Emlékszem, amikor az első fiam óvodába ment, nem volt választási lehetőségünk, azt a jelet kaptuk, amelyik még nem volt kiosztva. Így a kisvödör alatt teltek a napjaink, majd lett a családban egy kiscsengő, egy vitorlás hajó, és előkerült a kisvödör még egyszer, már mint dédelgetett nagytesóhagyaték. Végül úgy alakult, hogy egyik jelet sem mi választottuk. Valahogy sosem volt kedvem beállni marakodni a mindig menő piros autóért vagy a pöttyös labdáért, így jutott, ami jutott. És azt sem igazán mondhatom, hogy bármelyik jel nyomot hagyott volna a viselőjén, vagy szuperképességeket, nagyívű karriert vetített volna előre, de talán nem is ez a fontos. Szerették a jelüket, büszkék voltak rá, pláne a lányom, akit némi tisztelettel vegyes elismerés övezett, miután kiderült, hogy ő kapta azt a jelet, amelyet előtte a legvásottabb kisfiú birtokolt.

És a jel valamilyen formában azért megtalálta a gazdáját.

Mert bizony előfordult, hogy délután, amikor mentem érte, az én kislányom egy fodros köténykében tevékenykedett a csoportban, mialatt a többiek a homokot túrták az udvaron.
„Munkaterápia!” – válaszolt a dadusunk a szememből kiolvasott néma kérdésre, és egy kicsit összekuncogtunk, mert barátok voltunk akkor is és azóta is, a kislányom hangja pedig időnként hangosan csattant, akkor és néha bizony azóta is. A kisvödör tulajdonosai boldogan végighomokozták az óvodai éveket, és míg az egyikük most is, továbbra is szívesen és ügyesen épít és alkot, a másik az idővel áll hadilábon, és nem érzi, hogy gyorsabban peregnek körülötte a percek, mint a homokórában a homok. A kisvödröt pedig, ha kézbe kaphatná, gyorsan a fejére borítaná, remélve, hogy elfér alatta a fülhallgató pántja is. Kicsit elbújna benne, kicsit kizárná magából a nem kamasz világot, és jól hallaná a zenét, amely nélkül jelenleg nem életképes.

A kis vitorlás pedig, nos, ő jellemzően szívesen evez új vizekre, mert bátor és kalandvágyó, még akkor is, ha néha ezért némi szülői handabandázást kell is elviselnie.

Lelkesen szeli a hullámokat, optimizmusa, töretlen lelkesedése minden nagyobb örvényen könnyedén átsegíti élete kis csónakját.

Ha akarjuk, meg tudjuk magyarázni az óvodai jelünket. Viccesen, szeretettel vagy a szemünket az égnek csapdosva, de sosem igazi indulattal, mert ezek a jelek maguk voltak a színek, játékok, mesék. Emlékszem, a kis vitorlás már az iskolában horgonyzott, amikor az első év vége felé, megszokva már minden korábbi nagy újdonságot, elkezdte emlegetni az ovit. Én pedig, gondos és szerető anyaként, megszerveztem neki egy nosztalgiautat a régi csoportjába, a régi óvó nénijéhez. És Pisti repült, örült, leellenőrizte a régi szekrénykéjét, mindent bejárt, mindent megmászott. Csináltunk képeket, megölelte az óvó nénit, és hazajöttünk. Persze mindenkinek az első kérdése ugyanaz volt: milyen volt az oviban?

„Nagyon jó!” – jött a válasz. „De én úgy emlékeztem, hogy régen az oviban minden sokkal nagyobb volt.”

Mert ilyen ez. A pici jel, amely régen olyan kedves volt, olyan megszokott, olyan fontos számunkra, egy pici emlékké zsugorodik, és megváltozik, mert mi is mindig csak változunk. S bár a változás jó, és rajtunk kívül már számtalan kisgyerek felnőtt a csengő, a kisvödör vagy a vitorlás jelek árnyékában, örüljünk, hogy emlékszünk rá, és van nekünk. Általa talán egy kicsit több ártatlanság, szeretet, egy kicsit több kisgyerek marad bennünk.

Rozmaringos fertőtlenítő

A sok fertőtlenítőszer használatát egy kis főzőcske bevetésével elkerülhetjük. Nem kell ehhez mást tennünk, mint vennünk egy cserépnyi rozmaringot és kakukkfüvet, vagy esetleg zsályát, levágnunk azok ágait, majd kevés vízzel néhány percig főzni. A levágott növény idővel újra kihajt, bátran ki lehet ültetni a kertbe. Ha az így kapott levet alaposan leszűrjük, fertőtlenítő hatású oldatot kapunk, amellyel kitisztíthatjuk a fürdőszobát – beleértve a lefolyókat is. Ha zsíroldásra is szükségünk van, akkor a léhez adhatunk kevés mosogatószert is. (Az elkészült oldatot a hűtőben nagyjából egy hétig tárolhatjuk.) Ugyanezzel a módszerrel zsályából, kakukkfűből, vagy a virágosoknál kapható eukaliptusz ágacskákból is készíthetünk lemosót. Ha nincs kedvünk "főzőcskézni", azt is megtehetjük, hogy semleges illatú lemosószerbe illóolajat csöppentünk, majd amikor összekevertük, a forró felmosóvízhez adjuk. Tíz csepp citrom- grapefruit-, narancs-, teafa- vagy bazsalikom olaj a egész lakást illatossá varázsolja.

Bútorviasz házilag

Festék- vagy hobbiboltban vegyünk 500 milliliter terpentint, amibe bele kell reszelnünk 100 gramm méhviaszt (kertészeti- vagy hobbiboltokban lehet beszerezni). A viasz pár nap alatt magától is feloldódik, de a folyamatot enyhe melegítéssel is gyorsíthatjuk. (Mivel a keverék gyúlékony, ne közvetlenül gáztűzhelyen, hanem forrásban lévő víz fölött melegítsük!) Ha ezzel megvagyunk, és az elegy kihűlt, csöppentsünk bele tetszés szerint illóolajat: a majoranna és a levendula kitűnő választás! A bútorviaszt tegyük olyan tégelybe, amelyből közvetlenül tudjuk használni. Alkalmazása megegyezik a készen kapható változatokéval. A fából készült bútorokat úgy is ápolhatjuk, ha vékonyan bekenjük őket lenolajjal, amelybe előzetesen illóolajat cseppentettünk.

Gombaölő kakukkfű

Ha a nagytakarítás során penészfoltokat fedezünk föl a falon, nem feltétlenül kell agresszív, klórtartalmú vegyszerekkel nekiesnünk. A bútorok háta mögött, a parkettaszegélyeknél, valamint a plafonon, a hőhidaknál jelentkező gombás foltokat úgy is megszüntethetjük, ha egy kisebb méretű spriccelős üveget tömény kakukkfű olajjal, vagy kakukkfűolaj és alkohol elegyével töltünk meg, majd ezzel közelről bespricceljük a gombatelepeket. A illóolajtól nedves felületet tiszta ronggyal töröljük át, hogy a foltok terjedésének elejét vegyük – az illóolaj ugyanis gátolja a kórokozók szaporodását. Fontos, hogy a művelet során gumikesztyűt, és lehetőleg maszkot is viseljünk, mert a kakukkfűolaj ugyan természetes anyag, de fő komponense, a timol, irritálhatja bőrünket és nyálkahártyánkat. Éppen ez az erős hatás az, ami az antibiotikus és antifungális hatást biztosítja: az olaj fő komponense a sejtmembrán hirdogén- és kálium-ion átjárhatóságát változtatja meg. Amellet, hogy a kakukkfőolaj hatásos fertőtlenítő, nagy előnye, hogy rezisztencia sem alakul ki vele szemben. Érdemes ezért a nyirkosságnak kitett helyekre rendszeresen kakukkfű olajat spriccelni. Ha a festés a penészedés helyén a mosás és dörzsölés miatt megkopott, újrafestés előtt érdemes a festékbe illóolajat csepegtetni: öt decihez 10 csepp kakukkfű vagy rozmaringolajat adhatunk.

Illatfelhő mindenhol

Az aeroszolos, szintetikus anyagokból készülő légfrissítőket kiválthatjuk saját készítésűekkel. Nem kell hozzá más, mint 1 liter víz és 10 csepp, 10 milliliternyi alkoholban oldott illóolaj. Ha a bolti illatosítókat akarjuk lekoppintani, használjuk citrom vagy fenyő illóolaját, ha viszonk magunk akarunk keverekét alkotni, bátran használjuk a fantáziánkat: a gerániumolajtól a fahéjig minden kerülhet az elegybe. Az alkoholra azért van szükség, mert az illóolajok a vízben nem oldódnak.

Méregmentes hangyariasztás

A hangyák távoltartását megoldja a csombor, másik nevén a borsikafű is – e hatás eléréséhez elég, ha e növények egy-egy illatos ágát a konyhai polcokra helyezzük, időnként pedig egy kicsit morzsolgatjuk. A módszer nagy előnye, hogy nem öljük meg vele a hangyákat, hanem egyszerűen csak elriasztjuk őket.

