„Másnap hajnalban, április 8-án ért a hidegzuhany. Amikor felkeltem az ágyból, elfolyt a magzatvíz. A kétségbeesés kerülgetett. Bizonyos előzmények miatt sejtettem, hogy valamivel hamarabb be kell feküdnöm a kórházba, de a 33. hétre nem számítottam. A csomag össze volt pakolva, ezért nem vesztegettem az időt. Hívtam az orvosomat, akinél a kisfiam is született. Nem volt közel a választott kórház, a mentősök mégis azonnal elszállítottak Szegedre.

Számomra ezen a napon derült ki, hogy abban a kórházban, ahol a nőgyógyászom dolgozott, nincs koraszülött intenzív. Ezért a városon belül egy másik kórházba kerültem. Amit akkor és az első napokban éreztem, leginkább a rémület volt. Kapkodás vett körül. Először vártunk egy kicsit a szüléssel, a lázam miatt. Végül mégis megműtöttek még aznap este, hogy elkerüljük a fertőzést. Elaltattak. Altatásban már korábban is volt részem, ez kevésbé sokkolt. Inkább az, hogy az aggodalmamra sokáig nem kaptam megnyugtató választ.

Kriszti lányomat a szülés után nem láthattam, mert a császármetszés miatt nem engedtek felkelni. Másnap terveztem meglátogatni, de ez a tervem is meghiúsult.

Egy másik épületben voltak a koraszülöttek, és nem engedtek olyan messzire sétálni. Harmadnap érkezett a párom, ő tolt át a kórházi kocsival. A koraszülött intenzív osztály olyan idegennek tűnt. Egy fehér ajtó előtt kellett várakozni és csöngetni. Fertőtlenítés után, maszkkal engedtek be. Teljesen összezavarodtam odabent, az inkubátor fölött. Egyrészt láttam, hogy Kriszti ép, egészséges, megvan mindene. Másrészt az orvos azt mondta, hogy még bármi történhet. Nem táplált hamis reményeket. Nyilván nem rosszindulatból, hanem a rengeteg tapasztalat miatt.

Napok kellettek ahhoz, hogy picit megnyugodjam. Az inkubátorba szabad volt belenyúlni, meg lehetett cirógatni a kicsit, de kézbe csak két hét múlva vehettem. Fokozatosan kerültünk közel egymáshoz. Mintha lépcsőfokokon keresztül érhettem volna el teljesen: a zárt inkubátor helyett egy nyitott, utána egy másik osztály, ahol újabb fél hónapot töltött. Akkor már legalább tudtam táplálni. Három óránként lehetett szopiztatni, ez volt a mi közös, együtt töltött időnk. Közben pedig az államvizsgára készültem. Alig fogott az agyam, mert csak a pici járt a fejemben. Nagyon meg kellett erőltetni magam, hogy oda tudjak figyelni. De legalább lekötötte a figyelmemet. Államvizsga előtt egy héttel értünk haza.

Kép

Kép: Fábián Krisztina

Robi fiam, az ügyes hatévesem otthon várt minket. Addigra már szerzett egy kis rutint a távolléttel kapcsolatban, mert a főiskola miatt félévente egy-egy hetet egymástól távol töltöttünk. Mindig előre felkészítettük ezekre a hetekre: kis ajándékokat dugtam el, amikhez térkép vezetett. Így lélekben mellette lehettem. Egyébként sem volt egyedül. Nálunk mindig is több generáció élt együtt: régebben négy, a nagymamám halála után három. Szeretettel vették körül Robit, beíratták az iskolába, és a készülődés lekötötte. Amikor lehetett, beszéltünk és jöttek, de a távolság miatt nem tudtunk sűrűn találkozni. Ennek ellenére szerintem nem sérült a kórházban töltött időszakom alatt, és jó testvére lett Krisztinek.

Érdekes, hogy annyira vártam a hazaérkezést, szinte striguláztam a napokat, viszont amikor elérkezett a pillanat, görcs állt a hasamba. Féltem, hogy mi lesz itthon, ezen a kis településen.

Itt nem volt klub, ahová koraszülő anyukák járnak, és itthon sorstársakat sem ismertem, akikkel megoszthattuk volna a tapasztalatokat, az aggodalmaimat. A kórházban sípoltak a műszerek, ha valami baj volt, de otthon mi fog sípolni? Légzésfigyelőt vettünk, megtanultuk az újraélesztést. A védőnő és a doktornő segítőkészek voltak, mégis maradt az aggodalom, aminek máig érzem a nyomát. Hordtuk a kislányomat koraszülött utógondozásra egy közelebbi városba. Az megnyugtatott, hogy bizonyos időközönként látta szakember.

Öthónapos korában tűnt fel, hogy a tárgyakért mindig csak az egyik kezével nyúl, és a fejét féloldalt tartja. Elmondtam az utógondozóban, neurológushoz küldtek, és kiderült, hogy az izmai túl feszesek. Szolnokra jártunk Dévény-tornára. Szerencsére Kriszti behozta a lemaradást, sőt, azt is mondtuk utána, hogy túlstimulálták, olyan mozgékony lett. Tizenhárom hónaposan tanult meg járni, akkor ért véget a Dévény-terápia. Sokáig feszültséget okozott, hogy jól mozdul-e a kicsi, eleget eszik-e, sokat sír-e. Amikor elaludt, úgy éreztem, hogy ki kell írni magamból az eseményeket, illetve szerettem volna rögzíteni, hogy később visszaemlékezhessek. Először készítettem egy honlapot, oda tettem fel egy-egy nap történetét. Az ismerőseim olvasták, véleményezték. Kérdezték, hogy kiadnám-e könyvben, mint egy gyűjteményt. Szerzői kiadásban tettem meg, Egy (kicsit) korababa naplója címmel. A napló megírásával a ventilálás volt a célom. A gyerekeim szerették, amikor a naplóból olvastam nekik. Nemcsak meghallgatták, hanem sokat beszélgettünk a történtekről. A könyv hátuljába egy aranyköpés-gyűjteményt raktam be, amit a mai napig nagyon szeretnek böngészni.

Kriszti büszke a történetére. Bárhová megyünk, szívesen beszél arról, hogy ő korababa volt.

Bizonyos emlékek mély nyomot hagytam bennem, például amikor vitt a mentő a kórházba. Azóta, ha szirénázást hallok, mindig újra átélem a kiszolgáltatottságot. Azt, hogy bent vagyok, és nem tudom, mit hoz a következő pillanat. Van valami, ami nem múlik el a koraszülő anyukákból: megmarad örökre az a szívfacsargató érzés, hogy ott van a csöppség, és nem tudjuk, mit hoz a holnap.

Kép

Kép: Fábián Krisztina

A párom akkoriban nem beszélt az érzéseiről, abszolút optimistának tűnt. Úgy volt vele, hogy nem lehet baj, ennek csak jó vége lehet. Mivel Kriszti végül egészségesen fejlődött és nőtt fel, sokan nem értették, miért viselt meg évekig, ha szirénázást hallottam, vagy ha koraszülötteket mutattak a tévében. A kicsi szülinapjai közeledtével a boldog kimenetel öröme mellett mindig előjött az aggodalom, féltés, tehetetlenség érzése is, ami miatt gyakran elsírtam magam.

A koraszülés előtt inkább ráhagyatkoztam az eseményekre, azóta viszont határozottabb lettem. Voltak olyan helyzetek, amikor a kórházban vagy utána a sarkamra kellett állnom a gyermekem érdekében. Többször meg kellett keményítenem magam, mert így tettem jót a kislányomnak. Viszont arra is rájöttem, hogy nem mindenre van befolyásunk. Ott él a köztudatban, hogy ha valaki koraszülővé válik, akkor előtte drogozott, ivott vagy valamilyen betegsége volt. Nem is csoda, hogy koraszült, hiszen...

Pedig hányan vannak, akik mindent vigyázva tesznek, mindent betartanak, még sincs befolyásuk az eseményekre! A koraszülés megtörténhet bárkivel.

Amikor próbáltam olyan közeget keresni, ahol sorstársakra találok, akkor ráleltem egy koraszülött internetes fórumra. Ott szembesültem azzal, hogy sokkal nagyobb baj is lehetett volna. Sok koraszülött olyan betegséget szerez, ami nem biztos, hogy idővel elmúlik, vagy többféle fejlesztést is igényel. A fórum utána KORE néven Koraszülöttekért Országos Egyesületté alakult. Most már az önkéntesek segítik az anyukákat lelki segéllyel, jogi tanácsadással, kis tájékoztató füzetekkel, horgolt polipokkal, KORE-csomaggal, rendezvényekkel. Azóta a településünkön a Család- és Gyermekjóléti Szolgálatnál dolgozom, és itt is születtek korababák. A KORE-n keresztül kapunk miniruhákat, rugdalózókat, amiket üzletben nem árulnak, mert 56-nál kezdődik a méret, de ezek kis falatok, például 44-esek. Úgy érzem, most már sokkal több segítséget tudnak kapni a koraszülő anyukák, mint régebben.”

Nyughatatlan vikingek 

Leif Eriksson apai ági felmenői szinte egytől egyig nyughatatlan, antiszociális alakok voltak. A történet nyomon követhető része egy Naddodd nevű norvéggal kezdődik. Ő volt az, aki valamikor az igazi sötét középkorban, a kilencedik század közepe felé hajóján Norvégia felől a nem sokkal korábban betelepült Feröer-szigetek felé hajózott, de elvétette az irányt, és jócskán túlfutott a célon. Nagyjából kétszer olyan távolságban, mint ahová igyekezett, egy szigetet talált. Partra szállva semmiféle emberi jelenlét nyomait nem találta, ezért embereivel vissza is szállt a hajójára.

