– Hogyan érintette a színészeket, hogy újra próbálhatnak?
– Hihetetlen tenniakarás van bennük, rendkívül boldogan jöttek próbára, és tele vannak energiával.

– Webber a legtermékenyebb korszakában, a nyolcvanas években írta későbbi feleségének, Sarah Brightmannek a Tell Me On a Sunday-t, magyarul a Vasárnap mondd el! című musicalt, amelyet a magyar közönség most először június 11-én, 12-én és 13-án láthat a Madách Színház Online Színházában. Milyen megfontolásból választotta épp ezt a darabot?
– A Vasárnap mondd el! gyönyörű zenékkel mesél egy Amerikában élő fiatal angol lányról, s az általa énekelt különböző hangvételű dalokból egy sokszínű történet bontakozik ki. Ez a lány New Yorktól Hollywoodig kitartóan és reménytelenül keresi a szerelmet, szerelmi válságok és konfliktusok során eljut önmaga megismeréséig, és világossá válik számára, hogy ahhoz, hogy elérje a boldogságot, egyáltalán nem szükséges médiumokból és regényekből elképzelt ideálokhoz hasonlítania önmagát és az életét. Az egész egyfajta fejlődéstörténetként is felfogható. Webber egyébként a nyolcvanas években számos dalfüzért írt, ilyen volt a Jézus Krisztus Szupersztár és a József és a színes szélesvásznú álomkabát. A Vasárnap mondd el! is ebbe a sorba illeszkedik, ahol mindig a rendező feladata, hogy történetet építsen a dalok köré. Ezt a női egyszemélyes show-t a West End és a Broadway mellett nagyon sok országban színpadra állították az évtizedek folyamán, Londonban sokáig Song & Dance címmel futott, és a második felvonás egy táncjáték volt.

Kép

Szirtes Tamás - Kép: Madách Színház

– Hangképzés terén és koreográfiában milyen kihívások elé állítja a színészeket a produkció?
– Ebben az előadásban rendkívül erős filmszerű hitelességgel, mélyen kell játszani és gyönyörűen kell énekelni egy teljes órán át. Három hétig mást sem csináltunk, mint elemeztük a dalokat, s úgy viszonyultunk hozzá, mint egy nagyszabású Shakespeare-műhöz. Igyekeztünk olyan mélyre ásni benne, amennyire csak lehetséges, és úgy vélem, hogy gazdag önismereti utazás volt ez a színészeknek és nekem is. Sokat adunk a látványvilágra is: az előadás díszletét és videóanimációját Vízvárdi András, a jelmezeket Pallós Nelli tervezte, a koreográfus Tihanyi Ákos. Vizuális ihletőm ezúttal Edward Hopper, az ötvenes évek Amerikájának realista festőművésze, aki előszeretettel ábrázolta képein a nagyvárosi magányt.

– Közel négy évtizedes szakmai ismeretség, barátság fűzi Andrew Lloyd Webberhez. Hogyan ismerkedtek meg?
– 1982-ben az angol nagybátyám elküldött nekem egy lemezt, rajta a londoni Macskák premierjének felvételével. Mellékelt hozzá egy lelkes levelet is: Ez a legcsodálatosabb dolog a világon! El kell követned mindent, hogy kijöhess Londonba és megnézd! Sikerült kijutnom, az előadás lenyűgözött. Akkor és ott eldöntöttem, hogy megrendezem itthon, Ádám Ottó, a Madách Színház akkori igazgatója pedig támogatott ebben.

Kép

Kép: Madách Színház

Felvettem a kapcsolatot Webber cégével, majd ismét kiutaztam Londonba. A cégvezető alaposan kikérdezett a Madách Színházról, érdeklődött afelől, hogy amfiteátrum vagy proszcénium jellegű-e a színházunk, illetve hogy mennyibe kerül nálunk egy színházjegy. Akkoriban 70 forint volt, ami pont egy fontnak felelt meg. Tudtam, hogy ha azt mondom, hogy egy jegyünk ára egy font, akkor nem vesznek komolyan, ezért vettem egy nagy levegőt, összeszedtem a bátorságom, és azt mondtam, hogy két font. Odaadták a darab non-replica jogait, és mi 1983. március 25-én bemutattuk a Macskákat, amely azóta szinte minden hazai színházi rekordot megdöntött, és világviszonylatban is nagyon jó helyen áll. Webber el volt ragadtatva a teljes előadástól, különösen Seregi László koreográfiájától. Amikor később Az operaház fantomja jogait kértem, már megvolt a bizalom, viszonylag könnyen ment a dolog.

– A korlátozások fokozatos feloldása rövidesen lehetővé teszi, hogy megnyissa kapuit a Madách Színház. Milyen produkciókkal kedveskednek a közönségnek az újratalálkozás alkalmából?
– A Vasárnap mondd el! musicalt egész évben, havi három-négy alkalommal játsszuk, nyáron utazunk Szegedre a Jézus Krisztus Szupersztárral, és ott a csodálatos Tetőteraszunk, ahol szabadtéri koncertsorozattal idézzük fel a Madách Színház legsikeresebb előadásait és a zeneirodalom leghíresebb dallamait. Készülünk a nagy őszi nyitásra is: szeptemberben debütál az Aranyoskám című musical-comedy, amelynek non-replica jogát még a járvány kitörése előtt megkaptuk. Nagyon várjuk, hogy újra egyesüljenek az energiák színészek és nézők között, és hogy együtt legyünk részesei az élő színház varázsának.

Támogatott tartalom.

„Nagy székely lélek: finom lélek, de erős egyéniség, azaz nem könnyű ember volt – mondja Tamási Áronról Jolán, aki Farkaslakára ment férjhez, majd elmélyült Tamási életművében. Ahogy fogalmaz, az utat – az egyesület vezetését – azért választotta, mert az út akarta őt. – Tamási Áron munkássága időtálló, sosem lesz divatjamúlt. Az örök igazságok, amelyeket megfogalmazott, már átmentek az idő szűrőjén. Ebből a kicsiny székely faluból indult el, s egészen Amerikáig jutott, ám ott megérezte: haza kell jönnie. Az életútja egyfajta kapcsot hozott létre a székelység és az összmagyarság között, főleg, hogy az élete utolsó szakaszát Budapesten töltötte. De már hiába készült hazaköltözni Farkaslakára, végül csak a teste érkezett vissza 1966-ban a szülőföldbe.”
Pontosan meghagyta, hová temessék: a két cserefa alá, arccal keletnek. A legvadabb kommunista időkben persze ez sem ment könnyen. Egy Székelyföldön élő, ám az Alföldről származó doktornő, Bakk Elekné Sárika néni járt közben (akit az író a naplójában az „átültetett alföldi asszonyként” emlegetett) a hatóságoknál, hogy Tamás Áron földi maradványai a méltó helyükre kerülhessenek. A sírkőre ugyanakkor csak 1989 után véshették fel Tamási sírversét:

„Törzsében székely volt, fia Hunniának, hűséges szolgája bomlott századának”.

A Tamási-sírkert és a farkaslaki főút között egy csodás emlékkő is áll, Szervátiusz Jenő és fia, Tibor erdélyi szobrászok alkotása. A Hargitáról, a tizenhétfalusi legelőről szállították ide, s a helyén a hegyekben forrás fakadt, amit a havasi nép a Doktorné Forrásának nevezett el. Elismerve ezzel Bakk Elekné érdemeit abban is, hogy Tamási Áron nemcsak méltó sírhelyet, de méltó emlékművet is kapott a szülőfalujában. „Magát szereti az Isten, maga tudja, én meg látom” – mondta állítólag Tamási egyszer a Doktornénak. Mivel a zarándokoknak, kirándulóknak útba is esik Farkaslaka, Csíksomlyó után az egyik legtöbbet látogatott erdélyi zarándokhely Tamási sírja és emlékműve. Hadnagy Jolán örömmel veszi, hogy egyre több anyaországi diákot is elvisznek oda szervezetten, hogy ne csak könyvből olvassanak a Székelyföldről, hanem találkozzanak is az ott élő emberekkel. – „Az sem baj, ha ők is hasonló utat járnak be, mint az író: elmennek világot látni, mint a népmesékben, keresnek maguknak szolgálatot, aztán kincsekkel térnek haza, mint Tamási az írásaival. Neki meg is volt a terve, hány évet akar Amerikában tölteni, de egészséges lelkületű magyar emberként ennél előbb elfogta a honvágy, s lerövidült az ott tartózkodása.”

„Hiába, a Kárpát-medencében volt itthon.”

S hogy mitől lett szerzőként valamennyi társadalmi csoport és korosztály számára annyira kedvelt? Attól, hogy csodálatos – egyszerre vicces és mély – gondolatait úgy fogalmazta meg, hogy azokat a legegyszerűbb és a legképzettebb olvasó is megérthette, értékelhette. Jolán szerint Tamási Áron a székely írók közül a legmagasabb szintet képviselte, gyakorlatilag ő emelte irodalmi rangra a székely nyelvezetet, s vitte be ezáltal a köztudatba a székely észjárást is. Azt is mondhatnánk: aki meg akarja ismerni a székelyeket, az olvasson Tamásit!
„Én is mindig új nézőpontból új mondanivalót fedezek fel a történeteiben. Azok a csipkelődő szójátékok például, amelyek a női és férfi szereplői között zajlanak, Farkaslakán ma is elhangzanak. Persze, hiszen ő a faluban leült az emberek közé. Nem volt bőbeszédű, nem csacsogott, inkább mások szavait itta. Figyelt, fülelt, jegyzetelt. A húga háza előtt is, ahol mindig lakott, amikor hazajött, volt egy kispad, amin a népek beszélgettek. Ez az élő székely nyelv adta Tamási irodalmi nyelvét, a saját szép stílusában megörökítve. Amióta letelepedtem itt, tapasztalom: Farkaslakán ma is így beszélnek az emberek, az utcán is Isten áldását kérik egymásra.” 