Nem kár a gőzért

Vannak olyan módszerek is, amelyekkel tisztítószerek nélkül lehet takarítani, és amelyekkel, egészen makacs szennyeződéseket is méregmentesen el lehet távolítani. A módszer ráadásul nem is bonyolult: a gőztisztító készülékek a vízből száraz, szinte páramentes gőzt képeznek, amelyek az adott felületre irányítva feloldják a szennyeződéseket, majd pedig vissza is szívják. A forró gőz vegyszerek nélkül is tökéletesen fertőtleníti felületeteket. Az egyetlen hátránya, hogy a módszer nem alkalmazható a magas hőmérsékletre érzékeny felületeken. Kisebb, konyhai készülékek, néhány tízezer forintért kaphatók, a nagyobb teljesítményű gépeket kölcsönözni is lehet.

Mosószerek

Érdemes arra is odafigyelnünk, hogy milyen mosószert vásárolunk, ugyanis ezek is nagy mennyiségben tartalmaznak kémiai összetevőket. Ilyenek például a bennük lévő felületaktív anyagok, kémiai fehérítők, vízlágyító- és illatanyagok. Környezetünk érdekében ezekből minél kevesebbet használjunk, ha lehet, lebomló, foszfátmentes mosóport vásároljunk. Érdemes a mosószerek adagolására is ügyelni, ugyanis gyakran előfordul, hogy a csomagoláson túl nagy mennyiség alkalmazását javasolják. Próbáljuk ki a mosódiót – elsősorban színes ruhák mosásához – és ha beválik, a későbbiekben vegyszerek helyett ezt használjuk.

A szintetikus tisztítószerek a lefolyón keresztül a szennyvízbe kerülnek, és mivel a csatornázás még Budapesten sem teljes körű, a vegyszerekkel megtelt szennyvíz a kertek emésztőiben köt ki, majd a repedéseken át beszivárog a talajba.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Székely fűszerek, székely teák sajátos székely szellemiséggel. Milyen ez a szellemiség?

Kreatív, leleményes, újító. Én például nem szeretem hosszú ideig ugyanazt csinálni, így a teáim is mindig megújulnak. Évente egyszer belecsenek a termékeinkbe valami pluszt, mondjuk a Havasok teájába a fekete áfonyalevelet. Sokat kísérletezem a fűszeres teánkkal, ami igazi gourmet keverék, ínyenceknek való fűszernövényekkel – édeskömény, csombor, bazsalikom, kakukkfű, oregánó –, amelyek egyben gyógynövények is. A vállalkozásunk a természet törvényeire, a változatos Kárpát-medencei négy évszakra alapul, amely az embert arra ösztönzi, hogy mindennap valami mással foglalkozzon. Feladat mindig van, élvezzük a munkát, a föld fenekéből is előteremtjük, amit kell.

Tudom, hogy hol a teákhoz, hol a fűszerekhez húz a szíve, s mindkettő szerelem. Most épp melyik az erősebb?

Most épp úgy érzem, a fűszerekben teljesedik ki igazán az ízvilágom. Én gyerekkoromban nem tanultam meg főzni, csak akkor, amikor családom lett, de akkor egyik napról a másikra, hiszen Székelyföldön a gyerekek nem az iskolában esznek, hanem a család minden tagja mindennap otthon ebédel. És ezeket az ebédeket nálunk a fűszerek teszik még hangulatosabbá. A keleti népek is, akik vegetáriánus étrenden élnek, a széles fűszerpalettájuknak köszönhetik a változatos étrendjüket. Nos, idén én is az eddiginél több fűszernövényt termesztettem. Kihívás volt, hogy ellepték a kertemet a „csóré” (meztelen-) csigák, megdézsmálták a kibúvó csírákat, így gyorsan indiai futókacsákat vettünk, akik azóta rendesen portyáznak a kertben és takarítanak. Még a földbe rakott csigatojásokat is felszedik, mint a kaviárt, úgy szeretik!

Ez is a tanulási folyamatunk része, hogy fenntartható, természetes megoldást keresünk a kártevők ellen.

Korábbi párja, a holland Wil van Eijsden, aki nemzetközi szintű biogazdászként mindenképp Erdélyben szeretett volna élni, teljesen új életformára ösztönözte önt is…

Nem terveztük meg tudatosan ezt az életmódváltást. Én a budapesti civil szervezetnél végzett irodai munkámat is imádtam, Magyarországtól megkaptam azt a pezsgést, azt a kultúrát, azokat a hasonló gondolkodású embereket, amire, akikre vágytam. Csak aztán Willel előbb egymásba, majd egy székelyföldi kúriába is beleszerelmesedtünk. Visszaköltözve nem akartam már egy városba ingázni, hát kitaláltuk, hogy nagyrészt azt fogjuk enni, amit magunk elő tudunk állítani. Ez jó lehetőség volt visszatanulni az elődeink tudását: hogyan kell magot vetni, palántát nevelni, növényt gondozni, tárolni télire. Ebből egy generáció kiesett a családban, mert a nagyszüleim még tudtak saját élelmiszert előállítani, de a szüleim már kisiparosnak álltak városon. Az önfenntartás sok lemondással jár, jó pár dologra azt kell mondani, nincsen rá szükség, hogy az anyagi forrásokat arra összpontosítsuk, ami fontos. Cserébe milliónyi új, egészséges örömforrás, életélmény jön szembe az emberrel, ha természetközeli életmódot folytat.

A shoppingolás meg a kivilágított betonvilág helyett a kiscsibék kikelését, az illatos virágokon tevékenykedő méhek munkáját fogja csodálni.

Hogyan fogadták önöket a szentábrahámiak, mennyire tudnak kölcsönösen tanulni egymástól?

Székelyföldön ma már majdnem minden faluban van egy-egy városról odaköltözött értelmiségi, aki másképp gazdálkodik. A biogazdálkodók nem égetik el a szerves hulladékot, megtartják például a lehullott lombot a fák, bokrok tövében, mert ha ott bomlik le, az jó a természetnek. Az állatokat is szabadon tartjuk, nem megkötve az istállóban. A hasonló szemléletű gazdák lélekben támogatják egymást, bár a sok munka miatt ritkán találkozunk. A falubeliek látják, hogy értékeljük az ő életüket, így ők is értékelik az újdonságot, amit mi hozunk.

Kép

Csíki Emese

Amikor dicsérem a szentábrahámiakat, amiért önfenntartók, csodálkoznak, mert nekik ez a normális. Tőlük tanulva én is mindig végzem a feladatot, amit épp fontosnak látok. Fura, hogy városiként falura költözve sok-sok érdeklődő látogatja a kertemet! A helyiek nálam nyilván százszor jobban gazdálkodnak, én viszont új szemlélettel óvom a környezetet.

Nagy feladat lehetett mindezt egyedül – pontosabban a két fiával – továbbvinni, amikor 2012-ben magukra maradtak…

Wil a halála előtt beavatott a tudásába, és abba a felfogásba, hogy egy hektár földnek el kell tudnia tartani egy családot. Sokan beszélték, hogy úgyis visszamegyünk majd városra, de mi óriási akarattal folytattuk, amit elkezdtünk. Amit akkor az imáimban kértem, sorra megvalósult, egymásra találtunk a vevőinkkel, és Wil odafentről egy új szerelmet is küldött, Janóval ma együtt tesszük a Csodakertet még szebbé.

Szerencsénkre Székelyföld máig egy sziget, egy utolsó lehetőség a sokszínű ökológiai rendszer megtartására.

Az álmom, hogy egyszer az összes székely termőföldet biónak minősítsék! Fontos volna az itteni embereknek, hogy nőjön a terményeik értéke, s megőrizhessék egészségesnek a környezetet. Úgy képzelem el magunkat, mint Amerikában az Amish közösséget, akik odafigyelnek a természetre, s nem nagy traktorokat vásárolnak, hanem kétkezi munkával, állati erővel dolgoznak. Sok remek ötletük van, pont, mint a székelyeknek! Sokszor hallani, hogy fel akarunk zárkózni a modern Nyugathoz, közben akad, ami a Nyugatnak már nincs, nekünk viszont még megvan.

Mit tapasztal, mennyire nyitott a következő generáció a legalább részleges önfenntartásra?

A következő generáció nagyrészt olyan lesz, mint a szüleik. Vannak persze különleges, felvilágosult fiatalok, akik például a szüleik hibájából okulva merőben mással foglalkoznának. De a többség a kapott mintát követi: a jövő székely generációja is Nyugatra megy pénzt keresni, egy részük nem lát lehetőséget Székelyföldben, csak odakint a kolbászt a kerítéseken. De Szentábrahámra például már tízből kilencen visszajönnek, és itthon fektetik be a pénzüket. Az a nagymamámék idejében is normális volt, hogy a fiatal elment mesterséget tanulni, inaskodni Bécsbe, Bukarestbe. A mamám például szolgálólány volt két évig egy bukaresti zsidó családnál. A székely lányok tizennégy évesen elmentek dolgozni, s megbecsülték őket, mert tisztességesek, becsületesek, tiszták, szorgalmasak voltak. Hála Istennek, most is megvan ugyanez a jó megítélése a régiónak, a fiatalok pedig így tágíthatják a látókörüket, összehasonlítva más kultúrákat azzal, ami itthon van.

