Aztán valahogy bejutott a lakásba, maga sem értette, hogy hogyan. Talán valaki után repült, vagy egy illat vonzotta be a négy fal közé, de az is lehet, hogy egy langyos áramlattal hagyta magát besodorni az ajtón. 
Eleinte élvezte az új helyeket és tereket, a fényes tárgyakat, a konyhapulton hagyott finomságokat, a puha kanapékat. 

Aztán kezdte megunni az újra és és újra megtett köröket, a négy fal közé szorult röppályát. Levegőre vágyott, új izgalmakra. Napfényre és hűvösre, az eső illatára. És találkozásokra. 

Látta a kinti kéket, nekirugaszkodott, de nagy erővel az ablaküvegnek csapódott. Újabb és újabb köröket tett, és egyre elszántabban próbálkozott. Időnként megpihent, de aztán összeszedte magát és ismét repült és megint nagy hanggal koppant a tiszta üvegtáblán. Tett egy kört a nappaliban, a konyhában, a kétszárnyú erkélyajtóval is megküzdött. Furcsa, mert már pontosan tudta, hogy mi következik, mégis nekivágott, újból előről kezdte, megint a nappali ablakánál, aztán az erkélyajtón és a többin is. Már kóválygott a sok ütközéstől, a saját fejében visszhangzottak az iszonyú koppanások, ahogy elemi erővel az üvegnek csapódik. 
Aztán nyitódtak és csukódtak az ablakok, és valahogy végleg a két ablakszárny közé rekedt. Légyszemével egyszerre látta a kinti kéket és a puha kanapékat. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Megfogható történetek egy megfoghatatlan világból

A hely varázsa engem első pillantásra megigézett, ahogy beléptem ebbe a sajátságos világba. Lakás is, szalon is, színház is… Mintha időben és térben is más dimenzióba kerültem volna. A belvárosi polgári otthon falain roma festők festményei függenek, de lóg mellettük utcanévtábla is, egy fonott kalickában magányos plüssfigurát láttam ücsörögni, és egy zománcos kancsó mellett régi Underwood írógép hever a kredencen. Mindezen tárgyak jól megférnek a roma népi kultúra tárgyi emlékeivel és modern iparművészeti alkotásaival. A képzőművészeti lelemény annyira elburjánzott, hogy még a festett fa mennyezetre is jutott belőle.

Pár ember is elég, hogy átmenjen a mondanivaló – hangzott el az előtéri beszélgetésben. Márpedig a mondanivaló megrendítőnek és egyben felemelőnek is bizonyult.

Ez a hiánypótló témájú darab állami gondoskodásban felnőttek példaértékű, motiváló élettörténeteit mutatja be, amelyek szövegeit tényfeltáró interjúkból vágták össze az alkotók.

A dokumentarista, életszagú mű szándéka a mindennapi emberek érzékenyítése a hányattatott sorsú fiatalok gondjai és választásai iránt, egyúttal kézzelfogható pozitív példák, sikeres életutak megmutatása a hasonló élethelyzetből jövő friss felnőtteknek.

Kép

Kép: Varga Tímea (Láthatáron Csoport)

Az egyszerű díszlet megfogott, inkább jelzésértékűnek bizonyult, hagyta érvényesülni az egyszerű, de szíven ütő mondatokat. Három magas széken három egyszerű ruhába bújt fiatal mesélte el az általa megtestesített ember élettörténetét, mindezt időnként fiktív jelenetek tarkították, árnyalva a szöveget, és két, változó szerepkörben felbukkanó színésznő tette élénkebbé a történeteket. A kellékek csodálatosan illeszkedtek a cselekményhez, a gyermeki létállapotból megszólaló figurák számára a verésre szolgáló fakanál, a telefonkagyló vagy az újszülött baba óriásira növesztett képével szembesült a néző is, így a hozzájuk kötődő szorongás szinte láthatóvá vált, megtestesült.

Vágy a hiteles, pozitív példákra

A KV Társulat és a Láthatáron Csoport közös bemutatója a „Kiállok érted” című munka folytatásaként jött létre, amely a fiatalkorú prostitúció és az emberkereskedelem ellen emelte fel a szavát. A Kiállok érted előadás az áldozattá válás folyamatát vizsgálta nevelőszülőknél, illetve gyermekotthonokban felnövő, nehéz sorsú fiatal lányok élettörténetén keresztül. A potenciálisan érintett vagy veszélyeztetett fiatalok számára sokszor nagyon is átélhető, ismerős helyzetek kerültek elő, az általuk használt nyelvezeten.

Az előadást és az azt követő feldolgozó foglalkozást rendszeresen játsszák gyermekotthonokban is. Több mint 80 előadáson vannak túl, és ezután is minden meghívást elfogadnak.

Az akkori előadások utáni feldolgozó drámafoglalkozásokon vetődött fel, hogy a veszélyekre, buktatókra való figyelemfelhíváson kívül fontos lenne a fiatalokat biztatni és hiteles, pozitív példákkal szolgálni számukra. Ebből a vágyból született meg a Kiállok magamért előadás. Az alkotók akkor úgy érezték, van még dolguk a témával, ezért olyan előadást szerettek volna létrehozni, amely példaértékű életeket mutat be azért, hogy az állami gondoskodásban felnőtt gyermekek erőt és ötleteket meríthessenek belőlük.

Mélyinterjúkból született meg a szöveg

A művészeti projekt létrejöttét több hónapos aktív társadalmi kutatómunka előzte meg: olyan felnőttekkel beszélgettek, akiknek mára sikerült kitörniük a nehéz gyermekkori körülményeikből. Gyermekotthonokban felnőtt személyeket kerestek fel, akik ma már kiegyensúlyozott életet élnek és magukat a társadalom hasznos tagjainak tekintik. Összesen 12 különlegesen küzdőképes emberrel készült előzetes mélyinterjú, amelyeket felhasználva született meg a dokumentumszínházi előadás szövegkönyve.

Az interjúalanyok között volt egyetemet végzett szociális munkás, fotós, magas beosztású rendőr, prostitúcióból vagy bántalmazó kapcsolatból kilépett fiatal anya, közismert youtuber, gyermekeit egyedül nevelő apa és saját terményeit forgalmazó sikeres vállalkozó is.

Az előadásba végül nem a legismertebb emberek élettörténetei kerültek be, nem a lenyűgöző életutakat választották. Bár az interjúalanyok között több később ismertté vált fiatal celeb is szerepelt, végül az egyszerű életutakat bejáróktól érkezett a három feldolgozott történet. Az alkotók nem szerették volna azt az üzenetet közvetíteni, hogy csak az ismertség lehet kitörési lehetőség, inkább a tisztességes, egyszerű, mindennapi életet akarták megjeleníteni megoldásként.

Kép

Kép: Varga Tímea (Láthatáron Csoport)

Az előadás születése körül gyermekvédelmi szakemberek is bábáskodtak, így a felvillanó háttértörténetek is hitelesek. Témaként előkerül a darabban a nevelők kiégettsége, teljhatalma, az állami gondoskodásban részesülő gyermekek kiszolgáltatottsága a prostitúciónak, az állami gondoskodás befejeződése utáni tehetetlenség, eszköztelenség az élet mindennapi dolgainak intézésében, a gyermekként sosem látott csekkek kezelésének nehézsége, vagy a munkahelyen való megmaradás konfliktusai, a szülőként való helytállás buktatói.

