Melegben mindig nagyobb megterhelés a sportolás, még a gyakorlottabbak is hajlamosak ilyenkor termekben maradni, nem kimenni a szabadba. Persze a kánikula nem zárja ki a szabad ég alatti mozgást, de a jó időzítésre és néhány apróságra nem árt figyelni. Futók körében például viszonylag új praktika, hogy vizesen veszik fel az amúgy hűvösebb időben használatos karmelegítőt, sőt, jégkockákat tesznek alá, hogy hűtsék magukat. „Általában az érrendszeren keresztül hűtünk, ez a megoldás is ezt a célt szolgálja: a karra húzott eszköz a keringő vért hűti, azzal együtt pedig az egész szervezetet” – mondja dr. Szirmák Eszter kardiológus főorvos.

A meleg a szervezetre több irányból is hatást gyakorol. Egyrészt emelkedik miatta a pulzusszám, az erek kitágulása miatt pedig csökken a vérnyomás. Ez az oka annak, hogy sok olyan magas vérnyomásos beteg van, akinek kánikulában vissza kell venni a gyógyszeradagját, mert ilyenkor nekik is lejjebb megy a vérnyomásuk.

Viszont a mozgásra figyelniük kell, mert alapból is kórosan reagálhatnak egy megterhelő helyzetre. Például a gyorsabban felmenő vérnyomás gyorsabban is eshet, könnyen a megszokott érték alá csökken, ami ájulással is járhat. Az egészséges fiataloknál ilyen jellegű veszélyek nincsenek, de arra nekik is ügyelniük kell, hogy tűző napon ne fussanak.

Pulzus mindenekelőtt

„A déli órákban nem tanácsos sportolni, és figyelni kell a pulzust is, azt fontos megfelelő szinten tartani. Ezt az jelzi, hogy az érintettek futás közben még tudnak beszélni. Az ehhez szükséges levegő hiánya a hobbiszinten sportolóknál mindig mutatja a túlterhelést, ilyen esetekben lassítani kell. A pulzus monitorozása érdekében érdemes aktivitásmérőt is viselni, az folyamatosan mutatja a szívfrekvencia értékét” – emeli ki Szirmák Eszter. Általánosságban azt szokták mondani, hogy a terheléskor elfogadható munkapulzust meleg időben úgy lehet meghatározni, hogy 220 mínusz az életkor, mínusz 15-20 százalék. Ez alapján egy 38 éves ember esetében 145-155 a még elfogadható munkapulzus-érték. Persze rövidebb időre lehet fölé is menni, de hosszabb távon ez nem szerencsés. Természetesen a sprintsportokra ez nem vonatkozik, de magasabb pulzus csak edzett sportolóknak ajánlott. Ezek az értékek azokra sem vonatkoznak, akiknek valamilyen krónikus betegsége van. Nekik különösen óvatosan kell melegben mozogniuk.

Jó példa erre a koszorúér-betegség, amelynél a meleg szintén megterhelő, és mivel ilyenkor a pulzus is emelkedik, különösen ügyelni kell az értékére. Annak, aki szív- és érrendszeri betegségére béta-blokkolót is szed, kardiológusától kell megkérdeznie, hogy sportoláskor milyen szívfrekvencia engedhető meg. Ennek oka, hogy ezek a gyógyszerek visszafogják a pulzust, így a betegeknél már akkor felléphetnek keringési problémák, ha értéke arra a szintre emelkedik, amit az egészséges embereknél terheléskor még normálisnak tartanak.

Kézben a kulacs

Melegben a megfelelő folyadékbevitelre is ügyelni kell, az erekben keringő vér mennyisége ilyenkor sem csökkenhet. Ez viszont a fokozott izzadás miatt könnyebben megtörténik, mint hidegebb időben. Néhány kilométeres kocogásra persze nem kell hatalmas kulaccsal indulni, de hosszabb távokra mindenképp. Például míg egy 5 kilométeres körnél elég, ha előtte és utána iszunk, fölötte már ez könnyen kevésnek bizonyulhat. Ráadásul, ha nagyon izzadunk, nemcsak a vizet kell pótolni, hanem a sókat is. „Erre szolgálnak az izotóniás italok, amelyek a verejtékkel elvesztett ionokat is pótolják. Persze nem kell állandóan ilyeneket inni, de az nem szerencsés, ha valaki folyamatos, hosszú ideig tartó izzadás közben csak a vizet pótolja. Ilyenkor az érintett kvázi vízmérgezést kap, kimosódnak szervezetéből az ionok, ami szívritmuszavarokhoz vezethet” – hangsúlyozza a kardiológus.

Kép

Kép: Freepik

A megfelelő folyadékpótlásra nemcsak futás közben kell figyelni, hanem kerékpározásnál is: kulacs nélkül bringára sem szabad pattanni. Aki napos időben indul hosszabb kerékpártúrára, annak az izotóniás oldatokról sem szabad megfeledkeznie. Nemcsak a sók, de a cukor pótlása is fontos. Erre a célra kiváló a szőlőcukor, ami nagy segítséget jelent akkor, ha valaki gyengülni, izzadni, szédülni kezd. Utóbbi panaszok arra utalnak, hogy a vércukorszint nem megfelelő, a szervezet a máj glikogéntartalmát már elhasználta.

Többfunkciós sapka

Sportolás közben hasznos a sapka is, amit nemcsak akkor kell viselni, ha a szervezet érzi a meleget, hanem gyakorlatilag állandóan. Egyrészt árnyékol, így védelmet jelent a napsugarak és a melegedés ellen, ha pedig napellenzője is van, akkor a szemet is védi az ártó UV-sugaraktól. Ezt a kiegészítőt úszáskor sem kellene levenni, pláne nem tengerben, ahol a hűs szellők végképp feledtethetik a kánikulát. „Úszás közben testünket a víz hűti, de a fejünket nem, így nagyon könnyen napszúrást kaphatunk. Erre olyan kellemetlen tünetek utalnak, mint a hányinger és a hányás, a szédülés és a fejfájás. Súlyosabb esetben egyéb neurológiai panaszok is jelentkezhetnek” – mondja Szirmák Eszter. A sapkát tanácsos vizezni, hogy a hűtést az is fokozza.

Ezen túlmenően gondoskodni kell a fényvédelemről is, hiszen úszás közben a bőr védtelen. Hasonló a helyzet a többi vízi sporttal, például a kajakozással is, amelynél a fényvédelem szintén kulcskérdés.

Futás közben szerencsésebb eleve kerülni a fedetlen felsőtesttel való sportolást, célszerű inkább olyan légáteresztő, szellős öltözetet viselni, ami a napsugaraktól is véd. Nem mindegy az sem, hogy milyen a ruha színe: míg a sötét árnyalatok elnyelik a napsugarakat, és így még jobban melegítenek, addig a világos színek visszaverik azokat. Aki mindenképpen fedetlen bőrrel akar sportolni, annak a folyamatos fényvédelemről semmiképp nem szabad megfeledkeznie: a kenegetést ismételgetni is kell, hiszen az izzadással a fényvédő is könnyen távozik. Mivel a napsugárzás a szemnek is árt, gondoskodni kell annak védelméről is. Már vannak olyan műkönnyek, amelyek segítenek kivédeni a káros UV-B sugarakat, de teljes biztonságot csak a napszemüvegek jelentenek.

Ésszel kezdeni

Aki korábban nem futott rendszeresen, az ne is a nyári szabadság alatt kezdjen bele, pláne ne a kánikulában. Kocogni még a gyakorlottabb futóknak is csak a kora reggeli órákban, hat-hét, maximum nyolc óra tájban ajánlott, illetve a késő esti órákban. Az evés utáni sportolás a szervezetet pluszban is terheli, ezért edzés előtt csak könnyebb étkezések javasoltak. A legszerencsésebbek a mediterrán fogások, zöldségek és gyümölcsök. Kevés szénhidrát megengedett, de a zsíros, olajos ételek nem javasoltak az edzés előtti órákban. A legjobb, ha az érintettek étkezés után két órát várnak a sportolással. Ha hamarabb indulnak, akkor inkább az ételek feldolgozását végző gyomor- és bélrendszerhez megy a vér, kevésebb jut a szívhez, az agyhoz és az izmokhoz.

Persze ez évszaktól független aranyszabály: ha azt akarjuk, hogy jó vérellátása legyen ezeknek a szerveknek, figyelni kell arra, hogy a gyomor le legyen tele.

Gyengébbek a gyerekek

A gyerekekre nyári sportolásnál még inkább figyelni kell, ők ugyanis sokkal könnyebben kiszáradnak, mint a felnőttek. A kicsik a családi kerékpártúrákon is jóval hamarabb kifáradhatnak és napszúrást kaphatnak, korábban leéghet a bőrük. Nagyobb veszélynek vannak kitéve azok is, akiknek vékony a testalkatuk, ők szintén könnyebben kiszáradhatnak, mint a robusztusabb személyek. Kismamáknak kánikulában egyáltalán nem tanácsos sportolni, nekik inkább a hűvösebb helyiségekben való torna, illetve a kora reggeli vagy késő esti séta javasolható.

Lecsap a meleg

Melegben a szervezet eleve kimerültebb, ilyenkor sportolás nélkül is fáradékonyabbnak érzik magukat az emberek, nehezebben mozdulnak. A teljesítmény eleve gyengébb, mint hidegebb időben, így nem szabad ugyanazokat az eredményeket várni. Abban a pillanatban meg kell állni, hogy enyhe hányinger vagy szédülés, túlzott fáradtság jelentkezik. Ezek mind azt jelzik, hogy a sport a kelleténél jobban megterheli a szervezetet.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A granolát nem sok választja el a szintén sokak által kedvelt müzlitől: a két, jellemzően reggelire fogyasztott fogásnak zömében ugyanazok az alapanyagai, csak az utóbbiban ezeket szárazon elegyítik. A granola esetében azonban a zabot, a magvakat és az aszalt gyümölcsöket valamilyen zsiradékkal és édesítőszerrel keverik össze, majd az egészet összepirítják a sütőben. Így a fogás rusztikusabb, nagyobb darabokat tartalmaz, viszont a (növényi) tejbe vagy joghurtba áztatáson túl akár magában is fogyasztható. Mi is nehezen álljuk meg, hogy napszaktól függetlenül ne nassoljunk az isteni, itthoni készletekből.

A granola nem véletlenül vált korunk egyik legnépszerűbb reggeli fogásává, hiszen megfizethető, tápláló, finom és egészséges is. A magját alkotó zab nagy mennyiségű B1, B2, B3, B6 és K-vitamint tartalmaz, emellett gazdag cink-, vas-, szelén-, magnézium-, kalcium-, réz- és mangánforrás. Már akár napi 50 g fogyasztása is csökkenti a vérnyomást, a koleszterinszintet, a szív- és érrendszeri betegségek és a rák kialakulásának kockázatát. Emellett a zab rostokban és fehérjében dúskáló energiaforrás, tehát jót tesz az emésztésnek, a csontok és az erek állapotának. Az már csak hab a tortán, hogy a mentális teljesítőképességre és a kedélyre is jó hatást gyakorol, hiszen a benne található - boldogságvitaminnak is nevezett – B1 vitamin kvázi egy antidepresszáns, ugyanis ez felel a jókedvért felelős szerotonin hormon termeléséért. Persze nem árt észben tartani, hogy a granolák a zabon túl édesítőszert is tartalmaznak, tehát magasabb a kalóriatartalmuk!

