A múlt nem kér bocsánatot, de mi megtehetjük – A Monte Cristo grófja című filmről pszichológusszemmel
Néha megfeledkezünk arról, hogy ami elmúlt, az személyes történetünk megváltoztathatatlan része. A jövő felé tekintve azonban megvan a lehetőségünk arra, hogy az életünkről szabadon döntsünk.
A történet
A Monte Cristo grófja a nehézségekkel való megküzdés, a jellemformálódás, a bosszú és a megbocsátás története, illetve ezek etikai dilemmáit meséli el. Alexander Dumas regénye alapján Matthieu Delaporte és Alexandre de la Patellière 2024-ben egy közel háromórás, lenyűgöző sodrású új filmadaptációt készített.
Miután Edmond Dantès (Pierre Niney), a fiatal, bátor és idealista tengerész a nyílt tengeren megment egy lányt a fulladástól, bátorságáért kapitánnyá léptetik elő. Ez az előrelépés végre lehetővé teszi számára, hogy megkérje a nemesi családból származó kedvese kezét. A frigyet azonban nem mindenki nézi jó szemmel, különösen Fernand de Morcerf (Bastien Bouillon) nem, aki szintén szerelmes Dantès jegyesébe, Mercédèsbe (Anaïs Demoustier).
Amikor Edmond ellenlábasai összeesküvést szőnek ellene, Fernand is az árulók mellé áll, és az ifjút a saját esküvőjén ártatlanul letartóztatják, majd tárgyalás nélkül bebörtönzik. If várában raboskodva megismerkedik Faria abbéval (Pierfrancesco Favino), akivel az évek hosszú során szoros barátságot köt. Együtt tervezik a szökésüket, ráadásul az abbé elárulja neki azt is, hogy hová rejtette el a kincset, amelynek titka miatt fogságban tartják.
Egyedül Edmondnak sikerül megszöknie, ám a szabadság édes íze hamar keserűvé válik, amikor kiderül, hogy a szeretett nő férjhez ment a hűtlen baráthoz, és közös gyermekük is született.
Edmond a kincs birtokában új emberré válik, Monte Cristo grófjaként tér vissza, hogy könyörtelen bosszút álljon mindazokon, akik elárulták őt. Bosszúját alaposan kiterveli, amelybe egy fiatal lányt és egy fiút is bevon. Ők maguk is sérelmeket szenvedtek el azoktól, akik Edmondot elárulták. Az újdonsült grófot az sem tántorítja el, hogy döntéseivel fájdalmat okoz ártatlanoknak is. Meddig érdemes a sérelmeket dédelgetni, és mekkora árat érdemes fizetni érte?
Bosszú
Edmond Dantès égető vágyát, hogy bosszút álljon mindazokon, akik elárulták őt, könnyű megérteni, hiszen egy mélyen emberi, természetes érzésről van szó. A néző maga is felháborodik mindazon, amin a fiatal tengerésznek keresztül kellett mennie, és igazságérzetünk szinte éhezik arra, hogy végre tanúi lehessünk, hogy a vétkesek megbűnhődnek. Edmond Monte Cristo grófjaként azonban olyan aprólékosan tervezi meg bosszúját, hogy nemcsak a saját életét, hanem másokét is teljesen alárendeli ennek az összetett tervnek. A nézőben óhatatlanul felmerül a kérdés, mindez megéri-e.
Vajon a beteljesült bosszú valóban magával hozza a vágyott feloldozást és jóvátételt, vagy csupán újabb kegyetlenségeket szül, amelyek fenntartják a szenvedés ördögi körforgását?
A szakirodalom szerint az ellenséges indulatok éveken át tartó dédelgetése jelentős egészségügyi kockázatot hordoz, mivel a harag és a szorongás megélése tartósan magas stressz-szinttel jár együtt, ami összefüggést mutat olyan testi problémákkal, mint a krónikus fájdalom, a szív- és érrendszeri betegségek vagy akár a gyomorfekély. A bosszú gyakran azzal az illúzióval kecsegtet, hogy általa visszaszerezhetjük az irányítást életünk irányíthatatlan eseményei felett, helyrebillenthetjük a világ és a kapcsolatok egyensúlyát, és megvédhetjük magunkat a szégyen és tehetetlenség pusztító érzéseitől.