Kép

Csíki Emese

A román ajkú lakosság részéről is jól működik a székelyek irányába az elfogadás, megbecsülés?

A hétköznapi ember szintjén nincs gond. Mi a teáinkra azt írjuk, hogy Székely tea, és előszeretettel vásárolják a románok is. Egy barátom magyar viseletben jár Bukarestbe vásározni, s a buszon tapasztalja, hogy mennyire tisztelik emiatt.

Ha felvállalod, hogy székely vagy, s nem próbálod takargatni a személyiséged, hanem szereted önmagad, az emberek is tisztelni fognak!

Ha felveszed a népviseletet, ha ráírod a termékedre, hogy székely, az átragasztja a szeretetet, amit magad iránt érzel és mutatsz. De ha meghunyászkodsz és feladod az identitásodat, akkor meghasonultnak fognak tartani, aki kivágja a saját gyökerét csak azért, hogy szeressék, ám pont ezért nem fognak szeretni. A kivételekkel pedig nem kell foglalkozni. Ha önmagad vagy, mindenütt meg fogod állni a helyed!

Gyümölcsös tippek őszre
„Nem vagyok füvesasszony vagy gyógyító, de gyógy- és fűszernövény-termesztőként tudom, mire jók a gyógynövények. A természet mindenre megadja a választ. Ősszel csupa olyasmi terem a mezőn, amire szükségünk lesz télen. Elsősorban C-vitamin tartalmú gyümölcsök. Mi gyerekkorunkban is begyűjtöttük őket, édesanyám a csipkebogyót a bútorok tetejére teregette száradni. Egész télre volt hecsedliteánk és -lekvárunk. Homoktövist is érdemes gyűjteni, noha szúrós, de ágastul le lehet vágni és zsákokban betenni a fagyasztóba. Ha megfagyott, elég megrázni a zsákot, s lehullanak a bogyók. Erre úgy jöttem rá, hogy egyszer véletlenül leejtettem, és kész volt. Utána lehet teának megszárítani vagy eltenni mézzel. A som is ilyenkor terem, a galagonya pedig a legjobb szívizomerősítő gyümölcs. A magyarok ugye nagy arányban küzdenek szív- és érrendszeri betegséggel, ami galagonyateával megelőzhető, orvosolható. A gyümölcsteákat langyos vízbe kell áztatni, mert 40 fok felett eltűnik a vitamintartalmuk. Ezeket a nagymamám a kályha szélén hagyta egész éjszakára langyos vízben, majd reggel leszűrve megittuk. Ugyanaz a gyümölcs akár háromszor is kiáztatható, míg színe és illata van.”

Fűszeres tippek bármikorra
„A fűszereket elsősorban az egészségünk megőrzéséért tesszük az ételbe, csak másodsorban az íz miatt. Az elődeink is tudatosan használták például az izsópot, ami aztán kiment a divatból, én is úri receptes könyvekben találtam rá. Anno sok vadhúst ettek, ami nagyon egészséges, hiszen az állatok természetes közegben táplálkoznak. Ezeknek a jellegzetes szagát markáns fűszerrel kellett elnyomni. Emésztést serkentő fűszerek, gyógynövények is ezek, akár a körömvirág, amely a gyomorfekélyt is begyógyítja, sőt megelőzi. A húsokra való gyógynövényes sónkat csupa ilyesmiből állítottuk össze. A Furfangos székely fűszerünk 80 százalékban gyógynövény, emésztést serkent, védi a gyomorfalat, a vastagbelet. Nem sütünk, hanem utófűszerezünk vele, így egy az egyben hasznosul a szervezetben. A zöld fűszerekre, a szárított, morzsolt petrezselyemre vagy medvehagymára is igaz ez. A csirkehúst érdemes zsírban sóval- borssal lesütni, s a végén megszórni a Furfangossal. A levesbe is tálaláskor a legjobb petrezselyemzöldet tenni, így az aromája is jobban kijön. Akárcsak a fokhagymának, aminek az illóolaja is gyógyít. Érdekesség: a törökök a gyógynövényeket kis golyókba gyúrva fogyasztják.”

Azt gondoltam, engem sohasem ér el az életközepi válság, hiszen férjnél vagyok, már harmincévesen volt három gyermekem, és régóta olyan dolgokkal – társadalmi kérdésekkel – foglalkozom, amelyeket szeretek és fontosnak tartok. Sokan ismernek, jó kapcsolataim vannak, időnként szerepelek a médiában és külföldre is utazom. Tulajdonképpen mindazt kipipálhattam már, amiket mások negyvenévesen kezdenek el hiányolni az életükből. Azért is tudtam ezt ilyen kristálytisztán megfogalmazni, mert pár évvel korábban a férjem is keresztülment rajta. Egyik napról a másikra azt vettem észre, hogy furcsán viselkedik, más dolgok érdeklik, mint korábban, majd munkahelyet váltott. Még viccelődtünk is, hogy életközepi válságban van.

Aztán hirtelen, negyvenhez közeledve az én fejembe is bekúsztak az egyre furcsább gondolatok: „Fölösleges vagyok a földön, nincs értelme az életemnek! Kamasz gyerekeimnek nincs már szükségük rám! A munkában is elértem mindent, amit lehetett! Megöregedtem, a testem sem olyan már, mint húszévesen!” Olyan érzés kerített hatalmába, mintha már mindennek vége lenne. Hiába nyugtattak a barátaim, hogy még csak az életem felénél tartok, és még körülbelül ugyanennyi hátravan.

Nem értettem, mit lehet még olyan sokáig csinálni, mi jöhet még nekem az elkövetkezendő negyven évben.

Aztán jött a Covid, amely nemhogy segítette volna a gondolataim pozitív irányba terelését, hanem rátett még egy lapáttal. Amikor az ember folyamatosan azt hallja, hogy bármikor meghalhat, még inkább azt hiszi, hogy mindennek vége, ennyi volt, „nincs a lemeznek B oldala”. A bezárkózás, a találkozások, beszélgetések elmaradása tovább erősítette bennem azt az érzést, hogy senkinek sincs szüksége rám: senki sem keres, mindenki utál, éli az életét – épp olyan gondolataim voltak, mint a kamasz gyermekeimnek. Bár legalább már nem tűntem annyira kakukktojásnak azzal, hogy otthonról dolgozom.

Elkezdtem gondolkodni az életemen, mit kellett volna máshogy csinálnom, mi lett volna, ha mással foglalkozom. Kereshettem volna egy rakás pénzt, lehetne most jobb autóm, menőbb cuccaim, de az effélék sosem érdekeltek, mindig elég volt, amink van. Az is megfordult a fejemben, hogy munkát váltok, mert ezen a területen nem tudok többet elérni, és új célt kell találnom. Úgy éreztem magam, mint egy olimpikon, aki megnyerte az olimpiát, elérte a kitűzött célt, és hirtelen mindaz, amit addig tett, értelmetlenné vált.

Elkezdtem figyelni a barátaimat, ismerőseimet is: ki az, akivel szívesen cserélnék életet, de végül mindig arra jutottam, hogy senkivel.

Mindeközben egyre furcsábban és diszkomfortosabban éreztem magam a saját életemben, s rájöttem, életközepi válságom van, amelyről azt gondoltam, engem biztosan elkerül. Végül pszichológushoz fordultam segítségért, aki megnyugtatott, hogy az égvilágon semmi bajom, az érzéseim teljesen normálisak. Sok emberrel előfordul, hogy az élete bizonyos szakaszában átértékeli mindazt, amit addig tett, vagy úgy érzi, fölösleges és váltania, változtatnia kell. Azt javasolta, a munka és a család mellett keressek olyan elfoglaltságokat, amelyekben örömömet lelem, és nem azért teszem, mert értelme és haszna van, hanem azért, mert kikapcsol. „Új utakat kell ilyenkor találni, nem feltétlenül új munkát és új kapcsolatot, mint ahogy sokan teszik, nem szabad teljesen szétbombázni az addigi életet” – adta a kezembe a megoldás kulcsát.

Idővel kezdtem elfogadni az érzéseimet, s ez segített, hogy kimásszak a gödör aljáról. Mindig újra és újra tudatosítottam magamban, hogy teljesen normális az, amin keresztülmegyek, ez nem tragédia, hanem az élet része. Nem biztos, hogy máshol, más családban vagy munkában jobb lenne. Előbb vagy utóbb vége lesz, akkor is, ha most sokszor nehéz. Ez a változás időszaka, valami újnak a kezdete, amely nem feltétlenül rossz, csak még ismeretlen, és igenis sok pozitívumot hozhat. Többek között kicsit felszabadulhatok a gyermeknevelés alól, és több időm jut a házastársamra, a barátokra, a munkámra.

Olyan dolgokat kerestem az életemben, amelyek tíz év múlva, amikor a gyerekeim kirepülnek, jó eséllyel hasonlók lesznek. A házasságomban is arra koncentráltam, ami pozitív, erőt ad és előrevisz.