Bepillantás a magyar gyermekvédelem világába

A szereplők eltérő kulturális hátterének köszönhetően az előadás nyelvezete gazdag és sokszínű. Ez a verbális gazdagság teszi a valódi élettörténeteken alapuló anyagot még különlegesebbé, egyedibbé.

A darab a magyar gyermekvédelem világába és működésmódjába is bepillantást enged, megmutatja annak hiányosságait, rendszerszintű hibáit, eszköztelenségét és időnkénti heroikus erőfeszítéseit is.

Az alkotók nem titkolt célja az, hogy a bemutatót követően minél több gyermekotthonba eljuttathassák a darabot, de minden más meghívást is örömmel fogadnak. Az előadások ingyenesek, de a támogatásokat szívesen fogadják, és befogadó színházak jelentkezését is várják.

„Anyám engem magázott” – hangzott még sokáig ez a mondat a fülemben. Szerencsére az Oláh Ibolya nevelőjeként ismertté vált Anyácskának (Áncsán Aranka) az előadást követő beszélgetés során elhangzott kijelentését sem felejtettem el: „Én nem vagyok kiégős fajta”.

Kiállok magamért
Rendezte: Czukor Balázs
Résztvevők: Feuer Yvette, Háda Fruzsina, Kőszegi Judit, Száger Zsuzsa, Urbanovits Kriszta
Látvány: Surányi Nóra
Helyszín: Kugler Art Szalon és Galéria

Román tanterv és magyar valóság

A román himnusz például elég korán megragadt a fejemben, ugyanis sok didergős reggelen énekeltük a „desteáptöteromönét” az iskola udvarán. Szerencsére voltak napok, amikor megkönyörültek rajtunk a tanárok, nem küldték ki az osztályokat felsorakozni az esőben, hóban, fagyban. Amikor pedig eljött a március, mörcisorokat (vagyis márciuskát, ami egy házi készítésű ékszer) kaptunk a fiúktól, és majdnem olyan büszkén viseltük, mint az óvodai piros pontokat. Majdnem.

A legidegesítőbb számomra az volt, hogy a szomszédban lakó román fiú hamarabb megtanult magyarul, mint én románul. Persze neki könnyű volt, nem volt kötelező a nyelvtanulás, ezért csak úgy ragadtak rá az ízes magyar szavak szabadidejében! „Adod nekem labda” – kérdezte, és én odaadtam neki örömmel. De mivel játékidőben beszélgettünk, még véletlenül sem szándékoztam ezt a román nyelv gyakorlásával tölteni. Viszont akármennyi energiát fektettem volna a tanulásba, az akcentusomtól, amely lépten-nyomon elárult, úgysem tudtam volna megszabadulni.

„Unguroajkö”, igen, az voltam az orvosnál, a postán, az állomáson, a taxiban, a boltban, a fodrásznál, az étteremben, az első munkahelyemen is.

Talán, ha román szakon tanultam volna tovább, minden másképp alakul, de ezt a szüleim nem akarták, és én sem rajongtam volna az ötletért, noha többen úgy vélik, jobban érvényesül az országban az, aki románul végzi a tanulmányait. Szokták mondani, hogy annyi embert érünk, ahány nyelvet beszélünk, és ha már tudunk románul, akkor félig-meddig már olaszul, spanyolul és franciául is. Azért ez nem kis dolog, lehet vele dicsekedni, mint a román eredettörténettel. Még most is hallom, ahogy magyaráz a tanárom: „Figyeljetek, gyerekek, jól tudjuk, ki volt itt előbb, de ha egyszer ez van a tantervben, ezt kell megtanulni. Dákok és rómaiak, Romulusz és Rémusz, mindjárt megmutatom nektek a szoptató nőstényfarkas szobrát.”

A Jézuska legalább ugyanakkor jött!

Az érettségi közeledtével latinórán is románoztunk, vagyis a románt gyakoroltuk. Első órán megtanultuk, hogy a latin egy halott nyelv, de a tanár nagyon is élő, ezen jót nevettünk, aztán vehettük is elő a kötelező tételeket. Addigra már teljesen megszokottá vált, hogy fele apö fele víz beszélünk egymással, vagyis, hogy nálad van a buletined (személyi), kifizetted a faktúrát (számla), adsz egy pikszet (toll), és amit rengetegszer eljátszottunk, a cseönszeámnö mit jelent. Hát persze, hogy azt jelentette, hogy mit jelent. Az érettségire jól bemagoltam az Emineszku (Eminescu), Kreángö (Creangă) és Kárádzsiále (Caragiale) szövegeket, kilenctizenötöt írtam belőlük, mehettem is utána Kolozsvárra egyetemre.

Itt mindig a ló farkánál (Mátyás király lovas szobránál) találkoztunk a többiekkel, és legtöbbször a Bulgába jártunk enni-inni-szórakozni, legritkábban enni.

A románt viszont itt is muszáj volt használni, sehogy sem akartak megszűnni az „anyu, hogy mondják azt, hogy”, „mama biztos tudja, hogy”, „apu, lefordítod nekem azt, hogy” jellegű telefonhívások.

Apám néha „segített”, például kikapcsolta a rádiót, amikor román adót hallgattam, hiába mondtam neki, hogy csak zenehallgatásra használom.

Kép

Kép: Fortepan, Adományozó: Fortepan

Az olyan örökzöld slágerek, mint a „numá numá jéj”, végérvényesen megfertőztek, a román szobatársaknak köszönhetően évről évre egyre több hasonló gyöngyszemet ismertem meg. Alapjáraton megértőek voltak, ha nem tudtam jól kifejezni magam a nyelvükön, de a gyors beszéddel ritkán tudtam tartani az iramot. „Máj öncset”, lassabban, „terog”, kérlek, mondogattam nekik sokszor. Az ünnepeket sem mindig egyszerre tartottuk, mivel általában egy-két hét különbséggel váltja egymást a román és a magyar húsvét, illetve a pünkösd. Még szerencse, hogy a Jézuskát ugyanazon a napon várja mindkét nemzetiség.

Újévkor viszont duplán örülhettem, merthogy mindig kétszer koccintottunk a családdal és a barátokkal: egyszer, amikor román idő szerint ütött éjfélt az óra, utána magyar idő szerint. Az éjjel egy órát pedig muszáj volt megvárni, hiszen a magyar idővel jobban tudtunk azonosulni.

Partiumi öntudat

Ha alkalomadtán meglátogattak minket az anyaországba áttelepült nagynénik és nagybácsik, mindig nagyot dobbant a szívem a magyar rendszámú autó láttán. Búcsúzáskor viszont összeszorult, mert azt éreztem, itt hagynak minket a szebb és jobb jövő érdekében.

Egyetem után viszont én is felköltöztem Pestre, így kénytelen voltam leszokni az olyan szavak használatáról, mint a borkán (befőttesüveg), murok (répa), lapító (vágódeszka) vagy böff (franciasaláta). Ha mégis kicsúszott egy-egy ilyen a számon, nagyot néztek az emberek. Volt olyan, aki nem bírta megjegyezni, hogy nem csík-, hanem szilágysomlyói, és nem székely, hanem partiumi vagyok. Azt már nem is mondtam, hogy anyai ági nagytatám székely volt.

