A történet

Mostani történetünk, a „Fegyvertelen katona” című film hősét, Desmond Dosst (Andrew Garfield) a második világháború hozza embert próbáló helyzetekbe. Nem elég, hogy harcba vonul, és a csatatéren rengeteg szörnyűséggel és embertelenséggel találkozik, még saját bajtársai és felettesei is megnehezítik a helyzetét: megpróbálják kikezdeni Doss meggyőződését és hitét. Doss felcsernek jelentkezik a hadseregbe, mert úgy érzi, ő is tenni szeretne valamit a hazájáért, ám lelkiismereti okokból nem akar fegyverhez érni. Úgy fogalmaz, hogy nem életeket kioltani megy a háborúba, hanem azért, hogy minél több életet megmentsen.

Már a kiképzésen meggyűlik a baja a protokollal és a feljebbvalóival, de ő elszántan kitart saját elhatározása mellett. Még a hadbíróság és a börtön lehetőségét is vállalja, ha szükséges, de elképzelhetetlennek tartja, hogy meghazudtolja saját magát.

Állhatatossága, rendíthetetlensége végül neki kedvez, és némi szerencse folytán hamar a harctéren találja magát, immár tényleg fegyvertelenül. Társai furcsa rosszallásának helyét pedig szép lassan átveszi a tisztelet és a csodálat. Doss végül 75 embert mentett ki az ellenséges vonalak mögül, fegyver nélkül, pusztán a saját elszántságában és bátorságában bízva, szinte végkimerülésig hajszolva önmagát annak érdekében, hogy minél több társát hozza le élve a hegyről.

Önazonos élet

Ha csak kicsit is nyitott szemmel járunk, akkor észrevehetjük, hogy kettősség van a világban. Egyfelől minden elértéktelenedik, pótolható, cserélhető, nem számít, mert van másik. Fel lehet cserélni az erkölcsöt a szabadosságra, az elveket pénzre, hatalomra, befolyásra, mindezt sokszor az önmegvalósítás és önérvényesítés köntösébe burkolva.

Másfelől jelentéktelen dolgok értékelődnek fel: tárgyak, márkanevek, illúziók válnak fontossá, egyfajta kvázivalóságban éljük az életünket, miközben lassan kivesznek a keretek, a szabályok, és az olyan igaz értékek, mint például az élet, a hit, a hála, a tisztelet, a szeretet, a köszönet, a megbecsülés, az alázat vagy éppen az önzetlen segítségnyújtás. Az, amikor nem vélt vagy valós haszon reményében cselekszünk, hanem pusztán azért, mert jólesik, örömöt okoz számunkra vagy a másik embernek.

A „Fegyvertelen katona” című film népszerűsége talán éppen annak köszönhető, hogy nézőként úgy érezzük, több ilyen ember kellene a világunkba, aki magabiztos, akkor is, amikor mások helytelen dolgokra kényszerítik, aki akkor is önazonos és önmaga tud maradni, amikor nehéz, mert nagy a nyomás.

Kiállni amellett, amiben hiszünk

Ne azért ússzunk az árral, mert kényelmes vagy könnyű, hanem mert mi magunk úgy akarjuk. Fontos kiállni amellett, amiben hiszünk, mert senki más nem fogja ezt megtenni helyettünk.

A konformista viselkedés sok esetben adaptív és hasznos, de vannak olyan helyzetek, amikor szembe kell menni a konvenciókkal és követni a belső megérzéseinket, önmagunk és mások érdekében egyaránt. Ez sokszor egyáltalán nem könnyű, hiszen szeretünk megfelelni a körülöttünk élők elvárásainak, és nem túl jó érzés kilógni a sorból.

Solomon Ash nevéhez fűződnek a konformista viselkedést vizsgáló kutatások, amelyek már hatvan évvel ezelőtt is megállapították, hogy mennyire nehéz a többségtől eltérő vélemény mellett kitartani.