A házi granolák mellett több ok szól, az egyik az, hogy pillanatok alatt elkészíthetők – nemcsak a tálalásukat, hanem az összeállításukat tekintve is. Ráadásul pontosan olyan ízvilágúra és állagúra készíthetjük a családi reggelik legújabb favoritját, amilyennek mi szeretjük. Az elkészítése emellett kevés alapanyagot igényel, amik ráadásul a legtöbb a szupermarket polcain elérhetők, és így legalább pontosan tudjuk, hogy mi és milyen minőségben kerül a reggelinkbe. Jó hír továbbá, hogy aki az egészséges, de gyors reggelik mellett a környezettudatosságot is szem előtt tartja, az majdnem teljesen csomagolásmentesen, vagyis zero waste is be tudja szerezni az alapanyagokat. Néhány kivételével én is csomagolás nélkül vásároltam mindent az alábbi receptekhez.

Kép

Kép: Pexels / Polina Tankilevitch

1. Duplacsokis-banános granola

Hozzávalók:

• 400 g nagyszemű zabpehely
• 100 g törökmogyoró
• 100 g pekándió
• 3-4 marék banánchips
• 4 marék étcsokoládé-pasztilla
• 250 g kókuszzsír
• 250 g méz
• 1 csipet só
• 1 kk őrölt fahéj
• 2 ek cukrozatlan kakaópor

Elkészítés:

A magvakat és a banánchipset egy éles kés segítségével rusztikus darabokra aprítjuk, majd összekeverjük a zabbal. Egy kisebb lábosban, alacsony lángon felolvasztjuk a kókuszzsírt, hozzáadjuk a mézet, a sót, a fahéjat és a kakaóport, illetve a csokipasztillák felét. Az összeolvasztott (de nem összeforralt!) masszával aztán alaposan leöntjük a zabos keveréket, átkeverjük, majd sütőpapírral bélelt tepsire egyengetjük. Előmelegített, 180 °C-os sütőben, körülbelül 15-20 perc alatt megpirítjuk, közben gyakran átforgatjuk. Miután kihűlt, hozzákeverjük a csokipasztilla maradékát, majd tetszés szerint tároljuk – mi a nagy befőttesüvegeket, üvegtárolókat ajánljuk!

2. A „Bounty” granola

Hozzávalók:

• 400 g nagyszemű zabpehely
• 100 g törökmogyoró
• 100 g szeletelt mandula
• 3 marék kókuszreszelék
• 4 marék kókuszforgács
• 3 marék tejcsokoládé pasztilla
• 1 marék fehércsokoládé pasztilla
• 250 g kókuszzsír
• 125 g méz
• 100 g nádcukor
• 1 csipet só

Elkészítés:

A fenti recepthez hasonlóan most is először alaposan összekeverjük a száraz hozzávalókat, azaz a zabot, a magvakat és a kókuszt. A felolvasztott kókuszzsírban pedig ezúttal a mézet, a nádcukrot, a sót és a fehércsokoládét oldjuk fel (ha túl sűrű, hígíthatjuk néhány evőkanál növényi tejjel), majd a még meleg keverékkel dolgozzuk össze a száraz hozzávalókat. A 180 °C fokos, rövid sütés után hagyjuk kihűlni, majd keverjük bele a tejcsokoládé pasztillákat.

3. Áfonyás-fehércsokis granola

Hozzávalók:

• 400 g nagyszemű zabpehely
• 200 g hántolt mandula
• 3-4 marék aszalt vörösáfonya
• 4 marék fehércsokoládé pasztilla
• 250 g kókuszzsír
• 125 g méz
• 125 g juharszirup
• 1,5 kk vanília aroma
• 1 csipet só

Elkészítés:

Az aszalt áfonyát és a mandulát felaprítjuk, majd összekeverjük a zabbal. Az alacsony lángon megfuttatott kókuszzsírban ismét elkeverjük a mézet és a sót, illetve ezúttal juharsziruppal, vanília aromával és a fehércsokoládé pasztillák felével egészítjük ki. A felolvadt masszával összekevert zabos elegyet a sütőbe toljuk, majd 20 perc pirulás, kevergetés után hűlni hagyjuk. Szobahőmérsékleten mehet bele a csokoládépasztillák másik fele!

– A viselet viselkedésről is árulkodik? 
Á: Igaz, milyen gyönyörű szó? Ahogy a legény kitárulkozik, ki van gombolva az inge, úgy a férfiember ingnyakának begombolásával is jelzi, hogy van asszonya, és a lelkét már nem akarja megnyitni senki más felé. Amikor világos korlátok között kezdjük magunkat megmutatni, létrejön egy mindenki számára érthető jelrendszer.

– A színpadi kitárulkozásotok éppen az ellentéte annak, amit civilben látunk.
Á: A szerelem az két emberre tartozik, senki másra. Mára közhely, hogy a tánc a szerelem függőleges megélése. Tudok-e a másikkal együtt táncolni? Hogy létrejön-e az együtt,az nem csak technika kérdése.

A néptáncban is működnie kell annak, hogy a férfi vezet. Van, akit azért nem lehet vezetni, mert olyan a keze, mint egy döglött hal, van, akit meg azért, mert úgy ellentart, hogy mozdíthatatlan.

Ha pont annyira tart ellen a másik, hogy én meg tudom fordítani, akkor tudunk táncolni.

– Mióta járjátok a házasság nevű táncot?
M: Februárban lesz hat éve. Eskető papunk, Márton atya a felkészítésnél azt mondta, hogy ha van olyan, amit szeretnénk egymásban megváltoztatni, akkor utoljára találkoztunk hármasban. Szigorú kijelentés volt, de jogos. Hiszen, ha a kezdeteknél van olyan tulajdonsága a leendő házastársunknak, amit nem tudunk elfogadni, akkor a kapcsolat vakvágány.

– Árpád, te sem akartad megváltoztatni Mancsit?
Á: Nekem ő úgy jó, ahogy van. Színpadon láttam először, a Hallhatatlanság országát játszotta, és komolyan harcolni kezdtem a gondolattal: ő lesz a feleségem. Az ember ilyenkor azért azonnal megállítja az eszét, hogy „ilyet nem lehet gondolni”. Nem is láttuk egymást utána két évig.

– Mi fogott meg benne?
Á: Nagyon nehéz szavakba önteni. 50 felé, amikor az ember feleséget gondol magának, egy teljességet lát már, nem szétszálazható vagy megnevezhető részeket. Azért a kis bolondságért… című előadásunkba is beleszőttük, hogy háromlábú széken jó a párunkkal végigülni egy életet. Nemcsak a piros lábat kell megtalálni, ami a szerelem, hanem a szellemi és a lelki hasonlóságot is, ami ha felvillan, azonnal ráismer az ember: vele minden működhetne. Ezt gondoltam – és agyon is ütöttem a gondolatot, mert egy másik élethelyzetben voltam, ami bármennyire is rogyadozott, de még fennállt.
M: Árpádot én is színpadon láttam először, és ahogy mesélt, bábozott, ahogy énekelt és kísérte magát a kobozzal, azonnal mély rokonságot éreztem vele. Titokzatos dolog, ahogy két ember egymás mellé rendelődik. A lelkek kapcsolódása színpad-nézőtér távolságból is érezhető, ha nagyon rokoni az, amivel találkozunk.

Érdekes többletet ad, amikor az ember valakit a színpadon figyelhet meg, játék közben – a nézőnek nemcsak rejtett helyzete van, hanem ideje is, hogy átszűrje magán azt, amit lát.

Azért is rémisztő foglalkozás az előadó-művészet, mert bizonyos szinten muszáj lemeztelenednünk a lelkünkben, és élesebben látszik a legbelsőbb valóságunk.

– Nagyon megkapó, hogy házaspárként vagytok jelen a színpadon és nyíltan beszéltek a szexualitásról is a már említett darabban, ami először talán zavarba ejtőnek tűnhet.
Á: Fontos, hogy virágnyelven beszélünk: a magyar népi kultúra szemérmes, de hamisságtól mentes, a maga helyén foglalkozik a szexualitással. Mancsi nagyon jól kitalálta, hogy az előadásban hova tegye a hangsúlyt.

M: A mai társadalomban az álszemérem miatt kezeljük tabuként a szexualitást vagy a halált, amiről pedig a népi világ természetes módon képes beszélni – most vagy a vizuális túlingerléssel és vulgáris megnyilvánulásokkal, vagy a teljes elhallgatással lehet találkozni.

A szexualitásról beszélni fiatalok között szerintünk úgy lehet, hogy az esetleges hibákat megnevetjük. A humor az elrontott utak, traumák feldolgozásában is fontos segítség lehet.
Á: A jelképeken keresztül elmondott történet nem rombol. Ahol a női nemiség az aranyfészek, vagy ahol a leánynak kiskertjében a legény kapálgatni szeretne – mindenki tudja, hogy miről van szó. Egy gyermek a maga szintjén a ház előtti kiskertre gondol, ami ugyanúgy fontos, mert azt mindig az eladósorban lévő lány gondozta.
M: Egy-egy előadásból mindenki a saját maga lelkisége szerint vihet haza üzenetet, mert a jelképek révén a történet több szinten értelmezhető. Óriási tudás ez.

Kép

Kép: Páczai Tamás

–Azért a színpadon, épp az említett Pajzán históriákat nézve a női egyenjogúság harcosai elégedetten szuszognak a nézőtéren, látva Mariannt, ahogy Árpádot rendezgeti; itt nálatok mégsem ezt a dinamikát érzékelem.
M: Az egyetemen az egyik tanárom, Nánay István mondta: ha egy férfit és egy nőt látunk a színpadon, az a teljesség leképeződése – máris fél siker. A vásári bábjáték gyakori felállása a főkolompos és a rezonőr párosából adódó komikum – nálunk az a pikantériája az ügynek, hogy a főkolompos a színpadon én vagyok.
Bár az előadásokon kívüli életünkben egyikünk sem nyomja el a másikat, mégis sokan szokták sajnálni Árpádot, főleg a férfiak, hogy egy ilyen „sokhangú asszonnyal” van megverve, de nálunk ez abból adódik, hogy Árpád fő feladata a zenei kíséret – ez színpadon alázatos helyzet.
Á: A színpad világában nem a demokrácia működik.
M: Bár rendezői kérdésekben olykor despotikus tudok lenni, de a zenei dolgokba nem szólok bele. Csodálatos, hogy Árpáddal úgy tudunk együttműködni, hogy szavakkal körülírom, milyen zenét képzelek adott jelenetekhez, és ő pont azt a zenét hozza, vagy még sokkal kifejezőbbet. A balladás estünkben, vagy a Betlehemezésben is Árpád irányít a zeneiségével, én a dramaturgiai ívvel a keze alá dolgozom.
Amikor egy húsvét előtti fellépésén először hallottam Árpádtól egy fantasztikus népi gyűjtést, az Arany Miatyánkot, rögtön tudtam, hogy ezzel kellene befejeznünk a Betlehemest. Általánosan a játék vége, hogy Mária elaltatja a kicsi Jézust. Nálunk a Kisjézus sehogyan sem tud elaludni, és sor kerülhet Mária és Jézus között erre a különleges beszélgetésre, amiben Jézus előre elmeséli az anyjának, hogy mi fog kettejükkel történni a nagyhétben, és még az után is. Rendre megérinti váratlanságával ez a jelenet közönségünket, annak ellenére, hogy legtöbb karácsonyi énekünkben felsejlik húsvét áldozata.
Á: E kettős gondolkodás jelenik meg hagyományosan a karácsonyi dudaszóban is. Hiszen a pokolbéli ördögök hangszerén is elbillegtetjük e szent karácsonyi énekeket. Így lehet jelen a fény születésekor a sötétség is. Ebben pedig én voltam nagyon határozott, hogy dudaszó nélkül nem érdemes betlehemes előadást készíteni. A legutóbbi karácsonykor nagyon hiányoztak ezek az elmaradt betlehemezések, hiszen általuk magunk is könnyebben készülünk az ünnepre.

