Romokból kinőtt rózsa – Újrakezdés és közösségteremtés a délszláv háború után

– Hogyan indult az élete, és miért került Vukovárra?
– Zomborban születtem, és egy kis vajdasági faluban, Gomboson nőttem fel. A magyarságunk mindig is fontos volt. A szüleim ösztönzésére ötéves koromtól huszonkét éves koromig néptáncoltam. Gyógyszertechnikusként végeztem. Szerettem volna a falumban elhelyezkedni, de ott nem tudtam, így az akkori Jugoszlávián belül Vukováron kaptam munkát. Kezdetben nagyon nehéz volt, hiszen alig beszéltem horvátul. Később jobban megismertem a várost, az embereket és nem utolsó sorban a leendő férjemet, aki horvát származású. Így szépen lassan megtanultam a nyelvet… A fiunkat mindkét nyelvre megtanítottuk. A családjaink is kölcsönösen elfogadták, megszerették egymást. Minden szépen indult, majd kitört a háború.

– Bizonyára ma is nehéz felelevenítenie ezt az időszakot, hiszen Vukovár 1991-ben a délszláv háború egyik legtragikusabb színhelye volt. Mi az, amit mégis megosztana e fájdalmas eseményekből?
– Ami itt 1991 májusától november végéig történt, azt nem tudjuk elfelejteni. Akik nem élték át, azok közül sokan már nem akarnak ezzel foglalkozni. Az ország távolabbi részein élőktől olyat is hallottam, hogy ami Vukovárban történt, az „csak egy kis összetűzés” volt. S bár nem könnyű beszélnem róla, talán épp azért kell néhány mondatot szólnom, hogy ne merüljön mindez feledésbe.

A sebek mélyek. Nehéz az is, hogy nem volt később elszámoltatás – együtt kell élnünk azokkal, akikről tudjuk, hogy mit tettek a háborúban.

A férjem mindkét szülőjét, akik akkor voltak hetvenévesek, kivégezték. Semmi más bűnük nem volt, csak az, hogy horvátok voltak. A férjemre is ez a sors várt volna, de neki sikerült megmenekülnie. A fiam abban az időben hétéves volt, én pedig gyógyszerészként a kórházban álltam helyt.

Kép

Vukovar 1991-ben

– Ez a kórház volt az, amelyikből a Jugoszláv Néphadsereg több mint hármszáz beteget rabolt el. És Ovčara mellett kétszázukat hidegvérrel kivégezték.
– Igen. Erről még ma is nagyon nehéz beszélnem.  Csak azt tudom mondani, hogy ami azokban a hónapokban a városunkban történt, azt az ellenségeimnek sem kívánom. Mi megmenekültünk. Vukovár az év végére olyanná vált, mint Hirosima az atombomba pusztítása után: szinte semmi nem maradt belőle. Zágrábba menekültünk… Itt többen éltek magyarok is, összejártunk. Tagja lettem az Ady Endre Kultúrkörnek – ez adott egy kis lelki és szellemi menedéket.

– A háború után egyenesen visszamentek Vukovárra?
– Soha többé nem akartunk visszatérni. Már 1998-at írtunk, amikor meglátogattuk a szülőfalumat, és egyúttal Vukovárra is elmentünk. Ez sorsfordító volt. Pontosan emlékszem: január 17-e volt, hideg tél, amikor megálltunk a szétlőtt otthonunk előtt. Döbbenten láttuk, hogy az elmúlt esztendők alatt a lebetonozott udvarunkon kinőtt egy fa. A természet teljesen visszavett mindent. Néztük egy darabig, aztán én elindultam befelé. Valóságos dzsungelen verekedtem át magam. A férjem aggódva kiáltott utánam, próbált visszahívni, félt, hogy gránátok vannak a kertben és valamelyikre rálépek. De én csak törtem előre.

Egyszer csak megláttam a régi, akkorra már elvadult futórózsánkon január közepén egy piros bimbót. Ez a kis rózsa szinte szólt hozzám… Le is szakítottam örök emlékül. Ekkor azt mondtam a férjemnek, hogy vissza kell jönnünk ide.

Megértettem, hogy az apósom és az anyósom munkáját folytatnunk kell. Így indultunk neki a visszakapott életünknek Vukováron, ahová 2003-ban tértünk végleg haza. Ahogyan az egész várost, a mi házunkat is újra fel kellett építeni.

– Hogyan született meg a magyar egyesület ötlete, épp itt, ahol a magyarok szórványban élnek?
– A szép ebben az, hogy mindez az én horvát férjem fejéből pattant ki, azután, hogy megismertem a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségét. Neki jutott eszébe az, hogy egy egyesületbe kellene hívni az itteni magyarokat. Kezdetben ódzkodtam ettől. A városnak 1910-től 1945-ig volt ugyan magyar iskolája, de onnantól semmilyen oktatás nem folyt.  Az itteni magyarok akkoriban egymás közt sem tartottak szoros kapcsolatot. Azt sem tudtam, hogy fogjak ehhez hozzá... Az első gyűlésre – 2008-ban – végül negyvenen jöttek el, ami igen szép szám volt. Sokan közülük már alig tudtak magyarul.

