– Kezdjük a múlttal! Mit érdemes tudnunk a családja korábbi generációiról?
– Édesapám, Ervin Simon Hollósy ágáról Hollósy Simon, míg édesanyám, Kosztka Ilona Erzsébet ágáról Csontváry Kosztka Tivadar festők a dédnagybátyáim. Ők művészi életformában is a rokonaim. A Kosztka család Lengyelországból érkezett még Rákócziék idején Magyarországra, a Hollósyak pedig erdélyiek. Édesapám Petrova községben született, ahonnan az első világháború után kiüldözték a magyarokat. Nagyapám bíró volt, a románok bebörtönözték, de később az áttelepült család után engedték Magyarországra, Egerbe. Édesanyám Recsken született, volt ott egy tekintélyes gyümölcsös tanyájuk, még díjakat is kaptak a gyümölcseikért. Találtam egyszer egy nagy bizonyítványt erről, nagyobbat, mint a festményeim. Mert festek is. És mindent őrzök, ami felidézi nekem, milyen volt a régi magyar világ. Az apai nagyapám állítólag csodás beszédeket mondott, s le is írta egy régi írógéppel az élete történeteit.

Mindenki azt hitte, ezek az írások elvesztek, ám én megtaláltam őket a szülői házban. Emlékeztem rájuk, mert gyerekként az apám felolvasta nekem.

Most is nálam vannak, képet lehet kapni belőlük nemcsak nagyapám regényes életéről, hanem a 20. század eleji történelmi változásokról is. El is vittem a másolatukat édesapám testvéreinek Magyarországra.

– Mikor és hol házasodtak össze a szülei, s hogyhogy ön már Németországban született?
– Magyarországon keltek egybe a második világháború alatt. A bátyám, László 1944-ben született, de sajnos csak hat hónapot élt. Én ’46-ban jöttem a világra már Németországban, ahová politikai okból a szüleim kivándoroltak, s ahol édesapám a Szabad Európa Rádió vezető producere és bemondója lett. Mivel a nagyszüleim otthon maradtak, nagyapám mindig levélben jelezte édesapámnak, hogy hallották-e őt a rádióban. Ezt persze kódolva üzente meg, mert nem tudták, ki látja a levelezésüket. Amikor gyerekhangot kerestek színdarabhoz, én is szerepet kaptam. Apám jól beszélt németül, majd tökéletes angol kiejtése is lett, csak a mondatokat nem tudta helyesen összerakni. Anyám azokat jól rakta össze, de neki meg a kiejtése volt furcsa, úgyhogy sokszor kisgyerekként én fordítottam, mit mondanak. Münchenben tartózkodtunk, amíg ’55-ben nem kaptunk egy jelentést az amerikai konzulátusról, hogy lezárják tíz évre a határt, úgyhogy, ha emigrálni akarunk, még abban az évben menjünk. És mentünk. Majd ’56-ban még közel 300 ezer magyar jött utánunk, szerencsére őket is befogadták.

Kép

Gyuri Hollósy: Amaryllis - Táncszobor

– Németországban élve hogyan került a terveik közé Amerika?
– Úgy, hogy az édesanyám édesapja akkor már kint élt Chicagóban. A Kosztka családból ugyanis a dédnagyapám huszártiszt volt még az 1848-as forradalomban. Amikor veszítettek, Amerikában telepedett le. Állampolgár lett, s ékszerészként új pályát kezdett, majd négy évig harcolt ott is a polgárháborúban az északiak oldalán. Megviselte, hogy testvér a testvér ellen megy, Lincoln elnök megölése is felzaklatta, meg az, ahogy a feketékkel bántak. Nem értette, miért tesznek különbséget ember és ember között, végül a Habsburg-amnesztia idején, 1868-ban hazatért. A nagyapám már Magyarországon született, de az apja révén amerikai állampolgár is lett, így a második világháború után őt azonnal fogadta Amerika. Mi Németországban még reménykedtünk, hogy változik otthon a politikai helyzet, s hazatérhetünk, de nem így lett. Jobb is, hogy ’55-ben mentünk, mert édesapámat ismerve ’56-ban ő Németországból is hazament volna harcolni. Így viszont együtt maradtunk. Apu a Vitézi Rend tagja volt, velük tartotta a kapcsolatot, de a lelkemre kötötte, hogy ezzel a névvel eszembe ne jusson hazamenni, mert féltette az egyetlen megmaradt gyermekét.

1989 után utazhattam először, azóta háromszor jártam Magyarországon.

– Az Egyesült Államokban miként alakult az életük?
– Apu munkásként kezdte, aztán kitanulta a mérnökszakmát, pedig Budapesten még ő is jogász volt. Lifteket tervezett épületekbe, aztán szénbányákba, még nyugdíj után is marasztalták. Ráadásul zenélt is: főleg hegedült, de szerette a zongorát, sőt kiváló énekes is volt, ő segített összeállítani Clevelandben a Mindszenty-kórust. Amikor Mindszenty személyesen eljött 1974-ben, ő is énekelt neki. Anyu pedig nagyon szeretett varrni, sok hímzést készített. Ma is megvannak a munkái, persze nem tesszük ki az asztalra, csak csodáljuk őket. Neki egy üzletben volt munkája, kabátokra készítettek feliratokat, hímzéseket.

– Mit szólt a család ahhoz, hogy ön művészi pályára készül?
– Amikor szakmát kellett választanom, nagyapa, nagymama, anyu és apu elbeszélgettek velem. Nagyapa javasolta, hogy mérnök legyek, apu pedig azt, hogy orvos vagy jogász, ami jó életet biztosít. Na, melyiket szeretnéd, kérdezte. Mondom, egyiket sem, én művész akarok lenni! Egyedül anyu mondta, hogy mivel a családban voltak művészek, fogadjuk el, próbáljuk segíteni ezen az úton, ha úgy érzi, hogy ez benne is megvan. Apu négy napig gondolkodott. Alapból vicces, jópofa ember volt, de akkor négy napig komor maradt. A negyedik napon mondtam: jó, megadom magam, melyiket csináljam? Akkor leültetett. „Ha így döntesz, nehéz életed lesz, nincs ebben sok lehetőség, csak ha nagyon jó vagy. De ha hiszel benne, mi is hiszünk benned.” És ezzel 14–15 éves koromban eldőlt a sorsom.

Kép

– Mi adott ilyen erős inspirációt a művészethez?
– Az, hogy két évvel korábban elküldtek a szüleim egy piarista szemináriumra más magyar emigráns gyerekekkel, Buffalo környékére.

Éppen egy új kápolnát építettek, s egy pap vasat hevített, majd a forró vassal szenteket rajzolt faoszlopokba.

Én egy nyugodt helyet kerestem magamnak, hát őt figyeltem a kápolnában. Az a füst, azok a szentek, az a sistergő hang és a kemence együtt… Annyira el voltam ájulva tőlük, hogy azt mondtam: én ez akarok lenni! Most, hogy erről mesélek, ráébredtem valamire. Azóta nem rajzoltam, de a járvány kezdete óta arcrajzokat készítek. Ehhez is csak onnan, a paptól és a szentektől jöhet az inspiráció! A mai napig, ha nehéz az életem, visszagondolok 12 éves koromra, s máris tudom, hogy miért akartam művész lenni. Ez az emlék erőt ad, hogy tovább járjam az utam.

– Valóban olyan nehéz út ez, amilyennek az édesapja jósolta?
– Igen, főleg, mert időbe telt megtalálni a saját művészi nyelvemet. Nemcsak festő vagy szobrász akartam lenni ugyanis, hanem megtalálni a lelkemet is a munkában. Sokáig nem éreztem, hogy én és a műveim társak lennénk, hiányzott a kapcsolódás. De amikor 1975-ben, Mindszenty József halála után elkészítettem a szobrát, meghallottam a saját hangomat. Rájöttem, hogy azért szeretem jobban a szobrászatot, mint a festészetet, mert festőként az utolsó vonalam a végszó. A szobraimnak viszont nincsen lezárása, azokba mindig bele lehet látni valami újat. Attól függ, honnan nézem, közeledem hozzá vagy távolodom, egy szintből vagy épp felnézek rá. És ezeket a nézőpontbeli különbségeket kezdtem előhozni. Játszani a formákkal, a mozgással. A szobraimnak nincs alapja, ha megfordítod őket, úgy is élnek, de már más alakzatot adnak ki. Nincs jobb, bal, fent vagy lent. Ezért inspirálnak a táncok, innen erednek a mozgatható táncszobraim. Csinálok három különböző figurát, aztán minden verzióban összekapcsolom őket, s így még több alakzatot formálnak meg, több érzelmet fejeznek ki.

– Ezek a szobrok adják a munkássága egy részét, egy másikat pedig a magyar tematikájú alkotások.
– Főleg olyan magyar témákon dolgozom, amelyek kapcsolódnak ’56-hoz. A legnagyobbat, a magyar forradalom bostoni emlékművét 1989-ben állítottuk fel, pedig már előtte kész volt, csak technikai okból csúszott az átadás. Így viszont megtörtént az a fura egybeesés, hogy 1989 nyarán átadtuk Bostonban a magyarok szabadságát jelképező szobrot, s pár hónappal később Magyarország valóban felszabadult. Nem pusztán fegyveres embereket akartam megjeleníteni rajta, hanem a magyarok törekvését. Egy harcost ábrázol, aki szinte már a földre rogyott, az egyik karja hiányzik, de a másikkal fogja a lyukas zászlót, s felnéz egy asszonyra. Az asszony Magyarország, a magasba tartott gyermeke pedig a remény. Az emlékművön megjelenő legények arcait a tanítványaimról mintáztam, akikkel együtt dolgoztunk a szobron. De Mindszenty, sőt még Napóleon arcát is belecsempésztem, persze nem árultam el senkinek. Ahogy egyszer egy Szent István- és egy Árpád fejedelem-szobromnak meg én voltam a modellje. (nevet) Egy másik szobromat a forradalom 50. évfordulójára készítettem, s az amerikai magyarok Budapestnek akarták ajándékozni, de otthon nem találták elég modernnek a stílusát.