A készülődés a megtorlásra célt is ad Edmondnak, amelynek révén újra átélheti a cselekvőképesség és a hatalom érzését, amelyeket hosszú időre elvettek tőle. Valójában azonban a rágódás a sérelmeken felemészti mentális energiáit, és megfosztja attól, hogy önmaga lehessen, és a saját életét élje. Szerepet játszik, és tettei nem a jövő építésére, hanem a nem kiigazítható múlt helyreállítására szolgálnak. Bár If várából kiszabadul, de lelkében továbbra is fogoly marad.
Ha a megtorlás ilyen sok negatív következménnyel jár, akkor mit tegyünk, amikor igazságtalanság ér bennünket? Mit kezdjünk a jogos haragunkkal és sértettségünkkel? Fontos, hogy felismerjük és elfogadjuk őket, hiszen akkor is léteznek és kifejtik hatásukat, ha a mélybe zárjuk őket. Az elismerés ellenben segít abban, hogy határokat húzzunk, és megvédjük magunkat azoktól, akik bántottak minket. Nagy segítséget jelenthet, ha a fájdalmas érzéseinket meg tudjuk osztani olyan emberekkel, akiktől megértést és támogatást kaphatunk.
Fontos felismerni, hogy az élet bizonyos területeire nincs ráhatásunk.
Így például a múltunk szenvedést okozó történeteit nem tudjuk helyrebillenteni, de arra van lehetőségünk, hogy a jelenben rendezzük a viszonyunkat másokkal, és tudatosan döntsünk arról, hogy hogyan szeretnénk jelen lenni a kapcsolatainkban.
Keresztény, hívő emberként segíthet ebben az is, ha a fájdalmas, nehéz területeket átadjuk Istennek, akinek hatalmában áll igazságosan ítélni.
A meg nem bocsátás ára
A jelenben rendezni a viszonyunkat a múlt történéseivel annyit tesz, hogy újra közeledünk afelé, ami fájdalmat okoz. Törekszünk meglátni, hogy mi az, ami szerethető az életünk fájdalmas történéseiben. Megbocsátunk az elkövetőnek és önmagunknak is, amiért nem tudtunk elkerülni a sebződést. A megbocsátáshoz kapcsolt vélekedés, hogy a kiengesztelődés által megajándékozzuk azt, aki megsebzett minket, ezért először annak arra méltóvá kell válnia, és hitelesen bocsánatot kell kérnie ahhoz, hogy megbocsátásunkkal kitüntessük őt.
Ugyanakkor, amíg várunk a bocsánatkérésre, nem gyógyulhatunk, hiszen a seb fennmaradása szükséges, máskülönben nem tudnánk sebzetten bocsánatkérést várni. Felismerhetjük, hogyha képesek vagyunk megbocsátani, azzal a saját szabadságunkat szerezzük vissza. Ha viszont meg tudunk bocsátani, akkor a sebzettségünk már nem szükségszerű, és gyógyulásnak tud indulni. Így minden nappal kevesebb terhet fogunk cipelni, mígnem egészen megszabadulunk tőle. Így a nagyobb szabadság nem az, ha ragaszkodunk a rosszhoz, hanem az, ha el tudjuk engedni azt, és késszé válunk a jó megélésére.
A kapcsolatainkban, a munkánkban, a mindennapi tevékenységeinkben és az élet minden területén. Ekkor persze felkiált az igazságérzet, ahogyan az megszólalt Edmond szívében is: „Mi lesz a bűnösökkel!?” Döntenünk kell, hogy a saját szabadságunk és az élet virágzása a fontosabb – még annak árán is, hogy mi magunk nem tudjuk megbüntetni azt, aki szerintünk megérdemelné –, vagy a másik életének jogosnak tűnő rombolása.
Edmond az utóbbi mellett dönt. Hosszú éveket, rengeteg energiát és erőforrást használ fel annak érdekében, hogy romboljon. Terve sikerül is.
Mindent összezúz, amit csak az igazságérzete diktál, életcéljává válik a bosszú. Ugyanakkor, mire Edmond végigviszi „mesteri” tervét, a végeredménnyel mégsem lesz elégedett.
Mercédèsnek írt levelében kifejti, hogy bár elméletben megszülethetne köztük az évtizedek óta várt és vágyott kapcsolat, de már annyi minden összetört benne, hogy nem volna képes boldoggá tenni őt, így inkább végtelen hajóútra indul. Végső reménye, hogy majd az utánuk következő nemzedék megélheti mindazt, amiről ők csak álmodhattak.
