Nem tudom, miért lett hajléktalan. Valamikor biztosan volt otthona és családja; most a város szélén, a szőlőben, egy elhagyatott kunyhóban lakik. Évek óta senki sem használta, ő pedig beköltözött, hogy legyen fedél a feje fölött.

Egy ideig a hajléktalanszállón élt, de idegen tőle az a világ. Amit ott elenged, az talán soha többé nem lesz az övé. Ami nincs rajta vagy a kezében, az hamar közprédává válik. Ott annyi a tulajdon, amennyit a kabátzseb vagy néhány elnyűtt szatyor elbír. A tisztálkodás is értelmét veszti, pedig milyen jó lenne a bőrbe, ruhába égett utcaszagtól megszabadulni, de egy idő után ezt is meg lehet szokni. Az igényeket könnyen megnyirbálja a közöny, a kilátástalanság, amikor az élet már csak napról napra élést vagy túlélést jelent. Megpihenni sem könnyű ezeken a gyűjtőpontokon; az összekoldult pénzből vett ital nemcsak melegít, hanem nyerssé, bárdolatlanná, állativá vadít. Akit nem szelídítenek a szerettei, abban könnyen elburjánzik a keserűség.

A nyolcvan körüli idős néni egy ideje maga mögött hagyta a közös szállót. A domb tövében, az Isten csöndes ege alatt él, ahol nincs szitok, morgolódás, káromkodás. Ahol szent magányban tölti a sötét órákat a komfort nélküli kalyibában.

Nem árulja el, hol is van pontosan, mert félti, nehogy ezt is elvegyék tőle. Úgyis alig maradt már valamije. De ez a kevés éppen elég neki.

Időnként próbáltam rálelni, keresni egy-egy doboz ebédrevalóval, mert a koldusoknak törzshelyük szokott lenni, amiért ha kell, meg is verekszenek. Az ő törzshelye a templom. Nem a bejárati ajtó, hanem az első padok valamelyike, a szentély közelében. Nem koldusként, hanem hívőként ül a szentmisén. Őt az Isten emelte ki a pálinka- és ammóniaszagú közegből, ahol nem találta a helyét. Egyszer csak feltűnt a papoknak és a híveknek is, hogy ez a töpörödött, tiszta arcú, fehér fürtös jelenség mindig besiet a harangszóra, de el is illan, mielőtt bárki hosszasan szóba elegyedne vele. Így villant fel a város hol egyik, hol másik templomában. Ez lett az ő otthona, az Isten háza. Néhány plébános meg is segítette őt némi templomi szolgálatért, takarításért. Kapott fehér blúzt, szép szoknyát; méltóságot, mint a tékozló fiú atyjától. Télen kabátot, csizmát, bár a nagy hidegben kevesebbszer fordul meg a városban. Mindig van mit felvennie, és megszokott útvonalán a mindennapi betevőt is megkapja.

Talán ezért nem koldul, mert megelégszik ennyivel. Úgy táplálják őt, mint az ég madarait vagy a mező virágait. Nem is aggódik a holnap miatt.

Lakhatott volna az egyik plébánián, mert egy jólelkű atya befogadta volna az emeleti hittanteremből nyíló kis belső szobába. De ő nem mert igent mondani. Félt a rossz nyelvektől, amelyek képesek egész mást mutatni az emberről, mint egy torz tükör. Nem akarta kockáztatni a pap jó hírét, inkább választotta a nehezebb utat.

Sokszor gondoltam rá az idei télen és járványhelyzetben: vajon nem fázik-e, most is van-e mit ennie. Ha beteg, ki ápolja őt? Elboldogul-e gyógyszerek nélkül? Vártam, hogy törékeny, fürge alakja újra felbukkanjon, még ha utolérhetetlenül is, de egészségben. Hosszú ideig nem láttam, és pünkösdkor váratlanul ő toppant elém a Bazilikában, az ünnepi szentmise végén. Egy papírt adott a kezembe, girbegurba betűkkel. Nem kifogástalan helyesírással, de olvasható szeretettel. Fogalmam sincs, honnan sejthette, hogy a fiam bérmálkozik. Lehet, hogy csak észrevette, mi is ott vagyunk. Igaz, korábban anyukámmal többször is beszélgettek, tehát tudott egy s mást a családról. Ünnepi alkalmakra figyelmességből küldött neki a katolikus rádión keresztül dalt és jókívánságot, vagy írt egy verset. Mindig adni akart valamit a hálatelt szívéből.

Most, pünkösdkor az én fiamnak írt, név szerint. Olyan köszöntőt, amely egy bensőséges imádsággá kerekedett. Semmije sem volt, mégis megajándékozott.   

– 2020 októberében újra fellángolt a lombikvita, ami abból fakad, hogy a katolikus egyház a mesterséges megtermékenyítés minden formáját elutasítja. Hogyan vélekedik erről a témáról? 
– Szerencsés helyzetben vagyok, mert látom mindkét gondolkodásmód igazát. Tudományos értelemben hatalmas vívmány a lombik, de hívő emberként aggályosnak tartom, ami a mesterséges megtermékenyítés során történik a lefagyasztott, fel nem használt embriókkal. Ezt a dilemmát perpillanat nem tudom feloldani, ezért nem is szeretnék mélyebben belemenni, inkább elmondom, mi lenne a vágyam, mi lehetne a megoldás: létre kell hozni egy olyan termékenységi központot (szándékosan nem meddőségi centrumnak nevezem), ahol a fogantatást akadályozó okokat kezelik, gyógyítják. A lombiktól eltérően nem kikerülik a problémát, hanem az ún. helyreállító orvoslás két ága, a NaPro és a FEMM protokolljai szerint, mindenféle mesterséges beavatkozás nélkül teszik a leendő anyák, apák szervezetét képessé a fogantatásra. A Budai Irgalmasrendi Kórházban ezt csináljuk jelenleg kicsiben, több hónapos várólistával, de már gőzerővel dolgozunk a kapacitásbővítésen.

Működésünk első három évében a hozzánk forduló párok körülbelül harmadának tudtunk segíteni. A lombik is hasonló hatékonysággal működik, de ott van egy csomó, a baba és az anyuka egészségét veszélyeztető tényező is.

Korábban, amikor még nem ismertem ezeket a természetes módszereket, én is irányítottam párokat a lombikcentrumokba, ma viszont ezt már nem teszem. Ellenpropagandát ugyanakkor nem végzünk, mindenkinek szíve joga választani a két út között. 

– Miben különböznek a NaPro és a FEMM protokolljai egy hagyományos nőgyógyászati kivizsgálástól? 
– A Budai Irgalmasrendi Kórház Keresztény Családi Centrumában sokkal átfogóbban vizsgáljuk a pácienseket, mint ahogy arra mondjuk egy magánpraxis keretében lehetőség van. Ezen a szakambulancián a nőgyógyászok mellett dolgoznak endokrinológusok, hematológusok, immunológusok, férfi meddőséggel foglalkozó andrológusok, vagyis holisztikusan, egymással együttműködve tudjuk kezelni a problémát. 
A NaPro és a FEMM is alapvetően a női ciklus hormonális változásait jelző méhnyaknyák megfigyelésein alapul. Ennek segítségével, a bizonytalan „naptár módszerrel” ellentétben, pontosan ki lehet számítani a ciklus termékeny napjait, ahogy az is „látható”, ha épp nincs peteérés. Mondok egy konkrét példát: ahhoz, hogy a női ciklus hormonális változásaival tisztában legyünk, a bevett nőgyógyászati gyakorlat az, hogy két vérképet kérünk, egyet a ciklus elején kell levetetni, a 3-5. nap között, egyet pedig valahol a második felében, és ez már egy jóval bonyolultabb dolog. A peteérés után, de még a menstruáció előtt kellene megtörténnie, lehetőleg a peteérés után 7 nappal. Az, hogy mikor van a peteérés, nem olyan egyértelmű, ha nem követjük a szervezet jelzéseit. Minden ciklus más ugyanis, van, aki 23, más 35 naponta menstruál, de nem is biztos, hogy minden hónapban van peteérés.

Egyáltalán nem biztos tehát, hogy a ciklus 21. napján érdemes levetetni a második vérmintát, pedig általánosságban ez szokott történni.

A nyák, a testhőmérséklet, azaz a hormonszintek változásait követő jelek megfigyelésén alapuló ún. cikluskövetéses módszerekkel pontosan kiszámítható, hogy hányadik napon kell a második vérvételt csináltatni ahhoz, hogy egzakt következtetéseket lehessen levonni a szervezet működésével kapcsolatban.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Ami még a lombiktémánál is jobban megosztja a közvéleményt, az az abortuszkérdés. A lengyel szabályozás tavaly októberi szigorításának a híre nemcsak Lengyelországban, hanem itthon is komoly indulatokat váltott ki. Ön milyen álláspontot képvisel abortuszügyben? 
– Olyan világot élünk, ahol az egyén érdeke felülírja egy másik ember vagy a közösség érdekét. Ez a liberalizmus. Én viszont hívő emberként ebben a témában a konzervatív oldalt képviselem, szemben a szülészeti álláspontommal, mert abban végtelenül liberális vagyok. 
Számomra a közösség érdeke előrébb való az egyén érdekénél, és a közösség érdeke az, hogy minél több gyerek szülessen.