Ash híres kísérleteiben különböző hosszúságú vonalak közül kellett kiválasztani az egyenlő méretűeket. A kutatásban a résztvevők egymás után válaszoltak, a kísérleti személy utolsó előttiként, ugyanis a kísérleti személyen kívüli résztvevők valójában a kísérletvezető beépített emberei voltak, akik olykor a vezető utasítása alapján rossz vonalat választottak. Az eredmény szerint a kísérleti személyek 75 százaléka legalább egyszer nem tartott ki a nyilvánvalóan és egyértelműen helyes válasz mellett, hanem alkalmazkodott a többi résztvevő véleményéhez. Pedig itt csak vonalakról volt szó, és hadbíróság sem fenyegetett volna senkit, ha a többiektől eltérő választ jelölt volna meg.

Persze a való életben többnyire kicsit komplexebb problémákkal és kérdésekkel találjuk magunkat szemben, és mivel ezek általában szubjektív tényezőket is tartalmaznak, könnyebben nyilvánítunk a többségtől eltérő véleményt, főként abban az esetben, ha találunk olyan szövetségest, aki egyetért velünk.

A csoportnak ellentmondani és a szociális normákat megsérteni nemcsak azért nehéz, mert attól félünk, hogy a többiek megkérdőjelezik a képességeinket, a józan eszünket vagy az ítélőképességünket, hanem azért is, mert az egyet nem értésünk a csoport számára is azt közvetíti, hogy mi sem gondolunk sokat az ő képességeikről, józan eszükről vagy az ítélőképességükről.

Még ha nincsenek is ilyen jellegű előítéleteink, mint ahogy filmünk főszereplőjének, Dossnak sem voltak, a kívülállók számára mégis ilyen benyomást kelthetünk, ami nem fog népszerűvé tenni bennünket a szemükben. Senki sem kedveli, ha valaki különbnek akar látszani, vagy ha valóban különb, mint ő, hiszen ez a saját gyengeségeivel szembesíti őt. Szeretnénk, hogy szeressenek, ezért gyakran inkább feladjuk önmagunkat. Doss az ellenpéldát mutatja meg számunkra: ha az önazonos magatartás nem csupán fura különcség, hanem altruizmussal és kitartással párosul, akkor tiszteletet fog kivívni.

Hogyan mondjunk nemet?

Talán a legnehezebb nemet mondani, hiszen ez egyértelmű visszautasítás. Érdemes azonban tudatosítani, hogy ilyenkor nem a másik személyére, hanem csak a kérésére mondunk nemet. Nem önzőség kitartani az elveink és az elhatározásunk mellett.

Túlzott szabadkozás helyett elegendő, ha egyszer elnézést kérünk, ezt követően pedig megfogalmazzuk a döntésünket. Természetesen az sem számít hibának, ha a másik reakciójának meghallgatása után kompromisszumba bocsátkozunk, de lényeges, hogy ez ne bűntudatból vagy megfelelési vágyból, hanem a szabad elhatározásunkból fakadjon! Ebben a folyamatban talán az segít a legtöbbet, ha saját magunk számára is megfogalmazzuk az elveinket és a céljainkat, illetve az utóbbihoz vezető terveinket. Az elveket és a célokat nem érdemes egy-egy ellenkező irányú kérdés miatt felülbírálni, de a célhoz vezető utak, vagyis a tervek változhatnak, ezeket időnként érdemes megvizsgálni és rugalmasnak lenni.

Bátran élni

A bátor élet nem egyenlő a félelmek nélküli élettel. Valójában azt jelenti, hogy tisztán látjuk a ránk leselkedő veszélyeket, mégsem futamodunk meg. Amikor a legtöbben menekülnének, a bátor ember marad, de nem azért, mert nem fél, hanem mert képes különválasztani az érzést a cselekedettől. Doss számára a hite segíti az elhatározása melletti kitartást, ez alakítja cselekedeteit, de nehéz helyzetben is ehhez tud menekülni:

„Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is. De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el!” (Ézsaiás könyve 40:30-31)”

