebb férfi.
– Nem akarom ezt állítani – mondta aggódva Georges. – Mert mi van, ha az elmélet mégse állja meg a helyét tudományosan, és emiatt megkérdőjelezik a katolikus egyház összes tanítását? Szent Ágoston is azt mondta, hogy nem szabad hanyatt-homlok rohannunk, és visszavonhatatlanul az egyik értelmezés mellett letennünk a garast. A számításaim pedig jók, és biztos vagyok abban is, hogy az univerzum keletkezése visszavezethető egyetlenegy időpontra! És egyetlen pillanatra is, mind matematikailag, mind pedig a fizikai törvényszerűségek alapján!

Két út vezet az igazsághoz. Én úgy döntöttem, hogy mindkettőt követem. És számomra most már csak egy út létezik…

– Georges, mindig azt mondtad nekem, hogy Isten kutató gondolkodással áldotta meg az embert, és az Úrnak tetsző dolog az, ha az ember a teremtett Univerzumot is fürkészi, nem csak Isten szándékait!
– Pedig minden szám stimmel, nem lehetett másképp! Úgy érzem – s közben papi gallérját igyekezett meglazítani –, hátrányt jelent az, hogy Istent szolgálom egy egyre istentelenebb világban…
– Mit is állítasz pontosan? – kérdezte érdeklődve a plébános.
– Azt, hogy a világegyetem nem volt állandó, vagyis az Einstein-féle általános relativitáselmélet úgynevezett kozmológiai állandója nem tartható a továbbiakban.
– Nem értem… – vakarta meg a fejét a figyelmesen hallgató öregember.
– Nos, nagyon úgy tűnik, hogy a világegyetemben távolodnak a bolygók, az égitestek, a csillagok – mutatott felfelé derültebb arccal Georges –, és a kozmikus sugárzás, valamint a radioaktív bomlás folyamata is ezt igazolja. – Aztán hirtelen újra elkomorodott, ismét levette a szemüvegét, és a szemét dörzsölve folytatta: – Hiába jelent meg a Brüsszeli Tudományos Társaság Évkönyvében ez a tanulmányom, senki még csak annyit sem mondott, hogy olvasta volna…
– …de mi történt valójában, Georges?
– A konferencián megszégyenítettek, mert ő mondta ki, hogy a fizikai tudásom „visszataszító”! A szakmai pályafutásomnak ezennel vége… Ez egy rémálom, mert – felnézett Jézus korpuszára a feszületen, majd a töviskoronára tévedt a tekintete – az út végére értem, a lépcsők elfogytak a tudomány birodalmába vezető úton...
– Ki mondta ezeket a borzalmas szavakat? – kérdezte felháborodottan az idős pap.
Mielőtt Georges Henri Joseph Édouard Lemaître válaszolt volna, remegő kézzel elővette jegyzeteit, s közben egy ceruza is kiesett a táskájából. Az idő mintha egy pillanatra megmerevedett volna, nézte, ahogy az irón szabadon hullott alá, szinte lassított filmként látta, ahogyan koppan egyet, és a hegye egy szempillantás alatt darabokra törik. Fölnézett a földről, majd a kezében lévő, Kosmologische Betrachtungen zur allgemeinen Relativitätstheorie című kiadványra pillantott. Idős tanítójához fordulva keserűen azt válaszolta, a szerző nevére mutatva: – Albert Einstein.
A plébános megértően bólintott egyet, lehajolt a ceruzáért, a másik kezével a zsebébe nyúlt, ahonnan kivett egy apró, ósdi hegyezőt, majd átnyújtotta a fizikus egyetemi tanárnak, aki később korának leghíresebb belga tudósa lett:
– Jézus azt mondta: „Ne félj!” – mosolyodott el. – És bocsáss meg neki! Ne feledd, a ragyogó elméd igazol majd téged! Emlékezz csak Pál apostolra, mit mondott! „Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert Isten. Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet.”