Én nem éreztem idejétmúltnak, bár az ihlete valóban régről jött: Márai Sándor Mennyből az angyal című verse inspirálta.

A beállításban egy angyal érkezik a mennyből a szabadságharcoshoz, és segít neki felemelni a tépett zászlót. Még kérdés, hogy hol és mikor lesz felállítva, ha nem Magyarországon, akkor Amerikában.

Kép

– Nagyon áthatja a szavait a művészi lelkesedés. A családjában a többiek is művészek?
– A huszonöt éves lányom, Annalise Simone Hollosy is az, főleg animációval foglalkozik Kaliforniában. 19:13-kor született, ami pont édesapám születési évét, 1913-at adja ki, ezért is kapta édesapám után a Simone, nagymamám után pedig az Annalise nevet. A feleségem is szobrász, ő a Princetone Egyetem Lewis Művészeti Központjának vizuális művészeti programját vezeti. Korábban én is tanítottam egyetemen, most a saját stúdiómban dolgozom, otthon pedig én vagyok a főszakács. (nevet) A magyar és erdélyi ételeket a déli Creole és Cajun konyhaművészettel ötvözöm. Néha kínai hatásokkal is, mert Kínába gyakrabban meghívnak kiállítani, mint Magyarországra. Legutóbb Pécsen jártam magyar és philadelphiai szobrászok közös kiállításán, akkor nem jött el a tolmács, így én fordítottam, mire megkérdezték: mikor hagytam el az országot, hogy ilyen szépen beszélek. Mondom, soha, én nem is éltem itt. De Kecskeméten azt is megjegyezte egy hölgy, hogy én még a régi magyart beszélem, nem az újat. A feleségemmel ’93-ban beutaztuk az egész országot, meglátogattuk az akkor még élő rokonokat, akikkel sokáig levelezésben is tartottuk a kapcsolatot.

– Miért fontos önnek, hogy az egész életét a távolban töltve is gondosan ápolja a magyarságát?
– Egyrészt sokat köszönhetek a művész őseimnek, hálával tartozom azért, amit tőlük örököltem. Mondok egy példát. Mindkét kezemmel dolgozom, noha eredetileg balkezes voltam, csak aztán megtanultam jobbal is. Észrevettem, hogy a jobb kezem részletesebben dolgozik, a balom pedig lazább, ösztönösebb. És egyszer Hollósy Simonnál is rádöbbentem erre a különbségre a jobb és bal kézzel készített művei között. Ha mondjuk jobb kézzel eszem a levest, majd önkéntelenül balra váltok, akkor biztos, hogy valami forog a fejemben! (nevet) S ami még a magyarságomat illeti: nem csak a régi rokonok inspirálnak az ápolására.

Nagyon szerettem a szüleimet, csupa szép emlékem van róluk és Magyarországról.

Remélem, egyszer még eljutok, mert megígértem a lányomnak is, hogy elviszem. De művészként meghívás híján nehéz utazni. A magyarság tehát az életem, hiszen engem az édesapám tanított magyarul. Ő a nagyapámhoz hasonlóan jó szónok volt, tökéletes kiejtéssel. És mivel zenével is foglalkozott, azt tanította, hogy ne csak halljam a szavakat, hanem gondoljam azt, hogy azok zenehangok, s akkor könnyebben megjegyzem őket. Ezért a magyar nyelv zene füleimnek!

Lánykérő hőstett
Gyuri a beszélgetés végén szeretett volna elmesélni még egy megható történetet a szüleiről:
„A Hollósy és a Kosztka család régóta ismerték egymást, ám amikor apu, aki a Ludovika tisztképzőjét is elvégezte, anyut feleségül akarta venni, a nagyapám nem engedélyezte. Közben kitört a második világháború, s anyu testvérét, Kosztka László hadnagyot megölték az oroszok által megszállt Kijev mellett. A falut, ahol történt, többször próbálták a magyar katonák elfoglalni, sikertelenül. Apám engedélyt kért a parancsnokságtól, hogy ő is megpróbálja az egységével, majd sikeresen át is vette a terület irányítását. Megtalálta az elesett magyar katonákat, és egy templom melletti temetőben eltemettette őket. Fényképeket készített a katonai temetkezésről, s bemutatta a képeket nagyapámnak. A cselekedetéért Vitézi Renddel tüntették ki, nagyapám pedig ezek után engedélyt adott apámnak, hogy feleségül vegye édesanyámat. Rendkívül büszke vagyok erre a történetre!”

Hogyan maradhatunk nyugodtak, és hogyan tehetjük örömtelivé a szünet napjait?

1. Ne terheljük túl a gyerekeket (és magunkat se)!

Szuper, hogy végre szünet van, de ha mindennap programok sokasága várja a gyereket, elfárad, és ha elfáradt, türelmetlen lesz, nyűgös, kötözködő – életkortól függően. Még ha szereti is a mozgalmas napokat, mindenképpen maradjon a valódi pihenésre is alkalom! Az egyik tréningen a szülők mesélték, hogy amikor megkérdezték a gyerekeiket, hová menjenek hétvégére, és felajánlottak néhány izgalmas lehetőséget, a gyerekek egyöntetűen arra szavaztak, hogy maradjanak otthon, együtt. A gyerekek folyamatosan jeleznek nekünk. Jó, ha észrevesszük.

2. A napi rutinok megtartása

Nyár van, és ha épp nem kell táborba menni, talán nem is kell olyan korán kelni. A fő kereteket azonban érdemes megtartani, továbbra is legyen egy rendszere a napnak, ami egyrészt kiszámíthatóvá teszi, másrészt megakadályozza a túl sok programot.

3. Előre és többször egyeztessük velük, hogy mi vár rájuk!

Új hely, új emberek, új helyzetek. Vannak, akik ezt remekül viselik, mások kevésbé. Lehetőség szerint minden következő eseményről szóljunk előre és beszélgessünk, akár egy családi vacsora közben. Így kevésbé valószínű, hogy a gyerek később frusztrált vagy csalódott lesz.

4. Beszéljük meg az elvárásokat!

Itt nem kifejezetten a „Te már elég nagy vagy ahhoz, hogy ezt tudd” kezdetű mondatokról van szó. Korosztályonként, érettségnek megfelelően vannak olyan szabályok, amelyeknek a betartását elvárjuk a gyerekeinktől. Akár velünk vannak, akár mások között. Ahelyett azonban, hogy olyan listát lobogtatnánk, amely tele van „NE…” kezdetű felszólítással, azokat a magatartásmintákat egyeztessük, amelyeket látni szeretnénk tőle!

5. Beszéljünk a saját érzelmeinkről, és hallgassuk meg őket is!

Ha valami miatt izgulunk, de nem beszélünk róla, a gyerekeink érezni fogják, hogy valami nincs rendjén. Mennyivel jobb, ha szavakba öltve szereznek róla információt, mintha csak tippelhetnek! Ha elmondják, hogy tartanak valamitől, ne legyintsünk rá, hanem magyarázzuk el, hogy nincs ok az aggodalomra. (Ellenkező esetben gyengének érezhetik magukat, és ez kihat arra, mit gondolnak magukról és hogyan cselekszenek majd.) Adjuk meg a lehetőséget, hogy beszéljenek arról, mi zajlik bennük, és biztosítsuk őket, hogy mellettük állunk!

6. Mutassunk jó példát!

Bármi is történjék, mi vagyunk a felnőttek, akik tudatában vagyunk, hogy a gyerekeink érzelmeit nem ellenőrizhetjük. Ahol beavatkozhatunk, az a saját érzelmeink megfelelő kezelése és a gyerekeink viselkedésének keretek között tartása. Az azonnali visszavágás helyett keressük meg az empatikusabb válaszokat! Felelősek vagyunk azért, hogy a gyerekeink milyen mintát látnak, legyen szó egy vitás helyzet rendezéséről vagy arról, hogy tudjuk-e élvezni a nyári szünet adta lehetőségeket.

7. Ahhoz, hogy adni tudj, kapni is kell!

A gyerekeink számára alapvető, hogy adunk nekik magunkból. Időt, szeretetet, figyelmet, mikor mire van szükség. Nem is kérdés, hogy szívesen tesszük. Ám adni csak akkor lehet, ha van miből. Ha néha képesek vagyunk megengedni magunknak a feltöltődés „luxusát”, hogy legyen miből adni, akkor minden családtagunkkal jót teszünk. És itt luxusnak értelmezhető a csendes üldögélés a kertben/teraszon/erkélyen, az esti séta, futás vagy bármilyen sport, egy beszélgetés a barátokkal/barátnőkkel. Mindezek segítenek, hogy nyugodtak tudjunk maradni a kritikus pillanatokban is, amelyek a nyári napokon is felbukkannak.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Áron tizenkilenc éves és öt éve alvajáró. Utóbbiból csupán annyit észlel reggelente, hogy nincs meg a takarója, vagy hogy apró sérüléseket szerzett, miközben álmában nekiment valaminek. Volt példa rá, hogy édesanyja ágya fölött állt, és percekig morgott érthetetlen nyelven egészen addig, amíg az fel nem ébredt. Előfordult, hogy csavarhúzót keresett éjszaka közepén a koromsötétben, de az is megesett, hogy a szőnyegre pisilt, illetve, hogy felöltözve bulizni ment. Amikor mindezt elmesélték Áronnak, ő csak rázta a fejét, mondván, ez lehetetlen. Édesanyja több ízben videóra is felvette fia éjszakai „kalandjait” – Áron ekkor látta be, hogy orvosi segítségre van szüksége.