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A 16. század elején a spanyolok által meghódított óriási területek perszonáluniója volt az első olyan gyarmatbirodalom, amelyikről büszkén állították, hogy soha nem nyugszik le fölötte a nap. A mai Spanyolország és Portugália területein kívül hozzátartozott még Németalföld, Burgundia, Nápoly, Szicília és Szardínia, valamint részei voltak az újonnan felfedezett karib-tengeri és dél-amerikai területek csak úgy, mint a Fülöp-szigetek.
Az óriási amerikai területek rengeteg aranyat és ezüstöt termeltek. A kincseket masszív hajók hordták az Atlanti-óceánon át Spanyolországba, ám ennek a példa nélküli gazdagságnak olyan hátulütői is voltak, amelyeket abban a korban még senki nem látott előre. A sok nemesfém inflációt okozott, miközben a jómódú és drágán működő spanyol gazdaság képtelen volt versenyképes áron exportálni az áruit. Alapvető élelmiszerekből, például búzából is importra szorultak, így a megdöbbentő mennyiségű pénz megállíthatatlanul folyt ki a kezükből, és a többi európai hatalmat gazdagította. Rendszeresek voltak az államcsődök, a 16. század közepétől száz évig nagyjából tízévente következtek be. Ráadásul – bár a világbirodalom stabil és erős katonai hatalommal rendelkezett – a franciák, az angolok és a szabadságra vágyó németalföldi államok egyre komolyabb veszélyt jelentettek.

A 17. századra a válság már nagyon komoly méreteket öltött. 1661-ben végre megszületett az ötvenhat éves IV. Fülöp király első és egyetlen fiúgyermeke, Károly, akire nagy feladatok vártak. Felnőve neki kellett volna átvennie a trónt idősödő, beteg apjától, és kezdenie valamit a válságból válságba tántorgó spanyol birodalommal. Sajnos azonban nagyon hamar kiderült, hogy a kisfiúval komoly bajok vannak. Beteges volt: az összes létező gyerekbetegséget elkapta. Hatéves koráig kanyarós, bárányhimlős, majd rubeolás és himlős is lett. Mindezeket túlélte ugyan, de olyan mértékben legyengült, hogy nyolcéves koráig járni sem tanult meg rendesen. Ráadásul a családjában elterjedt, betegesen előreugró Habsburg-álla és hatalmasra duzzadt nyelve annyira erősen eltorzította az arcát, hogy beszélni is csak négyéves korára tanult meg. Mint a trón egyetlen lehetséges örökösét, annyira óvták a világtól, hogy mindenhová hordszéken vagy hintóban vitték, a taníttatását pedig tizennégy éves koráig elhalasztották.

Fülöp király 1665-ben meghalt, így a fiúcska II. Károly néven beteges, állandóan szenvedő és butácska gyerekként került egy világbirodalom trónjára.

Erre a birodalomra pedig rossz idők jártak. A legnagyobb veszélyt az állandóan, szinte programszerűen háborúzó XIV. Lajos francia király jelentette, aki jogot formált a németalföldi tartományokra, a spanyol trónra pedig az unokáját, Anjou Fülöp herceget szánta. A gazdaságilag és katonailag is megroggyant Spanyolországnak mindennél nagyobb szüksége lett volna egy erős uralkodóra, ehelyett csak egy állandó életveszélyben betegeskedő kisfiú, illetve a nevében régensként kormányzó anyja, Mariana Engracia Álvarez de Toledo Portugal y Alfonso-Pimentel állt rendelkezésre.

Az idő egyre jobban sürgette a dinasztiát, mivel Károly egészsége folyamatosan hanyatlott. Valószínűleg egy veleszületett többszörös hipofízis-hormonhiány betegségben szenvedett, ami miatt alacsony maradt, alig érdeklődött a környezete iránt, izomgyengeséggel és terméketlenséggel kellett szembenéznie. Ugyanakkor a szintén veleszületett renális tubuláris acidózisa miatt a veséje nem tudta a vizelettel kiválasztani a savakat, ami miatt rendszeresen véreset vizelt, gyenge izomzattal és a testéhez képes óriási fejjel kényszerült élni. Ezek a betegségek kifejezetten genetikai eredetűek, ami a Habsburg-család évszázadokon át tartó belterjességére tereli a gyanút.

