Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Tanárnő, kérem! podcast olyan emberekről szól, akik a jövőért dolgoznak. Innovátorokról, akik nem valamilyen jól menő vállalkozás formájában, hanem az oktatás és a pszichológia területén tesznek azért, hogy közös jövőnk olyanná váljon, amilyennek legszebb álmainkban látjuk. Joós Andrea inspiráló, bátor és eredményes vízionáriusokkal beszélget a műsorban. Tanárokkal, pszichológusokkal, segítő szakemberekkel, akik egyre jobbá és jobbá teszik a világot – majdnem észrevétlenül. De most övék a mikrofon.
Az egyes epizódok meghallgathatók, ill. visszahallgathatók a Képmás Podcast rovatában, a YouTube-, a Spotify- és a Soundcloud-csatornáinkon. A Képmás-podcast megtalálható a legnépszerűbb podcast-applikációkban is: Google Podcasts, Breaker, Pocket Casts, Radio Public. (Az applikáció letöltése után keressen rá a Képmás-podcastra, és iratkozzon fel a csatornára.) Hallgasson minket takarítás, főzés vagy kertészkedés közben, tömegközlekedésen, autóvezetés közben, vagy amíg a gyermekére vár a különóra vagy az edzés alatt!

Ettől kezdve Borri prófétának nyilvánította magát, majd vallási szektát alapított. Több száz lelkes hívétől teljes szegénységet követelt meg, azaz minden vagyonukat átvette bizományi megőrzésre. X. Ince pápa ugyan még elnézte az önjelölt próféta rakoncátlankodását, ám utóda, VII. Sándor már ráküldte az inkvizíciót, amely meg is állapította, hogy az ifjú kétségkívül eretnek nézeteket vall. Borri ekkor jobbnak látta, ha Milánóba hurcolkodik.

Itt ismét sikerült nagy tömeg hódolót összeszednie. Ekkor azonban már nemcsak prófétasággal, hanem forradalmi szervezkedéssel is kísérletezett. Amikor pedig az inkvizíció ide is utánanyúlt, Svájcon át északra költözött, miközben képmását valamennyi írásával egyetemben megégette a hóhér Rómában, a Campo di Fiorin, 1660. október 2-án. Borrit azonban a római máglya füstje csöppet sem zavarta. Először Strassburgban telepedett meg, ahol orvosként tartotta el magát, miután néhány csodás gyógyulást sikerült előidéznie – mégpedig olyan sikeresen, hogy tudományával nemzetközi hírnévre is szert tett.

Hamarosan Németalföldre költözhetett hát, ahol szintén mindenkit elbűvölt szépségével, kedvességével, tudományával és elképesztően magas orvosi honoráriumaival.

Borri Amszterdamban mutatta be először legendás szemkinyomós kísérletét. A kísérlet során kipréselte egy liba szeméből a folyadékot, majd valami gyógyszerkeverékkel pótolta, és a liba csodák csodájára újra látni kezdett. Effajta mutatványaival teljesen elbűvölte kollégáit: a dán tudós, Ole Borch például latin nyelvű versben magasztalta a csodadoktort; az akkoriban világhírű, szintén dán Thomas Bartholinus doktor pedig vacsorát adott a tiszteletére. (Borrinak e kísérletével valóban először sikerült bizonyítania, hogy a látás nem a szem nedveinek műve, ami nagy csapás volt az ókor óta uralkodó tudományos nézetnek számító nedvkórtanra.)

Borri azonban hiába keresett rengeteget, olyan nagy lábon élt, hogy hamarosan eladósodott. Még utoljára fölvett néhány nagyobb kölcsönt, majd a pénzzel meglépett. Hamburgba utazott, ahol összeismerkedett Krisztina svéd királynővel, akit egy menthetetlen betegnek hitt udvaronca meggyógyításával nyűgözött le. A királynőtől szintén több ezer aranyat sikerült alkimista kísérletekre kicsalnia, mégpedig olyan ügyesen, hogy az egyébként éles eszű Krisztina sosem jött rá, mennyire átverték. Innét Dániába utazott tovább, ahol ismét az udvar és a tudományos elit kedvence lett.

Mindenütt meg kellett ismételnie nagy szemkinyomós mutatványát, amit szerencsétlen tyúkok, libák, kutyák, macskák segítségével számtalanszor meg is tett, hihetetlen összegeket zsarolva ki az elbűvölt dán királyból, III. Frigyesből.

Frigyes azonban 1670-ben elhunyt, és utóda, a józan V. Keresztély elzárta a pénzcsapot. Borrinak tehát ismét mennie kellett.

A Baltikumon és Lengyelországon át Borri útja – vesztére – Magyarországon keresztül vezetett, ám a Felvidéken kémnek nézték, elfogták, és láncra verve Bécsbe vitték. Bécsben megint csodát vitt véghez: figyelmeztette I. Lipót császárt, hogy arzénes gyertyák füstjével akarják őt megmérgezni, így megmentette az uralkodó életét. Ezért Lipót csak úgy volt hajlandó átadni őt a pápai hatóságoknak, ha garantálják, hogy nem hajtják végre rajta a halálos ítéletet. Borri ugyan Rómában börtönbe került, ám néhány előkelőséget a tömlöcben is sikerült meggyógyítania, viszonylag tehát jól ment a sora. Hetente kétszer kisétálhatott a városba, sőt, rendelőt is nyithatott a börtönben. VIII. Sándor halála után azonban sorsa rosszabbra fordult, kedvezményeit az új pápa, XII. Ince megvonta tőle. 1695-ben az Angyalvárban, lerongyolódva, megöregedve, betegen és magányosan érte a halál.

Borri kétségkívül jogot formálhatott volna a történelem legsikeresebb kuruzslója címre.

Orvosi diplomája nem volt, mégis bizonyítottan eredményes kúrák tucatjai kötődnek a nevéhez, jelentős tudományos felfedezéseket tett, az általa feltalált orvosságokat pedig Európa-szerte eredménnyel alkalmazták. Rengeteg embert gyógyított meg, még többet csapott be, fosztott ki, tett lóvá, ám mindent megúszott volna. Csakhogy végül elkövetett egy végzetes hibát: Magyarországra jött. És a mi hazánkban, mint tudjuk, csalásból nem lehet egy percig sem megélni.

– Bár a pszichológia már a kilencvenes években is nagyon népszerű volt, jóval kevesebben juthattak be erre a szakra a felsőoktatásban, mint napjainkban. Ön miért ezt a hivatást választotta?
– A középiskolában egy barátnőmnél súlyos pszichés probléma alakult ki, ami miatt hosszú időre kimaradt az iskolából. Nagyon szerettem volna megérteni, hogy mi történik vele, ezért 15-16 éves koromban a közeli könyvtárakban fellelhető összes szakirodalmat elolvastam. Később bekéredzkedtem a kecskeméti pszichiátriára, ahol kipróbálhattam az általuk használt pszichológiai teszteket. Mindez nagyon érdekes volt számomra, megszületett bennem az elhatározás, hogy pszichológus szeretnék lenni. 1993 és 1998 között végeztem el az alap- és a mesterképzést a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen. A családom nem igazán értette a választásom, csodabogárnak tartottak, nem is nagyon tudtak támogatni. A tanulmányaim mellett végig dolgoztam, hogy eltartsam magam.

Ebben az időszakban történt egy tragikus esemény. 1994 decemberében a gyorsvonat, amivel a fiatal lány hazafelé tartott Lajosmizsére, Szajol állomásnál kisiklott.

Ágnes túlélte a súlyos, 31 halálos áldozatot követelő vasúti balesetet. Három és fél órát töltött a romok alatt, és évekbe, továbbá műtétek sorába került, mire fizikailag felépült. A trauma pszichés feldolgozása pedig csak ezután következett.

– Hogyan vitte tovább az életét a baleset után?
– Másodéves voltam ekkor, a második félévet összevonva végeztem az első féléves vizsgáimmal. Nem szerettem volna lemaradni a tanulmányaimmal, nagyon fontos volt számomra a csoporttársaim közössége, rengeteg segítséget kaptam tőlük. A mai napig jó érzéssel tölt el, hogy amikor a sérüléseim miatt hónapokig nem tudtam hazajárni, mindig bent maradt velem valaki hétvégén a kollégiumban. A szakdolgozatomat a tömegszerencsétlenségek lélektani hatásának témakörében írtam, interjúkat készítettem a baleset túlélőivel a poszttraumás tüneteikről, valamint az élmény feldolgozásáról.

Úgy érzem, ez volt az én saját megküzdésem a balesettel, azzal a sokkal, hogy körülöttem mások meghaltak, a fizikai sérülésekkel, műtétekkel.

Emellett, a felépülésem után felkerestem azt a tűzoltót, aki két és fél órát töltött velem a mentés során, és lelkileg támogatott a legnehezebb pontokon. Nagyon meglepődött és jólesett neki, hogy személyesen mondtam köszönetet, a mai napig tartjuk a kapcsolatot.