Bárkinél előfordulhat holdkór

„Az alvajárás, más néven szomnambulizmus kialakulásának okát máig nem tudjuk pontosan. Gyakorlatilag bárkinél előfordulhat, de leggyakoribb a gyerekek körében, minden tizediket érinti. Általában ötéves kor körül kezdődik, és a serdülőkorra a gyerekek többsége kinövi” – mondja dr. Vida Zsuzsanna alvásszakértő, neurológus. E furcsa viselkedés kiváltói lehetnek nagy változások vagy a feszült családi légkör, óvodai agresszió, iskolai teljesítménykényszer miatti szorongás, félelmek, amelyeket a gyermek nem tud feldolgozni napközben és tovább foglalkoztatják éjszaka, tudattalanul is előjönnek alvás közben. S ezekhez a lehetséges okokhoz hozzájön az is, hogy gyerekkorban az idegrendszer még nem teljesen fejlett – viszont éppen a fejlődésnek is köszönhető, hogy a gyerekek szerencsére gyakran „kinövik” ezt az állapotot.

Felnőtteknél okozhat alvajárást a stressz, a szorongás, az alváshiány és a fáradtság. Mentális zavarok kísérőjelensége vagy pszichotróp gyógyszerek mellékhatása is lehet. A betegség jelentős családi halmozódást mutat.

Ha egy családtag korábban már szenvedett tőle, igen nagy az esélye annak, hogy a család egy másik tagjánál is jelentkezik.

Takarít, sétál, autót vezet, de ebből semmire nem emlékszik

„Az alvajárás stádiumhoz kötött, és az alvás első harmadában, a lassú hullámú alvás fázisában jelentkezik. Komplex motoros tevékenység, amelyet amnézia követ. Mivel ilyenkor izmok nem ernyednek el, az illető képes komplex cselekvéssorozatot végrehajtani, épp úgy, mintha ébren volna: kinyitja a szemét, felül, beszél, elindul, matat, pakolászik. Olyan is előfordulhat szélsőséges esetben, hogy gyilkosságot követ el.” A páciens arckifejezése üres , nem képes a környezeti ingerekre reagálni. Egy epizód körülbelül tíz percig tart, éjszakánként általában egy epizód következik be, az epizód végén a beteg visszafekszik az ágyba és tovább alszik, reggel pedig nem emlékszik a történtekre.

„Bármilyen megdöbbentő, az alvajáró elkövető nem büntethető, mert a belátás, a szándék és az akarat az elkövetéskor hiányzik” – avat be a szakorvos.

Kép

Kép: Unsplash / Greg Rakozy

Bizarr éjjeli „kalandok”

Hivatalosan 1968-ban írták le a kórképet. Sok bizarr eset leírása maradt fenn korábbról is. A történelem legelső dokumentált, alvajárás közben elkövetett gyilkosságát a 14. században, Párizsban követték el: egy angol egyetemi hallgató álmában kisétált párizsi szálláshelyéről, kiment a Szajna-partra, ahol meggyilkolt egy arra járó gyermeket, majd sarkon fordult, visszament, és aludt tovább. A középkori gondolkodókat élénken foglalkoztatta, hogy az ilyen öntudatlan állapotban elkövetett gonosz tettekért jogos-e az elkövetők megbüntetése.

V. Kelemen pápa azt írta a 14. század elején, hogy az alvajáró nem vonható felelősségre a cselekedeteiért. Ezt a nézetet osztotta később a jogászok nagy része.

A 20. századi hírekben gyakran szerepeltek alvajáró bűnelkövetők, pedig ehhez az emberi jelenséghez csak az esetek kisebb százalékában társul erőszak, gyakoribb az önveszélyeztetés. Az egyik legszélsőségesebb eset 1954-ben Kanadában történt: egy munkanélküli férfi éjjel felvette a kabátját, autójával végigvezetett egy 23 km hosszú forgalmas, jelzőlámpákkal és kanyarokkal tarkított úton, majd leparkolt az apósáék háza előtt, bement a házba, magához vett egy kést, és több késszúrással megsebesítette az apósát és anyósát. Ez volt az első olyan eset, amely bíróságra került – az ügyet alvásszakértők bevonásával vizsgálták, a férfit felmentették.

Dr. Vida Zsuzsanna is több bizarr esetet tud felidézni: „Voltak olyan betegeim, akiknél az alvajárás napi szinten előfordult, és már olyan zavaróvá vált a helyzet – értem ezalatt a fizikai bántalmazást –, hogy el kellett őket választani a többi hálótárstól. Egy férfi páciensemre mindig szállodában jött rá az alvajárás. Gyakran ébredt idegen szállóvendég apartmanjában. Egy betegem kilépett az ablakon, egy másik kizárta magát a saját lakásából, később pedig egy szál pizsamában, a mínusz 15 fokban ébredt fel. Egy hölgy éjjel felállt az ágyára, lelépett, de olyan szerencsétlenül, hogy eltörte a lábát. Előfordult olyan eset is, hogy valaki új gyógyszer beállítását követően lett alvajáró.”

Ön- és közveszélyesség esetén irány a szakember!

Az alvásszakértő szerint erősen ajánlott pszichiáterhez, alvásszakértőhöz vagy neurológushoz fordulni, ha az alvajárás már huzamosabb ideje fennáll, és ha az illető önmagára vagy másokra veszélyes módon cselekszik: megbotlik, elszökik vagy agresszív lesz, esetleg fizikailag is bántja a hálótársait. A konzultáció során az alvásszakértő először átbeszéli a beteggel és a hálótárssal a tüneteket. Előfordulhat az is, hogy alvásnaplót kér tőlük, amelyben leírják, milyen tevékenységeket végez alvajárása közben az illető. Ezek a beszámolók képezik az anamnézis alapját. Ezt követően kerülhet sor alváslaboratóriumban végzett éjszakai vizsgálatra, ahol műszerek segítségével, video-EEG-monitorozással vizsgálják a beteg agyi elektromos jeleinek változását, légzését, az izommunkát és a viselkedést. (A páciensek a fejükre ragasztott elektródákkal több éjszakát töltenek az adott alváscentrumban). Ha bebizonyosodik az alvajárás, a szakorvos dönthet gyógyszeres kezelés, stresszcsökkentő terápia és/vagy pszichoterápia, súlyos esetben izoláció mellett.

Éles tárgyakat eltenni, nyílászárókat bezárni!

„Az alvajárásra hajlamos személy számára biztonságot adhat az, ha valamilyen relaxációs technikát sajátít el, amelyet este, lefekvés előtt alkalmaz. Szintén jó dolog egyfajta rítus kialakítása: szellőztetés, egy pohár tej elfogyasztása. Fontos a hálószoba biztonságossá tétele, alacsony ágy használata, törékeny, éles tárgyak elpakolása, és a veszélyes kijáratokat (erkélyajtót, teraszajtót) is érdemes lezárni” – ajánlja a szakorvos. Egyúttal figyelmeztet arra, hogy:

Az alvajárót soha ne ébresszük fel, mert ha felriad, dezorientált, agresszív, zavart lesz.

Bolyongás közben célszerű az illetőt visszaterelni az ágyába, hogy nyugodtan tovább alhasson.

Elsőre furcsának tűnhet, ha valaki a grillezés veszélyeit emlegeti, hiszen mi rossz lehet abban, ha az ember egy kis kerti sütögetésre adja a fejét, pedig az ok egyértelműbb, mint gondolnánk. Nem véletlen, hogy a füstmentes konyha kialakításának gondolata is egyre gyakrabban felmerülő elképzelés a háztartásokban. A probléma gyökerét ugyanis az égés és a füst jelenti. Amikor a zsír, a szaft, esetleg az olaj elég a parázson, akkor policiklusos aromás szénhidrogének keletkeznek (PAH), amik a füsttel a magasba emelkednek és lerakódnak az ételen. Az ilyen szénhidrogének nagy mennyiségű felvétele növeli a rákhoz vezető bélelváltozások és a légzőszervi megbetegedések kialakulásának kockázatát.

A kerti sütésnek is több fajtája létezik, például a közvetlen grillezés, amikor a hús sütése közvetlenül az izzó parázs felett történik körülbelül 250-350 fokon, a közvetett sütés, amikor a grillező egyik felében található az izzó, 160-180 fokos parázs, a hús pedig a másik felében, vagy a barbecue, amikor 120-130 fokon történik a sütés, és a húst nagyon sok füst éri. Azonban bármelyik technikát is választjuk a kerti sütögetések alkalmával, mindig fontos a védekezés! Nem mindegy például, hogy milyen minőségű faszénnel grillezünk, és ugyanilyen fontos a sütő minősége is, aminél azt kell figyelembe venni, hogy megfelelő legyen a szellőzése. Ezek után jöhet a jó minőségű alapanyag kiválasztása, a folyamat során pedig arra kell ügyelni, hogy megfelelő hőmérsékleten süssünk és ne égessük oda az ételeinket.

Kevesen tudják, de az étel leégésekor, vagy az égés füstjében hasonlóan ártalmas anyagok szabadulnak fel, mint például a cigaretta égése közben. A dohányzás minden formája káros az egészségre. Ma már tudjuk, hogy a dohányzás számos betegség kialakulásáért felel. Azonban a tudomány jelenlegi állása szerint nem elsősorban a nikotin, hanem az égés során keletkező füst és kátrány felelős a dohányzással kapcsolatos megbetegedések kialakulásáért. A dohányzás társadalmi jelentőségű kérdéskör, amely mindenkit érint, dohányzókat és nem dohányzókat egyaránt. Jelenleg több mint egymilliárd ember dohányzik a Földön, és az előrejelzések szerint ez a szám a közeljövőben sem változik számottevően. A cigaretta égése során keletkező füstben több ezer vegyi anyag van, amelyek közül az Amerikai Egyesült Államok Élelmiszer- és Gyógyszerengedélyeztetési Hivatala (FDA) 93-ról megállapította, hogy káros vagy potenciálisan káros az egészségre. A cigarettafüst ráadásul nem csak a dohányosokra, hanem közvetlen környezetükre is káros, tehát szinte mindenki ki van téve a cigarettafüst okozta ártalmaknak. Épp ezért a legjobb, ha eleve el sem kezdjük a dohányzást, így tudjuk a legjobban megvédeni saját magunk és szeretteink egészségét. Ha már dohányzunk, akkor törekedni kell arra, hogy mihamarabb abbahagyjuk ezt a káros szokást, hiszen hosszú távon csak a nikotin- és dohánytartalmú termékek végleges elhagyásával csökkenthetőek 100 százalékban a dohányzás ártalmai. Ugyanakkor vannak olyan felnőtt dohányosok, akik valamiért mégsem szoknak le. Nekik érdemes tájékozódniuk a cigarettánál akár 70-95 százalékkal alacsonyabb károsanyag-kibocsátással járó füstmentes alternatívákról, hiszen a felnőtt dohányzók számára ma már számos ártalomcsökkentési lehetőség érhető el.