Mivel ekkor sűrű havazás kezdődött, Snæland-nak, azaz Hóországnak nevezte el az ismeretlen területet, majd hazatért Norvégiába, ahol később ez a név Íslandra, Jégországra változott.

A norvégok hamar elkezdték a rendszeres átjárást az új szigetre, és Izland nemsokára betelepült. Naddodd még nem tudta, de ez a felfedezés volt a viking hódítók második állomása az amerikai kontinens felé. 
Naddodd testvérének unokájával, Thorvald Asvaldssonnal folytatódott a történet, aki szintén hirtelen haragú, izgága ember volt, ezért a közösség hamar kivetette magából. Korabeli leírások szerint „néhány gyilkosság miatt” száműzték Norvégiából. Az északi germán népek nem ismerték a mai értelemben vett igazságszolgáltatást és büntetés-végrehajtást. Egyszerűen megoldható gyilkossági vagy súlyos testi sértési ügyekben – amennyiben el akarták kerülni a generációkon át tartó vérbosszúkat – az elkövető wergeldet, azaz fejpénzt fizetett az áldozat családjának. Súlyosabb esetekben viszont ez nem volt elég. A legkomolyabb megtorlás az volt, hogy az illetőt egyszerűen kitagadta a társadalom. Gyakorlatilag semmiféle védelmet nem élvezett, bárki büntetlenül megölhette. Ennek a közvetett halálbüntetésnek egyetlen ellenszere volt: a száműzetés. A legsúlyosabb bűnökért a tettesnek örökre el kellett tűnnie, enyhébb esetekben néhány év után visszatérhetett. 

Újrakezdés Izlandon 

Thorvald – feleségével, három fiával és a lányával együtt – 960 körül Izlandra települt át, ott próbált mindent újrakezdeni. Amerika irányába egyik fia, Erik tette meg a következő lépést. Ez a tagbaszakadt, vörös hajú, vörös szakállú norvég élte a skandináv telepesek életét: saját gazdaságát építgette, földet művelt, állatokat tenyésztett és kereskedett, de a lobbanékony természete őt is bajba keverte.

982 környékén néhány rabszolgája kárt okozott a szomszédos telepes földjén, ezért az illető – egy bizonyos Mocskos Eyiolf – megölte őket.

Erik felháborodva rontott Eyiolfra, majd meggyilkolta őt és az egyik emberét. Mocskos Eyiolf családja elégtételt követelt, így Eriknek, csak úgy, mint annak idején az apjának, menekülnie kellett. Ráadásul amint új otthont kezdett építeni Oxney szigetén, máris konfliktusba keveredett Thorgest nevű barátjával, akinek mindkét fiát lekaszabolta egy összecsapás hevében. A közösség tanácsa hároméves száműzetésre ítélte. 

Kép

Leif Eriksson Észak-Amerika felé hajózik (Christian Krohg festménye, 1893), kép: Wikipédia

Letelepedés Grönlandon 

Mint sok más törvényen kívüli kalandor, ő is abban reménykedett, hogy a kényszerű kitaszítottság éveiben új területeket hódít majd meg, dicsőséget szerez a nevének.

Ennek érdekében még nyugatabbra hajózott, és elérkezett egy hatalmas szigetre, ahol némi keresgélés után termékeny, zöld vidéket talált. Elnevezte Grönlandnak, és letelepedett.

Három év után hazautazott Izlandra, és huszonöt hajónyi vállalkozó kedvű telepest gyűjtött maga köré, akikkel visszament Grönlandra. Tizennégy hajó ért oda, tizenegy elveszett a tengeren. Bár nem ő járt ott először, de ő volt az első tartós telepes, így a grönlandiak a mai napik Vörös Eriket tekintik a sziget felfedezőjének. 
Fia, Leif Eriksson sok mindenben hasonlított az apjára. Vállalkozó kedvű, merész hajós volt ő is, de egy dologban nagyon különböztek egymástól. Erik a pogány északi vallást követte, Leif pedig keresztény hitre tért. Állítólag küldetésének tekintette, hogy megtérítse a grönlandi telepeseket is. Az anyját meg is győzte, az asszony alapította meg Grönland első templomát, de Erik nem volt hajlandó megtagadni az ősei hitét. 

Tél egy ismeretlen földrészen 

Leif nyughatatlanul hajózott, új halászati, kereskedelmi lehetőségek után kutatva. Egyszer – amikor több ezer kilométerrel keletebbre egy Vajk nevű fejedelmet éppen királlyá koronáztak István néven – Leif Eriksson Norvégiából Grönland felé tartott. Véletlenül letért a tervezett útvonalról, majd hosszas, keserves vitorlázás és evezés után egy számára ismeretlen földet pillantott meg. Termékeny, zöld vidéket, ami még apja egykori felfedezésénél is sokkal ígéretesebbek látszott.

Valószínűleg hallott már róla, hogy messze nyugaton ismeretlen vidékek terülnek el, mivel tizennégy évvel korábban egy bizonyos Bjarni Herjólfsson is látta ezeket a partokat.

A történet egy másik változata szerint Leif éppen az ő hajóját vásárolta meg, és kifejezetten az új vidékeket keresve indult nyugat felé. Akárhogy is történt, amikor megérkezett, partraszállt, és felfedezőútra indult az embereivel. 
Az első partraszállás egy sziklás, terméketlen vidéken történt. Amikor nem találtak semmi érdekeset, elnevezték a helyet Hellulandnak, azaz sziklaföldnek, aztán újra vízre szálltak. Legközelebb már egy erdős vidéken értek partot, ezt Marklandnak, erőföldnek nevezték. A harmadik állomás neve Vinland lett, mert állítólag szőlőtőkéket találtak. Ez a földrajzi szélességet tekintve nem valószínű, mivel vélhetően Labrador és a Baffin-sziget környékén kalandoztak. Sokkal valószínűbb, hogy mindenféle bogyós erdei gyümölcsöt találtak, és ezekből erjesztettek maguknak alkoholt. 
Mivel egyre hidegebb lett az idő, Eriksson és csapata nem ment haza, hanem berendezkedett a télre. Gyakorlott utazók lévén létrehoztak egy kis települést, és azzal foglalkoztak, amivel akkoriban az északi népek általában: kereskedtek és harcoltak. Mindkettőre bőven nyílt alkalmuk, mert hamar szembetalálták magukat a helyi őslakosokkal. Kezdetben viszonylag békésen csereberéltek egymással, de néhány kisebb összecsapás azért előfordult. Az ottaniakat mindenesetre elnevezték skrælinginek, azaz barbárnak vagy nyomoroncnak, és nem sokkal később az első gyilkosságok is megtörténtek.

Mire eljött a tavasz, a norvégok jobbnak látták a megfutamodást, mert az őslakosok ellen nem lett volna sok esélyük.

A viking harcosok vakmerők és erőszakosak voltak ugyan, de az emberveszteség komoly fenyegetést jelentett nemcsak a harcban, hanem a hajózásban is. 
Leif és emberei hazautaztak Grönlandra, de természetesen egy hajórakomány épületfát és állítólag több szőlőt – vagy erdei gyümölcsöt – magukkal vittek. Szintén velük utazott néhány őslakos gyerek, akiket egyszerűen elraboltak, miután a szüleiket megölték. Mert ugyan jó üzlet volt a fa és a gyümölcs is, de semmi sem kelt el könnyebben, mint a rabszolgák. 
Amikor Erikssonék hazaértek, megtudták, hogy Vörös Erik meghalt. Mivel akkoriban ő volt Grönland vezetője, ez a tisztség most Leifre szállt. Neki mint viking vezérnek felelősségteljesnek kellett lennie, erőt kellett mutatnia, mert a hadurak csak úgy tudtak megfelelő számú és képességű embert szerezni a vállalkozásaikhoz, ha azok megbízhattak bennük. A portyákat és hódításokat jól meg kellett szervezni, a zsákmányból pedig bőségesen meg kellett jutalmazni a követőit, különben átpártoltak volna egy másik vezérhez. Amerikában már nem termett nekik több babér, ráadásul a grönlandi tisztség több hatalmat és bevételt ígért egy ilyen kétes és veszélyes vállalkozásnál. 

Egy hódítás nyomai 

Leif pedig át is vette az uralmat, és a hódítást pontosan úgy kezelte, mint a spanyolok ötszáz évvel később. A különbség legföljebb annyi volt, hogy a vikingek nem tekintették világraszóló eseménynek ezt az egészet. Hajóztak, harcoltak, kereskedtek. A vezér kijelentette, hogy a terület az övé, bárki csakis az ő engedélyével mehet oda, és minden szerzeménye után neki kell adóznia. 
Leif tehát már nem ment vissza többé Amerikába, de a testvérei igen. Először Thorvald: ő egy vakmerő pillanatban megtámadott kilenc alvó indiánt, akik elmenekültek, és a harcostársaikkal visszatérve vérfürdőt rendeztek a vikingek között. Ennek során nyíllal hasba lőtték Thorvaldot is.

Később a harmadik Eriksson fiú, Thorstein is áthajózott Amerikába. Ő már százhatvan emberrel indult neki, és letelepedett, de ez a csoport is csak néhány évig bírta a megpróbáltatásokat.