Georges Lemaître a Leuveni Katolikus Egyetemen szerzett mérnöki diplomát, majd az első világháború miatt félbe szakította tanulmányait. A frontvonalon harcolt és szemtanúja volt az első mérgesgáz-támadásoknak is. A háború után elméleti fizikát hallgatott, majd felszentelése (1923) után egy évig Angliában, Cambridge-ben tanult, 1924-ben pedig beiratkozott a Massachusettsi Műszaki Egyetem Ph.D-doktori fakultására is. Új kozmológiai elméletét 1927-ben tette közzé az Annales de la Société Scientifique de Bruxelles tudományos folyóiratban. Ugyanebben az évben Einstein durván elutasította a híres, 1911 óta rendszeresen megszervezett, legrangosabb fizikusoknak tartott Solvay-konferencián. (A huszonkilenc résztvevőből tizenheten voltak addigra vagy lettek később Nobel-díjasok.) Két évre rá ugyanakkor Hubble mérései tökéletesen igazolták a világegyetem tágulásáról szóló elgondolását. 1931. február 3-án Einstein nyilvános sajtótájékoztató keretében ismerte el, hogy Lemaître-nak igaza van és ő tévedett. Einstein később úgy nyilatkozott Lemaître munkásságról a California Institute of Technologyn megtartott előadását meghallgatva, hogy: „Ez a teremtés leggyönyörűségesebb és legkielégítőbb magyarázata, amit valaha is hallottam.” 
Lemaître az első elméleti kozmológus volt, akit Nobel-díjra jelöltek 1954-ben, majd két évvel később az ősatom-elmélete alapján kémiai Nobel-díjra is jelölték. Bár 1965-ben halt meg, azt még megérhette, hogy az újonnan felfedezett kozmikus mikrohullámú háttérsugárzással az ősrobbanás elméletét egy újabb megfigyeléssel igazolhatták. A tudósok 1998-ra megállapították azt is, hogy nemcsak nem lassul a világegyetem tágulása az ősrobbanás óta, hanem valójában még gyorsul is, és újabb fogalmakat, a „sötét energiát”, illetve „sötét anyagot” is bevezették, mert a jelenleg látható kozmosznak csak a töredékét tudjuk közvetlenül érzékelni. A NASA által is osztott becslések szerint a sötét energia a világegyetem kb. 68, a sötét anyag pedig hozzávetőlegesen 27%-át teheti ki, míg az általunk érzékelt világ csupán 5%-ot. 2018 októberében a Nemzetközi Csillagászati Unió több ezer csillagásza úgy döntött, hogy a megfigyelő csillagász Edwin Hubble mellett ezentúl Lemaître-ről is megemlékezik a világegyetem tágulását leíró úgynevezett Hubble-Lemaître törvény (korábban Hubble-törvény) nevében.

– Még nem vehettem a kezemben a frissen megjelent Szerelmes daloskönyved. Hogyan képzeljem el?
– Hasonlóan, mint a 17. századi daloskönyveket, amelyek csak a szövegeket tartalmazták, hiszen a dallamokat mindenki jól ismerte. Egy korabeli daloskönyv iniciáléit használtam díszítésül. Bencze Balázs régizenész-kollégám írt egy bevezetőt arról, hogy mit érdemes tudni a virágénekek középkori lovagi kultúrából és vágáns költészetből eredő műfajáról. Minden dalnál odaírtuk angolul és magyarul is a forrásokat, mert érdekes lehet mind a szakmabeliek, mind a műkedvelők számára, hányféle írásos forrásban maradtak fenn az egyes dalok és többféle szövegük. A végén pedig ott van virtuálisan a hanganyag, a 13 dal, amelyek egy QR-kód segítségével letölthetők az internetről.

– Meghallgattam, csodás az a zenei világ, amit megidéztél. Felüdítheti a hallgatóid lelkét.
– Úgy akartam korhű hatást elérni, hogy az a kortársaimhoz is szóljon.

Valamennyi dal szerelmes témájú, sorrendjük a szerelemi kapcsolat állomásait követi: vágyódástól, kétségbeeséstől a beteljesedés, eufória vagy csalódás állapotáig.

A kánai menyegzőről szóló ének idézi fel a házasságot, de hallhatók asszonycsúfoló, pajzánkodó dalok is. A végén pedig eléneklem mostani kedvencemet, a Hová készülsz, szívemet.