Kép

Kép: Shutterstock

Az égés és füst nélkül működő, úgynevezett füstmentes technológiák előrelépést jelentenek az ártalomcsökkentés útján a hagyományos cigarettákhoz képest a felnőtt dohányzók számára, hiszen a cigarettánál alacsonyabb károsanyag-kibocsátással járnak, így ezek használatával – különböző mértékben, de – csökkenthetőek a dohányzás ártalmai. A hasonló elven működő technológiákon belül is nagy működésbeli különbségek lehetnek, l A különböző technológiákra való áttéréssel különböző fokú ártalomcsökkentés érhető el. A füstmentes technológiák közé tartozik többek között az e-cigaretta, a dohányhevítéses technológia, vagy a dohányt nem tartalmazó nikotinpárna. Előbbi dohány helyett nikotintartalmú folyadék felhasználásával állít elő nikotinpárát, míg a dohányhevítéses technológia olyan hőmérsékletre hevíti a dohányt, amely már elég ahhoz, hogy a dohány- és nikotinpára felszabaduljon, de még ne történjen égés, és így füst, valamint hamu se képződjön. Ugyanakkor ezen technológiák sem kockázatmentesek, hiszen ezek is tartalmaznak például nikotint, ami függőséget okoz, illetve egyéb káros hatása mellett megemeli a szívfrekvenciát, valamint a vérnyomást, és egyelőre ezen alternatívák használatának hosszú távú hatása sem ismert.

Egy dolog azonban biztos: ahogy a grillezés esetében is nehezen elkerülhető a füstölés, így a káros anyagokkal való érintkezés, úgy a dohányzás ártalmait is kizárólag csak úgy kerülhetjük el, ha tartózkodunk a dohány- és nikotintartalmú termékek fogyasztásától.

A cikk társadalmi célú reklám, megrendelője a Philip Morris Magyarország Kft.

Mindezt úgy, hogy senkitől sem kértük, szerencsés helyzetünkből fakadóan meg tudtuk volna venni a ruhákat magunk is. De ez az ipar nem ilyen, kéred, nem kéred, egy nap gyanútlanul kinyitod az ajtót, és ott vár a küszöb előtt egy mázsás adag. Vagy a kocsid tetején hagyják ott, mintha az égből hullott volna le.

A használtruha-hálózat, ha akarod, ha nem, bekebelez. Olyan ez, mint a maffiában a védelmi pénz, csak itt nem befizetni kell, hanem elfogadni, és tárolni a hálószobádban.

Hálás vagy érte persze, mert jó szívvel adják, miközben úszol a babaruhákban, nem győzöd szortírozni őket, és igen, nincs mit szépíteni ezen, egy ponton tovább ajándékozod. Persze előtte kimosod rendesen, befoltozgatod a lyukakat, mégiscsak szégyen lenne koszosan, lyukasan kiadni a kezedből. Generációk nőnek bele ugyanazokba a ruhákba. Ha valamelyik nemzedék népesebb, a nagymamák kötnek pár zoknit, sálat vagy harisnyát, ezen ne múljon.
Már látom magam előtt: a világ legnagyobb ruhagyártói sorra jelentik be, hogy nem árulnak többé gyerekruhát. Az ágazatnak végleg befellegzett, a legolcsóbb boltok is panganak az ürességtől, még a webshopokat sem látogatja senki. A szakértők értetlenül bámulják a mínuszba hajló számokat, hiszen sosem született még ennyi gyerek a világon, azt várták, felpörög majd az üzlet. Híres közgazdászok tárják szét a kezüket, mindenki értetlenül áll a megmagyarázhatatlan jelenség előtt.

Én meg telefonon győzködöm az egyik barátomat: nagyon cukik, szinte újszerűek, mikor vihetem?

Nem baj, tudom, hogy lányod van, de neki is jó lesz, ezek uniszex zoknik. Köszi, nem fogod megbánni, ott hagyom az ajtótok előtt. Visszaadni nem kell, te ezt még nem érted: a körforgás szabályai szerint valamelyik dédunokámhoz úgyis visszajut. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Sok minden megváltozott bennem „a nagy betegség” óta. Mindennél fontosabbá váltak számomra az emberi kapcsolatok: a családom, a barátaim, az ismerőseim. Jobban becsülöm a nyugodt, hétköznapi pillanatokat; ami azelőtt nyűg volt és hétköznapi rutin, azt most élvezem és örömmel tölt el. Ami régen természetes volt, az mára nekem becses ajándékká vált: a gondtalan séta, a napsütés, egy bekuckózós délután, egy pohár kávé a teraszon, egy jó beszélgetés nem természetes velejárója a napomnak, hanem ajándék, élmény, örömteli pillanat az amúgy is gyorsan pergő hétköznapokban.

Van egy barátnőm, aki képes arra, hogy mindig megnyugtató perspektívába tegye a dolgokat. Specialitása az én hatalmas problémáim szembesítése azok valódi méretével. Ő az út feléről tért vissza hozzánk, és egyszerűen csak tudja amiatt, amit majdnem elveszített, hogy mi az, ami igazán fontos az életben, mi az, ami valóban probléma, amin valóban érdemes bosszankodni, szomorkodni.

Amióta átküzdöttem magam a nagy betegségen, szeretném azt hinni, hogy ugyan még nem vagyok profi, de talán már én is jobban el tudom választani a valóban fontos, lényeges dolgokat a lényegtelenektől, helyén tudom kezelni a valós és a vélt gondokat.

Valóban tudok örülni annak, hogy épek és egészségesek vagyunk, a gyerekek nőnek, annak, hogy nincs háború, és hogy az autónk még nem mondta be az unalmast. Tudok örülni annak, hogy vannak igazi emberi kapcsolataim, olyanok, amelyekre valóban támaszkodhatok, ha baj van. Hogy ez mennyire fontos, ezt is a nagy betegség mutatta meg nekem.

Aki látott már meghalni valakit, az sejtheti, hogy van lélek. Még a pillanatot is lehet látni, amikor elhagyja a testet. Vigasztaló is lehetne, ám ez a pillanat félelmetes, mint ahogy a hozzá vezető út is az. És én már megtanultam, hogy ezen az úton bármelyik pillanatban elindulhatok. Nincs olyan nap, nincs olyan pillanat, amely garantálná, hogy a következő pillanatban biztosan nem terül eléd az út, és nem kell végigmenned rajta.

Amióta legyőztem a nagy betegséget tudom, hogy a küzdelem nehéz. Bele lehet fáradni, el lehet keseredni, nem lehet szeretni, viszont el lehet veszíteni. És akkor, amikor rálök az élet erre az útra, elvész a hétköznapok komfortja, elvész a nehezen megszerzett pozíció öröme, a fontosnak tartott dolgok lényegtelenné válnak, és az ember csak mosolyog az eddig fontosnak tartott mókuskeréken. Minden öröm, minden élmény, minden ébredés mögött ott leselkedik, lököd téged előre az úton, amin az erősek sétálnak, a gyengék vergődnek, a lázadók vonszolódnak végig.

Talán nem érdemes ezen gondolkodni. Talán jobb a fejünket a homokba dugni. Nem készülni, nem várakozni, nap mint nap természetesnek venni, amit kapunk, és a nagyot is csak ideig-óráig becsülni. De ha már nem tudunk így tenni, mert már láttuk egyszer az árnyékunkat az úton, akkor mondjuk el, segítsünk másoknak is, hogy a pillanatokat, amiért élünk, ne veszítsék el. Éljék meg, örüljenek neki, ha nem is úgy ízlelgetve, ahogyan egy sorsfordító nagy betegség után, hanem csak kicsit észrevéve azt, ami majd annyira hiányozni fog, amikor már tudjuk, hogy az értékes része az életünknek főleg ilyen pillanatokból áll.

Nem szerettem a nagy betegséget, sokkolt, megalázott, kiborított, de sok szempontból hasznos volt. Bár nem akartam tanulni, rákényszerített a tudás megszerzésére, ennek pedig utólag örülök. Azért persze nem kívánom senkinek, hogy így tanuljon. Hátha valaki van olyan szerencsés, hogy nagy betegség nélkül is meg tudja tenni.

Pszichológusok, írók és történészek is foglalkoztak a testvérviszályok okaival és következményeivel. Kormányok és királyok buktak meg, törzsek és országok jöttek létre rossz testvéri kapcsolatok miatt. A modern kultúrában ritkán van ekkora hatása egy személyes viszálynak, és az emberek leginkább csak a bulvár- vagy a sporthírek között olvashatnak testvérek közötti rivalizálásról. Azonban a 2000-es években volt egy viszály, amely az angolszász országokban különösen nagy figyelmet kapott annak ellenére, hogy két főszereplője semmiképpen sem nevezhető celebnek. Ők Christopher és Peter Hitchens, az elmúlt évtizedek talán legismertebb két brit újságírója. Christopher az újateista mozgalom legnépszerűbb tagja volt, akinek a halála után is hatalmas követőtábora van. (Milyen furcsán jelképes ebből a szemszögből, hogy a keresztneve jelentése eredetileg: Krisztushordozó.) Ezzel szemben Peter elsősorban a brit szigeteken ismert mint az ország „utolsó igazi” konzervatívja, aki trockistából lett hívő keresztény.