A település lassan elnéptelenedett, a vikingek egy idő után egyre ritkábban jártak vissza Amerikába. Valószínűleg még kereskedtek a skrælingikkel, és ez egyes kutatók szerint akár évszázadokig is tarthatott, de nem sok konkrétum maradt fent erről a kapcsolatról. 
A nyomaikat viszont otthagyták. Az 1960‑as években régészek megtalálták a településük maradványait, 2015‑ben pedig már műholdas vizsgálatok is feltárták a norvégok épületeinek lenyomatát. A skandináv országok azonban messzire esnek a korabeli Európa kulturális központjaitól, így ezek az utazások – bár nem merültek feledésbe – nem sokban befolyásolták az elkövetkezendő évszázadokat. 1075-ben egy Brémai Ádám nevű teológus-történetíró ugyan megemlíti Vinlandot az egyik könyvében, és az európai közbeszédben időről időre felbukkant egy mesés, nyugati föld, de mindez nem lépett át egy bizonyos ingerküszöböt. 
Az viszont nem kizárható, hogy Kolumbusz Kristóf is hallotta ezeket a mendemondákat, és talán ezek is szították a kíváncsiságát. Ki tudja, talán ilyen ösztönzések nélkül el sem indult volna az útra, amelyiknek a jelentőségéről tulajdonképpen fogalma sem volt. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A fiatal anya tapasztalatlan, de tele van friss, önálló elképzelésekkel, hatalmas szeretettel, kíváncsisággal. Most tanulja, milyen felelősnek lenni valakiért, döntéseket hozni, gondoskodni a nap 24 órájában. A hormonjai hullámvasutat járatnak vele. A világa beszűkül, hogy arra az egy nagyon fontosra tudjon koncentrálni: gyermeke gondozására.
A friss nagyszülő is lelkes, tele van tapasztalatokkal, amiket alig vár, hogy végre átadhasson, újraélve ezzel a saját, anyaként eltöltött idejét, ami csodás emlékké csiszolódott az idők folyamán.

Mindketten várnak valamit. Ami nem jön el…. Mert nincs nehezebb dolog, mint egy friss anyukának tanácsot adni, mivel fogalma sincs, hogy mire van szüksége. Még csak most alakul a személyiségének az anyai része.

Ezért meghallgatja a tanácsot, de nemcsak a saját édesanyjáét vagy az anyósáét, hanem a szomszédét, a játszótéri ismerősét, a védőnőét, a gyerekorvosét, plusz még azt a millió egy cikket és kommentet is elolvassa, ami a témában fellelhető. Nem azért, mert nem hisz valamelyiknek, hanem mert meg kell keresnie, hogy melyik az, amivel ő maga azonosulni tud. Ez nem biztos, hogy az a verzió lesz, amit bármelyik nagymama javasolt neki.

Igen, időnként csak azért sem az lesz. Talán pont azoknál az anya–lánya párosoknál tud ez nagyon fájón előjönni, ahol alapvetően jó a kapcsolat kettejük között. Mert egy kezdő anya a legjobb akar lenni, tökéletes a gyereke számára. A saját hibáit még később követi el, az édesanyja által elkövetetteket viszont már ismeri. Olyan ez egy kicsit, mint a dackorszak, majd később a kamaszkor volt.

Ahhoz, hogy kialakulhasson az új, önálló anyai én, mindenképp ellene kell feszülni a szülői mintának. Nem lehetek valakinek a szófogadó lánya, miközben már anya vagyok én is.

Ráadásul ritkán öröklődik a személyiség olyan mértékben, hogy pont ugyanazt tartaná két generáció jónak. Arról nem is beszélve, hogy a hivatalos gyerekgondozási protokollok még két-három év alatt is rengeteget változnak, nemhogy 20–40 év alatt. Szóval minden adott ahhoz, hogy a friss anyuka ne kövesse az elődei útját.

Ez egyszerre vezet mindkét félben egyenes úton a csalódáshoz: a nagyszülő úgy érzi, semmibe veszik, megcáfolják visszamenőleg a saját szülői döntéseit, nem tekintik kompetens partnernek a gyereknevelésben. De csalódott az anya is, aki együttérzést, támogatást vár a nehezen meghozott saját döntéseihez, amit addig lehet, hogy simán meg is kapott a családjától, amíg tanulásról, munkáról és nem gyerekről volt szó. Vereséges helyzetnek tűnik ez minden fél részéről.

A jó hír az, hogy ez csak a látszat, a felszín, akár csak kamaszkorban.

Igenis van olyan dolog, amit egy anya az anyjától vagy az anyósától tanul el, még ha nem is mindig látványos. Csak kell egy kis idő, amíg beáll az egyensúly, és mindenki megtalálj a maga szerepét, amiben jól érzi magát.

Én például jó néhány családi történet után jöttem rá, hogy sem édesanyám, sem a nagymamám nem követte korának hivatalos gyerekgondozási protokollját, és ezt sikeresen örököltem én is! Átgondolom, mielőtt befogadnék valamit – ez klassz anyai örökség. De praktikusabb dolgokat is tanultam, például kisgyermeknek nem a kezét, hanem a csuklóját fogjuk veszélyes helyen, mert azt nem tudja hirtelen kirántani, vagy hogyan kell kisgyereknek körmöt vágni. Ez csupán két példa a sok közül. Vannak olyan dolgok, amiket könnyedén követek, és vannak, amiket nehezen. Olyan is, amit mindenképp el szeretnék kerülni, vagy csak kipróbálnék valami újat. Az is előfordul, hogy ugyanazon elvek mentén választok valami egészen eltérő megoldást, mint édesanyám, mert az közelebb áll a személyiségemhez vagy a gyermekeméhez, esetleg teljesen mások a lehetőségeim, mint neki voltak.

A nagyfiam nemrég mutatott egy számítógépen megtervezett házat. A környezet, ahová tervezte az épületet, teljesen sötét volt, egy éles zöld fénynyaláb világította meg az udvart. Amikor megkérdeztem, mi ez, azt válaszolta: ez a jelzőfény, ami nélkül nem találnék vissza a házhoz. Azt hiszem ilyenek a nagymamák: jelzőfények a sötétben. Nem mindig arra tartunk, amerre a fény van, de segítenek eligazodni az ismeretlenben. Az útjaink lehetnek eltérőek, de nélkülük nem tudnánk, hogy mi merrefelé szeretnénk tartani. Köszönet érte nekik!

De mit is jelent egy igaz és életre szóló barátság, amely adott esetben még a halált követően sem szűnik meg? Juhász Ferenc életét több barátság is meghatározta, amelyekről többek közt az Anna és testvére, illetve édesanyja által közösen összeállított „A mindenség szerelmese – Juhász Ferenc 90” című kötet mesél.

„Vannak emberek, akik egész életükben összetartoznak; létezik a halálon is túlmutató lelki és természetfeletti kötődésük. Ilyen volt édesapám Hantai Simon és Csernus Tibor Párizsba vándorolt festőművészekhez fűződő kapcsolata. Édesapámat a halála előtti évben elvittük Simon – Baudelaire mellett nyugvó – szinte jeltelen sírjához, hogy ott a biai anyafölddel megszórhassa azt…”

Anna iskolás évei alatt a nyitottságot zárkózottabb időszakok is tarkították, de a barátok iránti vágy folyamatosan élt benne. Húszesztendős kora körül egyéves szanatóriumi elvonulásra kényszerült veleszületett és váratlanul jelentkező immunbetegsége folytán, amely gyökeresen megváltoztatta az életről szőtt addigi gondolatait. „Mindenkinek van saját traumája. Ilyenkor elgondolkodunk azon, hogy mi mennyit is ér, mi az igazán fontos… Ezáltal esélyt kapunk az igazi változásra.”

Az adásból többek között azt is megtudhatjuk, hogy a felfokozott munka és a család mellett vajon marad-e idő a barátságok ápolására, és mi az a kulcs, ami két ember szívét összeköti úgy, hogy az „elhallgatott viszonyok” ne jöhessenek létre. Juhász Anna beszél a kislányáról is, aki már háromévesen harmincszor annyi emberrel találkozott, mint a korosztálya, emellett „felfedi” azon személyeket, akiknek portréi az otthonában lévő „női büszkeség-falat” díszítik. 

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

Spiritusz. Bátorító beszélgetések a lelki egészségért. A Képmás magazin pszichológiai podcast-műsora. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek életük legnehezebb és legörömtelibb időszakairól, küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. Tartsanak velünk!
A műsorvezetők, egymást váltva: Németh Szilvia rádiós műsorvezető, a Képmás magazin újságírója és Bóna Judit, a KarcFM műsorvezető-szerkesztője.
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

Az Átrium moziba jártunk hétvégente. Ehhez előző nap, de legkésőbb aznap délelőtt el kellett menni, előre megvenni a jegyet. Egy Dunkin’ Donuts, majd egy Bonbon Hemingway volt a mozi mellett. A pattogatott kukorica nem vonzott különösebben, ezért itt választhattam valami finomat. Ez is a rituálé része volt. Sosem fánkot kértem, mert azt egy gyorsan elillanó illúziónak tartottam, hanem kimért édes és savanyú cukrokat, karamellát, apróságokat, amik a film legalább háromnegyedéig kitartottak. Igaz, hogy közben felsértették a szájpadlásomat, elképesztő szomjúságot okoztak, de mégis minden szempontból elégedett voltam. 

