Szűkül a család, nő a távolság – átalakulóban a nagyszülő-unoka kapcsolat

A szerető nagymama eszménye hosszú múltra tekint vissza. Szent Anna, Jézus Krisztus nagyanyja húsz éven át tartó gyermektelensége során férjével három részre osztotta vagyonát: egyharmadot az egyháznak adtak, egyharmadot a szegények közt osztottak szét, egyharmadot pedig megtartottak. Áldozatos jóságukért végül a Teremtő egy lánygyermekkel ajándékozta meg őket, akit ma már Szűz Máriaként ismerünk. A bibliai történet jól szemlélteti azt a képet, ami hagyományosan a nagyszülői szerephez kötődik: odaadó, áldozatkész és türelmes.

Bár ezek az alapvető karakterisztikák mit sem változtak az évek során, a nagyszülői léthez fűződő minden egyéb jellemző komoly átalakuláson ment át. 

Az idős rokonok szerepe háttérbe szorult a gyermekek életében, ami társadalmi, demográfiai és gazdasági okokkal egyaránt magyarázható. 

Sóhajthatunk borongós nosztalgiával, és hibáztathatjuk a szülőket, akik a többgenerációs házakat hátrahagyva a fővárosba vagy éppen külföldre költöznek a boldogulás reményében, de talán érdemes előtte minden érintett perspektíváját megvizsgálni. Kezdjük a gyerekekkel!

Mit jelent valaki unokájának lenni?

„A nagyszülő egy olyan felnőtt a gyermek életében, aki pusztán önmagáért van vele. Ilyenkor az együtt töltött idő lényege a gyerekre való odafigyelés és a szeretetátadás, hiszen ebben a viszonyban a felnőttnek már nem dolga, hogy számonkérje vagy korrigálja őt. Sokszor egyfajta cinkostárssá válik – olyasvalaki, akivel biztonságos keretek között lehet rosszalkodni, akinél más a párna illata és édesebb a kakaó, mint otthon” – magyarázza Pálfay Erzsébet.

Az érzelmi biztonság, a teljes elfogadottság és a spontán, örömteli játék megtapasztalásán túl legalább ekkora jelentőségük van a nagyszülők által hordozott családi történeteknek is. 

„A gyerekek sokszor csak azt tapasztalják, hogy van egy magányos, furcsa rokon, egy goromba nagybácsi vagy egy nagynéni, aki sosem ment férjhez, és nem értik az életét. Ilyenkor azonban rendkívül sok minden állhat a háttérben, mondjuk, hogy a háború alatt volt fiatal, és az orosz katonák megerőszakolták. Természetesen nem szabad meggondolatlanul ráönteni ezeket valakire, de ha ráérzünk, hogy mikor mik azok a történetek, amikre egy gyermeknek vagy kamasznak éppen szüksége van, és amiket képes befogadni, az komoly erőforrást adhat az empátiája, a szociális érzékenysége és az identitása számára is – osztja meg tapasztalatait. – Én úgy látom, egyre fontosabb – és a szülők részéről is egyre nagyobb tudatosságot igényel –, hogy a nukleáris családon kívül egyéb rokoni fokozatok is elérhető közelségbe kerüljenek.” 

„Hogy találkozzunk, ismerjük és értsük egymást, és hogy a gyerekek ne csupán egy szűk családban, hanem egy szélesebb rokoni hálóban nőhessenek fel, hogy megtapasztalhassák a különféle rokoni viszonyokat, az eltérő habitusokat, a családtagok sokféleségét a megküzdési módokban és a konfliktuskezelésben.”

A szülők és a „szendvics szerep”

Az unokák és a nagyszülők közti távolság évtizedek óta növekszik – mind fizikai értelemben, mind életkorban, mind világlátás tekintetében. Míg a szüleink generációját még hozzávetőleg 20–25 éves fiatalok hozták világra, ma átlagosan harminc évesen válik anyává egy nő, de nem ritka a negyven feletti gyermekvállalás sem. Ez a demográfiai változás drasztikusan átalakítja a nagyszülők jelenlétének minőségét, hiszen míg korábban életerős középkorúak segítették ilyenkor a fiatalokat, ma sokszor a csecsemőgondozással párhuzamosan kell a szülőknek az idősebb generációról is gondoskodniuk. 

„Kezd összecsúszni két életkori feladat, amik korábban élesen elváltak egymástól. Egy kismama borzasztó magányt él meg, mikor így összecsapnak a feje felett a hullámok, és sokaknak lehetőségük sincs arra, hogy ezt bárkivel kibeszéljék magukból, épp ezért nagyon nagy szükség van a támogató közösségekre” – mondja a szakértő.

Az egyik változás pedig szükségszerűen hozza magával a másikat is. 

A gyerekek, akik a nagyszüleiket már csak életük alkonyán ismerik meg, egészen más képet alakítanak ki az öregedés fogalmáról, mint azok, akik folyamatában élték meg az idősebb generáció kiteljesedését, visszavonulását, majd fokozatos leépülését. 

Ez pedig az idősek társadalmi megítélésén is nyomot hagy.

Illusztráció forrása: Rawpixel

Lehet mellékállás az unokázás?

A migrációval nőtt a fizikai távolság az unokák és a nagyszülők között, ami értelemszerűen drasztikusan csökkenti az együtt töltött idő lehetőségét. Azonban kevés szó esik arról, hogy a közelben felnövő gyerekek is egyre kevesebbet látják a nagyszüleiket, akik sokszor még 65-70 évesen is aktív munkavállalók. 

„Ennek egyrészt pénzügyi okai vannak – előfordul, hogy valakinek nincs lehetősége nyugdíjba menni, vagy ha meg is tehetné, szeretne még egy kicsivel több pénzt keresni, magasabb nyugdíjat elérni. De az is benne van, hogy sokan hosszú ideig tanultak és keményen dolgoztak azért, hogy előrejussanak a hivatásukban, amit szeretnek, ezt hátrahagyni pedig érthető módon nagy veszteség” – teszi hozzá Pálfay Erzsébet. 

Ilyenkor a nagyszülő nem, vagy csak olyan korlátozottan elérhető, ami bár a segítségnyújtás látszatát kelti, mégsem jelent valódi támogatást a szülőknek. Mindemellett ő maga érzelmileg és fizikailag is kimerültebb, türelmetlenebb, és sokszor nem képes arra, hogy a teljes figyelmét az unokára fordítsa, hogy olyan minőségben legyen mellette jelen, ahogy azt a gyermek igényli, miközben saját magát is egy fontos életfeladattól fosztja meg. 

„Sokan félnek a nagyszülővé válástól, mert úgy érzik, ez a szerep öregíti őket. Pedig a valóságban az unokákkal töltött idő segít megőrizni a vitalitást. 

A nagyszülő ilyenkor azt éli meg, hogy kicsit a keze nyomán is gyarapodik a gyermek, vagyis újra megtapasztalja azt a kompetenciaélményt, hogy még képes adni a világnak. 

Emellett pedig új célokat teremt, amik erőt adnak a hétköznapokhoz: hogy lássa őt felcseperedni és táncolhasson vele az esküvőjén. Tehát elkezdünk ismét nagyobb távlatokban gondolkodni és tervezni, ez pedig egy igazi egészségpirula.”

Kép

Illusztráció forrása: Rawpixel

Nem a DNS teszi a nagyszülőt

Ahogy a szülés önmagában nem tesz valakit édesanyává vagy édesapává, úgy a nagyszülői cím sem automatikus – tenni kell érte. „Én mindig azt kérdezem a gyerekeimtől, hogy miben tudlak benneteket segíteni. Ebben a kérdésben minden benne van: a támogató szándék és a bizalom, hogy amit elképzeltek, az úgy lesz jó. Viszont bármit mondjanak is, nem szabad elkezdeni okoskodni, hogy én tudom, mit kellene másképp csinálni. Ha nem is értek egyet egy döntésükkel, akkor is el kell fogadni, és megjegyzések vagy ítélkezés nélkül támogatni” – magyarázza Pálfay Erzsébet, aki a személyes életében maga is sokat merített a Három Királyfi Három Királylány Alapítvány Nagyszülő-füzetéből.

A segítőfüzetet Andrek Andrea és Léder László pszichológusok azzal a céllal alkották meg, hogy mankóként szolgáljon az idősödő generációnak megtalálni a helyüket a megváltozó családi dinamikákban.

Fontos azonban, hogy mindenben át lehet esni a ló túloldalára, és ahogy a nagyszülőségről, úgy egyéb szerepekről sem szabad megfeledkezni. Ma már sokat beszélünk arról, hogy amikor gyermekünk születik, ugyanúgy ápolnunk kell a párkapcsolatunkat, mint előtte. Ugyanez igaz a nagyszülőségre is. „A segítő munkám során több férfitól is hallottam panaszként, hogy az unoka születése óta alig látják a feleségüket, aki – még ha épp otthon van is – egész nap mos, vasal, turmixol, este pedig hullafáradtan dől be az ágyba. 

„Fontos tudatosítani, hogy nagyszülőként is a párkapcsolat kell, hogy a prioritás maradjon, és egymást bevonva kell részt vennünk az unokák életében.”

Sok minden útjába állhat a „tökéletes” unoka-nagyszülő kapcsolatnak, legyen szó akár fizikai, akár érzelmi távolságról, akár korai elhalálozásról. A nagyszülői szerep betöltéséhez azonban nem feltétel a vérségi kapcsolat. 

„Szóba jöhet pótmegoldásként bébiszitter, aki lehetőséget ad a szülőknek arra, hogy elvonuljanak, kikapcsolódjanak, kettesben legyenek, illetve másokkal is időt töltsenek. De rengeteg lakókörnyezetben vannak olyan idős nénik-bácsik, akik rendelkeznek szabad kapacitással, és sokat hozzátesz az életükhöz, ha vigyázhatnak valakire, elhozhatják az óvodából, vagy alkalomadtán átkopoghatnak néhány palacsintával. Az ilyen kapcsolódások sokszor spontán módon kialakulnak, csak annyi kell, hogy nyitott szemmel járjunk, és ne zárkózzunk el a kínálkozó segítségtől – még ha most éppen nem erre megy is a világ.”