– Ti hogyan néztek az ég felé?
M: Nekem a természet közelsége segít, legyen szó megtisztulásról vagy teremtő gondolatokról – ezek olyan monoton tevékenység közben is megtalálhatnak, mint amilyen például a kislányom hintáztatása. 

Á: Többezer négyzetméter kukoricánk volt, amit régen kézzel műveltünk, annak a kapálása is meglehetősen egyhangú tevékenység, de közben égbe szárnyaló beszélgetések tudtak kialakulni, ahogy a méhekkel való foglalatosság közben is.

– A méhészkedés hogyan lett az életetek része?
Á: Tizennyolc évvel ezelőtt megismerkedtem egy 83 éves méhészmesterrel, aki csodavilágot nyitott ki előttem azzal, hogy két évig inas lehettem mellette. Ozsvald Bálint bácsi, aki még hazagyalogolt a Don-kanyarból, egy új hivatást adott nekem, és csak reméltem, hogy a kettő előbb-utóbb összeér: a méhészet és kobzos énekmondás – mert mindkettőre úgy találtam rá, hogy a szívem mélyéig azonos voltam velük. 

– Mitől hivatás a méhészkedés? 
Á: Bálint bácsi mindig azt mondta, hogy „Árpi, szeretni kell a méheket” – ez az első és a legfontosabb. A második meg az, hogy nem szabad kiskanállal méhészkedni. Ha az ember belekóstolva a méhészkedésbe máris a pénztárcáját kezdi nézni, az nem működik – ez a kiskanállal való méhészkedés. Nagyon kell szeretni a méheket.

–Ez mit jelent?
Á: Azt, hogy öröm velük lenni. Nemcsak dolgozni megyek hozzájuk, hanem mondjuk karácsonykor is, amikor éppen nincs velük teendő, de mégis ránézek a családra, a kaptárra, hallom a zümmögésüket, és ez örömmel tölt el. Amikor jönnek a problémák, ezzel a szeretettel könnyebb átvészelni.

Manapság sokkal nehezebb méhészkedni a sok vegyszer és betegség miatt, mint akár húsz éve, amikor először láttam méheket.

– Majdnem úgy beszélsz erről, mint a házasságról. A méhészkedésben is együtt vagytok, Mariann? 
M: Szeretem a méheket, nem félek tőlük, de nincsen hozzájuk tudásom. A kisinas munkákat, amire Árpád kér, el tudom végezni.
Á: Ilyen alkalmakkor Mancsi alázatos, és én vagyok a főkolompos. Munkánkban – igaz – hierarchia van, de a párkapcsolatunkban a szó legnemesebb értelmében társak vagyunk. Talán azért lehetséges ez, mert a saját magunkkal való megküzdés nagyobb részén valószínűleg már túl vagyunk.

– Most mivel küzdötök? Láttam a hátsó szobában a díszletet...
M: Igen, egy új bemutatóra készülünk. A kudarc rémével küzdünk. Minden produkciónak megvan az a pillanata, amikor az alkotó azt érzi, hogy mégsem lehet megcsinálni. Épp itt tartunk most… Ismerős ez a helyzet, de bízunk benne, hogy a Jóisten ezúttal is a hónunk alá nyúl, és megszólalhat a szóló szőlő, mosolygó alma és csengő barack. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. februári számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Fel tudod még idézni a baleset pillanatait?
– Tíz éves voltam. A barátnőmmel játszottunk, amikor egy gyertya elkapta a műszálas blúzomat, ami pillanatok alatt rám égett. A barátnőm megijedt és elfutott, végül a szomszédban lakó fogorvos talált rám és mentett meg. Az igazi baj azzal kezdődött, hogy nem kerültem rögtön a megfelelő helyre.

Egy hétig feküdtem kórházban Galántán lázasan, belilult szájjal, megégett testtel, és megfelelő kezelés nélkül. Az orvosok pedig arra kérték a szüleimet, búcsúzzanak el tőlem.

– Szerencsére, bár talán az utolsó pillanatban, Pozsonyba kerültél, ahol végül megfelelően elláttak.
– Mentőautóval vittek át, és amikor rám néztek, azt hitték, aznap történt a baleset. Közölték, hogy már csak óráim vannak hátra, ezért cselekedni kell. Fájdalomcsillapítás nélkül szedték ki a kötszereket a megégett részekből, több helyen még ma is jól láthatóak a jellegzetes kocka minták. Hatalmas fájdalmat éltem át, mindenki megrémült körülöttem. Majd ezután jöttek a kritikus órák, melyekben eldől, hogy életben maradok-e. A műtét során azonban a szervezetem úgy döntött, feladja: beállt a klinikai halál, de valahogy mégis az életet választottam – visszatértem a műtőasztalra.

Krisztina testének 38% égett meg a balesetben: a nyaka, a jobb karja, a mellkasa, a hátának és csípőjének egy része, tehát gyakorlatilag az egész jobb oldala. A kórházban töltött idő alatt nem is volt rajta olyan felület, ami ne lett volna bekötve egyrészt az égések, másrészt a bőrátültetések miatt. A sérült területekre ugyanis többek között a lábáról transzplantáltak át a bőrt.

– Harminchárom plasztikai műtéten vagyok túl, de még most is vannak hiányosságaim. A vállamat például nem érzem, a nyakam, amit tizenötször operáltak, folyamatosan húzódik, nem nyúlik rajta a bőr annyira, mint kellene – a helyi templom kupolájára például nem tudok felnézni. Egy ideig komoly diétát kellett tartanom, de most sem szabad például híznom, mert a bőröm nem rugalmas, akár el is szakadhat. A jobb karom sem tökéletes, körülbelül 5 cm-rel rövidebb, mint a másik. Más területen is voltak nehézségeim: amikor teherbe estem, meg kellett beszélnem a sebészemmel a részleteket. Mindössze 9 kg-ot híztam a várandósság alatt, és mivel a jobb oldalon nem volt hely, a baloldalra húzódva fejlődött a kislányom, aki 2,5 kg-mal született természetes módon.

Kép

Krisztina Kováč

– Hogyan birkóztál meg a gyógyulás lelki részével? Kik voltak azok, akik segítettek, támogattak ebben?
– Édesanyám és a sebészem mindvégig mellettem álltak, a legnehezebb pillanatokban is, például amikor megértettem, hogy az égési hegek sosem múlnak el. Gyerekként ugyanis azt vártam, hogy gyógyuljanak be a sebek, főleg, hogy a kórházban is azzal nyugtattak, újra szép lesz a bőröm.

Most már tudom, hogy csak erőt akartak adni nekem a gyógyuláshoz, és talán pont emiatt sikerült a sok műtétet, kezelést, és a lábadozási időszakot végigcsinálnom.

Persze voltak összeomlásaim, pszichológusokhoz jártam, ennek ellenére borzasztó nehéz volt minden. El voltam keseredve és csúnyának tartottam magam. Egy nap az orvosom rémisztő fotókat tett elém: frissen műtött gyerektest, vér, sebek mindenütt. Elsírtam magam, anélkül, hogy tudtam volna, hogy akkori önmagamat látom. Akkor, már kamaszként értettem meg mindent, és másként kezdtem tekinteni arra, aki a tükörből visszaköszönt rám.

– Biztosan ijesztő visszagondolni arra, ami veled történt, főleg, hogy már neked is van egy lányod.
– Utólag szülőként látom, hogy ez mennyire fájdalmas lehetett az édesanyámnak és az édesapámnak, de nekem is az volt, hiszen csak egy ablakon keresztül láthattam őket… Nem ölelhettük meg egymást, nem érezhettem az illatukat, az otthonról érkező illatokat. Gyerekként olyat tapasztaltam meg, amitől mindenki fél, és a legtöbben (szerencsére) sohasem élnek át. Velem megtörtént – de úgy érzem, megerősített, és segített abban, hogy jobban becsüljem a belső értékeimet. Sajnálom, hogy oly sok évig nem szerettem magam, de a léleknek több gyógyulási időre van szüksége.

Kép

Krisztina Kováč

– Az, ami veled történt, hatással volt arra, milyen karriert választasz magadnak?
– Mivel az életem egy részét - az első évet teljesen, de a tízes és húszas éveim nagyját is - kórházban töltöttem, az egészségügyben szerettem volna dolgozni, nővérként. Aztán ahogy teltek az évek, egyre inkább az foglalkoztatott, hogy hogyan takarjam el az emberek, és persze önmagam elől a hegeket. Így jött szóba a divatszakma.

Varrónő, majd divattervező lettem, azzal a céllal, hogy megégett, csonkított embereknek tervezzek ruhákat. Közel tíz évig dolgoztam ezen a területen, majd a pszichológia felé mozdultam, végül a fotózásban teljesedtem ki.

Utóbbi kettő jól megfér egymás mellett, hiszen az egyik a belsőről, a másik a külsőről szól. Szeretek a fotómodelljeimmel dolgozni, ők pedig tisztelnek engem. Megesik, hogy önbizalmat tudok nekik adni a történetemmel.

Rögös volt az út elfogadásig, hiszen Krisztina a baleset 25. évfordulóján, 35 évesen kezdte el érezni, hogy komoly változáson megy keresztül. Pestre került, egyetemre járt, a környezetváltozás és az élmények pedig rádöbbentették arra, hogy értékes ember, és a legjobb, amit tehet, hogy szereti és elfogadja magát. Ennyi év kellett ahhoz, hogy megbékéljen a múltbéli eseményekkel.

