A szégyen csapdájában: hogyan lehetnék szerethető?

Akik azt hiszik magukról, hogy nem méltók a szeretetre és az elfogadásra, belekerülnek egy negatív spirálba: a saját magukkal szemben támasztott elvárások, a tökéletes én hajszolása és az ezzel kapcsolatos kudarcélmények hatására egyre inkább azt gondolják, hogy valamilyen titkolnivaló probléma van velük. A tökéletlenséget nehéz felvállalni, ezért elrejtjük, erősnek és sebezhetetlennek mutatva magunkat. A szégyen megakadályozza, hogy megmutassuk a valódi énünket, de mivel továbbra is emészt a méltatlanság és az elutasítottság érzése, megpróbálunk tökéletesebbé válni.

Nemes Éva a szégyent „néma járványnak” nevezi, hiszen a hallgatás és a csend tartja fent. Brené Brown szerint a szégyen járványos terjedéséhez három dologra van szükség: titok (senki nem tudhatja meg), csend (nem szabad beszélni róla) és az ítélkezéstől való félelem. Gyakran mi vagyunk saját magunk legkegyetlenebb bírái, és a gondolatainkban olyan jelzőkkel minősítjük magunkat, amiket másoktól valószínűleg nem tűrnénk el. „Jaj, de béna vagy!” „Jól beégetted magad!” „Totál lúzer vagy!” Érdemes lenne megfontolni azt a jézusi tanítást, amely így szól: „Szeresd felebarátodat, mint magadat!” Vagyis amíg képtelenek vagyunk magunkat elfogadni és szeretni, nem leszünk képesek empátiával és elfogadással fordulni mások felé sem.

Aki vágyik a kapcsolatokra, és képes az empátiára, az szégyent is érez. A probléma akkor merül fel, ha a szégyenkezés identitásunk részévé válik, és folyamatosan jelen van az életünkben. Azzal, hogy megakadályozza a valódi énünk megmutatását, és ezáltal elszigetel, konzerválja is a kialakult helyzetet, hiszen, ha alkalmatlannak, érdemtelennek és mindenestül rossznak tartjuk magunkat, akkor arra sem vagyunk képesek, hogy helyrehozzuk, amit elrontottunk. Mivel ez az érzés elviselhetetlen, a szégyen gyakran együtt jár a különböző függősségek megjelenésével, a depresszió, az erőszak, az öngyilkosság és az étkezési rendellenesség előfordulásával. Brown kutatásai szerint a bűntudat fordított összefüggést mutat ezekkel, hiszen itt a szégyennel ellentétben a fókusz nem a személyiségünkön, hanem a viselkedésünkön van, és bár kellemetlen szembenézni a hibáinkkal, de ezek magukban hordozzák a helyrehozatal lehetőségét is.

Kinek a szégyene?

A szégyen érzése gyakran teszi elviselhetetlenné a párkapcsolatokat is. Brené Brown szerint kiváltó oka nemenként eltérő. A nőknél azzal van összefüggésben, hogy mennyire bírnak a társadalom által elvárt szerepeknek tökéletesen megfelelni. Nem elég azonban az elvárásoknak való megfelelés, fontos az is, hogy senki ne lássa, hogy ez bizony olykor nehéz és izzadságszagú. A férfiak számára a társadalom azt az elvárást támasztja, hogy nagynak, erősnek és sebezhetetlennek kell látszani, így számukra a legnagyobb szégyent általában az jelenti, ha a környezetük gyengének és sebezhetőnek látja őket. A megugorhatatlan elvárások kereszttüzében a kudarc borítékolható, de mivel a szégyen titkolnivaló, a nehézségek felbukkanásakor mindkét fél elhallgatja a valódi érzéseit, amelyek továbbra is emésztik őket, és kerülő utakon felszínre törnek.

A párkapcsolati konfliktusok egyik kiváltó oka, amikor a szégyentől úgy próbálunk megszabadulni, hogy a másikat szégyenítjük meg, vagy őt tesszük felelőssé a saját rossz érzéseinkért. A felelősségre vonás és számonkérés pedig beindítja a vádló magatartás ördögi körét. Amikor eltaláljuk azt a pontot, ami a társunkból szégyent vált ki, akkor ő automatikusan védekezni és támadni fog. Tudatos odafigyelés és önismeret szükséges ahhoz, hogy képesek legyünk kitörni ebből a negatív spirálból. Akkor tudunk a körülöttünk lévő személyekkel harmonikus kapcsolatot kialakítani, ha elfogadjuk és szeretjük magunkat, ugyanis az önvád szemüvegén keresztül a körülöttünk lévőket is sötét színben látjuk. Amíg nem tudjuk az árnyoldalunkat elfogadni, és együtt érezni önmagunkkal, addig a saját magunkban elfogadhatatlan részeket kénytelenek vagyunk lehasítani és a másikra kivetíteni. Ez nem azt jelenti, hogy tökéletesnek gondoljuk magunkat, csupán elhisszük, hogy a tökéletlenségünk ellenére is szerethetők vagyunk, és empátiával tekintünk a hibáinkra. Ehhez ad erőt a gondolat, hogy Isten a saját képmására teremtett bennünket, az ő alkotásai vagyunk.