– Nagy eredmény ez, hiszen sok énekesnek és zenésznek semmilyen maradandó szakmai eredményt nem sikerült teremtenie az elmúlt másfél évben.
– Az elmaradt koncertjeim helyett olyan alkotómunkára vágytam, ami különleges és hiánypótló. A leállás megteremtette a szabadidőt, hogy megvalósíthassam ezt a régóta dédelgetett tervet: felvenni 13 magyar virágéneket úgy, ahogyan az én elképzeléseim szerint énekelhették a 17–18. században. A világhálón ugyanis az évszázadok alatt felhalmozódott manírokkal teli hangfelvételeket hallhatunk leginkább ezekből.

Úgy gondolom, sallangoktól mentesen kell előadni őket ahhoz, hogy méltó módon szólaljanak meg, és a nagyközönséghez is közel kerülhessenek.

Az erdélyi Kájoni-kódex és a felvidéki Vietórisz-kódex énekei közül válogattam, és Pálóczi Horváth Ádám gyűjteményéből. Nagy szerencse, hogy jobban ráértek a járvány okozta leállás miatt a zenészkollégáim is. Így Szabó Zsolttal, Lachegyi Rózával, Molnár Andreával és Davidovics Igorral három napra el tudtunk vonulni egy stúdióba, és csak a munkára összpontosítottunk.

– Használni fogod ezt a daloskönyvet a régizene-kurzusaidon is?
– Inkább a koncerteken ismertetem majd meg a közönséggel, hiszen amúgy is szeretek az elhangzó dalok történetéről mesélni. Gyerekkoncerteken szoktam kérdezni a résztvevőket, tudják-e, miről szólnak általában a mai popslágerek. „A szerelemről” – bökik ki félszegen. „Látjátok, nincs új a nap alatt: háromszázötven évvel ezelőtt is legtöbbször a szerelemről énekeltek. Máris itt a kapcsolat a ma és a 17–18. század emberei között: az érzelmek nem változtak!” Parókát viseltek és viola da gambán kísérték egymást, de ugyanazt az érzést és hangulatot akarták kifejezni. No, de a szerelem annyiféle lehet! Bánkódó vagy örömteli, átkot szóró és meghitt… A régi koroknak ugyanúgy megvoltak a vicces, pajzán vagy éppen komoly szövegű popslágerei, mint ma, csak más köntösben.

Kép

Andrejszki Judit

Az ifjúsági hangversenyeken tudom lemérni, hogy mennyire fontos, amit csinálok. Ötven percen át ott ülnek, és látom, hogy nem unatkoznak.

Számomra az a legerősebb visszajelzés, amikor előveszik a telefonjaikat és beindítják a videókamerákat, hogy felvegyenek egy-egy dalt.

Egy rendes koncerten ez  zavaró lenne, de egy iskolai interaktív előadásba belefér, sőt, ez egy elismerő gesztus. Jólesik tudni, hogy esetleg megosztják a barátaikkal vagy otthon megmutatják a szüleiknek is. Olyankor mindig megnyugszom, hogy jó földbe vetettem a búzát.

– Felnőtteket is tanítasz a barokk éneklés rejtelmeire.
– A kurzusok úgy zajlanak, hogy az énekesek hozzák a maguk darabjait, én pedig segítek nekik a barokk-kori előadásmód elsajátításában. Idén hármat is tartok: a már évtizede hagyományos győri mellett meghívtak a gödöllői kastélyba is, és Kőszegen is lesz egy régizene-kurzus a Zeneakadémiával közös szervezésben. Jó látni az elhivatott fiatalokat, akik csakis azért jönnek, hogy belemélyedhessenek a régi korok éneklési technikájának, díszítésvilágának rejtelmeibe. Ezen a téren is érdekes lehetőséget hozott a járvány okozta karantén: Argentínában tartok online barokk énekkurzust angolul. Ráadásul az időeltolódás miatt éjszaka!

Egyre több tanítványom van, egymásnak ajánlanak – és ez így van itthon is.

