Onlájn elsősök, avagy így tanítok most a hűtőgép mellett
„Kedves Gabi néni! Halkan mondom, mert itt a gyerek. Lemaradtam valamiről? A gipszilon, az mi?”
Nem sírok, nem nevetek. Fáradt vagyok. Ismét itt a digitális élet. Nekem is, gyermekeimnek is. Nem vagyok a modern eszközök ellensége (csemetéim főleg nem!), kell, fontos ismerkedem vele, használom. A változás a tavalyi állapotokhoz képest azonban nagy, most ugyanis elsőseim vannak. Pirinyó, személyfüggő aprókák. Gipszilon… Egyike a játékainknak. Titok, mit jelent, de aki szeretné, annak megírom.
„Karcsi egész éjjel nem aludt, annyira várta a mai online órát.”
Velem szemben a megosztott képernyőn egy csapat viháncoló kisgyerek. Van, aki megállás nélkül beszél, nem is értem, mit, mert a mikrofon zengeti az adást. A másiknál nincs bekapcsolva, ő is beszél, így némán tátogva olyan, mint egy aranyhalacska. Aggódó anyukák, vidám nagytestvérek úsznak be a kis akváriumokba, integetnek. Van, aki hintán lendül át a kamera előtt. Aztán elkezdődik.
„Van új kutyánk.”
„Kiesett a fogam, meg mozog kettő...”
„A menhelyről van.”
„Nekem is, meg a tesómnak is kiesett, de neki nem tudom, mennyi.”
„Még ugrál ránk egy kicsit.”
„Ha megint lesz suli, beviszem a fogaimat megmutatni.”
„Nézd, forog a szék!”
„Megnézed Hörit?”
Hogy lesz ebből tanulás? Sehogy. Abban maradunk, hogy most egyszerűen örvendezünk egymásnak.
„Kedves Gabi néni, az a helyzet, hogy Palkónak pont akkor van online órája, amikor Marcsinak, és hát a kémia az kémia. De megcsináljuk, amit kérni tetszik.”
Megpróbálunk rendet teremteni a közben madárházzá átalakuló csapatnál. Messze kerültünk egymástól. Éppen akkor, amikor már összeszoktunk, kialakultak a szokásaink, apró szertartásaink, hiányoznak a kis lelki USB csatlakozók – ha már ilyen digitális világban élünk.
„Marcika véletlenül hazahozta az iskolai sünt. Azzal alszik. Kifertőtlenítjük. Tisztelettel: …”
Lehet-e elsősöket ilyen módon tanítani? Léteznek varázslatos képességű tanítók, akiknek sikerül. Igyekszem tanulni tőlük. Nekem még nem megy jól. Az én szeretetnyelvem is a másik ember közelségének érzése, az, hogy a kisember karját megérinthessem, és ha igényli – és sokan igénylik – megölelgethessem. Bátorítom, terelgetem. Ha elakad az írással, megfogom a kezét. Kunkorodjon az „e” betű farkincája! Sokan vagyunk így. Egyszer online-ban is menni fog.
„Hát tessék elképzelni, Zolika megdicsért, majdnem olyan szép »p« betűt írtam, mint Gabi néni. Kérhetek jutalompecsétet?”
Suta kis filmecskéket eszkábálok össze hűtőgépünk ajtaja előtt. Az ajtó maga a tábla.
Móra Ferenc idejében érzem magam. Kese kalapos pont ezt csinálta: az ajtóra írt. A hajam rémes, fodrászért kiált, de talán így is jó lesz. Ne azt nézd, fiam, hanem a … gipszilont! Minden titkos, közösen kialakított poénunkat bevetem, hogy figyeljenek. Ebben csak reménykedem, mert messzelátó szemem nem működik (ez is elsős vicc). Előveszem csodás lézerkardomat is, ami egy levitézlett tévéantenna (Junoszty, ha valakinek ez mond valamit). Mindegy, csak rám figyeljenek, azaz a tudományra.
„Gabi néni, nagyon cuki a falra akasztható székük a hűtő mellett, hol vették?”
Nagy a teher anyun, apun, testvéren, mindenkin. Szövetségessé válunk, támogatjuk egymást. Hálás vagyok nekik, hogy saját gyártmányú terveimet megvalósítják gyermekükkel.
Elsősök! Ha ennek vége, koccintunk egyet! Málnaszörppel.
Tanító párom kettős terhet cipel. Az osztálynak is tanít, saját gyermekeivel is elszenvedi a digitális tanítást. No és velem is. Harmadik gyerekként kapaszkodok virtuálisan a kezébe. Kedvessége, számítástechnikai szakértelme nélkül egy adathordozóval a számban ülnék egy könyvkupacon dudorászva. Nem is tudom, hogyan marad ilyen mosolygós. Kávé, sok kávé – mondja. Ha ez lenne csak a titok, akkor már táltos paripaként repkednék Fót felett.
„Kedves Gabi néni, Györgyi néni a tulipánt vagy a rózsát szereti jobban? Mert azt rajzolok neki. Meg pillangót. És cicát.”
Nem követünk el nagy hibát, ha három hétig csak gyakorlunk. A víz felett tartjuk a fejünket. Nem várhatom el az anyukáktól, hogy ők tanítsanak új dolgot, elég, ha nem kopik az idáig megszerzett tudás.
„Kedves Gabi néni, nincs kész Pannika írásfeladata. Holnap pótoljuk! Reggeltől estig a kórházban dolgoztam. Apa meg egész nap medvehagymát keresett az erdőben a lányokkal.”
Esténként a tanító nénik tartanak online találkozót. Családom többi tagja – napközben velük is megosztom az online életet apró lakásunkban – diszkréten távozik a szobából. Beindul a konferencia. Mint egy akvárium? Vagy madárház?
Komoly dolgokról beszélgetünk, és faarccal váltogatjuk a hátteret. Tengerpart, kávézó villan fel.
Tanmenet, onlájn felületek a téma, stratégia és taktika, ötletek, példák. „Lányok, rájöttem, hogyan lehet a ppt-be hangot beszúrni! Jobbra fent arra a kis fektetett kávéscsésze jelre kattintok, és…”
Próbálkozunk, ügyesedünk. Különösen én. Most még nem tudom, szünet után folytatjuk-e régi életünket, de bizakodom. Palkó megígérte múlt pénteken, hogy meglocsol húsvét után az első tanítási napon, és szereti a csokitojást.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>