Ha egészen mélyen belenézek az emlékbe, máig látom, hol ültünk a moziban. Emlékszem a piros plüss székre, ahol egy karfán osztoztam a mellettem ülővel, kicsit ki kellett hajolni, hogy az előttem ülő fejek között tisztán lássam a mozivásznat. Emlékszem a mozi többrétegű illatára: a dohos bútorok szagával keveredő vasárnapi rántotthússzagra, ami a mellettem ülő pulóverébe itta be magát, apám fokhagymaszagára, kóla és pattogatott kukorica, hajlakk és cigaretta szaga vegyült egy nagy, összefüggő, jellegzetes „moziszaggá”. Akkor még nem volt olyan steril a világ. Mindenesetre ilyen intim körülmények közepette nézte a budai hétvégi közönség azt a mozifilmet, amelyben aztán semmi filmtörténeti jelentőségű nem volt, s ha manapság látnám először, valószínűleg a felééig se jutnék el, nemhogy egy életre emlékezzek rá. Mégis, a filmmegosztón felvillanó ajánló eszembe juttatta ezt az egész emlékláncolatot. S ha még jobban ránagyítanék, biztos vagyok benne, hogy részletesebb képeket is elő tudnék hívni.

Akkor moziba menni még ünnep volt. Várakozás.

Az élmény iránti igény felmerülése elvált az élmény bekövetkeztétől, a kielégüléstől. A kettő között pedig ott volt a várakozás, amely már a bekövetkező élményhez is hozzátartozott, ráépült, gazdagította azt.
Ehhez képest mi van most? Moziba – már ha lehet járni – úgy járunk, mintha gyorsétterembe ugornánk be. Már TV-t se tartunk, sőt filmeket is alig nézünk! A laptopunk kék fényénél, fájó nyakkal, meredten nézzük az éppen aktuális sorozatot, amelynek készítői szándékosan két dologra alapoznak: arra, hogy az embernek nincs ideje, illetve arra, hogy gyenge az akarata. Nem kötelezem el magam egy teljes film hosszára, inkább csak egy 45 perces sorozatrészt nézek meg, de végül – mert gyenge az akaratom – ott kötök ki, hogy legalább két órán keresztül nézem a képernyőt.

Hova veszik el életünk nagyszerűsége? Ez a pandémia egyre mélyebbre visz minket a digitális örvénybe, a felhőben tartott fényképek, filmek, könyv és pénz világába.

Újságcikkeket nem teszünk el, mert már nem veszünk újságot. Képeslapot rég nem írunk. Lassan a papírpénz – az otthoni dugipénz – is megszűnik körülöttünk. Fényképet már nem hívunk elő, talán már csak a szülők, nagyszülők fényképalbumait őrizzük, esetleg egyet a saját esküvőnkről, gyerekeink első évéről. A laptop kis képernyőjére már nem készülnek nagy filmek se – illetve készülnek, de a dömpingben és a laptop kis képernyőjén már nem látjuk őket nagyszabásúnak.

Kép

Kép: Fortepan / Adományozó: Handa család

A lányomnak természetes, hogy élete minden pillanata meg van örökítve. A nevezetes nap számára azt jelenti, hogy valami, amit felveszünk videóra. Digitális adatok végtelenjének a világában nem szortírozunk. Nem választjuk ki azt az egyet, hanem elteszünk, megörökítünk mindent. Így elvesznek a nagy pillanatok is, mert a megélhető pillanatokban a telefont rakjuk az arcunk elé, egy képzeletbeli jövőnek mentve le a jelent.

Így nő fel egy generáció, aki mindenhol ott volt, de végül mindenről lemaradt.

A szétszórt figyelem világában élünk. A többfelé figyelés egy életmód lett. De jó is lenne egyszerre olvasni és podcastot hallgatni! Két jelen fut párhuzamosan: a valós élet és a digitális világ. A digitális világ, amelynek saját eseményei, kapcsolatai és törődési igénye van, s amely úgy fut az agyamban, mint egy leállíthatatlan számítógépes program.

Agyunk lassan elszokik attól, hogy megjegyezzen dolgokat. Ott a digitális naptár, az applikáció, az internetes keresők. Nem kell semmire emlékeznünk, mindent ki tudunk nyerni a telefonunkból. De ez az információ nem tudás, mert egy pillanat alatt elvész. Megszokjuk lassan, hogy nem kell már megjegyeznünk dolgokat, csak tudnunk kell, hol keressük: az internet mély adat-kútjából mindig meríthetünk, csak a telefonunk le ne merüljön! Digitális eszközeink emlékeznek helyettünk is – őrzik napjaink történetét, gyermekünk első szavait, figyelmeztetnek jeles ünnepeinkre, s ha kell, hazatalálnak helyettünk.

Emlékezetünk lassan megkopik, mert amit nem használunk, az ellustul. A szétszórt figyelem világából vajon milyen emlékeink maradnak meg?

Lesznek -e olyan mélységben elraktározott emlékeink, mint a digitális kor előtt? Talán az emlékezetünket úgy veszítjük majd el, ahogy az evolúciós fejlődés során elhagytuk lábujjaink kapaszkodási képességét? S amikor majd eljön halálunk órája, le tud-e pörögni életünk filmje, anélkül, hogy a telefonunkhoz kapnánk? És ha ez nem fog sikerülni, mert már nem létezik az, aki a telefonunkhoz nyúlhatna, akkor vajon emlékek nélkül halunk meg? 

Családja, a Zrínyiek ekkor már két évszázada álltak hadban a Balkánon előnyomuló, Magyarország déli határait fenyegető törökkel, a fegyverforgatás a velencei felmenőkkel bíró dalmáciai patrícius De Brebirio családnak öröksége volt. A vele összefonódott horvát Subic nemzetséggel a 14. században emelkedtek a magyar főurak sorába, miután Nagy Lajos királytól hűbérül nyerték a nekik új nevet adó dalmáciai Zrin várát. Idővel a család eredeti birtokai a török kezére jutottak, helyette Miklós dédapja, a szigetvári hős szerzett új vagyont, címet, rangot, földeket Szlavóniában, a Dráva- és Muraközben, Zala és Somogy megyében, utódait a török dúlta ország leggazdagabb, legtekintélyesebb, Habsburg-hű családjai közé emelve.

Egy költő és hadvezér gyermekkora

Ennek a családnak a tagjaként látta meg a Drávaközben, Csáktornyán a napvilágot a költő Zrínyi Miklós. Nagyapja is a végek bajnoka volt, apja, a Pázmány Péter hatására a katolikus egyházba visszatérő György maga is törökverő vitéz, akinek Széchy Magdolnával kötött házasságából két fiú született, Miklós és a Wesselényi-féle összeesküvés idején vérpadra jutott Péter (Zrínyi Ilona apja, II. Rákóczi Ferenc fejedelem nagyapja.) A fiúk már röviddel Péter születése után elveszítették édesanyjukat, 1626-ban pedig apjuk is távozott az élők sorából.

A főúri gyermekek neveltetéséről így a császár által kirendelt gyámok gondoskodtak, közöttük Pázmány Péter, Esztergom érseke, aki íróként, politikusként, lelki vezetőként és öntudatos magyarként is nagy hatással volt az ifjú grófokra. 

Miklós 1630-tól Graz, Bécs, Nagyszombat jezsuita kollégiumaiban tanult, ahol kiemelkedő műveltséget szerzett, sokat olvasott, már ekkor hat nyelven beszélt, idővel komoly könyvtárat gyűjtött. 1636-ban bejárta Olaszországot, ahová rokoni szálak is kötötték, 1637-ben pedig hazatérve átvette öröksége irányítását. Rendbe szedte birtokai gazdálkodását, virágzó kereskedelmi kapcsolatokat épített ki az Adria felé. Csáktornyán főúri udvart teremtett, baráti kapcsolatba került Nyugat-Magyarország más főúri családjaival, közben pedig átvette a Balaton és az Adria közötti régió török elleni védelmét. 1646-ban feleségül vette Draskovich Eusebiát, szerelmes versei Violáját, aki azonban hamarosan, gyermektelenül meghalt. Idővel újra nősült, Lőbl Mária Zsófiát vette el, leányukból apáca lett, a fiú pedig, Ádám, gyermektelen ifjúként 1691-ben esett el a török elleni győztes szalánkeméni csatában. 

Kép

Katona, politikus, poéta 

Az 1640-es évek derekától Zrínyi a politikai és hadi események sűrűjébe került. Bár esze és szíve szerint a török ellen harcolt volna, császári oldalon részt kellett vennie a harmincéves háború küzdelmeiben Sziléziában, majd I. Rákóczi György erdélyi fejedelem ellenében. Keserű tapasztalata volt, hogy magyar magyar ellen támad, Bécs nem törődik a török elleni harc ügyével. A végeken folyó küzdelem hadtudományi művek írására serkentette, ezek arról tanúskodnak, hogy a magyar harcmodor, hadviselés felett eljárt az idő, elérkezett a zsoldos tömeghadseregek kora. A Habsburgokkal szembeni növekvő bizalmatlanságát az sem csökkentette, hogy 1646-ban tábornok, egy évre rá horvát bán, a déli végek védelmének irányítója lett.

A következő évtizedben állandó portyázásokkal zaklatta a törököt, folyamatos vitában állt a békét minden áron őrizni akaró bécsi udvarral, a magatehetetlen császári generálisokkal.