Egy randi alkalmával olyanokat kérdezett tőlem egy srác, hogy hogy tudok ilyen jól magyarul, fogjuk-e otthon a tévékettőt, és hogy nekünk is kinti vécénk van-e, mert hallotta, hogy az EU-n belül Romániában van a legtöbb kerti árnyékszék. Amikor megtudta, hogy apám húsz éve építi, csak valahogy nem bírja befejezni a fürdőszobát a toalettel, angolosan lelépett, én pedig magamra maradtam a romániai magyar, negyedvérig székely, mégis partiumi öntudatommal. De ezt nem adnám semmiért, még akkor sem, ha a két otthonom közül olykor egyikben sem találom igazán a helyem.

A Munkadinamika projekt célja irányt mutatni a vezetőknek és kulcsot adni a kezükbe, hogy egy esetleges válsághelyzetben (a pandémiától elvonatkoztatva) hogyan tudják megerősíteni és támogatni munkatársaikat, beosztottjaikat. A kutatás első szakaszából az az insight került napvilágra, hogy ha a vezető ismeri a kollégák kontrollal kapcsolatos viszonyát, akkor az segítséget nyújt számára az adott munkatárs munkahelyi és mentális helyzetét megismerni és időben beavatkozni.

A projekthez kapcsolódóan a Lounge Group egy új játékot is bevetett, mely az Internet Hungary konferencián történt kitelepülés során volt először látható és kipróbálható. A hirtelen változásokat vizsgáló pszichológiai szimuláció a cégek életében, irányításában felmerülő bizonytalan helyzetek döntésre gyakorolt hatását, illetve az egyes vezetői személyiségtípusok hatékony problémakezelését elemzi, játékos formában. A kontroll változását játékélménybe csomagoló teszt mindösszesen 20-25 perc alatt a normálistól eltérő helyzetekben, a teljes kontrollvesztés állapotában veszi górcső alá a játékosok egyéni viselkedését, az érzékszervek fizikai összezavarása mellett megoldandó feladatokkal. A korábbiakhoz képest felfordult világot és igazából bármilyen válsághelyzetet imitáló szimulációs játék október közepén debütált, összesen több mint hatvan résztvevővel. A marketing- és kommunikációs vezetők e szimuláció után mondták el véleményüket, hogy munkatársaik hogyan élték meg az elmúlt időszakot, mennyire viselte meg őket a válsághelyzet és ők mit tettek a kontroll megváltozása kapcsán.

Bánhegyi Zsófia szerint a vezetői kommunikáció kevésbé volt hatékony az online felületek használatával, hosszabb lett egy-egy feladat megoldási folyamata, ám pozitívumként értékelte, hogy a csapaton belüli interakció intenzívebbé vált. Guttengéber Csaba úgy látja, a munkaszervezés két legfontosabb alapja a rendszerezettség és a rendszeresség, összességében pedig a járványhelyzetben megtanultakat érdemes a pandémia előtt is jól működő szokásokkal elegyíteni, és egy hibrid rendszerben működni tovább. Szintén az egyensúlyra hívta fel a figyelmet Sopov István, aki szerint mind a kommunikáció, mind a hatékonyság terén erre kell törekedni az új mátrixban. Kiemelte, a hibrid rendszer, amiben most dolgoznak, nem jöhetett volna létre egy olyan volumenű kontrollvesztés nélkül, ami a pandémiás időszakot jellemezte. Pálfalvi Márta tapasztalatai alapján ugyan a csapat dinamikáját tekintve a home office nem változtatott jelentősen a szerepkörökön, a vezetők ugyanakkor megtanultak hatékonyabban vezetni és kommunikálni.

A szimulációt kipróbáló vezető gazdasági szakemberekkel készített videó már elérhető és megtekinthető itt:

A Szent János Kórház már 20 éve minden héten megtartotta tematikus szülésfelkészítő előadásait, mindig is népszerű volt. Az 5 hetes program sok hasznos információval segítette a kicsi érkezésére való felkészülést, a szülésre való ráhangolódást: az előadásokat alkalmanként százan-százhúszan hallgatták, a kórház auditóriuma rendszerint teli volt a kismamákkal. 
Ez a lehetőség a koronavírus-járvány elindulásakor megszűnt, a programot határozatlan időre felfüggesztették – de a szervezők ez idő alatt sem tétlenkedtek, hamar léptek annak érdekében, hogy a tanfolyam online folytatódhasson. „A programot magam is jól ismertem, én is jártam rá, amikor a kisfiamat vártam. Keddenként tartottuk, elsősorban szülésznőink vettek részt rajta, de gyakran bevontak más szakembereket is. Amikor a tanfolyamot a járvány miatt le kellett állítanunk, egyből érkeztek hozzánk a visszajelzések, az anyukák nagyon aggódtak, hogyan és mikor fog folytatódni” – mondja Németh Franciska, a Szent János Kórház ápolója. Az ilyen programok lényegesen megkönnyítik a szülés folyamatát, pláne első gyereknél. Ilyenkor sokan szoronganak, és persze, senki nem egy tanfolyamon fog megtanulni szülni, de annyi információt szerezhet, hogy az egyes helyzetek, szituációk ismerősek legyenek.

Például komoly trauma lehet, ha valakinél váratlanul császármetszést kell végezni, de ilyenkor is segít, ha valaki felkészült az ilyen lehetőségre, tudja, hogy pontosan mi fog vele történni.

Ugyanez igaz a szoptatási kérdésekre, de igazából bármire, amivel a kismama találkozhat. A kórházi dolgozók emiatt is kerestek olyan megoldást, amely pótolni tudta az élőben nem megtartható előadásokat.

Senki sem maradt ki

„Az online tanfolyam is ingyenes, előadóit úgy válogattuk össze, hogy minden terület képviseltesse magát. Szülésznőinken és csecsemőápolóinkon kívül laktációs szaktanácsadó, gyógytornász, szülész-nőgyógyász, gyermeksebész és neonatológus szakorvos előadásait is hallhatják a résztvevők. Bekapcsolódtak a tanfolyamba pszichológusaink és pszichiátereink is, akik azt segítik, hogy a gyereket váró családok lelkileg is felkészülhessenek a kicsik érkezésére” – mondja Németh Franciska. Az online programon az indulás óra 7 ezren vettek részt, köztük leendő apukák és határon túl élő kismamák is.

A szülésfelkészítő tematikáját ki is bővítették, bekerülhettek olyan témák is, amelyek a személyes előadásokba az időbeli kötöttségek miatt nem fértek bele. Nem volt például az előadók közt gyógytornász, és az élő programban még nem vettek részt a Budai Családközpontú Lelki Egészség Centrum szakemberei sem.

Pedig nagyon fontosak azok a specialisták is, akik a szülés körüli mentális kérdésekkel – egyebek mellett a szülés utáni depresszióval – foglalkoznak. Az online elérhetőséget a kórház munkatársai is fontosnak tartották, lelkesen vágtak bele az új feladatba. Tavaly szeptemberben zajlott a forgatás, az utómunkákra kellett nagyjából két hónap. A végeredmény egy több mint 8 órányi vágott videóanyagból álló tanfolyam lett, ami tavaly november óta elérhető. A sikert mutatja, hogy a Babára várva nagyjából fél év alatt a legnépszerűbb hazai online tanfolyammá vált.