Kép

Hadnagy Jolán - Megemlékezés a Szervátiusz-emlékkőnél, 2021 - Kép: Jakab Emil

Azért is érdekes Tamási Áron műveinek nyelvezete, mert azok csak igen nehézkesen fordíthatók le más nyelvre. Jolán emlékszik egy esetre, amikor egy budapesti fordító Párizsban fordított Tamási-művet franciára, s tőle kért segítséget egyes székely szavak magyar jelentése kapcsán. „Kacagtunk nagyokat a férjemmel, mert mi azoknak a szavaknak még vagy három-négy székelyföldi változatát ismertük, amit a fordító szintén nem értett volna. Végül körbemagyaráztuk, érthetővé tettük őket, de nem hiszem, hogy lett volna rá pontos francia kifejezés. A magyar, pláne a székely szöveget talán lehetetlen is másik nyelvre átültetni.

Az viszont biztos, hogy aki magyarul olvassa Tamási írásait, óriási erőt kap tőlük. Mert – ahogy ő is fogalmazott – egy akaratos népről szólnak.

Akik Székelyföldre feltöltődni járnak, azok a helyben érezhető erőt a műveiből is megkapják. És ott van még a hit is, mert – noha voltak vívódásai, mint mindannyiunknak, s főleg Trianont követően keserűbb művei is – Tamási Áron írásainak a vallásosság, az erős istenhit is a forrása volt, éppúgy, ahogy az élet forrása.”

Farkaslakán ma két egykori Tamási-ház is látogatható. A helyi önkormányzat kezeli Tamási Áron szülőházát, a Tamási Áron Egyesület pedig a testvér, Ágnes házát. Az író azért mindig az utóbbiban szállt meg, mikor hazalátogatott, mert egyiküknek sem született gyermeke, így ott mindig saját szoba – s persze a szeretett húga körülrajongása – várta. Tamási úgy vélte, hogy mivel saját gyermekkel nem ajándékozta meg a Jóisten, a könyvei az ő gyermekei. Napközben természetesen édesanyja portáján is sokat időzött. Ágnes háza ma is az akkori bútorokkal van berendezve, s egy kultúrcsűr is tartozik hozzá, ahol filmbemutatókat, irodalmi esteket, népdalénekléseket tartanak. Hadnagy Jolán boldog, amiért Budapestről egyre több figyelmet kapnak: idén a csíksomlyói búcsú előestéjén egy Pest megyei küldöttséggel együtt emlékezhettek meg az íróról, s a korábban Budapesten tartott Tamási-díj átadás is átkerült Farkaslakára. – Az, hogy Magyarország és az író szellemi hagyatékát őrző budapesti Tamási Áron Alapítvány az ilyen eseményekre „leköltözik hozzánk”, szintén azt a kapcsot erősíti, amit az író a magyarok között létrehozott. Hiszem, hogy ő is pontosan így szerette volna.

Ilyen ember volt
Már csak nagyon kevesen élhetnek azok közül, akik Tamási Áronnal személyesen is találkoztak. Hadnagy Jolánék néhány éve interjúkat készítettek olyan helyi emberekkel, akik ezt elmondhatták magukról. A Youtube-on megnézhető videóból sok más mellett az alábbiak is kiderülnek az íróról:
Szeretett egy vackorfa alá terített pokrócon dolgozni.
Hazatértét – és aktuális felesége személyét – a faluban mindig nagy kíváncsiság övezte.
Minden vasárnap templomba ment, s ott mindig a kilencedik padban ült.
A legtöbbet a helyi orvossal és pappal beszélgetett.
A kocsmában egyszer azt mondta, aki őt magázni meri, annak két olyan pofont ad, hogy a szeme kiszökik. „Aki idősebb, az a bátyám, aki fiatalabb, az öcsém ebben a faluban” – tette hozzá.
Harmadik felesége, Basilides Aliz tanárnő szerint (ő volt Terézke, aki 18 évesen ment férjhez az 52 éves íróhoz) Tamási otthonülős volt. „A medve itthon ül, a madárka elrepül” – mondogatta neki.
Érdekelte a falusi emberek minden gondja, segített, akinek tudott.
A gyerekek számára mindig hordott magánál cukorkát.
Halálakor az embereknek azt javasolták, ne menjenek el a temetésére, mert az állásukkal játszanak. Végül – hiába figyelték őket a pártemberek – Áron bácsit az egész falu fogadta, de csak a pap beszélt.
Szellemi végakarataként is értelmezhető az alábbi gondolata: „És rátok bízom az itt maradó kincseket: a virágot csókoló madarat, a szántó-vető embert s a Küküllőbe hullott három csillagot. És ezeknek a mélyén az erdélyi szépséget, a magyar jóságot és a történelem erejét”.

Hozzánk hasonló kisgyermekes családokban gyakran merülhet fel a kérdés, hogy milyen könyvet érdemes venni, olvasni a lurkónak. A gyerkőcök 1–4 éves kor között még bőven ismerkednek a környezetükkel, ezért is fontos, hogy a nekik szánt könyv ne csupán olvasmány legyen, hanem egy különleges, felfedezésre váró világ – szép képekkel és egy szerethető, ismétlésekre épülő, könnyen tanulható történettel. A kicsik ebben a korban a könyveket is főként a világ megismerésére, a tanulásra használják, nem véletlen, hogy a nekik szánt kiadványok között főként edukatív, gyűjteményes darabokat találunk (pl. gyümölcsökről, ellentétpárokról, színekről).

Nálunk ráadásul különösen nagy hangsúlyt kellett fektetni a megfelelő kisgyermek-irodalom kiválasztására - Margó lányom ugyanis a szüleire ütött, azaz igazi könyvmoly. Ezért viszonylag hamar beszereztünk egy nagyobb babakönyv-gyűjteményt, mert az egyszerű történetek napi kétszáz alkalommal történő ismétlése így a felnőtt agy számára is elviselhetőbb. Tehát viszonylag mély merítésben látjuk azt, hogy a kisgyermekeknek szóló könyvek piacán ugyanúgy megtalálhatók a mesterművek és sajnos az igen silány darabok is.

Eric Carle könyvei abszolút az első, a mestermű-kategóriába esnek, nem véletlenül az általa írt és illusztrált A telhetetlen hernyócska az egyik kedvencünk.

Művészetének fő vonzóereje a gyermekek intuitív megértésén és tiszteletén alapszik: olyan egyszerű, de mégis érdekes dolgokról beszél a gyermekek nyelvén, amik nagyjából az óvodáskor végéig foglalkoztatják őket. Alkotásai szemkápráztató kollázsokon keresztül mesélnek az állatokról, ételekről, testrészekről, a holdfázisokról, a virágok fejlődéséről vagy épp egy annyira hétköznapi dologról, hogy miből készül a palacsinta. A jellemzően állatok főszereplésével megírt történetek emellett kifinomultan ábrázolnak olyan érzéseket, amikkel a kicsik is gyakran szembesülhetnek (pl. nyűgösség, irigység, magány), míg a fikciós keret megkönnyíti számukra a tudatosítást és a feldolgozást.

Németország és az USA között félúton

Eric Carle német bevándorlók gyermekeként, 1929. június 5-én, az amerikai Syracusaban látta meg a napvilágot. Hatéves volt, amikor az anyja honvágya miatt a család visszaköltözött Stuttgartba. Aztán kitört a II. világháború, az apa német katonaként szovjet hadifogságba esett, ahonnan a kapitulációt követően 39 kilósan, testileg és lelkileg megtört emberként tért vissza. A család házát közben szinte porig bombázták, a 15 éves Eric pedig kényszermunkán, lövészárok-ásás közben tapasztalta tovább a háború kegyetlenségeit. 

Nem csoda hát, hogy a Németországban átélt borzalmak után Eric Carle mindig is visszavágyott a felhőtlen gyermekkor helyszínére. Végül 1952-ben, 23 évesen, mindössze 40 dollárral a zsebében érkezett meg New York-ba, ahol grafikusként helyezkedett el az ikonikus The New York Times című napilapnál. Az öreg kontinens azonban nem eresztette: a koreai háború idején Németországban állomásozott az Amerikai Egyesült Államok hadseregének katonájaként. Leszerelése után azonban ismét visszatért az Új Világba, és egy amerikai reklámügynökség art directoraként dolgozott. Egy véletlen folytán ekkor talált rá a gyermekkönyvek műfaja.

Hobbiból munka, majd életmű

A kor egyik neves gyermekkönyvszerzője, Bill Martin Jr. kereste meg, mert egy reklámban látott egy vörös homár illusztrációt, amelyet Eric Carle készített. A páros végül közösen alkotta meg az azóta is nagy népszerűségnek örvendő Barna medve, barna medve, mit látsz? (1967) című képeskönyvet, amelyben már jócskán felbukkantak a Carle későbbi műveire is jellemző jegyek. Innen pedig nem volt megállás, a férfi ugyanis bemutatta a kiadónak az asztalfiókban rejtőző könyvötleteit. Egy évvel később megjelentette első saját szerzeményét, az általa írt és illusztrált 1,2,3… irány az Állatkert!-et, majd ezt követte a magyar kisgyermekes családok körében is igen népszerű A telhetetlen hernyócska (1969). 54 éves alkotói pályafutása során összesen 70, gyermekeknek szóló könyvet jelentetett meg – ő úgy fogalmazott, hogy tulajdonképpen a hobbija lett a munkája.