Én is azt vallom, hogy a magzat élethez való joga erősebb az anya önrendelkezési jogánál. Nekem orvosként nincs jogom eldönteni, hogy ki jogosult az életre, és ki nem.

Az a szerencse, hogy ma Magyarországon e tekintetben is szabadság van, az orvos eldöntheti, hogy végez-e abortuszt. Én nem, és hál’ Istennek sokan vagyunk, akik számára az élet nem a születéssel, hanem a fogantatással kezdődik. A hazai szabályozás egyébként véleményem szerint túlzottan liberális, hiszen az anya „válsághelyzetére” hivatkozással, ami azért egy elég tág kategória, a 12. hétig simán megszakítható a várandósság. 

– Ön találkozott már ilyen válsághelyzetben lévő kismamával? 
– Igen, sokkal. Nekem nincs jogom rábeszélni senkit arra, hogy ezt vagy azt cselekedje, de azt nyilván senki nem tilthatja meg nekem, hogy felvázoljam, milyen szempontokat érdemes mérlegelni egy ilyen hatalmas horderejű döntés előtt. Általában az anyák nem felejtik el, ha egyszer úgy döntöttek, hogy elvetetik a gyermeküket, bármennyire is átgondolták a döntésüket. Nagyon megható, amikor a pácienseim, akik végül az élet mellett döntöttek, küldenek egy babafotót, amire csak annyit írnak, hogy „köszönöm”. 

– A kollégái hogy fogadták, hogy ön nem végez abortuszt? 
– Amikor kezdő orvos koromban jeleztem, hogy én nem fogok magzatot abortálni, voltak, akik nehezteltek rám ezért, mondván, hogy én kihúzom magam ezekből a csúnya dolgokból. Igen, én kihúzom magam ezekből a csúnya dolgokból.

Nem ismerek olyan kollégát egyébként, aki szemrebbenés nélkül végez abortuszt, mégis sokan vállalják, kötelességtudatból, noha nekik ugyanolyan lehetőségük lenne távol maradni ettől, mint nekem. 

– Akik az anya önrendelkezési jogával érvelnek, többek között arra hivatkoznak, hogy egy sérült gyermek felnevelésére senki nem kötelezhető. Mit gondol, ilyen esetben is erősebb mondjuk egy Down-szindrómás gyermeknek az élethez való joga? A lengyel alkotmánybíróság szerint igen. 
– A Biblia és egyébként a jogszabályok is az élethez való jogról és nem az egészséges élethez való jogról „beszélnek”. Ebből a szempontból a kérdés megválaszolása „könnyű”, de ha azt nézzük, hogy lehet-e kötelezni valakit arra, hogy egy ekkora lelki és anyagi terhet vállaljon, már korántsem ilyen egyértelmű a válasz. Ha ezeknek a gyermekeknek a vállalását egy állam kötelezővé teszi, akkor azt gondolom, hogy a maximális segítséget is meg kell adnia hozzájuk. Az én álláspontom tehát az, hogy aki életet kapott, azt hagyni kell megszületni. Az összképhez azért azt fontos tudni, hogy a magzati rendellenességek miatti terhességmegszakítás csak töredéknyi részét teszi ki az abortuszoknak, sokkal több az olyan eset, ahol teljesen egészséges magzatot abortálnak. Visszautalva a beszélgetésünk elejére, a természetes családtervezés erre a problémára is gyógyír lehetne, hiszen a cikluskövetéses módszerek a nem kívánt terhességek elkerülésére is kiválóan alkalmazhatók. Azzal tehát, ha szakemberek segítségével, megtanítjuk a nőket a saját testük működésének a helyes értelmezésére, az abortuszok száma is jelentősen csökkenthető lenne. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. januári számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Verseny vs. együtt

Ha magunkba nézünk, – és van legalább egy testvérünk – nagy valószínűséggel találunk olyan emléket, amikor hozzá hasonlítottak bennünket. A szüleink, a nagyszülők, vagy bárki más. A vélekedés szerint az összehasonlítás pozitív erőt hordoz és ösztönöz, azonban óhatatlanul versenyre késztet. Megmutatni, miben vagyunk mi jobbak, hogy megkaphassuk a magunk (összehasonlító) dicséretét.

Azt gondolhatjuk, hogy ha már a világban úgyis túlteng a versenyszellem, azzal teszünk jót, ha erre már otthon „ráhangoljuk” a gyerekeket. Ezzel szemben a versenyre késztetés negatív hatása nyilvánvaló: nyugtalanságot, ellenséges viselkedést okozhat, sőt akár fej- vagy hasfájást is. Sokkal többet segíthetünk, ha az együttre helyezzük a hangsúlyt a verseny helyett.

Dicsérés hasonlítással

Ha összehasonlítunk, azzal az egyik felet gyengébb helyzetbe hozzuk, mint a másikat. Azt gondolnánk, legalább az egyikkel jót teszünk, ha pozitív példaként állítjuk a másik elé.

Nézzük meg, mi történik, ha így teszünk:

– De jó lenne, ha Bence is olyan megbízható lenne, mint Te! Bármit bízok rá, szinte biztosan elveszíti!

– Bár Hanna tudna így bánni a számokkal! Néha úgy érzem, mintha szándékosan nem tanulna.

Az, akit pozitív példaként állítunk a másik elé, egyrészt győztesként „magasabb rendűként” tekinthet magára, míg a testvére iránt szánalmat érezhet, vagy lenézheti, mert kevesebbre képes, mint ő maga. A példaállítás még pozitív tartalommal sem segít, sem annak, akit példaként állítunk, sem a testvérének, akinek egy „másra szabott mércének” kellene megfelelnie.

Szidás hasonlítással

Ha negatív példaként hozzuk, összehasonlítva a testvérével:

– Bence, kérlek, ne kézzel edd a tésztát! Nézd meg Helgát, szépen késsel és villával eszik!

– Hanna, miért nem tudsz olyan rendet tartani a szobádban, mint Bence?

Mi történik ilyenkor? Hihető, hogy ezek után olyanná akar majd válni bármelyikük is, mint a testvére? Gyanítható, hogy inkább ellenséges érzéseik lesznek a bezzeg-gyerekkel szemben. Úgy érezhetik, hogy a testvérüket jobban szeretik, és ők bármit is tesznek, az úgysem jó.

Az ellenségeskedés forrása

Hogy éreznénk magunkat, ha folyton összehasonlítanák a munkánkat azzal a kollégánkkal, akivel egy irodában ülünk? Először kínosan. Mit tud ő, amit én nem tudok? Kezdetben lehet, hogy megpróbálnánk hozzá hasonlóvá válni –, de mivel ez az ő terepe, valószínűleg sikertelenül. Egy ideig próbálkozunk, aztán feladjuk, és elkönyveljük, hogy rosszabbak vagyunk, mint a másik. Ha mi vagyunk a pozitív példa, elkezdhetjük sajnálni vagy lesajnálni a kollégánkat. Segíti ez az együttműködést közöttünk? Egymás értékes tulajdonságaira figyelünk, vagy azokra, amelyek valamelyik félből hiányoznak?

Az első és legfontosabb, amit különösen jó lenne észben tartanunk: felejtsük el az összehasonlítást. Sok fájdalmas emléktől kíméljük meg a gyerekeinket, és sokat segítünk a testvér-kapcsolatoknak is.

Összehasonlítás nélkül – de hogyan?

Amikor valami nekünk tetszőt tesz, dicsérjük meg. Írjuk le, amit látunk, vagy amit érzünk. Bármit is szeretnénk mondani, azt minden alkalommal megtehetjük a testvérével való összehasonlítás nélkül is. Leírhatjuk, mi tetszik, vagy mi nem tetszik, elmondhatjuk, szerintünk mit lehetne tenni.

– Öröm látni, hogy ilyen komolyan veszed a feladataidat, Hanna!

– Nagy elszántság kell ahhoz, hogy addig gyakorold a matekot, amíg meg nem érted!

A másik oldalról:

– Bence, jobban örülnék, ha késsel-villával ennél az asztalnál!

– Hanna, már nem tudom kinyitni a szobaajtódat sem, annyi minden van a földön.

Ezekben az esetekben minden érintett neki szóló üzenete kap, amelynek – lássuk be – nincs köze a testvéréhez. Úgy gondolom, mindenki saját magát szeretné látni a tükörben, és nem a másik – jobb vagy rosszabb – hasonmását. A gyerekünk is saját magáról szeretne hallani, amikor róla beszélünk. Adjuk meg neki azt a lehetőséget, hogy csak önmagával mérjük össze.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Győr és Budapest után – teszi hozzá, hiszen Győrben született, majd dolgozott rendezvényszervezőként, itt találkozott a férjével, aztán Budapesten a vidékkutatói munkája mellett a Bartók Rádió dzsessz-zenei szerkesztője volt. – Két terület határozta meg az életem: a népzene, a néptánc és az erdélyi tánctáborok, illetve a kortárs művészetek az általam is szervezett Mediawave Fesztivál révén. Ott a gyimesi hagyományőrzőktől az amerikai dzsesszen át a tibeti torokéneklésig számos izgalmas művészeti területtel találkozhattam. Ez nyitotta ki számomra a világot. Párommal Bartók Béla „hozott minket össze”, akinek a munkásságát mindketten végtelenül tiszteljük, és a férjemet nagyon érdekelte Bartók népzenekutatása. Később többször utaztunk közösen magyar hagyományőrző vidékekre. Pár év magyarországi együttélés és a kislányunk megszületése után költöztünk New Yorkba, ahol az első évek nehezen teltek, mert az USA-ban nem túl anyabarát a rendszer. A szülési szabadság hat hét, nincs gyes, gyed, két választása van egy nőnek szülés után: vagy főállású anyaként kiesik a munkaerőpiacról, vagy karrieristaként visszamegy dolgozni.