– Korábbi interjúiban említette, hogy a baleset után átélt egy disszonáns időszakot, mert a saját érzései és a környezet hozzáállása nagyban különböztek egymástól. 
– Az első időszak nagyon nehéz volt számomra. Mindenkitől azt hallottam, milyen iszonyú szerencsés vagyok, hogy túléltem. De az, aki átéli a körülötte lévők halálát, vagy a hozzá közel állók elvesztését, és mellette még nagy fájdalmai is vannak, nem érzi úgy, hogy olyan nagyon szerencsés lenne. Emellett van egy időbeni elcsúszás is. Amikor egy sérült állapota a műtétek után stabilizálódik, kezd jobban lenni, akkor a környezete fellélegzik. De az áldozat számára a feldolgozás pszichés része csak ekkor kezdődik el igazán, ezért a traumát elszenvedett lelkiállapota sokszor nincs szinkronban a környezettel.

Kép

Faragó Ágnes

– Hogyan jutott túl a nehézségeken?
– Ezt a borúsabb időszakot egy évig tartó erősen életigenlő szakasz követte. Úgy gondolom, az emberben van egy belső mag, ami a hitet, a tartást, az erőt adja. Ez visz tovább minket, ezáltal tudunk megoldani, túlélni dolgokat. Óriási erőt adott nekem, hogy megtapasztaltam, mennyi mindennel meg tud küzdeni az ember, mire vagyunk képesek a sok szörnyűség ellenére is.

Egy olyan esemény átélése, ahol a létezés a tét, átrendezi a súlyokat az ember életében. Világosabb lesz, mi az, ami igazán fontos.

Ágnes a Pest Megyei Rendőr-főkapitányság kriminálpszichológiai laboratóriumában kezdte meg pályafutását, később a kecskeméti rendőrségen, illetve a büntetés-végrehajtás egyik intézményében dolgozott. 2005 óta bejegyzett igazságügyi szakértő, jelenleg is ezen a területen tevékenykedik.

– Milyen szerepe volt a gyermekközpontú igazságszolgáltatás formálásában?
– Előadásokat tartottunk a gyermek-meghallgatásokon használatos technikákról, először a rendőrség számára a DADA program keretein belül, később az Országos Bírósági Hivatal felkérésére. Részt vettem az igazságügyi pszichológus szakértők munkáját szabályozó módszertani levél kidolgozásában is, amelynek célja a területre vonatkozó egységes szakmai protokoll kialakítása. Úgy gondolom, hogy a gyerekek jogainak szem előtt tartása kiemelkedően fontos az igazságszolgáltatás során. Az utóbbi időben több pozitív változás történt, a hatóságok hozzáállása is átalakulóban van.

Jobban figyelembe veszik azt, hogy a gyermekek kihallgatási procedúrája milyen ártalmakkal járhat, és igyekeznek ezt a lehető legkisebb mértékűre csökkenteni.

– Rendőrség, börtön, bíróság. Olyan területeken végzett és végez segítői munkát, amelyek komoly lelki megterheléssel járnak. Honnan merít erőt ehhez?
– Lehet, hogy közhely, de az évek során kialakult bennem egyfajta jó értelemben vett távolságtartás. Ez a munka csak úgy működik hosszú távon, ha hátra tudunk lépni egy kicsit, mert „nem halhatunk bele” minden esetbe. Igyekszem erősen meghúzni a határvonalat a munka és a magánélet között, és figyelek a saját mentálhigiénés egészségemre. De néha természetesen velem is előfordul, hogy elfáradok és motiválatlannak érzem magam.

– Milyen forrásokból töltődik ilyenkor?
– Számomra örömforrást jelent a sport, a család, a kreatív hobbijaim és a kutyám. Gyalog járok munkába, ami naponta több kilométer sétát jelent, ilyenkor van időm rendezni a gondolataimat. Ha segítségre van szükségem, egy kolléganőmmel átbeszéljük az ügyeket, támogatást nyújtunk egymásnak. A szakértői munka bizonyos szempontból magányos tevékenység, ami időnként nagy terhet ró ránk, bár eléggé megedződünk az évek alatt.

– Az igazságügyi szakértők gyakran találkoznak az emberi természet sötét oldalával. Hozzá lehet szokni a munka lelki terheléséhez? 

– Több mint húsz éve dolgozom a szakmában, de még ma is találkozom néha megdöbbentő esetekkel.

Időként nagyon nehéz sorsokat ismerünk meg. Általában hamar kiderül, hogy valaki alkalmas-e erre a munkára. Volt olyan ismerősöm, aki egy-két év után nem bírta tovább, és más területen kezdett el dolgozni. Más nyolc-tíz év után hagyta el a területet, az ő esetében inkább egyfajta telítődés történt.

– Klinikai szakpszichológusként az elkövetőkben a sérült embereket látja?
– Sokszor igen. A legfontosabb az, hogy a személyiség hátterét feltérképezzük, megkeressük az életútban azt, ami a bűncselekményhez vezetett. Mi a motivációja egy adott cselekmény elkövetésének? Óriási különbségek vannak azonos bűncselekményi kategória mögött, és óriási különbség lehet abban, hogy ki, miért, mit csinált.

– A híradóban látott szörnyű bűncselekmények kapcsán az emberekben általában erős dühreakció keletkezik és bosszúért kiáltanak. Önnek milyen érzései vannak az elkövetőkkel szemben?
– Még a legsúlyosabb bűncselekményeknél is azt szoktam hangsúlyozni, hogy abban a helyzetben, amikor találkozom az elkövetővel, el kell fogadnom őt mint embert.

Nekem az a dolgom, hogy megértsem a motivációit, nem pedig az, hogy valamiféle értékítéletet közvetítsek.

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy egyetértek azzal, ami történt vagy amit tett. Az emberek reakcióját is elfogadom, de úgy gondolom, hogy szakértőként indulatok nélkül kell jelen lennem, azzal tudok segíteni, ha az ügyre, az érintettekre és a feladatomra fókuszálok és leginkább objektív szakvéleményt adok.

A legjobb időszak erre amúgy is a június, hiszen a kivételesnek ígérkező 2020-as évjárat első tételei – mint a reduktív fehérborok, habzó rozé és vörösborok vagy a kadarkák – már palackérettek ilyenkor, a borászok az aktuális szabályok betartásával megmutathatják tavalyi munkájuk első gyümölcseit.

Az utazás szervezésénél ezúttal is gondosan kell tervezni. A legfontosabb, hogy – a korábbiakkal ellentétben – idén a legnépszerűbb dűlőtúrák limitált számú vendéget fogadnak, így az általában pár száz fős események gyorsan betelnek. A májusi adatok alapján remélhetjük a közeli nyitást, de fontos, hogy az aktuális rendelkezéseket figyeljük és legyen egy kidolgozott B tervünk.

Amennyiben egy kiszemelt dűlőtúra jegyei az orrunk előtt fogynak el, ne keseredjünk el! Sok borászat szervez térképes-piknikkosaras kirándulást saját birtokon kijelölt útvonallal, így ha fesztiválhangulat nem is lesz, biztonságos, csendesebb családi-baráti kirándulást szervezhetünk a júniusi-júliusi hétvégékre. Lássuk részletesen, milyen asztalt terítenek borvidékeink a következő hetekben!

Kép

Tokaj, Mád, Szent Tamás-dűlő - Kép: Páczai Tamás

Tokaj

A világhírű aszú hazája az első júniusi hétvégén rendezi meg a Tokaji Bornapokat, ahol Tokaj-Hegyalja minőségi pincészetei kínálják remek boraikat, a belvároshoz közeli pincék szabadon látogathatóak, esténként pedig gitár- és cimbalomkoncert is lesz a rendezvényen. Június 5-én rendezi meg a Tokaji Borászok Asztaltársasága a IV. Tokaji gasztro- és dűlőtúrát. A népszerű kirándulás a Szerelmi pincesorról indul, majd a Hétszőlő 50 hektáros birtokát járják be a bor szerelmesei két megállóval, pazar kilátással és persze kóstolóval, piknikkel fűszerezve. (Részletes programok a tokaj-turizmus.hu oldalon.)

A Jó éjszakát, Mád! rendezvény június 12-én vár mindenkit: Csomortáni Gál László kiállításmegnyitója után Lovasi András, majd Tim Atkins koncertjét élvezhetjük egy pohár bor mellett a késő éjszakáig nyitva tartó mádi pincészetek udvarában (madikor.hu).

Kép

Tokaj, Kikelet pince - Kép: Páczai Tamás

Közeleg a II. Mad Run futóverseny is a mádi dűlők meredek kaptatóin 4, 8 és 16 km versenytávokon. A Tokaji Vízitúra Központ minden héten csütörtöktől vasárnapig várja a túrázókat, 4-es és 6-os kajakokkal, valamint 2 fős túrakenukkal fedezhetjük fel a Bodrogzug csodálatos vadvilágát.

Szekszárd

Már hagyománynak tekinthető, hogy Szekszárdon júniusban összeakasztják szarvukat az északi „Fősőváros” és a déli Alsóváros pincészetei. Bikavérrel, illetve kadarkával mérkőznek meg egymással. Észak és Dél nemes háborújában persze a borrajongó közönség jár jól, hiszen mindkét program szervezői kitesznek magukért. A Bikavér Borongoló egy gyalogos bortúra, amelynek keretében a város északi pincészeteit járják be a vendégek – ez június 5-én lesz. Fáradtabbak és idősebbek ingyenes buszjáratokon is eljuthatnak a következő állomásig, többek között az Eszterbauer borászat, a Vesztergombi pince és a Mészáros borászat készül kóstolósorokkal, borkorcsolyákkal (bikaverborongolo.hu).