Vajon hogyan lépett két testvér ennyire különböző útra, amikor fiatalkorukig ugyanazokban a doktrínákban hittek?

Christopher 1949-ben, Peter pedig 1951-ben született Yvonne és Eric Ernest Hitchens gyermekeként. Édesapjuk a brit haditengerészet tisztje volt, ezért kiskorukban sokszor költöztek. Christopher cikkeiben és könyveiben gyakran írt a szülei magánéleti problémáiról, arról, hogy a fiaik oktatására áldozott pénz miatt anyagi nehézségekkel küzdöttek, amely végül váláshoz vezetett. A testvérek csak halála után tudták meg, hogy édesanyjuk zsidó volt, aki erről azért hallgatott, hogy a fiai bekerülhessenek a brit elitbe. A fiúk felnőve azonban nem az elitet, hanem a baloldali köröket célozták meg.

A két kisfiú drága és zordon bentlakásos iskolába került, amely gyorsan önállóvá tette őket, de lelkileg komoly törést okozott. Peter több írásában hálával emlékszik vissza az akkori angol oktatásra, bár az sem mentette meg a bolsevik eszmék iránti vonzalomtól. A két testvér gyerekként tanúja volt, hogyan esik szét a brit birodalom, miközben annak nagyszerűségéről oktatták őket az iskolában. Peter a The Rage Against God (Isten elleni harag) című könyvében leírja, hogy gyerekként már érzékelte a brit elit erkölcsi bukását, amely a Profumo-affér nevű eseményben csúcsosodott ki, amikor 1963-ban kiderült, hogy egy konzervatív párti miniszter viszonyt folytatott egy könnyűvérű tizenkilenc éves lánnyal, akinek alvilági és titkosszolgálati kapcsolatai is voltak. Bár Peter az iskolában vallásos nevelést kapott, tizenkét éves korára eldöntötte, hogy nem hisz Istenben.

Tizenöt éves korában az iskolaudvaron megpróbálta elégetni a Bibliáját, amely azonban sehogy sem akart rendesen lángra kapni, így a rituálé kínos lett mind neki, mind a meghívott barátainak.

Peter Hitchens több interjúban elmondta, hogy a világháború utáni Angliában felnőve a szeme előtt zajlott le a birodalom bukása, majd felnőttként látta, hogy a politikai rendszer nem működik jól, ezért úgy ítélte meg, hogy a legjobb dolog, ha egy bolsevista forradalom elpusztítja az egészet. Mind Christopher, mind Peter különböző baloldali mozgalmakhoz csatlakozott. Míg Christopher a kicsapongó életmódot választotta, Peter visszahúzódóbb személyiség volt, bár saját bevallása szerint fiatalon semmilyen erkölcsi szabályt nem volt hajlandó elfogadni. Mindkét testvér újságíró lett, és az évek előrehaladtával mindkettőjük nézeteiből kihunyt a forradalmi láng. Bár a nézeteik azonosak voltak, de vitatkozó természetük miatt nem igazán jöttek ki egymással. Christopher az 1980-as években az Egyesült Államokba ment szerencsét próbálni, ahová egy rövid időre követte Peter is.

Kép

Peter Hitchens - Kép: Chris Rimmer / Flickr

Ahogy teltek az évek, Christopher megvetése a hit iránt erősödött, míg Peter egyre inkább kételyt érzett a nézetei helyességével kapcsolatban. Közben politikailag is egyre konzervatívabb lett. A könyvében folyamatként érzékelteti a visszatérést a keresztény hithez, amivel vállalta, hogy elveszíti minden barátját, és megkapja azt a megvetést, amit korábban ő maga is érzett a keresztények iránt. Hitchens könyvében távolságtartó angolsággal meséli el, hogy egy franciaországi látogatása során a híres németalföldi festő, Rogier van der Weyden Utolsó ítélet című festménye előtt állva életében először ráeszmélt arra, hogy egy nap Isten elé kell állnia, és megijedt ettől a gondolattól. Erről így ír a könyvében: „Hirtelen erős érzésem támadt, hogy a vallás egy nagyon is élő dolog, amely nincs eltemetve az idő homokja alá. Egy katalógusnyi rossz cselekedet, kezdve a kínostól a visszataszítóig játszódott le a fejemben. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy a kárhozottak között vagyok, ha vannak kárhozottak.” Innen vezetett számára vissza az út az anglikán egyház hagyománytartó ágához, majd ahhoz, hogy nyíltan vállalja: megváltoztatta a gondolkodásmódját. A felesége tőle függetlenül élt át hasonló folyamatot, így nem maradt egyedül, amikor a régi ateista barátok eltűntek.

Miközben Peter Hitchens megtalálta a keresztény hitét, közben az ateista Christopher Hitchens egyre népszerűbb újságíró és kommentátor lett az Egyesült Államokban. A két fivér több alkalommal szerepelt együtt betelefonálós műsorokban, ahol gyakran kiütközött a nézetbéli különbségük.

Mindketten remek orgánummal és kiváló retorikai képességekkel rendelkeztek, bár Christopher buldózerszerű természete miatt hatásosabb orátor volt.

Christopher élvezte, hogy olyan köztiszteletnek örvendő személyeket támad, mint Teréz anya vagy Diana hercegnő. A két testvér a 2000-es évek elején nyilvánosan összeveszett, amit több éves hallgatás követett. Végül az ekkor már sztárújságíró Christopher egy Vanity Fair cikkben jelezte békülési szándékát Peternek. Christopher cikkében leírta, hogy nem is lehetnének különbözőbbek, és bár büszkén írt arról, hogy ő kalandosabb életet él, mint konzervatív testvére, de elismerte, hogy ha esetleg meghalna, tudja, hogy az öccse vigyázna a gyerekeire, míg fordítva ő lehet, hogy ezt nem tenné meg. A két testvér tehát helyreállította a kapcsolatát, ám jött Christopher Hitchens hírhedt könyve a God is not Great (Isten nem nagyszerű), amely 2007-ben nyilvánosan újraindította a viszályt. A két testvér rádióműsorokban és egy alkalommal nyilvánosan is összecsapott. Christopher nagy lökést adott az ekkor kibontakozó újateista mozgalomnak. Könyvében maró gúnnyal írt a hívőkről, és különösen a Biblia Istenéről, aki szerinte egy kegyetlen diktátor. Peter a bátyja könyvére válaszul megírta The Rage Against God (Isten elleni harag) című művét, amelyben saját hitre jutása mellett az ateizmus romboló hatásairól is ír. 

Viszályuknak csak a sors váratlan fordulata vetett véget, amikor 2010-ben kiderült, hogy az ekkor mindössze hatvanegy esztendős Christopher Hitchens halálos beteg.

Peter később úgy írt erről az időszakról, hogy talán utoljára gyerekként volt ilyen jó a viszonyuk, és ezekben az utolsó hónapokban igyekeztek minden olyan témát kerülni, ami kiújíthatta volna a viszályukat. Amikor 2011-ben Christopher Hitchens meghalt, Peter a Mail on Sunday-ben a következőt írta róla: „A szó, ami eszembe jut, ha a bátyámra gondolok, az a bátorság. Nem a félelem hiányára gondolok, amely egyes embereket képessé tesz veszélyes és ijesztő dolgokra, mert nem tudják, mit jelent félni. Arra a bátorságra gondolok, amely képes legyőzni a félelmet annak ellenére, hogy átérzi azt.” Peter ateista testvére emlékestjén a Bibliából olvasott fel, mert ugyan Christopher a hitet megvetette, de a King James Bibliát fontos műnek tartotta.

Peter Hitchens az elmúlt tíz évben konzervatív nézeteivel egyre inkább kisebbségbe szorult az Egyesült Királyságban. Testvérének árnyéka még mindig rávetődik, Christopher rajongói gyakran támadják őt, és a riporterek egy évtizeddel később se tudnak elmenni amellett, hogy mennyire különböző irányba változott a két testvér. Peter Hitchens pedig minden egyes alkalommal mély meggyőződéssel áll ki a kereszténység mellett, amire csak egy olyan ember képes, aki tudja, mit jelentett hit nélkül élni.

– Két és fél évesen, gyógyászati céllal kezdtél úszásoktatásra járni. Mikor érezted először azt, hogy az úszás több már számodra, mint terápia?  
– Én gyakorlatilag a vízben tanultam meg járni. Később az általános iskolámmal testnevelés óra keretében jártunk uszodába, ahol Edit nénihez kerültem, ő lett az edzőm. Felfigyelt rám, látott bennem potenciált, és azt javasolta, induljak versenyeken is. A kezdeti sikerek rendkívüli módon motiváltak, egyre lelkesebb lettem, és úgy döntöttem, szeretném továbbra is versenyszerűen űzni ezt a sportot. Tizenegy évesen átkerültem a Vasas SC-hez, ahol az edzőm Szabó Álmos lett. Az első perctől kezdve élmény volt vele edzeni, gyakorlatilag már a tekintetemből meg tudja állapítani, hogy milyen az aktuális hangulatom, vagy hogy mi járhat a fejemben. Túlzás nélkül mondhatom, hogy Álmos a legjobb edző, akit csak találhattam. Egyébként a szüleim nem gondolták volna, hogy belőlem valaha is aktív, önálló életet élő ember lesz, mert a születésemkor az orvosok azt mondták nekik, hogy értelmi fogyatékos leszek, aki egy életen át segítségre fog szorulni. Amikor látták, hogy nem így van, mindenben támogattak és támogatnak a mai napig.

– Milyen érzéseket hív elő belőled a víz?
– Legfőképp fázást (nevet), és azt, hogy végre csend és nyugalom vesz körbe. Ilyenkor elmerülök önmagamban.

Csak én vagyok, a víz, az edzőm és a céljaim.