Nehéz volt 30 évesen más kultúrából érkezve, más gondolkodással, de aztán feltaláltam magam.

– Lettek azért friss – akár magyar – ismeretségei, amelyek segítették a beilleszkedését?
– A kezdeti időkben a Central Park északi oldalán, Harlem első utcájában laktunk. A 110. utca és a Central Park West sarkán lévő játszótéren egy cseh és egy brazil anyukával ismerkedtem meg, később pedig lett egy felvidéki szomszédunk, szintén fiatal anya, akinek az egyik nagymamája magyar volt, így tudott néhány szót magyarul. Aztán egy kedves magyar anyuka baba-mama klubot indított a Magyar Házban, ami, mint később bebizonyosodott, óriási kezdeményezés lett a közösség számára. A diaszpóra szervezetei egyedi módon fejlődnek: ha van valaki, akinek fontos egy téma, és van is rá kereslet, abból közösség formálódhat. Ha viszont nincs olyan személyiség, aki valamit nagyon végig akar vinni, akkor az a dolog hiányozni fog a palettáról. Ez a csoport a mai napig működik, és olyan ponton fogja meg a New York-i magyarokat, amely az egyik legnagyobb fordulópont egy ember életében: amikor gyermeke születik, és a kulturális kontextus fontossága a gyereknevelés szempontjából is tudatosul benne. Ez a baba-mama csoport ma is az egyik legfontosabb programunk, amely rengeteg új családnak biztosít csatlakozási lehetőséget a magyar közösséghez. A címlistánk alapján az elmúlt tíz évben mintegy 350–400 gyermek fordult meg benne.

– Milyen további aktivitásokban vett részt, amelyek révén a Ház vezetőjének is megválasztották?
– Ahogy nőtt a kislányom, úgy lett egyre fontosabb a magyar óvoda kérdése. A helyi hétvégi magyar iskolát Arany János Magyar Iskolának nevezték, pedig óvodás csoportja is volt, csak épp nem tudtunk róla. Ezért indítottunk a főkonzulátuson egy Bóbita ovit, amely két évig működött, hetente egyszer találkoztunk. Ebből is látszik: töredezett a közösségi élet, a közösség egyes szeletei néha összeértek, máskor kevésbé. Azóta is az a célom a munkával, hogy minél jobban összesimítsuk a különböző csoportosulásokat, kezdeményezéseket. Ebben az időszakban kezdtem járni a New Jersey állambeli Csűrdöngölő Néptáncegyüttesbe, ahol megismertem a környékbeli néptáncos magyarokat. Aztán New Yorkban is szerveződött egy hagyományőrző társaság, akik megkértek, hogy tanítsak néptáncot.

Sosem voltak tánctanári ambícióim, de a diaszpórában abból élünk, amit tudunk, és nekem ez volt az a szellemi tőkém, amivel először hozzájárultam a közösség működéséhez.

A Magyar Házban kezdtem tanítani, később ebből a kezdeményezésből alakult meg a Délibáb Néptáncegyüttes, amelynek semmi köze az Alföldhöz. New Yorkban akkora a fluktuáció, hogy amikor már éppen megszokjuk egy-egy tag jelenlétét, akkor már csak a tükröződése van ott. A mai napig szeretek kezdő felnőtt táncosokkal foglalkozni. 2013-ban a formálódó együttes talán második fellépésén a Magyar Házban némiképp zavart a szervezetlenség, ezért elrendeztem a termet, becsuktam az ajtókat, előkészítettem a rendezvényt, talán kicsit agilisabb módon, mint ahogy egy amatőr néptáncegyüttes vezetője tenné. A Ház vezetőségéből valaki meglátta, hogy van ehhez valamiféle vénám, és megkérdezték, nem pályázom-e meg a Magyar Ház akkor meghirdetett igazgatói állását.

Kép

Kép: Nagy Ildikó

– Megpályázta, és 2014-ben el is nyerte. Milyen feladatokkal és felelősséggel jár ez a pozíció?
– Igen, bár nem az első körben, de egy évre rá nekem szavazott bizalmat a Ház vezetősége. Összesen körülbelül tizenöt–húsz független magyar közösségi ház működik az Egyesült Államokban, és mindet önkéntes alapon tartják, tartjuk fenn. Nálunk három civil szervezet a tulajdonos, egy negyedik a fenntartó, ide tartozom én is. További két szervezet működik a Házban állandó jelleggel: a néptánc és az iskola. Az épület Manhattan Upper East Side városrészében, az egykori magyar negyedben található. A körülbelül 700 négyzetméteres, háromszintes épületben van bálterem, könyvtár, irodák és egyéb közösségi helyiségek. Egy évben körülbelül 50 ezer dollár az épület fenntartási és rezsiköltsége, emellett sajnos egyetlen fizetést sem tudunk kitermelni. Vonzó is volt a kihívás, de tartottam is a munkától, mert nagy felelősség. 2014-ben nemhogy üres volt a kassza, hanem adósságai is voltak a háznak, de lépésről lépésre felépítettünk egy működési rendszert és egy programstruktúrát. Honlapot készítettünk, digitalizáltuk a működést, lett bérlési politika, teremhasználati rendszer. A magyar közösségi programok az elsők, de mivel azok nem tartják el a házat, bérlőket is beengedünk, amikor nincs program.

A hat magyar civil szervezet évente mintegy 300–350 magyar közösségi programot kínál.

Rendszeres adománygyűjtést is rendezünk, illetve figyeljük a pályázatokat, elsősorban a diaszpórát célzó magyar állami támogatásokat. 

– A néptáncon kívül jellemzően még milyen rendezvényeket szerveznek?
– A pandémia előtti időszak programkínálatáról tudok mesélni, mert 2020 márciusa óta zárva vagyunk, utána pedig majd meglátjuk, mi lesz. Hétfőn, kedden és szerdán magyar nyelvóráink voltak, főleg második-harmadik generációs magyaroknak a Könyvtár szervezésében. Kedden működött a Magyar Házat alapító generáció bridzsklubja egy erdélyi bárónő, Bálintitt Éva, született Apor Éva – Apor Vilmos unokahúga – vezetésével. A klub tagjai továbbvitték a háború előtti arisztokrácia szórakozási formáit, de Éva nénit, aki ennek a társasági összejövetelnek a lelke volt, sajnos nemrég elveszítettük. Emellett kedden tartottunk néptáncórákat gyerekeknek és felnőtteknek. Erre sok erdélyi fiatal és középkorú járt, valamint itt született idősebb magyarok is. Sőt, a ’60-as években Los Angelesből induló, majd a ’70-es, ’80-as években az egész országban elterjedt International Folk Dance mozgalom New York-i tagjai is, akik imádják a kelet-európai táncokat, köztük a magyar néptáncot, így előszeretettel járnak az együttesünkbe, amit egy kis woodstocki hangulattal meg is fűszereznek. Azaz vannak 70 éves amerikai táncosaink is rózsával a hajukban, afféle „poszthippik”. A hétvége pedig a gyerekközösségeké volt: szombaton a baba-mama csoport, az óvoda, az iskola, a cserkészfoglalkozás zajlott, és a Könyvtár fogadta az érdeklődőket.

– Mit tapasztal, hogyan tekintenek az amerikaiak a magyarokra?
– Ez a korszaktól és az emigrációs hullámtól is függ. Például az ’56-os emigránsokban magam is szívós, kitartó, kemény, erős identitású társaságot ismertem meg, nem meglepő, hiszen abban az időszakban nagyon sok tehetséges fiatal hagyta el Magyarországot. De, amiről keveset beszélünk: nagyon sok az átmenet. Azt gondoljuk, valaki vagy magyar vagy amerikai, pedig rengeteg a köztes identitású. Ezt egy olyan skálán lehetne ábrázolni, aminek az egyik végén az található, akinek van egy távoli magyar felmenője, és még esetleg azt is tudja, hogy Magyarország Európában van. A másik végén pedig például azok az újabb emigránsok vannak, akik lélekben tulajdonképpen még Magyarországon élnek. Beszélgettem például egy hölggyel, aki a párjával több mint tíz éve itt él, mégis azt mondja, idézem: „Milyen jó, hogy ilyen közel lakunk egymáshoz, én Miskolcon, a párom Debrecenben”. Vagyis a mentális térképén még mindig otthonra helyezi el magukat, pedig nem akarnak hazaköltözni. Rengeteg a második-harmadik generációs magyar, akiktől gyakran hallani olyan mondatokat, hogy „nagymama used to make nokedli”. A nyelvet már töredékesen vagy egyáltalán nem beszélik, de érdeklődnek a magyar kultúra és közösség iránt.