Kép

Kép: Omurden Cengiz/Unsplash

Lépésről lépésre

Az epizódok külön foglalkoznak a közvetlenül szülés előtti, a szülés alatti, majd a szülés utáni témákkal. Külön kitérnek például a vajúdásra és relaxációra, de az apák szülőszobai jelenlétére is.

Fontos téma a szülés közbeni fájdalomcsillapítás és légzéstechnika, a kitolás és a gátvédelem, de a császármetszés is. Foglalkozik a tanfolyam az újszülött élettani jellemzőivel, a gyermekágyas időszakkal és a szoptatással.

„Az online program bármikor elkezdhető, de érdemes rászánni 8 hetet. Azért javasoljuk ezt, mert így biztosan mindenki be tudja illeszteni mindennapjaiba” – mondja Németh Franciska. A tanfolyam bármikor megállítható és továbbléptethető, át lehet ugrani más témákra is. Anyagába olyan kérdések is bekerültek, amelyekről még ma is keveset hallani. Ilyen például a császármetszés utáni hüvelyi szülés problémaköre, ami a visszajelzések alapján nagyon sok kismamát érdekel. Emiatt készült róla külön videós anyag is. Szintén a visszajelzések alapján emelték ki a köldökcsonkellátás témáját, valamint az újszülött fiúk „kukiproblémáit”. Ezekről sebész szakorvosok beszélnek a szülésfelkészítőn, akiknek ez az egyik szakterületük.

Érkeznek a kispapák

Szintén a visszajelzésekből tudták, hogy a babafürdetés kérdése nagyon fontos, emiatt készült arról is külön videó. „Persze ennek mikéntjét megmutatják a kórházakban is, de egy elsőgyerekes anyukának ez még így is nehéz. Emiatt jó, hogy a kisfilmen pontosan látható és visszanézhető, hogy kell a kicsinek tartani a fejét, a nyakát” – emeli ki Németh Franciska. Sztártémája a programnak a szoptatás is, amivel kapcsolatban rengeteg a tévhit, sok a félreértés, fölösleges szorongás. A szülésfelkészítő tanfolyamon sok apuka is részt vesz, rájuk nagy hangsúlyt fektettek, készült olyan videó is, ami kifejezetten nekik szól. Visszajelzések is érkeznek tőlük, így egyértelmű, hogy nagy igény van az ilyesmire is. Az online tanfolyamon élőben ugyan nem lehet feltenni kérdéseket, de írásban igen.

A készítők már dolgoznak azon is, hogy a leggyakoribb kérdésekre átfogó válaszok szülessenek, esetleg fölvegyenek olyan új témákat, amiket a kismamák még hiányolnak.

Tervezik azt is, hogy külön online tanfolyamot indítanak a fejlődési rendellenességek, a meddőségi kezelések és a szülés körüli lelki egészség kérdésköréről is. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. júniusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Az ön kapcsolata az előadással már jóval korábban, 1986-ban elkezdődött, hiszen hosszú éveken át játszotta a címszerepet a Rock Színház társulatával. Fel tudná idézni, mit érzett, amikor megkapta a szerepet?

1986-ban még egészen más politikai szelek fújtak, s a Jézus Krisztus Szupersztár forradalmi előadásnak számított. Nyolc alkalommal adtuk elő a szegedi Dóm téren, hétezer-ötszáz férőhelyes nézőtér előtt. Amikor megláttam a próbatáblán, hogy én játszhatom a címszerepet, egészen felemelő érzés fogott el. Onnantól kezdve mindent megtettem annak érdekében, hogy méltó legyek Jézus Krisztus szerepére. A bemutatóra készülve meghallgattam az eredeti lemezt, próbáltam utánozni Ian Gillant, aztán természetesen hozzátettem a saját egyéniségemet a karakterhez. A szegedi próbák előtt és alatt nagyon odafigyeltem az étkezésemre, már-már aszkéta életmódra tértem át, olvastam a Bibliát, valamint rengeteg, Jézus életéről és a hitről szóló könyvön rágtam át magam. Ezek azóta is a polcomon sorakoznak. Szegeden akkoriban nagy melegek voltak, ezért a társulat nagy része a strandon töltötte a nappalokat, s csak akkor kezdtek/kezdtünk próbálni, amikor lement a nap, és kissé lehűlt a levegő. Én a strand helyett a szobámban tornáztam, énekeltem, egyszóval mindent megtettem azért, hogy az augusztusi bemutatóra úgy teljesítsek, ahogyan elképzeltem.

Hívő emberként ez vallási élmény is volt az ön számára?

Abszolút.

Gyerekkoromtól kezdve jártam templomba, ministráltam és bérmálkoztam, de ahogy Jézus szerepéhez közel kerültem, a hitem még jobban elmélyült.

A mai napig szoros kapcsolatot ápolok Istennel és Jézussal. Azt szoktam mondani, hogy afféle közvetítője vagyok Isten fiának – rajtam keresztül törnek felszínre az előadásban a gondolatai és a mondatai, s mindezt nem más vezérli, mint a szeretet.

Amikor én gyerekként bevallottam az iskolában, hogy hittanra járok, a kortársaim csúfolni kezdtek. Sosem volt része hasonlóban a hite miatt?

Szerencsére sosem ért bántás. Az osztálytársaimmal együtt jártunk ministrálni. Szép időszak volt, persze voltak csínytevéseink, például elkezdtünk tubákolni, aminek „köszönhetően” szinte végigtüsszögtük a misét.

Mostanában elég viharos időket élünk, ami a keresztény emberek megítélését illeti. Erőszakosan próbálják meggyőzni az embereket itthon és világszerte, hogy kereszténynek lenni nem jó.

Sajnos ez most világjelenség. De pont ezért minden fórumon ki kell állnunk a hitünk és a kereszténység mellett. A Jézus Krisztus Szupersztárral és magánemberként is erre törekszem. Számomra az elmúlt évtizedek bebizonyították, hogy hitben élni a helyes út, én így fogok élni ezután is.

Kép

Kép: szilvifoto.hu

A Madách Színházban október 8-ától látható előadás egy felújított változat. Miben más, mint a korábbi?

A látványvilág alkalmazkodik a 21. századi körülményekhez. Csodálatos háttereket vetítünk, és gyönyörűek a jelmezek is. A Madách Színház társulatában két olyan ember van, akik a ’86-os előadásban is szerepeltek: az egyik Cs. Nagy Endre ügyelő, a másik Molnár Ferenc táncos, aki ezúttal rendezőasszisztensként és koreográfus-asszisztensként segített engem az egyhetes próbaidőszak alatt. Hálás vagyok Szirtes tanár úrnak, hogy 24 év után újra színpadra léphetek ily módon. Csupán egyetlen kérésem volt felé: a régi szöveggel kelljen előadnom. Áldását adta rá.

Milyen az ön Pilátusa? Miben látja az ő igazságát vagy épp esendőségét?

Pilátus egy vívódó ember, aki meg akarta menteni Jézust, de nem sikerült neki, s végül átadta Jézust a sorsának. Keresztre kellett feszíteni, hogy aztán feltámadhasson.

Ezzel Isten fia keresztet szúrt a történelem közepébe a szeretet nevében, s mi, az ő követői azóta is harcolunk azért, hogy a világot a szeretet működtesse.