– Ma már merem vállalni a külsőm, és az sem okoz gondot, hogy rövid ujjú pólót vagy nyári ruhát vegyek fel, sőt a strandra is szívesen kimegyek. Korábban ez nem így volt. Tavasztól őszig depressziós voltam, hosszú ujjú garbóban jártam 30 fokban is. Nagyon sok negatív visszajelzést kaptam, és sajnos kapok még ma is, mert az emberek megijednek attól, amit látnak, és nem tudják hogyan kezelni. Annyira a külsőségek kerültek a középpontba, hogy sokan elfeledkeznek magukról és csak bámulnak. Van, amikor a tizenkét éves lányom szól rájuk. Rengeteg történetem van az el nem fogadással kapcsolatban, előfordult, hogy kiküldtek a medencéből, de ma is összesúgnak a hátam mögött a strandon felnőttek és gyerekek egyaránt. Kaptam már olyan megjegyzést, hogy „Neked krokodilbőröd van”, de megtörtént, hogy azt hitték nem igazi hegek, csupán tetoválás, és még tetszett is nekik. Vegyesek a visszajelzések, amit megértek, néha mégis az a reakcióm, hogy mélyen belenézek mások szemébe, mert annyira zavar, ahogy megfeledkeznek magukról. Nem baj, ha szemlélnek, az viszont nem mindegy, milyen módon. Azt látom, hogy az emberek nagyon pörgős életet élnek, önértékelési gondokkal küzdenek, és nem tudják értékelni azt, amijük van.

Pedig jó lenne tudni, hogy a lélek előrébb van, mint a test. Engem a velem történtek tanítottak meg arra, hogy semmin sem érdemes keseregni.

– Csak rád kell nézni, és látszik, hogy nagyobb önbizalommal rendelkezel, mint az átlagos nők.
– Ezt mind a tapasztalataimnak „köszönhetem”. Nagyon érdekes, de rengeteg nő az irigyem. Sokan nem értik, hogyan tudok ennyire pozitív lenni, és nem is tudják elfogadni, hogy jóban vagyok önmagammal. Mindennek a kulcsa a lelki béke és az elfogadás. Kibékültem önmagammal, és minden heget a testemen szépséghibának fogok fel. Ezzel a nőtársaimat is szeretném biztatni: szerethetjük önmagunkat a hibáinkkal együtt is. Sok munkám van abban, aki most vagyok, és tudom, hogy más ember lennék, ha nem történik meg mindaz, ami megtörtént.

Egyik napról a másikra romlott az állapota. Először csak sántított, mintha valamibe belelépett volna. Egy hét múlva rogyadozott a két hátsó lába. Olyannyira, hogy alig tudott felállni. Az injekciós kezelés hatékonynak tűnt, látszólag visszanyerte régi formáját, és nemcsak az életereje tért vissza, hanem a jókedve is. A gyógyszer sajnos nem segített még akkor sem, ha a kedvenc ételébe, a legízletesebb falatokba rejtettük el. Injekciót viszont nem kaphatott örökké, és valahogy annak is kopni kezdett a hatása.

Végül az orvos kimondta, amit egy ideje sejtettünk: nem tud segíteni.

Akkor már lebénult deréktól lefelé, elsorvadtak az izmai a csípőjénél, és megtanulta magát úgy hajtani előre és körbe-körbe, mint egy kisbaba, aki el akarja érni a játékait. Nagyon furcsa volt így látni, mintha ülne, kinyújtott lábbal. Úgy alkalmazkodott az adott helyzethez, és közben olyan sokatmondóan nézett ránk, mint egy ember. Többször megborzongtam erre a gondolatra, de tényleg másnak láttam a betegségben, emberibbnek. Mint akinek lelke van, és tudatosan küzd a megmagyarázhatatlannal. A szájába rakosgattuk a kiskatonákat, mert elment a kedve az evéstől. Finoman vette el a kezünkből a kockányi falatokat, nehogy megsértsen a hegyes fogaival.

Hetekig nem hallottuk a hangját. Csak akkor sóhajtott nagyokat, amikor a lépcsőn cipeltük fel, vagy beemeltük az autóba. De egy vonítással sem panaszkodott. Nem mondhatta el, vannak-e fájdalmai. Jó lett volna, ha megosztja velünk. Csak a nézése árulkodott a szomorúságról, és bármily furcsa, a háláról is. Hálás volt azért, hogy gondoskodunk róla.

A szomszédok és a járókelők hiányolták. Nem szaladt a kerítéshez, hogy a keréken gurulókat megugassa, vagy kicsikarjon egy jó szót, simogatást. A hely, ahol azelőtt százszor is körbefutott, kergetőzött, mint egy önfeledt, játékos biztonsági őr, hirtelen túl távolinak tűnt.

Nem vicsorgott a szomszéd fűnyírójára, és nem kísért fel minket a lépcsőn.

Döntöttem magamban, mert úgy éreztem, nincs más választásunk: kihívjuk az állatorvost, hogy altassa el. De meg kellett várnom, hogy lélekben a nagyfiam is eljusson idáig. Ő kapta ajándékba óvodás korában, és nagyon ragaszkodott hozzá. Egy idő után azonban kénytelen volt belátni: nem szenvedhet a kutyája a végtelenségig csak azért, hogy mellette lehessen.

Pár percig tartott a beavatkozás. Az első injekciótól tehetetlenül dőlt az oldalára, a másodiktól megállt a szíve. A tekintete elfelhősödött, a szeme megszürkült. Megszűnt szenvedni, a kezeim között.

Teljesen ellentétes gondolatok kavarogtak a fejemben. Tudtam, hogy nem ápolhatjuk úgy, mint egy krónikus ágyban fekvő beteget, pelenkázva és hurcolgatva, mindent a szájába adva. Mégis csak egy állatról volt szó. Ugyanakkor döbbenetes volt látni, ahogyan elillant belőle az élet. A mi kérésünkre, a mi elhatározásunkra. Tényleg ennyi lenne az átmenet?

Mi különbség van élőlény és élőlény között? Hol van a határ, amikor mások életéről mi rendelkezünk? Vajon ő másképp döntött volna? – ilyesfajta kérdések cikáztak az agyamban.

Egy régebbi filmélményemre gondoltam, amelynek néhány képkockája az emlékezetembe vésődött. Egy amerikai fiatalembert halálra ítéltek, mert erőszakos cselekedeteket követett el. Ha jól emlékszem, megerőszakolt egy lányt, és meg is ölte. Az üvegezett falú szobában remegve várta az ítélet végrehajtását, hogy az automata vezérlésű injekciók megadják az igazság döfését.
Mindig elborzadtam erre a gondolatra. Sosem értettem egyet a halálbüntetéssel, még ha jogosnak is tűnt, mert nem tartottam igazi megoldásnak. Így voltam az eutanáziával is. Elvégre kik vagyunk mi, hogy a teremtésbe belekontárkodjunk? Hogy a bűnöst vagy a magatehetetlent eltávolítsuk azért, mert haszontalan vagy kártékony az élete. Mert teherré vált, és nem tudunk mit kezdeni vele. Jogunk van-e ilyen horderejű kérdésekre mások nevében választ adni? És ha ez gyakorlattá válik, hogy lehet gátat szabni a szokásnak, a mindent megmagyarázó akaratnak?

Elképzeltem, mi lenne, ha rólam döntenének mások, az én életemről. Vagy a gyermekeiméről.

Gyakran felidézem magamban azokat az angliai botrányokat, amikor kisgyermekeket vagy felnőtteket nem tápláltak tovább mesterségesen, és levettek a lélegeztetőgépről, mert számukra idegen emberek, a parlament tagjai így szavaztak. Nem adták át őket más ország kórházának, amely vállalta volna az életben tartásukat, felkészülve a fogadásukra. Nemet mondtak az életükre. A szívem szakad meg, amikor a szüleik helyébe képzelem magam, átérezve tehetetlenségüket. Azóta sem értem, kinek mi érdeke fűződhet ahhoz, hogy megakadályozza más levegővételét.

Miközben tisztelem az élet kezdetét és végét, megéreztem az eutanázia ízét. Felkavarta a lelkiismeretemet, és megerősített abban, hogy milyen egyedülálló csoda az élet, és milyen nagy titok a halál.

– Az életedben olyan fontos szerepet játszik az önkéntesség, hogy esetedben ez már életforma. Mikor vállaltál először önkéntes munkát?
– Nyolc évvel ezelőtt, amikor Erdélybe mentem egy gyermekotthonba. Maradandó élmény volt, csakúgy, mint a Bátor Táborhoz köthető önkénteskedéseim, amiket szintén akkoriban kezdtem el, és azóta is az életem része.

Mára az önkéntesség nemcsak egy életforma nálam, hanem utazási „stílus” is – utazom, és közben vállalok önkéntes munkát.

Először három éve, Chilében kombináltam az utazást az önkéntes munkával, ahol hét hónapot töltöttem el. Itt is, mint azóta sok más helyen, szállásért és ellátásért cserébe dolgoztam. Amikor megérkezem valahová, akkor kezdek el családot keresni, akiknél megszállhatok, és akiknél van lehetőségem önkéntes munkát végezni.

– Mi vitt el Chilébe? Milyen élethelyzetben voltál, amikor elindultál?
– Előtte másfél évig dolgoztam itthon, de azt éreztem, hogy a „klasszikus” életmód – vagyis egy helyen lakni és egy helyre bejárni dolgozni – számomra nem megfelelő. Nem elégítette ki a kíváncsiságomat és a világ iránti érdeklődésemet sem, ezért arra gondoltam, hogy elutazom valahova. Annyira erős volt bennem ez a vágy, hogy egészen a világ másik végére sikerült mennem. Ahhoz pedig, hogy ez ilyen formában történt, elsősorban a költséghatékonyság vezetett. Lényegében így csak az A-ból B-be jutás költsége terhel: a célállomásra érkezve megvan mindenem, hisz mindig helyi családoknál lakom, ahol ellátást is kapok. Idővel az átélt élmények hatására megváltozott a szemléletem: most már a költséghatékonyság a legutolsó szempont.

Mindenhol részese lettem az érintett családok életének: egy fedél alatt laktunk, együtt étkeztünk, együtt mentünk családi szülinapokra, együtt éltük meg a jót és a rosszat is.

Ez nagyon felemelő és egyben intenzív érzés, amely egészen másfajta utazásélményt nyújt, mint bármi más.

– Chilében komposztálót építettél, Spanyolországban tűzrakóhelyet, Észtországban pedig szánhúzó kutyákkal dolgoztál. A tevékenység vagy a helyi kultúra vonz jobban, amikor úticélt választasz?
– Mindig az ország vagy a régió a meghatározó először. Észtország nagyon izgatta a fantáziámat, mert ritkán hallani róla, nem egy turistacélpont. Országon belül viszont már változó, hogy mi alapján keresek konkrét helyet vagy családot. Észtországon belül mindegy volt, hogy hová megyek, mert volt egy „projekt”, ami mindent lesöpört az asztalról: a huskyk. Chile területén legalább egy tucat helyen önkénteskedtem, a perui határtól a kontinentális rész legdélibb csücskéig. Az Atacama sivatagba mindenképpen el akartam jutni, és másodlagos volt, hogy a munkalehetőségek milyenek arrafelé. Érdekes, hogy aztán a legjobb famíliához kerültem végül, akikkel hatalmas élmény volt együtt lenni – nagyobb, mint a sivatag.

– Mit adott neked az észtországi kutyakaland?
– Akkor és ott úgy tudtam kapcsolódni e hetven kutyához, ahogy még a saját kutyámhoz, macskámhoz sem. Úgy éreztem, hogy egy egészen újfajta dimenzió nyílt meg számomra. Sokszor eszembe jutott az „Avatar” című film – abban van egy erő, amely keresztülfolyik mindenen. Amikor a kutyákkal voltam, az kicsit ilyen volt: a természet része lehettem.