– Mennyiben különbözik egy paraúszó edzésterve egy ép versenyzőétől?
– Nálunk nincs két ugyanolyan sérüléssel rendelkező sportoló, ezért mindenki személyre szabott edzéstervet követ. Én például karral úszom, de van olyan társam, aki kézzel és lábbal egyaránt tud. Nyilván nem tudunk ugyanannyi idő alatt azonos méterszámot leúszni, de nem is kell. Az edzéseken párban dolgozunk, vagyis mindig segítünk egymásnak. 

– Hogy néz ki egy napod? Bizonyára korán kelsz.
– Igen, 5.20-kor kelek, aztán felutazunk autóval Pestre, a Duna Arénába. Héttől nyolcig erőnléti edzés van, nyolctól kezdődik a „valódi” tréning, és eltart egészen tíz óráig. Az uszodából megyek iskolába, ahonnan délután fél négykor jövök el, majd öt órára visszamegyek edzésre, este hét után pedig vissza Tápiószecsőre. Ez talán így elsőre keménynek hangzik, de már megszoktam.

Nem mondom, hogy nem volt időszak, amikor megfordult a fejemben, hogy abbahagyom az egészet, de mindig emlékeztettem magam, hogy nehézség nélkül nincs teljesítmény és siker.

– Szerinted hol tart Magyarország az akadálymentesítésben?
– A vidéki uszodáknak még van hova fejlődniük e tekintetben, de összességében jó a helyzet hazánkban. A Duna Aréna például minden szempontból tökéletes.

Kép

Száraz Evelin

– Ért valaha hátrányos megkülönböztetés amiatt, hogy speciális igényű vagy?
– Lehetséges, hogy összesúgtak már a hátam mögött, de én soha nem érzékeltem ebből semmit.  Nem szeretem, ha az emberek lesajnálóan néznek. Sokkal jobb, ha odajönnek hozzám, és kérdezgetnek. Szívesen válaszolok minden kérdésre, mert számomra nem tabu az, hogy kerekesszékkel közlekedem.

– Abból, ahogy elmondtad, hogy néz ki egy napod, arra lehet következtetni, hogy alig van szabadidőd. Sikerül azért baráti kapcsolatokat kiépítened?
– Ez egy nehéz dolog. Idén lettem kilencedikes, iskolát váltottam, és még nem igazán sikerült beilleszkedni, az online oktatás során nehéz is lett volna mély barátságokat kötni, de nagyon bízom abban, hogy jövőre csak jobb lesz a helyzet e téren. Az előző iskolámban voltak barátaim, de sajnos ők lemorzsolódtak, egyetlen ember kivételével, de vele sem tudom olyan intenzitással tartani a kapcsolatot, ahogy szeretném, mert van, hogy az úszás miatt öt-hat hétre eltűnök, és csak a sportra koncentrálok. El kell fogadni, hogy ha az ember szinte egész nap az uszodában van, sok minden nem fér bele. Próbálom kihozni a legjobbat ebből a helyzetből is.

Korábban egyáltalán nem zavart, hogy nem tudok elmenni moziba vagy a barátokkal szórakozni, de most már szívesen kipróbálnám. Amíg ez nem jön össze, addig a dobogó teteje kárpótol.

– A 2019-es londoni világbajnokságot bronzéremmel zártad, idén a Funchalban rendezett Paraúszó Európa-bajnokságon 100 méter mellen Európa legjobbja lettél. Úgy hallottam, hogy az Eb-bajnoki cím mögött nehéz pár napod volt.
– Főleg lelki megpróbáltatások értek. Minket a sérültségünk mértéke alapján kategóriákba osztanak egy egytől tízig terjedő skálán. Az egyesek a legsérültebbek, a tízesek a majdhogynem épek. Engem ezúttal egy kategóriával feljebb soroltak, vagyis olyanokkal kellett versenyeznem, akik nálam jobban tudják használni a lábukat, tudnak rajtkőről indulni. Én eleve a medencéből indulok, és kézzel lököm el magam a faltól. Az egészet tetézte, hogy nem voltam rajta a rajtlistán… Éppen ezért – ha szabad ilyet mondani – a világbajnoki bronzérmemre valamivel büszkébb vagyok.

Kép

Száraz Evelin

– Mennyit készültél az Eb-megmérettetésre?
– Háromhetes edzőtáborban voltunk Törökországban, amit imádtam, mert egyrészt folyamatosan értek új ingerek, másrészt mindent megkaptunk, amit úszó csak kívánhat. Például jobbnál jobb ételeket és előre csomagolt törölközőt. Ezt követően pár hétig itthon készültünk, a sebességünket javítottuk.

– Ha már az ételek szóba kerültek, mi az a finomság, amivel „bűnözöl” néha?
– Mindennel jó volna bűnözni, de igyekszem megállni, hogy ne vigyem túlzásba a nassolást. Egy ideje van dietetikus segítségem, de ez inkább csak afféle iránymutatás. Elsősorban az én felelősségem, hogy tartsam a súlyom és egészségesen étkezzem.

– Ahogy hallgatlak, nekem egy rendkívül optimista és lelkileg-fizikailag erős lány képe rajzolódik ki. A sportnak köszönhető ez, vagy a génjeidbe van kódolva?
– A sport kitartásra nevelt, és arra, hogy sose adjam fel. Közhely, de valóban igaz, hogy a kemény munka mindig megtérül.

Hogy most feljebb raktak egy kategóriával, annak biztos oka van. Vagy azért, hogy fejlődjek, vagy azért, mert valami nagyon jó dolog fog velem történni.

Általában optimistán állok az élethez, nemigen szoktam keseregni, és mindig megpróbálom a hátrányokat az előnyömre fordítani. A sorstársaimnak is ezt mondogatom. Az előző iskolámba speciális igényűek járnak, őket próbálom lelkileg erősíteni, ha elkeserednek, vagy ha önelfogadási gondokkal küzdenek. Meggyőződésem, hogy teljes és boldog életet mi is élhetünk, csak meg kell találni a módját.

– Mik a további terveid?
– Nemsokára lesz egy műtétem: az Achilles-ínamat szeretnénk megnyújtani, hogy végre le tudjam tenni a sarkamat a földre, s hogy megelőzzük azt, hogy kiforduljon a lábfejem. Ami az edzéseket illeti: folytatjuk az eddigi utat. Három év van a következő paralimpiáig – szeretnék jó időt úszni, hogy büszkék lehessenek rám az itthoniak.

– „Dwa bratanki – két jó barát” – hangzik el a jól ismert lengyel–magyar versikében. Mit jelent pontosan ez a különös kapcsolat lengyelek és magyarok között?
–  Talán azzal kezdeném, hogy a lengyel nyelvben a bratanki szó többet jelent, mint barát, inkább úgy fordítanám, hogy két testvér, és akkor máris közelebb kerülünk az igazsághoz. Valóban különös kapcsolat ez. Nincs még egy nemzet, amelyikhez több mint ezer éve annyi történelmi és kulturális szállal kötődnénk, mint a lengyel. Történészek elemzik, hogy hogyan járultak hozzá nagy uralkodóink, közös szentjeink, hogyan segítették elő nemzeti hőseink a lengyel–magyar kapcsolatok alakulását Szent Istvántól, Szent Kingán, Szent Hedvigen, Báthory Istvánon, az 1848-49-es szabadságharcon, a visztulai csatához nyújtott magyar segítségen, a lengyel menekültek befogadásán át, a lengyelek ‘56-os segítségnyújtásáig, hogy csak a mérföldköveket említsük.

Összeköt bennünket a keresztény hit, a szabadságszeretet, a hagyománytisztelet, a vendégszeretet, kultúrális kincseink és múltunk megbecsülése, jellemünk hasonlósága, szuverenitásunk fontossága. Petőfi szavai összefoglalják a lényeget:

Két nemzet van egyesűlve bennünk,
S mily két nemzet! a lengyel s magyar!
Van-e sors, amely hatalmasabb, mint
E két nemzet, ha egy célt akar?

A lengyel–magyar barátság hétköznapibb példájaként hadd hozzam föl az én házasságomat, amely már több mint 40 éve tart lengyel férjemmel, Jerzy Snopekkel. Amikor 1971-ben lengyel szakos ösztöndíjasként kikerültem a Varsói Egyetem polonisztika szakára, Weöres és Pilinszky iránt érdeklődött jövendő férjem, tehát a kultúrától indult el a kapcsolatunk. Ma is segítjük egymást sok mindenben, főleg lengyel–magyar ügyekben. 

A magyar–lengyel barátság szép példái közül hadd említsem még meg a XX. századi magyar–lengyel kapcsolatok legendás hősét, Wacław Felczakot, akinek nevét a három éve működő Felczak Alapítvány (illetve ikerintézménye, a varsói Felczak Intézet) is viseli. Az Alapítvány jelmondata sok mindent elárul: Magyar szívvel, lengyel lélekkel. Egy régi barátság új utakon. Beszélő nevű pályázatai (Szárnyas Huszárok, Tengerszem, Sasfiókák, Örökéletű Tölgy, stb.) útján sok fiatal juthat a magyar–lengyel kapcsolatokat támogató különféle ösztöndíjakhoz, magyar és lengyel témájú könyvek, lemezek jelenhetnek meg, diákok százai ismerhetik meg Lengyelországot, Magyarországot. De a Felczak-Műhely keretében az Alapítvány foglalkozik gazdasági kérdésekkel is, mint amilyenek például a magyar–lengyel innovatív vállalatok és startupok együttműködési lehetőségei.

– Melyek a szembetűnő különbségek a két nemzet között?
– Az effajta kérdések csak látszólag könnyűek. Az elmúlt évszázadokban készültek ugyan nemzeti portrék, amelyek nyomán fennmaradtak és elterjedtek bizonyos nemzeti sztereotípiák. De az ilyen általánosítások kockázatosak és a valóság meghamisításával fenyegethetnek, mert minden nemzetben sokféle karakterű, temperamentumú emberek vannak. Tegyük fel azonban, hogy minden nemzetnek vannak domináns tulajdonságjegyei. Ha a lengyelekről és a magyarokról van szó, az a meggyőződés alakult ki, hogy nagyon hasonlóak, sőt, rokon nemzetnek tűnnek.