Európa valaha élt legbefolyásosabb dinasztiája mindig is féltette a hatalmát, ezért a legbiztosabb megoldásként önmagán belül szervezte az uralkodói frigyeket. A másodfokú unokatestvérek házassága rendszeresnek számított, de gyakran elsőfokú unokatestvérek vagy ennél közelebbi rokonok is egybekeltek.

IV. Fülöp például a saját unokahúgát vette feleségül, így szegény II. Károly nagyanyja egyben a nagynénje is volt. Ma már köztudomású, hogy miért veszélyes ez. Mindenkinek a génállományában előfordulnak hibás gének, de nem túl valószínű, hogy a házastársában ugyanezek a hibák fordulnak elő, ezért nem nagy az esély arra, hogy a gyerekeik éppen ezeket fogják örökölni.

Minél közelebbi rokonnal születik azonban közös gyerekük, annál nagyobb a valószínűsége, hogy ugyanazt a hibás gént mindkettőjüktől megkapják.

Egy belterjességi együttható nevű mutatószám éppen ezt a valószínűséget mutatja meg. II. Károly esetében ez az érték 0,25 volt, ami azt jelenti, hogy minden negyedik génje jelen volt mindkét szülője genomjában. Ez a szám kétszer akkora, mint amit az apja és az anyja vérfertőző házassága önmagában jelentett volna. Az ok az évszázadok alatt kötött rengeteg rokonházasság miatt felhalmozódó nagy mennyiségű káros mutáció volt. Egy kutatás, amelyet a Santiago de Compostela-i egyetemen végeztek, tizenhat nemzedéken, több mint háromezer emberen át követte végig a Habsburg-dinasztia leszármazási vonalát, és ijesztő eredményekre jutott. A Spanyolország egyesítésétől II. Károly idejéig létrejött tizenegy házasság közül kilenc közeli vérrokonok között köttetett, a harmincnégy gyerek közül tizenhét még a tizedik születésnapja előtt meghalt, tízen pedig az első születésnapjukat sem érték meg. Ez a halandóság jóval nagyobb arányú volt, mint a korabeli falusi lakosságé.

A király családjának erről persze fogalma sem lehetett, ezért szereztek egy feleséget a tizennyolc éves Károlynak. Orleans-i Mária Lujza szép reményű, csinos tizenhét éves hercegnő volt, érkezése kezdetben felpezsdítette a spanyol udvart. Károly azonban hiába lett szerelmes belé, az új királyné elborzadva látta, milyen visszataszító és beteges külsejű fiúnak kellene utódokat szülnie.

Akármi történt is a hálószobában, Mária Lujza nem esett teherbe. Bár valószínűnek tűnt, hogy II. Károly vagy nemzőképtelen vagy teljesen impotens, az etikett szerint természetesen a királynét kellett hibáztatni. Károly folyamatosan az őrület szélén egyensúlyozott, főleg, amikor anyja parancsára előásták IV. Fülöpöt a sírból, és a fiúnak a holttest mellett kellett aludnia. A beteges rituálét azért hajtották végre, mert az anyakirályné abban reménykedett, hogy a fia így majd képes lesz megtermékenyíteni a feleségét. A fiatal királyné ezalatt depresszióba esett, csak az evésben lelt örömöt, betegesen elhízott, majd tíz év házasság után vakbélgyulladásban meghalt.

A következő feleséget egy köztudottan termékeny családból választották ki. Neuburgi Mária Anna maga is egy népes család tizenkettedik gyermeke volt, a spanyol Habsburgok utolsó reménye.

A tét nagy volt, hiszen, ha Károlynak nem születik utódja, kihal a Habsburgok spanyol ága, és a trón oldalági leszármazottakra vagy idegen hatalmakra száll.

Ekkor pedig megtörténhet a legfélelmetesebb dolog: XIV. Lajos Franciaországa az összegabalyodott uralkodói házasságok és leszármazási vonalak kihasználásával magába szippantja Spanyolországot. Akármennyire reménykedtek is azonban, a genetikát nem tudták kicselezni. Károly soha nem lett apa. Második házasságának tíz éve alatt – Mária Anna beszámolói szerint – még közel sem került ehhez.

1700 őszén aztán elszállt minden remény. Károlynak jártányi ereje sem volt, enni egyáltalán nem tudott, végül november elsején meghalt. A boncolási jegyzőkönyv beszédes. A király szíve „borsszemnyi méretű” volt, a tüdeje megbarnult, a belei elrothadtak, egyetlen heréje megfeketedett, a koponyája pedig tele volt vízzel.

XIV. Lajos csak erre a hírre várt. Kijelentette, hogy V. Fülöp néven a saját unokáját ülteti a spanyol trónra. Európa nagyhatalmai azonnal akcióba léptek, és a következő évben kitört a spanyol örökösödési háború. Ahogy kétszáz évvel később Ferenc Ferdinánd meggyilkolása volt az a szikra, amelyik begyújtotta az első világháború lőporos hordóját, a spanyol trón megüresedésével is beláthatatlan események indultak meg. A belterjes házasságok során felhalmozódott genetikai rendellenességek és egy nemzőképtelen király személyes tragédiája csaknem összeurópai konfliktushoz vezetett. Részt vett benne Spanyolországon, Portugálián és Franciaországon kívül a Habsburg Birodalom többi európai tartománya, Bajororoszág, Poroszország, több más német tartomány, Anglia és Hollandia is. A háború tizenhárom évig tartott, hullámverése a Rákóczi-szabadságharctól a brit Anna királynő észak-amerikai hadműveleteiig ért el, és több százezer áldozatot követelt.

Az eredeti musical 1965. november 22-én debütált a washingtoni Square Színházban. Az első európai bemutatót Madridban tartották, majd Londonban láthatta a közönség. Harmadik alkalommal 1971-ben, Budapesten mutatták be a nemes lovag gondolatébresztő történetét, éppen az Operettszínházban, akkor Darvas Ivánnal a címszerepben.
Don Quijote szélmalomharca sokunk számára nem ismeretlen: a történet arra keresi a választ, hogy milyen lenne a világ, ha abban a szeretet, az elfogadás, a gyengédség és a szolidaritás uralkodna. Vajon mit tudunk kezdeni napjainkban a lovagi nemeslelkűséggel, tisztasággal, a lovagi eszményekkel?

Netán az egész csak egy „álom, mit nem láttak még!?”

A középkori Don Quijote-történetet a La Mancha lovagja című musical szerzői egy keretjátékkal gazdagították. A darab főszereplője az író, Cervantes. Ő játssza el Alonso Quijana nemest, aki maga Don Quijote. Így jelenik meg a színház a színházban. Az álom, a fantázia és valóság között ily módon összemosódó határt a Budapesti Operettszínház előadásában a díszlet emeli ki. Az áttetsző, a történet előrehaladtával különböző színekben, fényárban úszó üvegfelületek, akárcsak a tükröződések - amelyekben néha önmagunkat is látjuk - mind azt erősítik, hogy Don Quijote utazása egyfajta transzcendens belső utazás. Ebben az utazásban pedig a szeretet és a hit az, ami mindent átminősít: a sötét alakok színessé válnak, Aldonza pedig nem Aldonza, hanem Dulcinea, a fogadó pedig egy kastély. 

Vincze Balázs rendező koncepciójában Don Quijote a mai kor embere lesz a Budapesti Operettszínház előadásában, aki bejárja az élet sötétebb és derűsebb oldalait.