Kép

Rózsika családjával

– Miképp hidalták át ezt a nehézséget?
– Könyveket szereztünk be, oktattunk és számos közös rendezvényt szerveztünk. A várostól kaptunk egy kis helyiséget. Énekkart alapítottunk, tánccsoportot. A férfiaknak biztosítottunk közös sakkozási, kártyázási lehetőséget. Tíz évvel ezelőtt 340-en vallották magukat magyarnak a városban. Büszkén mondhatom, hogy közülük 180-an tagok is voltak. Azóta még bővült az egyesület. A magyar állam támogatásával házat tudtunk vásárolni 2013-ban, melynek csinosítását, fejlesztését a város segítette – azóta itt van a székhelyünk. Ivan Penava, a polgármesterünk nagyon sokat tesz Vukovárét, komoly támogatást kapnak a nemzeti kisebbségek.

Mi hetente kétszer-háromszor járunk össze. Létesült egy kis könyvtárunk is, emellett van múzeumunk régiségekkel, van egy magyar szobánk, egy kis konyhánk. A régi fényképeket is összeszedtük. Az 1800-as évekből vannak hímzésmintáim még a nagymamámtól. Sokat kézimunkázunk. Vukovárnak nincs magyar népviselete; én a szülőfalum viseletének a mintáit hoztam ide, amelynek egyébként a fő motívuma a piros rózsa.

– Milyen korúak járnak az egyesületbe?
– Inkább az idősebbek. A fiatalok sajnos kevesen jönnek, de ennek az is az oka, hogy csak néhányan tudnak ebből a korosztályból magyarul. Gyerekek is járnak – ők a tagok unokái, a kis citerások.

Kép

A Magyar Ház életéből

– Ha jól tudom, nem csak a négy fal között tevékenykednek.
– Nem bizony. Hiszen minden évben farsangi bált rendezünk, amit palotással nyitunk meg.

A horvátországi bálok közül a vukovári magyar bál a legnépesebb a maga 300-350 vendégével: jönnek Németországból, Ausztriából, Újvidékről, Szabadkáról, Belgrádból, Budapestről.

Ezen kívül az énekkarral számos helyen fellépünk – ott vagyunk a Duna napján, a város napján, a kisebbségek napján. Igyekszünk bemutatni a gasztronómiánkat is: lángost sütünk, kürtöskalácsot készítünk, gulyáslevest, halpaprikást főzünk. Sok, úgynevezett „munkaakciónk” is van. Megünnepeljük az év fontos magyar és egyházi ünnepeit, és minden évben november 16-án megemlékezünk arról az ötvenkét magyarról is, akik meghaltak a háborúban – ötüket az ovčarai mészárlás során gyilkolták meg.

– Amit itt létrehoztak, az nem csak egy nemzeti kisebbség tagjainak fontos. A horvátok nem „irigylik” a magyarok közösségi életét?
– Egy kicsit igen. Nekik van egy kultúrotthonuk, de ők ott nem járnak úgy össze, mint mi itt. Vukováron egyébként élnek németek, ruszinok, bosnyákok, albánok, ukránok, szerbek. Egyedül az ukránoknak épül most egy házuk, a többi nemzetiségnek nincs ilyen közösségi helye. Azt is elárulom, hogy más nemzetiségűek is kérték már a felvételüket az egyesületbe. Mindenkit szeretettel fogadunk, de a jelentkezőknek mindig elmondjuk, hogy itt mi magyarul beszélünk, és itt nincs helye semmiféle széthúzásnak. Azt is hozzá szoktam tenni, hogy ha valaki belép ezen a kapun, legyen az bármilyen nemzetiségű, annak otthon kell hagynia a gondját, a baját, a rosszindulatát, a magas vérnyomását. Ez nem panaszház, ide feltöltődni járunk. Énekelünk, táncolunk, receptet cserélünk, segítünk a másiknak. Jól érezzük magunkat.

– Egy ilyen szép újrakezdés után mit jelent önnek vukovári magyarnak lenni?
– Szavakkal el sem lehet mondani. Engem itt megbecsülnek, szeretnek a magyarok és a horvátok egyaránt. Büszkén viselem a magyarságomat és viseltem a háborúban is. A hazám Horvátország, de az anyaországom Magyarország. A mai napig magyarul számolok és magyarul álmodom. Ha beszédet kell mondanom, azt is magyarul írom le, majd lefordítom horvátra, és a férjemnek adom, hogy nézze át.

A Jóisten akarata volt, hogy életben maradtam, és hogy a gondjaimra bízta itt ezt a csöppnyi, megmaradt magyarságot. Vallom, hogyha az ember ismeri a gyökereit, akkor van jelene és lesz jövője is.

Évekkel a háború után, azon a bizonyos január 17-én, amikor nemcsak Vukovárt, hanem Gombost, a szülőfalumat is meglátogattuk, az első dolgom az volt, hogy felvettem a magyar népviseletet. Azóta is mindig a szívemen van.