Egy kis idő elteltével már a huskyk mozdulataiból értettem, hogy mit akarnak. Szavakkal nehéz leírni, hogy mennyire mély kötődést jelentett ez köztünk.

Azóta is próbálok ilyenformán kapcsolódni az állatokhoz, de nem mindig sikerül.

– Mennyire alkalmazkodsz könnyen, amikor idegen családoknál laksz külföldön?
– Az évek során nagyon magas lett az ingerküszöböm, és szeretem is megtapasztalni a kultúránkénti különbözőségeket. Például egész más a szeretetnyelve egy mediterrán embernek, mint egy északinak. A mediterránok kimondják, hogy mennyire szeretnek, odajönnek, megölelnek, míg egy északi sokkal inkább tartja a távolságot. Észtországban a családnak, akiknél laktam, megemlítettem, hogy szeretem a grépfrútot. Másnap az anyuka hozott nekem egyet. Vagyis minden kultúrában más módon fejezik ki ugyanazt, és nekem ezek a különbözőségek nagyon tetszenek – szeretem felfedezni őket és tanulni belőlük.

– Ha visszagondolsz bármelyik kalandodra, akkor mely emlékek térnek vissza leginkább?
– Mindig a kapcsolatok emlékezetesek: amikor emberekhez vagy épp állatokhoz kapcsolódom. A lelkek találkozásai hagynak leginkább maradandó nyomot bennem. Amikor Bolíviában önkénteskedtem, egy szabadnapomon bementem a városba. Este az utolsó busszal mentem haza a táborhelyünkre, ahol sárból készült házakat építettem egy perui bácsival és egy francia lánnyal együtt. A buszon nagyon figyeltem, hogy hol kell leszállni, és a megállómhoz közeledve egyszer csak a sötétben azt láttam, hogy zseblámpával valaki jelez a busznak. Ezt akkor csinálják, amikor fel akarnak szállni – nem is értettem, hogy az éjszaka kellős közepén ki akar eljutni még ennél is messzebb a várostól… Majd észrevettem, hogy az ismerős bácsi és a lány az. Leszálltam és megkérdeztem tőlük, hogy mi járatban vannak ilyen kései órán, mire azt mondták, hogy csak meg akartak várni és megbizonyosodni arról, hogy épségben visszaérkezem-e. Ez apróságnak tűnik, de az ilyen kedves gesztusok maradnak meg leginkább.

Kép

Kép: Tóth Zsuzsa

– Két éve stoppal mentél ki Észtországba, huszonnyolc sofőr segítségével érted el az úticélodat. Miért választottad az utazásnak ezt a módját?
­– Egyrészt nagyon vonzott az az elképzelés, hogy ilyen nagy távolságot stoppal tegyek meg. Másrészt „tetőzött” nálam az, ami mindenhonnan folyik ránk a médiából, hogy a világ veszélyes hely. Hiába tudom, hogy ez nem így van, és tízezerszer több a jó, valahogy ez a gondolat maga alá temetett.

Elhatároztam, hogy kimegyek stoppal Észtországba, és megmutatom magamnak és a környezetemnek, hogy igenis rengeteg jó ember van.

És így is lett… Minden sofőr, aki felvett, tiszta lelkű volt. Nagyon sok sztorit meséltek – megosztották velem életük örömeit, bánatait, és próbáltak tanulságokat is átadni mindabból, amit megtapasztaltak. Végül bebizonyosodott az, amit gondoltam: sokkal több jó létezik a világban, mint rossz. Egyetlen negatív élményem sem volt. Nem vagyok naiv: tudom, hogy történnek rossz dolgok, de arányaiban szerintem sokkal több a pozitívum. Ezért érdemes hinni és bízni.

– Miért térsz haza mindig az utazásaidról? Mi és ki vár itthon?
– Elsősorban a kultúra és a nyelv csábít haza, ahol fél szavakból is megértjük egymást. Sokszor próbáltam elmondani az útjaimon megismert, magukat világpolgároknak tartó embereknek, hogy mit jelent számomra egy magyar vers, vagy az, hogy magyar szót hallok az utcán. Nekem úgy kell ez, mint a levegő; ez az, ami mindig hazahúz.

– Mennyire támogat a családod ebben az életformában?
– El tudom képzelni, hogy amikor egy huszonéves lány egyedül elstoppol Észtországba, az egy szülő számára mennyire ijesztő lehet – a szüleim ennek ellenére próbálnak támogatóan jelen lenni. Valamennyire meg is értik, hogy miért csinálom ezt, és látják, hogy lételemem az utazás.

Amikor úton vagyok, akkor élek igazán – akkor tudom átélni és megélni a mindennapokat.

Hazajövetelkor mindig a szülői házba térek meg.

– Nagyon „kereken” éled az életet: ejtőernyőzöl, gokartozol, zenélsz, járod a világot. Hogy tervezed az elkövetkező hónapokat?
– Az év második felében az ESC, vagyis a European Solidarity Corps nevű szervezeten belül keresek önkéntes lehetőséget. Ide 18–30 év közöttiek jelentkezhetnek, akiket civil szervezetekhez közvetítenek. Nekem ez az utolsó évem erre, mert idén leszek harminc, úgyhogy ezt mindenképp szeretném kipróbálni. Előtte itthon dolgozom: jelenleg egy kecskeméti interaktív hangszergyűjtemény munkatársa vagyok. A Bátor Táborhoz hasonlóan itt is élményeket próbálunk adni azoknak, akik hozzánk betérnek – több mint kétezer hangszerünk van, amelyeket bárki kipróbálhat.

– Ha elképzeld magad öt év múlva, akkor mit látsz?
– Szeretnék nagy családot, még ha nem is feltétlen öt éven belül. El tudom magam képzelni egy városközeli tanyán, ahol állatok vesznek körül, de közben a kultúra is elérhető számomra. Ezek az elképzeléseim, ugyanakkor van még egy-két őrült tervem előtte: például szeretném gyalog megtenni az észtországi Narva és Gibraltár közti távolságot, vagyis átszelni Európát. Nem tudom, hogy a terveim beleférnek-e öt évbe.

Próbálok fokozottan figyelni a lelkem szavára és nem azért váltani életmódot, mert a társadalmi elvárások szerint eljött az ideje, hanem azért, mert ez az én belső igényem.

Ha öt év múlva még nem alakul ki ez az érzés, akkor még nem fogok megállapodni. Viszont, ha három esztendő múlva jön el ez az idő, akkor le fogok állni az utazásokkal, és családot alapítok itthon. Igyekszem önazonosan magamnak megfelelni, és olyan életet élni, ami számomra kedves.

Antibiotikumot vírusos fertőzéseknél nem lenne szabad szedni, ilyen gyógyszerekre csak akkor lehet szükség, ha bakteriális felülfertőződés is történik. Ráadásul ilyenkor is meg kell válogatni, hogy milyen antibiotikumot alkalmaznak. Előfordul például, hogy valaki mononukleózishoz kapcsolódó betegség – mondjuk mandulagyulladás – miatt penicillint kap a háziorvosától, pedig azt ilyenkor nem szabadna alkalmazni. „Mononukleózis mellett ez azért ellenjavallott, mert a betegséget leggyakrabban az Epstein-Barr vírus okozza, amely az egyik legrégebbi vírus, amivel az emberi faj valaha találkozott. Külön olyan sejtfelszíni receptorral rendelkezünk ellene, amely a vírus támadásakor ingerületbe kerül. Ennek hatására egyes immunrendszeri sejtek aktiválódnak, és sokszor biológiailag haszontalan immunválaszt is adnak” – mondja dr. Kádár János immunológus, infektológus, allergológus főorvos. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy átmenetileg olyan antitesteket is termelnek, amelyek rájuk amúgy nem jellemzők. 
Az Epstein-Barr vírus miatt termelődő szokatlan antitestek teszik azt lehetővé, hogy a mononukleózist nagyon egyszerűen lehessen azonosítani. Ezeket a korábban nem látott, múlékony, birkavörösvértest-ellenanyagokat lehet ugyanis kimutatni az úgynevezett birkavörösvérsejt-teszttel. Ilyenkor az emberi vért birka vörösvértestjeivel reagáltatják, aminek hatására utóbbi kicsapódik. De hogy mi köze ennek a penicillinhez? Az, hogy ha a penicillin típusú gyógyszereket – leginkább a félszintetikus változatokat – valódi, Epstein-Barr vírus okozta mononukleózisnál használják, akkor ugyanez a mechanizmus játszódik le.

A reakció nagyjából a penicillin szedésének kezdete után 10 nappal jelentkezik, ez okozza az apró, kanyarószerű kiütéseket.

Viszont ez nem azt jelenti, hogy valaki érzékeny a penicillinre – tehát nincs szó valódi allergiáról –, hanem csak azt, hogy az immunrendszer átmenetileg megbolydult a vírus hatására. Ilyenkor a penicillin egyszerű kiütést okoz, amitől nem kell megijedni. A valódi penicillinallergia nem ilyen, annak fele sem tréfa. 

Már a gyanú is elég 

„Az igazi penicillinérzékenység komisz kórkép, megjelenési képe igen változatos. Lehet szó egyszeri kiütésről, de kialakulhat fatális lágyrész-ödéma fulladással, gégevizenyővel, a légutak gyorsan kialakuló elzáródásával. Ilyenkor gégemetszésre is szükség lehet” – mondja Kádár János. Ilyen vészhelyzetet – ami lehet anafilaxiás sokk, vagy az erek falának fokozott áteresztőképességével járó angioneurotikus ödéma – minimális mennyiségű penicillin is kiválthat. Akár az is, ha a szomszédos kórteremben másnak beadnak egy ilyen injekciót.

Mivel a tényleges penicillinérzékenység ennyire veszélyes, és nem rendelkezünk megfelelő módszerrel a valódi allergia kizárására, mindenkit penicillinérzékenynek könyvelnek el, akinél ennek a gyanúja felmerül.

Ennek oka, hogy ugyan léteznek olyan in vitro módszerek, amelyekkel a betegtől levett vérből ki lehet mutatni az allergiát, de ezek eredménye csak közelíti a 100 százalékot. Mivel a teszt nem tökéletesen megbízható, teljes bizonyosságot csak az adna, ha a beteget penicillinkezelésnek tennék ki, viszont ez esetben a veszély olyan nagy, hogy egy teszt kedvéért nem lehet vállalni. Emiatt van az, hogy a becslések szerint a penicillinérzékenységet tízszer olyan gyakran mondják ki, mint a valóság. 

Kép

Kép: Freepik

Ha kikerülhetetlen a penicillin 

A penicillinallergia túlbecslése semmi gondot nem okoz – az orvosok alapesetben tudják helyettesíteni ezt a gyógyszert –, egészen addig, amíg a betegnek nincs szüksége mindenképpen ilyen antibiotikumra. Ez például egyes vérmérgezéseknél fordulhat elő, amikor baktériumok kerülnek a véráramba, de hasonló a helyzet szokatlan elhelyezkedésű bakteriális fertőzéseknél, a csontvelőgyulladás bizonyos eseteinél vagy egyes műtétek után.