Többek között a Mamma Miában is játszik, amely novemberben 400. előadásához érkezik. Melyik jelenet áll az ön szívéhez a legközelebb?

Amikor a végén feljön a közönség a színpadra, és önfeledten táncolnak, fotózkodnak, énekelnek velünk. A járványhelyzet miatt nem hiszem, hogy ez most is megvalósulhat, mindenesetre remélem, hogy még sokszor lesz alkalmam látni az örömöt az arcokon, és azt is, hogy még további 400 Mamma Mia előadásban vehetek részt.

Az én kedvenc jelenetem az, amikor az ön által játszott Sam figyelmezteti a lányát, Sophie-t, hogy a házasság bizony nem végig kéjutazás, számos akadályt kell leküzdeni az együttélés során. A saját magánéletében hogyan sikerül megőriznie a harmóniát?

A szeretet mindent legyőz – ez közhelynek hangozhat, de mi igenis hiszünk abban, hogy ha szeretet van köztünk, akkor minden rendben lesz. Az én családi hátterem csodálatos: a lányaim és a feleségem által felém sugárzott szeretet elengedhetetlen ahhoz, hogy a hivatásomban maximálisan teljesítsek. Emellett persze ott vannak a lovaink, akiknek mi viseljük gondját. Családilag rendszeresen lovagolunk, síelünk, kirándulunk, kutyát sétáltatunk, egyszóval arra törekszünk, hogy a szabadidőnket együtt töltsük el. Mindez hozzájárul ahhoz, hogy hosszú távon harmóniában legyünk egymással.

Kép

Kép: szilvifoto.hu

Honnan tudta annak idején, hogy a felesége lesz az igazi? Érezte benne azt a bizonyos „pluszt”?

Igen. A megismerkedésünk története pont a Jézus Krisztus Szupersztár felújító próbájához fűződik, 1993-at írtunk ekkor. Az egyik próbán kiszúrtam egy fiatal lányt, aki, mint később kiderült, 16 évvel volt fiatalabb nálam. Lenyűgözött a kisugárzása, a szépsége és az angyali arca. Próba után meghívtam vacsorázni, onnantól kezdve mindennaposak lettek a találkozásaink.

1997-ben felkértek egy németországi vendégszereplésre. Duisburgban a Nyomorultakban kellett játszanom Jean Valjeant heti hat alkalommal két évig, de én azt mondtam: ezt a lányt nem hagyom itthon.

Így hát elvettem feleségül, s jött velem külföldre. Azóta is boldog házasságban élünk, a lányaink 23 és 19 évesek, együtt vezetjük a Midnight Lovassport Egyesületet Csömörön.

Jó ezt hallani egy olyan világban, ahol a legtöbben úgy cserélgetik a párjaikat, mint az okostelefonjaikat. Ha már a lovakat említette, fel tudná idézni, milyen volt velük az első találkozása?

Úgy hároméves lehettem. A Mester utcában gyakran jártak lovaskocsik, hozták rajta a gyümölcsöt, a zöldséget, a szódát, a tűzifát. Amint meghallottam a lovak patájának dobogását a macskakövön, odarohantam az ablakhoz, és szájtátva bámultam az állatokat. Felfigyeltek erre a szüleim, és egyszer megállították az egyik kocsit, én pedig leszaladhattam, megsimogattam az egyik lovat, sőt fel is ülhettem a hátára. Magával ragadott ennek a csodálatos lénynek a kisugárzása. A nővéremék később elkezdtek lovagolni a Nemzeti Lovardában, nem sokkal később én is kaptam egy bérletet a szüleimtől. Onnantól kezdve a lovassport mellett tettem le a voksom. 1997-ben vásároltam meg az első lovamat, majd Bubik István barátom beajánlott Csömörre, Ákos Ajtony kilencszeres magyar bajnok díjugrató istállójába, ahova felhozhattam a lovam. Idővel vásároltam még egy lovat, aztán még egyet… 1993-ban megvásároltam ezt a területet. Most nyolc saját lovam van, vannak saját tenyésztésűek is. Itt télen-nyáron adott a feltöltődés lelkileg, fizikailag egyaránt, most is mindjárt felpattanok a lovamra. Az egyesületünkben kicsiket és felnőtteket is oktatunk. Hiszem, hogy a jövő nemzedékének is ismernie és terjesztenie kell az ősi magyar hagyományokat.

Idén összesen 77 civil szervezet nyújtotta be pályázatát, hogy anyagi támogatást nyerjen a krónikusan beteg, fogyatékkal élő vagy a lelki egészség szempontjából veszélyeztetett gyerekek gyógyulását, rehabilitációját elősegítő élmény- és művészetterápiás programokra. A pályázatokat orvosszakértők és szakmai zsűri bírálta el. A zsűri tagjai Dr. Hauser Péter, a BAZ Megyei Központi Kórház és Egyetemi Oktatókórház Velkey László Gyermekegészségügyi Központjának vezető főorvosa, gyermekonkológus, Kozékiné Dr. Hammer Zsuzsanna klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar egyetemi adjunktusa és Pálmai Katalin, a Heim Pál Gyermekkórház nyugalmazott pszichológusa voltak.

8 megyéből és Budapestről összesen 35 szervezet 10 művészetterápiás és 25 élményterápiás programot, illetve évközi tábort tud majd megvalósítani a támogatásból. A programok között van olyan, amely mese- vagy drámapedagógiára épül, zene-, festészet- vagy egyéb művészeti terápiával dolgozik, de egyre növekvő tendenciát mutat az állatasszisztált, azaz speciálisan képzett kutyák és lovak bevonásával végzett terápiák száma. Idén 10 újonnan pályázó szervezet nyert el támogatást a programban, köztük az Élményterápiás Fal-és Sziklamászás Egyesület, amely a szorongással és magatartászavarokkal küzdő gyermekek és családjaik számára kínál terápiás célú önismereti fal- és sziklamászó foglalkozásokat, az Egyesület az Inklúzióért Meseterápiával a különleges testvérekért c. programja, amely fogyatékossággal élő gyermekek testvéreinek nyújt támogatást meseterápiás foglalkozások révén, a Csepp a Tengerben Alapítvány művészetterápiás és drámapedagógiai foglalkozásai gyermekvédelmi gondoskodásban és romatelepen élő fiataloknak, és az Utolérlek Alapítvány a Koraszülött és Eltérő Fejlődésű Gyermekekért zeneterápiás és szülőcsoportos programja. A támogatott szervezetek teljes listája ITT érhető el.

„Az  élmény- és művészetterápiás programok a kórházban töltött kezelési idő alatt vagy a már gyógyulófélben lévő gyermekeknek is nagyon sokat segítenek abban, hogy megküzdjenek a betegségükkel, a hozzá kapcsolódó félelmekkel és erőt gyűjtsenek a rájuk váró kezelésekhez. Egy ilyen terápiába bevont gyerek sokkal együttműködőbb és az orvos is könnyebben tudja a szükséges beavatkozásokat elvégezni, tehát közvetetten a mi munkánkat is segítik” – mondta Dr. Hauser Péter gyermekonkológus, a zsűri tagja.