Rájöttem, hogy észszerű keretek között kell az újdonságokat keresnem az életemben, nem mindent otthagyva.

Nem kell feltétlenül munkát cserélnem, hanem a jelenlegiben kell új kihívásokat találnom, és ha egy időre nehéz is, akkor is hűségből tovább kell csinálnom, mint oly sok minden mást. És nem is feltétlenül kell új célokat kitűznöm magam elé, hanem csak élni az életemet, úgyis van bennem annyi erő, teljesíteni akarás, hogy anélkül is tegyem a dolgom, hogy valamilyen cél lebegne a szemem előtt vagy másoknak akarnék megfelelni. Kikapcsolódásként elkezdtem egy távol-keleti nyelvet tanulni. A munkámban pedig igyekszem olyan feladatokat találni, amelyeken keresztül több emberrel találkozhatok. Ez segít abban is, hogy rájöjjek, mégsem vagyok annyira ellenszenves másoknak, csak túlságosan bezárkóztam.

„Akkor a helyére került minden?” – tehetném fel a kérdést, de tulajdonképpen minden a helyén volt korábban is. Ugyanis nem sok dolog változott az életemben az elmúlt két-három évben, csak a hozzáállásom és a gondolataim. Mélyre kellett mennem, hogy észrevegyem: bőven tartogat még számomra újdonságokat az élet az elkövetkező negyven évben is!

– Budapesten születtél, de már hosszú ideje a Dunakanyarban élsz. Miért döntöttél úgy, hogy itt hagyod a várost?
– Amikor hosszú ellenállás után végül rábeszéltem magam a gyerekvállalásra, rögtön tudtam, hogy ennek a gyereknek nem Pesten kellene megszületnie, mert a fővárosban ma már nem lehet élni. Azt is tudtam, hogy a „hová költözzünk?” kérdésre nem racionális választ kell adnom, hanem érzelmit. Valahogy meg kell érezni, hogy mi legyen az új lakhely. Néhány héttel később meglátogattam Kettős Tamás barátomat Nagymaroson. Tavasz volt, álltunk a cseresznyevirágzásban, néztük a visegrádi várat, és megéreztem, hogy ez az a hely, ahol hátralevő életemet le kell élnem. Aztán megszületett Zsófi, és – bár ellenpróba nincs, hiszen az ember csak egyszer születhet meg – visszaigazolta a döntés helyességét. Ő is imád itt élni.

– Sok mindennel foglalkoztál már életed során. Látsz-e valamilyen ívet újságíró, filozófus, költő és természetfilmes munkásságod között?
– Nem, ez mind egy és ugyanaz. Szegény Lengyel Balázs mondta egyszer, amikor elsírtam neki, hogy újságírásból élek, mint afféle megélhetési szellembűnöző, hogy sose bánjam, hiszen amit az újságba írok, az is én vagyok. Tetszett ez a sztoikus válasz, végül is publicisztikáim mind álcázott miniesszék voltak a létről. Mindenesetre a dolognak van némi ritmusa: amikor gimnazista voltam, vadfotós akartam lenni. Zenit fotópuskával jártam az erdőt; húszéves koromban kezdtem verseket írni, befigyelt a szellem birodalma; később esszékkel próbálkoztam, elkezdett érdekelni a filozófia. Elvégeztem hát a filozófia szakot, és jöttek a filozófiai esszék, tanulmányok, a szépírásban pedig a novellák, regények. Közben valamennyire megtanultam ógörögül is, ami nem pusztán nyelv-, hanem léttanulás is. Most újraéledt bennem a fotózás, de már mindazzal összekapcsoltan, ami közben rám ragadt. Ez a lelki konglomerátum a természetfilmezés. Ha filozofikusan akarnám megközelíteni a dolgot, azt mondanám: a természetjárás vaskos empirizmusa és a szellem idealizmusa ölelkezik össze bennem.

– Mi az, amit szerinted versben lehet elmondani, és mi az, amit csak filmen?
– Mindent el lehet mondani versben és filmen is, és mindkettő legmagasabb fokán azt kell elmondani, amit nem lehet. A mondhatóság határáig el kell cipelni az olvasót vagy a nézőt, és ott fenékbe kell rúgni. Ha szerencsénk van, ettől bepottyan a transzcendensbe, bármi is legyen az. Persze ehhez tehetséges befogadó kell. Az utóbbi években is jelentek meg új könyveim, de most a filmezést érzem a legfontosabbnak. Ez a legkomplexebb játék: képek, erdei hangok, narráció és zene szimfóniája. Ezeket az elemeket úgy kell kezelni, hogy összeálljon valami egység. Nemrég beszéltem egy fotós barátommal. Azt mondta, a filmezés borzalmas számára, túl sok dologra kell egyszerre figyelni. Sokkal egyszerűbb a fotózás: katt, és megvan a kép. Na, engem kimondottan ez izgat, ez a sokféleség. Hogy olyan ingerek együttesével, amelyek magukban talán észrevehetetlenek, behúzzam a nézőt egy olyan barlangba, ahol el kell gondolkodnia az élet dolgain. Mindezt úgy, hogy lehetőleg ne is vegye észre, hogy gondolkodik. Hogy „műélvezve” rendüljön meg.

Kép

Kép: Végh Attila

– Miért éppen a Börzsönyt választottad filmed témájául?
– Első filmem, A rejtőzködő természet igyekezett Magyarország rétjeit, erdeit, vizeit bemutatni ötvenkét percben. Hát, igen, a kezdők elbizakodottsága… Amikor elkészült, éreztem, hogy legközelebb szűkebbre kell vonnom a szemhatárt. És ha már itt élek, úgy illik, hogy a Börzsöny legyen a következő, gondoltam. Most, hogy a Börzsöny-film elkészült, még maradtak megvalósulatlan tervek, ötletek, úgyhogy jön majd a második rész, de előtte a magyar pusztáról készítek egy rövidfilmet, a Duna-ártérről pedig egy hosszabbat. És ha mindezzel megvagyok, jön a régi álom, a Görgényi-havasok csodálatos, siketfajdos-hiúzos-medvés világa.

– Milyen díjakat kapott A bennünk élő Börzsöny?
– Ezidáig négy díjat kapott a film egy angol, egy olasz és két indiai dokumentumfilm-fesztiválon, meg egy amerikai official selection-beválogatást. Talán azt értékelték a filmben, hogy ez nem szokványos természetfilm. Hangvétele esszészerűbb, költőibb, elgondolkodtatóbb; komolyabban veszi a nézőt, mint szokás.

– Hány órányi nyersanyagból áll össze egy közel egyórás, a négy évszak körforgását bemutató film?
– A nyersanyag méretét inkább terrabájtokban lehetne megadni, de nem érdemes. A forgatási idő két év volt, ahogy az előző filmemé is. A kezdet kezdetén az embernek mindig van egy terve. Ahogy a négy évszak lepörög, ezeket jól-rosszul megvalósítja. Csakhogy közben adódnak kanyarok, újabb utak nyílnak, a dolog alakítja magát, és ennek utána kell menni. Jön egy újabb négy évszakos periódus: lehet javítani, pótolni, improvizálni. Itt nem lehet olyan rigorózus forgatókönyvvel dolgozni, mint művészfilmek esetében. Ha volna ilyen, talán eleve unnám az egészet, nem volna benne semmi meglepetés. Szeretem a ködös utakat. A hétköznapi életben is szeretem kitenni magam a hangulataimnak, és követni őket, bármekkora bolondságnak tűnik is olykor ez. Ez a flexibilitás erősen befolyásolja a filmen szereplő fajok kiválasztását is. A patakhoz indulok, hogy hegyi billegetőkkel randevúzzak, de véletlenül beleszaladok egy réten egy pár ájtatos manóba, és inkább azt filmezem, ahogy a nőstény sáska lemészárolja férjét. Ötletek elhalnak, újak születnek. Tervre szükség van, de meg kell érezni, hogy mikor kell feladni valami másért. Ahogy egy sakkpartiban.

Kép

Kép: Végh Attila

– A narrátor szövege különösen lírai. „Kihaltak a mitikus lények. Belőlünk haltak ki.” Halvány vonalakkal megrajzolt, rejtőzködő Istent érzek a sorok mögött, akit mi, „elkényelmesedett lények” elűztünk. Az egyetlen hely, ahol ennek a valaminek a nyomaival találkozhatunk, a természet. De az önmagunkkal való szembesülés helyszíne is az erdő. Mi volt a célod ezzel a filmmel? A transzcendens szépség előtti tisztelgés? Lírai utazás? Szembesítés azzal, hogy mit pusztítunk napról napra?
– Ez mind együttvéve. De hogy mit érzel a sorok mögött, az a te dolgod. Szeretném öntörvényű partnernek tekinteni a nézőt. Nem akarok didaktikus lenni, moralizálni, oktatni. A tudományos ismeretterjesztés sem érdekel, sokkal inkább a természet misztériuma. Az a borzongás, ami erőt vesz rajtam, amikor a réten egerésző vadmacskát figyelem, vagy egy hajnali bükkösben hallgatom a szarvasbőgést. Ilyenkor úgy érzem, minden rendben van, és valahogy ősi módon van rendben. Költőien szólva: bekapcsolódom a természet szellemének áramába. Ez csodálatos érzés. Próbálom valahogy átadni.