Egy héttel később mutatják meg az alsóvárosiak a tavalyi kadarkák zamatát a X. jubileumi Iván-völgyi Kadarka túrán. Az öt házigazda (Heimann, Vida, Sebestyén, Tüske, Németh János) udvarában vendégpincék tételeit is kóstolhatjuk; idén új helyszínen, a Kerámia Borműhelyben közös program is lesz este zenével és borral (ivanvolgyitura.hu). Mindkét rendezvény limitált számú vendéget fogad. A Heimann család a nyári hónapokban hétfőtől szombatig piknikhátizsákot állít össze, benne behűtött borokkal, pohárral, térképpel, pléddel és elemózsiával. A családi-baráti dűlőtúrára előzetesen regisztrálni kell (heimann.hu).

Kép

Szekszárd, birtoktúra - Kép: Páczai Tamás

Szekszárd nemzetközileg híres futóversenye, a Borvidék Félmaraton idén sajnos elmarad, de a trópusokat idéző löszszurdokok két kijelölt túraútvonalon is bejárhatóak, akár futócipővel is. Terepjárós kiránduláson pedig a borvidék dűlőit és kilátópontjait is bejárhatjuk (videkjaroterepjaro.hu, borvidekidzsiptura.hu).

Villány

Villány óvatosan tárja fel a pincesorok ajtói mögött rejlő kincseket, de júliusban két fantasztikus rendezvénnyel is csábít mediterrán borvidékünk. Július 3-án piknikkel, mountain bike teljesítménytúrával, dűlők között kanyargó élménykerékpározással és tenkesi piknikkel vár a Siklós és Villány közös szervezésében rajtoló Gördülő Dűlők.

Július 14-15-én rózsaszínbe öltözik Villány, hogy az országban egyedülálló módon ünnepelje meg a rozé borokat. A fesztiválon az összes mérvadó pincészet standokon és a pincékben egyaránt a legfrissebb rozékat kínálja, az esemény csúcspontja azonban a Rozémaraton, ahol az induló futóknál elvárás a rózsaszín mez. (­villanyiborvidek.hu).

Bár csak augusztus elején kezdődik, a kulturális fesztiválok rajongói számára kihagyhatatlan az Ördögkatlan Fesztivál (ordogkatlan.hu).

Balaton

Bár a magyar tenger több borvidékünk (például a Balatonboglári vagy a Balatonfüred-csopaki borvidék) dűlőinek partjait is áztatja, júniusi programokban a tó nyugati medencéjében a Tapolcai-medence környéke jeleskedik.

Kép

Badacsony, Gilvessy birtok - Kép: Páczai Tamás

A badacsonyi Gasztrohegy a június 4–5-i hétvégén folytatja tematikus hétvégéit, ezúttal a mexikói eredetű tapas lesz terítéken, kóstolói tökéletesen párosíthatóak a minerális, savakban gazdag helyi borokhoz. A rendezvénybe csatlakozó éttermeket egyénileg kereshetjük fel, Gasztrohegy bérlettel kedvezményeket kapunk a kóstolók árából (badacsony.com).

Érdemes kerékpárral végiglátogatni az éttermeket és pincéket, ha pedig egész hétvégére tervezünk, érdemes a közeli Szent György-hegyre is átruccanni. A szintén június első hétvégéjére tervezett, koncertezős, tábortüzes napfelkelteváró mulatság ugyan elmarad, de a Szászi Birtok terasza és a Bencze Családi Birtok vinotékája már várja a borturistákat kóstolókkal, szervezett programokkal.

A Tapolcai-medencétől nem messze, Balatongyörökön is nyitnak a pincék június 12-én. A kóstolópoharat 15 órától lehet megvásárolni a szépkilátói büfésornál, majd a Becehegy pincéinél tölthetjük fel finom borral, ahol a pincék pogácsával és zsíros kenyérrel is várnak a pazar kilátás mellett (balatongyorok.hu). Fedezzük fel – akár újra – a tanúhegyek bazaltorgonáit a tematikus tanösvényeken, és élvezzük a Balaton panorámáját a hegyi tisztásokról! 

Összeállításunkban igyekeztünk a körülményekhez képest biztosan megrendezett programok közül szemlézni, azonban változások az utolsó pillanatban is lehetnek, figyeljük a kiszemelt események online felületeit! A Magyar Turisztikai Ügynökség információs portálja, a Magyar Bor Személyesen tökéletes adatbázis kezdő vagy akár tapasztalt borturistáknak, részletes borvidéki leírásokkal, túra- és programajánlókkal (bor.hu).

A cikk a Magyar Turisztikai Ügynökség szakmai támogatásával készült.

Ne a neten szörfözz!

Dél-Portugália több kisebb városában is megfordultunk, mindenhol legalább két-három szörfiskolát láttunk. Az óceán itt nyáron sem elég meleg a strandoláshoz (persze azért vannak elszánt fürdőzők mindenhol), viszont remek terep azoknak, akik kipróbálnák ezt a sportágat. Ha jó időpontban megyünk ki egy felkapottabb helyre, láthatjuk a partról a kezdők próbálkozásait, és a profikat is, akik valóban együtt mozognak a vízzel. „Ne a neten szörfözz, hanem a hullámokon!” – hirdeti egy tábla. Mi nem voltunk elég merészek, de ha valakinek ez a vágya, itt biztosan talál egy szimpatikus oktatót.

A pelenkázóasztal alap!

A túraútvonal végén található lepukkant büfében, ahol komolyan át kellett gondolnom, hogy beférek-e a pici WC-ajtón, ott is van pelenkázóasztal. Ha leülünk a WC-re, beütjük a fejünket a falról lehajtható deszkába – de van! Látszik, hogy Dél-Portugáliában ez fontos, nemcsak a felkapott helyeken, hanem a külvárosi önkiszolgálókban is. Szimpatikus hozzáállás, én örülnék, ha ez alapfelszereltség lenne nálunk is.

Egyetemista vagyok, és élvezem!

Amikor egyik este Portóban sétáltunk, rengeteg egyetemistát láttunk talárban énekelni, hatalmas tömeg jött velünk szembe, az utca közepén pedig kisebb színpadok voltak. A Google valamiért nem akart „válaszolni” a kérdéseinkre, úgyhogy megszólítottuk az egyik lányt, hátha megtudjuk, mit ünnepelnek. Nincs alkalom – mondta, csak úgy, ünneplik a diákokat, és mindent, ami ezzel az életszakasszal együtt jár.

Úgy tűnik, az egyetemisták évente egyszer kivonulnak az utcára, indulókat énekelnek, gitároznak, és csak úgy örülnek annak, hogy diákok lehetnek.

Azt nem tudom, este 10 után mennyien voltak részegek, és azt sem, milyen állapotban volt másnap az utca, de a fado-koncert hangulatos volt. Mi életünkben először hallottuk ezt a portugál tradicionális zenét (egy énekes melankolikus dalokat ad elő egy portugál és egy spanyol gitár kíséretében), érdemes elmenni egy ilyen koncertre, ha az országban járunk.

Kép

Kép: Gergely-Baka Ildikó

Slow life-ra fel!

Nemcsak szörfdeszkát, hanem biciklit is kölcsönözhetünk több helyen, mi is eltekertünk hát „a világ végéig” (állítólag így nevezték régen Sagres település egyik, csodálatos panorámával megáldott részét, amíg nem tudták, hogy az óceán túloldalán is van egy kontinens). Utána pedig beültünk egy olyan kávézóba, amely egyben mosoda és közösségi tér is, nagyon hangulatos volt. Néztem az embereket, ahogyan maracujás turmixot kortyolgatnak a szörfdeszka alakú asztaloknál, többen a hamarosan kezdődő pilatesre vártak polifoammal a kezükben, az egyik sarokban meg ukuleléztek, és arra gondoltam, hogy innen talán csak a férjem gitárjáért kellene hazamenni. Annak idején Olaszországban zavart a lazaság számomra már irritáló foka, itthon pedig a saját merevségem szintén akadályozó mértéke a baj – e két szélsőség között Portugáliában találtam meg a középutat.

Az emberek nem sietnek, nem ingerültek, megengedik maguknak, hogy az egész délutánt a parton töltsék, ugyanakkor tartják a menetrendet, rendezettek az utcáik.

És szinte mindenki beszél angolul, legalább alapszinten – külföldi turistaként ez sem elhanyagolható szempont.

„Békeidőben” több portugál városba is mennek fapados repülőjáratok – mi bejártuk Portót és Lisszabont is, de a legnagyobb csodálatot egyértelműen Dél-Portugália váltotta ki belőlünk. Az olyan városok, mint Lagos, Carvoeiro és Luz, teljesen elvarázsoltak, és bármikor visszamennénk! Álomszép partok, ámulatba ejtő sziklaképződmények, csak csónakkal megközelíthető barlangok – a látnivalókat nem sorolom fel, erről rengeteg információt találhat bárki a világhálón. Szóval, ha már biztonságos a külföldre utazás, érdemes fontolóra venni Portugáliát mint úticélt, ott bőven van mit felfedezni, megcsodálni!

– Milyen volt az édesapja gyerekkora? Milyen családból származnak?