Kép

Kép: Petz Anna

Eric Carle könyvei a felépítésükkel is kilógnak a snassz gyerekkönyvek sorából: számos darabban találunk különleges oldalkivágásokat, hajtogatható, interaktív elemeket. A magányos szentjánosbogár c. műben például szó szerint világít a rovarok potroha. Különleges vizuális világgal bíró alkotásait minden esetben egy általa kifejlesztett kollázstechnikával készítette, és csak a véglegesítéshez használt számítógépet. Kiterített papírzsebkendőket festett le akrilfestékekkel, ezeket a száradás után színek szerint szortírozta, majd előre megrajzolt sémák alapján vágott ki belőlük formákat. Ezek az elemek adták ki végül a teljes, gyerekrajzokat idéző illusztrációkat. Eric Carle így fogalmazott a saját stílusáról: „Nagyon sok gyerek készít kollázsokat – akár otthon, akár az osztályteremben. Sőt, néhányan azt is mondták nekem, hogy »Ezt én is meg tudnám csinálni!« Ezt a lehető legnagyobb bókként fogom fel.”

A legkisebbek szemszögéből

Történeteinek legtöbbje a természethez kapcsolódik, főszereplői jellemzően állatok, nagyon gyakran a rétek, erdők apró lakói. Bevallása szerint ez a tematika a saját gyermekkorából jön: kisgyermekként az édesapja gyakran vitte a mezőre és az erdőbe sétálni, ahol be-bekukkantottak a kövek vagy akár a fák kérge alá. Az apja megmutatta neki az ott rejtőző kis élőlényeket, mesélt a fajtájukról és az egyedfejlődésükről, majd gyöngéden visszabocsájtotta őket az otthonukba.

„Azt hiszem, az apám iránti tisztelet jeléül szerepeltetek a könyveimben apró élőlényeket. És azért, mert így valamiképpen vissza tudom idézni a boldog békeidőket.”

– fogalmazott Eric Carle. Így a telhetetlen hernyócska mellett felbukkan az életműben a morcos katicabogár, az elfoglalt pók, a magányos szentjánosbogár vagy épp Tengericsikó Úr is. Az állatok pedig nagyon gyakran olyan belső feszültségeket, érzéseket élnek át, amik a kiskorú célközönség számára is ismerősek lehetnek. Másik nagy kedvencünk, A kelekótya kaméleon például az irigységgel küzd: ahogy elvetődik az állatkertbe, elszomorodik a sokféle, szép, vidám, erős vagy épp fürge állat láttán. Szeretne olyan lenni, mint ők, a mese varázslatos világában pedig ez sikerül is neki. Ormányt, agancsot, szárnyakat és uszonyokat növeszt, ám az átváltozása során épp azt veszíti el, amitől igazán boldog volt – a kaméleonságát. Eric Carle e története tehát önmagunk szeretetét és elfogadását okítja a gyerekeknek, természetesen a tőle megszokott finom humorral, varázslatos körítéssel és szerethető karakterekkel.

főként a nagyobb közösségbe integrálódás, a szocializálódás körül fellángoló érzelmek feldolgozásában segítik a kicsiket a könyvei. Ilyenek a magány, a baráti kapcsolatok kezdeti hiánya, a szorongás az új környezettől, vagy akár annak a kényszerű érzése, hogy folyton másokhoz hasonlítsuk magunkat. „Szerintem a gyermekkor második legnagyobb traumája az otthon melegéből az iskolába kerülés. Az első természetesen a születés. Mindkét esetben egy megszokott, biztonságos helyről távozunk az ismeretlen felé, ami gyakran félelmet szül.

A könyveimben ezt a félelmet próbálom ellensúlyozni, helyettesíteni a pozitív gondolatokkal.

Úgy hiszem, hogy a gyerekek természetüknél fogva kreatívok, és buzog bennük a tudásszomj. Én pedig meg akarom mutatni nekik, hogy a tanulás valóban lenyűgöző és szórakoztató” – írta Eric Carle.

– Hogyan indult az élete, és miért került Vukovárra?
– Zomborban születtem, és egy kis vajdasági faluban, Gomboson nőttem fel. A magyarságunk mindig is fontos volt. A szüleim ösztönzésére ötéves koromtól huszonkét éves koromig néptáncoltam. Gyógyszertechnikusként végeztem. Szerettem volna a falumban elhelyezkedni, de ott nem tudtam, így az akkori Jugoszlávián belül Vukováron kaptam munkát. Kezdetben nagyon nehéz volt, hiszen alig beszéltem horvátul. Később jobban megismertem a várost, az embereket és nem utolsó sorban a leendő férjemet, aki horvát származású. Így szépen lassan megtanultam a nyelvet… A fiunkat mindkét nyelvre megtanítottuk. A családjaink is kölcsönösen elfogadták, megszerették egymást. Minden szépen indult, majd kitört a háború.

– Bizonyára ma is nehéz felelevenítenie ezt az időszakot, hiszen Vukovár 1991-ben a délszláv háború egyik legtragikusabb színhelye volt. Mi az, amit mégis megosztana e fájdalmas eseményekből?
– Ami itt 1991 májusától november végéig történt, azt nem tudjuk elfelejteni. Akik nem élték át, azok közül sokan már nem akarnak ezzel foglalkozni. Az ország távolabbi részein élőktől olyat is hallottam, hogy ami Vukovárban történt, az „csak egy kis összetűzés” volt. S bár nem könnyű beszélnem róla, talán épp azért kell néhány mondatot szólnom, hogy ne merüljön mindez feledésbe.

A sebek mélyek. Nehéz az is, hogy nem volt később elszámoltatás – együtt kell élnünk azokkal, akikről tudjuk, hogy mit tettek a háborúban.

A férjem mindkét szülőjét, akik akkor voltak hetvenévesek, kivégezték. Semmi más bűnük nem volt, csak az, hogy horvátok voltak. A férjemre is ez a sors várt volna, de neki sikerült megmenekülnie. A fiam abban az időben hétéves volt, én pedig gyógyszerészként a kórházban álltam helyt.

Kép

Vukovar 1991-ben

– Ez a kórház volt az, amelyikből a Jugoszláv Néphadsereg több mint hármszáz beteget rabolt el. És Ovčara mellett kétszázukat hidegvérrel kivégezték.
– Igen. Erről még ma is nagyon nehéz beszélnem.  Csak azt tudom mondani, hogy ami azokban a hónapokban a városunkban történt, azt az ellenségeimnek sem kívánom. Mi megmenekültünk. Vukovár az év végére olyanná vált, mint Hirosima az atombomba pusztítása után: szinte semmi nem maradt belőle. Zágrábba menekültünk… Itt többen éltek magyarok is, összejártunk. Tagja lettem az Ady Endre Kultúrkörnek – ez adott egy kis lelki és szellemi menedéket.

– A háború után egyenesen visszamentek Vukovárra?
– Soha többé nem akartunk visszatérni. Már 1998-at írtunk, amikor meglátogattuk a szülőfalumat, és egyúttal Vukovárra is elmentünk. Ez sorsfordító volt. Pontosan emlékszem: január 17-e volt, hideg tél, amikor megálltunk a szétlőtt otthonunk előtt. Döbbenten láttuk, hogy az elmúlt esztendők alatt a lebetonozott udvarunkon kinőtt egy fa. A természet teljesen visszavett mindent. Néztük egy darabig, aztán én elindultam befelé. Valóságos dzsungelen verekedtem át magam. A férjem aggódva kiáltott utánam, próbált visszahívni, félt, hogy gránátok vannak a kertben és valamelyikre rálépek. De én csak törtem előre.

Egyszer csak megláttam a régi, akkorra már elvadult futórózsánkon január közepén egy piros bimbót. Ez a kis rózsa szinte szólt hozzám… Le is szakítottam örök emlékül. Ekkor azt mondtam a férjemnek, hogy vissza kell jönnünk ide.

Megértettem, hogy az apósom és az anyósom munkáját folytatnunk kell. Így indultunk neki a visszakapott életünknek Vukováron, ahová 2003-ban tértünk végleg haza. Ahogyan az egész várost, a mi házunkat is újra fel kellett építeni.

– Hogyan született meg a magyar egyesület ötlete, épp itt, ahol a magyarok szórványban élnek?
– A szép ebben az, hogy mindez az én horvát férjem fejéből pattant ki, azután, hogy megismertem a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségét. Neki jutott eszébe az, hogy egy egyesületbe kellene hívni az itteni magyarokat. Kezdetben ódzkodtam ettől. A városnak 1910-től 1945-ig volt ugyan magyar iskolája, de onnantól semmilyen oktatás nem folyt.  Az itteni magyarok akkoriban egymás közt sem tartottak szoros kapcsolatot. Azt sem tudtam, hogy fogjak ehhez hozzá... Az első gyűlésre – 2008-ban – végül negyvenen jöttek el, ami igen szép szám volt. Sokan közülük már alig tudtak magyarul.

Kép

Rózsika családjával

– Miképp hidalták át ezt a nehézséget?
– Könyveket szereztünk be, oktattunk és számos közös rendezvényt szerveztünk. A várostól kaptunk egy kis helyiséget. Énekkart alapítottunk, tánccsoportot. A férfiaknak biztosítottunk közös sakkozási, kártyázási lehetőséget. Tíz évvel ezelőtt 340-en vallották magukat magyarnak a városban. Büszkén mondhatom, hogy közülük 180-an tagok is voltak. Azóta még bővült az egyesület. A magyar állam támogatásával házat tudtunk vásárolni 2013-ban, melynek csinosítását, fejlesztését a város segítette – azóta itt van a székhelyünk. Ivan Penava, a polgármesterünk nagyon sokat tesz Vukovárét, komoly támogatást kapnak a nemzeti kisebbségek.