Sokszor kesergek azon, milyen kár, hogy Magyarországon nem lehet egyetemi szinten barokk éneklést tanulni, de megvan az az előnye a kötetlenebb kurzusoknak, hogy ide csak azok jelentkeznek, akiket ez valóban érdekel.

– A te szakmai életutadra is jellemző, hogy mindig előbb szerezted meg a valódi hangszeres-énekes tudást, mint az arról szóló papírt. Sokkal előbb lettél kész énekesnő vagy csembalóművész, mint ahogy okmányt szereztél volna róla. És ez sokkal jobb, mintha fordítva lenne.
– A konzervatórium után, ahol orgonálni tanultam, nem vettek fel a Zeneakadémiára. Egy évig képesítés nélküli zongoratanárként tanítottam, utána kimentem Lengyelországba, és ott tanultam három évig barokk éneket. Semmi más nem számított nekem, csak hogy tanulhassak az ottani kontratenor tanáromtól, és mellette munkát vállaltam a varsói operaházban. Barokk operákban csembalóztam, és turnéztunk szerte a világban, valósággal úsztam a muzsikában. Akkoriban se Lengyelországban, se Magyarországon nem érdekelt még senkit, milyen papírod van, csak az számított, hogy milyen tudással állsz ki a színpadra. Visszanézve persze botorságnak tűnik, hogy nem szereztem meg a diplomát, de itthon is csak az érdekelt, hogy olyan művészek mellé kerülhessek, akik a régizenét hozzám hasonlóan elkötelezetten művelik. A Musica Profana lett az én művészeti bázisom, velük 1987 óta együtt zenélek. Magyarországon gyerekcipőben járt még akkoriban a régizenélés, Lengyelország ezen a téren előrébb tartott, mert nekik volt honnan táplálkozniuk, hiszen jóval több barokk zeneszerzőjük van, mint mondjuk nekünk. Az itthoni régizenészeknek egészen más előadói elképzeléseik voltak, mint az a stílus, amit én Lengyelországból hazahoztam, így nem is tudtam tovább dolgozni azzal a lelkesedéssel, mert falakba ütköztem. „Nem is így kell énekelni a barokk díszítéseket” – mondták nekem, és ez egy huszonhárom éves lelkes embernek olyan volt, mintha fejbe kólintották volna. Ma már tisztán látom, hogy az a típusú barokk éneklés, amit én ott tanultam, a helyes irány, az autentikus út.

Engem az olasz korabarokk zene ejtett rabul korábban, de aztán feltettem magamnak a kérdést: miért is nem a magyar régi zenében mélyedek el?

Hiszen bárhol a világban felléptem magyar darabokkal, mindig hatalmas ovációt váltott ki: egyrészt a nyelvünk, másrészt a különleges dallamaink.

Igaz ugyan, hogy Európa zenéje nagyon egységes volt akkoriban, és a magyar zenei emlékek is erős európai hatásokat viselnek magukon, emellett mégis sajátos színt képviselnek.

Kép

Andrejszki Judit: Szerelmes Daloskönyv

– Jelen voltam egy olyan koncerteden, amelyet egy erdőszélen adtál, lelkes táborozó közönségnek. Válladra vetted a kis csembalódat, letetted a réten, elkezdtél énekelni, és magadat kísérted. Minden dalról mondtál néhány gondolatot. Közben ránk esteledett, te lámpafénynél folytattad, és fantasztikus hangulat volt! Nem sok zenész lett volna képes erre.
– Tényleg, milyen jó volt az! Akkor a gyerekeim is ott voltak. Egyébként nem nagyon jöttek az én koncertjeimre, de akkor azért büszkék voltak anyára, hisz lehetett a barátok előtt „menőzni”.

– Hogyan fért bele a forgatagos művészi életbe a nagycsalád?
– Huszonöt évesen házasodtam, és az öt gyerek kétévente jött egymás után. Én is nyolcgyerekes családból származom, teljesen természetes volt számomra a gyermekvállalás, és nagyon jó, hogy ilyen fiatal koromban születtek.

Ügyesen vettem az akadályokat, és utólag visszanézve azt kell mondanom, nem nagyon maradtak el koncertjeim azért, mert öt kisgyerekem volt.

– Miből adódik ez? A te nagy energiád a magyarázata, vagy hogy a férjed is kivette a részét az otthoni teendőkből? Külső segítséget is kaptál, netán a gyerekek kevesebb problémát okoztak, mint az szokásos?
– Mindezek együtt. Édesanyámtól örököltem az energikus lényemet, a zenész férjem pedig nem várta el tőlem, hogy délben és este ott gőzölögjön az étel. A szüleim, akiknek a legkisebb gyereke voltam, már nyugdíjasok voltak, és rengeteget segítettek nekem. Apukám például rengetegszer vitte őket zeneórára, ha pedig valaki megbetegedett, akkor mehetett a nagymama gyógyuldájába. Nagyon hálás vagyok nekik utólag ezért, pedig tudom, ők azt szerették volna, hogy legyen egy „tisztességes” szakmám. Miattuk kellett felvételiznem fogtechnikára – édesanyám és néhány testvérem ugyanis fogtechnikus volt –, de szerencsére nem vettek fel.

– Anyukád nem csak otthon nevelte a nyolc gyermekét?
– Reggel fél nyolcra mindig megfőzte az ebédet, mert mi nem menzán ettünk. Mire a testvéreimmel felkeltem, már elkészítette a tízóraikat is. Délután, a munkahelyi munka után ugyanúgy végezték a házi és kerti munkákat, mint mindenki más. Mindössze annyi segítségük volt, hogy egy néni időnként takarított.

Ezt láttam én otthon: nyolcvanhat éves korukig teljes gőzzel dolgoztak. A felét is irigylem annak, amit ők véghez tudtak vinni.

– Ismerősöktől hallottam, hogy te is képes vagy hasonló mutatványokra: hajnalban például befőzöd a lekvárt, utána délelőtt mész próbálni, este koncert…
– Minden testvérem ilyen. Mi, nyolcan egy kis társadalmat alkottunk, a család pedig összetartó védőhálót adott. 32 unokája lett a szüleimnek, és a gyerekeink is nagyon szeretik egymást. Egyébként mind a négy lányom nagyon szépen énekel, de csak a legidősebb választotta a zenei pályát. Fiam pedig versenyszerűen röplabdázik, de ő is szeret énekelni.
Nálam a művészi hivatás és a család egységet alkot. Egyik se lett volna a másik nélkül. Nem könnyű persze megfelelni a sokféle szerepnek és elvárásnak, de ha belefáradok, akkor olyan jólesik visszarepülni háromszáz évet az időben a barokk zene szárnyán!

Mert amikor kipakolja a kockákat, a sötét megtörik, madárcsicsergést hallunk, hajnalodik, a város dolgozni indul. Visszapakolom, és lemegy a nap, elnéptelednek az utcák, mi pedig nagyot ásítunk álmosan. Aztán kipakolja megint, elolvad a hó, a fák apró rügyeket bontanak, egy mezőn szaladgálunk összevissza. Amikor visszapakolom, a fák ledobják leveleiket, rövidülnek a nappalok, hideg lesz, és mi az ablakból nézzük a hóesést. Kipakolja, és az autónk, amivel hazahoztuk a kórházból, legördül a gyártósorról, hű, de menő, és milyen sokba került! Visszapakolom, és az autónk a bontóban szomorkodik, rozsdás darabjai mit sem érnek.

Kipakolja megint, és kiássák a házunk alapjait, nézd, milyen magas daruval dolgoznak! Visszapakolom, és a lakatlan, beszakadt tetejű házat lerombolja egy befektető.

Kipakolja, és az általunk készített papírsárkányt magasra repíti a szél. Visszapakolom, és a sárkány minden igyekezetünk ellenére egy fa ágai közé gabalyodik. És kipakolja megint, emberek találkoznak, szerelembe esnek, gyerekük születik. Visszapakolom, és emberek válnak el egymástól, betegágyaknál sírunk, ügyvédi irodákban ülünk. Megint kipakolja, találkozunk a feleségemmel, szerelembe esünk, gyerekünk születik. 
Visszapakolnám újra, de a fiam fáradtan ásít egyet. Későre jár, lassan meg kell fürdetni. Irány a kád, majd holnap folytatjuk. Az ajtóból azért még visszanézek, és hálát adok a színes, szanaszét heverő kockákért a szőnyegen. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– A Szívtől-színig projektnek három szellemi anyja van. Hogyan született meg a kiadvány ötlete?

Sári: Mártival régóta barátnők vagyunk. Miután megszületett a három-három gyerekünk, együtt találtuk ki, hogy elvégezzük az ELTE-n a perinatális szaktanácsadó szakirányú továbbképzést. Sokat beszélgettünk a szüléseinkről, és világossá vált bennünk, hogy szeretnénk ezzel a témával foglalkozni – már akkor világmegváltó terveket forraltunk, és ezen az úton vagyunk azóta is.

Az álmunk az, hogy minden anya és apa a saját, egyéni útját járja a gyermeke születéséhez közeledve. Ebben szerepe van az egészségügynek, de a pároknak is.

Ezért kezdtünk el Mártival pszichoedukációval foglalkozni, és olyan műhelysorozatokat tartani, ahol gimnazistáknak, akik majd a távolabbi jövőben egyszer gyermeket szeretnének, és babát váróknak is beszélünk a szülés-születés körüli (perinatális) időszakról, illetve annak a testi-lelki vonatkozásairól. 

Andival is egy ilyen foglalkozás során ismerkedtünk meg. Ő biológiatanárként már korábban is dolgozott anatómiai témájú színezőkön (ez volt a Szívtetkó kiadvány), így a személyes szimpátián túl adta magát, hogy közös alkotásba fogjunk.

– Miért elengedhetetlen a tudatos készülés a baba érkezésére? Mikor és hogyan kell ezt elkezdeni?

Márti: Bármikor, de minél korábban érdemes elkezdeni. Már óvodáskorban felmerül annak kérdése a gyerekekben, hogy az anyából hol jön ki a kisbaba. A saját születésünk, a különböző családi történetek, a sok filmben látott jelenet mind-mind hat arra, hogy hogyan jutunk el a saját gyermekünk megszületéséhez. Persze kérdés, hogy leendő szülőként mit szeretnénk: hogy ezek a nem-választott élmények, benyomások, társadalmi elvárások, pletykák befolyásolják, hogy milyen születésélményben lesz része gyermekünknek, vagy esetleg szeretnénk a saját utunkat járni.

Kép

Birth Your Colours

Meghatározó, hogy milyen embereket választunk magunk mellé, és a megfelelő helyet is meg lehet találni, ahol a leginkább biztonságban érezzük magunkat.

Felkészülés, önismeret és információk nélkül nagyon könnyen kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy sodródunk a rendszerben.

De már a várandósság is hozhat nemvárt érzéseket, helyzeteket, a gyermekágy időszakáról nem is beszélve. Ezért is jó, ha már gimnazista korunkban van valaki, akivel lehet ilyesmiről beszélni, de aztán később, amikor felmerül valakiben, hogy egyszer majd gyermeket szeretne, érdemes minél több információt szerezni erről a különleges időszakról. Majd pedig, amikor várandós lesz, érdemes lehet elmenni egy a testre és a lélekre egyaránt fókuszáló foglalkozásra a babát váró párnak. Szerintünk ez kulcsfontosságú a felkészülésben.

– Szerencsére egyre többet beszélünk arról, hogy mennyire fontos a természetes, baba- és anyabarát szülés, illetve az erre való felkészülés. Ebben segít a kiadványotok is. Kiket céloz meg elsősorban a Birth Your Colours – Szívtől-színig projekt?

Andi: Mindenki célcsoport, nincs olyan ember, aki ne lenne érintett a témában. A szűkebb célközönség persze a várandós párok (anya és apa), illetve a gyermeket tervező férfiak és nők. A könyvben, ahogy a műhelyfoglalkozásokon is, a témákat az anya-apa és a baba szemszögéből közelítjük meg. Így a férfiak is találnak benne nekik szóló információkat, a fejezetek elején szereplő önismereti kérdések is nemtől függetlenek, illetve mindegyik végén kifejezetten a pároknak szóló, megbeszélésre szánt témákat vetünk föl.