Igyekezett a Habsburg-politikával elégedetlen főurak között politikai szövet­sé­gesekre lelni, megszerezni a magyar­országi hadak feletti főparancsnokságot, már-már Erdély jogara alatt születő új, független Magyarországról álmodott. A politikus és hadvezér Zrínyi költő, író is volt, nyelvi leleményében Pázmány Péter tanítványa. Írói szenvedély, hírnév utáni vágy is ösztönözte, de a tollforgatást mindig a kardforgatás után helyezte: „nem írom pennával, fekete téntával, de szablyám élivel, ellenség vérivel az én örök híremet.” Legjelentősebb szépírói alkotása az 1646-ra elkészült, dédapja harcának emléket állító eposz, a Szigeti veszedelem volt, amelyben a végvári harcok ars poeticáját így fogalmazta meg: „Mi vitézül éltünk, vitézül meghaljunk, egész ez világnak evvel példát hagyjunk, ma mi tisztességet nevünkre szállítunk, mai nap szépíti minden elmúlt dolgunk.” Főleg fiatal éveiben írt lírai költeményeket, epigrammákat, szerelmes verseket is. Az utóbbiak címzettje a versekben Violának nevezett első felesége volt, máskor pedig mitológiai vagy bibliai témákat, a magyar múlt emlékeit énekelte meg az európai barokk verselés modorában. Mint nem csupán a harcmezőn forgolódó, de a stratégiában is képzett hadfinak, több hadtudományi értekezés került ki az 1650-es években a keze alól. Ilyen volt a Tábori kis tracta, egy befejezetlenül maradt katonai kézikönyv, amelyben a hadsereg szervezésének titkaiba kívánta beavatni olvasóit, a Vitéz hadnagy pedig nem volt más, mint hadi elmélkedéseinek, gondolatainak laza szerkezetű gyűjteménye. A politikus és államférfi nyilatkozott meg a Mátyás király életéről való elmélkedésekben, utolsó nagy műve, az 1660-ban keletkezett Az török áfium ellen való orvosság pedig a török kiűzéséről és a magyar jövőről való, széles látókörű program és vízió. 

Hadisiker és vadásztragédia 

Zrínyi írói működésének 1661-ben a történelem szabott gátat. Új, nagy török támadás volt készülőben, ezt megelőzendő ő maga is hadba készülődött. 1663-ban a török Bécs felé támadott, elesett Érsekújvár. Szorongatott helyzetében a bécsi haditanács rövid időre a magyar hadak fővezérévé nevezte ki Zrínyit, a fenyegetés elmúltával azonban azonnal le is váltotta. Csak arra kapott lehetőséget, hogy 1663-64 telén sikeres támadást vezessen a mellékhadszíntérnek számító Dráva mentén egészen a stratégiai fontosságú eszéki hídig. Kanizsa visszavételét azonban a császári hadvezérek tehetetlensége meggátolta, a győztes szentgotthárdi csata után pedig Montecuccoli tábornagy tétlenül szemlélte az időközben török területen felépített Zrínyi-Újvár vesztét.

Kép

Az udvar a bán és a többi magyar főúr megkérdezése nélkül megalázó, a hadi sikereket semmivé tévő békét kötött 1664 őszén Vasváron a Portával. Pedig Zrínyi híre, dicsősége ekkor már egész Európát lázba hozta.

Elismerésekkel, kitüntetésekkel halmozta el a pápa, a francia király, a német fejedelmek, a császár pedig, bár egyre kevésbé bízott benne, hogy haragját csillapítsa, az Aranygyapjas Rend lovagjává tette.

A csalódott Zrínyi a békekötés után birtokára tért vissza Csáktornyára. Innen indult főúri szokás szerint vadászatra 1664. november 18-án a közeli kursenaci erdőbe, ahol vadászbaleset érte. Sebzett vadkan rontott rá, agyarával olyan súlyos sebet ejtve a nyakán, hogy Zrínyi Miklós elvérzett, meghalt. Hamarosan már azt is rebesgették, hogy nem a vadkan, hanem a bécsi udvar bérgyilkosa végzett vele, ám ez az állítás bizonyíthatatlan szóbeszéd maradt. Ami tény, hogy személyében kiváló katona, hazafi és tollforgató veszett oda. 

Ez a cikk Horváth Pál „Magyar példaképtár” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>> 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Kezdő orvos nagy ambíciókkal

1929-ben egy Werner Forssmann nevű német fiatalember megkapta az első állását Eberswald német kisváros kórházában. Friss diplomával érkezett a Berlini Egyetemről, de már az első naptól kezdve nagy reményekkel és elkötelezetten fogott a munkába mint sebészrezidens.

Meg akarta valósítani az álmát, hogy gyógyszereket juttasson az emberi szívbe. Meg volt győződve arról, hogy ha csövet vezetne valamelyik szívkamrába, sokszorosára növelhetné a kezelések hatékonyságát. A kar valamelyik vastag vénáján keresztül akart a szívbe jutni egy hosszú, vékony, hajlékony katéter segítségével.

Többször is előadta ezt a hipotézist a feletteseinek, azonban mindig, mindenki lehurrogta. Akkoriban az volt az általánosan elfogadott nézet, hogy bármely ilyen súlyosságú beavatkozás szinte elkerülhetetlenül a beteg halálához vezetne. Forssmann dolgát az is nehezítette, hogy a kórház merev hierarchiájában szinte az utolsó helyen kullogott. Ő azonban nem hagyta magát. Az egészségügy poroszos, feudális rendjét megkerülte, és keresett egy olyan műtőasszisztenst, aki – vele ellentétben – legalább kinyithatott egy gyógyszeres szekrényt, és hozzáférése volt az eljáráshoz nélkülözhetetlen más eszközökhöz.

Életveszélyes kísérlet

Az illető asszisztensnőt Forssmann nemes egyszerűséggel átverte. Meg kellett ugyanis ígérnie neki, hogy nem saját magán, hanem rajta próbálja ki az eljárást. Le is szíjazta a hölgyet egy műtőasztalra, és érzéstelenítette a bőrt a könyökhajlatában, majd a történet egyes változatai szerint meg is vágta egy kicsit. Ezek után a saját karja belső oldalán is helyi érzéstelenítést hajtott végre, majd a saját vénáján ejtette meg a valódi bemetszést.

Az asszisztensnő hiába sikoltozott, a huszonöt éves Werner bevezette a katétert a saját vénájába, és a fájdalomtól sziszegve egyre feljebb tolta a szíve irányába.

Ez a katéter persze nem olyan volt, mint a mai kardiológiai eszközök. Akkoriban kizárólag urológiai célra használatos csövek álltak rendelkezésre, amelyek közül a legvékonyabbnak is nagy veszélyt jelentettek egy véna érzékeny belsejében. Forssmann ennek ellenére addig folytatta a lassú araszolást, amíg úgy nem érezte, hogy eljutott a szívéig. Ekkor katéterrel a vénájában legyalogolt az épület alagsorába, a röntgenosztályra. Itt kiderült, hogy a katéter még mindig nem egészen ér a szív belsejébe. Werner még egy kicsit beljebb tolta, majd amikor már bent járt a jobb pitvarban, elkészítette az azóta világhíressé vált felvételt.

Kép

Werner Forssmann kísérlete

Kiállhatatlan személyiség, konfliktusok sora

A felettesei először megrémültek és fölháborodtak, később viszont megenyhültek. Belátták az új eljárásban rejlő páratlan lehetőséget, ezért megengedték Wernernek, hogy tegyen még egy kísérletet. Az alany ezúttal egy menthetetlennek ítélt szívbeteg nő volt. Forssmann neki is katétert vezetett a szívébe, majd azon keresztül adagolta a gyógyszereket. A beteg jobban lett.

Az elkövetkező időszak nagyon viharosra sikeredett a fiatal orvos számára. Több kórházban is lehetőséget kapott a munkára, de mindenhonnan mennie kellett. Az ok mindig ugyanaz volt: nem tisztelte a felettesei tekintélyét, önálló döntéseket hozott, rendszeresen súlyos konfliktusokba keveredett. 1932-ben belépett a Nemzetszocialista Német Munkáspártba, ahol hithű náciként szolgát a háború végéig. Ez volt az a hely, ahol a legjobban érvényesíteni tudta újszerű és egyéni megoldásokra való hajlamát. A német hadsereg – főleg a háború elején – többek közt a tisztek sokoldalú képzésével és rugalmas helyzetértékelésével érte el félelmetes sikereit. Forssmann katonaorvos lett, és egyre feljebb jutott a ranglétrán. Amikor 1945-ben amerikai fogságba esett, már őrmester volt.

Bátor hős vagy náci orvos?

Nemsokára kiszabadult a fogságból, és visszatért Németországba, ahol urológusként állt munkába. Jelentős sikereket sokáig nem ért el, egyre frusztráltabb és elkeseredettebb lett.

1956-ban váratlan telefonhívást kapott a kedvenc kocsmájában. A felesége kereste azzal a hírrel, hogy valami fontos ügyben hívták. Werner azt üzente, hogy hagyják békén és ingerülten tovább iszogatott. Amikor éjjel hazament, megint keresték. Egy külföldi akcentusú úr akart vele beszélni, de őt is lerázta.

Másnap, a munkahelyén derült ki számára, miért is hívták. Azt akarták tudatni vele, hogy a szívkatéterezés önfeláldozó és kreatív kidolgozásáért elnyerte az orvosi Nobel-díjat.