„A MOL Gyermekgyógyító programban díjazott láthatatlan segítők tevékenysége felbecsülhetetlen, ez a társadalmi munka mindig akkor ölt alakot, amikor érintettek leszünk, és ekkor a szerepe is hiánypótlóvá válik. A MOL Gyermekgyógyító Program 2005 óta összesen több mint 550 rehabilitációs programot tudott támogatni a gyermekegészségügy területén, és pontosan ezt a lendületet szeretnénk folytatni a jövőben is” - mondta el Ferencz I. Szabolcs, a MOL Alapítvány kuratóriumának elnöke.

A civil szervezetek előfinanszírozásként kapják meg a támogatást, amelyet a legtöbb esetben a terapeuták bérére, szállítási- és anyagköltségre fordítanak, ezáltal a foglalkozások a rászorulók számára is könnyebben elérhetők.

A MOL Gyermekgyógyító Program 2005 óta összesen több mint 550 rehabilitációs programot tudott támogatni a gyermekegészségügy területén. Az eddigi támogatások teljes összege meghaladja a 700 millió forintot és több mint 120.000 beteg gyermeknek segített.

A történet

Választott filmünk ezúttal valós eseményeken alapul, így még drámaibb módon hat ránk. A Mount Everest a világ legmagasabb hegycsúcsa, amely az idők során számos emberből váltott ki ellenállhatatlan vágyat arra, hogy meghódítsa. Az időjárási körülmények a hegyen szeszélyesek, az oxigén szint 60%-ra csökken, egy ponton túl még helikopterrel sem lehet megközelíteni, szóval minden összetevő adott ahhoz, hogy az ember időnként életveszélybe kerüljön és erőnek erejével, csodával határos módon úrrá legyen – már ha tud – az elemeken és saját fizikai és mentális korlátain.

A filmben két expedíció tagjainak sorsát követhetjük nyomon, amint ezzel a nehéz, általuk önként vállalt kihívással igyekeznek farkasszemet nézni. Nem találkozunk markáns karakterekkel, de mindegyik arc az ismerősség élményét nyújtja. Bármelyikünk lehetne az, vagy akár egy barátunk, a szomszédunk, aki egyszer csak elindul élete expedíciójára, hogy valamiféle lehetetlen vállalkozást vigyen véghez. Ettől érzünk nézőként érzelmi közösséget ezekkel a figurákkal, és már nem azon törjük a fejünket, hogy minek mennek oda, ahol meg is halhatnak, hanem a pozitív végkifejletért szorítunk. A hegycsúcs kiszámíthatatlan és szeszélyes, nem mindig mutatja a legbarátságosabb arcát, a hegymászóknak pedig fel kell készülniük a legváratlanabb fordulatokra, s helyenként a legembertelenebb körülmények között kell kapaszkodót találniuk a saját életükhöz.

Kényelem kontra önmegvalósítás

A legtöbben azért biztos nem egyszer gondoltunk már arra, hogy mi a csodáért vállal valaki önként ekkora kockázatot, ahol a saját élete a tét.

„Azt se tudja már, hogy jó dolgában mit csináljon!” – hallhatjuk sokszor, amikor ilyen extrém kockázatvállalás a téma.

Az ember alapvetően érdeklődő, kíváncsi, ritkán elégszik meg azzal, ami van, és rendkívüli módon vonzza az ismeretlen, a felfedezésre váró, a lehetetlen. Ha nem így lenne, akkor bizony számos találmánnyal, elképesztő felfedezéssel és ötlettel lenne szegényebb a világunk, így ez a formabontó, nyughatatlan gondolkodás időnként nagyon is hasznos és helyénvaló. Maslow szerint, aki a szükségletek piramisát megalkotta, a bennünk lévő hajtóerők és szükségletek között is létezik fontossági sorrend. Ha az alapvető fizikai szükségleteink, amelyek az életben maradáshoz kellenek, ki vannak elégítve, akkor tudunk az olyan magasabb szintű vágyainkkal foglalkozni, mint például az önmegvalósítás, az önismeret, küzdelem a saját démonainkkal, illetve a korlátaink feszegetése.

Ennek fényében, minél több szükségletünk van kielégítve, annál magasabb célok felé törhetünk, ergo ha mindenünk megvan, akkor is a határ a csillagos ég, mindig találhatunk magunknak új és új elérendő célokat, problémákat, amiket megoldhatunk, rejtvényeket, kihívásokat, amelyek után eredhetünk.

Kép

Everest

Ehhez hozzájöhet még az ingerkereső típusú személyiség, és máris ott tartunk, hogy az ember felnyalábolja a túrahátizsákját, és túlfűtve az adrenalinlökettől máris egy Ázsia felé tartó gépen találja magát, hogy megmássza a világ legmagasabb hegycsúcsát, talán nem is gondolva bele abba, hogy ezzel vásárra viszi a saját bőrét, s a feje tetejére állítja Maslow híres piramisát, hiszen a legalapvetőbb szükségleteit áldozza fel a céljai oltárán.

Hétköznapi önmegvalósítók

Ugyanakkor kevesen vannak, akik ilyen merész vállalkozásba kezdenek, s úgy döntenek, hogy meghódítják a világ legmagasabb pontját, de a hétköznapi ember is számos olyan célt „bevállal”, amely valamiképp kihúzza a lába alól a talajt. Gondoljunk csak az édesanyára, aki képes lemondani az alapvető fiziológiás szükségleteiről, például az alvásról, az evésről, ha a gyermeke igénye úgy kívánja. Vagy gondoljunk azokra a misszionáriusokra vagy önkéntes munkásokra, akik lemondanak a biztonság utáni vágyukról, azért, hogy másokon segítsenek.

Vagy a művészekre, akik minden igényüket felfüggesztik, amíg az alkotással foglalkoznak. Ilyen értelemben az önmegvalósítás nem önös érdekeink önző hajszolása, hanem elköteleződés, erőfeszítés egy fontos cél vagy munka megvalósítása érdekében. Ilyenkor a saját döntésünk forgatja fel a rendszert, s mi magunk kerekedünk felül a saját igényeink kielégítésén, hogy elvégezzük a feladatot, amelyet fontosnak tartunk, amellyel azonosultunk. Mindazonáltal nem érdemes teljesen háttérbe szorítani az alapvető szükségleteinket, ugyanis ha túl hosszú időn keresztül túl sokat vállalunk, az előbb-utóbb visszaüthet, és a lendületünket elveszítve, értéktelennek, türelmetlennek, fáradtnak, fásultnak kezdhetjük érezni magunkat, sőt, a körülöttünk élőkkel is megromolhat a kapcsolatunk.

Csúcsra törni okosan

Az expedíció célja persze a csúcs és mindaz, amit ennek elérése szimbolizál. Egyeseknek a saját félelmeiken, tehetetlenségükön vagy a depressziójukon való felülkerekedést, másoknak a teljesítőképességük határainak kitágítását, mások támogatását ezen az embert próbáló úton, esetleg az érintetlen természet élményének megtapasztalását jelenti, amely reményeik szerint békével és harmóniával tölti majd meg az életüket.

Olykor az a meggyőződésünk okozza a vesztünket, hogy a boldogság kizárólag a csúcs meghódítását jelentheti. Ákos ezt énekli: „Csak játék ez a harc / De folyton belehalsz / Mert mindig győzni / Meg ölni akarsz / Nagy harc ez a játék / Évekig fáj még / Ha sebez a szándék / A vége kudarc”.