Másfél millió magyar él Amerikában, ami a sokszor emlegetett tizenötmillió magyar tíz százaléka. Az amerikai népszámlálási adatok szerint a másfél milliónak csak 6 százaléka beszél magyarul a háztartásában, ám a 94 százalék is magyarnak vallotta magát, tehát a magyarság része az identitásuknak.

A Magyar Házban, fontosnak tartjuk, hogy ezt a magyarul már nem beszélő, de magyar identitású közeget is megszólítsuk, és olyan programokat is ajánljunk, ami nyelvismeret nélkül is élvezhető. Ez a rengeteg vegyes család miatt is kulcsfontosságú.

Kép

Kép: Nagy Ildikó

– Mit volna érdemes eltanulnunk az amerikaiaktól?
– Kölcsönösen tanulhatunk egymástól, hiszen minden társadalomban vannak jobban és kevésbé jól működő területek. A legtöbbekben az az Amerika-kép él, hogy ez egy boldog és gazdag ország. Arra a köszönésre, hogy „szia, hogy vagy”, egyszerűen csak azt kell válaszolni, hogy „köszönöm, jól”. Természetesen nincs mindenki mindig jól, inkább az attitűd a lényeg, hogy mindenki jól szeretne lenni. A pozitív hozzáállás mellett elképesztően magas a munkamorál. Egy irodai alkalmazottnak évi két hét a fizetett szabadsága, és nem jár automatikusan egészségügyi biztosítás vagy nyugdíjjárulék. Ez egy munkaalapú társadalom, ahol a szorgalmas munka a legnagyobb érték. Az amerikai mosolyog, hogy jól van, de ez nem azt jelenti, hogy nem dolgozik rengeteget, csak kifelé nem mutatja, mert nincs panaszkodási kultúra. Nem illik megosztani a rosszat. Magyarországon viszont, ha megkérdezik, hogy vagy, szinte muszáj panaszkodni.

– Hogyan viszonyulnak a New York-i magyarok az anyaországhoz?
– Az új emigránsoknak nyilván könnyebb a dolga. Mi éltünk otthon, utazhatunk, élő kapcsolatokat ápolunk, akár az interneten keresztül a családdal, barátokkal. Ez egyébként nehezíti az itteni szervezetek dolgát, hiszen a magyar házak eredetileg azért jöttek létre, mert nem tudtak szoros kapcsolatot ápolni az óhazával az emberek, így csak a helyi közösségekben élhették meg a magyar identitásukat. Érdekes, vannak olyan közösségi tagok, akik Amerikában születtek, mégis életük legfontosabb rendezőelve a magyarság, de ezt egy buborékban élik meg. Talán néhányszor jártak Magyarországon, de nemigen terveznek utazni.

Számukra a magyarságuk a magyar közösséghez tartozást jelenti, és nem Magyarországot. Jó itt a magyar közösséghez tartozni, olyan, mint egy kályha, amely köré oda lehet gyűlni.

A bridzspartik, a cserkészet láttán első látásra azért néha olyan is, mintha egy időutazásba csöppenne az ember, aztán a mélyebb rétegekből előbukkannak az értékek, az a fantasztikus összetartás, ami tartalomként megtölti ezeket a közösségi formákat.

– Ön személy szerint miként éli meg odakint a magyarságát?
– Szerettem a magyarságomat otthon is, erős magyar identitással érkeztem az Egyesült Államokba, amelyet nem akartam levetkőzni. Inkább a kapcsolódási pontokat kerestem, amelyek a jelenkori közösségi élet mindennapjain messze túlmutatnak. Például Bartók utolsó New York-i életszakasza vagy a fotográfus André Kertész munkássága fontos kapcsolódási pont egy magyar emigráns számára. Szellemi példaképemnek Bartók Bélát tekintem, aki úgy szerette a magyarságát, hogy azzal nem zárt ki senkit és semmit. Tisztelte mindig a közeget, amelyben alázatosan dolgozott, akkor is, ha épp török vagy szerb népdalokat gyűjtött. Nem vágytam vezetői feladatra sem, az talált meg engem. Rengeteget képeztem magam néptáncpedagógiából, hogy taníthassak gyerekeket és felnőtteket. Jelenleg a Columbia Egyetemen tanulok nonprofit menedzsment szakon. Tisztában vagyunk azzal, hogy nem New York legelegánsabb épülete a Magyar Ház, de a programjaink a világszínvonallal vannak versenyben. Hatalmas értéknek tartom, hogy a magyar közösség megőrizte és fenntartotta az épületet, és nagy megtiszteltetésnek, hogy az intézmény vezetője lehetek. Összességében Magyarországon könnyebb volt magyarnak lenni, itt nehezebb feladat, mert az igény nem elég, magunknak kell megteremteni a kontextust, amelyben magyarok lehetünk.

1. Kenguru

Itt most nem a kedves kis erszényes állatról van szó, hanem arról a hordozóeszközről, amit sajnos nemcsak a legnagyobb babaüzletekben, hanem az online adásvételi felületeken is igen széles választékban tudunk megvásárolni. A vállon hordható kengurut a szülők általában csatokkal rögzítik magukra, majd a babát jellemzően arccal előre belehelyezik. A hordozóeszköz a kicsiket lábuk között, az ágyéki részen tartja meg, miközben a felsőtestüket egy kifejezetten merev anyaggal határolja.

A kicsi babákat – a mozgásuk és a testük fejletlensége miatt – tehermentes, „C” pozícióban a legideálisabb hordozni. Ez azt jelenti, hogy a baba érzékeny gerince nem terhelődik, hanem az anyaméh öleléséhez hasonlóan megtartja a „C” görbületet.

A csípőfejlődés szempontjából pedig fontos, hogy a baba térdei magasan felhúzva, „kisbéka” pozícióban legyenek, és így térdhajlattól térdhajlatig az egész teste alá legyen támasztva a hordozóeszköz szövetrésze által. A kenguru használatától tehát nem véletlenül intenek óva az ortopéd orvosok és a hordozási tanácsadók is. Ez az eszköz ugyanis kialakításából adódóan nem tudja megteremteni a fent említett, a megfelelő fejlődés szempontjából ideális testhelyzetet: az ülep része általában túl keskeny, így a kicsi egész súlya az ágyékára nehezedik, miközben a lábai alátámasztás nélkül lógnak a levegőben – jócskán terhelve így az élettanilag még fejletlen csípőt. Nagyon sokan ráadásul a kenguruban a babát szorosra húzzák és arccal előre helyezik el – így azonban a gerince egy természetellenes egyenesbe (időnként homorulatba) kényszerül, miközben a mozgással járó döccenések erejére még nem érett az izomzata, csontozata és az ízületei. Az már csak hab a tortán, hogy a kenguru a szülők vállát, gerincét és derekát is jobban terheli, hiszen jellemzően előre csatolják. Még igen nagy babákkal is.

Az újszülötteket a legjobb rugalmas, szövött vagy karikás kendőben hordozni, majd a baba mozgásfejlődési ugrásaival párhuzamosan (pl. ha már ülni tud) jöhetnek a csatos vagy mei tai hordozók, babaerszények. A szövött kendők előnye, hogy az első közös napoktól egészen a hordozóskor végéig használhatók, és számtalan kötési formát sajátíthatunk el velük az elöl, háton vagy akár csípőn hordozáshoz. Ez utóbbi kettőt érdemes egyébként megfontolni, ha ki akarjuk elégíteni a nagyobb korú babák természetes érdeklődését, nézelődési vágyát. Ezek ugyanis az ortopéd szempontból helyes testtartáson túl biztosítják, hogy a kicsi oda tudjon bújni a biztonságot nyújtó felnőtthöz, ha netán megriad a külvilág ingereitől. A megfelelő eszköz kiválasztásához és felkötéséhez persze a legjobb, ha hordozási tanácsadó segítségét kérjük, vagy akár kipróbálunk néhány típust egy közeli hordozósklubban.

2. Bébikomp

„Áll, mint katiban a gyerek!” – talán kevesen tudják, de a mondás alapjául egy régi babaholmi szolgál. Nagyanyáink idejében ugyanis a faragott vagy fonott állószéket nevezték Katinak, és ebbe állították bele az elcsatangolásra hajlamos totyogót, akár órákra is. Addig pedig az édesanya tudott főzni, vagy bármi egyebet csinálni. A leleményes szülők fantáziája persze még tovább terjedt, és hamarosan megjelent a „kerekes kati” is, ami tulajdonképpen a mai, modern bébikompok elődjének tekinthető.

Hiába óvnak szakemberek már a megjelenése óta, sajnos ez a mozgássegítő, játékos eszköz generációk óta nagy népszerűségnek örvend.