Mádl András: Édesapám a Veszprém megyei Bándon született, egyszerű, igen dolgos földműves családban. Szüleinek fontos volt, hogy gyermekeik (hatan voltak testvérek) jobb életpályát járjanak be, legyen választási lehetőségük, ki tudjanak lépni a falusi zárt közösségből, elszakadjanak az időjárásnak kitett élettől. Ennek érdekében a tanulás fontosságát hangsúlyozták, és elhatározták, hogy a gyermekeket jó iskolákba járatják, ahol az erkölcsös, etikus élethez is megkaphatnak minden muníciót. Nagyapám „intelmeket” is írt gyermekeinek arról, hogy miként érdemes élni, milyen vargabetűket szükséges elkerülni az életben.

– Mi motiválta édesapját, hogy a jogi pályára lépjen?

Mádl András: Az egyszerű szülői házban a vallási tárgyú könyvek mellett helyet kaptak olyan nemzetközi művek, amelyek arra inspirálták, hogy tanuljon. A családi legendárium úgy tartja, amikor édesapám bátyját felvették az orvosi karra, de mint kulákot már nem engedték beiratkozni, akkor nagyapám válaszút elé állította édesapámat: vagy jogász vagy pap lesz, de mindenképpen emberekkel foglalkozzon. Apám az előbbit választotta. Pécsre vették fel, ott két évet járt, de a kar dékánjával történt politikai összetűzése miatt átjelentkezett a budapesti jogi karra. A családban a jog iránti elköteleződés szinte hagyománnyá vált, testvérei közül ketten is – Mária és Erzsi – a jogi pályát választották, harmadik húga, Teréz pedig a napokban elhunyt neves jogászhoz, Erőss Pálhoz ment feleségül.

Az unokák és dédunokák közül többen szintén a jogi karrier mellé tették le a voksukat.

– Hogyan ismerkedett meg feleségével, Dalma asszonnyal?

Mádl András: Édesanyám tősgyökeres pécsi, szüleim ott ismerkedtek meg. Az esküvőre 1955 végén, szerény körülmények között került sor, aminek az volt az oka, hogy édesanyám édesapja katonatiszt volt, akit elhurcoltak a Szovjetunióba hadifogságba. Ott halt meg 1954 tavaszán, és az esküvővel ki kellett várni a gyászévet. A fiatal házaspár első otthona Pesten, a Ráday utcában volt. 1956-ot követően kerültek Budára, abba a házba, ahol azóta is a családommal élek. Érdekes történet: édesapám legkedvesebb tanára, a neves jogtudós, Nizsalovszky Endre úgy akart segíteni kedves tanítványán, hogy az ifjú párt befogadta magához albérletbe. Itt később aztán részükre leválasztottak egy lakást, én már oda születtem.

Kép

A fiatal Mádl házaspár András fiukkal - Kép: Mádl család

– Mennyiben befolyásolta, motiválta Mádl Ferenc személye az utódok pályaválasztását? 

Mádl András: Biztos vagyok benne, hogy a szüleim más életutat képzeltek el számomra. Édesapámnak rendkívüli szívügye volt a jogtudomány, engem is – a zene és a matematika után – ebbe az irányba próbált terelgetni. De, mint minden lázadó kamasznak, későn érő gyereknek, nekem is fontos volt, hogy megtaláljam a saját utamat. A sikeres földrajzi OKTV-s szereplést követően egyenes út vezetett az ELTE biológia–földrajz szakra.  
Mádlné Szőnyi Judit: Apósomtól tanultam meg, hogy mit jelent az egyetemi oktatói, kutatói hivatás. Fogékony fiatalként megismerve őt, nem jogászként, hanem a vízföldtannal foglalkozva, az ő hozzáállása vezérel. A halála előtti napon biztatott, hogy készítsem el MTA doktori disszertációmat, hogy egyetemi tanár lehessek. Két napja volt a védésem, szinte napra pontosan tíz évvel a beszélgetésünk után. Útravalója saját hivatásomban velem marad.
Mádl Réka: Én a tanulmányaimat társadalmi tanulmányok szakon kezdtem. Az első egyetemi év után, a családdal – köztük nagyapánkkal – folytatott beszélgetések eredményeként úgy döntöttem, hogy beadom a jelentkezésemet a jogi karra. A diploma megszerzése után egy budapesti közjegyzői irodában helyezkedtem el közjegyzőjelöltként, és ezt a pályát nagyon megszerettem. Időközben azonban megismerkedtem férjemmel, akivel külföldre költöztünk, és azóta is ott élünk, dolgozunk – én a nagykövetség konzuli osztályán –, és neveljük a kislányunkat, Feri papa dédunokáját.
Mádl Janka: Az unokák közül egyedül én kalandoztam el a jog területétől, művészettörténészként végeztem. Annyiban viszont meghatározta a művészeti érdeklődésemet a család, hogy – elsősorban a nagyszülők révén – művészetszerető közeg, izgalmas történetekkel bíró tárgyak, antik bútorok és rengeteg könyv vett körbe minket, amik akarva-akaratlanul is fogékonnyá tettek erre a világra.

Mádl Miklós:

Nem szándékosan, mégis nagypapám életútjának meghatározó állomásait követem: gimnáziumi tanulmányaimat én is a piaristáknál folytattam, majd szintén jogi egyetemre mentem.

Az egyetem esetében már hangsúlyosabban befolyásolt nagypapám és az egész Mádl család jogi öröksége, nem is volt kérdés, hogy milyen pályát válasszak!  

– Milyen jellegzetes emléket, élményt őriznek róla?     

Mádl András: A kép, amit gyerekkoromból őrzök róla, amint mindennap este, a munkahelyéről hazatérvén, leült a komódhoz, ahol éjszakába nyúlóan dolgozott. Szigorú, ugyanakkor szelíd édesapa volt, aki igyekezett egyszem gyerekének sokszor abszurd kívánságait is teljesíteni: külföldi utazásairól hol amerikai katonai bakancsot, hol lemezeket hozott. A közös nyaralásaink is maradandó élményt jelentettek. Szerette az élet szépségeit, a ritka pillanatok sava-borsát megragadni. Ha elmentünk valahová, fontos volt, hogy ott igazán jól érezzük magunkat, ehhez nem sajnálta sem az anyagi forrásokat, sem az időt.
Mádlné Szőnyi Judit: Minden nyáron együtt nyaraltunk Tihanyban. Feri papa mindig azt mondta, hogy ő semmi másra nem vágyik, csak hogy a Balaton és a Limnológiai Intézet partjának nyugalmát közösen élvezzük. A reggelik után általában délutánig dolgozott, mert minden nyáron volt egy szigorú munkaterve, amelyet követett. Délután pedig leült a parton, és csak nézte, ahogy a gyerekekkel játszunk, illetve rengeteget olvasott. Ez volt számára a feltöltő boldogság.

Kép

A Mádl nagycsalád a Balatonnál - Kép: Mádl család

Janka: A bándi családi házban töltött nyarak nekünk, unokáknak örök emlékek. A nap fénypontja mindig a lefekvés előtti esti mese volt, amit rendre Feri papa mondott. Élénk fantáziájával remekül tudta a történetet szőni és színezni. Már fejből tudtuk a mese végét, de az élvezetes előadásmód miatt minden este követeltük a bakonyi betyárokról szóló történetet, és mindannyiszor hatalmas nevetésben törtünk ki.
Miklós: Mindig végtelen türelemmel és nagyon jó kedéllyel foglalkozott velünk. Nyaranta sokszor náluk voltam, amíg a szüleim dolgoztak.

Amikor nagypapám egy fáradságos nap után hazatért, sohasem tudott ellenállni a kérésemnek, hogy bújócskázzunk.

Ha már ment a játék, akkor nem ímmel-ámmal csinálta, hanem teljes mellbedobással, arra se volt rest, hogy olyan furfangos helyekre bújjon el, mint a zuhanyfülke. 
Réka: Soha nem felejtem el, amikor az elnöki mandátum lejárta utáni költözéssel járó felfordulástól a nagymamám jobbnak látta távol tartani Feri papát. Így Hévízre küldte néhány napra, ahová engem és a legjobb barátnőmet is magával vitt. Remekül szórakoztunk együtt, ő és a két kamaszlány, örök emlék marad!
Janka: Volt néhány kedvenc tréfája, amelyeket a közös ebédek alkalmával újra meg újra elmondott. Viccet mesélve már a csattanó előtt szívből kacagott, alig bírta végigmondani. Kedvenc vicceinek az elefánt és a kisegér voltak a főszereplői: „Az elefánt és a kisegér mennek a hídon. A kisegér odaszól az elefántnak: »Dübörgünk, dübörgünk.«”
Mindig érdeklődött, hogy épp min dolgozunk, mit tanulunk. Egyszer kicsit izgatottan és félve, de a véleményére kíváncsian odaadtam neki kinyomtatva a még félkész egyetemi dolgozatomat. Az utolsó lábjegyzetig figyelmesen elolvasta, és mivel nem ért el telefonon, üzenetet hagyott a rögzítőmre: „Jana, gratulálok, ez egy nagyon komoly munka!” - ezzel fogadott a hangja, majd folytatta az észrevételek, az értő és építő kritikák sorát. Ez nem sokkal a halála előtt történt, egy ideig meg tudtam őrizni ezt az üzenetet, többször is meghallgattam.