Ha ilyenkor életveszélyes helyzet áll elő, és a penicillinre esetleg érzékeny betegnek muszáj ilyen gyógyszert kapnia, az csak úgy alkalmazható, ha mellette biztosított a kórházi háttér, az egészségügyi csapat pedig készen áll akár az újraáélesztésre is.

Allergiások persze nem csak penicillinre lehetünk: legalább tíz, de inkább húsz olyan mechanizmust ismernek az orvosok, amelyek különböző antibiotikumokra indulhatnak be, de ezek nem olyan veszélyesek, mint a penicillinérzékenység. Fönnállhat az antibiotikumokkal szemben intolerancia is, amelynél a gyógyszer szokatlanul kis adagban is olyan mellékhatásokat okoz, amelyek szedhetetlenné teszik. 

Kötelező váltogatni? 

Az antibiotikumok helyes megválasztása mindig orvosi feladat, ilyenkor a doktorok sok szempontot mérlegelnek. A nem súlyos esetekben általában tapasztalati alapon döntenek egy-egy gyógyszer mellett, ami kétélű fegyver. Ennek egyik oka, hogy a széles körű alkalmazás miatt kialakulnak olyan baktériumtörzsek, amelyekre a gyógyszerek már nem hatnak. A baktériumok ebből a szempontból szelekciós előnnyel rendelkeznek, mert számuk akár fél óra alatt is megduplázódhat, a gyorsabb szaporodási ciklus révén pedig a környezethez jól tudnak alkalmazkodni. Emiatt van az, hogy egyes baktériumoknál könnyen kialakulhatnak rezisztens törzsek. Vannak olyan baktériumok is, amelyek erre nem képesek, így általánosítani nem lehet.

Például a torokgyulladást gyakran okozó Streptococcus ellen mindig jó a hagyományos penicillin, a mikoplazma-fertőzéseknél pedig megfelel a doxiciklin, akár egymás után többször is.

Viszont sok olyan eset van, amikor muszáj váltogatni az antibiotikumokat. Különösen azok a kórokozók a veszélyesek, amelyek a kórházakban, intenzív osztályokon, idősotthonokban vagy csecsemőotthonokban cirkulálnak. Ezek rezisztens törzsei a nem kellőképpen átgondolt antibiotikum-alkalmazás miatt alakulhatnak ki nagyobb eséllyel. 

Mikor végeznek laborvizsgálatot? 

Több szempontból is logikusnak tűnne, hogy az antibiotikumokat mindig célzottan kelljen alkalmazni, de ez a megoldás nem működőképes. „Ha sarkítva akarnék fogalmazni, azt mondanám, hogy ha ezt mindenkinél megtennék, akkor mindenki mellé kellene egy orvos. Viszont a legtöbb beteg vagy magától gyógyul, vagy kis segítséggel, így a háziorvosnak nem kell mindenkit automatikusan mellkasröntgenre, köpettenyésztésre, hörgőtükrözésre küldenie. Torokgyulladásnál és tüdőgyulladásnál ezt nem is szokták megtenni” – mondja Kádár János. Ha a háziorvosok így tennének, abba pár nap alatt belerokkanna az egészségügy. Emiatt van szükség inkább arra, hogy a háziorvos fölismerje a súlyos eseteket, és aki nem az, annak csak kellő mérlegelés után adjon antibiotikumot. Tenyésztésre pedig végképp csak olyan esetekben van szükség, ahol ez elengedhetetlen. És nemcsak azért, hogy az egészségügyi dolgozók és a laborok ne legyenek túlterhelve, hanem azért is, mert

sokszor nagyobb kockázata van annak, ha egy idős beteget kórházba küldenek egy-egy vizsgálatra, mint amekkora előnye lenne a célzott antibiotikumnak.

Ilyenkor jobb inkább tapasztalati úton adni valamilyen széles spektrumú gyógyszert. A döntéseket megkönnyítő ajánlások mindenhol mások, de alapjuk mindig az epidemiológia. Tehát az, hogy a bakteriális fertőzések alapján készülő statisztikák mit mutatnak az egyes helyeken. 

Miért nehéz? 

A rezisztens baktériumok terjedése a világon mindenhol problémát okoz, aminek hátterében az antibiotikumok gyakori használata áll. Ráadásul nemcsak a hagyományos antibiotikumokból fogy egyre több világszerte, hanem azokból is, amelyek a régi készítményekre rezisztenssé vált baktériumok ellen használhatók. Ez komoly veszélyt jelent, mert ha a kórokozók ezek ellen is védettek lesznek, az orvosok kezében nem marad ütőképes fegyver.

Ráadásul újakat nem igazán tudnak fejleszteni, új antibiotikum csak ritkán kerül piacra. Ennek oka, hogy nem találnak olyan új vegyületeket, amelyek új antibiotikumok vázát alkothatnák.

A fejlesztések inkább csak a már meglévő vegyületek módosításait jelentik, esetleg olyan szerkezetek összeházasítását, amelyek érzéketlenné teszik az antibiotikumokat a baktériumok bontóenzimeivel szemben. Viszont ezek is csak átmeneti megoldást jelentenek, mivel a kórokozók előbb-utóbb ezen készítményekkel szemben is ellenállóak lesznek. Tehát hiába „okosítják” az antibiotikumokat szerkezeti átalakítással és kombinálással, az csak ideig-óráig teszi őket ellenállóvá a bontóenzimekkel szemben. Ráadásul mivel a gyógyszerkutatások igen költségesek, a pillanatok alatt hatástalanná váló szerek kifejlesztése a cégeket sem motiválja.

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. februári számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Nemzedékek harca

„Panni 17 éves és klímaszorongása van, vegetáriánus, hogy ezzel is óvja a bolygót. A szülei nem értik, hogy lányuk miért nem eszik a családi hagyomány szerint készített töltött káposztából, hiszen ezzel tönkreteszi a vasárnapi ebédek hangulatát.”

„Dani 21 éves, a felnőttek szerint lehetetlen alak, aki folyton a gép előtt ül, játszik vagy chatel a haverjaival, és nem lehet vele komolyan beszélni.”

„Emi négyéves izgága ovis, a szomszéd Julika néni szerint a liberális nevelés kudarca. Julika néni minden találkozás alkalmával kifejti, hogy mit gondol a mai fiatal szülők gyerekneveléséről, akik szerinte túl szabadjára engedik a csemetéiket.”

Apák és fiaik, anyák és lányaik, szomszéd nénik és gyerekek eltérően látják a világot, értelmezik a helyzeteket és másképp is kommunikálnak ezekről. Ezeket az eltéréseket előszeretettel szoktuk dátumokhoz és korszakokhoz kötni, pedig a nemzedékek közötti különbségek nem magából a születési évszámból vagy a földrajzi helyből erednek, hanem a megélt szocializációs tapasztalat különbözőségeiből. Csepeli György szerint: „A nemzedék az eszmélet és az emlékezet közössége. (…) Az emlékezet azért közös, mert közös volt az eszméltető történelmi környezet. (…) Egy-egy nemzedék sajátos módon éli meg a történelmet. Identitásába beépül az adott történelmi hatás és ez kollektív emlékezetként kezd működni. Az ily módon megszületett nemzedék azután párbeszédbe vagy konfliktusba bocsátkozik azokkal, akiknek más az emlékezeti hagyományuk, más a kollektív emlékezetük, akár azért, mert korábban, akár azért, mert később születtek.”

A különféle generációk (csendes generáció, baby boom nemzedék, X, Y, Z és alfa generáció) különböznek a gondolkodásmódjukban, a hozzáállásukban, a viselkedésükben és értékrendjükben, továbbá másként reagálnak a konfliktushelyzetekre is, ami kommunikációs szakadékot képez a nemzedékek között.

Címkézett generációk

Ráadásul olyan korban élünk, amikor a változások hihetetlenül gyorsan zajlanak körülöttünk, az újdonság egy pillanat alatt elavulttá válik. Az új környezet pedig új nemzedéket formál, gyökeresen más látásmóddal. A modern kor vívmányai (digitalizáció, internet, okostelefonok), az egyre gyorsuló világ vagy a klímaválság hírei természetesen az idősebb generációra is hatással vannak, de ők a már kialakult világképükbe építik be az új tapasztalatokat, míg az ezredforduló környékén vagy az utána születettek valóságában ez válik alapélménnyé, erre épül a világuk.

A generációs szemléletmód csapdája, amikor elkezdjük kategóriákba sorolni az embereket, és ezen a szemüvegen keresztül szemlélni őket. 

Ha babyboomer, akkor digitális analfabéta; ha az X generációhoz tartozik, akkor karrierista; ha Y, akkor fegyelmezetlen; ha Z, akkor elidegenedett a valós kapcsolatoktól; ha alfa, akkor semmi sem érdekli, csak a kütyük. Ezek a címkék nemhogy segítenének, inkább eltávolítják a nemzedékeket egymástól, és megnehezítik a másik megértését. Ha rendezni szeretnénk a közös dolgainkat, akkor kategóriák helyett célszerű a generációs elméletből azt kiemelni, hogy különböző hatások hogyan formálják a szemléletmódunkat, viselkedésünket és kommunikációnkat, és hogy ezeknek a hatásoknak a megértésén keresztül közelebb kerülhetünk a másik ember valóságának a megismeréséhez, megértéséhez és elfogadásához.

Aszimmetria a tudásban

A különböző generációk között gyakran a tudásmegosztás kapcsán alakul ki konfliktus, aminek az egyik fő oka a fiatal nemzedék kiváló technikai ismerete. Régen a szerepek egyértelműek voltak: a szülők a nagyszülőkhöz fordultak tanácsért, a gyerekek a szüleiktől tanultak, az idősebb generáció tapasztalatát és tudását pedig nem kérdőjelezte meg senki. Manapság gyakran előfordul, hogy a fiatalabb nemzedék tagjai többet tudnak a digitális eszközök kezeléséről, mint a szüleik, ráadásul a netgeneráció az információkhoz is könnyen hozzájut, ezért a különböző nemzedékek közötti tudásátadás és az ezekhez kapcsolódó kommunikáció is megritkult.

Tapscott szerint a netgeneráció kíváncsi, nyitott, független és önvezérelt tanuló, akik hozzászoktak az azonnali válaszokhoz. Számukra egyszerűbbnek tűnik kiguglizni a káposztástészta receptjét, mint felhívni a nagymamát és megkérdezni, vagy könnyebb egy videót megnézni a virág átültetésének mikéntjéről, mint hazautazni, és ellesni a fortélyt az édesanyjuktól. Mindezekkel párhuzamosan a kommunikáció is átalakult: egyre nagyobb szerepet kap az online kapcsolattartás, ahol a beszélgetéseket az internetszleng, a rövidítések, az emotikonok, a gifek és a mémek uralják, amelyeket az idősebb generáció nem mindig ért.