Edmond rombol. Látszólag jogosan és hatékonyan. Azonban szem elől téveszti, hogy mindezt csak úgy tudja megtenni, ha önmagát, a vágyait, reményeit és kapcsolatait is lerombolja. Csak elképzelni tudjuk, hogy hogyan alakult volna a története, ha If várából visszatérve, minden földi erőforrással rendelkezve, megbocsát, és új életet kezd. Ha a figyelmét és minden erejét arra fordítja, hogy nyomában virágozzon az élet. Minden bizonnyal meglátná, hogy a megbocsátással nem az árulóinak kedvezett, hanem önmagát ajándékozta meg egy szerethető és beteljesülés felé vezető élettel.
Álarcosbál vagy valóság?
Bár fizikai álarcot csak Monte Cristo grófja visel, sok más szereplő is álcázza magát. A cél minden esetben ugyanaz. Vágyni arra, hogy az életet hatékonynak, célra irányultnak és értékesnek tudjuk megélni. Mindannyiunknak vannak hiedelmei, hogy milyennek kell lennünk annak érdekében, hogy az életünkre értékként tudjunk tekinteni, vagyis az önértékünket meg tudjuk határozni. Nemhiába része a mindennapi szóhasználatunknak az „önértékelési nehézségekkel küzd” kifejezés, jelölve ezzel azokat, akik önmagukat értékesebbnek vagy értéktelenebbnek látják, mint azt a külvilág tapasztalja.
Ezeket a hiedelmeket döntő többségében már az életünk első éveiben megszerezzük. Egy ideális világban erre nem volna szükség. Egyszerűen azt tapasztalnánk, hogy pusztán attól, hogy létezem és lélegzem, értékes vagyok. Ezzel szemben már az újszülött csecsemő is alkalmazkodik a környezetéhez a viselkedésében annak érdekében, hogy gondoskodjanak róla, és túléljen.
Jó esetben az életben létre tud jönni az az egyensúlyi állapot, amelyben ugyan alkalmazkodunk, de az nem jár a belső valóságunknak teljes feladásával.
Ekkor élethelyzettől függően – rugalmasan – mutatunk eltérő viselkedésformákat. Más arcunkat mutatjuk a munkahelyünkön, egy baráti társaságban vagy otthon, de mindegyik meghatározó része a valóságos belső megélésünknek önmagunkról és a világról. A tragédia az, ha azt éljük meg, hogy az álarcunkat nem vehetjük le. Egyre kevesebbet vagy semmit sem mutathatunk abból, ami valóban történik bennünk, mert azt gondoljuk, a valódi énünk értéktelen és elutasítandó.
Az álarc ekkor a túlélésünk zálogává válik, de személyiségünk, az életünk története és belső világunk nincs összhangban a kifelé mutatott képpel. Kézenfekvő következmény, hogy ez feszültséggel jár, és keresni kezdjük, miképpen lehetne csökkenteni azt. Miután hiedelmünk szerint az önmagunk értékességét az álarcunk biztosítja, így inkább a belső valóságunk lerombolása tűnik járhatónak, egy kiegyensúlyozottabb életet remélve. Érdemes tudnunk, hogy tapasztalatainktól és meggyőződéseinktől függetlenül értékesek vagyunk.
Nincs semmi, ami az élet értékét végleg elpusztíthatná. Dilemma idején fontos megtalálni önmagunk szerethető és értékes oldalát, ahelyett, hogy azt külső eszközökkel pótoljuk. Amikor erre képtelennek érezzük magunkat, akkor van ideje a segítségkérésnek. Család, barátok és segítő szakemberek egyaránt társainkká szegődhetnek életünk nehéz szakaszain, hogy ne a rombolás mellett kényszerüljünk dönteni.
Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Megölte-e anya apát? – Az Egy zuhanás anatómiája című filmről pszichológusszemmel
Kérjük, támogasd munkánkat, ha fontosnak tartod a minőségi tartalmat!
Ha te is úgy érzed, hogy a kepmas.hu cikkei, podcastjai és videói megszólítanak, kérjük, segíts, hogy ezek a tartalmak továbbra is ingyenesen elérhetőek maradjanak.
Támogatom a kepmas.hu-t>>