– Miben változtatta meg az életet a politikai pályafutása?

Mádl András: Nem kereste a politikai pályát, ezért nagy meglepetés volt számára, amikor Antall József felhívta telefonon: olyan embert keresett kormányába, aki beszél idegen nyelveket, ért az európai joghoz és konszenzusteremtő képességgel rendelkezik.
Mádlné Szőnyi Judit: Az Antall-kormány időszaka, bár számos kihívást hozott számára, nem borította fel megszokott életünket.

Apósom talált időt arra, hogy munka után nap mint nap benézzen hozzánk „unokázni”, majd ment az édesanyját meglátogatni.

Mádl András: A köztársasági elnöki időszak nehezebb volt. Abban az öt évben a szüleim tulajdonképpen kiestek a mindennapjainkból. Rendszeresen találkoztunk ugyan, de az a világ egy a feladat által uralt helyzet volt, szigorú szabályokkal.
Mádlné Szőnyi Judit: Az elnöki ciklus kezdetével támogató nagyszülőkből elnöki pár lett. De akkor is találkoztunk, amikor csak lehetett. Ezt ők is igényelték. Gyakran egy rövid közös ebéd után már szólította őket a kötelesség, és a legjobb hangulatú családi összejövetelről is angolosan távozni kényszerültek.

– Ő hogyan élte meg a köztársasági elnöki időszakot?

Mádl András: Hétköznapi, józan ésszel, manír nélkül. Nem részegült meg a hatalomtól, ami talán az emberek számára is egyértelművé vált, s aminek következtében mértékadó személy lehetett. De nem titok, hogy édesapám vágta a centit: elnöksége első munkahetének elteltével állítólag azt mondta a munkatársainak: „Na, öt nap már eltelt.” 
Mádlné Szőnyi Judit: Egy ilyen váltás mindenkinek komoly tehertétel, de ő közel 70 éves volt, amikor az elnöki ciklusa megkezdődött. Mindketten nagyon fegyelmezetten helytálltak ebben a pozícióban. Elnöksége idején is az egyetem jelentett számára felüdülést, volt heti egy egyetemi napja, ott érezte úgy, hogy „felszabadult”.

Kép

Életképek a Mádl családról

– Milyen volt a család élete a köztársasági elnök „árnyékában”? Mivel járt a hírnév?

Mádl András: Amikor a nevemre kéretlenül rákérdeztek, sokszor azt mondtam, hogy nem-nem, én a sakkozó Mádl családból származom. Én ezt a falat építettem magam köré. A gyerekeink sokkal inkább ki voltak téve a kellemes vagy éppen kellemetlen helyzeteknek, amit értelemszerűen nehezebben tudtak kezelni.
Janka és Réka: Mi, lányunokák érzékeny korban lévő kamaszok voltunk, amikor nagyapánkat utolérte az elnöki feladat. Az ezzel járó figyelmet nehezen, szégyenlősen viseltük.

Gyakran éreztük úgy, hogy nekünk jobban kell felelni az iskolában, tőlünk többet várnak el.

Miklós: Nagypapám köztársasági elnökké válásakor én csupán kétéves voltam, így ciklusa végéről vannak élményeim. Számomra ez egy nagyon élvezetes korszak volt, mivel én szinte ebbe a helyzetbe születtem bele. Tisztán él bennem, hogy többször is nagy kedvvel kísértem nagyszüleimet a Fiumei úti sírkertbe az október 23-i koszorúzásra. Azonban, ahogy teltek az évek, nekem is rá kellett jönnöm, hogy az éremnek két oldala van.

– Mi az a személyiségjegy, amire mindig emlékeznek, és amit példaként visznek magukkal?

Mádl András: Kivételes személyiségjegyei voltak: kitartó, állhatatos volt, ugyanakkor alázatos és szelíd. Nem esett túlzásokba, jól tudott egyensúlyozni a kihívások és a feladatok között, és mindig meg tudta őrizni a közvetlenségét is.
Mádlné Szőnyi Judit: Nekem nagyon szimpatikus volt az eleganciája, könnyed humora és kitartó szorgalma, szelídsége, határozottsága és fegyelmezettsége, segítő, adakozó személyisége.

Sok szempontból tényleg rendkívüli ember volt. Ő valóban küldetésként, a haza szolgálatáért művelte a politikát.

Janka: Feri papa egy közvetlen, őszinte, humánus ember volt, mindig, minden helyzetben volt a körülötte lévőkhöz néhány jó szava. Bárkivel megtalálta a közös hangot. Nagycsaládból jött, ahol a gyökereknek, egymás elfogadásának, támogatásának, a családi összetartásnak elsődleges szerepe volt. Feri papát sok más mellett végtelenül türelmes természete, békeszerető, a békét mindig fenntartani próbáló személyisége miatt is tiszteljük. Nem kedvelte a vitát, ha bármiféle nézeteltérés adódott a családban, minden esetben békéltetőként lépett fel. Megtanultuk azt is tőle, hogy törekedjünk arra, sohase teljen el a nap haszontalanul, anélkül, hogy valamilyen formában ne eddzük a szellemünket, ami frissen tart.
Miklós: A humánusság és a család elsődlegessége azok az elvei, amelyek nyomot hagytak bennünk. Elnöksége alatt és azt követően minden vasárnap Frajka Félix atya miséire jártunk családostul a Tövis utcai templomba. A templom előtt a padon mindig ült egy hajléktalan. Feri papa minden misét követően odament hozzá, kezet rázott, és kedélyesen elbeszélgetett vele, semmiféle felsőbbrendűség nem volt benne. Csak az vezérelte, hogy tudta, ennek az embernek szüksége van pár kedves szóra, egy kis érdeklődésre.
Réka és Janka: Személyisége és élete bizonyságul szolgált arra, hogyan lehetséges minden helyzetben embernek maradni, még akkor is, ha az embert az élet felfoghatatlan kihívások elé állítja.

Messziről, mezítlábas parasztgyerekként indult el az úton, amit kijelölt neki az élet.

Talán emiatt vagyunk rá a legbüszkébbek: hogy kitartó, kemény munkája révén milyen komoly tudományos küldetést, közéleti szolgálatot teljesített, mégis legbelül ugyanaz az egyszerű, kedves ember maradt.

Felhúzós (mechanikus) ébresztőóra

Ez az a tárgy, amely mély nyomot hagyott bennem. Esténként mindig fel kellett húzni ahhoz, hogy másnap a beállított időben megszólaljon. Az élesen berregő hangra reggelente inkább felriadtam, mint megébredtem. Vigyázni kellett, hogy olyan helyre rakjuk, ahonnan nem tud leesni, a folyamatos rázkódástól ugyanis „lába kelt”, és könnyen lefordult az asztal széléről, szekrény tetejéről. Reflexből ma is sokszor megkérdezem esténként a barátomtól, hogy felhúzta-e az órát.

Tárcsás telefon

A kifejezést, tárcsázni a számot, manapság is használjuk, pedig ma már csak be kell ütnünk a számokat, vagy meg kell nyomnunk a gombokat a mobilunkon, ha fel szeretnénk hívni valakit. A tárcsás vezetékes telefonon úgy tudtam megadni a hívószámot, ha a lyukas tárcsa alatt lévő számoknak megfelelően tekertem a tárcsát. A legjobb szórakozásom mégis az összegubancolódott telefonvezeték kibogozása volt.

Töltőtoll

Ma már talán csak a kalligráfusok használják, én viszont ezzel tanultam meg írni. Csak akkor tudtam használni a tollat, ha megszívtam tintával. A füzetben a pacák elkerülhetetlenek voltak, sokszor nemcsak a kezem, de még az ajkam is tintás lett tőle. Itatóspapírt is használtunk a nehezen száradó sorok szárazzá tételéhez, csak akkor lapozhattunk tovább a füzetben. Aztán jött a patronos toll, amit már kicsivel egyszerűbb volt használni.

Kép

Kép: Fortepan (1979) / Adományozó: Saphier Herbert

Magnókazetta

Sok mindent hallgattam magnóról: zenét, mesét, angol és német nyelvleckét. Tipikus és sokszor előforduló probléma volt, hogy a magnó kihúzta és begyűrte a kazetta szalagját. Míg mások ceruzával tekerték vissza a szalagot, én, ha csak tudtam, az ujjamat használtam hozzá.

Trapéznadrág

A nőies vonalakat hangsúlyozó csőnadrágok még sehol nem voltak, amikor én gyerek voltam. A lefelé bővülő szárú trapéznadrág volt divatban, aminek az alja könnyen poros, sáros, vizes lett, ráadásul az útszéli bogáncsokat is hamar be tudtam vele gyűjteni. Bár nemrég újra felkerült a boltok polcaira, bevallom, nem rohamoztam meg érte az üzleteket.

Szalvéták

Pontosabban a szalvétagyűjtemény. Kisiskolásként az volt az egyik hobbim, hogy mindenféle szalvétát vásároltam, cserélgettem, sokat ajándékba is kaptam. Volt karácsonyi, húsvéti, pöttyös, vonalas, kockás, állatos, növényes, a sor viszont soha nem akart véget érni, mindig akadt újabb szerzemény. Néhány osztálytársammal versenyeztünk is, hogy kinek van több egyedi darabja. Pedig akkor még nem is ismertük a szalvétatechnikának nevezett kézműves díszítést, pusztán önmagukért gyűjtöttük a szalvétákat.