– Mit tanultál magadról ezalatt az elmélyült és kitartó munka alatt?
– Főleg azt, hogy miközben ez a film rólam szól, nem rólam szól. Nem objektív és nem szubjektív. Nincs is értelme ennek a megkülönböztetésnek. Ez a film arról szól, hogy én hogyan látom az erdőt. De ha ez másoknak is tetszik, akkor máris túl vagyunk mindenféle individuális horizonton. Akkor együtt megpillantottunk általa valami olyasmit, amit az iskolás tankönyvek általános emberinek neveznek. Ritkán adatik meg, hogy az ember úgy kötődjön valami közös lényeghez, hogy közben ne érezze az önfeladást. Fiatalkoromban focimeccseken és tüntetéseken sokszor elkapott a közösségi mámor, de közben gyakran ott volt a kísérőérzés: ez nem egészen én vagyok. Sikerült elfelejteni magam, de közben mégsem váltam önfeledtté. A természet az önfeledt boldogság tere.

A Börzsönyt járva önmagamban járok és megfordítva. A film címe ezért A bennünk élő Börzsöny.

Ahogy a film narrátora mondja: a civilizáció terei valamikor apró szigetek voltak a természet óceánjában – ma fordított a helyzet. Üljünk csak repülőre, és nézzünk le a tájra. Mindenütt a megművelt föld négyszögeit látjuk. Borzalmas látvány. A Börzsönyben is lépten-nyomon látni a kidöntött és fölaprított fákat. Ezért kell megbecsülni a természet olyan szigeteit, ahol átélhetjük a táj érintetlenségének illúzióját. Ez maradt nekünk. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Feliratkoztam egy szerzetesnővérek vezette internetes nagyheti lelkigyakorlatra. Kérték, hogy a közös nyitóalkalmon ne jelentkezzem be, mert csupa húszéves lány közt zavart keltenék. Hopp, ekkor esett le, hogy ez bújtatott hivatáshalászat, szőrös ötvenesként furán mutatnék apácaruhában. A szemlélődő lelkigyakorlat viszont beindult, mint egy űrrakéta.

Egyedül ültem az imaszobánkban, a következő pillanatban viszont már a Szentföldön voltam. Nem csak képzeltem, ismerem a különbséget, nap mint nap a fantáziámmal dolgozom… Nézzenek bár bolondnak, ott jártam!

Ültünk a feltámadt Lázár mellett, bakszag, halszag a házban, birkapásztor népség, halászok bandája. Ezt a Júdás-gyereket miért nem rúgta még ki Jézus? Beletépnék a sunyi pofájába, mint a kenyérmasszába! Nem értettem, a Mester hogy bírja a feszültséget, ott ül ez a gyilkos, ő meg úgy néz rá, mint énrám… Ilyen cuki tanítvány létemre miért fröcsögök? Ott a pont.

A farizeusokat legalább kirúghatná… Mocsok spiclik, bio-videokamerák, mennek, lejátsszák a felvételt a papi tanácsban. De Jézus mosolyog… Ember, ők is meg vannak hívva a lakomára, mint bárki más.

Márta dohogva hozza-viszi a juhsajtot, tejet, bort, olajbogyót, lepényt, átvergődve a sok büdöslábú között. Jézus végigsimít a dolgos kézfejen, de semmi kétértelmű nincs benne, csak hála és szeretet. Tudnám, miért én vagyok a kedvenc tanítványa, ha végig Lázárral beszélget.

Felrobbanhat körülöttük a Naprendszer, észre se vennék, úgy egymásra hangolódtak. Engem is feltámasztana, ha meghalnék? Sosem úgy csinálja a dolgokat, mint mások, kiszámíthatatlan, mikor indul tovább, mikor marad, kit gyógyít meg, kit nem, kinek tárja fel titkait, kinek nem. Remélem, azért megsiratott volna. Elszégyellem magam. Lázárra lehetetlen haragudni, van ez a típusú ember. Rá kell nézni a kölyökképére.

Brutális a zaj, Péterék a halászatról vitatkoznak, merre kell húzni a hálót, mindjárt megölik egymást, dagad a nyaki ütőerük, mindkettő jobban tudja. Mellettem politizálnak, hogy a rómaiak azért mégis jobbak, mint Babilon meg Egyiptom, vízvezeték, utak, közbiztonság, nem lehet összehasonlítani, de jogi értelemben, blabla... Hidegen hagy.

Jézus helyesli, vagy csak eltűri? Nem úgy néz ki, mint akit bármi idegesít. Benne van a pillanatban, odaadja magát, figyelmét, gesztusait, mindent. Így kéne, hallgatom a szomszédomat, hümmögök, próbálom szeretni, piszok nehéz, pedig rendes fickó. Segítek Mártának kihordani a fatálakat, á, hagyjam, nem férfimunka. A szeme hálás.

Valamelyik marha felborítja a poharat, kicsurog a vörös lé, egymásra kenik, és már birkóznak is vadul, lihegve a padlón. Jézus, szólj már rájuk! Nem szól, nevet.

Az egyik tanítvány bemártja ujját, kipirosítja száját, arcát, illegeti magát, mint egy prosti, Mária Magdolna keserűen veti oda:
– Ó, ha tudnád, mivel poénkodol! Jézus könyörögve néz rá, ne csinálja már…

A Mester felemeli karját, odáig futott a bor, pirosan csurog végig a bőrén. Töpreng, megfagy bennünk a vér, a farizeusok sokatmondóan összenéznek. Márta bosszankodik, haj, férfiak, koszos népség! Mindjárt összetörli.

Az ablakon zuhogó vakító fényben egy madár szabadul a terembe. A morzsa csalta be, rémülten vergődik a plafonon ide-oda, kurjongatva hajkurásszák kifelé, megtalálja az ajtót, huss, nyoma sincs már. Bevillan, hogy így tűnik majd el Jézus is.

Aki most egy történetet mesél, úgy hallotta, lesem minden szavát. Élt egyszer egy lány, idős emberhez adták a szülei. Egy fiatalember szerelmes volt belé, és minden nap eljárt a házukhoz, a küszöbre téve sajtot, gyümölcsöt, olajbogyót, húst. Nem volt jómódú, de volt nyája. Kővel dobálták, megtaposták ajándékait, attól fogva hajnalban ment, került mindenkit.

Az öregember meghalt, barátunk kivárta a lánykéréssel a gyászidőszakot, de mire elszánta magát, kiderült, legjobb barátja megelőzte, ki is van tűzve már a lagzi.

Az esküvő után nem sokkal újrakezdte mindennapos zarándoklatát, reggelente letette ajándékait a lány házának küszöbére. Az újdonsült férj kileste, és megfenyegette, elvágja a torkát, ha nem áll le.

Ő csak folytatta. Később megbékéltek, behívták olykor. Egyszer egyedül maradt a férjjel, elárulta, nem akar rosszat, csak tudni, hogy jól van-e a nő, látni az arcát.

Ráförmedt barátjára:
– Ha bántani mered, megfojtalak!

A férj megnyugtatta, életénél is jobban szereti a nőt, nem bántaná. Egyszer a szerelmes kettesben maradt a feleséggel, aki megosztotta vele, akkor se menne hozzá, ha meghalna ez a férje is, bár kedvesnek tartja áldozatát, amit nem kért tőle.

Mégis az asszony halt meg előbb, és a két őszülő férfi sírt egymás vállán a temetésen. Ugyanazt az asszonyt szerették, egyiküknek társa volt, a másiknak sosem. Mindketten érte éltek. Egy világ kötötte össze őket. Egy világ választotta el őket.

Egy későbbi imában kulcsot is kaptam ehhez a sztorihoz: Isten hűségét példázza, amint két szövetségen át hozza-hozza ajándékait. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Gdansk a Balti-tenger legnagyobb lengyel városa, történelmileg jelentős Hanza-város, amelyet tavasztól őszig  a pihenésre vágyó turisták. Az elmúlt évszázadok során sok szomszédos állam szerette volna megszerezni ezt a területet, amelyet most Lengyelország tengeri kapujaként szoktak emlegetni. A városnak fontos szerepe volt a második világháború kitörésekor a német-oroszszembenállásban, majd később innen indult a Szolidaritás nevű társadalmi mozgalom. 1980-ban Lech Wałęsa, a későbbi Nobel-békedíjas köztársasági elnök itt vezette a hajógyári munkások sztrájkját, amely elősegítette a kommunista rezsim bukását.

Ha Gdanskban járunk, az egyik legfontosabb turistaútvonal az úgynevezett Királyi út, ahol annak idején az előkelőségek vonultak végig.