Azonban észrevehető, hogy a romantikus gesztusoknak, impulzusoknak nagyobb szerepük van a lengyeleknél, míg a magyaroknál a pragmatizmus a szembeötlőbb.

Ezt tapasztaltam a lengyel legendák és népmesék fordítása során is. A lengyel legendákban több a líraiság, melankólia, míg a magyar népmesékben több a furfang, a huncutság, a humor. Ezek a lengyel vonások megmutatkoznak több, máig fennmaradt szokásban, amilyenek a kézcsók,  a vágott virág kultusza vendégségbe menéskor. De megnyilvánul ez a nagyobb horderejű történelmi cselekedetekben is, mint amilyen a más nemzetek által sokszor eleve értelmetlennek, de legalábbis reménytelennek tartott nemzeti felkelések.

Kép

Gedeon Márta

– Egész élete a lengyel–magyar barátság jegyében és szolgálatában telt és telik. Milyen mérföldköveket emelne ki ebből a munkásságból? Mit tekint a legnagyobb szakmai sikerének?
– Igazi mérföldkőnek az én életemben az számít, hogy szerető szülők neveltek föl hatunkat, hitet, tisztességet tápláltak belénk. Egy tanári fizetésből éltünk, de mégis lehetővé tették a szüleink, hogy  mindnyájan diplomát szerezzünk. Nagy adománya az életnek az is, hogy a magyartanításban olyan hivatást sikerült választanom, amelyet egészen férjem nagyköveti kinevezéséig (2016-ig) örömmel végezhettem. Mérföldkőnek számít az is, hogy 1975-ben egymásra találtunk a férjemmel. Engelmayer Ákos, Kovács István, az ismert polonisták és többen is mondták, hogy életem egyik fő tette, hogy sikerült megnyernem Jerzy Snopeket a magyar kultúra számára. Hiszen Petőfi, József Attila, Pilinszky, Kányádi, Szőcs Géza, Bibó István helyett most esetleg más nemzet költőinek, gondolkodóinak kötetei jelennének meg fordításában. Nagyon nagy örömforrás a négy, most már felnőtt gyerekünk, bár mindannyian tudjuk, hogy „öröm és gond a gyermek”. És úton van a második unokánk is.

Szakmai siker az a sok magyarul tudó lengyel fiatal, akiket többedmagammal sikerült jól megtanítani a Varsói Egyetem Magyar Tanszékén magyarul.

A magyartanítás módszertanával kapcsolatos konferenciák, nyári nyelvi táborok szervezése, a Lengyelországi Magyar Egyesületben és a Divéky Adorján Hétvégi Magyar Iskolában végzett  tevékenységem, mind-mind sok örömöt szerzett. Maradandó nyom talán még a lengyelországi Media Rodzina kiadóban 2016-ban kiadott A csodaszarvas című magyar népmesekötet, amelyet Marianna Jagoda csodaszép illusztrációi díszítenek. Ennek párja a 2020 végén, a Napkút Kiadónál megjelent Lengyel legendák és népmesék fordításkötetem.

– Egyik alapítója a varsói Divéky Adorján Hétvégi Magyar Iskolának. Milyen emlékeket őriz erről az időszakról, és mit tanulhattak itt a vegyesházasságból született gyerekek?
– Az iskola alapítója dr. Dürr Sándor konzul úr volt, aki 1999-ben felajánlotta, hogy szolgálati lakásában tarthassunk honismereti szakkör jellegű foglalkozásokat, amelyeknek fő célja a Lengyelországban vegyes házasságban élő vagy diplomata gyerekek magyarságtudatának erősítése, nyelvtudásának ápolása. Együtt ünnepeltük meg nemzeti ünnepeinket, és a foglalkozásokon a gyerekek gyakorolhatták a betűvetést, megismerhették Magyarország történelmének főbb eseményeit és a magyar irodalom néhány fontosabb alakját. Mindez játékos, könnyed formában történt, hogy ne menjen el a kedvük a hétvégi tanulástól. Az iskola nevét is dr. Dürr Sándor konzul úr választotta, a magyar–lengyel történelmi kapcsolatok kiváló kutatójáról, Divéky Adorjánról nevezte el a varsói Magyar Iskolát. Én közel 15 évig voltam az iskola pedagógiai vezetője. Az iskola 2019 szeptemberében nyitotta meg huszadik tanévét, és továbbra is a Lengyelországi Magyar Egyesület és a varsói nagykövetség  támogatásával működik. Már több éve nagy segítséget jelentenek az iskolai foglalkozások színvonalas megtartásában a Petőfi-ösztöndíjasok. Tudomásom szerint most 50 vegyes családból származó és diplomata-gyerek vesz részt a ma már jóval több csoportban működő foglalkozásokon. Sőt, baba-mama csoport is létezik, ahol hangszeres, zenés, bábos, tornás játékos órák is vannak.

Annak idején arra törekedtem, hogy a magyar nemzeti ünnepeket együtt ünnepeljék kicsik és nagyok. Hol az egyetemi diákok adták a március 15-ei műsort, hol a divékys kisiskolások mutattak be pásztorjátékot karácsonytájt. Emlékszem, az én gyerekeim voltak mindig a leghuncutabbak a Divéky Iskolában, de mégis úgy megtanultak magyarul (részben a Magyar Iskolában, hiszen egyébként lengyel nyelvű iskolában tanultak egészen érettségiig), hogy máig itt vannak, és úgy tűnik, itt is marad Magyarországon mind a négy gyerekünk. De azért időnként olyan honvágyat éreznek Lengyelország után, hogy nyomban vonatra ülnek, és pár napig, hétig belevetik magukat a lengyel életbe.

– A magyarok 20. századi traumái máig kibeszéletlenek, feldolgozatlanok. A lengyeleknek ez jobban megy? Jobban szembe tudnak nézni történelmük viharosabb időszakaival?
– Ha erre a kérdésre érdemben szeretnék válaszolni, hónapokra be kellene ülnöm a könyvtárba. Mindenesetre a lengyeleket is fájdalmasan érintette a keleti határvidékeik elvesztése a II. világháború után. Különösen azokat, akiknek őseit onnan telepítették ki, vagy épp idegen országban maradtak. Viszont a magyarokkal ellentétben, a lengyelek kaptak némi kártérítést, visszakapták az ún. nyugati földeket, amelyeket Németországtól vettek vissza, mivel azok a korábbi évszázadokban a lengyel államhoz tartoztak. Miközben a Trianon utáni Magyarország semmit sem kapott vissza a II. világháború után. De persze még ez a kompenzáció sem fosztotta meg a lengyeleket a keleti területeik utáni vágyódásuktól, nosztalgiájuktól.

– Mit jelent az ön számára a magyar nyelv és a magyar kultúra?
– Úgy érzem, hogy nagy patriótává én akkor váltam, amikor Lengyelországban adatott meg élnem évtizedekig.

És bár Lengyelország a második hazám lett, azért a testvéreim és a magyar kultúra, valamint maga a magyar nyelv mindvégig nagyon hiányzott, jóllehet a médián keresztül manapság már majdnem minden kulturális esemény, mű elérhető online. Mindenesetre ez a „sokszínű, sokarcú csoda”, amilyen a magyar nyelv, nagyban meghatározza az ember gondolkodásmódját, személyiségét. A lengyel diákjaim közül majdnem mindegyikük a magyar nyelv sajátos ritmusa, dallama, különössége miatt választja a magyar szakot. Kosztolányi valahol azt írta, élete legnagyobb eseménye, hogy anyanyelve a magyar és magyarul beszél, gondolkodik. Ez a tény számomra is meghatározó, amelyhez nem sok minden fogható.

1953-ban néhány gondosan kiválogatott amerikai család levelet kapott. Mindannyian fehér protestánsok voltak, rendezett körülmények között éltek, és a két szülő együtt nevelte a gyerekeit. Az üzenet egy nyári tábort ajánlott fiúgyerekeknek, amelyben meghatározó közösségi élményben lehet részük. Mint fogalmazott: „A szervezők olyan, a teljességre törekvő élettapasztalatot akarnak adni a fiúknak, amelynek révén tisztes állampolgárrá válhatnak, és közösségük vezetőivé fejlődhetnek”.

A levelet egy Muzafer Sherif nevű pszichológus küldte, és az első szótól az utolsóig színtiszta manipuláció volt.

A cél legkevésbé sem a gyerekek táboroztatása és társadalmi nevelése volt, hanem egy nagyszabású szociálpszichológiai kísérlethez akart alanyokat toborozni. Amikor rendelkezésére állt a megfelelő számú jelentkező, beindult a tábor. A jóhiszemű családoknak fogalmuk sem volt róla, hogy Sherif az emberi természet legcsúnyább oldalát igyekszik majd felébreszteni a fiaikban. Az volt a terve, hogy az első napokban engedi a gyerekeket összebarátkozni, majd két csapatra osztja őket, és okosan felépített „frusztrációs gyakorlatok” segítségével konfliktust gerjeszt a csoportok között. Mindezzel az volt a célja, hogy megmutassa, hogyan fordulnak át a természetes módon kialakult csoportnormák beszűkült tudatú ellenségeskedésbe, hogy a megfelelő körülmények között milyen könnyen és szinte automatikusan lesz ember embernek farkasa.

Minderre nagyon is személyes okai voltak, hiszen a saját gyermekkora folyamatos háborúk és mészárlások traumaélményei között zajlott. Muzafer Sherif 1906-ban született Törökországban, és a háború borzalmait már egészen kicsi korában megtapasztalta. Öt éves volt, amikor Olaszország megtámadta Törökországot, és súlyos veszteségeket mért a legyengült ottomán birodalomra. A törökök szíriai önkéntesekkel együtt gerillahadjáratban mészároltak le ötszáz olasz katonát, de az olaszok bosszúból már másnap több ezer török civilt gyilkoltak meg Tripoliban házról házra járva, és egy hívőkkel teli mecsetet is felgyújtottak.