Gömbrágó

Az édességek közül a gömbrágó volt az egyik kedvencem. Tetszett a csomagolása, és az, hogy a rágók különböző színűek és ízesítésűek voltak; igaz, nem volt könnyű összerágni őket. A papírba csomagolt rágók is nagy népszerűségnek örvendtek nálunk, a bennük rejlő matricákkal szépen kidekoráltuk a tesómmal a hűtő ajtaját.

Kocsis Zoltán édesanyja, Lilla néni emlékeit így írta le Fáy Miklós újságíró: „A házban a harmadikon lakott egy zongoratanárnő, és amíg a szülők dolgoztak, Zoli náluk volt napközben, aztán a tanárnő szólt, hogy az ő két lánya nehezen halad, ez a gyerek meg bilin ülve is jobb náluk. Akkor még gyanakodtak, hogy a tanárnő esetleg csak új tanítványt akar fogni. De mások is szóltak, hogy a gyerek muzikális, és valamelyik szomszéd elhívta egy ismerősét, Viski János zeneszerzőt, hogy hallgatná meg, érdemes-e taníttatni a fiút. Viski leütött néhány hangot a zongorán, és azt mondta a gyereknek, improvizáljon. Zoli meg csak játszott, a végén eljutott a Himnuszig, két kézzel játszotta, Viski pedig azt mondta, ezt a gyereket nem érdemes taníttatni, hanem kötelesség. Na, Ottó, szólt akkor Lilla néni a férjéhez, ezután majd még kevesebb kenyeret eszünk. De kerestek zongoratanárt.” A szülők ugyanis finoman fogalmazva se voltak gazdagok.

Közös életüket a Szent István körút és a Visegrádi utca sarkán álló házban kezdték, egy 6x6 méter alapterületű albérletben, ahol négyen laktak a nagymamával együtt.

Bölcsőként egy fiókot ürítettek ki Zoltán számára, és odatették a zongora tetejére, mert csak ott volt hely. Gyerekkorát átszőtték a betegségek: fülgyulladás, tüdőgyulladás, reumatikus gyulladások, kulcscsonttörés… Közben már gyermekként is eltért az átlagtól, kilógott a sorból. Amikor például megtudta, hogy osztálya a beígért múzeum helyett a Vidám Parkba megy, egyszerűen leszállt a villamosról, és otthagyta őket. Gombfocis társainak Mozartról és Beethovenről mesélt, amíg meg nem unták, az osztályteremben pedig a katedra tetejéről vezényelte képzeletbeli zenekarát, és amikor a tanár leparancsolta onnan, Zoli csak rápisszegett. „még nincs vége”.

Tizenegy évesen lett a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola zongora–zeneszerzés szakos növendéke. Tizenhat évesen felvették a Zeneakadémiára. Miután 1970-ben, 18 évesen megnyerte a Magyar Rádió Beethoven-zongoraversenyét, a jutalmul kapott pénzt rögtön be is kellett fizetniük, ugyanis végre nagyobb lakásba költözhettek Lilla néni rámenősségének köszönhetően. Anyukája ugyanis bement Kadosa Pálhoz, Zoltán zeneakadémiai tanárához, hogy „a fiú még mindig a teknőben fürdik”. Kadosa csak elkerekítette a szemét: Tényleg? És rá egy évre megkapták a már régóta igényelt lakást.

Ez a panellakás aztán különleges találkozások színhelye lett. Pilinszky János például egyszer éjjel 2-kor (más említés szerint „csak” este 11-kor) csengetett be, és magával hozta El Kazovszkijt, a festőt is. Kérte, hogy zongorázzon neki valamit. „Jancsi, ha leviszed a zongorát a térre, játszom neked, de itt a házban nem lehet” – hangzott a mára legendássá vált, barátságukat jól szimbolizáló felelet.

Kép

Kocsis Zoltán (1971) - Kép: Fortepan, Adományozó: Urbán Tamás

A zongorista John Ogdon is eltöltött náluk egy napot, „megevett három egész rántott csirkét, hihetetlen mennyiségű szendvicset, hozzá ital, cigaretta”. De járt náluk Daniel Barenboim is, a világhírű zongoraművész-karmester, igaz, ő csak teázott, viszont elhozta az anyukáját is.

Kocsis Zoltán a húszas éveiben már meghívást kapott a legjelentősebb külföldi zenei központokba, fellépett a világ számos vezető zenekarával. Huszonöt évesen a magyar állam a legmagasabb kitüntetéssel, Kossuth-díjjal jutalmazta, amelyet később még egyszer megkapott.

A Zeneakadémia tanáraként ismerte meg Hauser Adrienne-t, első feleségét, két idősebb gyermeke édesanyját. Hauser Adrienne, aki maga is elismert, külföldön is fellépő zongoraművész, így emlékezett vissza kapcsolatuk kezdetére, kamaszlányos rajongására a fiatal, ám zseniként tisztelt tanára iránt: „Amikor megismerkedtünk, 16 éves voltam. Belegondolni is rossz. Eljöttem Mátészalkáról, nem voltak velem a szüleim, és hirtelen egy ilyen zseni vonzásába kerültem. Nem lehetett ellenállni neki. Akkoriban teljesen úgy zongoráztam, mint Zoli. Utána kezdtem csak felnőni, akkor alakult ki a személyiségem, és kezdődtek a veszekedések.” Második felesége szintén zongoraművész, és szintén a tanítványa volt: Tóth Erika. Két gyermekük közül Krisztián az édesapja nyomdokaiba lépett a művészi pályán.

Zenészkollégái közül sokan irigykedtek, amikor sikeres zongorafellépései mellett elkezdett vezényelni is. Jóakarói pedig attól féltették, hogy nem tud megfelelő minőséget hozni karmesterként. Ez utóbbi aggályok hamar megszűntek, ám emberi konfliktusai megsokasodtak azokban az években – 1997 őszétől haláláig –, amíg ő volt a Nemzeti Filharmonikus Zenekar főzeneigazgatója. A zenekar átszervezését ugyanis Magyarországon szokatlan, kíméletlennek tartott minőségi szelekcióval vitte véghez, és nem volt türelmes, empatikus dirigens. Tisztelője és munkatársa, Mocsári Károly zongoraművész így látta őt karmesterként: „Ami a próbákon zajlik, az néha tényleg sok. De Zoli észre sem veszi. Egyszerűen türelmét veszti, ha többször kell valamit elmagyarázni. (…) Bármilyen társasjátékot játszani vele: horror. Mindig győzni akar. (…) Zoli úgy tud megsérteni valakit, hogy észre sem veszi. Az érzelmi intelligencia nem az erőssége.” Zenésztársai még perbe is hívták, ő azonban nem bánta meg hajthatatlanságát. „Magyarországon működik egyfajta betyárbecsület, hogy védjük a gyengébbeket. Pedig ezzel csak a színvonalat rontjuk” – nyilatkozta egy 2005-ös interjúban. A módszereit részben saját életpéldájával támasztotta alá. „Nekem minden területen meg kellett küzdenem a magam igazságáért. Az egyik vizsgakoncertemre például kettest kaptam, mert úgy játszottam Bachot, ahogy előttem itt még soha senki – mesélte egy 2013-as interjúban. – De bármibe fogtam, akár zongoraátiratokat készítettem, hangszereltem vagy vezényeltem, állandóan meg kellett küzdenem azzal az előítélettel, amely egyszerűen nem bírja elviselni, ha valaki, aki egy területen már eredményt mutatott fel, más területeken is próbálkozik.”

Kocsis Zoltán tisztában volt a tehetségével, kiváló képességeivel.

Ismerősei anekdotaként adták tovább a történeteket hihetetlen memóriájáról: képes volt bármelyik Rejtő-regényből szó szerint idézni úgy, hogy találomra felütötték a könyvet valahol, és pár mondat felolvasását követően ő fejből folytatta, és egy kötőszót sem tévesztett el. Mások arról meséltek, hogy egy időben fejből tudta a vonatmenetrend nagyrészét, pontos indulási időkkel, még arra is emlékezett, hányadik lesz a büfékocsi a vagonok között. Arra a kérdésre, érezte-e már, hogy úgy volt a lehető legjobb a produkció, ahogy játszotta, így felelt élete végéhez közeledve: „Másodpercekre, de teljes produkció esetében nem emlékszem ilyenre. Olyan viszont volt, hogy nemcsak azt éreztem, hogy ott helyben írja a darab saját magát, hanem tudtam, hogy nem fogok hibázni, mert valami megmagyarázhatatlan módon egy fölöttem álló hatalom vezeti a kezemet, médium vagyok. Schubert B-dúr szonátája volt.”