A vita azóta is folyik a személye körül. Sokak szemében bátor hős és zseniális kutató, mások szerint viszont csak egy középszerű, kiállhatatlan természetű náci orvos, aki egyszer az életében jókor volt jó helyen. Vajon milyen elbírálást érdemel egy ember, aki egy tömeggyilkos ideológia híveként emberéletek sokaságát mentette meg?

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Nem mindennapi koncertsorozatot indítasz el május 21-én a pesti belvárosi Nagyboldogasszony Főplébániatemplomban. Honnan jött hozzá az ihlet?
– Miután beütött a pandémia, és az akkori koncertjeim elmaradtak, elkezdtem keresni egy olyan hosszútávú, pozitív célt, ami leköti a gondolataimat. Mindenképp szerettem volna, hogy ne egy nehezen emészthető, csak az orgonistáknak örömöt okozó műsor szülessen, hanem olyan szerzőket választottam, akiknek a zenéjén keresztül nagyon meg lehet szeretni a romantikus és a modern orgonamuzsikát. A két választott szerző, César Franck és Maurice Duruflé már régóta közel állnak hozzám, és egy jó ideje kacérkodom a gondolattal, hogy milyen jó lenne megtanulni az összes orgonaművüket.

– Tényleg meg lehet tanulni valamennyit, és mindet hallhatja is majd a közönség?
– Ha valaki mind a hat koncertre eljön, akkor bizony mindet meg tudja hallgatni. De mindegyik hangversenyen játszom majd olyan művet is, ami ugyan másik szerzőtől származik, viszont valamilyen módon kapcsolható ehhez a két szerzőhöz. Így került be a programba például Wagner, mivel Franck zenéjét gyakran az övéhez hasonlították, „francia Wagnerként” is nevezik őt. De Franck tanítványától, Louis Vierne-től is fogok játszani, aki szintén híres képviselője a századfordulós francia orgonakultúrának. Az Angelus című dalciklusát Szabóki Tünde operaénekesnő közreműködésével szólaltatjuk meg.

Nagyszerű érzés egyébként, hogy mindkét szerző teljes orgonarepertoárját meg tudtam ismerni. Ebben közrejátszott persze, hogy nem írtak sok művet, holott koruk legjobbjai közé tartoztak – de mindketten rettentő maximalisták voltak.

– Talán pont azért tetszettek meg ennyire, mert nagyon is ismerős számodra ez a maximalizmus?
– Felmerült bennem a napokban a gondolat, hogyha én zeneszerző lennék, akkor olyan szellemiségben és felfogásban írnék és alkotnék, mint ők. Tehát egyfelől zeneszerző példaképeimről van szó, hiszen valószínűleg én is mindig a tökéletes megközelítésére törekednék, és csak ilyen feltételekkel vállalnám fel a műveimet a nyilvánosság előtt.

– Orgonaművészként akkor is ki kell állni egy koncertre játszani, ha úgy érzed, pár héttel később akár még szebben is megszólalhatna az adott mű.
– Igen, nekem is meg kellett tanulnom, hogy minden körülmények között profizmust sugározzak, de ezért mindent meg is teszek a rengeteg felkészüléssel, gyakorlással. A két szerzőnek szintén át kellett lépnie a saját árnyékát. César Franck köré egy rendkívül tehetséges tanítványi kör gyűlt össze a 19. század végén, és valójában ők ismertették meg a nagy nyilvánossággal mesterüket, ők tették igazán széles körben ismertté a műveit. Duruflét pedig a felesége karolta fel mint orgonistát és zeneszerzőt, önerőből bizonyára nem futott volna be ilyen karriert.

– Érdekes, hogy mindkettőjüket noszogatni kellett, hogy a közönség előtt is megnyilvánuljanak.
– Más közös pont is volt az életükben: mindketten súlyos közlekedési balesetet szenvedtek életük vége felé, és emiatt az utolsó éveikre elég korlátozott volt a mozgásterük, így félbe is szakadt koncertező orgonista pályafutásuk. A személyiségük is hasonló volt: kicsit zárkózott, de mégis nyíltszívű, nagylelkű, önzetlen emberek voltak. És mindkettőjükre jellemző az egyházi és a világi zenei inspirációk ötvözése rendkívül magas színvonalon.

Kép

Gedai Ágoston

– Miről ismerhető fel az ő zenéjük?
– Duruflét zenei stílusa miatt az „utolsó impresszionistának” is nevezik, hiszen már a 20. század szülötte. Az impresszionista szerzők tollából szinte csak világi művek születtek, de Duruflé számára a gregorián ének és a reneszánsz zene nagyon erős inspirációs forrást jelentett, egyházzenészként is működött. Franck szintén egy nagy francia katedrális orgonistájaként dolgozott sokáig. Fiatalkorában zongoravirtuóznak készült, de végül az orgonairodalom legjelentősebb alkotói közé emelkedett későromantikus zenéjével.

Fontos számomra, hogy olyan orgonákon adhassam elő ezeket a műveket, amelyek meg tudják közelíteni azt a hangzást, ahogy a francia romantikus, kora huszadik századi orgonák szóltak. A tér is legalább annyira fontos a művek meggyőző megszólalásához, mint maga a hangszer.

– Egy orgonaműben mi árulja el, hogy világi témájú?
– Nem mindegy, hogy világi vagy egyházi használatra szánt dallamot dolgoz fel a szerző, de a cím is lehet iránymutató.

– Miért választottál magadnak éppen egy olyan hangszert, amin nem tudsz annyiszor gyakorolni, amennyiszer szeretnél?
– Édesapám a fóti templom kántora, és én már négy-öt éves koromban elkezdtem mellette ülve a billentyűk nélküli orgonálást, imitáltam a mozdulatait. Mivel ugyanezt folytattam odahaza is, a zongorán, nem volt kérdés, hogy zenét kell tanulnom. Ma már, ha látom a kottát, a zenei fordulatok jelentős részét el tudom képzelni belül, belső hallással hallom, hogy fog megszólalni a darab egy orgonán. Persze a hangszeres gyakorlást ez a képesség csak minimálisan tudja pótolni.

Az orgonisták szakmája sok szempontból csak igazi fanatikusoknak való műfaj; nekem is arról szóltak az első tanulóéveim, hogy meg kellett teremtenem a templomban gyakorlás lehetőségét, akár mínuszok voltak, akár kánikula. Most már más a helyzet: van egy saját virtuális orgonám otthon.

– Sajnos a templomokban az orgonák gyakran fenn, a karzatokon vannak, ezért sokszor nem láthatjuk, hogyan szólaltatja meg az orgonaművész ezt a hatalmas hangszert. Pedig ámulatba ejtené a közönséget látvány, hogy mind a négy végtaggal zenéltek. Ez szinte sportteljesítmény is.
– A párhuzam a sporttal helytálló, hiszen egy-egy nagyobb műveletnek ugyanúgy ki kell gyakorolni a kisebb elemeit, mint mondjuk egy tornamutatvány részleteit. Az orgonálás során is ugyanúgy fontos a fizikai és a mentális állóképesség megfelelő szinten tartása. Épp ezért én sem tehetem meg, hogy hetekig nem gyakorlok, mert utána hosszabb idő, amíg újra fölhozom magam arra a szintre, ahol a kihagyás előtt voltam.

Lenyűgöző, hogy orgonálás közben mennyi dologra kell szimultán figyelni, kezdve azzal, hogy valóban négy végtaggal kell megszólaltatni a hangszert.

Ezen felül a hangszíneket például bizonyos sípsorok bekapcsolásával tudjuk változtatni, és ezt játék közben kell, hol a lábunkkal, hol a kezünkkel megejteni, attól függően, éppen melyikkel kivitelezhető.

Kép

Gedai Ágoston

– Ha egy orgonista „el van dugva” a karzaton, semennyire sem tud kapcsolatot létesíteni a közönséggel. Nem rossz ez nektek? Hiszen egy előadóművész szereti megmutatni magát.
– Engem mindig nagyon inspirál, ha közönség előtt játszhatok, ezért is nagyon szeretem, ha egy templomban van olyan földszinti játszóasztal, amelyen meg lehet szólaltatni a karzaton található orgonát. Szeretek meghajolni a közönség előtt, megköszönni a figyelmüket, nagyon jó érzés ez a kölcsönös kommunikáció, és a produkciókat is magasabb színvonalra emeli, ha közvetlenebb a kapcsolat a hallgatósággal. Nem szeretnénk, hogy kialakuljon vagy fennmaradjon egy olyan kép rólunk, orgonistákról, hogy magunkba zárkózott művészlelkek vagyunk. Ezért is fontos új utakat keresni a koncertezés során.

– A te zenei munkásságodnak van még egy fontos szolgálati része: a kántorizálás. Mennyire kezeled ezt külön, mennyire más identitás ez, mint az orgonaművészi? 
– Amikor szentmisén orgonálok, az a célom, hogy a kántori tevékenységet magas művészi színvonalon műveljem, összhangban a liturgikus tartalommal. Igyekszem hatni a résztvevők érzelmeire, lelkére.

Tulajdonképpen kántorként is ugyanaz a célom, mint a koncertjeimen, így a két tevékenység nagyon közel áll egymáshoz.

– Egy népéneket is el lehet játszani művészi színvonalon?
– Egy-egy ötletesen improvizált elő- és utójáték emelkedett érzelmi keretet tud adni a népéneknek. Ha mi is időről időre más megfogalmazásban tálaljuk, színesebbé tudjuk tenni a jól megszokott dallamokat, akkor ezzel megváltoztatjuk a népénekek hívekre gyakorolt hatását is. És ez nagyon fontos, ezért van a kántoroknak óriási felelősségük abban, hogy aki elmegy egy szentmisére vagy egy istentiszteletre, az tényleg egy szakrális élményt kapjon, amelyben igen nagy szerepe lehet a templomi zenének.