Az Arany Kapunál kezdve a Długa (Hosszú) és a Długi Targ (Hosszú Piac) utcákon át haladva a Zöld Kapunál kötünk ki. A séta során érdemes megállni a Neptun-szökőkútnál, amely a város szimbóluma. Az óváros és a nyüzsgő központ a Visztula-folyó mentén helyezkedik el, ahol rengeteg különböző étterem és bár található, bármit kíván meg az ember, azt szinte biztosan megtalálja. A városban magával ragadó a pezsgő élet, a színes házak, valamint a régi gyárak is, amelyek ma bárként üzemelnek. Gdansk hátránya viszont, hogy a tengerpart kissé messze van, nincs egy fő strandja a városnak. A városközponttól villamossal vagy busszal lehet eljutni a partra, amely több mint 20 percet vesz igénybe.

Kép

Gdansk - Kép: Unsplash

Gdansktól pár kilométerre található Sopot városa, amelyet a legtöbben kedvencüknek tartanak a három tengerpart közül. A fő sétány a város legérdekesebb látványosságához, Európa leghosszabb, fából készült tengeri mólójához vezet. A parton a hawaii stílusú tengerparti bárok mellett rengetek szórakozásra nyílik lehetőség, kezdve a sétahajózástól a motorcsónakokon át a szörfözésig. Strandfoci- és röplabda-bajnokságok nagyjából mindennap zajlanak.

Sopot a három város közül a legkisebb, de egyben a leggazdagabb is, ide érkezik a legtöbb turista. A klubok mindig nyitva tartanak, és tele vannak emberekkel.

Kicsit tovább haladva Sopotból Gdynia gyönyörű városába érünk, ahol csodálatosak a strandok és gyönyörű a táj. Legnépszerűbb strandja Orłowo, amely csendes és sziklás, ezért gyakran láthatunk itt siklóernyősöket is. Gdynia kikötője fiatal, 1926-ban hozták létre, mára pedig már jelentős szerepe van a lengyel tengeri kereskedelemben. A Kościuszko sétány és a Déli móló mellett a múzeumhajók – a Błyskawica hadihajó, amely a világ legrégibb torpedórombolója és a Dar Pomorza vitorláshajó – érdekes látványt nyújtanak.

Kép

Sopot - Kép: Unsplash

Még számos gyönyörű tengerpartja van Lengyelországnak, de ha csak erre a három helyre látogatunk el, már akkor is jó élményekkel távozhatunk. Arra a kérdésre pedig, hogy az út során milyen ételeket és italokat érdemes fogyasztani, egy következő cikkben kaphatunk majd választ.

A cikk megírását a A Wacław Felczak Lengyel-Magyar Együttműködési Intézet támogatta.

„A magyar film 120 éves, ekkor készült »A táncz« című fekete-fehér némafilm” – kezdi a történetmesélést Csaba. „Ebben a kicsi országban 120 éven át, folyamatosan, minden történelmi trauma, gazdasági nehézség, háborúk és diktatúrák ellenére mindig gyártottak filmet. Összesen több mint kétezer magyar film készült magas színvonalon, több igazi aranykort is megélt a magyar filmgyártás, és olyan nagyságokat adtunk a nemzetközi filmiparnak, mint Adolph Zukor, Kertész Mihály (akit a világ Michael Curtizként ismer) és Alexander Korda. Éppen most nyitottunk a Ludwig Múzeumban a magyar film történetéről egy átfogó, elképesztően gazdag kiállítást, mindenkinek ajánlom, most először egyben lehet látni a magyar „moziverzumot”. A rendszerváltás nehéz feladat elé állított bennünket: a szocialista filmgyártásról kellett átállni kapitalista filmgyártásra. Addig minden film állami megrendelésre készült, állami stúdiókban és vágószobákban, és az volt a feladata, hogy az állam üzeneteit közvetítse. Néha, ha bátrak voltak az alkotók, születtek olyan filmek is, mint »A tanú«, amit először a többihez hasonlóan megrendeltek, majd gyorsan betiltottak. Ebből kellett átállni kereskedelmi szemléletű filmgyártásra, illetve egyfajta hibrid megoldásra, megőrizve a részleges állami finanszírozást, de keresve a piaci megoldásokat. 1990-ben kiválasztottak tízünket, hogy filmszakmát tanuljunk, és az East-West Producer Seminarium keretében elvittek Londonba, hogy tanuljuk meg, hogy csinálják ezt a nagyok. Itt aztán elvittek a legmenőbb ügyvédi irodákba, hogy megtanuljuk a jogi, finanszírozási vonatkozásokat, meg a nagy produkciós cégekhez és biztosítókhoz is, szóval olyan vonatkozásaival ismerkedtünk meg a filmiparnak, amelyekkel addig nem találkoztunk Magyarországon. Emlékszem, a szeminárium után mindannyian rövid beszámolót írtunk a tanulságokról, és mind ugyanazt emeltük ki: ha ez az infrastruktúra, tőke, tudás rendelkezésünkre állna Magyarországon, már holnap el tudnánk kezdeni a nyugati mércéknek megfelelő filmgyártást. Nos, az elmúlt harminc évünk arról szólt, hogy próbáltuk ezeket a feltételeket megteremteni, és az akkor megálmodott folyamatokat megindítani Magyarországon. Lassúra sikerült ez az átmenet. De a remek hazai szakembergárdának, a tehetséges filmeseknek és az elmúlt tíz év kormányzati akaratának köszönhetően behoztuk a lemaradás egy részét.

Mára Budapest London után a második legfontosabb szolgáltató központja a nemzetközi filmgyártásnak Európában, és ezt a pozíciót nem szabad kiengednünk a kezünkből.

Ugyanakkor figyelnünk kell az egyensúlyra is: nem elég, ha kiszolgáljuk az amerikai és a Nyugat-Európából érkező filmeket a gyártás folyamatában, ne csak bérmunkából éljünk. Szintet kell lépni. Az úgynevezett vonal feletti, kreatív szakembereinknek is munkát kell biztosítani. A Fóton most épülő új, korszerű, egybenyitható ikerstúdiókra nemcsak azért van szükség, hogy még több külföldi filmet lehessen forgatni, hanem azért is, hogy a magyar filmek ne szoruljanak ki, ne kényszerüljenek várólistára.”

Kép

Kép: Páczai Tamás

A tartalomról hosszan beszélgetünk. Miről szóljon a 21. század magyar filmje? Mit támogasson a Nemzeti Filmintézet? Káel Csaba szerint a fenntarthatóság mint a 21. század világformáló gondolata, három érdemi lábon áll. Az első arról szól, hogy a Földet, a környezetünket, a természetet milyen állapotban adjuk át az utódainknak. A második a fenntarthatóságról mint gazdasági rendezőelvről. A harmadikról kevés szó esik, a társadalmi fenntarthatóságról, arról, hogy a társadalom maga, az emberiség milyen állapotban él majd tovább. Ennek a lábnak fontos eleme a kulturális fenntarthatóság, és amikor arról gondolkodunk, miről szóljanak a filmművészeti produkciók, ennek a szempontnak előtérbe kell kerülnie.

A mi felelősségünk, hogy milyen kulturális környezetet hagyunk hátra az unokáinknak.

Egyrészt milyen állapotban adjuk tovább a nagyapáink örökségét, másrészt hogyan tesszük mellé, mellé tesszük-e a saját korunk lenyomatát. Észrevesszük és felemeljük-e a lábaink előtt heverő kincseket, és tudjuk-e ezt bartóki értelemben tiszta formában tenni. Káel Csaba hisz abban, hogy erre a tisztaságra a kultúránkban ugyanolyan szükségünk van, mint a tiszta vízre vagy a levegőre.

Kép

Kép: Páczai Tamás

„Amikor magyar filmeseknek teremtünk lehetőséget arra, hogy alkossanak, azt tesszük lehetővé, hogy azt a hihetetlen gazdagságot, amit a magyarságunk jelent, elmeséljük” – beszél film­ipari munkájának leglényegesebb részéről Káel Csaba. „A magyarságunk nem elválasztható a kultúránktól, így a filmtől sem. Fontos, hogy mi magunk is elhiggyük végre, hogy amink van, az érték, azt el kell mondani. Van ez a furcsa berögzülés a volt szocialista államokban, hogy ami nyugatról jön, az nagyszerű, ellenben ami nekünk van, az béna. Ez az egyik nagy bűne a negyven év szocializmusnak, hogy ezt az attitűdöt beépítette még a rendszerváltás utáni nemzedékek gondolkodásmódjába is. Történelmünk például fordulatos, eseményekben, tanulságokban, romantikus hősökben és nagyszerű cselekedetekben gazdag. Azért is támogatom, hogy készüljenek jó történelmi filmek, mert a kultúránkból az válik fenntarthatóvá, megőrizhetővé, amit korszerű eszközökkel, például a filmmel, jól érthetően tovább tudunk adni. Ezért örülök, hogy Hunyadi János történetét egy minden elemében mai sorozatban feldolgozzuk végre, és hogy számos más történelmi témájú filmünk is születik mostanában, így például a »Hadik« (Hadik András berlini hadjárata, XVIII. század), a »Magyar Passió« (az 50-es évek vallásellenes terrorja), »A nap« (1848. március 15. története), a »Pro Libertate« (II. Rákóczi Ferenc élete, XVII–XVIII. sz.) és még számos dokumentumfilm, animáció, portréfilm és ismeretterjesztő film. Muszáj a sikereinkről többet beszélnünk – a sportkultúrába valahogy ez jobban beivódott, ott merünk büszkék lenni a sikereinkre, jó lenne látni ugyanezt a hozzáállást nagy történelmi alakjaink, vagy éppen nagy tudósaink vagy művészeink esetében.