A bébikompba a járni még nem tudó, nagyobb babákat ültetik bele, akik rugózó, sétálást imitáló mozdulatokkal hajtják magukat előre, vagy épp játszanak az eszköz tálcarészére applikált játékokkal. A legtöbben azért vásárolják, mert ettől remélik, hogy a babájuk hamarabb elkezd majd járni, vagy lesz néhány szabad percük, órájuk, amíg a kicsi nincs láb alatt.

Pedig a bébikompnak rengeteg káros hatása van a babák mozgásfejlődésére, fizikumára és idegrendszerére nézve is – ahogy erre Gelencsér-Trapp Dorottya, gyógytornász és fizioterepeuta is rámutat. Az eszköz „elveszi a földön töltött időt a hasalástól, a mászástól, térdeléstől, az üléstől és az állástól is. Így nem erősödik meg eléggé a gerincet tartó és stabilizáló izom és szalagrendszer, és a medence sem lesz elég erős ahhoz, hogy viselni tudja a rá nehezedő gerinc súlyát.” Ez egy állásra még nem képes gyermek esetében a gerinc sérülését okozhatja, emellett pedig a bébikompban történő lábujjhegyen „járás”, a pipiskedés a lábboltozat süllyedéséhez, nagyon kellemetlen ortopédiai problémákhoz és rossz mozgásformák berögzüléséhez vezet.

A fizikai károkon túl ráadásul az eszköz nemhogy segíti, hanem épp hátráltatja a babák önálló járását, hiszen az egyensúlyérzék kialakulását nehezíti.

„A gyermek nem tudja megtanulni a megfelelő testsúlyáthelyezést, máshová kerül a súlypont és a súlyvonal is. Ezek mind nagyon fontos elemek az önálló járás kivitelezéséhez. Mivel ezeket a baba nem tudja gyakorolni, így sokkal később tudja elsajátítani az önálló állást és járást. Nagyon fontos megemlítenem, hogy a komp miatt a gyermek nem látja a lábát, nincs vizuális kontroll, így nehezen alakul ki a szem–láb-koordináció, ami szoros kapcsolatban van a kéz–láb-koordinációval, ami szintén szükséges az önálló járáshoz” – mondja Gelencsér-Trapp Dorottya. Hasonló okokból nem javasolják egyébként a szakemberek az ugráló hinták használatát sem, ami ráadásul az állandó rugózó mozgás miatt még nagyobb terhet ró a gyermekek gerincére.

Nálunk fejlettebb, a babák egészséges fejlődését jobban szem előtt tartó országokban ezeket az eszközöket már rég betiltották, és súlyos pénz- vagy börtönbüntetésre számíthat az, aki árusítani akarja őket. Kanadában például 2004 óta nem lehet bébikompot vásárolni. Magyarországon pedig – hivatalos szabályozás hiányában – még ki tudja meddig lehet ártani velük a kicsiknek, pusztán a szülői tájékozatlanság vagy jóhiszeműség miatt.

+1. Baba-applikációk

Bár tárgyi értelemben nem vásároljuk meg őket, de számos olyan applikációt is találhatunk már az online piacon, amit kifejezetten babáknak ajánlanak. Választhatunk ingyeneseket és fizetősöket is: vannak például kirakós, vagy épp a színeket, állatokat, formákat edukáló játékok, de a pár hónaposok „igényeire szabott” videócsatornák is. Ezeket rendszerint azzal reklámozzák, hogy fejlesztik a babákat – például a motorikus képességeiket vagy a beszédkészségüket. Az igazság viszont az, hogy rendkívül káros hatást gyakorolnak a picik még fejletlen idegrendszerére, nagyobb korban pedig eszközfüggéshez vezetnek. Az így állandóan lekötött, képernyő elé helyezett gyerek ilyenkor legalább nyugton van, ugyanakkor nem tanulja meg önmaga lefoglalását, kevésbé fejlődik a kreativitása vagy a szociális képességei. Később figyelemzavaros, az idegrendszer leterheltsége miatt pedig hiperaktív lehet, azaz képtelen lesz végigülni egy iskolai órát vagy akár egy egyszerű családi eseményt anélkül, hogy ne kelljen állandóan a megszokott ingerforráshoz nyúlnia.

Nem véletlen, hogy minket a védőnő és gyerekorvos is rendszeresen figyelmeztetett, hogy a kislányunk lehetőleg minél később kerüljön bármilyen képernyő elé.

A modern technológiai vívmányok gyerekekre gyakorolt káros hatása talán a TV megjelenésével keltett először parázsvitát, de a videójáték- és okoseszközfüggés azóta csak olaj volt a tűzre. Arról már egy korábbi cikkünkben írtunk, hogy a WHO egyéves kortól (korlátozottan, de) engedélyezi a digitális eszközök használatát, de például a német szövetségi kormány tanácsadójaként is dolgozó Julia von Weiler gyermekpszichológus ugyanezt az életkori határt 14 éves kornál húzná meg – a drog- és alkoholfogyasztáshoz hasonlítva az okostelefon káros hatásait. Sokatmondó persze az is, hogy egy 2017-es felmérés szerint a Szilícium-völgyben dolgozó szülők tízéves korukig egyáltalán nem engedik csemetéiket képernyő elé. Ehhez ugyanakkor az sem árt, ha szülőként mi is jó példával járunk elöl, és hajlandóak vagyunk offline, minőségi időt tölteni a gyerekeinkkel. Mert ha valamitől, akkor ettől biztosan fejlődni fog a kicsi!

Péntek délután volt, szokatlanul meleg, és hamarabb érkeztem a kisfiamért. Rettenetesen kiszáradtam, szinte vánszorogtam az egész heti fáradtság után. De mit számít ilyenkor a szomjúság, amikor jön a hétvége?
Senki sem várakozott rajtam kívül a bejárati ajtó előtt. A kisfiam a karomba repült, és belekezdett az élménybeszámolójába. Engem pedig elkapott a száraz, fojtogató köhögés. A kisfiam beszélt – hiszen anyának nem lehet baja, ő a biztos pont –, én pedig lekaptam a maszkom, és levegőért küszködtem. Úgy éreztem, még ki sem préseltem az előző köhögést, már jött a következő, és nem hagytak lélegzetvételnyi időt sem.

A lépcső aljába guggoltam, és nem tudtam, hogy leszek túl az egészen.

Sem szülő, sem óvodai alkalmazott nem bukkant fel. És ekkor a hátam mögül váratlanul megszólított egy hang. Csakis angyal lehetett, ráadásul bariton, aki a megmentésemre jött. A kerítés mellett állt, az óvoda melletti iskolához tartozott. Megkérdezte, hozzon-e vizet. Bólintottam. Hang nem jött ki a torkomon; sem a fuldoklástól, sem a meglepetéstől.

A férfi – aki tanár lehetett – bement az épületbe, és azonnal hozott egy bögre vizet. Nem eldobhatós, műanyag pohárban, hanem porcelánbögrében. Nem érdekelte, hogy megfertőzöm-e, ha beleiszom. Abban a pillanatban segíteni akart.

Pár perc kellett, hogy a szervezetem megnyugodjon, de csillapodott a köhögés. Egy pohár víztől, egy bögrényi figyelemtől.

„Támaszt nyújtó, segítő, a rászorulók mellett álló professzionális szakemberek. Komplex tudással felvértezett, két lábon járó értékrendek” – folytatja Erzsébet. – Jogot, szociálpolitikát, szociológiát, statisztikát, társadalomismeretet, pszichológiát, szociálpszichológiát, szociális munkát tanulnak, de a széleskörű ismeretek mellett a készségek, képességek és az értékek is szakmai személyiségük alkotó elemei. Azt is el kell tudniuk dönteni, meddig kompetensek ők, és mikor kell máshoz irányítaniuk az ügyfelet szakmai segítségért. Ilyenkor abban is segítenek, pontosan melyik szakemberhez fordulhat az illető. Az 1993-ban megalkotott szociális törvény a családsegítést mint szociális alapszolgáltatást is szabályozza. Az 1997-es gyermekvédelmi törvény értelmében minden településnek biztosítania kell a gyermekjóléti szolgáltatást.

A szociális munka a legklasszikusabb értelmében ezen a két területen, a családsegítésben és a gyermekvédelemben jelenik meg. De ott van a hajléktalanellátásban, a pszichiátriai betegek, fogyatékossággal élők, idősek ellátásában is.

Minden településnek biztosítania kell a családsegítés és az étkeztetés mellett a házi segítségnyújtás lehetőségét is, bár ennek lefedettsége még mindig nem százszázalékos. Az elmúlt évtizedekben sokat változott a társadalom, s változtak az egyének, családok szükségletei is, amivel párhuzamosan változott, alakult a szociálpolitika és a szociális szolgáltatások köre is. A szociális munkásokat főként az önkormányzatok alkalmazták, ma már csak egy részük közalkalmazott, dolgoznak hivatalokban szociális vagy gyámügyi ügyintézőként, alapítványok, civil szervezetek, egyházi szervezetek kötelékében is. A szakmai munka végzéséhez a tárgyi feltételek is lényegesek. Elengedhetetlen, hogy legyen egy iroda, ahol a szakember ügyfélfogadási rend szerint megtalálható, azonban, ha valaki nem képes eljutni hozzá, kérheti azt is, hogy az otthonában keressék fel. Fontos ebben a családorvosok, gyermekorvosok, védőnők, óvónők, tanítók, tanárok szerepe is, akik rálátnak az egyének, családok mindennapjaira, helyzetére. A jelzőrendszer tagjaiként felelősségük és kötelességük is a jelzés.

