„Amiről nem tudok, az nincs is.” Vajon miért mondogatjuk ezt oly gyakran?

Ez egy csábító önbecsapás. Pedig egy régi, ám annál igazabb mondás szerint, amit az ember a háta mögé dob, az előbb-utóbb hátba támadja. Akár fizikai problémát is okozhat.

Egy házassághoz sok kompromisszum kell. Lehet ezeket kulturáltan megkötni?

Sok mindent lehet diszkréten kezelni, csak az emberek gyakran összekeverik a kompromisszumokat a megalkuvással. Pedig óriási különbség van a kettő között! A kompromisszum azt jelenti, mindketten engedünk, s végül megállapodunk egy olyan platformon, amely mindkettőnk számára elfogadható. A megalkuvás ezzel szemben a következő: engedek és elfogadom, hogy most alárendelt szerepben vagyok. A könyvemben egy kicsit provokatívan azokat a tévedéseket is hazugságoknak nevezem, amelyek az emberek életét végigkísérik. Ezek miatt a párkapcsolatuk esetleg nem olyan, mint szeretnék, sőt talán sokkal rosszabb vagy adott esetben válással végződik. A hét hazugság lehetne sokkal több is, de igyekeztem megragadni a legjellemzőbbeket. Az első ilyen, hogy „egy pár vagyunk, tehát neked nem tetszhet más, csak én”. Csábító gondolat, ám mindenki tudja, hogy önbecsapás. Egy házasság lényege szerint szövetséget kötök valakivel arra, hogy tisztességesek, becsületesek leszünk egymáshoz, és a szeretet megnyilvánulásait tanúsítjuk egymás iránt. Nem fogom megcsalni.

De ez nem azt jelenti azt, hogy más nem tetszhet, csak semmi olyat nem fogok tenni, ami a másikat bánthatja vagy megalázó helyzetbe hozza.

És persze én is elvárhatom ugyanezt.

Léteznek helyzetek, amikor valaminek a jótékony elhallgatásával időt nyerhetünk. Például egy félrelépés annyira megbántaná a másikat, vagy más-más terveket sző egy pár két tagja, hogy egyszerűen lehetetlennek tűnik a megbeszélés. Vannak kivételek, amikor mégiscsak jobb, ha valamit nem mondunk el?

Az ember mondhatja valamire, hogy nem számít, és az is lehet, hogy a partnere sosem szerez róla tudomást. De lehet, hogy az illető végül azt veszi észre, már nem is vonzó számára a partnere. Meggyőzi magát, hogy vele neki már semmi dolga, hiszen nem működik a kapcsolatuk. Pedig valójában a saját bűntudata forgatja ki a gondolatait. Ha a partnerem beleegyezése nélkül teszek valamit, amiről tudom, hogy ha tudna róla, bántaná, ez egy szőnyeg alá söpört dolog. És egy idő után iszonyatos erő kell, hogy az ember a szőnyeget a helyén tartsa. Az energiája nagy részét felemészti. Egy kapcsolat legelején, a kapcsolat első szintjén az ember „szeret valakit, mert...”. Elsősorban a csábító tulajdonságokat veszi észre. Aztán egyszer csak elkezd felismerni a partnerében olyan dolgokat is, amelyeket saját magában nem szeret. Lehet, hogy a saját nem kedvelt dolgait benne ismeri fel. Egyszerűen, mert nincs bátorsága vagy önismerete ahhoz, hogy magában ismerje fel, és rávetíti a másikra. Valójában arról van szó, hogy más szemében a szálkát is észreveszi, miközben a sajátjában a gerendát sem képes felismerni. Ekkor jön a második szint: „szeretem annak ellenére, hogy...”. Ez azt jelenti, hogy el tudom fogadni a másikat annak ellenére is, hogy látom a hibáit.

De nem azért látom, hogy ott ártsak neki, hanem pont azért, hogy ott vigyázzak nagyon, ott ne bántsam, ott legyek igazán óvatos.

A kapcsolat harmadik szintje a „szeretem azzal együtt, hogy...”. Az a dolog, amit korábban nem szerettem benne, az ő személyiségének a része, én pedig szeretem a személyiségét azzal együtt, hogy ilyen vagy olyan. Ez már egészen mély kapcsolatot jelent.

Mit tehetünk, ha mindketten tudjuk, hogy baj van, a dolgok már nem harmonikusak, vagy nem is voltak soha azok, azaz változtatni szeretnénk, de csak az egyikünk lép? A másik vár valamire, a változás pedig nem tud létrejönni.

A változás mindenképpen közös kell, hogy legyen, ha meg akarjuk menteni a kapcsolatot! Ha csak én kezdek változtatni, az nem a kapcsolatról szól, hanem rólam. A változásban nagyon sokat segíthetnek az énközlések. Énközlésnek hívjuk, ha el tudom mondani, hogy bizonyos helyzetben hogyan érzem magam, anélkül, hogy a partneremet vádolnám. Például nem azt mondom neki, hogy „te mindig a szavamba vágsz”. Hiszen ez egy vád, amely ellen automatikusan védekezni fog. Ám ha azt mondom, hogy mellőzöttnek érzem magam, amikor beszélgetünk, az már egy saját érzés, nem lehet cáfolni. Énközlések híján könnyen veszekedésbe fordul egy vita, ennek is vannak jelei.

Például pontosan tudjuk, onnantól, hogy megjelenik a mindig/soha szó, a vita már veszekedés.

Kép

Kép: Unsplash / Xavi Cabrera

Az is tévedés, hogy „csak akkor vagyok elfogadható, ha tökéletes vagyok”. Nagyon sokan élnek így, szeretnének megfelelni mások kívánságainak, egy partnerkapcsolatban a partnerüknek. Miközben elfelejtik, kicsodák valójában: emberek, akik a természetüknél fogva nem tökéletesek. És mégis, talán ebben a tökéletlenségben rejlik valami emberi, amely miatt szerethetők.

Melyek azok a területek, amelyekről nem szeretünk beszélni, pedig nagyon fontos lenne?

A szex mindenképpen ilyen, noha tabu téma. Döntő módon befolyásolja és meghatározza az életünket, mégsem beszélünk róla, ami nagyon furcsa paradoxon. Gyakran előfordul, hogy egy-egy igen komolynak gondolt szexuális probléma megoldása sokkal egyszerűbb annál, ahogy a partnerek gondolják. Szoktam kérdezni a tanítványaimat, vajon miért nem volt ez ekkora probléma mondjuk 100 évvel ezelőtt, és azt szokták mondani: mert nem beszéltek róla. Részben igaz, de van egy másik jelenség is, amit figyelembe kell vennünk: megváltoztak a nemi szerepek. Egy férfi ma gyakorta teljesítménynek tekinti a szexet. Száz évvel ezelőtt még nem kellett teljesítenie, mert a nő gyakorlatilag elfogadta magát mint szexuális eszközt. Ez sem volt jó, de most átestünk a ló túloldalára, amikor a férfi a szexuális együttlét során bizonyítani akar.

Sok minden működik, ha az ember nagyon akarja, de a szex pont nem ilyen.

Ahhoz el kell lazulni, nem szabad rágörcsölni. Egy-egy ilyen probléma esetén az esetleges testi okok mellett a lelki okokat is érdemes felderíteni, mert sokkal könnyebben tisztázhatók és megoldhatók, mint sokan gondolnák.

Ha rangsorolni kellene a hazugságokat, melyek azok, amelyek a leginkább megmételyezik egy pár vagy család életét?

Az egyik a gondolatolvasás. „Nem kell kimondanom, mire van szükségem, hiszen, ha szeretsz, úgyis tudod.” Ezzel a mondattal azt a terhet rakom a másikra, hogy ha nem gondolatolvasó, nem is szeret. Ha nem szeret, akkor pedig nem jó ember. Anthony de Mello kiváló író, jezsuita szerzetes volt, az egyik története szerint két szerzetes megy az erdőben, s az egyik azt mondja: „Olyan boldog vagyok, mint az a madár ott, a fán!”. Erre a másik: „Honnan tudod, hiszen sose voltál még madár!”. Mire az első: „Honnan tudod, sose voltál még én!”. Valahogy így vagyunk a gondolatokkal. Próbáljuk kitalálni a másikéit, de az, hogy „tudom, mit érzel”, hazugság. Nem tudom, csak sejtem. Ha jól akarom megfogalmazni, azt mondom: „úgy látom, hogy…”, vagy: „úgy érzem, ez örömöt okoz neked”. Legyen a partnernek esélye arra, hogy szükség esetén korrigáljon. Ha megfordítom a hazugságot, így hangzik: „Nem kell, hogy végighallgassalak, pontosan tudom, mire gondolsz!”. Ami szintén nem igaz. Ilyenkor elmondom a másik helyett, mire gondol, mire ő azt mondhatja: „De hát ez nem is így van. Nem erre gondoltam”. Aztán már nem szól, mert megszokja, hogy a partnere fejezi be a mondatait.

Milyen alapvető hibákat követünk még el, amelyeket valószínűleg észre sem veszünk?

Egy másik hazugság, amikor valaki azt gondolja, „csak úgy békülhetünk ki, ha a sértésért visszavágok, mert akkor leszünk egyensúlyban”. Marlo Morgan Vidd hírét az Igazaknak című könyvében olvastam, hogy az ausztrál őslakosok hogyan oldanak meg személyes konfliktusokat.