Mi hetente kétszer-háromszor járunk össze. Létesült egy kis könyvtárunk is, emellett van múzeumunk régiségekkel, van egy magyar szobánk, egy kis konyhánk. A régi fényképeket is összeszedtük. Az 1800-as évekből vannak hímzésmintáim még a nagymamámtól. Sokat kézimunkázunk. Vukovárnak nincs magyar népviselete; én a szülőfalum viseletének a mintáit hoztam ide, amelynek egyébként a fő motívuma a piros rózsa.

– Milyen korúak járnak az egyesületbe?
– Inkább az idősebbek. A fiatalok sajnos kevesen jönnek, de ennek az is az oka, hogy csak néhányan tudnak ebből a korosztályból magyarul. Gyerekek is járnak – ők a tagok unokái, a kis citerások.

Kép

A Magyar Ház életéből

– Ha jól tudom, nem csak a négy fal között tevékenykednek.
– Nem bizony. Hiszen minden évben farsangi bált rendezünk, amit palotással nyitunk meg.

A horvátországi bálok közül a vukovári magyar bál a legnépesebb a maga 300-350 vendégével: jönnek Németországból, Ausztriából, Újvidékről, Szabadkáról, Belgrádból, Budapestről.

Ezen kívül az énekkarral számos helyen fellépünk – ott vagyunk a Duna napján, a város napján, a kisebbségek napján. Igyekszünk bemutatni a gasztronómiánkat is: lángost sütünk, kürtöskalácsot készítünk, gulyáslevest, halpaprikást főzünk. Sok, úgynevezett „munkaakciónk” is van. Megünnepeljük az év fontos magyar és egyházi ünnepeit, és minden évben november 16-án megemlékezünk arról az ötvenkét magyarról is, akik meghaltak a háborúban – ötüket az ovčarai mészárlás során gyilkolták meg.

– Amit itt létrehoztak, az nem csak egy nemzeti kisebbség tagjainak fontos. A horvátok nem „irigylik” a magyarok közösségi életét?
– Egy kicsit igen. Nekik van egy kultúrotthonuk, de ők ott nem járnak úgy össze, mint mi itt. Vukováron egyébként élnek németek, ruszinok, bosnyákok, albánok, ukránok, szerbek. Egyedül az ukránoknak épül most egy házuk, a többi nemzetiségnek nincs ilyen közösségi helye. Azt is elárulom, hogy más nemzetiségűek is kérték már a felvételüket az egyesületbe. Mindenkit szeretettel fogadunk, de a jelentkezőknek mindig elmondjuk, hogy itt mi magyarul beszélünk, és itt nincs helye semmiféle széthúzásnak. Azt is hozzá szoktam tenni, hogy ha valaki belép ezen a kapun, legyen az bármilyen nemzetiségű, annak otthon kell hagynia a gondját, a baját, a rosszindulatát, a magas vérnyomását. Ez nem panaszház, ide feltöltődni járunk. Énekelünk, táncolunk, receptet cserélünk, segítünk a másiknak. Jól érezzük magunkat.

– Egy ilyen szép újrakezdés után mit jelent önnek vukovári magyarnak lenni?
– Szavakkal el sem lehet mondani. Engem itt megbecsülnek, szeretnek a magyarok és a horvátok egyaránt. Büszkén viselem a magyarságomat és viseltem a háborúban is. A hazám Horvátország, de az anyaországom Magyarország. A mai napig magyarul számolok és magyarul álmodom. Ha beszédet kell mondanom, azt is magyarul írom le, majd lefordítom horvátra, és a férjemnek adom, hogy nézze át.

A Jóisten akarata volt, hogy életben maradtam, és hogy a gondjaimra bízta itt ezt a csöppnyi, megmaradt magyarságot. Vallom, hogyha az ember ismeri a gyökereit, akkor van jelene és lesz jövője is.

Évekkel a háború után, azon a bizonyos január 17-én, amikor nemcsak Vukovárt, hanem Gombost, a szülőfalumat is meglátogattuk, az első dolgom az volt, hogy felvettem a magyar népviseletet. Azóta is mindig a szívemen van.

– Zoli, te úszást tanítasz a keszthelyi uszodában. Találkoztál már a tanítványaiddal? Látod már, hogy mennyire veszítették el úszási képességüket amiatt, hogy nem tudtál velük foglalkozni?
– Már tavaly nyáron láttam ezt. Pár tanítványom, kamaszok, akik nagyon jól úsznak – ami azt jelenti, hogy hetente leúsznak legalább háromszor három kilométert –, kihagytak a tavaszi uszodabezáráskor három hónapot. Aztán elkezdtem edzeni velük a Balatonban, és szinte sírva jöttek ki a vízből! Ők sem gondolták volna, hogy ilyen rövid idő alatt ennyi elvész a kondíciójukból. Az úszáshoz ugyanis speciális erőnlét kell, amit nem is lehet semmilyen más sporttal fenntartani, csak úszással.

– Amikor ennyi idő kimarad az úszástanulásból egy kisebb gyereknél, akkor a vízbiztonság is elvész?
– A vízbiztonság nem vész el, a technikájuk romlik egy picit. De ez nagyon gyorsan vissza is jön.

Az a része a tudásuknak, hogy mi van a vízben és mire kell odafigyelni, olyan, mint a biciklizés: megmarad.

Például, ha ő már megtanulta, hogy a víz alatt nem veszünk levegőt, akkor azt már tudni fogja hosszabb kihagyás után is.

– Ha be tudom íratni a gyerekemet most újra úszóiskolába, akkor visszaszerezheti a tudását, a kondícióját addig, amíg megyünk nyaralni?
– Egy jól megtervezett, jól felépített tanfolyamon igen. Sőt, most nyár elején még arra is van idő, hogy azok a gyerekek, akik még félnek a vízben, és abszolút nulla vízbiztonsággal rendelkeznek, egy-két hónap alatt eljussanak odáig, hogy tisztában legyenek a veszélyekkel, ha a szüleikkel fürödni mennek. Egy kicsi gyereknél, aki nem tanult még úszni, jellemző lehet az, hogy nem tudja, mikor vegye a levegőt és mikor fújja ki, pedig ez nagyon fontos dolog a vízben, játék közben is. Ez például viszonylag hamar elsajátítható. De nem lehet egy-két hónap alatt úgy megtanulni úszni, hogy aztán a gyerek a nyaralás alatt már ügyesen, okosan, egyedül úszkáljon.

– Sok szülő azt mondja, hogy „azért megyünk a déli partra, mert ott nem lehet baj, hiszen sekély a víz”.
– Dehogynem!

Egy gyerekpancsolóban is meg lehet fulladni. Hiszen a nem mély víz is csak addig nem mély, ameddig állunk benne.

Egy gyerekkel vagy egy úszni nem tudó felnőttel előfordulhat, hogy amikor megcsúszik a vízben, még nem érzékeli, merre van a lent és merre van a fönt, így nem biztos, hogy fel tud állni. Ebből nagy baj lehet.

– Azon is szoktak gondolkozni a szülők, hogy meddig járjon úszótanfolyamra a gyerek, mikor mondhatjuk azt, hogy már tud úszni. Lehet ezt mérni valahogy?
– Azt lehet meghatározni, hogy ha egy 25 méteres medencében, valamilyen úszásnemben, megállás nélkül, viszonylag szabályosan végigússza a 25 métert, akkor vízbiztos. De ez nem jelenti azt, hogy aztán egy gyermeket én egyedül be mernék engedni a vízbe. Egy gyereket soha, semmilyen körülmények között ne engedjünk be a vízbe egyedül! Sőt, a felnőttek is sokkal nagyobb biztonságban vannak, ha nyílt vízbe nem egyedül mennek úszni.

Kép

Kép: VMSZ Média

– Te vízimentőként rá szoktál szólni szülőkre a strandon?
– Abban az esetben amikor szolgálatban vagyok a strandon, akkor igen, hiszen a vízimentő elsődleges dolga a megelőzés. Nyilván nem oktatok ki senkit, de ha bármi veszélyes dolgot látok, akkor figyelmeztetem a felnőttet és a gyereket is. Ha nem vagyok szolgálatban, csak strandoló vagyok, nehéz egy felnőttet figyelmeztetni bármire is. Ilyenkor csak kirívó esetben szólok, de az biztos, hogy félszemmel odafigyelek az érintett gyermekre, és ha tehetem, megkérem a szolgálatban lévő kollégámat, hogy hívja fel a kedves szülő figyelmét a veszélyes helyzetre.

Nekem is van egy fiam, 16 éves, rendkívül jól úszik. Ha lent vagyunk a strandon, mindig szól, és megbeszéljük, amikor el akar úszni mellőlem, vagy eltávolodna a parttól, mondjuk a bójákig.

Tudja, hogy csak akkor mehet el, ha tudom, hogy hova megy, és rajta tudom tartani a szemem.

– Szülőként hogyan készítsem fel a gyereket a víz veszélyeire úgy, hogy ne féljen a víztől, de mégis tudja, hogy ott mások a határok, mint a szárazföldön?
– Azzal nagyon rosszat teszünk, ha annyira féltjük a gyereket, hogy azt mondjuk neki „ne menj beljebb, mert megfulladsz”, „jaj, ne tedd bele a fejed a vízbe, mert megfulladsz”. Ha ilyeneket mondunk neki, könnyen lehet, hogy nagyon fog félni a víztől. Szerintem ez úgy működik jól, ha sokat megyünk vele együtt vízbe. A szülő jelenti a legfőbb biztonságot egy gyermeknek, főleg veszélyes környezetben. Ezt érdemes kihasználni! Fogjuk meg a kezét, és próbáljuk ki együtt, milyen a víz alá bukni, milyen jó dolog buborékokat fújni. El kell mondani, hogy a víz veszélyes, de azt is, hogy a víz egy nagyon jó dolog, csak okosan és ügyesen kell hozzáállni.