„Segíteni persze csak azon lehet, aki partner ebben, akivel együtt tudunk gondolkodni a problémái megoldási lehetőségein – mondja Szokoli Erzsébet. – Nyilván, ha valaki napok óta nem evett, annál elsődleges az alapszükségletei kielégítése, csak utána jöhet minden más. Fontos a kliens motivációja, a változtatás szükségességének és lehetőségének felismerése. Ez persze nem fog egyik napról a másikra megtörténni, azt gondolom, hogy ami hosszú évek alatt »romlott el«, azt nem lehet fél év alatt megváltoztatni, »tökéletessé varázsolni«. Napjainkban már nemcsak megélhetési gondokkal küzdők keresik fel a szociális munkást – noha például a kilakoltatás veszélye a legfrusztrálóbb –, hanem a mentális segítség, a kapcsolati konfliktusok rendezése vagy gyermeknevelési probléma is fókuszba kerülhet. És ahol elfogadók, támogatók, jól segítenek, oda vissza is fognak menni, mert kialakul a bizalom.”

„A minőségi szolgáltatás biztosításához fontos lenne a szociális munkások anyagi megbecsülése is, hogy ne kelljen sokaknak párhuzamosan több állást vállalniuk a megélhetésért.”

Ezen a ponton „hallgassuk meg” Geist Gábor szociálpolitikus, szociológus, családterapeuta-jelölt gondolatait is a szociális munkáról, amely szerinte is sokrétű, szerteágazó feladatkör. Elősegíti a szociális változásokat, a problémamegoldást az emberi kapcsolatokban, képessé teszi az embereket az életminőségük javítására, de minimum az erre való törekvésre – miközben az emberi jogokra, a társadalmi igazságosságra helyezi a fókuszt. „A képessé tétel, az öngondoskodási kapacitás erősítése a fő cél, legyen szó egyénekről vagy családokról, csoportokról. Gyermekvédelem, ifjúságsegítés, munkaerőpiaci támogatás, megváltozott munkaképességűekkel, szenvedélybetegekkel, sőt, akár bűnelkövetőkkel való munka is ebbe a körbe tartozhat, vagy például a kórházi szociális munka.”

Van, aki már valamely szervezet által irányítottan, de olyan is, aki önszántából keresi fel a szociális munkást, például mert olyan súlyos adósságkezelési problémája van, amelynek a nyomását egyedül nem képes elviselni. Olyanok is akadnak, akiknek család- vagy épp párterápiára lenne szükségük, de nem tehetik meg, hogy azt piaci alapon igénybe vegyék. Szenvedélybetegek is megjelennek, akiket a környezetük beszélt rá az alkohol- vagy a drogfogyasztásuk, a szerencsejáték-függőségük miatt.

„Mindebből az is látszik, hogy a szociális munkások tevékenysége holisztikus, tudományágakon átívelő feladat – magyarázza Geist Gábor. – Afféle esetmenedzserek ők, akik feltérképezik ügyfeleik szükségleteit, majd velük közösen megpróbálják hozzárendelni az erőforrásokat, szolgáltatásokat, esetleg közvetítenek is a társintézmények, a bürokrácia felé. Felsőfokú végzettségű, diplomás szakemberekként, BA-, illetve MA-, esetleg Phd-képzéssel is a hátuk mögött sokan még más társtudományokban is továbbtanulnak, hogy képezzék magukat.” Nagy a felelősségük, segíteniük kell gondoskodni az alapvető szükségletek kielégítéséről – lakás, ruha, étel –, vagy épp biztonságos életet teremteni. Ha ezek a kliensnél adottak, akkor jöhet a segítségnyújtás a lelki harmónia, a jóllét, az önkiteljesedés, akár valamely csoporthoz tartozás erősítésében. A pandémia is rávilágított, hogy krízishelyzetben nagy jelentősége van – az egészségüggyel együttműködve – a szociális segítségnek. Az olyan szerepek ellátásának, amelyek alapból a családokra vagy a kis közösségekre hárulnának.

Kép

Kép: Pexels / Rodnae Productions

Nyilván jó néhány szakma képviselői elmondhatják magukról, hogy a hivatásuk presztízsét, anyagi megbecsültségét tekintve nincs a helyén. A szociális munkások esetében ennek összetett oka lehet. Egyrészt talán nincs benne eléggé a köztudatban, milyen értékek és célok mentén dolgoznak ezek a szakemberek, és pontosan mit csinálnak. Nekik ugyanakkor képben kell lenniük akár a médiában az ő klienscsoportjaikat érintően elhangzó vélekedésekkel, esetleg személyiségi jogot sértő ábrázolásaikkal.

A szociális munkások ügyfeleinek többsége olyan társadalmilag hátrányos helyzetű csoportokból jön, akik gyengébb érdekérvényesítő képességgel rendelkeznek, ráadásul olyan problémákat hoznak a felszínre, amelyekkel a társadalom többsége nem szívesen néz szembe.

Geist Gábor szerint gyakran a szakmát is azokkal az élethelyzetekkel mossák össze, amelyekkel foglalkozik, ezért maga a szakma is nehezen tudja a saját érdekeit képviselni. Miközben ezek az emberek empatikusan, mások számára sokszor láthatatlanul teszik a dolgukat. A többség csak akkor találkozik szociális munkással, amikor mondjuk egy családtagja révén vagy egy nagyobb közfigyelmet kapó eset kapcsán bevonódik egy ilyen történetbe.

Hogy van-e mégis sikerélménye a szociális munkásoknak? Az elismerésük sokszor csak a tapsig jut el – vallja Gábor. – „Az ezt a pályát tudatosan választó és hatékonyan is dolgozó szakemberek olyan attitűddel, értékekkel, skillekkel rendelkeznek, amelyek a munkájuk során még tovább csiszolódnak. Ezt lehet kapni ettől a hivatástól, és az ezzel járó jó érzést. Ha bárkinek tudunk segíteni abban, hogy jobb élethelyzetbe kerüljön, hogy képessé váljon gondoskodni magáról, hogy kedvező változásokat saját maga is tudjon generálni az életében, akkor már jobbá tettük az ő sorsát, ezen keresztül a saját lelkünket és egy kicsit talán a világunkat is.”

S hogy bezárjuk a kört, a sikerélménykérdést Szokoli Erzsébetnek is feltesszük. „Én már a kicsi sikert is sikerként élem meg – válaszolja. – Amikor feltérképezem a kliens helyzetét, a sok probléma közül érdemes kiválasztani egy olyat, aminek a megoldása eredménnyel jár, pozitívum a sok-sok kudarc után. Ez megadja az alapot a bizalmi kapcsolatra. A folytatásban is sok időre lesz szükség, akár több, alkalmanként egy-egy órás zavartalan, segítő beszélgetésre, ami után kötünk egy – általában - szóbeli szerződést arról, hogy mely területeken és milyen sorrendben tudunk segíteni. Megbeszéljük, rajtunk kívül még kikre támaszkodhat az ügyfél. A folyamat lassú, és végig »csak« lehetőségeket, alternatívákat ajánlunk fel, azok várható következményeivel, de nem dönthetünk. A döntést neki kell meghoznia, hiszen annak a következményét is ő viseli. Én csak helyzetbe hozom őt a megfelelő döntéshez. Így teljesedik be a segítői feladat: nem helyette, hanem vele.”

Egy lakás, néhány szoba és feledés. Kopott, fáradt zöld falak és csukott, hófehér ajtók – közöttük két összefonódó élet, az egyik tiszta, a másik homályos. Az egyik a lány, a másik az apa. „Elégedett? Van egy lánya, aki a gondját viseli. Szerencsés ember!” – mondja gúnyos, savanyú arccal Rufus Sewell az Anthony Hopkins által alakított, demenciával küzdő férfinak, édesapának, aki valaha mérnök volt. Akit szoros szálak fűztek kisebbik lányához, amit soha nem felejt el megjegyezni, soha nem rejt véka alá: „Mindig is a húga volt a kedvencem.”

Nem tudunk meg róla sokat. Csak foszlányokat. Nem tudjuk milyen apa lehetett, milyen férj, aki azt vallja: „Előbb vagy utóbb mind lelépnek! Tapasztalatból mondom!”

Magának való ember? Aki minden ápolót elküld a fenébe, mert nincs szüksége segítségre? Aki csak a lányát akarja? Aki csak azzal törődik, hogy vele mi lesz? Fél, elveszett, néha gyermeteg, máskor önző, hol kifejezetten durva, sértő, lélektépő, hol védtelen. Demens.

Florian Zeller „Az apa” című – előbb színpadi műként született – filmjében nem látunk hősöket. Pedig lenne fő gonosz: a demencia, és lenne főhős is: az önfeláldozó lány, aki beteg apja ápolásáért, megmaradt napjaiért feláldozná saját életét is. Sok társadalmi hazugságunk van, és a legtöbb közülük épp a szeretetre épül, mint az, hogy egy szülőnek minden körülmények között szeretnie kell a gyerekét, vagy hogy a gyereknek minden körülmények között szeretnie kell a szüleit.