Aszimmetria a hatalom terén

Sokan emlegetik nosztalgiával a „régi szép időket”, amikor a gyerekek még fegyelmezetten ültek a padokban, követték a tanár utasításait, és tudták, hogy hol a helyük. A fiatal beosztottak tisztelettel tekintettek a tapasztalt, idősebb generációra, nem kritizálták és nem keltek versenyre vele. Rudolf Dreikurs már a 20. század derekán megfogalmazta, hogy a hatalom terén bekövetkező változások nem csak a szülő-gyerek vagy a tanár-gyerek kapcsolatban jelennek meg, ezek valójában következményei a társadalomban bekövetkezett változásoknak. Jane Nelsen is felhívja rá a figyelmet: olyan viselkedést várunk el a gyerekektől, ami ránk sem jellemző, hiszen nem mutatunk példát sem alázatosságból, sem engedelmességből. Ez pedig sok esetben haladás. Haladás, hogy lehet véleményünk, hogy szabadon kifejezhetjük az igényeinket és a szükségleteinket, hogy nem kényszeríthetnek olyan dologra, amit nem szeretnénk megtenni, hogy szabadon nemet mondhatunk, és nem kell rettegni attól, hogy pórul járunk csak azért, mert másképp gondolkozunk, vagy éppen egy kisebbségi csoport tagjai vagyunk.

A családban, a házastársak között is megszűnt a hagyományosan fennálló hierarchiabeli különbség, a férj többé nem teljhatalmú ura és parancsolója a feleségnek, nem rendelkezik felette, a feleség pedig nem az engedelmesség mintapéldája. Rudolf Dreikurs egyenesen úgy fogalmaz: „Amikor apu elvesztette a hatalmát anyu fölött, mindketten elvesztették a hatalmat a gyermekeik felett.” Nevelni azonban nem csak hatalommal lehet, sőt, jól nevelni valójában nem hatalommal lehet. A feltétlen tekintélytiszteletet és a diktatórikus nevelést megfélemlítéssel, illetve fenyítéssel lehetett fenntartani. Amikor a régi szép idők fegyelmét sírjuk vissza, akkor ezeket az eszközöket is visszasírjuk.

A tekintélyhez való viszony mára átalakult, a fiatal generáció számára a személyes szabadság az egyik legfontosabb érték. Ugyanakkor fontos szem előtt tartani, hogy a demokrácia nem jelentheti a rend felborulását, az anarchia beállását, és a gyermek diktátorrá válását. A felnőttek irányító szerepére továbbra is szükség van, hiszen vannak jogok és kiváltságok, amikre a nagyobb tapasztalat, az érettség és a különféle készségek jogosítják fel őket. A vezetés szükséges, de mindenki (a gyerekek is!) megérdemli, hogy méltósággal és tisztelettel bánjanak vele. A megalázás, megszégyenítés és fenyítés csak rövidtávon kecsegtethet eredménnyel, hosszú távon mindössze annyit érünk el vele, hogy a gyermekek is feljogosítva érzik magukat arra, hogy ugyanezt tegyék másokkal.

Hídépítés a generációk között

A kamaszok mindig is megkérdőjelezték a szülői ház mintáit, feszegették a határokat, kutatták az igazságot és az élet értelmét, az idősebb generáció pedig mindig is gyanakvással és előítélettel tekintett az ilyen irányú törekvésekre. A különbség annyi, hogy a világ gyorsabban változik, amivel együtt a hierarchia is felborult, a kommunikációs stratégiák pedig teljesen átalakultak. Ebben a kiélezett helyzetben különösen fontos, hogy ne éljünk tagadásban és elutasításban, hanem tisztelettel forduljunk egymás felé, bármelyik generáció tagjai vagyunk is.

Tiszteljük a múlt örökségét!

„Nagyon okosak lettünk, csak a bölcsességet veszítettük el.” (Polcz Alaine) Igaz ugyan, hogy az információs szupersztráda minden kérdésünket képes megválaszolni, mindazonáltal sokat veszíthetünk, ha leértékeljük a felmenőink tapasztalatait, és elveszítjük a kapcsolatot a múltunkkal.

Nemrégiben részt vettem egy klímaváltozásról szóló kerekasztal-beszélgetésen, ahol néhány véleményben megjelent az idősebb nemzedék felelőssége, és úgy tűnt, időnként bizony megfeledkezünk arról, hogy a nagyszüleink még újrahasznosítottak, komposztáltak és sokkal inkább kapcsolatban voltak a természettel, mint a modern kor embere. A reakciókból teljesen nyilvánvaló vált, hogy amikor fontos kérdések kapcsán mi és ti szembenállásban kezdünk gondolkozni, akkor valójában árkokat ásunk, ami nem viszi előre sem a probléma megoldását, sem az egymáshoz való közeledést. A generációk közötti valós kötelék és a kommunikáció erősítése azért is fontos, mert a múlt történetei, a közös gyökerek és hagyományok egyaránt fontos szerepet játszanak identitásunk, önértékelésünk és megküzdési képességeink alakulásában.

Maradjunk nyitottak!

Csepeli György szerint a digitális tapasztalás nagyban hasonlít a gyermekkori mágikus tapasztaláshoz. Felnőttként sem érdemes legyinteni erre, ugyanis ha képesek vagyunk újra felfedezni a gyermeki énünket, a nyitottságot, a kreativitást és spontaneitást, és mindezt harmóniába hozni a felnőttkorban megszerzett élettapasztalattal és bölcsességgel, akkor abból igazán jó dolgok sülhetnek ki.

A nyitottság azt is jelenti, hogy elfogadjuk, hogy az életkor nem minden, vannak dolgok, amiket egy fiatal jobban tud nálunk, és ő is taníthat minket. Ha érdeklődéssel fordulunk a fiatalok világa felé, akkor ők is szívesebben beszélgetnek majd velünk más kérdésekről is.

Töltsünk időt egymással!

Közhely, de a minőségi együtt töltött idő és a beszélgetés nem megspórolható. Ez nem jelenti azt, hogy mindenben egyet is kell értenünk, a cél nem a meggyőzés, hanem a másik gondolatainak meghallgatása, megértése és elfogadása a kölcsönös tisztelet légkörében. Amikor kritizálás nélkül meghallgatjuk a másik embert, azzal éreztetjük, hogy az ő oldalán állunk és erősítjük a kapcsolatot.

A legtöbb ember (különösen igaz ez a kamaszokra) teljesen elzárkózik és elutasítóvá válik, amikor kioktatják. Gondoljunk csak azokra a lelkifröccsökre, amiket gyerekkorunkban kellett végighallgatnunk: előre lehetett tudni, mi fog elhangzani, hozzánk mégsem jutott el az üzenet, mert érzelmileg teljesen bezárkóztunk. Prédikálás helyett érdemes párbeszédet kezdeményezni a kölcsönös együttműködés és tisztelet jegyében. Ilyenkor valóban kíváncsiak vagyunk a másik gondolataira és érzéseire, ezáltal ő is nyitottá válik a mi nézőpontunk figyelembevételére, ami elindíthat az együttműködés, valamint a közös problémamegoldás útján.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Ahol az ember beavatkozik a természet körforgásába, ott általában nagy baj történik, amit aztán az ember saját maga próbál helyretenni, ha időben észreveszi. Számos állatfaj esetében már későn jött a segítség: így vesztettük el például a szelíd és kíváncsi Falkland-szigeti farkast, amely a hajósokkal szembeni jóhiszeműségének lett az áldozata, vagy a vándorgalambot, amelynek pedig hatalmas, vonuló tömegei egykor elsötétítették az eget Észak-Amerika fölött. Ezeknek az állatfajoknak az utolsó példányait megpróbálták megmenteni és fogságban szaporítani, de a kísérlet kudarcba fulladt. Vannak azonban sikertörténetek is. 

Bialowieza bölényei 

Az európai bölény egykor Magyarországon is honos volt. Királyok, főurak vadásztak rá: legtovább a Bakonyban és Erdélyben maradt fenn. Európa-szerte is egyre ritkább lett a bölény, végül csak a lengyelországi Bialowieza erdejében tartotta magát egy csorda, az első világháború során azonban ezeket az állatokat is megették az éhező katonák – az utolsó egy vadorzó áldozata lett, 1919-ben. Röviddel később, 1923-ban megalakult a Nemzetközi Bölényvédelmi Társaság, amely azt tűzte ki célul, hogy állatkertben született példányokkal pótolja az elvesztett lengyel bölénycsordát. Ez volt a világ első nemzetközi állatkerti fajmentő tenyészprogramja, amelyben a Budapesti Állatkert is részt vett. Az összefogás sikeresnek bizonyult: ma már nemcsak Lengyelország, hanem Litvánia, Fehéroroszország, Ukrajna, Oroszország, Románia és Szlovákia területén is legelnek szabadon bölények, és maroknyi félvadon tartott csordájukkal találkozhatunk az Őrségben is. 
Európában most a nagytestű patások, többek között a ténylegesen kihalt, mesterségesen rekonstruált őstulok visszatelepítésével próbálkoznak – majd kiderül, a környezet hogyan fog reagálni visszatérésükre… 

A vad ménes újra száguld 

Hasonlóan siker koronázta a vadlovak visszatelepítési programját, amelynek mi, magyarok szintén részesei vagyunk, a mai napig. Az ázsiai vadlovat rég kihaltnak hitték, amikor Nyikolaj Przsevalszkij lengyel származású orosz kapitány és geográfus 1848-ban rábukkant egy vadon élő ménesre a Góbi-sivatagban, Kína és Mongólia határán. A mai napig nem teljesen tisztázott, hogy ezek a lovak valóban minden emberi behatástól mentes, eredeti vadlovak voltak-e, vagy visszavadult, háziasított lovak génjeit is hordozták, de létszámuk vészesen fogyatkozott, és 1969-re teljesen eltűntek a vadonból.

Fennmaradt azonban 12 példány a világ állatkertjeiben; ezek képezték a tenyészprogram alapját.

1992-ben már visszatelepítettek 16 példányt Mongóliába, 1997 óta pedig a Hortobágyon is él egy szépen gyarapodó ménes, amelyből rendszeresen költöztetnek át lovakat a közép-ázsiai pusztákra. 

Kép

Kép: Profimédia - Red Dot

A megmentett egyszarvú 

A fehér oryx hazája az Arab-félsziget;

egyesek szerint ez az antilopfaj lehetett a „modellje” a legendás unikornisnak, a megfelelő szögből nézve ugyanis hosszú, hegyes szarvai egymást fedik, mintha csak egyet viselne a homlokán.

Tökéletesen alkalmazkodott a sivatagi viszonyokhoz, az esőt kilométerekről kiszagolja. Az emberhez azonban nem tudott alkalmazkodni, így az 1970-es évekre a természetből kihalt. Az állatkertek jóvoltából azonban 1980-ra újra visszafoglalhatta eredeti birodalmát, és vadon élő állományát ma 1100 példány körülire becsülik. Ebben az összefogásban hazánk nem vett részt, egy másik ritka antilopféle, a Mhorr-gazella tenyészprogramjának azonban tagja a Budapesti Állatkert. A gazellák legnagyobbikának utolsó vadon élő példányát 1968-ban látták hazájában, a Szahel-övezetben. Ma már csak állatkertekben él, arra várva, hogy egyszer a körülmények lehetővé tegyék a visszatelepítését. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Egy görény visszatér 

Ragadozóknál a vadonba visszatelepítés nehezebben megy, ennek ellenére vannak sikertörténetek. Ilyen például a feketelábú görényé, amely Észak-Amerikában él, és főként prérikutyákra vadászik. Utóbbiak drasztikus állománycsökkenése, valamit a pestisfertőzés volt a fő oka, hogy a feketelábú görényt is kihaltnak hitték egészen 1981-ig, amikor egy wyomingi kutya letette egy példányának tetemét gazdája házának küszöbére. A fogságban való tenyésztés eredményeképpen az Egyesült Államok nyolc nyugati tagállamában helyeztek vissza a természetbe állatokat, Kanada és Mexikó között. Mára a vadon élő állományt ezer példány körülire becsülik, és 2008 óta már nem kihaltként, „csak” veszélyeztetettként szerepel a veszélyeztetett és már kipusztult fajokat ismertető Vörös könyvben. 