Sokszor láttam olyat, hogy apuka a gyerekkel beúszik a bójához, úgy, hogy a gyereken karúszó van. Értem, hogy ez jó móka, de a szülőnek itt az lenne az elsődleges dolga, hogy megtanítsa a gyereknek: nem mehet be a mély vízbe. A karúszó, az úszógumi és a matrac nem életmentő felszerelések. A felfújható dolgokkal az a baj, hogy csak addig működnek, amíg van bennük levegő, és ez többféle formában, bármikor eltűnhet abból az eszközből.

– Pedig szoktam látni olyan strandokon, ahol van sekély, kicsi gyerekeknek kialakított rész, hogy a szülő úgy gondolja, ott nem kell bemenni a gyerekkel, elég, ha a partról figyeli, és közben olvas a telefonján.
– Nehéz finoman fogalmazni, amikor ilyet lát az ember. Már az is hiba, hogy a gyerekem a vízben van és én nem.

De ha olyan sekély vízről van szó, hogy nem kell bent lennem, akkor le nem veszem a szememet róla!

Nem olvasok vagy nyomkodom a telefonomat! Elég csak egy posztot elolvasni, ha abban a pillanatban merül el a gyerek, és én ezt nem látom, akkor, amikor felemelem a fejem, már késő. Nyílt vízben nem fogom látni a gyereket, mert nem áttetsző a víz, mint az uszodában. Tehát nem tudom, hogy pontosan hol merült el. Ellenben, ha figyelem, és ez megtörténik, akkor legalább tudom, hogy milyen irányba induljak, hol kell keresnem. Akkor is necces a dolog, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy megtalálom. Ezért mondom: jobb, ha bent vagyunk vele, nincs mese.

Kép

Kép: VMSZ Média

– Na de ott vannak a kamaszgyerekek. Nem biztos, hogy szeretnék, ha a szülők bemennének velük. Vannak középiskolások, akik már osztálytársakkal mennek a Balatonra.
– Nyilván el akarnak menni, és azt is tudjuk, hogy mit fog csinálni a gyerek, ha azzal engedem el, hogy „nem mehetsz be a mély vízbe!”. Itt jön be a szülő felelőssége: már a gyerek kiskora óta úgy kell élni az életünket, hogy tisztában legyen az élet veszélyeivel, és ebbe bele kell tartozniuk a vízzel kapcsolatos veszélyeknek is. Ez is hozzátartozik ahhoz, ahogyan a felnőtté válásra felkészítem. Így sokkal jobban bízhatok abban, hogy ha majd kamaszként nélkülem megy a vízbe, akkor sem csinál hülyeséget. Én el merném engedni egyedül strandolni a kamaszfiamat, ha tudom, hogy kivel megy, és nyilván ellátnám jótanácsokkal, még ha ezerszer hallotta is már ezeket. Mondom ezt úgy, hogy az én fiam jól úszik. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy tudom, kikkel barátkozik, pontosan tudom, hogy milyen gyerekek, és azt is tudom, hogy mennyire tudnak úszni. De azt hozzáteszem, hogy az ördög nem alszik: okos, ügyes, jól úszó felnőttek is kerülnek bajba a vízben. Ott is sokkal több esélye van a menekülésére, ha nem egyedül ment be, hiszen lesz, aki segítséget hívjon.

A kamaszgyereket elengedem, de a lelkére kötöm, hogy egyedül nem mehet a vízbe, és próbálja ezt a társaival is megértetni.

Fontos, hogy mindenki legyen óvatos, vigyázzon magára, és figyeljen a társaira is!

– Egyre több helyen van vízicsúszda. Ott hogyan kell vigyázni a gyerekekre?
– A szülő ott úgy tud vigyázni a gyerekre, hogy megbizonyosodik arról, a vízicsúszda személyzete teljes, és figyel a szabályok betartására és betartatására. Ugyanis a vízicsúszda üzemeltetésének nagyon komoly szabályai vannak. Például az, hogy a vízbeérkezés után azonnal el kell hagyni a medencét. Szabályok vannak életkorra, testmagasságra és számtalan dologra, amelyek a biztonság szempontjából fontosak. Ha ezeket a szabályokat a csúszda felügyelője betartatja, szülőként annyit tehetek, hogy a csobbanómedence partján várom a gyermek érkezését, és megbizonyosodom arról, hogy rendben van és ki tud jönni a vízből. Sajnos én is látok olyat, hogy a csúszdakezelő, akinek az indító állásban kell figyelnie, ki hogyan csúszik, nyomkodja a telefonját. Én már elengedem a fiamat egyedül csúszdázni, mert tudja, hogy mire kell figyelni, tudom, hogy tud magára vigyázni. Például, ha van mögötte pár fiatal srác, akiken látszik, hogy ész nélkül fognak viselkedni, akkor inkább előre engedi őket, nehogy rácsússzanak. De ha kisebb lenne, felmennék vele, nem engedném egyedül.

Ki vagyok én?

Az éntudat kialakulásával (3 éves kor táján) elérkezik az a pillanat, amikor a legtöbb gyermek közösségbe kerül. Ekkortól a szülőkben is megjelennek a viselkedésre, a teljesítményre vonatkozó elvárások a gyermekkel szemben, és a gyermek sem igényli már mindig a feltételek nélküli imádatot, a szoros fizikai közelséget, a nyilvánosság előtti babusgatást.A fokozatosan kialakuló kompetencia elvárások kiterjednek az érzelmi érettség, az udvariasság, az engedelmesség, az önérvényesítés, az önállóság és a társas készségek területére. A szoros szülői kontrollt felváltja a keretek világos megfogalmazása, a kereteken belüli mozgástér pontos feltérképezése, ami segíti a gyermeket a tájékozódásban, azokban az esetekben is, amikor a felnőtt nincs jelen. A viselkedés ellenőrzése, az érte vállalt felelősség egyre inkább közössé válik, megoszlik a gyermek és a felnőtt között.

Kihívás és kudarc

Az énfogalom az életkor szerint változik. Körülbelül 7 éves korig külső szemlélő által is jól felismerhető tulajdonságok, tevékenységek mentén írják le önmagukat a gyerekek. Pl.: magas vagyok, már tudok olvasni, van egy bandám, szeretek huncutkodni. Később saját jellemzőit összeveti társai tulajdonságaival. Megtapasztalja, hogy tulajdonságait a társaihoz fűződő viszonyában kell megmérnie, például, hogy „gyakran választanak a közös játékhoz”, „szívesen barátkoznak velem”.

A kisiskolás már szembesül saját képességeinek korlátaival, de túl kell lendülnie kishitűségén, hogy a magasabb szintű teljesítményt elérje.

Ebben két dolog segíti: ha önmagát alkalmasnak tartja a feladatra és a környezete is ezt a képet tükrözi róla. Ebben az esetben az új, ismeretlen helyzetekben is képes fenntartani pozitív értékelését önmagáról, nem hátrál meg a kihívás elől, kudarc esetén is könnyebben talpra áll.

Korai különórák

Amikor csak a gyermek környezetében van meg a késztetés, az újabb megmérettetésre, még pozitív kimenetel esetén is előfordul, hogy nem érzi magáénak a sikert, nem válik motiválttá a további fejlődésre. Korai életkorban elkezdett különórák, edzések gyakran elvadítják a gyerekeket olyan tevékenységtől is, melyekben tényleg tehetségesnek számítanak. A spontán érdeklődést, a mozgás iránti vágyat nem szerencsés rögtön egy konkrét elvárási rendszerbe gyömöszölni, inkább csak lehetőséget, teret kell adni a próbálkozásoknak.

A gyermekek önértékelése két kategória mentén alakul ki: ez a képesség és az elfogadás. A képességbe az értelmi és testi készségeket, az elfogadásba a kortársak közötti és az anyai elfogadottságot sűrítik. A nagyobb gyerekek ezt egyre jobban finomítják és megalkotják az ideális és az aktuális ént. E kettő összevetése, a megfelelés hiányának mértéke adja a további énfejlődés motivációját, vagy az elbizonytalanodást, szorongást. A gyermeki önértékelés a lelki egészség fontos mutatója.

A boldogság, elégedettség a magas; a szorongás, a társas kapcsolatok és a viselkedés zavara az alacsony önértékelési szinthez kapcsolódik.

Szülői vágyak

A 14 éves Anna újra iskolaválasztás előtt áll. Sem ő, sem édesanyja nem tudja reálisan látni a képességeit. Ideális énképébe belecsúsznak anyja beteljesületlen művészi ambíciói, aktuális énjében pedig átcímkézik részképesség problémáit: művészlélek, akit a környezete nem ért és ezért értékelni sem tudja. Így az anyai elfogadás sem valósul meg, mert az anya egy ideálképet szeret és nem lánya valós személyiségét. Anna énfejlődését nagyon megnehezíti az eltorzított tükrörkép. Csúszkál az anyjával zsarnokoskodó kisgyerek és a környezet által kevéssé értett koravén személyiség között, aki lenézi kortársait, de iszonyúan vágyik az elismerésükre. Művészeti iskolákhoz kevésnek mutatkozik a tehetsége, reális önismeret hiányában, az új közösségekben rendre megismétlődnek konfliktusai.