De ennél sokkal összetettebb módon szeretünk.

Nemcsak érzelmi, hanem racionális lények is vagyunk, akiknek nem csak jó és rossz döntéseik vannak, hanem olyanok is, amelyekre egyszerre igaz mindkettő.

A demencia kegyetlen és kétségbeejtő betegségként pusztítja el még élve azt a valakit, akit szerettünk, azt az életet, amit éltünk. A demens apa lánya, Anna (Olivia Colman) egyszerre küzd meg naponta a szeretet, a kimerültség, az önostorozás, a kötelességtudat, a türelem és a normális életre való igény lelki vívódásaival, amelyek összecsapásából érzékeny sormintát mutat fel a színésznő – de ez a történet nem az elszenvedőkről szól. Florian Zeller filmjének egyik legnagyobb erénye, hogy a demenciával küzdő szemszögéből, az ő megéléséből látjuk az elmosódó világot.

Kép

Az apa

A világot, amelyben az apa hiszi, hogy a saját lakásában él, amihez ragaszkodik, akárcsak a mindennap megkeresendő karórájához, amit minden egyes alkalommal, ha nincs a karján, félelemmel és szorongással nyugtáz, és így kiált fel: „Anne, eltűnt!” Ekkor a lánya, aki magához vette édesapját, hogy gondozni tudja, jól ismerve a szokásait, a fürdőszobába megy, a fürdőkád alá nyúl, és előveszi az apja jól ismert rejtekhelyéről a műanyag dobozba rejtett üveges, bőrszíjú karórát.

Nincs nap óra nélkül. Nincs élet idő nélkül.

Az idő múlása nélkül, amelyben egyik nap a boltból hazajövet nem ismer meg az a valaki, aki felnevelt, akit egész életedben szerettél, vagy legalábbis próbáltál. Amikor egy édesapa kérdőn tekint a saját lányára: Ki vagy te? Térdre borulsz. Lezuhansz, csattansz, szétszakadsz. Ahogy Olivia Colmen, Anne, a lány, abban a fájdalomtól és magánytól kongó kékesszürke konyhában, ahol maga elé bámulva, a semmibe helyezi a pult helyett a lassú szaggatottsággal eltörölgetett bögrét, amely így a földre hull, és darabokra törik. És ő szinte boldogan zuhan utána. Sírva fakad. Egyszerre siratja édesapját és saját magát. Az életet, amelyben ő volt a lánya egy apának, akit most átkarol, megnyugtat és apucinak szólít.

Apucinak (Anthony Hopkins), aki kék csíkos pizsamájában csoszog ki reggelizni, és aki teljes magabiztossággal állítja magáról, hogy semmi baja. A valóság, ami megtörténik vele, nem lázálom, nem lidércnyomás, hanem a maga igazsága. Az egy más kérdés, hogy ez a privát valóság már csak nagyon kis felületen érintkezik a realitással.

Tér és idő megbomlik, összecsúszik. Pillanatok villannak fel. Megtörténtek vagy sem?

A tudat rendszert és értelmet keres, és amikor nem az a személy jön be az ajtón, mint aki kiment, amikor nem az az arc társul egy emberhez, amelynek társulnia kellene, amikor a mondatok, párbeszédek és helyzetek gyanúsan keverednek és ismétlődnek, akkor a magabiztosság pillanatok alatt alakul át rémületté, gyermeki kétségbeeséssé. Anthony Hopkins játékában zavart magabiztossága kristálytiszta határvonalakon fordul át ebbe a mély rémületbe, amit bár olykor fel lehet oldani azzal, hogy az új és számára teljesen értelmezhetetlen helyzetet kész tényként próbálja elfogadni, de az ellentmondások egy bizonyos határán túl összedől az egész rendszer, és akkor a kétségbeesett menekülésen kívül csak a kendőzetlen összeomlás marad.

És ott a lány, akinek az arcába tükörként nézhet bele, akinek az emlékeiben még megláthatja önmagát. Akitől ha megkérdezné: „Ki vagyok én?”, a válasz az élete lenne.

Hova tűnt az édesapa, aki egykor felkapott és a magasba dobott? Akire a levegőből nevettem, és akinek a karjai elkaptak, stabilan tartottak? A haja ősz, a szeme kopott, homályos, benne az ismert arcok, egykor megélt emlékek összemosódnak, keverednek, feledésbe vesznek.

Az elmúlás fáj jobban, vagy az, ahogyan elmúlunk? Azt hiszem az utóbbi.

„Az érintett gyerekek negyede, körülbelül 90 ezer gyerek nem kapja meg az őt megillető tartásdíjat, azaz ennyi gyerekről nem gondoskodik megfelelően a másik szülő” – mondja Nagy Anna, az Egyszülős Központ vezetője.

Abban az esetben, ha az egyik szülő hat hónapon keresztül nem fizeti a tartásdíjat, a másik szülő tartásdíj-megelőlegezést kérhet az államtól, ennek azonban szigorúak a feltételei: csak akkor igényelhető, ha a család egy főre eső jövedelme kevesebb, mint 57 ezer forint. Tehát csupán a legszegényebbek kaphatják meg, 2017-ben például 8400 gyermek, holott egy 130 ezres fizetés is épp hogy csak a havi számlák befizetésére vagy egy albérlet fedezésére elég.

A törvényjavaslat révén jövő évtől minden család jogosulttá válhat a megelőlegezett tartásdíjra, melynek felső értéke 14 500 forintról a háromszorosára, 50 000-re nő, emellett fél év helyett már három hónap tartásdíj-elmaradás után igénybe vehető.

Évtizedekig tarthat a tartásdíj miatti pereskedés

Jelenleg a tartásdíj elmaradása esetén a gyermeket nevelő félnek kell utánajárnia a tartozás behajtásának, ám ennek menete igen hosszadalmas: a szülő először a bírósághoz fordul, majd a végrehajtóhoz. Ha ott sem jár sikerrel, a rendőrséget is be kell vonni, amit büntetőjogi eljárás követhet. Ezek külön-külön is két-három évig eltarthatnak, így megesik, hogy a gyerek betölti a 18-at, mire eredményre jutnak.

A hosszú procedúra miatt sokan inkább lemondanak a gyereküket megillető tartásdíjról. Így tett a lányát egyedül nevelő József is, aki ebből kifolyólag a láthatás szabályozását sem kérte. „El akartam kerülni az évekig tartó pereskedést, ami lelkileg is tönkreteszi az embert” – magyarázza. Exe viszont szinte semmiben sem támogatja és csak ritkán keresi közös gyereküket.

Az eljárást nehezítő körülmény, ha a tartásdíjat nem fizető szülő külföldön él és dolgozik vagy nincs bejelentve a munkahelyén. Orsolya volt férje maszekban taxizott, így nem tudták igazolni jövedelmét. Amikor aztán kiment hozzá a végrehajtó, kiderült, minden a barátnője nevén van, még a hűtő is, amit korábban Orsolya szülei vettek nekik. Itt meg is akadt a dolog, és az azóta eltelt 15 évben nem történt előrelépés. Judit lassan 12 éve küzd azért, hogy gyermeke apja tartásdíjat fizessen, a férfi már kétmillió forinttal tartozik. „A tárgyaláson elismerte, hogy iszik, és azzal magyarázkodott, hogy beteg, munkanélküli és semmi sincs a nevén. Elmarasztalták és próbára bocsájtották, ő pedig azt ígérte, hogy fizetni fog, de ebből azóta se láttunk egy forintot sem” – meséli a nő. Renáta gyerekének apja Németországban él. Az anya itthon megpróbálta elindítani az eljárást, de a végrehajtási díj majdnem akkora lett volna, mint maga az összeg, így ő is lemondott a tartásdíjról.

A szülők hozzáállásában is változás szükséges

A törvényjavaslat életbe lépésével az állam magára vállalja a tartásdíj behajtását.

Nagy Anna szerint ez növelheti a gyerektől külön élő szülő fizetési hajlandóságát. Ugyanakkor sok esetben a tartásdíj nem fizetése az anya és az apa közti háborúskodás egyik fegyvere. „Sokan azért nem járulnak hozzá a kiadásokhoz, mert azt hiszik, azzal a másik szülőt támogatják. A tartásdíj azonban nem egy bónusz, hanem a gyerek pénze” – hangsúlyozza az Egyszülős Központ vezetője. Nemfizetés esetén előfordul, hogy a gyerekkel élő szülő úgy dönt, nem engedi a látogatást, és egy végtelen játszma veszi kezdetét. Ilyenkor épp a gyerekeik érdekeiről feledkeznek meg, akik a legnagyobb elszenvedői lesznek a csatározásnak. Nagy Anna szerint a kulcsszó ebben az esetben a bölcsesség és az önfegyelem. „Ezekben a helyzetekben a szülő mindig tegye fel magának a kérdést, a döntésével jót tesz-e a gyerekének” – tanácsolja.