Talán az a boldogság, amit a csúcs elérésétől várunk, valójában a teljesítmény mellékterméke, vagyis az úton való végigmenetel, a csúcsig vezető út, illetve az azon megtapasztalt küzdelem, fájdalom, kín, szenvedés és öröm összefonódásából létrejövő érzés az, ami boldogsággal tölt el.

Éppen ezért lehetséges az, hogy minél nehezebb, fájdalmasabb elérni a célunkat, annál nagyobb boldogságot okoz a siker elérése. Természetesen álszent dolog lenne pusztán az út számlájára írni a boldogság érzését, hiszen csúcs nélkül útról és sikerről sem beszélhetnénk. Meghatározott végcél nélkül talán le se mondanánk a kényelmünkről, hogy megvalósítsuk az álmainkat. A csúcs szimbólumának jelentése persze egyénenként változik, de lényeges, hogy találjunk egy olyan célt az életben, amiért hajlandóak vagyunk kilépni a komfortzónánkból. Lehetséges, hogy a magashegyi mászókkal történt eseményeket szemlélve nem fér a fejünkbe, hogy miért vállalkoznak ilyen őrültnek tűnő dolgokra, de az ágyban, párnák között, vagyis a cél nélkül leélt élet is szomorú történet.

Ugyanakkor lényeges, hogy a csúcs közelsége ne szédítsen meg bennünket, és a siker hajszolása közben is képesek legyünk kitartani az értékrendünk, a megérzéseink, meggyőződéseink mellett – olykor a visszafordulás, esetleg a megállás bölcsebb döntés, mint feláldozni az egészségünket, a kapcsolatainkat, esetleg az életünket. A visszafordulás vagy a pihenés nem jelent feladást, hiszen egy későbbi, egy alkalmasabb időpontban újra nekivághatunk, hogy megvalósítsuk az álmunkat, s meghódítsuk azt a csúcsot.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

„A demencia egyaránt érinti a beszédet, a memóriát, a kognitív képességeket, az észlelést és a személyiséget” – írja Juhász Ágnes demenciaszakértő, szakápoló Memóriaőrző című könyvében. A szakértő, bár külföldön él, érzékenyítő tréningeket Magyarországon is tart (ausztrál mintára), ahol a résztvevők gyakorlatban is átélhetik, milyen demenciával élni, azaz milyen nehézségekkel küzdenek a demens emberek a látásukkal, hallásukkal, érzékelésükkel, memóriájukkal kapcsolatosan, majd a nap végén a problémák mellé megoldásokat rendelnek.

Demencia-szakápolás című könyvében ugyanő említi, hogy fiatalkorban a feledékenység még csak időnként jelentkezik, csak később válik gyakoribbá.

A tünetek közé tartoznak:
 a látás- és beszédzavarok,
a döntéshozatal bizonytalansága,
a gondolkodás lassulása,
 a mondatismétlés,
a nevek, szavak elfelejtése,
a tárgyak teljesen logikátlan helyre pakolása.

Jelentkezhet végtagi gyengeség, mozgásprobléma és egyensúlyzavar is.

Intő jelek lehetnek még a kényszercselekvések, a lassú beszéd, a nyelvhelyességi hibák vétése, illetve, ha valaki közismert szavak jelentését újra és újra megkérdezi.

Előfordul, hogy az illető eltéved egy általa korábban jól ismert útvonalon, de konkrét történeteket is kreálhat, amelyeket az illető nemcsak, hogy elhisz, de valóságnak is éli meg.

Mi okozhatja?

A szakirodalom szerint a vaszkuláris demencia (az agy vérellátási zavara) a második leggyakoribb ok a fiatalkori demencia kialakulásában. A betegség szorosan kapcsolódhat diabéteszhez, érrendszeri problémákhoz. Egyes kutatók az okok közé sorolják a B12-hiányt, az ülő életmódot és a rendszeres alkoholfogyasztást is. A St. George Egyetem professzora, Peter Garrard szerint a tanulási nehézséggel küzdő gyerekeknek nagyobb az esélye a fiatalkori demencia kialakulására.

Lehet rá hajlamunk?

Egy, az Alzheimer’s Society oldalán található cikkben olvasható, hogy sajnos a korábban kialakult demencia (young-onset dementia) nagyobb eséllyel genetikailag öröklött, így a beteg gyermekeiben is megnő a kialakulás veszélye.

Hogy valakinek van-e rá hajlama, az egy egyszerű genetikai vizsgálattal kideríthető.

Ha egy családban volt már ilyen jellegű megbetegedés, javasolt is elvégeztetni a szűrést, amely genetikai laborokban, magánkórházakban is kérhető, az ára intézménytől függően 20-30 ezer forint között mozog.

Mi az, amit hozzátartozóként, ápolóként megtehetünk egy demens fiatalemberért?

Juhász Ágnes szerint három szóban összefoglalható a válasz: szeretet, türelem, idő. Mindemellett hangsúlyozza, hogy ami jó a szívnek, az jó az agynak is, vagyis célszerű törekedni a szabadidő aktív eltöltésére, az egészséges étkezésre és a moderált alkoholfogyasztásra. „Teljesen meggyógyítani valakit a demenciából jelenleg még nem lehet, a kezelés elsősorban a leépülés folyamatának lassítására, a tünetek kezelésére és a jobb életminőség megteremtésére irányul. Gyógyszerekkel fokozható az agyi vérkeringés, demenciában kognitív terápiával a beszéd- és memóriazavar kezelhető.”

Ha valaki fiatalon észleli magán a feledékenység tüneteit, például, ha nem tudja, hova tette a telefonját vagy a kulcsát, nem kell rögtön megijedni és demenciára gyanakodni!

Mindez lehet csupán a figyelemhiány vagy az agy átmeneti túlterheltsége miatti memóriazavar jele, ami együtt járhat stresszel, kimerültséggel, depresszióval. Persze jó résen lenni: ha valakivel kapcsolatban felmerül, hogy feledékeny, vagy nehezebbek számára a gondolkodási folyamatok, érdemes elmenni kivizsgálásra.

Forrás:
Alzheimer’s Society: The causes of young-onset dementia (https://www.alzheimers.org.uk/about-dementia/types-dementia/what-causes-young-onset-dementia)
Juhász Ágnes: Demencia-szakápolás (2018) 32-33. p.
Juhász Ágnes: Memóriaőrző (2014), Balassi Kiadó

A Nagyenyedtől és Tordától egyaránt nagyjából huszonöt kilométerre, a hegyek ölelésében megbúvó Torockó a legnyugatibb székely település. A közel hatszáz fős falu piacterén egyedülállóan egységes, klasszicista stílusú lakóházak sorakoznak a szintén kuriózumnak számító vajor előtt, amely a Tilalmas-forrás vizét csatornázza be a teraszosan művelt, tekintélyt parancsoló, mitikus hegy, a Székelykő lábánál. Nagyjából ennyit tudnak Torockóról az ide érkező buszos turisták, akik egy félórát, jobb esetben is mindössze egy éjszakát töltenek a völgyben, hogy teleszívják a tüdejüket igazi friss magyar levegővel, mielőtt továbbindulnak Székelyföld vagy a magyar határ felé. Persze sok minden történhet egyetlen éjszaka alatt is.