A legtöbben igazán ki vagyunk éhezve élő koncertélményre! Gedai Ágoston sorozatbeli első hangversenyét személyes részvétellel május 21-én 19.30-tól hallgathatják meg a pesti belvárosi Nagyboldogasszony Főplébániatemplomban. 
A sorozat további koncertjei:
2021. június 13. Budapest, Rózsafüzér Királynéja templom
2021. június 23. Budapest, Szent István Bazilika
2021. augusztus 14. Anyksciai (Litvánia)
2021. szeptember 5. Budapest, Fasori Református templom
2021. szeptember 28. Szombathely, Sarlós Boldogasszony Székesegyház
2021. október, Budapest, Herminamezői Szentlélek Plébániatemplom

„A halál létünk természetes befejezése. Embernek lenni csodálatos dolog… embernek lenni a legnagyobb vállalkozás, amit ebben a kozmoszban ismerünk. De ahogy nem rendülünk meg attól, hogy megszületünk, miért reszketünk, miért jajgatunk, miért panaszoljuk azt, hogy egyszer el kell mennünk… Hiszen az egész létezésünknek az ad értéket, minden napunk attól lesz szép, hogy a napjaink megvannak számlálva.” (Örkény István)

A történet 

A java még hátravan című film főhősei, Arthur és César megették már a kenyerük javát, de tartogat még számukra meglepetést az élet. Nagyon különbözőek, mégis gyerekkoruk óta barátok. Arthur megfontolt, szabálykövető és a végletekig precíz orvos, aki kémiát tanít egy egyetemen. Már legalább öt éve elvált szintén orvos feleségétől, de még mindig nem tudta kiheverni a veszteséget, és a 16 éves lányával sem a legjobb a kapcsolata. César ezzel szemben igazi életművész, semmiben sem nyújt kiemelkedő teljesítményt, úgy él, mintha ő indította volna el az „élj a mának” mozgalmat. Az anyagi biztonsága ugyan hullámzó, de szebbnél szebb nőknek csapja a szelet, szinte mindig vidám, életigenlő szemléletének köszönhetően pedig még a jég hátán is megél. 

Egy félreértés miatt mindketten azt hiszik, hogy a másik halálos betegségben szenved, és elhatározzák, hogy a lehető legtöbb időt töltik egymás társaságában, így a barátjuknak nem egyedül kell megküzdenie az elkerülhetetlennel.

Valamiféle bakancslistát is összehoznak, bár egymás ízlésének elfogadása komikus helyzeteket teremt. Mi pedig végignézhetjük, ahogyan egy kis csalás és az egyenes kommunikáció hiánya hatalmas kalamajkát eredményez. 

Társak a bajban 

Megfigyelhető, hogy a krízis a debilizáló sokk után hogyan penderíti ki főhőseinket a komfortzónájukból, és sarkallja őket arra, hogy új célokat és megoldásokat keressenek, illetve szembenézzenek a megváltoztathatatlannal. Arthur és César kénytelenek elengedni az elvárásokat, a konfliktusokat és az ábrándokat, amelyeket az elmúlt évtizedekben kergettek. Közös kalandozásuk egyfajta sűrített pszichoterápia is, tükröt tartanak egymásnak, amelyben megláthatják valódi önmagukat, ám ez a szembesülés konfliktusokkal, illetve nehezteléssel terhes, míg végül elérkeznek a belátás állapotához. 
Nem könnyű elengedni a kihagyott lehetőségek miatt érzett keserűségünket, de meg kell tennünk, különben nem vesszük észre azokat az utakat, amelyeket még végigjárhatunk. Arthur úgy él, mintha nem számítana már semmiféle fellendülésre, egyre csak a volt felesége után sóvárog, így majdnem elszalasztja annak a lehetőségét, hogy őszintén, önmagáért kedvelje őt valaki. César persze nem rest azon munkálkodni, hogy ez ne így legyen.

Arthur szabálykövető attitűdje pedig Césarnak segít, hogy elrendezzen néhány olyan dolgot, amely régóta nyomasztja. 

A filmben a barátság mellett megjelenik a támogató csoport szerepe is. A European Society for Medical Oncology (ESMO) Irányelvek az előrehaladott daganatos betegek számára című kiadványában kiemeli, hogy a támogató csoportok hatékonyan segítenek a betegséggel való megküzdésben, illetve a betegséggel és a kezelési lehetőségekkel kapcsolatos információk egymás közti megosztásában. Emellett nagy szerepük van az életminőség javulásában, ugyanis az itt kialakuló kapcsolatok hozzájárulnak a betegek szorongásának és egyedüllétérzésének csökkentéséhez. Több résztvevő beszámol arról, hogy míg a családtagoktól és a barátoktól elszigetelve érzi magát, a csoportban lelki támogatásra talál. 

Kép

Megélni az életet 

Fontos megtalálni az egyensúlyt a kezelések és a beteg által fontosnak tartott dolgok között, hogy az egyén ebben az időszakban is figyelmet tudjon fordítani a kapcsolataira és a számára fontos tevékenységekre. 
A fent idézett ESMO által készített kiadvány néhány fontos tanácsot is megfogalmaz a betegek számára, amelyek bár egyszerűnek tűnhetnek, de a betegség okozta zűrzavaros időszakban mégis érdemes tudatosan figyelmet szentelni nekik: 
• Ápolja kapcsolatait a rokonaival és barátaival! A társas támogatást a beteg nemcsak betegcsoportoktól vagy betegtársaktól kaphatja meg, hanem a saját környezetétől is. Már egy szimpla kávézás segíthet kiszakadni a kezelések és a kórház nyomasztó forgatagából. 
• Keressen lehetőséget a múltbeli kapcsolati törések begyógyítására! Ahogy César esetében is láthattuk, a rendezetlen ügyek akár észrevétlenül is hatalmas súllyal képesek ránehezedni az ember vállára, a konfliktusok rendezése pedig lelki felszabadulással jár. 
• Szakítson időt arra, hogy olyan emberekkel találkozzon, akik fontosak Önnek! Ezekben a kapcsolatokban a beteg megélheti a valahova tartozás és a fontosság érzését, illetve pozitív érzelmi töltést és támogatást kaphat, ami könnyebbé teheti a betegség okozta stresszel való megküzdést is. 
• Ossza meg a reményeit, félelmeit és a fontos emlékeit azokkal, akik különösen fontosak Önnek! A kimondás felszabadít, és a megosztott teher a megértés, illetve az elfogadás által fél teherré válik. 
• Mondja meg azoknak az embereknek, akiket szeret, hogy milyen nagyon szereti őket! A pozitív érzelmek kifejezése jó hatással van a kedélyállapotra, és az élet ezen szakaszában igazán nincs már ok (és olykor idő) titkolni a legbensőbb érzéseket. 
• Töltsön időt olyan dolgokkal, amelyek örömet szereznek Önnek! A nehéz élethelyzetekben még inkább szükség van olyan tevékenységek végzésére, amelyek már önmagukban is örömet okoznak, ezzel is segítve a negatív gondolatoktól való eltávolodást egy időre. 
• Állítsa fel azon dolgok fontossági sorrendjét, amelyeket még meg kell tennie: ma, ezen a héten, ebben a hónapban, a következő évben! Ez segít kijelölni a célokat, illetve a haladási irányt az élet más területein és visszaszerezni a kontrollt az események egy része felett. 
• Értse meg, hogy az emberek azért értékelik Önt, mert pont ilyen, és nem azért, amit tenni tudna! 

A legjobbat remélni és felkészülni a legrosszabbra 

A beteg tájékoztatása vagy nem tájékoztatása körüli dilemmák gyakran még az egészségügyi személyzetnek is nehézséget okoznak. Őszintén kommunikálni, és közben reményt adni, tiszteletben tartani a beteg védekező magatartását, igényeit és szükségleteit embert próbáló feladat.

Az igazság eltitkolása egy olyan hazugságspirálhoz vezet, ami a későbbiekben megnehezíti az orvos-beteg kapcsolatot és megágyaz a szorongás és bizalmatlanság érzésének, illetve felerősíti a beteg elszigeteltség érzését.

Az őszinte, nyílt kommunikáció segít, hogy a páciens megismerje a pontos diagnózist és a kilátásokat, ezáltal valamiféle kontrollhoz jusson a helyzet felett, és megtervezhesse a további lépéseket. 
Nem csupán az orvoslásban, de a beteg interperszonális kapcsolataiban is fontos az őszinte párbeszédek elősegítése, hiszen csak azokat a helyzeteket lehet eredményesen kezelni, amelyekről nyíltan lehet beszélni, és a velük kapcsolatos érzéseket megosztani. 
Ebből következik az is, hogy a hozzátartozóknak is fontos tudni, ha a szeretett személynek már nincs több ideje, mert akkor van lehetőségük a beteggel lenni, elfogadni a helyzetet és felkészülni a halálra, a maguk módján elbúcsúzni a szeretett személytől. 