Rengeteg elbeszéletlen történetünk van. A nem történelmi filmek pedig azért fontosak, mert a jelenről és rólunk szólnak, arról, hogy hogyan élünk itt Közép-Európában.

Mi foglalkoztat minket, minek örülünk, milyen döntéseket hozunk, mi fontos számunkra. Az amerikai filmekből már jól ismerjük az amerikai középosztály életmódját, ennek lett is normatív ­szerepe az életmódunk alakításában, pedig a saját, közép-európai életünk legalább olyan érdekes és tartalmas, nem túlzás azt mondani, hogy például emberi kapcsolatokban, barátságokban az amerikainál gazdagabb, őszintébb világ. Meg kell tanulnunk a film eszközeivel mesélni erről.”

Kép

Kép: Páczai Tamás

Szó esik a közép-európai együttműködésekről, mindenek előtt a V4-országok között, de tágabb körben is. Fontos disztribúciós terepe lehet ez a régió az itt készült filmeknek. Ha kicsik is a nemzeti piacok, egymás piacaihoz csatlakozva lengyelek, csehek, szlovákok, a volt jugoszláv tagállamok vagy Románia lakói együtt már nagyon is érdemi piacot képeznek. Az NFI által életre hívott FILMIO-t, ami a Netflixhez hasonló felületet kínál új és régi magyar filmek korszerű terjesztésére, ezúton is ajánljuk. Jó lehetőséget teremt, hogy szomszédos országok megosszák a filmkincsüket egymással. Jól fogjuk egymás filmjeit érteni, véli a kormánybiztos, mert sok hasonlóság van köztünk és kultúránk között, értjük egymás humorát és egymás bölcsességét is Európának ebben a felében.

Kép

Kép: Páczai Tamás

Fontos megtartani a jó pozíciónkat mint filmipari szolgáltató központ, mert ez munkához, bevételhez juttatja és fejlődési pályán tartja a magyar filmipart. A nagyköltségvetésű amerikai filmekben dolgozó magyar szakemberek a legújabb technológiákban is naprakészek, ezt a tudást a magyar filmek gyártásánál is fel tudják használni. Fejleszteni, építkezni, több infrastrukturális lehetőséget teremteni infrastrukturálisan – ez is lényeges, hiszen évek óta műteremhiány van a filmiparban. Továbbra is támogatni kell pályázati úton a magyar alkotókat, és közben odafigyelni arra, hogy a magyar filmek egyre szélesebb közönséget érjenek el (és támogatni is kell őket ebben – kifejezetten ez a célja a nemrég bevezetett marketingtámogatásnak). Káel Csaba egy új filmes központról, állandó kiállításról is álmodik Budapesten.

Dél-Pesten kaphatna helyet a magyar film és fotográfia új múzeuma, amely kiegészülhetne a filmgyártás és a kulturális élet más központjaival is, kapcsolódva a Művészetek Palotájához és a Nemzeti Színházhoz.

„Ahhoz, hogy felvehessük a versenyt a nagy európai és amerikai filmgyártókkal, az kell, hogy magasan képzett, korszerű tudással bíró szakembereink legyenek. Éppen ezért a Színház- és Filmművészeti Egyetem ügye nem politikai, hanem nagyon komoly szakmai kérdés. Meg kell tanulnunk a kor technikai és szakmai elvárásaihoz igazítani a magyar filmipart, ehhez pedig a képzést kell a lehető legkorszerűbbé tennünk. Ez az egyébként több mint húszezer embert foglalkoztató ágazatnak minden területére igaz, a kreatív és látványos munkát végzőkre és a technikai támogatást nyújtó szakemberekre, világítókra, hangosítókra, vágókra is. Ennek a megteremtésén dolgozik nagyon jól a Vidnyánszky Attila vezette kuratórium és az egyetem új vezetése is” – fejezi be a gondolatmenetet a kormánybiztos, aki úgy látja, különösen jó forgatókönyvírókból és tapasztalt producerekből van idehaza nagy hiány.

Kép

Kép: Páczai Tamás

Fontos lenne tematizálni a közbeszédet jó magyar filmekkel. Akár nem csak idehaza. Tehetséges magyar producerek, rendezők, kreatív stábok nagyszabású nemzetközi koprodukcióin keresztül a korábbinál szélesebb közönséget is el lehet érni, ha a magyar film meghatározó szakemberei – köztük az NFI-t vezető Káel Csaba – mernek nagyot és bátrat álmodni. Mi, nézők, pedig csak nyerhetünk. 

A Képmás magazin egy új sorozatot indított Közkincs címmel, amelyben Molnár-Bánffy Kata, a Képmás kiadóvezetője olyan elhivatott emberekkel beszélget, akiknek az eredményes munkája sokak számára érdekes lehet, és közkincs, ahogy a sorozat címe is mutatja: közös ügyünk, valami, amire vigyázni akarunk. A sorozat többi részét ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. szeptemberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram-posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.

Úszó, focista, atléta

Hajós Alfréd, eredeti neve szerint Guttmann Arnold szegény, kispolgári zsidó család gyermekeként született Budapesten 1878-ban. Alig tizenhárom éves volt, amikor családját tragédia érte, édesapja a Dunába fulladt. A kiskamasz ekkor határozta el, hogy kiválóan megtanul úszni, de számtalan más sportág is érdekelte. Ebben az időben a sport a fiúk számára a testi és lelki egészség megőrzésének természetes eszköze, a férfiúi virtus igazolása volt, az ifjú Alfréd is belevetette magát az úszás mellett az atlétika, a sík- és gátfutás, a diszkoszvetés, a torna, a futball világába. Közben a Markó utcai főreál iskolában, sok híres magyar alma materében volt diák, érettségi után pedig a Műegyetemre iratkozott be, építészmérnöknek tanult.

Ekkor már, tizennyolc évesen tagja volt a Magyar Úszó Egyesületnek, kiváló eredményeit látva az delegálta az első, 1896-ban Athénben rendezett újkori olimpiára. Három számba, a száz, az ötszáz és az ezerkétszáz méteres gyorsúszásba nevezett be, bár a középső távon végül időzavarba kerülve nem tudott elindulni. Az olimpia úszóversenyeit Athénban még nem uszodában, hanem egy öbölben, a nyílt vízén rendezték, a rövid távokon a versenyzők a vízből, a hosszabbakon hajóról startoltak. Alfréd számára, aki itthon a Rudas Fürdő kellemes vizében edzett, a 13 fokos víz dermesztően hideg volt, de nem hátrált meg. 1896. április 11-én magabiztosan megnyerte a százméteres versenyt, ezzel az első magyar olimpiai győzelmet aratva, röviddel utána pedig diadalmaskodott ezerkétszázon is. Teljesen átfagyott a vízben, alig volt magánál az eredményhirdetés idején, amikor a győztesek átvehették a nekik járó, ekkor még nem aranyból, hanem ezüstből készült érmeket.

A legenda szerint annyira vacogott, hogy amikor az érmét átadó, őt elsőként „magyar delfinnek” nevező görög trónörökös megkérdezte, hol tanult meg ilyen kiválóan úszni, csak annyit tudott elhebegni, hogy „a vízben”.

Az eredményhirdetést egy közjáték is megzavarta. A zenekar először, 1896-ban Osztrák-Magyar Monarchia lévén, az osztrák császári himnuszt kezdte játszani, csak másodjára sikerült átváltaniuk a magyarra, hiszen az ország önálló résztvevője volt az athéni olimpiának. Hajós diadala a versenyben nem volt váratlan, hazai versenyeken és az előző évi nem hivatalos Európa-bajnokságon már nyert, a magyar szövetség pedig teljesítményét örökös bajnoki címmel jutalmazta.

Alig tért haza, kezdetét vette labdarúgói karrierje is. 1897-től leigazolt játékosa volt a Budapesti Torna Clubnak, amelynek színeiben, a balösszekötői poszton az NBI kiírásában két alkalommal, 1898-ban és 1904-ben bajnoki címet is nyert, de folytatta élvonalbeli atlétikai szerepléseit, és a tornát sem hagyta abba. Új lehetőséget nyitott meg előtte, amikor beugróként 1897-ben játékvezetőként kellett közreműködnie a hazai bajnokságon, 1903-tól 1908-ig pedig már minősített, vizsgázott bíróként tizennégy elsőosztályú mérkőzésen fújta a sípot. Bírói, egyben aktív sportolói pályafutása végén még az európai szövetség bírói karába is bekerült, ám ott csak két válogatott mérkőzést vezetett, közben pedig két mérkőzés erejéig ő volt a magyar futballválogatott szövetségi kapitánya, később az MLSZ alelnöke.