Amikor végképp nem tudnak megegyezni, szó szerint helyet cserélnek, beleállnak a másik lábnyomába és elkezdik az ő érveit használni.

Átérzik, hogyan gondolkodik a másik. Ha így sem sikerül megoldásra jutniuk, hívnak egy harmadik embert. Őt mi úgy hívnánk a nyugati társadalomban: mediátor, közvetítő vagy terapeuta. De az is tévút, hogy ha valami végzetessel, például öngyilkossággal fenyegetlek, majd megijedsz és jobban fogsz szeretni. Ezt senki nem gondolhatja komolyan! Meg tudunk változni, ha akarunk, de nem tudjuk megváltoztatni a partnert. Az is hiba, ha a másikban csak magamat keresem. A szemébe nézek, de valójában nem őt akarom látni, hanem a saját tükröződésemet. Aki csak magát keresi, az ehhez eszközként használja a partnerét. Ajánlani szoktam önismereti csoportokat vagy egyéni önismereti konzultációkat, hiszen nem rossz, ha tisztában vagyunk magunkkal, mielőtt összekötjük valakivel az életünket.

A videohívások, a szelfik, a vlogolás, valamint telefonjaink és számítógépeink apró kamerái olyan könnyűvé teszik a kapcsolattartást, amennyire csak lehet. Ezt a fajta szabadságot pedig különösen élvezik a gyerekek és a tizenévesek. Viszont nem csak az emberi kapcsolatok profitálnak ebből a technológiából - a szélhámosok is gyorsan felismerték, hogyan használhatják ki, hogy kémkedésre alkalmas eszközök kerültek asztalainkra és zsebeinkbe.

Emiatt ami a múltban paranoiának tűnhetett, ma már teljesen ésszerűnek bizonyul: néhány évvel ezelőtt, amikor Mark Zuckerbergről készült egy fotó, amelynek hátterében a leragasztott webkamerás laptopja is látható volt, senki sem gondolta, hogy túlzásba esett volna.

Éppen ellenkezőleg, kifejezetten ajánlott a webkamerák körültekintő használata, mivel minden csatlakoztatott eszköz potenciális célpontot jelent a támadók számára. Rosszindulatú kódok használatával a kiberbűnözők betörhetnek egy általuk kiválasztott eszközbe, és saját céljaikra használhatják annak kameráját vagy mikrofonját.

A kiberbiztonsággal foglalkozó ESET szakértői arra hívják fel a figyelmünket, hogy ezzel a technikával a támadók az áldozatok tudta nélkül be- és kikapcsolhatják a kameráikat, így kémkedve életük legbensőségesebb helyzetei után. Motivációik változatosak: egyesek egyszerűen csak izgalmasnak találják, hogy titokban másokat figyelhetnek, mások viszont pénzt akarnak kizsarolni az áldozataiktól. Ha a sértett nem csinálja azt, vagy nem fizeti meg azt az összeget, amit a kémkedők követelnek, a róluk készült videókat vagy képeket közzéteszik az interneten.

Már maga az ötlet is hátborzongató, pláne ha belegondolunk, hogy a támadók gyerekeket is megpróbálhatnak ily módon kihasználni.

Elővigyázatos szülőként érdemes megfogadnunk a szakértők alábbi tanácsait:

• Tanítsuk meg gyermekeinknek, hogy ha nem használják a webkamerájukat, mindig takarják le azokat. Így ha támadók fel is törik azt, többnyire használhatatlan lesz számukra. Erre a célra már öntapadós webkamera takarókat is vásárolhatunk, amelyeket egyszerűen csak el kell húznunk, ha használni szeretnénk a kamerát.
• Győződjünk meg arról, hogy gyermekeink webkameráinak alapértelmezett beállítása a „kikapcsolt”.
• Használjunk megbízható, naprakész internetbiztonsági megoldást, amely szoftveres szinten képes védeni a webkamerákat, például figyelmeztet, ha egy program hozzá szeretne férni a webkameránkhoz, és lehetővé teszi a letiltását.
• Győződjünk meg arról, hogy gyermekeink ne rakjanak olyan helyre webkamerát vagy kamerával ellátott okoseszközt, ahol azok intim helyzeteket rögzíthetnek, amelyekkel a csalók visszaélhetnek.
• Tanítsuk meg gyermekeinknek, hogy semmi olyat ne tegyenek egy fedetlen webkamera előtt, amit akkor sem tennének, ha valaki nézné őket.
• Mutassunk jó példát gyermekeink számára, és tartsuk be mi is ezeket a szabályokat!

Biztonság az egész családnak

Az ESET családi oldalán gyermekeknek szóló játékos videókat is találunk, amelyekkel az egész család együtt ismerheti meg a legfontosabb IT biztonsági témákat.

A vírusvédelemben most segítséget nyújt iskolakezdési akciójuk is, melynek keretében 1 helyett akár 3 eszközt védhetünk a támadások ellen, ezzel is nagyobb biztonságban tudva családtagjainkat.

További részletek az ESET oldalán!

Támogatott tartalom. 

A nyárias napsütésben látványos kulisszákként ölelték körül a tömeget az Andrássy út palotái. Semmi nem mozdult, csak egy-egy galamb szelte át felettünk az eget. Gyorsan el is felejtettem a mellékutcák nyüzsgését, ahol szalmakalapokkal, horgászszékekkel felszerelt emberek tömegei igyekeztek megtalálni a nekik kijelölt szektort, vagy azt a helyet, ahol regisztráció nélkül is beengedik őket. Utóbbiak is voltak, voltunk sokan.

Ahogy az várható volt, nagy sajtóvisszhangja volt a pápa látogatásának.

Egyes médiumok tíz-, mások százezrekről beszéltek a résztvevők létszáma kapcsán, de nem ez volt az egyetlen dolog, amelyben nem teljesen jól mérték fel a rendezvény jelentőségét. Hír lett például, milyen viccet mesélt el a pápa a magyarokról (hogy a mennyországban magyarul fognak beszélni, hiszen egy örökkévalóságig tart megtanulni), milyen órát hord (kétezer forintosat), miről beszélt a magyar állami és egyházi vezetőkkel, illetve, hogy a New York Times szerint Bukarestben járt látogatáson (utóbbi, azaz a két város összekeverése ezek szerint nem csak a Nyócker című animációs filmben történhet meg).

Nyilvánvaló, hogy egy-egy pár perces videóriport vagy egy újságcikk nem alkalmas a maga komplexitásában megfogni és visszaadni az Eucharisztikus Kongresszuson történteket. Sokaknak nincs is igényük erre az árnyaltságra, hanem beérik az általuk preferált médium szükségszerűen egyszerűsítő narratívájával, amelyben igazolva látják az előzetes feltételezéseiket.

A mai olvasó sok esetben már nem azért nyit meg egy weboldalt, hogy megtudja, mi történt, hanem azért, hogy megnyugodjon: minden úgy történt, ahogy gondolta.

Többek között ezért sem szeretem azokat a tartalmakat, amelyek az utca emberét szólaltatják meg. Nagyon ritka az, amikor az ilyen beszédhelyzetben árnyaltan lehet fogalmazni a (sokszor provokatívan feltett) kérdésekkel kapcsolatban. Sokkal gyakoribb, hogy egy-egy ilyen riport után a kiábrándult keserűség marad csak az emberben. Az egyik „utca embere”-videóban például a mise egyik ifjú résztvevője lezsidózta a felvételt készítő riportert (mennyivel szebb lett volna, ha a nevén szólítja, ahogy az Úristen is bennünket!), de olyat is találtam, amelyben a személyes, bátor hitvallások túlragyogják a megszólalókkal kimondatott, burkolt vagy burkolatlan egyház- és kormánykritikát.

Háromféle tévútra tévedhet a sajtó és az onnan tájékozódó érdeklődők a pápa látogatásával kapcsolatban.

Az első, hogy a rendezvényhez kapcsolódó hírességek felemelésével vagy sárba tiprásával a bulvár kategóriájába száműzik az eseményt. A második, hogy Ferenc pápa látogatásának kizárólag a vélt vagy valós politikai aspektusait hangsúlyozzák, ezzel a pártpolitika csatamezejére kergetnek bennünket és az egyházfő magyarországi tartózkodásáról szóló közbeszédet. A harmadik, hogy csak a római katolikus, vallásos diskurzusban szólalnak meg, ezzel az egyházi közbeszéd bivalyrezervátumába zárják ezt az igen jelentős eseményt és annak értékelését.

Mindhárom út elkerüli azt, hogy beszélhessünk Ferenc pápa ittlétének érdemi tartalmáról: arról a lelki eseményről, amelyet az 52. Eucharisztikus Kongresszust lezáró pápai mise jelentett a világ számos országából származó résztvevőknek. Azoknak, akik idesereglettek személyesen és azok számára is, akik a tévés és online közvetítéseket követték nyitott lélekkel.

Egységet, közösséget egymással abban a hitbeli, véleménybeli sokszínűségben, amelyben ma Magyarországon élnünk adatik.

Református keresztyénként álltam ott az Eucharisztikus Kongresszus zárómiséjén, annak ellenére, hogy a protestantizmus és a katolicizmus kapcsolata törékeny, akár csak az ostya, és pont az eucharisztia kérdésében nem képesek se lenyelni, se kiköpni egymást. Odatartozónak éreztem magam, nem idegennek. Számomra a legfontosabb üzenet az volt, hogy igenis létezik olyan nézőpont és erőtér, amelyben nem ellentéteket, feszültségeket látunk, hanem a teremtett világ sokszínűségét. Pacifista, szépségkirálynő-lózugnak tűnik, de rögtön meglátjuk, mennyire nem az, ha megpróbáljuk működtetni az életünkben. Például úgy, mint azok a nyilatkozók, akik teljes nyíltsággal beszéltek az egyházzal kapcsolatos kritikájukról és a hitükről az őket kérdező riporternek.

Mert igen, az elszürküléstől, az egyszínűvé fakulástól csak az véd meg, ha merjük azt gondolni, amit gondolunk. A keresztény ember is lehet kritikus az egyházával kapcsolatban, és vállalhatja nyíltan azt, amiben hisz. A bátor hitvallásnak ereje van: összeszólalkozás helyett békességet teremt. Ritka madár ez a békesség, különösen felénk, idehaza. Jó lenne a szívünkbe zárnunk, mint valamiféle énekesmadarat, hogy ne röppenjen tova a pápával és kíséretével.

Az Optistyle Optikai Szalonba lépve Klára széles mosollyal és csilingelő hanggal fogad. Megkér, hogy várjak néhány percet, amíg befejezik a fotózást, social media szakértőjével éppen a szalon közösségi oldalaira készítenek fotókat. Közben körbenézek az üzletben. Minden tiszta és rendezett, a rengeteg szemüveg és tükör mellett ott díszelegnek a falon az Erdélyt, illetve híres zeneszerzőket ábrázoló képek. Klára később elmondja: ezeket egy mozgássérült barátnője készítette szalmaszálból.  

Miután megvannak a fotók, Klára felkísér az ízléses tölgyfalépcsőn, az emeleten van a rendelője. Az előtérben áll egy egyedi készítésű pianínó, amelynek különlegessége, hogy be lehet látni a kalapácsaihoz.  

Ezen Klára egyik büszkesége is megtalálható: az Érték és Minőség Nagydíj Pályázat Kárpát Hazáért Nívódíja, amelyet a Transilvanum Alapítvány elnökeként kapott.  

Az előtér falára kikerült egy közös fotó Böjte Csaba testvérrel, de egyéb oklevelek is láthatók itt, amelyek Klára sokrétű tevékenységét igazolják. 

A rendelőben foglalunk helyet, és mielőtt elkezdenénk az interjút, muszáj megjegyeznem, milyen kellemes illat van a szobában. Klára elmondja, nagyon fontos számára, hogy a pácienseket jó illat fogadja, a látvány után szerinte ez a legmeghatározóbb élmény. Körbenézve látom, hogy a modern rendelője is tele van különböző tanúsítványokkal, szakmai elismerésekkel. Klára itt is igyekezett megjeleníteni zeneszerzőket, egyelőre Strauss és Liszt köszön vissza a falakról, de készülőben van egy Schubert-kép is, ugyancsak szalmából. 

A zongora szeretete 

A zene vitathatatlanul nagy szerepet játszik az életében. Zongoraszakon végzett Szatmárnémetiben, sokáig orgonált és egyházi kórust vezetett Erdélyben. Ezért döntött úgy, hogy ha lesz saját optikai szalonja, mindenképp lesz benne zongora, méghozzá olyan, amelynek be lehet látni az ablakain.  

„Sokáig azt gondoltam, hogy egy ilyen hangszer csak a gyerekeknek lehet érdekes, de rájöttem, hogy a felnőtteket is rabul tudja ejteni. A pácienseim le szoktak ülni mellé, a zongoristákat meg is szoktam kérni, hogy játszanak rajta. Ez egy egyedi gyártású hangszer egyedi motívumokkal. A férjem, akihez ugyancsak közel áll a zene, mivel hegedűszakos volt, elképedve kérdezte tőlem eleinte, hogy képzelem, hogy egy optikai szalonba beviszek egy zongorát. Hát, így képzeltem” – mondja elégedett mosollyal. 

Kép

Simó Klára

Klára családjában szinte mindenki művészlélek, nővére zongoratanárnő, húga balettmester.  

„Édesanyám már a házasságkötésekor elhatározta, hogy ahány gyermeke lesz, mindegyik meg fog tanulni zongorázni.”  

„A gyerekek még sehol nem voltak, amikor ő már megvette a családi házba a bécsi koncertzongorát. Ötéves korom óta zongorázom, igazából mindent szerettem játszani, csak a kötelezőket nem. Ezért édesanyám azt mondta, hogy ha nem akarom ezt hivatásként csinálni, akkor tanuljak ki egy szakmát.”   

Mivel Klárának jó kézügyessége volt, édesanyja azt is javasolta neki, hogy legyen ékszerész vagy optikus. Továbbgondolva inkább az utóbbit támogatta, mondván, szemüvegre mindig nagy szükség lesz. Craiován végezte el az optikus iskolát, több száz kilométerre az otthonától. Nemcsak a távolság miatt volt nehéz ez az időszak, hanem Klárát az éles váltás is próbára tette, hiszen a zeneiskola után homlokegyenest más tantárgyakat kellett tanulnia. De kitartott, mert úgy gondolta, neki ezt muszáj elvégeznie, hogy ebben a szakmában helyezkedhessen el. 

Karrier Magyarországon 

Vajdahunyadon és Déván is dolgozott optikusként. A ‘89-es forradalom Déván érte őt a férjével. „A férjem ragaszkodott hozzá, hogy a forradalom után Magyarországra jöjjünk. Előtte házasodtunk össze, szépen berendeztük a lakásunkat, természetesen ott is volt egy gyönyörű pianínó, de mindent ott hagytunk, szó szerint egy táskával jöttünk el Erdélyből. A férjem székely származásúként csak annyit mondott, menjünk, aztán majd lesz valahogy. Én nem akartam költözni, útlevelem sem volt, de azt mondtam, jövök, mert most házasodtunk össze, mégsem válhatok el egyből” – jegyzi meg nevetve. 

A kalandos utazás után Klárát és a férjét a menekültügyi hivatalba irányították, ahol a végzettségüknek megfelelően megpróbáltak álláshoz jutni.  

Klára kapott is egy címet: a Haris közi Ofotértbe küldték, amely akkor Magyarország legpatinásabb szalonjának számított.  

Kristálytükör, szökőkút, padlófűtés és magasfényű fehér bútorok voltak benne. Klára nehezen szokta meg az új várost és munkakörnyezetet, de mivel szerette a szakmáját és kitartó volt, három év elteltével ő lett a szalon vezetője.  

1995-től a Vígszínházzal szemben levő Optirex szalont vezette 15 éven keresztül. Ez idő alatt lehetősége volt megismerni a színház művészeit, többek között kellékszemüvegeket készített nekik. Tíz évvel ezelőtt pedig saját optikai szalont hozott létre a Retek utcában. A vállalkozói lét sem indult zökkenőmentesen – Klára szerint, ami hibát el lehetett követni, ő azt mind elkövette kezdőként.  

Az Optistyle Optikai Szalon ma már a multifokális szemüvegek mesteroptikája, ezen belül az exkluzív négydimenziós szemüvegekkel foglalkozik. Klára elmagyarázza, hogy 45 év körül a szemizmok és a szemlencse elkezd veszíteni a rugalmasságából, ekkor már az olvasás is nehézkessé válik. Ezt saját maga is megtapasztalta, ezért kezdte el jobban érdekelni ez a terület.  A páciensei túlnyomó többsége 45 feletti. Úgy tudja, olyan szalon, amelyik kifejezetten ezzel a célcsoporttal foglalkozik, nincs több Budapesten. 

A Transilvanum és szellemisége 

Klára fontosnak tartotta, hogy a zene mellett erdélyi gyökereit is megjelenítse a szalonjában.  

„Igyekeztem a szalon minden sarkában megmutatni Erdélyt valamilyen formában. A bútorokat is erdélyi szakemberek készítették. Évente kétszer elmegyek egy Szatmár környéki csokoládégyárba, hozok egy csomagtartónyi csokoládét, ezzel kínálom meg a pácienseimet. Megpróbálok olyan miliőt teremteni nekik, amelyben jól érezhetik magukat” – mondja mosolyogva, majd hozzáteszi, hogy nagy örömére optikus kolléganője is erdélyi származású. 

Neki attól a perctől kezdve hiányzott az otthona, hogy átlépte a határt, ezért egyből keresni kezdte azokat a közösségeket és helyeket Budapesten, ahol erdélyiekkel találkozhat. A Transilvanum Alapítvány ötlete is így fogalmazódott meg benne. „Nagyon szeretnék olyan közösséget létrehozni, amilyen otthon is volt. Olyan találkozási pontot akarok teremteni, ahol a hit, a moralitás, a művészet és a konzervatív értékek mind megjelennek. Méltó helyet szeretnék nekik adni” – meséli, hozzátéve, hogy a Transilvanum eseményeinek a Magyar Tudományos Akadémia az állandó helyszíne. Terveit megemlítette Böjte Csaba testvérnek, aki bátorította az alapítvány elindítására. Klára elsődleges célja az volt, hogy összehozza az üzletembereket és a művészeket, hogy kapcsolatokat építhessenek ki és segítsék egymást.   

Miközben beszélgetünk, megszólal a telefonja. Unokaöccse hívja Szatmárról, aki épp Budapestre készül, ezért megkérdezi, kell-e Klárának otthonról paradicsomlé. Klára határozott nemmel válaszol, de hozzáteszi. ha van házi zsír, azt hozhat. Mosolygok, mert tudom, nincs is jobb az otthonról kapott szeretetcsomagnál. A Transilvanumhoz visszakanyarodva megtudom, hogy nem volt könnyű az indulás 2013-ban, de szerencsére ma rengeteg programmal büszkélkedhet az alapítvány. Többek között létrehozták az Erdélyi Művészek Hetét, hogy megismertessék másokkal az erdélyi kultúrát és művészeket. Derűsen mondja, volt olyan, hogy három-négy eseményt is tartottak egy héten. 

Emellett létrehoztak egy mecénás rendszert is. „Tudom, milyen nehézségeket okoz az, ha valakinek nincs otthon megfelelő hangszere. Sok fiatalnak nagyon kevés kell ahhoz, hogy szárnyalni tudjon, ezért igyekszem segíteni a hátrányos helyzetű tehetségeket.” 

„Hallottam, hogy van Szatmárnémetiben egy szerény körülmények között élő kislány, aki kilencévesen már Lisztet játszik. Neki ajándékozott a Transilvanum közössége egy pianínót”  

– újságolja Klára, majd hozzáteszi, hogy az alapítvány nemcsak hangszerrel tudja segíteni a fiatalokat, hanem szerepléshez is juttathatja őket. 

Végül elmondja, hogy ki szeretné bővíteni a Transilvanum tevékenységi körét. Szeretné létrehozni a fiatalok közösségét, elsősorban az alapítványi tagok gyermekeiből, hogy továbbvihessék a Transilvanum szellemiségét. Egy asztalhoz ültetné a magyar ajkú üzletembereket is Hunyad megyében. Emellett természetesen továbbra is aktív maradna a szakmájában. Reméli, hogy sok év múlva is mosolyogva, jó egészségben tudja majd fogadni pácienseit az optikában. 

A „Szent Ignác útja” nem természetfilm, de a zord baszk hegyvidéktől a kietlen spanyol pusztaságon át Katalónia magaslatáig vezeti a nézőket. Igaz, a táj itt elsősorban a szemlélődés eszköze, a szimbólumnak is tekinthető napraforgóval, a gyér növényzettel, a kolompoló tehéncsordával, a viharfelhőkkel. Nem művészettörténeti film, de Loyolától Manresáig szinte ugyanazokat a bazilikákat, szobrokat, üvegablakokat láthatjuk, mint 500 évvel ezelőtt Szent Ignác. Nem is a jezsuita szent életét bemutató dokumentumfilm, bár 21. századi követői az ő megtérésének útvonalát járják. A hiú lovag, a 32 éves celeb, akinek karrierjét és térdét egy ágyúgolyó törte össze, életproblémájával nem áll távol tőlünk, akik szintén megtöretünk egy-egy csalódás, veszteség által. A szent szülővárosából, Loyolából indult el öszvérháton Montserrat hegyéig, hogy megváljon korábbi élete szimbólumaitól, díszes ruhájától és kardjától. Manresába érve meg is született benne az új ember.

A film valójában egy bensőséges lelkigyakorlat a jezsuita rendalapító útmutatásai alapján. Meditáció, lélekutazás, önismereti tér a kamerák előtt.

Aki a háromhetes útra rászánja magát, annak ki kell szakadnia megszokott környezetéből. A zarándoknak le kell tennie a mobiltelefont, búcsút kell intenie családjának, barátainak, és szembe kell néznie önmagával. Vállalnia kell a csöndet akkor is, ha kiabál, emlékeztet és vádol. Később szinte riasztólag hat, amikor a filmbe belerobog az országút hangja, és a művilágban élő, elfoglalt „robotember” szembenéz velünk. Így érthető meg igazán a két életforma kontrasztja.

A négy önként jelentkező feláll Loyolában a „startvonalhoz”, és megkezdi felfedezőútját, önmaga bebarangolását. A közös bennük az újrakezdés vágya. Mindannyian valamit maguk mögött szeretnének hagyni, ami eddig beárnyékolta, megbénította életüket. A pizzaséfet olyannyira, hogy a tehetségkutató verseny után az énekhangját veszítette el. A pszichológus másokért él, de minduntalan magát gyötri sebei újravakarásával. A bölcsészt a múltja kísérti, mások bírálata, véleménye. A szociális munkás pedig útelágazáshoz érkezett, és a hivatását keresi. Négy sors, különböző színekkel, élethelyzetekkel. Egy ponton találkoznak, életük mélypontján, és lelki vezetőjüktől várják az útmutatást.

A jezsuita José Luis Iriberri vezető szerepet tölt be, minden reggel új bibliai igével mutat irányt, igazodva a zarándokok lelki élménybeszámolóihoz.

De nem rideg tekintéllyel, nem bölcselkedve lép rábízottjaihoz, hanem jóságos, megértő társként, aki együtt rezdül velük könnyeivel és mosolyával, egész lelkével és emberségével.

Hegedűs D. Géza szinkronhangján olyan jézusi gondolatokat idéz, amelyek az ignáci lelkiséghez hűen szemlélődésre, önismeretre, testi-lelki-szellemi összhangra és szabaddá válásra ösztönöznek: „Kelj fel és járj!”, „Öltsétek magatokra az új embert!”, „Kövess engem!”. Az aranymondások megtanítanak új szemszögből tekinteni az életünkre, és rátalálni valódi énünkre. Ez a cél, amivel kezdetét veszi az Ignáci Út.

Kép

Szent Ignác útja

Az én olvasatomban a film főszereplője maga a néző. A zarándokok csak kitapossák az utat, a lelki kalauz szempontokat ad, de a meghívás személy szerint a nézőnek szól, nekem. Arra vagyok meghívva, hogy megszabaduljak mindattól, ami gátol a személyiségem kibontakoztatásában. Be kell fogadnom mindazt az örömet és szeretetet, amit Isten készít számomra a jelen pillanatban. Ezt üzeni a film itt és most, a felvillantott képekkel, a szentéllyé formálódó természet és az emberi kéz alkotta építészeti csodák segítségével, a pillanatnyi benyomás ihlette vallomásokkal, a tekintetek és mozdulatok nyers egyszerűségével.

A film lélektani tetőpontja Gounod Ave Mariájának felcsendülése. Két zarándok énekli: a bölcsész, aki új utat keres az operaéneklés világában és a pizzaséf, aki néhány hónapnyi zenei siker után elveszítette énekhangját. Itt érik be a szabadság, önmaguk megtalálása, amikor elemi erővel tör fel szívükből és torkukból az Isten-adta talentum. Iriberri atya is küzd a könnyeivel, megtapasztalva a háromhetes testi-lelki erőpróba gyümölcsét.

Bár a zarándokok Montserrat hegyén lehelyezik az asztalra „béklyóikat” – a szöget, az iskolai kudarcra emlékeztető lapot, a metronómot –, az út és a lélekfaragás ezzel nem ér véget.

Érezzük, hogy az utolsó képkocka után is zarándokok maradunk, mindig úton, örökös egyensúlyozásban, a világosság utáni vágyban.

A folytatás velünk kezdődik, az egyéni életünkkel, amennyiben meghalljuk Iriberri atya záró mondatát: „Kezdjetek el táncolni!”. Az életváltoztatást a tánchoz hasonlítja, amelyről nem elég olvasni vagy beszélni, élni kell, gyakorolni, a táncparkettre lépve. Úgy csengenek bennem ezek a szavak, mint Jézus újrakezdésre buzdítása: „Menj, és cselekedj te is hasonlóképp!”

Aki a filmvászon elé ül, elvárások nélkül tegye! Ez a film akkor ér célba, ha nyitottan, őszintén, magunknak sem hazudva fogadjuk be. !Buen viaje!, vagyis jó utat mindenkinek!

A „Szent Ignác útja” c. film Tolvaly Ferenc író-rendező „El Camino húsz év múlva – Szent Ignác útja” című regényéből Balázs Zsuzsa újságíróval közösen írt forgatókönyve alapján készült. Megtekinthető a mozikban.

Iskoláskoromban rettentően féltem a szekrényugrástól. Most is látom magam előtt a szekrényt, ami leküzdhetetlen akadályként tornyosult a tornaterem végében. Hiába minden elhatározás és az őrült nekifutás, többnyire elvétettem az ugrást, nem találtam rá a dobbantó ritmusára. Kislánykorom dacos öntudata ellenére a szekrényugrás érdemjegye elégtelen volt. Szégyentől égő arccal igyekeztem minél gyorsabban elmenekülni a tornateremből. Foltos térdek, bizonytalanság és keserű bánat emléke rémlik fel még most is.

Másfél évtizeddel később az élet újabb szekrényt hozott elém.

Sérült idegszálak, bénultság és tehetetlenség; ezek az érzések tornyosultak előttem ugyanúgy, ahogyan a szekrény a tornateremben. Ebből a tornateremből azonban nem tudtam kisétálni. Választhattam: ellenállok és belesüppedek az önsajnálatba, vagy életemben először átugrom a szekrényt és újradefiniálom a létezésemet.

Szétfeszítettek az ellentmondások. Az egyik felem mogorva ábrázattal ült a gödör legmélyén, hallani sem akart az újabb ugrásról. A másik felem végtelenül hálás volt a lehetőségért, hogy a sérülés ellenére újra megpróbálhatja, de valójában már az ugrás utáni állapottal volt elfoglalva. Mondjuk ki: szerettem volna megúszni az ugrást. Tagadtam az érzéseimet és a veszteségeimet, minden este azt vártam, hogy másnap reggel felébredek és kiderül, a baleset csak egy rossz álom volt.

A világért sem vallottam volna be, hogy halálra rémít a tehetetlen kiszolgáltatottság.

Annyira lefoglalt az ellenállás, hogy észre sem vettem, éppen abba a börtönbe zárom saját magamat, amely ellen a legerősebben tiltakozom. Ekkor még nem értettem, hogy felesleges küzdenem, ahogyan azt sem, a megoldás gondolata már ott van a fejemben, csak még nem értem.

Egy barátnőm bölcs szavai hozták el a kijózanító fordulatot. Azt mondta, csak akkor van esélyem elérni azt a jövőt, ami után kétségbeesetten áhítozom, ha tiltakozás helyett elfogadom a jelen állapotomat, felvállalom a felépülésemet és nem menekülök el az ugrás elől. Először sértődötten vonultam vissza a saját gondolataimba és dühösen morogtam: „Mit képzel, pont én ne tudnám, mit jelent felvállalni a jelen helyzetet?”

Amikor sikerült levenni a tekintetemet a vágyott jövőről és végre körülnéztem, megváltozott a világ.

Megértettem, a jelenlegi állapot akkor is itt van, ha nem akarom felvállalni. Ha viszont megteszem, kiszabadulhatok önmagam börtönéből. Ezért jobban teszem, ha megbékélek vele, és arra figyelek, a jelenem építőkockáiból hogyan alkothatom meg a saját jövőmet. Azt a jövőt, ahol a dobbantóról elrugaszkodva átugrom a szekrényt. 

Az írás Temesvári Orsi Építőkockák című sorozatában jelent meg, amelynek további részei itt olvashatóak.

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. májusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Tuningolt lombszívó

Ősszel nagy hasznát vehetjük a lombszívónak, amellyel egyszerűen tarthatjuk tisztán a kertünket. Az eszközt nem csak hagyományos módon használhatjuk, hanem akár a ház vízelvezető csatornáját is kipucolhatjuk vele. Ehhez a művelethez alap esetben létrára van szükség, az ereszeket azokon föl-le mászkálva, fáradtságos munkával pucolhatjuk ki. Ha viszont mindezt nem vödrök segítségével akarjuk megoldani, akkor a lombszívóhoz egy hajlított végű PVC-csövet csatlakoztatunk. Ezzel a megoldással úgy takaríthatjuk ki a csatornát, hogy közben szilárd talajon állunk. A lombszívó ezen túlmenően is az egyik leghasznosabb őszi kerti eszköz, hiszen szükségtelenné teszi a gereblyét.

Segítségével a frissen lehullott, gyepet befedő lomb – vagy bármilyen más szerves hulladék – pillanatok alatt eltávolítható, elérhető vele a kert minden sarka.

Nagy előny az is, hogy a szerkezet nem csak egybegyűjti a leveleket, hanem a jobb komposztálhatóság érdekében össze is aprítja azokat. Így mennyiségük az eredetinek akár tizedére is csökkenhet. Az eszközt nem muszáj megvennünk, hiszen több helyről lehet bérelni is.

Elbújtatott termosztát

A termosztát jó ha kéznél van, viszont nem feltétlen jó, ha szem előtt. Ezt a nem túl mutatós szabályozót könnyen elrejthetjük, méghozzá úgy, hogy abból hasznot is húzzunk. Ehhez nincs másra szükség, mint egy fúrógépre, zsanérra és facsavarra, illetve egy olyan tárgyra, amivel a termosztátot takarni szeretnék. Ez lehet bármilyen fakeretes kép, vagy ha a termosztát olyan helyen van, hogy hogy ennek értelme van – például a bejárat mellett –, akkor akár egy mutatós kulcstartó is. A szerkezet elrejtéséhez nem kell mást tennünk, mint tőle kellő távolságra a falra rögzítenünk a zsanérokat – ügyelve arra, hogy eközben nehogy elfúrjunk valamilyen vezetéket – majd ahhoz hozzáilleszteni a falikép keretét.

Ily módon tökéletes „csuklós” festményre vagy rajzra tehetünk szert, amit bármikor „kinyithatunk”, ha a fűtést szabályozni akarjuk.

Ugyanide kerülhet akár kulcstartó is, ami szintén bármikor elhajtható, ha a termosztátot tekergetni akarjuk.

Kampó a fülre

A kinőtt konyhabútorban anélkül is nyerhetünk pluszhelyet, hogy új szekrényt vagy polcot szereznénk be. Ráadásul az új terek nyerése mellett praktikusabbá is tehetjük magát a konyhát. Ehhez nem kell más, mint néhány sárgaréz kampó, amit a szekrény, illetve a benne lévő polcok aljára szerelünk. Az utóbbi mellett akkor döntsünk, ha az étkészlet szekrényen belüli elrendezése miatt ez a praktikusabb megoldás. Például ha több olyan teás kancsónk van, amely alá stabil felület kell, de a tetejére úgysem tudunk semmit tenni, így fölötte üres a tér.

Fontos, hogy a beszerzett kampók jó minőségű, mutatós darabok legyenek, a fölszerelésüket pedig kellő odafigyeléssel végezzük.

Miután rögzítettük az elsőt, a fülénél fogva lógassunk rá egy olyan csészét, amelyet gyakran használunk, a szekrényben pedig sok helyet foglal. Amikor ez a darab helyére került, már látjuk, hova lehet helyezni a többi kampót. Érdemes arra is figyelni, hogy a zárt szekrényből olyan csészéket helyezzünk ki, amelyeket gyakran használunk, hogy a kitelepített darabok ne porfogók legyenek.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Marxow ujja

Az emberi szervezetet vizsgáló tudományok a 19. század során jutottak el számos olyan alapvető fontosságú felfedezésig, amelyeket mára teljesen egyértelműnek tekintünk. Rájöttek például, hogy a testünk sejtekből áll, és megdőltek azok az ősrégi doktrínák, amelyek szerint a betegségeket a testnedvek felborult aránya vagy a miazma okozza.

A feltörekvő fiatal generáció szépreményű képviselője volt Ernst von Fleischl-Marxow. Az orvostudomány egyik fellegvárában, Bécsben a legjobb professzoroktól tanult és a legbefolyásosabb mentorok szárnyai alatt kezdett dolgozni. A pályája ígéretesen alakult egészen addig, amíg egyetlen rossz mozdulat meg nem hiúsította a törekvéseit.

Egy holttest boncolása közben egy pillanatra elkalandozott a figyelme, és a szikéjével megvágta a hüvelykujját. A seb elfertőződött és egyre aggasztóbb állapotba került.

Marxow pontosan tudta, hogy az általa is csodálattal tanulmányozott kórokozók könnyedén a halálát okozhatják, ezért beleegyezett az amputációba.

A komoly ügyességet igénylő feladatok végrehajtásában azonban nagyon akadályozta az ujja hiánya, ráadásul továbbra is állandó fájdalmakkal küszködött. Mivel így nem folytathatta a patológia gyakorlását, új kutatási terület után nézett. Az 1870-es években már bebizonyosodott, hogy maga az agy is sejtekből áll, amelyek nyúlványai mentén elektromos áram folyik. Mivel ennek a feszültsége mikrovoltokban mérhető, a kor technikai lehetőségeivel nagyon nehéz volt megmérni vagy akár csak kimutatni ezt a jelenséget.

Korai végzet

Marxow a fizika területén is komoly tanulmányokat folytatott, és fájdalmait leküzdve minden korábbinál érzékenyebb műszereket készített. Ezekkel sikerült kimutatnia az idegrostokban folyó áram létezését. A legkomolyabb felfedezése az volt, hogy az olyan külső ingerek, mint a látás vagy a hallás, elektromos áramot generálnak az agykéregben.

Munkáját súlyosan hátráltatták az amputáció óta folyamatosan jelenlévő fájdalmai. Kiderült, hogy a kézfeje egyik idegrostján daganat alakult ki, és ez okozta a szűnni nem akaró kínokat. A kor bevett gyakorlata szerint a fájdalmait morfiummal kezelte, majd áttért a még hatékonyabb heroinra.
Függősége egyre jobban elhatalmasodott rajta, fizikailag és szellemileg is egyre rosszabb állapotba került. Legjobb barátja, a Bécsben praktizáló Sigmund Freud mindenáron segíteni szeretett volna rajta, ezért veszélyes terápiát ajánlott. Akkoriban új csodaszernek tartották a nemrégiben kifejlesztett kokaint. Úgy gondolták, hogy fájdalomcsillapítóként, kedélyjavítóként, sőt a nemi vágyat fokozó afrodiziákumként is jótékony szer.

Freud javaslatára az elkeseredett Marxow a kokaint is szedni kezdte, így halálos kábítószerspirálba süllyedt. 1891-ben, negyvenöt évesen meghalt.

Tragédiáját az is tetézte, hogy a felfedezéseit nem tette közzé. Ehelyett a Bécsi Birodalmi Tudományos Akadémián letétbe helyezte őket egy zárt borítékban.

Caton kutatásai

Ezzel párhuzamosan Angliában egy sokoldalú és eltökélt egyetemi tanár, Richard Caton sokkal látványosabb sikereket ért el. Széles látókörű, tudatos, összeszedett ember volt, aki egyszerre sok területen tevékenykedett. Az anatómia elismert professzoraként, neves gyermekgyógyászként szerzett hírnevet, szaktekintélye volt a bél- és szívbetegségeknek, a reumának és az izomépítésnek. Liverpoolban gyakorlatilag egymaga fellendítette a felsőoktatást, katedrálist alapított, miközben az ókori görög kultúráról, ásatásokról és az óegyiptomi orvostudományról tartott előadásokat. Pályája csúcspontján Liverpool polgármesterévé is megválasztották.

Marxow kutatásairól mit sem sejtve ő is az agyhullámok kimutatásán munkálkodott.

Nyulak, kutyák és emberszabású majmok koponyatetőjét távolította el, agyukba elektródákat vezetett, miközben ébren tartotta és különböző ingerekkel stimulálta őket.

Kimutatta, és az akkoriban csúcstechnológiát képviselő galvanométerrel megmérte, milyen elektromos tevékenység folyik az agyban. Rájött, hogy ezek az áramok folyamatosan változnak: más képet mutatnak nappali tevékenységek alatt, bizonyos variációi pedig felerősödnek alvás közben. Azt is bebizonyította, hogy az egyed halála közeledtével egyes áramok felerősödnek, majd a halál beállta után fokozatosan megszűnnek.

Berger lova és nővére

A legnagyobb lépést egy Hans Berger nevű német orvos-pszichiáter tette meg az 1920-as években. Szerény és udvarias ember volt, sokak szerint teljesen átlagos. Fiatalkorában nagy reményekkel indult: matematikát és csillagászatot kezdett tanulni, aztán elveszítette az érdeklődését, és inkább beállt katonának a német hadsereg lovasságába.
Itt történt meg az az esemény, amely végül lehetővé tette az EEG-készülék létrehozását. Egy rutingyakorlat során Berger lova megbotlott, ő pedig leesett. Éppen egy ló vontatta ágyú elé zuhant, és csak a mögötte haladó katona lélekjelenlétén múlt, hogy nem zúzták halálra a kerekek. A fiatalember néhány zúzódással megúszta, de az élmény komoly nyomot hagyott benne egy életre, és nagy horderejű események láncolatát indította be. Berger távol élő nővérének ugyanis aznap rossz érzése volt a testvére miatt, és ragaszkodott hozzá, hogy az apjuk táviratozzon neki. Berger – amikor megkapta az üzenetet – megdöbbent.

Biztos volt benne, hogy a nővére telepatikus úton érezte meg az őt fenyegető veszélyt.

Mint később elmondta, az volt a meggyőződése, hogy a hirtelen halálfélelem miatt az agya erős telepatikus jelet továbbított, amit a testvére egyfajta vevőként azonnal megérzett. Ez az élmény szinte a rögeszméjévé vált, ezért otthagyta a hadsereget, a jénai orvosi egyetemen tanult, majd neurológiával és pszichiátriával kezdett foglalkozni. A jénai egyetem megbecsült tanára lett, és eltökélte magában, hogy felkutatja a kapcsolatot az agy elektromos tevékenysége és a telepátia között. Az emberi elmék közötti távkapcsolat létezésében ekkoriban talán még a maiaknál is többen hittek.
A paranormális jelenségek szószólói érdekesen reagáltak a tudomány előretörésére. Nem vetették el a különböző megfoghatatlan mítoszokat, hanem ezeket is a fizikai világ titokzatos jelenségeinek tekintették, és megpróbálták őket az új eszközök segítségével igazolni. Berger is buzgón nekilátott, hogy az agy által kibocsátott hullámok között megtalálja a nővérét riadoztató telepatikus csodát. Abban hitt, hogy a gondolatok éppen úgy áramlanak a levegőben, mint a drót nélküli távíró jelei.

Majdnem Nobel-díjas

Annak ellenére, hogy a fizikáról nem sok fogalma volt, fáradhatatlanul kísérletezett. Az elektródákat vagy ezüstfólia segítségével az alanyok fejbőrére tapasztotta, vagy tűként szúrta a fejbőrükbe, a műszer által mutatott jeleket pedig igyekezett fotópapíron rögzíteni. Saját magán ötvenhat ilyen vizsgálatot hajtott végre, a fián, Klauson pedig hetvenhármat. A siker érdekében mindkettőjük haját leborotválta.

1929-re jutott odáig, hogy a saját készítésű műszere jól látható, értékelhető agyhullámokat produkált. Elektro-enkefalográfnak nevezte el. A tudományos közösség kezdetben nem vette komolyan az eredményeit. Unalmas, begyepesedett amatőrnek tartották, aki az egyetemen is szóról szóra ismétli a saját előadásait, kísérleteit pedig reménytelennek gondolták. A felfedezése jelentősége csak akkor kezdett nyilvánvalóvá válni, amikor egyre több kutató ismételte meg az eredményeit.

A harmincas évek közepére a tudományos közösség rádöbbent, milyen forradalmian új eszközt adott a kezükbe, így Berger egyszer csak híres lett.

Büszkeségét csak az csorbította, hogy a telepátia létezését nem sikerült bebizonyítania. Ezen túl is hitt benne, a kudarcot pedig azzal magyarázta, hogy az agy által kibocsátott hullámok nem juthattak el a nővéréig, mivel a kísérletei tanúsága szerint azok nem elég erősek.

Miközben egész Európában és Amerikában is gyorsan terjedt az EEG használata, Berger egyre rosszabb fizikai és lelkiállapotba került.
Súlyos depresszióba esett, bőr- és szívbetegségek kínozták. Ennek oka sokak szerint a náci párttal folytatott ellentmondásos, feszült viszonya volt. Kényszerből ugyan támogatta az új rendszer törekvéseit, de nem tudott azonosulni velük, ezért az évtized végére visszavonulásra kényszerítették, egy idősek otthonában kellett dolgoznia. A kínjait az sem enyhítette, hogy 1940-ben Nobel-díjra jelölték, mivel balszerencséjére 1940–42 között – a világháború szorításában – a Nobel-díjakat nem osztották ki. Hans Berger végül saját maga vetett véget az életének: 1941-ben felakasztotta magát.

2021. szeptember 10-én, két nappal a pápalátogatás előtt utaztam az 5-ös busszal keresztül a fővároson, és félúton megszólalt a hangszóró: „Köszöntjük Ferenc pápát, hallgassunk meg tőle egy gondolatot: »Ha egy ember meleg, keresi Istent és jószándékú, ki vagyok én, hogy elítéljem?«” Ismerőseim más járműveken is hallották ugyanezt. Elgondolkodtam: valóban ez lenne Ferenc pápa egyik legfontosabb üzenete? A liberális fővárosi vezetésnek megfelelni akaró BKK számára kiemelten fontos idézet, ez egyértelmű. Egy katolikus hívő számára ennél sokkal iránymutatóbb kijelentéseket is tett a pápa, mégis el kell ismernem: sok minden sűrűsödik ebben a kiragadott mondatban is. Itt van mindjárt az egyik leghangsúlyosabb szó: elítéljem, elítélni. Ha valami elmondható nyolcéves pápaságáról, ez bizonyosan: a lehető legkevesebbet ítélkezett, mindig igyekezett tekintettel lenni az emberek egyedi nehézségeire. Bennem legjobban az maradt meg, hogy az egyházat egy tábori kórházhoz hasonlította. „Világosan látom, hogy az, amire az egyháznak ma leginkább szüksége van, az a képesség, hogy gyógyítsa a sebeket, felmelegítse a hívők szívét, hogy közel legyen az emberekhez. Én úgy látom az egyházat, mint egy tábori kórházat csata után. Haszontalan dolog egy súlyos sebesülttől a koleszterin- és vércukorszintje után érdeklődni. Előbb a sebeket kell ellátni, utána beszélhetünk minden másról. És alulról kell kezdeni! Az egyház néha apró dolgokba, kicsinyes előírásokba zárkózik. A legfontosabb azonban az első hír: Jézus Krisztus megváltott téged!”

Ezt hozza, hozta tehát Ferenc pápa: az irgalom üzenetét. Amit viszont sokan hiányolunk vagy kevesellünk, az a belső közösség összetartó elveinek a megerősítése.

Hiszen egy tábori kórház csak akkor működhet hatásosan, ha van egy hitében és tudásában erős, képzett és tettre kész orvosi-ápolói gárdája – amely mögött pedig ott kell lennie egy hitében erős, hétköznapi életében viszonylag kiegyensúlyozott és példamutató tömegnek, amely a tábori kórház missziósainak munkáját támogatja, hátországát biztosítja. Ennek a csöndes hátországnak a hite mintha nem kapott volna elég támogatást, fogódzót Ferenc pápától az elmúlt nyolc évben.

De valóban nem kapott? Vagy csak nem jutott el hozzánk elegendő lelki megerősítés, tanítás? A Magyar Kurír önálló rovatában elolvasható a pápa valamennyi nyilvános megszólalása, még a Twitter-üzenetei is. Vajon hány emberhez jutottak el? (Tudjuk-e például, hányszor említette meg a pápa nyilvánosan a közelgő magyar–szlovák utazását, és hogy milyen lelkülettel készült rá?) A helyzet az, hogy még a hívő katolikusok többsége is a liberális vagy a konzervatív hír- és politikai oldalakról értesül először Ferenc pápa egy-egy szövegkörnyezetéből kiragadott mondásáról, annak többnyire fals értelmezéséről. Olyan médiumokból, amelyek vagy kisajátítják a pápa egy-egy mondását a saját önigazolásukra, vagy a pápát ki nem állhatják. És csak jó esetben néz utána az eredetinek valamelyik egyházi médiumban. Sajnos én sem vagyok kivétel.

Ferenc pápa visszavonhatatlanul elviszi a távoli csodálat lehetőségét.
II. János Pál óta egyre csak fokozódik a média hatalmas térnyerése, és elveszi a tiszteletet tápláló megismerhetetlenség, ritka megpillanthatóság, távoli csodálat lehetőségét. Ma már mindennap láthatjuk bármelyik közszereplőt, így a pápát is a körme hegyétől a haja száláig, a fájós derekáig, szinte az ottlét élményével. Hallhatjuk minden meggondoltan és meggondolatlanul odavetett szavát, nyelvbotlását vagy aranymondásait, szinte az „ott és akkor” illúziójával.

Hús-vér, néha csillogó, máskor esendő embert hoz nekünk saját személyében, vezetőként. És ilyenek lesznek majd szükségszerűen az utódai is a pápai székben.

Ferenc pápa elviszi tőlünk azt a hitet is, hogy minden magát katolikusnak valló ember kétkedés nélkül, egységesen felsorakozik a mindenkori pápa mögött.
Ezt valójában csak addig hihettük, amíg a szocializmus hírzárlata elfedte előlünk a valóságot; a rendszerváltás óta viszont előttünk is nyilvánvalóvá vált a II. Vatikáni Zsinat reformjait követő jelentős kettészakadás, a tradicionalista kisebbség fájdalmas leválása és távolodása a pápához (és zsinathoz) hű egyház testéről. És ugyanennek az előképe ott volt már a 19. században is, az I. Vatikáni Zsinat után az ókatolikusok elszakadása, akik nem tudták elfogadni a zsinat új dogmáit. Ferenc pápa személye még tovább növelte a megosztottságot: immár belül is van egy hangos kisebbség, akik katolikusabbak a pápánál, és akiknek a hatása a közösségi médiában, az interneten számarányuk többszöröse. Szélsőségeseik pedig egyenesen antikrisztusnak tartják a mostani pápát.

Ferenc pápa végképp elviszi tőlünk, katolikusoktól mindazokat az uralkodói, hatalmi és gazdagság-jelképeket, amelyeket már elődei kezdtek kivonni a használatból.
Múzeumba kerülnek az embermagasságot meghaladó palástok, az uszályok, amelyekhez három segítő kellett, hogy a pápa járni tudjon bennük, a hermelinszegélyes körgallérok és fejfedők, a pápai díszernyő és a hatalmas strucctollas legyezők mint hatalmi jelvények, a tiara (a három aranypántos pápai korona, amelyet ma már csak pápai címereken láthatunk), a pápai hordszék… Valamennyi tradicionális viseleti vagy használati darabról lehet tudni, hogy mikor, melyik században váltak a pápák megjelenésének részévé, így tehát ahogy bekerültek, úgy egyszer ki is kerülhetnek.

Mégis hiány- és bizonytalanságérzetet okozhat ez a folyamat azokban, akik megszokták, vagy akik számára e pompázatos és szimbolikus jelentésű külsőségek összeforrtak hitük lényegével.

Ferenc pápa elviszi az egyértelmű magyarázatokat, a „majd én megmondom, mit és hogyan tegyél” tekintélyelvűségét.
Akik ilyen vezetőre vágynak, nagy hiányt élhetnek meg. Helyette Ferenc pápa anya- és pásztoregyházról álmodik. „Az egyház szolgái legyenek irgalmasak, kísérjék az embereket jó szamaritánusként, aki lemossa, megtisztítja és felemeli felebarátját. Ez a tiszta evangélium. Isten nagyobb, mint a bűn.” Olyan egyházat szeretne, amely nemcsak nyitva tartja a kapuit, hanem utána is megy a nem hívőknek, akik elkerülik a templomokat. Meg kell hallgatni őket, miért döntöttek így, még tisztelni is lehet az érveiket, és majd adódik lehetőség, hogy rávegyük őket a visszatérésre – vallja. „Ki vagyok én, hogy elítéljem?” – kérdezte szinte önmagától, szívből jövően egy kötetlen beszélgetés során, épp a melegek kapcsán. „Te vagy a pápa” – válaszolhatnánk neki. Ám ő nem gondolja, hogy a pápa elítélhet bárkit. Egy rossz tettet, egy terrorcselekményt vagy gyilkosságot igen, de nem a személyt, amíg meg nem ismeri indítékait. A Jézus tanítása szerint rossznak vagy rendetlennek minősülő cselekedet elkövetőjét, aki ráadásul vergődve keresi élete mélységeiből a kiutat, nem ítélheti el, csak irgalommal közeledhet felé. Ugyanezzel a lelkülettel mosta meg és csókolta meg egy börtön elítéltjeinek a lábát nagycsütörtökön – és mennyi ítéletet kapott érte! Hasonlóan tekint azokra is, akik az egyház számára „szabálytalan körülmények között, bonyolult helyzetekben” élnek: hozzájuk úgy kell közelednünk, mint akiknek nyitott sebeik vannak. „Ellátni a sebeket, ellátni a sebeket… És alulról kell kezdeni!”

Mindezeket a régi fogódzókat, megszokásokat, elvárásokat jelképesen és valóságosan is elviszi. De mit hoz helyette?

Úgy tűnik, „csak” önmagát, ő pedig egyik példaképének, Boldog Fáber Péternek a 21. századi mása szeretne lenni. Boldog Fáber Péterről addig nem is hallottunk, amíg a pápa nem emlegette: a jezsuita rend alapítójának, Szent Ignácnak egyik legelső társa volt. S hogy mi ragadta meg Ferenc pápát, Jorge Mario Bergogliót Boldog Péterben? „Az, hogy párbeszédet folytatott mindenkivel, a legtávolabbiakkal, még az ellenfeleivel is. Egyszerű vallásossága, bizonyos fokú naivitása, szolgálatkészsége, a figyelmes belső megkülönböztetése. A tény, hogy nagy és erős döntések embere, ugyanakkor képes vonzó, nyájas lenni.”

Idézetek forrása: Jó napot! Ferenc pápa vagyok. Szerkesztette: Horváth Árpád SJ, Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, Budapest, 2014.

Véleménycikk

Egyszer felsorolta, mi mindenről szeretett dalt írni, többek között: földről, családról, otthonról, nehéz időkről, whiskyről, udvarlásról, házasságról, válásról, háborúról, börtönről, kárhozatról, üdvösségről, lázadásról, hazafiságról, tragédiáról, szívfájdalomról, szerelemről. Külön kiemelte: az édesanyjáról. És Istenről. Nem csoda, hiszen az egyházi zenék meghatározták az életét, azokat pedig gyerekként az édesanyjától hallotta először, majd a Mississippi-folyó környéki gyapotföldeken dolgozva maga is énekelte. Később lemezen is kiadta őket Anyám himnuszos könyve címmel, s a kedvenc albumaként emlegette. Pedig sokáig nehezen vette rá magát a Biblia forgatására, ám akkor egy szuszra elolvasta az egész Újszövetséget. Utána azt hirdette, „Krisztus evangéliumának mindenkor nyitott ajtónak kell lennie, rajta üdvözlőtáblával bárki számára”. Talpig feketébe is azért öltözött először, mert felkérték gospeleket énekelni egy istentiszteleten, s a fekete ingét tartotta ehhez a legelegánsabbnak. Később dalt írt arról, hogy a feketét a szegényekért, az elesettekért is hordja, akik soha nem olvasták vagy hallották Jézus szavait, s onnantól fogva mindig ebben lépett fel, ő lett a zenevilág Man in Blackje. 

Kiút a sötétből a fényre

Valóban egész életében kiállt a szerencsétlen sorsúakért, köztük a rabokért – első börtönkoncertjét 1959-ben adta. Ahhoz azonban, hogy 1968-ban megszülethessen az első börtönkoncert-lemeze, egy évvel korábban le kellett mennie abba a bizonyos barlangba.

Addigra már az amerikai countryzene sztárja volt, egyúttal rabja az amfetaminoknak és a barbiturátoknak, amelyeket naponta többször – nem is gyógyszerként, inkább minden más helyett pótszerként – fogyasztott.

Volt, hogy a torka is kiszáradt tőlük, nem tudott énekelni, akkori önmagát utólag így jellemezte: „egy sétáló látomás voltam a halálról, s pontosan úgy is éreztem magam”. Az ominózus napon dzsipjével a Tennessee-folyónál lévő NickaJack barlangrendszerhez hajtott. Sok futballstadionnyi kiterjedésű területről van szó, ahol korábban már járt indián műtárgyakat keresni. Azt is tudta, sokan odavesztek már ezekben a barlangokban – ő is pont olyan messze szeretett volna mászni, hogy ne találja meg a kiutat, s hiába is keressék. Három órán át ment, zseblámpái lemerültek, elfeküdt a sötétben. „A fény hiánya is jól mutatta, hogy abban a pillanatban távolabb kerültem Istentől, mint valaha voltam” – emlékezett.

A legpusztítóbb magányról számolt be, amelyet életében érzett. „Azt hittem, elhagyom Őt, de Ő nem hagyott el engem – ismerte fel a bajban. – Egy nagyon világos, egyszerű gondolatra lettem figyelmes: nem én irányítottam a sorsomat. Nem én döntök a halálomról. Isten idejében fogok meghalni, nem pedig az enyémben. Nem imádkoztam (…), de ez nem akadályozta meg az Urat abban, hogy közbelépjen.” Hiába élte át ezt a fajta istenélményt, a teljes sötétségben fogalma sem volt, melyik alagútban kúszhatna tovább, hogy kijusson az útvesztőből. A föld mélyén nem volt sem illat, sem fény, sem más impulzus, amely vezethette volna. „Elkezdtem mászni minden irányba, amerre a sugallat vitt, előre tapogatva a kezeimmel, nehogy szakadékba zuhanjak, lassan és nyugodtan haladva, mint egy rák.” Cash végül lágy szellőt érzett, s tudta, hogy annak iránya jelzi a kiutat. Később fény is jött a barlang nyílása felől, amely előtt szerelme, későbbi második felesége, June és édesanyja várták egy kosár étellel és itallal. Érezték, hogy baj van, s valami a barlanghoz vezette őket, ahol Johnny autója állt. Hazafelé azt mondta nekik: „Ő megmentett attól, hogy megöljem magam”. Azt is megjegyezte, hogy kész elkötelezni magát az Úr mellett, s mindent megtesz, hogy megszabaduljon a drogoktól.

A vonal mentén járva

Ígéretét meg is tartotta. Néhány héttel később egy középiskolában hosszú idő után először teljesen tisztán lépett fel, s meglepve tapasztalta, hogy a színpad ajzószerek nélkül nem is olyan félelmetes hely, mint gondolta. 1968-ban aztán rögzítette a Live at Folsom Prison börtönlemezt, ’69-ben feleségül vette June-t, és elindult a saját televíziós showja, ’70-ben pedig megszületett fiuk, John. Rájött, hogy a józanság neki való. Így összegezte megújult kapcsolatát a Teremtővel: „Életem legnagyobb öröme az volt, hogy már nem éreztem magam elválasztva Tőle. Most Ő a tanácsadóm, a szikla, amelyen állhatok.” Így értékelődtek át egyik legismertebb dala, a Walk the Line sorai is: „Mivel az enyém vagy, a vonal mentén járok.”

Ugyanakkor azt is meg kellett tapasztalnia, hogy a megváltás nem ruházható át, mást nem menthet meg a démonaitól.

A Greystone Chapel című dalt, amely egy börtönkápolnáról szól, ahol azok lelkét is felszabadítja az Úr, akiknek a teste rab, Glen Sherley fogvatartott írta. Ez Casht annyira magával ragadta, hogy elő is adta, majd három éven át lobbizott Sherley feltételes szabadlábra helyezéséért, még Ronald Reagant, Kalifornia akkori kormányzóját is felhívta. Sherley-t 1971-ben bocsátották szabadon annak köszönhetően is, hogy Cash munkát adott neki a zenekara mellett. A férfi azonban nem tudott beilleszkedni a csapatba, kirúgták, ismét a drogokhoz menekült, és hét évvel később véget vetett az életének. Cash első házasságából származó egyik lánya, Rosanne később azt mondta, az apja egészen addig hitt abban, hogy másokat is meggyógyíthat.  

Kép

Johnny Cash és June Carter - Kép: Wikipedia

A zenész időközben mély barátságot kötött Billy Graham evangélista-prédikátorral is, részben a beszélgetéseik ihlették a Gospel Road című filmet, amelyet Cash 1973-ban Jézus életéről készített (később, 1986-ban Pál apostol életéről pedig regényt írt, Man in White – Férfi fehérben címmel). A Gospel Road forgatókönyvírója és narrátora is Johnny Cash volt, Mária Magdolnát pedig a felesége alakította. Cash egyszer azt mondta: „Az Európába, Ázsiába és Ausztráliába tett utazásaim során rájöttem, hogy az evangélium az egyetlen tan, amely valóban működik és minden emberre érvényes. De amikor egy felekezet azt kezdi érezni – vagy ami még rosszabb, tanítani –, hogy az Ige csak az ő sajátos értelmezésében nyitja meg az ajtót a Mennyország felé, akkor veszélyesnek is érzem.” Az is jellemezte tehát, hogy igen árnyaltan látta az egyházi szervezetek hibáit, és – miként a legtöbb hívő – olykor kételkedett is. De az útról már soha nem tért le.

A hetvenes évektől szokatlan „tizedformát” ajánlott fel: minden tizedik dala, amelyet felvett, vallási himnusz vagy gospel volt.

Párjával, családjával a bibliai helyszíneket is újra meg újra felkeresték Izraelben – meg is merítkeztek a Jordán folyóban –, miután June egyszer azt álmodta, hogy Johnny a Szentföldön prédikál, s ezt úgy értelmezték, hogy valamilyen módon Jézus nyomdokaiba kell lépnie. Végül csak azért nem állt ő maga is prédikátornak, mert felesége meggyőzte, hogy a dalaival még több emberhez juttathatja el az evangéliumi üzeneteket.

Mindig újra talpra állni

Greg Laurie, egyik életrajzi könyvének szerzője úgy fogalmazott: „Johnnyról a szentek azt gondolták, hogy bűnös, a bűnösök pedig azt, hogy szent. Valójában mindkettő volt.” Leginkább talán egy esendő, hétköznapi szent, ettől oly valóságos és hiteles. Egész életét küzdelmek kísérték: bátyját, Jacket, akire nagyon felnézett, gyerekkorukban szinte kettévágta egy fűrészgép. Ezért a balesetért az apjuk Johnnyt is hibáztatta. „Isten rossz fiút vett el” – mondta, miután sosem tudott megbékélni kisebbik fia művészi érzékenységével. Johnny bűntudata mindig megmaradt, ahogy a kettősség is: szíve szerint már a zenészi karrierjét is gospelekkel kezdte volna, csak a kiadók kezdetben nem voltak vevők rá. Közben viszont jó néhány éjszakát töltött rács mögött kisebb vétségekért, egyszer például nagyobb mennyiségű amfetaminnal bukott le a mexikói határon, egy másik esetben pedig droghatás alatt egy elszabadult tábortűzzel még egy erdőt is felgyújtott (ezt 82 ezer dollárja bánta). „Keresztény művész vagyok (…), de rögtön bevallom, hogy én vagyok a legnagyobb bűnös közülük” – utalt egyszer az elítéltekre az egyik börtönkoncertje kapcsán. June viszont csak azzal a feltétellel ment hozzá, hogy rendbe szedi az életét. Johnny neki és az Úrnak köszönheti, hogy nem csatlakozott az öngyilkos vagy túladagolásban elhunyt sztárok táborához.

Annyiban mindenképp Jézus nyomán haladt, hogy a társadalom peremére szorult bűnözők elé is kiállt Istenről és a megváltásról énekelni, hiszen pontosan tudta, milyen elesni, talpra állni, majd újra elesni.

Volt egy első házassága is, amelyben nem tudott férjként és apaként helytállni, és elhagyta feleségét, Vivian Libertót négy lányukkal együtt. Később a leszokás az alkoholról és a gyógyszerekről (egyikkel tompította a másik mellékhatásait) sem egy lépcsőben sikerült neki. Még a nyolcvanas évek elején is járt kezelésre. A fájdalomcsillapítók szedésébe azért esett vissza, mert többször is rájuk kényszerült: 1981-ben például megtámadta egy strucc, amely eltörte a bordáit, a hasi szerveit pedig csak a hatalmas fém övcsatja óvta meg a madártól.
Életútja mindenesetre azt üzeni, a hibák után is van újrakezdés – bárkinek. Neki ehhez kellett June is, akinek már az 1956-os első találkozásukkor megígérte, hogy egyszer feleségül veszi (noha még mindketten házasok voltak mással). Végül 2003-ig lehettek együtt, amikor June májusban, Johnny pedig szeptemberben adta vissza a lelkét a Teremtőnek. Cash a kedvese nélkül töltött utolsó négy hónapjában is 60 dalt írt, amelyeket felénekelni már nem tudott. Larry King legendás műsorvezetőnek azt vallotta: „Az élet – ahogy Isten nekem adta – csupán egy tálca volt. Az élet aranytálcáját tette elém. Gyönyörű volt.”

Források:
 Johnny Cash – Patrick Carr: Johnny Cash önéletrajz
 Greg Laurie: Johnny Cash: The Redemption of an American Icon
 Michael Streissguth: Johnny Cash: The Biography
 https://www.newyorker.com/books/page-turner/johnny-cashs-gospel
 https://www.godreports.com/2019/02/johnny-cash-walked-the-line-with-jesus/
 https://www.hopechannel.com/au/read/the-day-god-saved-johnny-cash