Még be sem fejeződtek a harcok, amikor kitört a két balkáni háború, amelyben Törökország Bulgáriával, Szerbiával és Görögországgal is véres konfliktusba keveredett. Ez már az első világháború példátlan pusztításainak volt az előszele. A harcok közepette hajtották végre a törökök a világtörténelem egyik legsúlyosabb népirtását, amelynek során legalább egymillió örményt mészároltak le válogatottan kegyetlen módszerekkel. A világháború után a török függetlenségi háború szedte az áldozatait.

Mire Sherif felnőtt, annyi gonoszságot és kegyetlenséget élt át maga körül, hogy nem maradt sok illúziója az emberi faj iránt.

Meggyőződésévé vált, hogy ha adottak a körülmények, az egyén a csoportfolyamatok rabja lesz, és mindenkiből előcsalogatható a vadállat. Hazájában bölcsésznek tanult, aztán kivándorolt Amerikába, és a második diplomáját már a Harvard Egyetemen szerezte meg pszichológiából. A legjobban az érdekelte, milyen erők, ösztönök motiválják a társas normák radikalizálódását. Hitler felemelkedése idején Németországba is elutazott, és élőben tanulmányozta a fasizmus térhódítását, valamint a tömeges ideológiák csoportos viselkedésre gyakorolt hatását.

Sherif nagy reményeket fűzött a gyerekekkel folytatott kísérlethez. Sikerült harmincnyolcezer dollárt, több mint százmillió forintnyi összeget szereznie a Rockefeller Alapítványtól, így nagyszabású előkészületeket tett. A New York Állam-beli Middle Grove városka mellett egy egész erdei tábort épített föl. Bungalókat, konyhát, mosodát létesített, személyzetet fogadott, majd erre a gondosan kialakított helyszínre szállíttatta a jelentkezőket. A fiúkat a tervek szerint két csapatra osztotta, majd nekilátott különböző csapatépítő gyakorlatokkal összekovácsolni őket. A Párducok és a Pitonok nagyszerűen megtalálták a hangot mind saját csapatukkal, mind a másikkal.

Ezek után beindult a második fázis. A pszichológusok – akik a személyzet tagjainak szerepét játszották – nekiláttak gonosz kis szabotázsakciókkal egymásnak ugrasztani a tizenegy éves fiúkat. A csapatversenyekben szándékosan fej-fej melletti eredményeket adtak, az egyik sátorból ellopták a gyerekek ruháját, a másik előtt elvágták a házi készítésű csapatzászló zsinórját. A Párducok sátrát letaposták, a lakók bőröndjeit behajigálták a bozótba. Még az egyik fiú kedvenc hangszerét, egy ukulelét is összetörték nagy buzgalmukban. Az volt az elképzelésük, hogy a két csapat egymásra fog gyanakodni, aztán annak rendje és módja szerint összeugranak. Amikor pedig az ellenségeskedés már a tetőfokára hágott volna, a táborvezetők – ma már megdöbbentő módon – mesterséges erdőtüzet akartak gyújtani a közelben, ahol a két csapat együttműködve, újra összekovácsolódva vette volna föl a harcot a veszéllyel.

Csakhogy nagy megdöbbenésükre éppen az ellenkezője történt. A gyerekek hamar rájöttek, hogy valami nem stimmel. Az eltűnt ruhák ügyében mosodai keveredést emlegettek, a Pitonok pedig megesküdtek a Bibliára, hogy nem ők vágták el a zászló zsinórját. A következő kötélhúzás után a vesztes csapat elismerte, hogy a másik társaság jogosan győzött, és még gratuláltak is nekik. A két csoport egyre jobban összetartott egymással, és a tábor személyzetére kezdtek gyanakodni.

Rájöttek, hogy manipulálják őket, és ki is mondták, hogy mindez valószínűleg valamiféle kísérlet.

Maga Sherif is kifejezetten ijesztő lelkiállapotba került; az egyik heves vita alkalmával részegen meg akarta ütni az egyik munkatársát. Egy másik pszichológus csak egy tűzifával hadonászva és erőszakkal fenyegetőzve tudta megrendszabályozni. A Middle Grove-i kísérletet idő előtt le kellett állítani, az erdőtűzre pedig szerencsére már nem került sor.

A kísérlet sikertelensége nem csak szakmailag frusztrálta őt. A Rockefeller Alapítvány nem jótékonysági adományként pénzelte a kísérletet, hanem eredményeket akart látni. A második világháború borzalmai után az egész világ szociológusai és pszichológusai arra kereték a választ, hogy mi vesz rá egyébként békés embereket kegyetlen atrocitások végrehajtására. Sherif nemcsak a kutatási pénzt, hanem a saját szakmai hírnevét tette kockára ezzel a kudarccal.

Kép

Kép: Pexels

Kollégáival már a következő évre új kísérletet szerveztek. A következő tábort az oklahomai Robbers Cave, azaz Rablóbarlang Nemzeti Parkban állították föl. Ezúttal már semmit nem bíztak a véletlenre. A labilis, depresszióra hajlamos Sherif ráadásul rákényszerült arra a kellemetlen kompromisszumra is, hogy a táborvezetői feladatokat átadja egy kollégájának, O. J. Harvey-nak. Ő maga a gondnok szerepét játszotta el. A gyerekek és a szülők megint nem tudtak semmit a valódi célokról. A két tizenegy fős fiúcsapat külön-külön vett részt a kezdeti csapatépítő fázisban, eleinte nem is tudtak egymás létezéséről. A Sasok és a Csörgőkígyók megint zászlót készítettek maguknak, aztán a kutatók megkezdték a hergelést.

A sikerük ebben az esetben már teljes volt. A két csapat az első adandó alkalommal egymásnak feszült.

A csapatversenyekben a győztesek komoly díjakat kapta, a veszteseket kigúnyolták. A Csörgőkígyók elfoglalták a focipályát, „Belépni tilos”-táblát állítottak föl, és megfenyegették a Sasokat. Amikor piknikezni indultak, a táborvezetők szándékosan késleltették az egyik csapatot, mialatt a másik megette az ő ebédjüket is. A Sasok felgyújtották a Csörgőkígyők zászlóját, mire azok feldúlták és összemocskolták a Sasok öltözőszekrényeit. Állandósultak a beszólások, mindennapossá vált a gúnyolódás és a fenyegetőzés.

Ezalatt a kísérletvezetők és a tábori személyzet szerepe zavaróan összekavarodott. Mindenki látta, amint a pszichológusok lelkesen jegyzetelnek, és gátlástalanul fényképezik a háborúskodás mindennapos megnyilvánulásait. Akkor is jelen voltak, amikor a csapatok megvitatták, hogyan fognak bosszút állni az aktuális inzultusért. A legagresszívabb megnyilvánulásokat sem kontrollálták, és ezzel tulajdonképpen tovább szították a gyűlöletet. Amikor egy gyereket a többiek kiközösítettek vagy szándékosan bántottak, senki nem lépett közbe. A kutatók egyszerűen csak feljegyezték a csoporthierarchia formálódásának ezt az újabb lépését. A fiúk teljesen elvadultak; jó családból való, problémamentes gyerekek váltak bosszúálló agresszorokká. Az ellenségeskedés olyan heves lett, hogy a két csapatot fizikailag el kellett választani egymástól, a konyha és az étkezőhelyiség valódi személyzete pedig egy idő után azzal fenyegetőzött, hogy testületileg felmondanak.

Ezalatt a csoportok egyöntetűen negatív véleményt alakítottak ki egymásról. Annak ellenére, hogy mindannyian pontosan ugyanolyan származási, ideológiai és vallási háttérrel rendelkeztek, súlyos előítéleteket tápláltak egymás iránt, ez pedig szinte semmiben nem különbözött a különböző városi kisebbségek és gettók egymás iránti előítéleteitől.

Amikor Sherif és kollégái elég bizonyítékot halmoztak föl az elméletük bizonyítására, és megelégelték az egyre áldatlanabb állapotokat, következhetett a békéltető fázis.

A cél az volt, hogy egy minden eddiginél komolyabb probléma merüljön föl, aminek a megoldása kizárólag a csapatok közös erőfeszítése révén lehetséges. Két napnyi pihenés után „veszélybe került” a tábor vízellátása. A vizet egy közeli tárolóból csöveken kapták, de a táborvezetők titkos szabotázsakciója révén ez a forrás egyszer csak elapadt. A táborvezetés külső ellenséget kreált: azt mondta a gyerekeknek, hogy vandál huligánok tették tönkre a vezetéket.

Közös felderítés után azt látták, hogy valaki a víztároló kivezető csapját egy összegyűrt zsákkal tömítette el. A huszonkét fiú közös erőfeszítések árán felszabadította a csapot, majd közösen örültek az eredménynek. A Csörgőkígyók gálánsan előreengedték a Sasokat, amikor ivásra került a sor, mivel náluk nem volt kulacs.

A következő „váratlan” akadály volt, hogy a vetítőben közösen megnézendő filmre, A kincses szigetre nem volt elég pénz. A gyerekek igazságos tárgyalások során összeadták a pénzt, és elégedetten, közösen nézték meg a filmet. A közösség rendje hamar helyreállt, az ellenségeskedés mértéke a minimumra csökkent, Sherif megdicsőült szakmai körökben.

A két kísérlet a mai napig megosztja a pszichológusokat, mivel önző és manipulatív eszközökkel, kifejezetten veszélyes érzelmi játszmákat játszottak mit sem sejtő gyerekekkel. Azt viszont senki nem tagadja, hogy alapvetően fontos tanulságokat vontak le a csoportok erejéről és az emberi természetről.

Muzafer Sherif híresen, de mentális problémákkal, súlyos depresszióval küszködve halt meg 1988-ban.

A felfedezései – akármilyen értékesek voltak szakmai szempontból – egyáltalán nem csökkentették a gyerekkora óta hordozott lelki terheket.