– Milyen témákat jár körül a kiadvány?

Márti: A könyv a foganással kezdődik, majd szólunk a várandósság okozta testi-lelki változásokról a nőkben és a férfiakban, beszélünk a szexről, a szülés-születés folyamatáról és „ideális” körülményeiről. Fontosnak éreztük azt is, hogy a születés utáni gyermekágy több szinten változásokkal terhelt időszakáról is írjunk, mert ez sokszor kimarad a készülésből, pedig nehézségekkel teli, meghatározó időszak a születő család számára.

– Hogyan épül fel a Szívtől-színig c. könyv? Kapcsolódik-e a kiadványhoz esetleg támogató közösség, szülésfelkészítő foglalkozás?

Andi:

A könyv legfontosabb jellemzője, hogy az egész emberhez szól. Van benne információ a bal agyféltekének, színeznivaló oldalak a jobb agyféltekének, elgondolkodtató kérdések a léleknek, önreflexiós lehetőség és témák megbeszélésre.

A kiadvány alapját, vázát Sári és Márti „Együtt Születünk Szülésfelkészítő Másként” műhelysorozata adta. Ezeket a témákat járják be a személyes találkozókon, kiegészítve művészetterápiás módszerekkel.

Kép

Birth Your Colours

– Hogyan segíti a színezés kreatív folyamata a lelki felkészülést?

Márti: Sári művészetterápiát tanul. Részben emiatt a szülésfelkészítő alkalmak során is az elejétől kezdve használunk alkotást. Az alkotás folyamata ugyanis kapcsolódni enged a lelkünkkel, fontos szerepe van abban, hogy egy-egy témát valóban elmélyítsünk, és saját magunkat is jobban megismerjük: miért pont ezt a rajzot választom színezésre, ezt miért nem tudom befejezni, itt-ott milyen színeket használok… A könyv témái is elindítanak gondolatokat, és a színezés mint meditatív tevékenység segíthet abban, hogy a témához kapcsolódó hozzáállásunkra rálássunk, elmélyítsük a bennünk lévő gondolatokat.

– A Szívtől-színig közösségi finanszírozásban valósult meg. Hogyan folyt a kampány, mennyire gyorsan gyűlt össze a szükséges összeg?

Andi: A rendszer lényege, hogy egy kicsit magasabb áron lehetett előrendelni a könyvet, és ezekből a bevételekből finanszíroztuk a teljes kiadást, az ötlet születésétől az íráson, alkotáson keresztül, a nyomdán át egészen a postázásig. Egy hónap állt a rendelkezésünkre a Kickstarteren, hogy a pénzt összegyűjtsük. Ehhez előzetesen elindítottuk a Birth Your Colours Facebook-oldalt, folyamatosan posztoltunk, kommunikáltunk, aztán amikor elindult a 30 nap, mindennap imádkoztunk... A rizikó mindössze annyi volt, hogy ha nem jön össze a teljes összeg, akkor egy fillért sem von le a támogatók számlájáról a rendszer: ez „mindent vagy semmit” elven működik. Persze akkor se dőltünk volna a kardunkba, találtunk volna más forrást. De nem kellett, mert szerencsére aki rendelt, már a saját ügyének is érezte a dolgot, és hírét vitte a kampánynak.

Ennek nagyon örülünk: így június 6-án meg is tartjuk a könyvbemutató pikniket!

– A projektnek nem véletlenül van angol neve is, hiszen külföldi piacra is szánjátok. Nagy az érdeklődés, nyitottság ezen a téren?

Sári: Képzeld, van! Hatalmas öröm a számunkra, hogy már a kampány alatt rendeltek különböző országokból, és hosszabb távú együttműködésre is támadt igény külföldről (pl. Amerika, India)! Ezek a témák a világ minden részén tabunak számítanak, és akik már felismerték a fontosságát, azoknak sincs elegendő eszköz a kezükben. Ezért nagyon örültek, amikor feltűnt a színen ez az új kiadvány.