Kép

Kocsis Zoltán (1974) - Kép: Fortepan, Adományozó: Szalay Zoltán

A politikától alapvetően igyekezett távol tartani magát, de hosszú előadóművészi pályája, nagy elismertsége, közösséget vezető munkája időnként olyan helyzetbe sodorta, hogy ki kellett mondania véleményét közéleti témákról. A prágai Charta ’77-et aláíró magyarok között volt, ez a Kádár-korban rendszerkritikának, az értelmiségiek ellenállásának számított – ám annyira elismert és népszerű művész volt már akkoriban, hogy nem lett negatív következménye. Élete utolsó éveiben egyre élesebben fogalmazva nyilvánított véleményt és kritikát. Nagy port vert fel interjúja 2011-ben a Süddeutsche Zeitungban, amelyben megvédte egyes nyugaton élő művészek vádjaitól az akkor még új magyar kormányt és intézkedéseit. Később kemény kormánykritikákat is megfogalmazott, például a Heti Válaszban 2016-ban, egyik utolsó interjújában, ahol kifejtette: többet kellene költeni a zeneiskolák megsegítésére és kevesebbet stadionokra. Az emberiség jövőjét előre vetítő víziója is politikai hitvallást rejtett magában: „Ha nagyon előre nézek, azt gondolom, az emberiségnek egy útja van: az egyesülés. Ha ezt elmulasztja, romba döntheti mindazt, amit valaha fölépített. Pár évszázad múlva remélhetőleg nem lesz olyan, hogy fekete, fehér, sárga, cigány, zsidó. Olyasfajta keveredés fog létrejönni, ami természetszerűleg és az emberek gondolkodásában hozza létre a globalizációt. Ugyanakkor engedtessék meg, hogy a nemzetállamok organikus módon fussák ki magukat, hogy letehessék az asztalra azokat a produktumokat, amelyeket csak a nemzetállamok képesek létrehozni. Koránt sincs kimerítve a nemzetállamokban rejlő lehetőség.”

Több mint huszonöt éven keresztül minden májusban, születésnapja alkalmából jótékonysági koncertet adott a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat javára.

2012-ben meglegyintette a halál, amikor Bartók I. zongoraversenyét játszotta Pécsett, a Pannon Filharmonikusokkal. „A harmadik tételben, a fortissimo téma végén olyan erőt adtam egy akkordba, hogy hosszabb ideig nem kaptam levegőt – idézte fel a szörnyű élményt. – Senki nem vett észre semmit belőle. Ám a koncert utáni vacsorán részt vett egy aneszteziológus is, akinek gyanús lett a viselkedésem, szólt, hogy vizsgáltassam ki magam. Azon a héten még autót vezettem, próbáltam, voltam interjún a Klubrádióban – ott már többen jelezték, hogy valami furcsaság volt jelen a beszédemben. Végül egy mellkasi CT-felvételen látták meg, hogy aortarepedésem van, és igen nagy a baj. Az érfal három rétege közül már a külsőt, az utolsót feszítette a vér.” A nagy műtét után felépült, és bár tele volt tervekkel, a fizikai állapota már nem lett teljesen a régi. Továbbra sem kímélte magát, feszítette a határait. Talán ez is oka volt annak, hogy újabb betegséget diagnosztizáltak nála, és 2016-ban az onkológiáról már gyógyíthatatlanul engedték haza az utolsó napokra. Szinte pontosan annyi idősen halt meg, mint nagy példaképe, Bartók Béla.

Öt éve hunyt el Kocsis Zoltán, a kétszeres Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas zongoraművész, karmester és zeneszerző, Magyar Corvin-lánc díjas, érdemes és kiváló művész, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar főzeneigazgatója. Születésnapját, május 30-át választották a magyar klasszikus zene napjának, amelyet hagyományteremtő módon zenei programsorozattal szeretnének ünnepelni. A jövőbeli cél, hogy ehhez az emléknaphoz kapcsolódva egyre több helyen szólaljon meg a magyar klasszikus zene az országban.

A hivatkozás nélküli idézetek és tények forrása:
Vendégségben. Kocsis Zoltán. Szöveg: Fáy Miklós, kép: Gordon Eszter. Korona Kiadó, 2004.
A bevezetőben olvasható idézet forrása: 
Pilinszky János: A mélypont ünnepélye I. kötet. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1984.

Második Világjobbító adásunkból megtudhatják, hogy vendégeinknek mi a személyes, igazi kötődésük a témához, kiderül, miről szól a karanténos asztalfutás, létezik-e olyan, hogy áldozattípusú személyiség, és hogy van-e kiút a tanult tehetetlenségből. Mit csinálhatunk, ha a vér már befolyik az ajtónkon? Arra is egyfajta választ kapunk, hogy vajon Nemecsek Ernő is bullying áldozata volt-e már.

Ehhez ajánljuk ötven percnyi társnak Takács Hajnal tapasztalati traumaszakértőt és Varga Ádám színészt. Gyulay Eszter dramaturg most is a művészetek felől közelít.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

Takács Hajnal, tapasztalati traumaszakértő, Az asszony verve és a Bántalmazottak igazsága című könyvek szerzője. Szereti az egyensúlyt, a rendet, a méltó életet, a kölcsönös tiszteletet, az értelmet, az emberséget, a belső békességet, a változás és fejlődés képességét. Nem szereti a tompaságot, a hatalmaskodást, a visszaélést az együttélés helyett, az egyenlőtlenséget és az erőszakot. 

Varga Ádám, színész. Szeret gyorsan futni, szereti a tengeri herkentyűket és a humuszt, és szeret mélyen beleszippantani egy újonnan kibontott zacskó kávéba. Örömmel tölti el, ha elalvás előtt azt képzelheti, hogy hajótörött egy lakatlan szigeten. De nem szereti a gyermekbántalmazást, a resztelt májat, az orr alatt hordott maszkot, a demagógiát és a humortalan embereket.

A műsorban elhangzó idézetek:

Csányi Vilmos
Dániel András
Karinthy Frigyes

Az idézeteket Scherer Péter színész olvassa fel. 

Ígértük, hogy megosztunk veletek praktikus, hasznos információkat is az adásokat érintő témák kapcsán.
Takács Hajnal tapasztalati traumaszakértő az alábbi elérhetőségeket javasolja. Hajnal a podcastban is hangsúlyozza, milyen fontos azok szerepe is, akik észlelnek a környezetükben erőszakot. Hajnal gondolata a poszt végén olvasható erről. Nagyon fontos!

OKIT - Magyarországról ingyenesen elérhető a 06-80-20-55-20-as telefonszámon. http://www.bantalmazas.hu/

NANE - 06 80 505 101 hétfő, kedd, csütörtök, péntek 18-22-ig szerda 12-14-ig; anonim - ingyenesen hívható mobilról is www.nane.hu

Általános segélyhívás: Mentők: 104 vagy a 112; Rendőrség: a 107 vagy a 112; Általános segélyhívó telefonszám: 112

Ha a szomszéd észlel erőszakot, ugyanúgy megkeresheti ezeket a szervezeteket, nem kell félni tőle. Tévhit, hogy ebből neki baja lehet. Ha eljárás indul, akkor kérhet zárt adatkezelést, így anonim maradhat. Az is tévhit, hogy neki is kell majd bíróságra járkálnia, hiszen legtöbbször elég egy vallomás, és akár még ő is lehet az az ember, aki koronatanúként megmenti egy bántalmazott életét. Fontos megérteni, hogy a családon belüli és kapcsolati erőszak nem magánügy. Az erőszak bűncselekmény. Társadalmi összefogással csökkenthető a bántalmazás normalizálása és tabusítása. Komplex szemléletváltással hitem szerint idővel élhetünk majd méltó emberi életet, ahol az élet tisztelete lesz az alapvetés, és nem pedig az erőszak létjogosultságának kimagyarázása. - Takács Hajnal.

A Világjobbítók a Képmás magazin közérzetjavító, összművészeti podcastja egyedi aláfestő zenével és elgondolkoztató irodalmi idézetekkel. Környezetünk tele van olyan emberszerelő, lélekfoltozó és világjobbító emberekkel, akik bár közöttünk élnek, inkább cselekszenek, létezésükkel üzennek, mintsem beszélnek. Velük és sokoldalúan színes/színességükben sokoldalú művészekkel próbáljuk meg szavakra váltani a titkuk. A beszélgetést moderálja: Gyulay Eszter, szìnháztörténész, dramaturg. Szerkesztőtárs: Fodor Krisztina.
A Világjobbítók podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában, a Facebookon, és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

– Mi volt a te feladatod a bangladesi sziámi ikrek szétválasztásában?
– Dr. Csókay András főorvos, a csapat főidegsebésze kért fel, hogy menjek vele, és legyek az egyik asszisztense a szétválasztás során. Rajta kívül hárman voltunk idegsebészek a csapatban: dr. Jósvai Attila, dr. Égető Előd és jómagam. A több mint harmincórás műtétből tizennégy-tizenöt órát asszisztáltam a Főorvos úrnak. Miután szétválasztottuk az ikreket, az egyik kislány műtétjének a zárószakaszában is részt vettem a plasztikai sebészekkel.

– Mit jelentett neked, hogy részt vehettél a szétválasztásban?
– Óriási megtiszteltetés volt, hogy felkért a Főorvos úr. Ilyen műtétet nem lát nap mint nap az ember, és annak is kicsi a valószínűsége, hogy valaha újra részese lehetek ehhez hasonló operációnak. Szakmailag nagy tapasztalat és lehetőség volt.

Ha az emberi oldalát nézzük, csodálatos élmény volt a csapat tagjának lenni. Mindvégig egyetértésben dolgoztunk, teljes összhangban zajlottak a műtétek. Együtt éltünk meg minden örömöt, bánatot.