Egy-egy elveszített faj visszatelepítése a vadonba jócskán túlmutat önmagán, hiszen minden egyes élőlény egy élő rendszer része, és ha eltűnik, hiányozni fog onnan.

Ismert példa erre a farkasok visszatelepítése a híres amerikai Yellowstone Parkba, ahol ezeknek a ragadozóknak a visszatérése még a folyók járását is megváltoztatta.

A farkasok megritkították a túlszaporodott szarvasokat a folyók partján, és visszaszorították a rágcsálókra vadászó prérifarkasokat, így dúsabb lett a növényzet, és újból megjelentek a hódok, amelyek gátépítő tevékenységükkel megváltoztatták a folyók medrét, élőhelyet teremtve számos egyéb élőlénynek. 

Gerald Durrell, a szórakoztató-ismeretterjesztő könyveiről ismert angol zoológus-író saját állatkertet alapított Jersey szigetén, amelynek fő célja a természetvédelem volt. Különös figyelmet fordított a kis szigetek, így például Mauritius élővilágára: neki köszönhető például a rózsaszín galamb megmentése a kihalástól. 

Nemcsak állatok, hanem növények is lehetnek veszélyeztetettek, és felkerülhetnek akár a kihalt fajok listájára is. Hazánkban több olyan élőhely-rekonstrukciós program is zajlik, amelynek célja a behurcolt, tájidegen növények kiirtása, hogy az őshonos fajok újra teret nyerhessenek. 

A tarvarjú egykor gyakori madárnak számított Európa magashegységeiben. Ám mivel fiókáinak húsa ehető volt, már kb. 300 éve kiirtották; mindössze Törökországban és Marokkóban maradt fenn parányi állománya. Jelenleg kísérletek folynak visszatelepítésére az Alpokba, tenyészprogramjában a Budapesti Állatkert is részt vesz. 

A viktoriánus kor a Brit Birodalom aranykora volt, Angliában jólét és nyugalom uralkodott, miközben a hadiflotta és a hadsereg a gyarmatokon őrködött. A brit szigetek békéjét váratlanul törte meg az első világháború. 1914 őszén az angol középosztály fiataljai – akik néhány hónappal korábban, a nyári szünet alatt még krikettütőkkel a kezükben szaladtak a zöld gyepen – fegyverekkel a kezükben zuhantak a sáros francia földre. Tömegek hazafias érzelmektől fűtve vonultak be, sokan az iskolapadból mentek a lövészárokba. Négy év leforgása alatt egymillió brit fiatal férfi halt meg a fronton, aki pedig túlélte a harcokat, annak át kellett élnie, hogy a világ, amelyben felnőtt, elpusztult.

Ennek az elveszett és nagyrészt elfeledett generációnak állított emléket a könyveiben Vera Brittain, akinek életrajzi műve, a Testament of Youth (Az ifjúság végrendelete) az első világháború egyik legfontosabb kordokumentuma. A könyvből 2014-ben nagyszerű film is készült.

Vera Brittain 1893-ban született, a viktoriánus korszak alkonyán. A Brittain család jómódú volt, és bár a vagyonukat kereskedelemből szerezték, „tiszteletreméltó” vidéki családnak számítottak. Verát a kor szokása szerint dadák és nevelőnők nevelték, amíg iskolába nem került, így szülei szeretett, de távoli személyek voltak a számára. Gyermekkora meghatározó emlékei közé tartoztak a második búr háború hírei és Viktória királynő halála, akiről szülei illedelmes angolsággal csak azt mondták neki, hogy „elaludt”.

A kislány két évvel fiatalabb öccsében, Edwardban talált játszótársra, szoros kapcsolatuk pótolta a szülői melegség hiányát. Mindkét gyerek égett a tudásvágytól; Vera író szeretett volna lenni, míg Edward zeneszerző. Hosszú évekkel később az írónő egy megszűnt világként emlékezett gyermekkorára, amelyben a hölgyek hosszú, kézzel hímzett ruhákat hordtak, a lányokat gardedám kísérte még az iskolába is, és ahol a család minden reggel a cselédekkel együtt letérdelt imádkozni.

A Brittain szülők először nem akarták, hogy lányuk egyetemre menjen, ezért az iskola elvégzése után „bevezették a társaságba.” A lány nem szerette az estélyeket, pedig mint szinte minden fiatal lány, ő is vágyott a szerelemre, és többen is udvaroltak neki, de egyetlen jól fésült vidéki úrfi se tudott partnere lenni a beszélgetésekben. Vera álma az volt, hogy Oxfordba menjen tanulni, és a szülei végül beleegyeztek ebbe. A lány kemény munka árán, sok görög- és latintanulást követően 1914-ben bejutott az Oxfordi Egyetemre.

Kép

Edward és Roland

A háború kitörése előtt, az izgatott egyetemi készülődés hónapjaiban a bátyja bemutatta őt iskolatársának és barátjának, Roland Leightonnak. Roland kiváló képességekkel rendelkezett, minden tárgyban első helyen végzett a katonai gimnáziumban, ahová Edwarddal jártak. A fiú Verával egyidőben tervezte megkezdeni a tanulmányait Oxfordban. Vera és Roland első sétájuk során a halhatatlanságról és Immanuel Kantról beszélgettek, és ez a két komoly, mégis sok szempontból naiv lélek gyorsan egymásra talált. A kapcsolatot azonban megzavarta a háború, mivel Roland azonnal bevonult.

A korabeli etikett nem engedte, hogy a fiatalok kettesben találkozzanak, így a pár még a Roland kiképzése alatti kimenők során is csak egy őket őrző gardedám társaságában találkozhatott. Roland Leighton tehetséges költő volt, aki őszinte lelkesedéssel indult a frontra, és a lövészárokban sem hagyta abba az írást. 1915 tavaszán vitték a frontra, és nyáron már fáradt és megviselt emberként tért haza a szabadságra. Roland és Vera eljegyezték egymást, a fiú pedig visszahajózott Franciaországba. Vera nem bírta az oxfordi létet, és abban a reményben, hogy előbb-utóbb Franciaországba küldik, önkéntes ápolónőnek jelentkezett. A viktoriánus erkölcsi nevelés után a lányt sokként érte a sebesült meztelen testek visszataszító látványa. Vera azonban hamar beletanult a munkába, annak ellenére, hogy a hivatalos ápolónők megvetették és kinézték az önkénteseket. Roland 1915 karácsonyára kimenőt kapott, azonban egy nappal a hazatérése előtt eltalálta egy német golyó, amikor a drótkerítést ellenőrizte a senki földjén.

Az első világháború során 15–20 millió fiatalember halt meg. A történelem elfeledkezett azokról a nőkről is, akiket maguk mögött hagytak. Ez volt az első évtized, amikor egy generációnyi lány vagy nem ment férjhez, vagy megkésve, a 20-as évei végén házasodott meg.

Sokan, ahogy Vera, elvesztették ifjúságuk férjét vagy szerelmét. Roland Leighton mindössze 20 éves volt, amikor meghalt. Egy embertelen szokás következtében a hadsereg hazaküldte a családnak a fiú véres és sáros egyenruháját. A kabátban meglelték az utolsó verseit. Vera visszament dolgozni ápolónőként, bár hosszú hónapokon át semmi mással nem foglalkozott, csak levelezések segítségével próbálta megtudni, hátha üzent valamit Roland, mielőtt meghalt.

Kép

Vera Brittain barátnőivel Máltán - Forrás: The First World War Poetry Digital Archive

A következő években Máltára és Franciaországba helyezték. A mediterrán szigeten úgy érezte, elindult benne a gyógyulás folyamata, bár haláláig nem tudta feldolgozni a vőlegénye értelmetlen halálát. A világ, amelyben felnőtt, eltűnt, ápolónői karrierjét pedig mind iskolája, mind a családja ferde szemmel nézte. A kezdeti hazafias lelkesedés után a háború egyre ostobábbnak és értelmetlenebbnek tűnt előtte. 1917-ben elvesztette két barátját, és a teljes kiábrándulás és elkeseredés vett rajta erőt. Alig néhány hónappal a háború vége előtt az öccse is elesett, miután három évet töltött a fronton, és végig kellett néznie, hogyan halnak meg a barátai. Amikor véget ért a háború, Vera teljesen egyedül maradt, úgy érezte magát, mint egy idős hölgy, aki arra van kárhoztatva, hogy egyedül őrizze az emlékeit.

A háború Verát megfosztotta a szerelmétől, a fiatalságától, a karrierjétől, a barátaitól, és ellopta gyermekkora hitét. Európában tömegek éltek át hasonló kiábrándulást. A lányt ez arra ösztökélte, hogy pacifista legyen és a háborúk ellen kampányoljon.

1919-ben, 26 évesen visszatért Oxfordba, ahol mind a tanárok, mind a diáktársai idegenkedve néztek rá. Egyedül maradt, idegenként kezelték háborús élményei miatt, és kerülték, mintha megtörtsége ragályos lenne. Vera az egyetemen két sorstársával találkozott: egy szintén korábbi ápolónővel, Winifred Holtbyval, aki később népszerű írónő lett, és George Catlinnel, aki csak a háború végén került ki a frontra, így épségben tért haza. Catlin politikatudománnyal és filozófiával foglalkozott, és egy teljes éven át csak levélben kommunikáltak. Bár Vera húzódozott a házasságtól, George-ban társra talált, aki ha nem is tölthette be a Roland által hagyott űrt, de élete végéig hűséges társa lett. 1925-ben házasodtak össze, és két gyermekük született. Vera életrajzi könyvében leírta, hogy George és Winifred segítségével maga mögött tudta hagyni a háborút, bár a halottakat soha nem felejtette el.

Sokan kutatták, hogy mi volt az oka, hogy a békésnek és idillinek tűnő 19. század felszíne alatt olyan szörnyű indulatok forrtak, amelyek aztán az első és második világháborúhoz vezettek. Vera Brittain a könyveiben és különösen nagyszerű életrajzában, a Testament of Youth-ban (Az ifjúság végrendelete) nem ad erre nagyívű világpolitikai-gazdasági választ, de hiteles tanúként rögzíti, hogyan élte át egy viktoriánus ember az első világháborút. A könyv az 1930-as években nagy népszerűségnek örvendett, azonban a második világháború és a pacifista mozgalom sikertelensége évtizedekre feledésre kárhoztatta a művet. Brittain 1970-ben bekövetkezett halála után a könyvet újra felfedezték, és azóta a 20. század legértékesebb önéletrajzai között tartják számon.