Tisztelet és korlát

Az önértékelés alapjait a szülők nevelési attitűdje befolyásolja. Elsősorban az elfogadás, mely szerethetőségéről, személyes jelentőségéről biztosítja a gyermeket. Ezen kívül a keretek világos megfogalmazása, melynek segítségével a normák valódi, a viselkedést szabályozó tényezőkké válnak a gyermek számára, és az egyéniség tisztelete, ami elfogadja a keretek közötti szabad önkifejezést, mely abban a kíváncsiságban nyilvánul meg, melyet a szülők a gyermekük nézőpontja iránt mutatnak. A pozitív önértékelés annak megélése, hogy a jól ismert és elfogadott keretek között biztonságban, hatékonynak és szabadnak érezheti magát az egyén.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– A sok utazás, a nyelvek váltogatása szentszéki tevékenységét megelőzően is az élete része volt. Szolgált a hadseregben Ingolstadtban, majd leszerelt és megírta doktori disszertációját Eichstättban, ezt követően a Sankt Pölten-i Római Katolikus Egyházmegye sajtószóvivője lett, és van még egy állomás: rajzfilmproducerként dolgozott Kölnben. Ez nyitottságot és kíváncsi természetet feltételez! 
– A családom mindig is nemzetközi identitással rendelkezett. A szerteágazó rokonság más-más országban telepedett le, más-más nyelveken beszél, így a nyitottság és a kíváncsiság egyfajta természetes hozzáállás az élethez, a neveltetésből ered. Ami pedig az érdeklődési köreimet illet – korábbi munkáim is igazolják –, nagyon szeretem a kommunikáció területét, mindig aktívan figyeltem a közösségi média világát, és jelenleg is ezt teszem. A családom számára is fontos a kommunikáció, tudja, nekünk ez kardinális kérdés. Ezért nagy szeretettel végzem a munkám a Habsburg‑család kommunikációs felelőseként is, ami valójában nem egy hivatalos megbízatás, noha kifejezetten annak hangzik. Magyarország és a Habsburg‑család számos kérdésben teljes mértékben ugyanazokat az értékeket követi a hitet, a családot és a hagyományos keresztény értékeket illetően. 

– Hat nyelven beszél, de melyiken imádkozik? 
– Két nyelven imádkozom. Anyanyelvemen, németül, valamint latinul. Gyerekkori emlékem, hogy a Rózsafüzért magyarul mondtuk, és a szentmise szövege is magyarul él a fejemben, továbbá olyan egyházi énekek, mint a „Boldogasszony anyánk” ősi himnusz a magyar nyelven való imára hív. 

– Emlékszik arra a pillanatra, amikor hat évvel ezelőtt a kormány felkérte, legyen Magyarország szentszéki nagykövete? 
– Azt nem lehet elfejteni! Ugyanakkor visszatekintve, régen azt gondoltam, hogy ha valami, akkor nagykövet sosem szeretnék lenni. Gondolom, megért, hiszen tudja, rajzfilmekkel is foglalkoztam.

A diplomáciai munkáról az volt az elképzelésem, hogy egyhangú és unalmas tevékenység, amely nagyrészt pezsgőzésből és kölcsönös mosolyból áll.

Ennek ellenére a leghatározottabban mondhatom, hogy ez a munka életem legelragadóbb küldetése, legszebb hivatása lett, amelyet szívvel-lélekkel végzek. 

– Korábban említette, hogy az Önhöz Rómába látogató magyar vendégek gyakran pálinkát visznek ajándékba, mint igazi hazai ízt. Úgy fogalmazott: „A pálinkával lehet diplomáciát csinálni!” 
– A pálinka, illetve a finom tokaji bor olyan termékek, amelyek működőképessé teszik a dolgokat, akármilyen nyelven is beszélünk. Egy kis magyar pálinkával a találkozó lazábbá válik. Továbbá nagyon szeretem a magyar konyhát! Volt rá példa, hogy pörköltet készítettem nagykövetségünk konyhájában, és nem csupán azért, mert egy roppant ízletes magyar étel, hanem azért is, mert a nemzetközi közegben sokszor tévesen használt „pörkölt” kifejezést így akartam pontosítani.  

Kép

Kép: Várhelyi Klára

– A dolgozóasztalán három zászló van: egy szentszéki, egy magyar és egy európai – ebben a sorrendben mutatta egy nyilatkozata alkalmával. Most is így tenné? 
– Nekem ebben nincs választási lehetőségem, nemzetközi protokoll írja elő, amelyeket követek és követünk. Viszont egy titkomat szívesen megosztom ezzel kapcsolatban: a három felsorolt zászló mellett a dolgozószobámban Székelyföld zászlaja is ott áll. 

– Van hat gyermekük. Egy ilyen hivatás mellett van ideje a családjára? 
– A szentszéki nagykövet rezidenciája a nagykövetségi hivatalok feletti emeleten található. Ebből adódóan abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nagyjából húsz másodperc alatt jutok el az otthonomból az irodámba.

Munkavégzés közben néha hallom, ahogy a gyermekeim a felettem lévő emeleten lépkednek, és délután sokszor leszaladnak hozzám egy pár szóra.

A kapcsolatunkon így nem csorbít a pozícióm, sőt, kifejezetten közeli és erős kapocs van közöttünk. Ez egy kiváltság számomra! 

– Milyen tervei vannak a jövőre? 
– A közeljövőben tovább képviselem Magyarországot itt az Egyház szívében, a Vatikánban. A távolabbi jövőt illetően pedig azon tevékenykedem, hogy feleségemmel együtt a gyermekeinket és egymást az „égbe vezessük”. Tudja, ez a legfontosabb feladatunk! 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. januári számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A bangladesi sziámi ikrek szétválasztását végző magyar team egyik tagja pszichológus: Császár Zsuzsanna klinikai szakpszichológus, hipnoterapeuta és Metamorphoses meseterapeuta. Őt a projekt fő koordinátora, dr. Pataki Gergely plasztikai sebész kérte fel erre feladatra. Az ikrek 2019 januárjában érkeztek Magyarországra, Zsuzsanna attól kezdve foglalkozott a gyerekekkel és a szülőkkel nyolc hónapon át Magyarországon, majd, amikor csak tehette, a csapattal tartott Bangladesbe, hogy a nehéz időkben ott is kéznél legyen.

– Mi volt az első feladata a családdal itt, Magyarországon?
– Budapestre érkezésük után még egyszer át kellett beszélni a szülőkkel, hogy tényleg akarják-e a szétválasztást.

– Lett volna más opció?
– Igen, a gyerekek egyben is maradhattak volna. Persze azt senki nem tudta megmondani, hogy meddig, és milyen életminőségben élhettek volna úgy.
Már az első találkozás alkalmával látszott a gyerekek viselkedésén, hogy szerető, elfogadó családban élnek, bizalommal voltak az emberek iránt. Az anyuka, Taslima beszélt a nehézségeikről is: elmondta, hogy a kis bangladesi faluban, ahol élnek, sokan azt gondolják, hogy Isten (Allah) a sziámi ikrekkel büntette meg a családot. Ez a stigma megterhelő volt számukra. Rengeteg szempontot említett még Taslima, ami miatt mindenképp szerették volna, hogy megtörténjen ez a kockázatos szétválasztó műtét, de a legfőbb szempontjuk az volt, hogy Allah szándéka szerint történjenek a dolgok.

Kép

Kép: Cselekvés a Kiszolgáltatottakért Alapítvány

Ha Allah két lelket tett bele ebbe a két gyerekbe, akkor nekik önálló életüknek kell lennie. Egy testben élve pedig ez nem lehetséges.

– Milyen nyelven tudtak kommunikálni?
– Angolul beszélgettünk, az anyuka tudott jobban, vele emiatt is nagyon közel kerültünk egymáshoz, mothernek szólít. Így lett nekem egy bangladesi lányom.

– Büszke a lányára?
– Végtelenül. A szüléskor érte őt az első sokk, csak ott derült ki az összenövés, először ezt kellett feldolgoznia. Aztán ez az anyuka felküzdi magát a 170 milliós Bangladesben, és egy párszáz lelkes falu tanítónőjeként elindít egy világszenzációt. Taslima folyamatosan teszi a dolgát, időnként ő is összeomlik, de megrázza magát és feláll. Kitartása, élni akarása, életszeretete és Istenbe vetett hite példaértékű számunkra.

– Milyen volt ez a két, teljesen együtt mozgó kisgyermek a műtét előtt? A videókon olyan élettel telinek tűnnek, mint akiknek a világon semmi gondjuk nincs.
– Karakterükben nagyon különböző volt a két gyerek, de a végtelen kedvesség közös volt bennük. Rabeya volt mindig a kezdeményezőbb, aktívabb, Rukaiya szemlélődő, inkább a másikra figyelő, hozzá igazodó kislány volt. Az ő helyzetükben persze a folyamatos kölcsönös igazodás elengedhetetlen volt.

– A gyerekekhez, gondolom, magyarul beszélt.
– Igen, és egész jól megtanulták a nyelvünket, Rabeya most is sokat ért magyarul. Anyanyelvi segítség is érkezett később egy rokonszakmában BA diplomás lány, Sanjida Kamal személyében Ő lett a híd a gyerekek magyarországi és kinti léte között, segítségével tudtunk olyan játékhelyzeteket teremteni, amelyekben én az egyik kislánnyal játszottam magyarul, míg ő a másikkal banglául. A kislányok műtéti felkészítésében is jól jött az anyanyelvi segítség.

– Hogyan lehet két hároméves kislányt felkészíteni egy ilyen komoly műtétre?
– Sokat beszélgettünk velük arról, hogy mi vár rájuk, jól elképzelhető konkrét helyzeteket vázoltunk fel: a repülőutat, az utat a reptérről a kórházba, a két külön ágyban ébredést. A műtétet természetesen nem részleteztük, arról csak annyit mondtunk, hogy beviszik őket egyben, ott alszanak egy nagyot, közben az általuk már jól ismert orvosok szétválasztják őket, és már külön ágyban fognak felébredni egymás mellett. Minden kérdésükre válaszoltunk.

Eljátszottuk összeragasztott fejű gumibabákkal a szétválasztást. A félelmeik feldolgozásában a Metamorphoses meseterápia segített.

Olyan mesét kerestem, amely modellezi a szétválasztással együttjáró külső és belső folyamatokat, és modellálja a szétválasztást követő minőségi változást is. Így esett a választás a hernyó–báb–pillangó metamorfózisra, és ezen belül egy olyan mesére, amely egy bebábozódástól félő, majd félelmét meghaladva bebábozódó, majd pillangóvá változó hernyóról szólt. A bebábozódás a műtőben zajló folyamatok analógiája, s az attól félő hernyóról szóló történet meghívta a kislányok félelmeit, és segített átkelni azokon. A tetszhalott állapotnak látszó bábból pillangóként történő kiszabadulás öröme pedig az altatásból ébredő, az egymáshoz kötöttségből kiszabaduló kislányok szabadságélményét vetítette előre.
Csakhogy nem várt problémába ütköztünk a kivitelezés során: még a szülők sem tudták, hogy a pillangó a hernyóból lesz, így előbb ezt kellett megmutatnunk a kicsiknek, videóval, képekkel. Viszont kiderült, hogy Bangladesben a tündérek és a pillangók mesebeli és képi megjelenítésükben nagyon hasonlóak, s ez segítségünkre volt később.

Kép

Kép: Császár Zsuzsanna és a Cselekvés a Kiszolgáltatottakért Alapítvány

Szinte naponta mesélt nekik anya a félős hernyóról, aki végül bebábozódott, majd pillangóvá vált. Az anyukával naponta átbeszéltük a kislányok reakcióit, amiket ő ösztönösen is jól kezelt: értette a mese üzenetét, és tökéletesen együtt mozgott a kislányok rezdüléseivel. Magyarországon ünnepelt harmadik születésnapjuk is abban a szellemben telt, hogy majd Bangladesben újjá fognak születni, és ebben a tündérek is fognak segíteni. A szobát berendeztük pillangó-laknak, és egy barátnőm lánya horgolt nekik tündérkéket.

A fő szülinapi ajándékuk a fejüknél összepatentolható két ikertündérke volt.

Miután kibontották az ajándékot, azonnal beazonosították magukat a tündérkékkel, Rabeya boldogan kiáltott fel: „Tündérke, Rabeya tündérke!” Összepatentolták, majd szétpatentolták őket, és boldogan sétáltatták a szétpatentolt tündérkéket, akiket utána soha többet nem kapcsoltak össze. Célba ért a mese.

– Megtörtént a bonyolult szétválasztó műtét Bangladesben, majd egy nagyon nehéz szakasz következett mind a szülők, mind az életükért küzdő gyerekek számára. Ön ekkor Magyarországon volt, tudott valahogy segíteni?
– Kár, hogy nem tudtam kint lenni a műtétnél, 7000 km távolságból nehéz volt segíteni. A műtét éjszakáját a „sámlin”, vagyis imazsámolyon ülve imádkoztam végig Balatonalmádiban. Majd közvetlenül a műtét után, a távolságot virtuálisan áthidalva az anyukával kizokogtuk magunkat egymás vállán, boldogok voltunk, hogy mindkét gyerek túlélte. Később Taslima vonakodott bemenni az intenzív osztályra a kicsikhez. Videóbeszélgetés során tárult fel az ok: legkedvesebb öccse közúti baleset miatt intenzív osztályra került, ahol hamarosan meghalt. Taslima számára az intenzív osztály így a halál helyévé vált, elkerülő viselkedése a poszttraumás stressz-szindróma egyértelmű jele volt. Életbevágóan fontos volt oldani az anya reakcióját, segíteni őt feldolgozni az akkor befagyott gyászt. Miután ez megtörtént, lehetett szó arról, hogy a helyzet ugyan valóban hasonló, de semmiképp sem ugyanaz. Mindent elkövettem, hogy aktiváljam a benne lévő erőforrásokat, hiszen tudtam, milyen fontos a gyerekek gyógyulása szempontjából, hogy az anyjuk mellettük legyen. Amikor a műtét utáni hetekben Rukaiya ismétlődően élet és halál között lebegett, a szülők érthetően kifogytak az erőből, s mire végül jobban lett, az anya már nem tudta elhinni, hogy a kislány életben maradhat. Már csak azért imádkozott Allahhoz, hogy ne szenvedjen többet. Csapody Marcell doktor levele segített. Neki, aki többször megmentette Rukaiya életét, elhitte, hogy most már megmarad a kislány. Azóta sajnos kiderült, hogy valószínűleg soha nem lesz képes önellátásra. Bangladesben nincsenek gondozó intézmények, de fel sem merül senkiben, hogy idegenek kezére adja őt. Mindegy, milyen a kislány, de él, ezt mondja mindkét szülő.

Kép

Kép: Cselekvés a Kiszolgáltatottakért Alapítvány

– Mi történt a műtét után Rukaiyával?
– A műtét utáni 33. napon súlyos agyvérzése lett, ami jelentősen rontott az állapotán. Ennek okát csak találgatni lehet, de nehéz lelki teher mindannyiunk számára ebben az állapotban látni őt. Mostanra megszűntek az agyvérzését követő izomgörcsei. Családja körében olyan, mint egy kedves kisbaba: mosolyog, reagál, saját kezdeményező aktivitása nincs. Nem tudni, hogy meddig jut el, önellátásra szinte biztosan nem lesz képes. A neuroplaszticitásban bízhatunk csak, vagyis abban lehet reménykedni, hogyha eleget stimuláljuk, hátha növeszt új idegpályákat az agya. Amióta kinyitotta a szemét, folyamatos kérdés volt számunkra, hogy mit lát, mert nem követett a szemével. Szerettünk volna egy átfogó szemészeti vizsgálatot, amire azonban a járvány miatt csak idén márciusban került sor. Rukaiya sajnos nem lát, egyik szemén némi fénylátása van, ez kicsit vigasztal bennünket. Kérgi vakság, javulás csak csodával lehetséges. A hallása viszont tökéletes.

Már 2019 decemberében észrevettem, hogy magyar beszédre, magyar dalokra megnyugszik. Küldtem is videókat az anyukának, és ő nemrég megkért, hogy küldjünk neki újakat, mert azt látja, hogy Rukaiya viselkedése azonnal megváltozik a magyar beszédtől, daloktól.

A háttérben az lehet, hogy agyvérzését követően Rukaiya agytörzse ép maradt, és az ott tárolt, még egészséges korából származó érzelmi emléknyomok mozgósíthatóak, emiatt élhet át örömöt a magyar beszéd és dalok hallatán. Jól érzi magát otthon a nagy családban. Otthoni gondozása is megoldódni látszik: jár majd hozzájuk valaki, aki gondozza őt, amíg anyukája az iskolában tanít. Az anya számára riasztó lehetőségként időnként felsejlett az is, hogy soha többet nem taníthat már, az élete Rukaiya gondozásából fog állni.

– Úgy tudom, egy 35 négyzetméteres szobában kellett a rehabilitáció másfél éve során élnie a családnak. Gondolom, az eredeti terv nem ez volt.
– A koronavírus-járvány a mi számításainkat is keresztülhúzta. Az eredeti terv szerint az operációt követő egy évre intenzív rehabilitációt nyújtó intézményben helyeztük volna el a lányokat. Ez a műtét „egy szándékosan okozott, óriási agyi trauma” – ahogy Csókay doktor nevezte –, és az ilyen nagy agyi traumákat követően az első év a kritikus időablak. Ekkor lehet a legtöbb fejlődést elérni, de ehhez intenzív fejlesztés szükséges. Az általunk kiválasztott intézmény közelében kapott volna a család egy lakást, a nagy kislányuk járt volna a katonai negyed iskolájába, amely egyébként az ország legjobb iskolája (tervünknek ez a része a járvány dacára is megvalósult), a két kicsi pedig a katonai kórház társintézményében lett volna rehabilitálva. Közbejött azonban a Covid, és az ország teljes lezárása. A külső intézményből bejáró terapeuták többé nem jöhettek. Távfejlesztésekkel igyekeztek megoldani a helyzetet, illetve a Semmelweis Egyetem Pető Intézetéből ment ki egy-egy hónapra konduktor, Sirályné Hardi Margit. A család nem hagyhatta el a kórházat, emiatt kellett másfél évig egy szobában élniük.

– Az apukáról keveset beszéltünk. Ő hogyan élte meg az elmúlt éveket, mennyire volt támasza a családnak, erején felül teljesítő feleségének?
– Az édesapa Magyarországon különösen nehéz helyzetben volt, hiszen kicsúszott a talaj a lába alól, mivel kiesett minden szociális szerepéből. Az ő kultúrájukban egy férfi pénzt keres, vezeti és irányítja a családját. Nem vesz részt a háztartásban, sem a gyerekek gondozásában. A sziámi ikrek adta speciális helyzet miatt neki valamennyire muszáj volt belefolynia a gyermeknevelésbe, mert az anya nem tudta őket egyedül felemelni. Az apa iszlám hitoktató, Magyarországon nem vállalhatott munkát. Nehezen találta a helyét nálunk.