Jókai Mór is csak egy éjszakán át élvezte az itteniek vendégszeretetét, mégis Torockót választotta Egy az Isten című híres regénye helyszínéül.

Valóságos zarándokhely

A regény címe az egyetlen magyar alapítású protestáns felekezet hitvallása. Torockó volt ugyanis – ahogy lakói nevezték – az unitárius Mekka: tehetős vasműves lakosai az egyik legerősebb gyülekezetet tartották fenn, saját alapítású iskolájuk bentlakásába Erdély több mint kétszáz településéről érkeztek diákok. Torockó a vasbányászatnak és -megmunkálásnak köszönhetően kifejezetten módos településnek számított, nem volt földesura, és lakóiról úgy hírlett, hogy nagyon tudnak dolgozni és élni is. Utóbbira – mármint arra, hogy szerették a dolgoknak megadni a módját – kiváló példa a torockói népviselet, amely egyedülállóan díszes, és nagy jólétről tanúskodott. A múlt idő annak szól, hogy ugyan még vannak asszonyok, akik textíliákkal foglalkoznak, de teljes viseletet már nem tudnak készíteni, és a falunak is volt egy nehéz időszaka, amikor a pusztulás fenyegette. A kommunizmus idején ugyanis megszűnt a kereslet a torockói, magas minőségű kovácsolt termékek iránt, hiszen a közeli vajdahunyadi vasmű ontotta magából a vasat: a nyolcvanas években Románia egyik legnagyobb kohászati központja több mint húszezer embert foglalkoztatott. Megindult az elvándorlás, amellyel kéz a kézben járt az elöregedés és az elszegényedés.

Kép

Torockó (1986) - Kép: Varga Katalin / Fortepan

Így történhetett, hogy a rendszerváltás utáni első turisták nem egy erős, önérzetes magyar falut, hanem egy eltűnőben lévő civilizáció nyomait csodálták meg a településre tévedve.

Megőrizni és megőriztetni

A sorsfordító változást fiatal erdélyi műemlékvédők és az általuk szervezett, a kilencvenes évek közepén indult nagyszabású műemlékvédelmi program hozta el, amely nyomán 1999-ben Európa Nostra-díjat, 2015-ben hungarikum minősítést kapott a település történelmi magja – utóbbi címet ekkor adományozták először Erdélyben. A huszonöt éve zajló műemlékmentő munka során közel százötven porta megújulását segítette a Transylvania Trust alapítvány és Torockó testvérvárosa, Budapest V. kerületének önkormányzata.

Nemcsak az épületek, az ott élők lelke is igényelte a törődést – kellett a támogatás ahhoz, hogy ne lebontani akarják az öreg épületeket, hanem meglássák a konzerválásban rejlő lehetőséget. Esetükben a turizmust, amely egyszerre esély és veszélyforrás. Torockónak és az ott őrzött értékeknek ugyanis nem az elenyésző kisebbséget jelentő románság (akik két kolostort is telepítettek az utóbbi évtizedekben a településre), hanem a globalizmus és az egyre rosszabb minőségű látogatókat vonzó turizmus a legnagyobb fenyegetés. És persze a negatív demográfiai folyamatok: például a Dévai Szent Ferenc Alapítvány harmincfős torockói otthonának köszönhető, hogy még mindig van magyar nyelvű oktatás a faluban.

A torockói gyerekeket arra tanítják, hogy szeressék és értékeljék a gyökereiket és a történelmüket – ha megőrzik ezeket, megtapasztalják, hogy a múltjuk a jelenben is megtartja őket.

Játékosan fegyelmezett homlokzatok

Torockó piacterén egyforma, fehérre meszelt, szász stíluselemeket hordozó, klasszicista épületek sorakoznak, legtöbbjük ugyanakkor, az 1870-es tűzvész után épült. Korábban a jellegzetes torockói ház az ablakig vakolt boronaházat jelentette, ilyet mutattak be az 1896-os Millecentenáriumi Kiállítás néprajzi falujában is a palóc és a kalotaszegi porta között. A fából készült épületeket mára javarészt elbontották. A ma látható ikonikus kőházak különlegessége, hogy a település unitárius erődtemplomának klasszicista díszítőelemei mellett egyedi motívumok is feltűnnek a homlokzatukon, egyszerre vallva meg a közösséghez tartozás fontosságát és vállalva egyedi sajátosságaikat.

Kép

Kép: Wikipedia

Ez a fegyelmezettséggel vegyes játékosság teljességgel egyedülálló stílus – különösen, mert a házak piros teteje, fehér fala és zöld ablakai sajátos nemzeti hitvallásként állnak az odaérkező előtt.

A szépséges régi házakat önérzetes magyar emberek lakják, akik egyszerre szíves és tartózkodó vendéglátók. Ha a falu mai lakóira vagyunk kíváncsiak, de nincs módunk útra kelni, jó fotelkalauzunk lehet Tamáska Máté 2015-ös Torockó felfedezései – A műemléki tér szociológiája című kötete, amely azt is megfogalmazza, milyen a jól sikerült műemlékvédelmi munka. Röviden: hogy úgy őrizzük meg a múltat, hogy az illeszkedik a jelen kihívásaihoz, folyamataihoz, és a benne élők belső igényévé, sajátos normájává válik, segít érteni és értékelni a korábbi korok megoldásait.

A megmaradás szokatlan útjai

Az egyik legérdekesebb aspektusa a torockói csodának az, hogy az állagmegőrző munkák nem a leggazdagabbakat segítették, hanem azokat a lakosokat, akiknek az önerejük kevés lett volna a szükséges munkálatok elvégzéséhez. Nagy bátorság és belátás kellhetett ennek elfogadásához egy olyan kultúrában, ahol a szegénységet nem a megváltozott külső körülmények következményének látták, hanem sok esetben a lustaságnak, a kemény munka hiányának tulajdonították. Az egységes településkép megőrzése és fenntartása azonban jól beláthatóan a teljes közösség érdeke. A tanulság, hogy nem szégyen segítséget elfogadni. Sőt, hosszú távon ez a megőrző-helyreállító megújulás nagy erőforrás lehet nemcsak az egyének, hanem a közösség életében is, például a szülőföldön maradásban.

Kép

Kép: Wikipedia

Ezen a vidéken nem épülnek úgynevezett „vendégmunkásvillák”, amelyek Romániától Törökországig invazív fajként telepszenek rá a tájra. Új, időszaki építmények persze Torockón is feltűnnek: jelesül egy visszatérő nyári fesztivál, a Double Rise sátortábora. A több ezer főt vonzó összművészeti rendezvény címe Torockó egyik természeti csodájára utal: az észak-déli irányban elnyúló Székelykő miatt ugyanis kétszer kel fel a faluban a nap.

Egyszer hajnalban, másodszor pedig akkor, amikor – a későn kelő napfelkeltelesők kedvéért – 11 óra körül teljes pompájában bukik elő a hatalmas sziklaorom mögül.

Ki tudja: talán szimbolikus értelemben is új nap virrad az erdélyi településre.

A cikk a Képmás magazin Hat hungarikum sorozata részeként jelent meg. A Torockóról szóló, kapcsolódó novellát a Képmás magazin 2021. novemberi lapszámában találja.
A sorozat többi darabját itt olvashatja el: Hungarikum sorozat.

A cikk megjelenését támogatta: