A panaszkodás művészete – Miért nehéz kimondani, hogy jó nekünk?

Hiszen a körülöttünk lévő világban lehetne minden sokkal kellemesebb, több, finomabb, melegebb vagy hidegebb, gyorsabb vagy lassabb, sőt édesebb, de pláne sósabb! A legjobban értünk a kormányzáshoz, a vasúti közlekedéshez és a digitális világhoz, értünk ahhoz, kiből lesz jó vezető, és miért érdemes egy bizonyos élelmiszerláncnál vásárolni, nem pedig a másiknál. 

Mindent jól, sőt jobban tudunk, ez pedig azt eredményezi, hogy képtelenek vagyunk megelégedni. A dolgok soha nem elég jók. 

A hibákat és akadályokat kilencszeresre nagyítjuk, a jó dolgokat természetesnek vesszük.

De tényleg a körülményeken múlik az elégedettség? Vagyis azon, hogy úgy élhessünk, mint a romantikus tévécsatornák szereplői, Nora Roberts vagy Katie Fforde regényadaptációinak „hősei”? Egy gyönyörű helyen, ahol mindig süt a nap, nagy családi házban, jó pénzből, és persze úgy, hogy bármikor lecsaphat ránk a szerelem – a valentinos február előtt és után egyaránt… 

A jó emberi kapcsolatok, a jó életkörülmények, a jó fizetés és vagyoni helyzet, a jó ételek és a jó kilátások biztosan nem rontják azt, amennyire elégedettnek érezzük magunkat. De meglepő módon, nem is javítják. Történetesen a fent idézett kollégámnak sem volt a kérdés pillanatában semmi gondja azzal, ahogyan él. 

Mégis, nehezen mutatkozott pozitívnak. 

A rossz helyzetben lévők, a nehéz életszakaszban rekedők gyakorta derűsebben nyilatkoznak, mint sikeresebb társaik. 

Akiket egy közpolitikai döntés hátrányosan érint, sokszor nyitottabbak és megértőbbek – az egész viszonyában vizsgálva az intézkedést –, mint azok, akiknek csak „okoskodási” feladatuk van az esettel kapcsolatban. És néha az is meglep minket, ha valaki egyáltalán nem panaszkodik, pedig olyan biztosan számítottunk arra, hogy azért – ahogyan illik – általában és speciálisan is elégedetlen lesz.

Mindennek az az oka, hogy az elégedettség nem következmény, hanem képesség. Tulajdonság. Olyan vonások összecsomózásából áll, mint az érzelmi stabilitás, a kíváncsiság, az aktivitás vagy a szorgalom, a döntésre való képesség és az együttműködési hajlam. És nem igazán tud létrejönni, ha jelen van az irigység, a figyelmetlenség, az unalom vagy a társas kapcsolatteremtés hiánya. 

Ebből persze az is következik, hogy az elégedettséget lehet tanulni és gyakorolni. Akkor eszünk egészségesen, ha képesek vagyunk tudatosítani magunkban, mennyi elég. „Ne quid nimis” – szól Terentius szállóigéje, vagyis, semmit sem mérték nélkül. De honnan tudnánk, mi mértéktelen, ha nem ismernénk eléggé magunkat? 

Akkor lehetünk elégedettek, ha tudatosítjuk, hogy bennünk van az egyensúly, nem a körülményekben. 

Ha dolgainkat, lelkiállapotunkat nem a „rossz-rosszabb”, hanem a „jó-jobb” skálán (is) tudjuk értékelni. Ha rá tudunk nézni a világra úgy, mint ami ad, és nem elvesz. Ha sikerül, akkor mi is könnyebben „nevelünk” ilyenné másokat. És mi okozhatna nagyobb örömet, mint ez a sikerélmény? Pontosabban fogalmazva, nagyobb elégedettséget? 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.