130 ezer gyerek életminősége javulhat

A tartásdíj mellett az árvaellátásban is változás várható. Ennek összege az elhunyt szülő nyugdíjának 30%-a, havonta átlagosan 41 ezer forint.

A törvényjavaslattal az árvaellátás minimuma 2022. január 1-től a duplájára, 24 250 forintról 50 000-re emelkedhet.

Magyarországon 55 ezer gyermek részesül árvaellátásban, nagy részük, körülbelül 42 ezer gyermek 50 ezer forintnál kevesebb támogatást kap. A jövő évi változások ezzel az ő életminőségükön is javíthatnak.  

1967 júniusában, a hatnapos háború csúcspontjaként – amelyet a zsidó állam Egyiptom és Szíria ellen vívott – az izraeli hadsereg elfoglalta Jeruzsálem Óvárosát, amely 1948 óta jordániai megszállás alatt állt. 2000 évvel azután, hogy a zsidókat kiűzte a Római Birodalom a városból és Júdea tartományából, Dávid király városa újra izraeli kézre került.

Az egyik katona beszámolója szerint miután elhallgattak a fegyverek, a Templom-hegy őrzésével bízták meg az egységét. Egy férfi, aki a jordániai parlament hivatalos idegenvezetőjeként dolgozott, megszólította őket, és felajánlotta, hogy körbe vezeti őket. Megmutatta nekik a Sziklamecsetet, és elmondta, hogy ahol az épület áll, muszlim hagyomány szerint ott állt egykor a salamoni templom legbelsőbb része, amit a Biblia a „szentek szentjének” nevez, ahová a főpap csak évente egyszer léphetett be. Az idegenvezető azt is elmondta nekik, hogy a muszlimok mindig féltek attól, hogy ha a zsidók egyszer elfoglalják a Templom-hegyet, akkor lerombolják a mecseteket, és felépítik a saját templomukat. Az idegenvezető azt is hozzátette, hogy a zsidók most biztos már másnap elkezdik az építkezést. Izrael azonban néhány nap után a Templom-hegy felügyeletét egy jordániai Waqfnak (muszlim vallási alapítvány) kezébe adta. Ezzel elhárítottak egy potenciális háborút.

54 év telt el azóta, de a szent hely státusza még mindig az izraeli–palesztin konfliktus középpontjában áll.

Izraelben egyre több olyan szervezet van, amelyek azért lobbiznak, hogy a zsidók is imádkozhassanak a Templom egykori helyszínén, egyes szervezetek pedig egyenesen a Harmadik Templom felépítését szeretnék. De miért is olyan fontos a zsidóság számára a Templom-hegy és maga a Templom? A válasz a Bibliában található.

A bibliai idők két temploma

Az ókori Izrael fénykora Dávid és Salamon királyhoz köthető. Dávid hatalmas vagyont szerzett, és évtizedes háborúk során legyőzte az ország külső és belső ellenségeit. A Biblia tanúsága szerint Dávid „házat szeretett volna építeni az Úrnak”, hogy legyen állandó helye a szövetség ládájának (amelyet frigyládának is neveznek), és Jeruzsálemben végezhessék el a Tórában (Mózes öt könyve) megadott szertartásokat. A Templom telkét Dávid vette meg a jebuzeus Araunától (II. Sámuel 24). Az épületet végül Dávid fia, Salamon király építtette fel. Hét éven át tartott a munka, és az épületnek és az akkori Jeruzsálemnek csodájára jártak a környező városok lakói, sőt távoli tartományokból is érkeztek uralkodók megtekinteni a várost (lásd Sába királynőjének történetét).

Kép

Edward Poynter: Sába királynője látogatást tesz Salamon királynál (1890) - Kép: Wikipedia

Politikai okokból és Jeruzsálem státusza körüli viták miatt vannak olyan történészek és politikusok, akik Dávid és Salamon létezését is kétségbe vonják.

Azonban az elmúlt évtizedek izraeli ásatásai, különösen Dávid városa maradványainak felfedezése, régészetileg is alátámasztják a Biblia történeteit az ősi királyokról.

Az Első Templomot a babiloniak rombolták le i.e. 586-ban, a zsidókat elhurcolták földjükről, majd közel két évszázadon át tartott a különböző csoportok visszatérése a babiloni fogságból. A perzsa Kürosz király engedélyt adott nekik a Templom újjáépítéséhez. A Második Templom ismert formája az időszámításunk előtti első századból származik, amikor Heródes király alapos javításokat hajtott végre az épületen, és a hegyet megerősíttette egy fallal, amely ma részben megegyezik azzal, amit Nyugati falnak vagy Siratófalnak neveznek. A Heródes-féle Templom állt Jézus korában is.

Jézus már gyermekként is feljárt a Templomba a családjával a zsidó ünnepekkor, majd törvénytartó zsidóként felnőttként is ellátogatott Jeruzsálembe, amelyről az evangéliumok részletesen beszámolnak.

Az Újszövetség leírja, hogy Jézus a Templom lerombolásának és felépítésének metaforáját a saját halálára és feltámadásra használta, amely az ellene felhozott hamis vádak egyike lett. Később maguk az apostolok is jártak a Templomba, Péter első gyógyítása épp az épület bejáratánál történt. 

A Második Templomot a rómaiak i.sz. 70-ben rombolták le, a zsidókat kitiltották Jeruzsálemből, egy részüket elvitték rabszolgának, sokan pedig szétszóródtak más tartományokba. A zsidó diaszpóra közel 2000 éve alatt a Templom-hegy több alkalommal cserélt gazdát. A muszlim hódítók a 7. században foglalták el Jeruzsálemet, és ekkor épült meg a templom helyén a Sziklamecset. A hely kiválasztása nem volt véletlen: a muszlimok a meghódított területeken gyakran építettek mecseteket más vallások templomainak a helyére. A 11. században építették fel az al-Aksza mecsetet – ennek nevét azóta a muszlimok a teljes Templom-hegyre használják. Egy rövid időre a keresztesek kezébe került a hely, akik templomokká alakították a mecseteket. Érdekesség, hogy a keresztesek az al-Aksza mecsetet „Salamon templomának” nevezték át. Miután Szaladin szultán visszafoglalta Jeruzsálemet, a mecseteket helyreállították, és a hely egészen 1967-ig muszlim kézen volt.

Harmadik Templom?

Az Atlantic magazin leírja, hogy amikor 1967-ben az izraeli hadsereg elfoglalta az Óvárost, a lelkes katonák kitűzték a zászlót a Templom-hegyen. Mose Dajan védelmi miniszter távcsövön keresztül figyelte az eseményeket a Szkópusz-hegyről, és azonnal odaszólt rádión, hogy vegyék le a zászlót.

Dajan úgy ítélte meg, hogy felrobbantaná a Közel-Kelet amúgy is puskaporos hangulatú közéletét, ha Izrael átvenné az irányítást a Templom-hegy felett.

Dajan egyéni döntése volt tehát, hogy a béke kedvéért feladja a zsidók jogát a helyre. Ekkoriban az izraeli rabbik többsége is úgy gondolta, hogy vallási szempontból is veszélyes lenne a Templom-hegy a zsidók számára, mivel nem tudják pontosan, merre állhatott a Szentek szentje, ahová senki nem léphet be. A mai napig kint van egy tábla a hegyen, amely erre figyelmezteti a látogatókat. A judaizmust követő zsidók egy része szerint csak a Messiás építheti fel a templomot, mások nem osztják ezt a nézetet. A cikk szerint azóta is vita van arról, hogy helyes volt-e Dajan döntése.

Kép

A Nyugati falnál, 2018-ban - Kép: Unsplash / Josh Appel

A hatnapos háború óta eltelt években létrejöttek olyan lobbicsoportok, amelyek az izraeli parlament tagjait próbálják meggyőzni arról, hogy a zsidók imádkozhassanak a Templom-hegyen. Jelenleg ugyanis még békeidőben is végig őrök kísérik a látogatókat, és felszólítják őket a távozásra, ha elkezdenek imádkozni. Az érzékeny politikai helyzet miatt az izraeli politikai vezetők inkább kerülik a kérdést. Izraelben van egy Templom-intézet nevű szervezet, amely kimondottan a Harmadik Templom felépítése mellett érvel. Az intézet célja, hogy aktívan készüljenek a templom felépítésére, akkor is, ha jelenleg ennek nincs politikai realitása.

A muszlim lakosság körében továbbra is jelen van a félelem, hogy Izrael egy nap elfoglalja a Templom-hegyet, és ebből időnként komoly konfliktusok pattannak ki.

Azonban Izrael vezetői tisztában vannak vele, hogy felbolydítaná az 1,8 milliárd főt számláló muszlim világot, ha megváltoztatnák a status quot. Emlékezetes, hogy a második intifáda is azután tört ki, hogy Ariel Sáron miniszterelnök fellátogatott a Templom-hegyre. Azóta a politikusok még óvatosabbak. Így Izrael népe a Templom-hegy helyett a Siratófalnál imádkozik, többek között azért, hogy egy nap olyan világban éljenek, ahol a zsidók is békében imádkozhatnak a vallásuk legszentebb helyén anélkül, hogy ez lángba borítaná a régiót.