Kép: Max Klinger: Szégyen, 1880/1903 (Museum of Fine Arts, Houston)

Ahhoz, hogy valódi kapcsolat jöjjön létre, meg kell engednünk, hogy olyannak lássanak bennünket, amilyenek valójában vagyunk. Ez azonban azzal jár, hogy feladjuk a tökéletesség mítoszát, és ez sebezhetővé tesz bennünket. Brené Brown kutatásai szerint azok az emberek, akik úgy érzik, hogy szeretik őket, csupán abban különböznek azoktól, akik csak küzdenek ezért, hogy az előbbiek elhiszik, hogy érdemesek a szeretetre. Azokat, akik úgy gondolják, hogy érdemesek a szeretetre, teljes szívvel élőknek nevezi.

Elmondhatatlannak hitt történeteink megosztása a szégyen leghatékonyabb ellenszere. Rendkívül fontos, hogy olyan partnert találjunk, aki képes empatikusan, ítélkezés nélkül meghallgatni bennünket, és ezt közvetíteni is tudja számunkra. Nagyon felszabadító élmény, amikor egy számunkra szégyenteljes helyzetről kiderül, hogy nem vagyunk egyedül, másoknak is vannak hasonló élményeik, mások is küzdenek hasonló nehézségekkel. Ilyen történet volt, mikor egy hároméves kisfiú édesanyja felismerte, hogy a székletvisszatartás körüli nehézségek nem csak számukra okoznak nehézséget. Amikor megszabadult a probléma feszültségétől, és ezt a gyermeke is megérezte, elkezdett szép lassan megoldódni a helyzet.

Amikor megértéssel fordulunk a másik felé, megtörjük a szégyen erejét. Az ilyen beszélgetések egyik kulcsmozzanata, hogy kioktatás és kritizálás nélkül meghallgatjuk, amit a másik mond, miközben érzelmi támogatást és támaszt nyújtunk a számára. Ebben segíthet a megosztott, önkéntes felelősségvállalás, amikor egy-egy történet vagy mulasztás kapcsán a saját felelősségünket is megkeressük, esetleg olyan történeteket hozunk fel, amikor a múltban mi is hasonló élményeket éltünk át, vagy hasonló hibát követtünk el. Nem nehezítjük a helyzetet azzal, hogy az elvárásainkkal földbe döngöljük a másikat, ehelyett elismerjük őt. Jane Nelsen szavaival élve elfelejtjük azt a bolondos ötletet, hogy ahhoz, hogy a másik jó irányba változzon, az szükséges, hogy először rosszul érezze magát. A megszégyenítés hatására ugyanis feszültebb lesz a légkör, szorongást vagy agressziót vált ki, de nem ad erőt a pozitív változáshoz. A szégyenkeltéssel csak elhallgattatjuk a másikat, azt hisszük, hogy meggyőztük, holott csak legyőztük.

Mesélhető történetekre van szükség!

Lényeges, hogy azt, amit tettünk, elkülönítsük attól, akik vagyunk. Amikor megbocsátunk magunknak, az önértékelésünk növekszik, elégedettebbek és boldogabbak vagyunk, és a problémákat is hatékonyabban tudjuk megoldani, mivel jobban tudjuk az erőforrásainkat mozgósítani. A szégyen ezzel ellentétben rombolja a változásokhoz való alkalmazkodás képességét. A hívő ember számára ebben segít a hit, amely szerint az isteni kegyelem megbocsátja a vétkeit. A családterápiás szemléletmód szerint lényeges kérdés, hogy mennyire ismerjük a felmenőink élettörténetét, és miként tudjuk a saját életmesénket egy koherens történetként megfogalmazni.

Kádár Annamária, a téma egyik szakértője gyakran hivatkozik Robyn Fivush és Marshall Duke kutatásaira, akik kimutatták, hogy minél többet tud a gyermek a családja élettörténetéről, annál magasabb az önbecsülése és a rugalmas alkalmazkodóképessége. Ez a tudás nemcsak a sikertörténtekre vonatkozik, hanem fontos részét képezik azok a kudarcok, nehézségek is, amelyeket úgy tudunk beleszőni életünk meséjébe, hogy a megoldás, a fejlődés is benne van, esetleg humorral oldjuk a feszültségét. A bonyodalmakat kibogozzuk, a nehézségeket megoldjuk, esetleg nevetünk rajta egy jót, ami nem jelenti azt, hogy nem jön majd egy újabb kihívás, de a régi történeteik ereje segíteni fog ezek leküzdésében is.

A fenti folyamatot jól mutatja, amikor a párterápiára a pár súlyos sérelmekkel, kibogozhatatlannak hitt problémákkal érkezik, olyan történetekkel, amelyekről azt hiszik, soha nem lehet túl lépni rajta. Ahogy a terápia halad előre, és a pár tagjai egyre jobban felismerik a saját viselkedésük és a másik mozgatórugóit, rájönnek, hogy a nehézség, ami elhozta őket, valójában segít nekik abban, hogy együtt fejlődjenek: a közösen átélt és megoldott krízis erősebbé teszi a kapcsolatukat.  

A cikk a Képmás magazin 2018. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>