Valami átalakulás azonban végbement benne, mert Bangladesben szinte „minta férjként” kezdett viselkedni: segített a feleségének, bevásárolt, gondozta a gyerekeket.

– Nincs vége még a folyamatnak, hiszen készülnek majd újra kiutazni a családhoz. De azt már most is érezheti, mit adott önnek, hogy részt vehetett ebben a nem mindennapi küldetésben.
– Ajándék volt, hogy a magyar alapítvány csapatának tagja lehettem jóban-rosszban. Beíródtunk a család élettörténetébe is, ez felelősség, hiszen bíznak bennünk, számítanak ránk. Ajándék volt az is, hogy befogadtak, beengedtek az életükbe.
Megrendítő volt látni, milyen erős hitük van. Ritka mifelénk az, ahogy ők az élethez viszonyulnak. Mi mondjuk a Miatyánkot, de azért sokszor nem gondoljuk komolyan, hogy „legyen meg a te akaratod”. Bennük ez sokkal inkább működik.

Igen, visszatértünk a fertőtlenítőszagú valóságba. Mi, alsósok sokkal hamarabb, mint a nagyok. Bennünk, elsős tanítókban vegyült az izgalom, egy kis félelem, no meg a távoktatás okozta feszültség. (Hogy miért? Mindenki fantáziájára bízom, hogyan lehet távoktatva megtanítani egy írott „r” betűt.) Mi izgat minket, tanítókat most leginkább? A tanévzáró, a biziosztás.

Még nem tudom biztosan, miként történnek majd idén a tanév végi események. Remélem, idén ünnepélyesen szorítjuk meg a bizonyítványt, amely útlevél a második osztályba. Még a fülcincáló maszkot is eltűrném, csak én adhassam az apró kezekbe.
Ám előbb még itt az élménybeszámoló az elmúlt hetekről, amellyel adós maradtam.

Kedves Anyuk és Apuk!

Elsőskéink az első napot féktelen ünnepléssel kezdték. Jó, hogy ketten tanítunk nekik, igazságosan megosztoztunk a minket öleléssel fogadó apróságokon. Cserével persze.
A kislányok – cicás, macis, kisvirágos „makszban” – ugráltak egy hullahopp-karikába szorítva magukat. Hat gyerek egy karikában! A fiúk minden dörgedelmem ellenére a padok körül rohangáltak. Naná, hogy nem pakolták ki a táskájukat!

Mielőtt valaki a szívéhez kapna, a gyerekek azóta sem betegedtek meg.

Ismét birtokba vettük a kertet, az udvart. Legkisebb termetű, törékeny kislánykám, aki akkora, mint egy gyöngyszem, a homokozóból kimászva nyakig koszosan, fényes mosollyal közölte:
– Anyukám szerint inkább legyek piszkos, mint onlájn!
Milyen igaza van! Nagy ölelés anyukának!
A fiúk a maguk módján örvendeztek, intenzív focimeccsek szerveződtek. Hogy az milyen? A legtöbb focista csak fut, rohangál, száguldozik a focipályán anélkül, hogy labdához érne. Boldogság.
Végre lehet fodrászkodni a padokra ülve, bár az árak kissé megemelkedtek, mert egy copf megfonása már öt kavicsba kerül.

Furcsa következménye a távoktatásnak, hogy a gyerekek hihetetlen beszédessé váltak.

Jelképesen átugorjuk a minket eddig elválasztó laptopokat, csacsognak, megosztják  apró vagy fontos titkaikat. Hivatalos vagyok az összes homokvár ünnepélyes felavatására, részese vagyok a selyemhomokból készült kávék megízlelésének. Megszemlélem a pókférfi és póknő nászából született pókgyermekek futkározását a kerítés réseiben. Kis mosollyal összekacsintok a pókok magánéletét fürkésző kisfiúval, amikor a lányok sikongatni kezdenek a nyolclábú vadállatok láttán.
Türelmesen hallgatom meg a biciklitároló rejtekében talált kincsek felfedezőit, akik szokatlanul bőbeszédűen mesélnek régészeti munkáikról és otthoni kalandjaikról. Nyugalom, ezek a titkok főleg a kipotyogott fogacskákról szólnak!

Kép

Kép: Veres Gabriella

A visszatéréstől kissé elbágyadtak egyike mély filozófiai problémán töri a fejét. Hosszan. Vajon az elébe tett feladatlapon felbukkanó, hernyót formázó rajz azonos-e egy kukaccal. Mivel én készítettem az ábrát, a kérdés fontossága engem is megérint. A konklúzió: nem azonos.

Élvezem a géptelenkedést.

Csak akkor használom a számítógépet, ha feltétlenül muszáj. Boldogan szedem elő a személyes jelenlétet igénylő kártyákat, mágneses képecskéket, ollót használunk, térdig járunk a ragasztóban. Micsoda gyönyörűség színezni, ceruzát kérincsélni a padtárstól, ceruzakatapulttal kilőni a radírt! Természetesen csak szünetben.

Az, hogy tanulni is kell, és a visszatérés nem csupán a barátok hiányát megszüntető lehetőség, kicsit komolyabbá teszi az iskolában töltött időt. Kicsit. Örömtánc kezdődik, ha új betűt tanulunk, de rutinosan töltögetjük a kék, sárga és zöld borítós füzeteket.

Nem csupán ők tanulnak, mi is. Györgyi néni, aki a matematika rejtelmeibe vezeti be elsőseinket, élő egyenes adásban tudja meg, hogy a becslés mint matematikai fogalom kiterjed új cipőnk megbecsülésére is, és a randalírozás szó sok randit jelent.

Néhány nap után az online oktatás már csak egy emlék.

Nincs forgószék a laptop előtt, és kamera elé szoktatott macskákat meg nyuszikat sem látunk, mint a távoktatás idején. Nem integetnek kekszet majszoló kistesók, és nem köszönthetjük a távoktatáson elcsodálkozó nagymamákat. (Nagy ölelés, Nusi néni! ) Most egymás mellett ülve mesélni róluk sokkal érdekesebb. Lerajzolva örök emlék.

Eltelt néhány hét, és ugyanazt a fáradtságot érezzük kis tanítványainkon, no meg magunkon is, amit más tanévek végén is. Ha centit nem is vágunk, számoljuk a hátralevő napokat. A hagyományos oktatás egyik hátránya, hogy korán kell elhagyni ágyunkat. Sovány vigasz, hogy már csak tizenvalahány tanítási nap van hátra… Nekünk, tanítóknak lényegesen többet kell várnunk a szünetre, de egyszer eljön.

Akármilyen is lesz a tanévzáró és a bizonyítványok kiosztása, mindannyiunk vágya, hogy maszkban töltött tanévet nem akarunk többet!
Kitartást, kicsi elsősök! Nagy ölelés az anyuknak és apuknak!

Az ADHD -s gyermek megnehezíti a családi életet, többszörös terhet ró hozzátartozóira: konfliktust szül a házasságban, a tágabb rokonságban és ellenérzést kelthet a társadalomban is. Vajon miért? „Nehezen tudja kiszűrni a környezetéből, hogy mire szükséges figyelnie – mi az, ami fontos, mi az, ami kevésbé –, számára minden egyformán lényeges. Viselkedését az impulzivitás és aktivitás szabályozásának nehézségei is jellemzik” – összegez Süvegesné Rudan Margit, aki abban segít, hogy az érintett családok elfogadják e helyzetet és elfogadtassák a környezetükkel is, hogy a gyermekük „más” – nem rosszabb vagy jobb, csupán különbözik az átlagtól.

„Ahol változik bármi is a világban, ott egy ADHD-s van. Ők azok, akik a világot előremozdítják, akik a dolgokat egészen új szempontok szerint képesek nézni."

A szakember szerint ez csak abban az esetben van így, ha az érintettet szeretetteljes, támogató közeg veszi körül, akinek másokhoz hasonlóan nagy szüksége van barátokra.

A pedagógus és az ismeretségi kör gyakran nehezen tud megbirkózni a problémás gyerekkel – általában az aggódó szülőt okolják, amiért „képtelen” megnevelni a csemetéjét. A négyéves korban már biztonsággal felállítható diagnózis sajnos sokszor várat magára: tapasztalatok szerint mire a szülőnek feltűnik a probléma, addigra a gyerek ezt már másfél éve érzi. Nem érti, mi zajlik körülötte, miért más, mint a többiek, és miért nem kedvelik a társaságát – ezért még inkább nehéz a helyzete.

„Meghallgat. Válaszol. Segít eligazodni.” – Süvegesné Rudan Margit ezt ígéri azoknak honlapján, akikben felmerül az ADHD gyanúja.  A kulcs az ismeretszerzés nyomán való elfogadásban rejlik. Nem fogja a gyereket „megjavítani”, de adhat a szülőknek egy, az ismeretek szétszórt mozaikdarabjait összerendező „szemüveget”, egyfajta látásmódot, amely által az érintett viselkedése más megvilágításba kerülhet és az akut problémákat is kezelni tudja.

A beszélgetésből többek közt arra is fény derül, hogy hogyan tarthatjuk fenn egy tanórán az ADHD-s gyermek figyelmét, és mik az előnyei, komoly értékei egy ADHD-s testvérnek.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

Spiritusz. Bátorító beszélgetések a lelki egészségért. A Képmás magazin pszichológiai podcast-műsora. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek életük legnehezebb és legörömtelibb időszakairól, küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. Tartsanak velünk!
A műsorvezetők, egymást váltva: Németh Szilvia rádiós műsorvezető, a Képmás magazin újságírója és Bóna Judit, a KarcFM műsorvezető-szerkesztője.
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.