A félelemben, a kislányokért való aggódásban is osztoztunk. Nagyon szép emlékeket őrzök a kintlétről.

– Ahhoz, hogy ilyen összhangban tudjatok együtt dolgozni, kellőképpen ismernetek is kell egymást.
– Nagyon jó kapcsolatban vagyok a Főorvos úrral. Felnézek rá, csodálatos, ahogy imában kitalálta, hogyan és milyen új technikákkal lehet szétválasztani a sziámi ikreket. Tisztelem mély hitéért, nagyon szeretetteljes, megbocsátó ember. Jósvai és Égető doktor úrral is több mint tíz éve ismerjük egymást, régóta dolgozunk együtt, apró jelzésekből is tudjuk, mit szeretne a másik, mire gondol. A kiutazást hosszas felkészülés előzte meg, rengeteget gyakoroltunk együtt, számtalanszor végigbeszéltük, hogy pontosan mi fog történni, mit fogunk csinálni, minden eshetőséget számba vettünk.

– Miből állt a felkészülés?
– Hetente gyakoroltunk próbababákon, 3D-s modelleken. Boncterembe is rendszeresen jártunk bizonyos anatómiai helyzeteket kipróbálni. Elsősorban a szétválasztás pillanatát próbáltuk gyakorolni, hogy minél nagyobb biztonsággal tudjuk végrehajtani. A felkészülésben is rengeteg kolléga vett részt: funkcionális idegsebészek, plasztikai és égéssebészek, altatóorvosok, hiszen mindannyiunk munkáját össze kellett hangolni.

– Lelkileg, fizikailag fel lehet-e készülni egy ilyen hosszú és komplikált műtétre?
– Mindent megtettünk, hogy testileg-lelkileg felkészüljünk erre a többletterhelésre. A Honvéd Kórházban öt-hatórás műtéteket gyakran végzünk, de a kinti műtét ezt jóval felülmúlta.

– Lesz-e folytatása? Van-e hasonló műtét kilátásban?

– Ahogy nőnek a lányok, nő a koponyájuk, és pótolni kell a szétválasztásnál keletkezett csonthiányt.

Van szakmai folytatása a műtétnek, figyelemmel kell kísérni növekedésüket, és ha szükséges, operálni kell őket. A későbbi beavatkozások azonban már nem igényelnek óriási csapatmunkát. A Főorvos úr egyedül utazik ki és végzi el az operációt a kinti idegsebészekkel, altatóorvosokkal. Hasonló műtét egyelőre nincs kilátásban.

– Nem a bangladesi volt az első missziós utad, a Honvéd Kórház orvosaként katonai feladatokat is ellátsz. Hol teljesítettél már külföldi szolgálatot?
– Eddig kétszer voltam misszióban, Koszovóban és Szarajevóban. Csapatorvosként dolgoztam a magyar kontingens mellett. Ilyenkor a katonák teljeskörű egészségügyi ellátását biztosítom mentőtiszttel, mentősofőrrel, mentőápolóval együtt. Ha hadműveleti gyakorlat vagy éles helyzet van, akkor is kísérni kell őket. Ha valaki megsérül, és helyben nem tudjuk ellátni, akkor elvisszük a kinti kórházba vagy hazaszállítjuk, ennek teljes megszervezése, lebonyolítása is a mi feladatunk.

– Kerültél már éles helyzetbe?
– Viszonylag békés helyeken voltam, nemzetközi táborokban. Afganisztánnal össze sem lehet hasonlítani, de ezekről nem beszélhetek.

– Bármikor újra hívhatnak misszióba?
– Igen, ez benne van a szerződésemben, de fél évvel korábban, amikor megkezdődik a katonai felkészülés a misszióra, értesíteni szokták az orvosokat is. Amikor Szarajevóban voltam, koronavírus-fertőzés gyanúja miatt korábban haza kellett jönnöm, az engem váltó orvost a kiutazása előtti nap értesítették.

A misszió áldozatot követel, de nemcsak tőlünk, hanem a családtól is.

– Nem kis stresszel jár a sebészi munka: állandó készültség, hosszú műtétek, ügyeletek, ehhez még hozzá jön a katonai szolgálat is. Nem a legkönnyebb út mellett döntöttél. Miért épp erre esett a választásod?
– 2010-ben itt, a Honvéd Kórházban kezdtem rezidensként. Az első főnököm dr. Veres Róbert tanár úr volt, rengeteget tanultam tőle, emberileg is nagy hatással volt rám. Ő és a tanítványai kérdezték, nem szeretnék-e maradni. Láttam, milyen sokat lehet itt tanulni, fejlődni, úgyhogy nem is gondolkoztam tovább a kérdésen. Itt már a rezidensek is labdába tudnak rúgni, sok és változatos műtétet kapnak. A szakorvosjelöltek is sok operációval a hátuk mögött szakvizsgáznak. Komoly és nagy fizikai igénybevételt követelő öt-hat órás műtétekre is bőven kapnak lehetőséget a fiatalok az idősebb, tapasztaltabb kollégáktól. Itt, a Honvéd Kórházban csupa olyan főnököm volt és van – dr. Veres Róbert, dr. Lipót László és dr. Csókay András –, akik nemcsak tanítottak, hanem inspiráltak is.

Kép

Kép: Mozgáskontroll

– Hány műtétet végzel évente?
– Körülbelül 150-180-at. A koronavírus-fertőzés miatt azonban most jóval kevesebb operációt végzünk, jelenleg csak a sürgősségi idegsebészeti és az onkológiai műtéteket. Nemcsak azért fontos, hogy mindenki beoltassa magát, hogy mehessünk sörözni, hanem azért is, hogy minél hamarabb visszatérhessünk a teljes spektrumú orvosi ellátásra.

Sokan élnek krónikus fájdalommal, és nem tudjuk őket ellátni, mert most nincs kapacitás ilyen műtétekre.

Csökkentett ágyszámmal működik az osztályunk, az intenzív és altatóorvosok jelentős része pedig a COVID-osztályon próbál helytállni.

– Gyermekkorodban évekig éltél Amerikában, nagyon jól beszélsz angolul, a világ bármely pontján dolgozhatnál. Nem vágysz külföldre?
– Nem, nem szeretnék elszakadni a gyökereimtől, a családtól, barátoktól. Most nősültem, itthon szeretnék családot alapítani. Idegsebészként nem is olyan könnyű állást találni külföldön, főleg nem angol nyelvterületen. Az egyes országok helyben kiképeznek annyit, amennyire szükségük van. Sokszor szigorú szabályokhoz, kinti szakvizsgákhoz kötik a munkát. Egyáltalán nem szerepel a terveim között, hogy külföldre menjek dolgozni, kiváló idősebb kollégáim vannak itthon, akiktől még bőven van mit tanulnom. A mi szakterületünkön az sem működik, hogy kijár operálni az orvos. Nem lehet, hogy kimész, műtesz és elköszönsz. Folyamatosan figyelemmel kell kísérned a beteget, mert ha még a legjobb kezekben van is, akkor is léphet fel probléma.

– Még több tízéves tapasztalat után is?
– Az idegsebészeti műtétek akár két-háromezer mozdulatból állnak, elég egyetlen elhibázott lépés, és baj történhet. Mindig kellő óvatossággal, türelemmel kell nekifogni az operációnak, még akkor is, ha többezer hasonló műtétet végzett már az ember, mert komplikációk bármikor előfordulhatnak.

Tisztelni kell a beteget, a betegséget, az anatómiát.

Ha mélyvízbe kerül az ember, tudni kell azt mondani: Megállok, és hívok egy idősebb, tapasztaltabb kollégát. Munkám első pillanattól kezdve óriási felelősséggel és aggodalommal is jár.

– Hogyan érint, ha nem sikerül segíteni a betegen?
– A sebészeti ellátás teljes mértékben csapatmunka, nemcsak a sebészen múlik a műtét sikeressége, hanem a többieken is, az altatóorvostól kezdve a műtős nővérig. Mindenki igyekszik mindent megtenni, ennek ellenére előfordul, hogy nem sikerül megmenteni egy funkciót vagy a beteg életét. Pályafutásom elején sokkal jobban megviselt, meg kellett tanulnom kezelni az ilyen helyzeteket. Mindmáig megérintenek, de ezzel az összes kollégám így van évek múltán is.

Kép

Kép: BudapestMan

– Mi segít, hogy ki tudj kapcsolni, le tudd vezetni a benned lévő feszültséget?
– Évek óta triatlonozom. A sport, a versenyzés, a felkészülés teljesen eltereli a gondolataimat, és növeli az állóképességemet is, amely elengedhetetlen a munkámnál.

– Említetted, hogy a munkád sok áldozatot követel a családtól is. Megtaláltad-e azt a nőt, aki ebben támogat?
– Maximálisan. A feleségem fogorvos és szájsebész. A kórházban ismertem meg, itt volt rezidens. A szakképzése során ő is sokat ügyelt. Tisztában van vele, mit jelent a munkám, a vele járó ügyelet, amely után az ember vagy tud pihenni, vagy sem. Megérti, ha úgy megyek haza, mint egy kifacsart citrom, és pihenésre van szükségem. Ez óriási segítséget jelent. Aki nem az egészségügyben dolgozik, nehezebben érti meg ezt az életmódot.