Az építészi életmű

Bár életének ebben az évtizedében Hajós a sportok polihisztorának bizonyult, a Műegyetemet is elvégezte, közben pedig 1899-ben letöltötte egyesztendős katonai szolgálatát. Fiatal építészmérnökként kezdetben két neves építész, Alpár Ignác, majd Lechner Ödön irodájában dolgozott, a szecessziós és az eklektikus stílusokat, a kor uralkodó építészeti irányzatait tanulva el tőlük. Hivatása, egzisztenciája és a sport világában továbbra is aktív szerepvállalása mellett, amit számos díjjal jutalmaztak, magánélete is egyenesbe került: 1908-ban megnősült. Kipróbálta magát újságíróként is, 1907-ben azonban önálló építészi irodát nyitott, tevékenysége középpontjában ettől kezdve a műépítészi munka, a tervezés állt.

A következő három évtizedben számos épület készült az ő irodájának tervei nyomán.

Az ő munkája volt a szabadkai bankpalota, a kolozsvári Vakok Intézete, a lőcsei gimnázium, de az ő tervei szerint épült fel a ma már műemléki védettségű miskolci Weidlich-palota, a kőszegi gimnázium, a szombathelyi Vakok Intézete is, valamint 1915-ben egyik legjelentősebb építészi munkája, a város egyik jelképének számító debreceni Aranybika Szálló.

Az 1920-as évektől azután Hajós tervezői profilja és vele építészeti stílusa is megváltozott. Ettől kezdve, ifjúkori sportolói pályafutását idéző módon főleg sportlétesítményeket, sportpályákat, stadionokat, uszodákat tervezett, a kor modern építészeti stílusát és megoldásait kezdte követni. Így több vidéki uszoda, pesti sporttelep mellett az ő munkája volt az UTE újpesti stadionja vagy a Millenáris, egy terve pedig az olimpiai mozgalom világába is visszarepítette. Az általa és társa, egy másik sportpolihisztor mérnök, Lauber Rezső által készített uszodatervet benevezték az 1924-es párizsi olimpia művészeti vagy szellemi versenyébe, ahol ezüstérmet nyert, ám úgy lett második, hogy nem volt első helyezett. Hat év múlva pedig ez a terv testet is öltött Budapesten, a Margitszigeten, ahol felépült az a Nemzeti Sportuszoda, amely ma Hajós Alfréd nevét viseli.

Hajós sokoldalúságát, vállalkozó szellemét az is bizonyítja, hogy 1931-ben a még csak tervezett Árpád híd felépítésére is adott be pályázati terveket.

A harmincas évek végén, a háborús felkészülés idejében fogyatkozott meg megbízatásainak száma, a zsidótörvények miatt lehetőségei is beszűkültek. Ennek ellenére, mint az első sportolónak, aki olimpiai dicsőséget szerzett az országnak, egészen a nyilas időkig komoly fenyegetéstől nem kellett tartania, ’44 őszétől azonban már neki is bujkálnia kellett. A háború után az élet újraindulása számtalan feladatot ígért az építészeknek. Hajós is újraindította irodáját, ám rövidesen az is áldozatául esett a szocializmus államosító buzgalmának. Bántódása ezt követően sem esett, pedig aligha volt a népi demokrácia odaadó híve. Amikor 1946-ban a már erős baloldali kontroll alatt álló állami hatóságok demonstratív módon nem vettek részt a rablógyilkosság áldozatául esett neves sporttárs, úszó, Halassy Olivér temetésén, a sírnál ő mondta a gyászbeszédet. Rákosiék később propagandacélokra szerették volna felhasználni az első magyar olimpiai bajnokot, ő azonban még annak fejében sem állt kötélnek, hogy sztahanovista címmel is kitüntették. Nyilván nem számított az építészi karrier csúcsának, hogy az Ipari Épülettervező Vállalatnál kapott állást, ahol haláláig dolgozott. Ekkor készült utolsó tervezői munkája, a Kelenföldi Hőerőmű munkásotthonának épülete. Hajós végül tüdőbetegség következtében 1955 őszén hunyt el, sírja a Kozma utcai zsidó temetőben van. Emlékét emléktáblákon, utcaneveken, az általa megálmodott épületeken, uszodáján túl a magyar sporttörténet aranykönyve őrzi, az építésztár­sadalom pedig késői elismerésként 2010-ben Ybl-díjat adományozott neki. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Évente 10-12 tonna, azaz havonta nagyjából 1000 kilogramm egy átlagos magyar háztartás széndioxid-kibocsátása. Azért, hogy látható változást érjünk el a károsanyag-kibocsátásban, ezt a számot 10 tonna alá kellene csökkentenünk. A hatalmas mennyiség olyan tételekből tevődik össze, mint a közlekedés, a fűtés, az áramhasználat vagy akár a dohányzás. Minden fogyasztásnak van széndioxid-lábnyoma, és mindegyiknek vannak kisebb kibocsátással járó alternatívái. A Magyar Ártalomcsökkentő és Környezeti Betegségekkel Foglalkozó Tudományos Egyesület, valamint a füstmentes.hu a „Dobj le 100 kilót!” kampányával ezeknek az ártalomcsökkentett opcióknak a megtalálásában, a tudatosan klímabarát életmód kialakításában nyújt segítséget azért, hogy egészségesebben és fenntarthatóbban éljünk, valamint megóvjuk a Földünket.

A kampány kulcseleme egy füstmentes kalkulátor, amely egyrészt beazonosítja és számszerűsíti a mindennapok tevékenységeihez tartozó széndioxid-kibocsátásokat, másrészt megmutatja a kisebb kibocsátással, kevesebb ártalommal járó alternatívákat is. A cél az ismeretbővítés, a tudatformálás – hiszen nem mindenki számára kézenfekvő, hogy például mennyi üvegházhatású gázzal terheli valaki a környezetet, ha ugyanazt az utat kerékpár helyett autóbusszal, vagy gépkocsival teszi meg –, illetve ezen készségeken keresztül a hétköznapi döntések befolyásolása, a kevesebb környezetterheléssel és egészségi ártalommal járó választások ösztönzése.

A „Dobj le 100 kilót!” kampány füstmentes kalkulátorának újdonsága, hogy a dohányzáshoz kapcsolódó – korántsem elhanyagolható – széndioxid-termelést is számításba veszi, ösztönözve ezzel a teljesen dohányzásmentes életmódra. Emellett gyakorlati tanácsokkal és útmutatással szolgál a többi közt a fűtéssel, a hulladékkezeléssel, vagy épp a komposztálással kapcsolatos kibocsátáscsökkentési lehetőségek megtalálásához, azt az üzenetet tolmácsolva, hogy a hétköznapok minden mozzanatában van lehetőség a klímaváltozás megfékezésére, a földi életet és az egészséget fenyegető káros hatások mérséklésére.

„Napi munkám alapvetően a gyógyítás, de nagyon fontosnak tartom a betegségmegelőzést is. Sokszor azonban külső környezeti hatások is szerepet játszanak abban, hogy valaki beteg lesz, vagy adott esetben függővé válik egy ártalmas szenvedélytől. Hiszek benne, hogy az egészségügynek ezekben a helyzetekben is lehetősége, így felelőssége is segíteni a jobb életminőség elérésében, az egészségben eltöltött évek számának növelésében. Ezért is tartom fontosnak egy az ártalmak csökkentésén dolgozó szervezet létrehozását. Azt a gondolatot szeretnénk erősíteni, hogy a tudatos döntések révén a különböző káros hatások csökkenthetőek, vagy akár meg is szüntethetőek, és hogy minden apró lépés fontos a tartós kedvező változás érdekében” – hangsúlyozta dr. Toldy-Schedel Emil, az Egyesület elnöke.

A kampányhoz szakmai partnerként csatlakozó Egyesületen kívül különböző, a saját területükön elismert szakértők – így például Wossala Rozina sztárséf az égés nélküli főzéssel, a Compocity a háztartásban keletkező növényi hulladékok hasznosításával, míg a Jövő Öko-Nemzedéke (JÖN) Alapítvány a szelektív hulladékgyűjtéssel kapcsolatban – nyújtanak a kibocsátások csökkentését szolgáló segítséget.

A Dobj le 100 kilót! kampány nem merül ki az egyéni szemléletformálás szándékának sikerességében, a kezdeményezés meghirdetője helyi és közösségi szinten is tenni kíván egy fenntarthatóbb jövő eléréséért, ezért a füstmentes.hu az elkövetkező hónapokban – önkormányzati együttműködések keretében – különböző klímabarát és városzöldítési projektek megvalósítását tűzte ki célul.

Változni sosem késő: vágjon bele, és dobjon le Ön is 100 kilót!
Ha Ön is szívesen csatlakozna a kampányhoz, megteheti a füstmentes.hu oldalára kattintva a füstmentes kalkulátor (https://fustmenteskalkulator.hu/kitöltésével; ha pedig további tanácsokat olvasna, vagy bővítené ismereteit a témát illetően, akkor látogasson el a https://dobjle100at.hu/ weboldalra!