A lezárás felé 

Erik H. Erikson pszichoszociális fejlődéselméletében nyolc életszakaszt különböztet meg a gyermekkortól az időskorig. Az utolsó fejlődési periódus célja az énintegritás megélése, illetve annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy megfelelően éltük-e az életünket. A saját életünk értelmességével kapcsolatos vélekedésünk hatással van arra, hogy miként tekintünk majd a távozásunk lehetőségére. Mielőtt valaki meghalna, fontos, hogy emlékezzen, és áttekinthesse a legfontosabb, legkedvesebb emlékeit.

A lezárás lehet aktív belső munka, egyfajta magányos tevékenység is, de sokat segíthet, ha van a közelben olyan személy, akivel a haldokló megoszthatja az ezzel kapcsolatos érzéseit, gondolatait.

Ebben a folyamatban rekonstruálódik tulajdonképpen egy végleges kép az eltávozóról, és így képeződik le a környezetben annak lenyomata, hogy ki is volt ő, amíg élt, és ezt a képet hagyja hátra önmagáról. Ha úgy tetszik, ebben az időszakban a kapcsolatok és az érzelmek válnak hangsúlyossá, ez a kiengesztelődés, az elengedés és a lezárás időszaka is egyben. 
Jó lehetőség erre a „lelki örökség” vagy „erkölcsi végakarat” elkészítése, ami tulajdonképpen egy ajándék az itt maradók számára. Ebben a naplóban, hang-, videófelvételben vagy levélben a haldokló hátrahagyhat fontos családi vagy személyes történeteket, közvetítheti az áldását és a szeretetét, mindazt, amiről azt szeretné, hogy a gyerekei, unokái vagy házastársa ne felejtsék el. 

Kép

Jól kísérni 

A gyógyíthatatlan betegséggel szembesülni nagy érzelmi megrázkódtatással jár mind a haldokló, mind a hozzátartozók számára. Dr. Elisabeth Kübler-Ross pszichiáter A halál és a hozzá vezető út című könyvében a haldoklás és a gyász öt stádiumát különíti el: elutasítás, alkudozás, düh, depresszió és belenyugvás. Tudjuk azt is, hogy minden folyamat egyedi, így a szakaszok nem válnak szét ilyen élesen és nem feltétlenül ebben a sorrendben követik egymást, egyes érzelmek újra és újra felbukkannak, míg mások egyáltalán nem jelentkeznek, így nem spórolhatjuk meg az érzelmek, igények és szükségletek megismerését, illetve az ezekre való ráhangolódást és reagálást. 
A mai kor embere rettentően fél a haláltól és a haldoklástól. Tanácstalanok vagyunk, mit kéne tennünk, mondanunk, miként tudjuk a szeretett személy utolsó heteit, napjait, óráit megkönnyíteni. Sokat jelenthet a haldokló számára, ha a teljes lényünkkel jelen vagyunk, és megoszthatja velünk az érzéseit. A beszélgetést nem szabad erőltetni, de minden alkalmat érdemes felkínálni, amikor jelen vagyunk, és csak rá figyelünk.

A haldoklók gyakran beszélnek szimbólumokban, így több beszélgetés is szükséges lehet, hogy felismerjük, mit szeretne üzenni.

Ez nemcsak a beteg, hanem az őt kísérő számára is lelkileg megterhelő folyamat, amit sok bizonytalanság övezhet. Ennek feloldásában segíthetnek Márai sorai: „Megfogta kezem és szótlanul, mozdulatlanul ült ágyam mellett. Az emberi kéz érintése jólesett. A fájdalom elcsendesedett, s a zsongó békében, mely reám köszöntött, megnyugodva éreztem ezt az emberi kezet, amely az idegen világban, a váratlanul reám zuhant nyomorúságban érzelgősség nélkül figyelmeztetett, hogy az emberi részvét és segítség minden szörnyűség közepette is működik. (...) Arcán megjelent az a szomorú mosoly, melyet nem tudok elfelejteni: mintha tehetetlenségében mosolyogna ilyen szomorúan, mintha bevallaná..., hogy tudásának és segítőkészségének körülbelül ez a határa, ez minden, amit egy ember végső szükségben tehet egy másik emberért.” (Márai: Búcsú az élettől) 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Márpedig a szaglás egészen a 20. századig fontos szerepet játszott a diagnosztikában. Már az Ebers-papirusz, az első egyiptomi (Kr.e. 16. századi) orvosi szöveg megjegyzi, hogy „a nyitott fejseb szaga olyan, mint a tyúkürüléké”. Hippokratész a Krisztus előtti 5. században a széklet illatából vont le következtetéseket az adott betegségre vonatkozóan, Galénosz (Kr. u. 2. sz.), az ókor legnagyobb hatású orvosa pedig hat munkájában is foglalkozott az illat-diagnosztikával, különösen az általa phthiszisznek nevezett tuberkulózis szagdianosztikájával:

A tüdőbaj szerinte ugyanis nemcsak a beteg leheletéről, hanem verítékének, vizeletének szagából is felismerhető.

Ám később is számos betegséggel kapcsolatban találunk szagdiagnosztikai megfigyeléseket a fennmaradt orvosi szövegekben.

Pierre Borel (1620–1671) neves francia orvos szerint például a pestis messziről kiszagolható. Sajnos azt nem említi, mihez hasonló az illata. Jacobus Balde (1603–1668) barokk-kori német költő és író „A köszvényesek vígasza” című remekében kifejtette, hogy a büdös láb a rossz emésztés jele, ám a köszvényeseknek jellemzően jószagú, sőt, egyenest balzsamos illatú a lábuk, mert a kegyetlen kórság „kifőzi belőlük a káros nedveket”. Jordán Tamás (1539–1585), kolozsvári származású német orvos „Pestis phaenomena” című járványtani könyvében említi, hogy számos betegség azonosítható a beteg leheletének bűze alapján, sőt olykor a betegség súlyossága is megállapítható ekképpen.

Köleséri Sámuel (1663–1732) erdélyi orvos szerint a tífusz korabeli magyar „hagymáz” nevét onnan kapta, hogy jellemzően hagymaszagú kórság volt. Ebben azonban tévedett, mivel a hagymáz betegségnév egy ősi magyar betegségdémon nevéből származik. Ernest Ludwig Helm (1747–1834) berlini orvos szerint viszont a skarlátnak a rothadó heringhez és sajthoz hasonló a szaga, míg a kanyaró illata a döglött libák tollának szagára emlékeztet. Paul Friedrich Rayer (1793–1867), a párizsi Charité egykori főorvosa tudományos közleményben tette közkinccsé azon fölfedezését, hogy a hashártyagyulladás pézsmaszagot áraszt.

A cukorbetegek vizeletének és leheletének illata is állítólag összetéveszthetetlen.

Idősebb Bókai János, Erzsébet királyné házi gyermekorvosa állítólag három lépésről felismerte a cukorbajosokat.

Más ismert orvosok jellegzetes szagot tulajdonítottak a sárgaságnak, a golyvának, sőt a kolerának is. Louis-Jules Béhier (1823–1876) szerint a hastífusznak vérszaga, F. Döppner (1812–1889) szerint pedig a pestisnek mézszaga van. Egy orvos ismerősömtől tudom azt is, hogy a tetanusz jellegzetes egérszagot áraszt.

John Floyer (1649–1726) angol orvos, a hidegvízgyógyászat feltalálója, 1687-ben önálló szakmunkát is szentelt a szagdiagnosztikának. Ebben azt írta le, hogyan deríthető ki az egyes ásványok, állatok és növények orvosi haszna illatuk alapján. Az első magyar orvosnő, Hugonnay Vilma (1847–1922) szintén önálló könyvet adott ki „A szaglás az egészség őre” címmel 1896-ban. Ebben a kötetben ugyan nem annyira a szaglás diagnosztikus, mint inkább higiénés szerepére hívta föl a figyelmet. A két világháború közt a német Hanns Baur (1898–1967) magyarra is lefordított, nagy sikerű „Intuitív diagnosztiká”-jában (1940) több oldalt is szentelt az illatdiagnosztikának.

A szagok megfigyelése egyébként ma sem ment ki a divatból, azonban a szagolgatást inkább kutyákkal szokták végeztetni. A kábítószereket vagy a romok alá szorult embereket tévedhetetlenül kiszagoló ebekről nyilván mindenki hallott már. Kurt Kleiner a New Scientistben, Jéki László és Gimes Júlia pedig a Magyar Tudomány című tekintélyes lapban 2006-ban arról adtak hírt, hogy egyes ráktípusok, például a hólyagrák diagnosztikájában is fontos szerepet játszhatnak a betegség által kibocsátott illatanyagok, és ezek felismerésére meg lehet tanítani a kutyákat.

Legutóbb a Covid-járvány kapcsán értesülhettünk róla, hogy erre idomított kutyák vagy egyéb állatok segítségével a Covid-fertőzés is nagy biztonsággal diagnosztizálható.

A szagokat azonban nem csupán a betegségek felismerésében, hanem a terápiában is hasznosították: Marsilio Ficino reneszánszkori tudós a „De vita” (Az életről) című munkájának harmadik könyvében írt az illatok gyógyhatásairól. A középkor idején a járványok, különösen pedig a pestis ellen egyebek között erős illatanyagokkal, füstöléssel is védekeztek – ez is az illatterápia egyik válfaja volt. A természetes és alternatív gyógymódok iránt érdeklődők pedig jól ismerhetik és talán alkalmazzák is az illóolajok hatásait.

A szagterápia fölött tehát nem járt még el teljesen az idő – hazánkban Biegelbauer Béla adott ki több illatterápiás szakmunkát is az 1990-es években. De ez már egy másik történet.