A vizuális effektusokban gazdag látvány sem vonja el a figyelmet az előadásban fellépő művészek tehetségéről. A darab üzenete akkor hatásos, ha ott lüktet benne őszintén, mély átéléssel a művész lelke. A szívszorító történetben jelen van a humor, a koreográfiában a játék, a váltakozó ritmusú spanyol zenei világ pedig visszarángat a fikció világába. Bolba Tamás karmestert idézve „Ennek a musicalnak az a sajátossága, hogy minden egyes song magában hordozza az aktuális tragikum és komikum lehetőségét, a darab üzenete dalokban is megfogalmazódik külön-külön. Minden egyes dal önálló életet él, és rövidsége ellenére nagyon mély rétegeket érint”.

Az előadás díszlettervezője, Erdős Júlia Luca kortalan díszletet álmodott, amely a mű mondanivalójára fókuszál. A tisztán tükröződő, fényvisszaverő felületek önmagunk bebörtönzött lelkületét vetítik ki. A jelmezkoncepció teret enged egy autoreflexív olvasatnak: Fekete Katalin jelmeztervező szerint „a történetben Cervantes az, aki Don Quijoteként Aldonzából Dulcineát, a Kormányzóból Fogadóst, a Hercegből Tudóst varázsol. Jelmeztervezőként az motivált ebben a munkában, hogy az átalakulást, a mesébe vonódást segítsem egyszerűen és elegánsan. A történet előrehaladtával nem kerestem a színpadi realitást, a szükséges szereplő megjelenik átöltözéssel, jelmezváltással. Az eredeti kort megidéző ruhákat a képi költészet eszközeivel, a látványtervezővel egy átgondolt világba helyeztük.”

Don Quijote karaktere áttörve a sötétségen, kiábrándultságon, szeretetlenségen emel, épít, vigasztal, fényt visz a sötétségbe, örömöt, az élet értelmét oda, ahol nem jártunk még.

A mai korban nincs is ennél nagyobb szüksége semmi másra az embereknek. A darab minden korosztályhoz szól a mai kor válaszkereső küzdelmeiben, utolsó sorait pedig hazavisszük magunkban: „Mi mindannyian La Mancha lovagjai vagyunk”.

További információk és jegyek itt találhatók.

A főbb szerepekben többek között Homonnay Zsolt, Nagy Lóránt, Nádasi Veronika, Peller Anna, Dancs Annamari, Sándor Péter, Serbán Attila és Kerényi Miklós Máté láthatók.

Támogatott tartalom.

Ön eredetileg közgazdász, dolgozott pár évig a külkereskedelemben is. Hogyan lett bába?

A ’80-as években dolgoztam a külkereskedelemben, utána születtek a gyerekeim. Az első kisbabát elvesztettük, mert koraszülött volt, utána született még három gyermekem. Tizenöt évig voltam velük otthon. Addigra már lezajlott a rendszerváltás, a külkereskedelem már rég nem az volt, mint amilyennek én ismertem. Diákkorom óta vonzott a szülésznői és az orvosi pálya, de abban az időben az egyetemi felvételihez nálam nem voltak adottak a feltételek, például fizikából kellett volna felvételiznem, amit lehetetlennek tartottam. Amikor a gyerekeim nagyobbak lettek, akkor kerültem kapcsolatba a dúlasággal, a Magyarországi Dúlák Egyesületének alapító tagja voltam. 2002-ben a Debreceni Egyetem elindított egy olyan szülésznőképzést, amelyhez nem kellett előképzettség, eljött hát az én időm, hogy felsőfokú szülésznői képesítést szerezzek. Ezzel egyidőben Geréb Ágnes bábatanodájába jártam, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy rendszeresen összejártunk és megbeszéltük a szüléseket, illetve Ágnessel tartottunk az otthonszülések kísérésében, amiből sokat tanultam. A bábaság mint hivatás 2011-ben tudott kiteljesedni, ekkor született meg az a hazai rendelet, amely szabályozta az intézeten kívüli szülést. Akkor váltottuk ki az engedélyt, és saját praxist alapítottunk.

A saját szülésélményei mennyire befolyásolták a pályaválasztását?

Én minden gyermekemet kórházban szültem, de csak az első született Magyarországon. Az ő elvesztése rettenetesen nagy megrázkódtatás volt, és alapjaiban határozta meg a továbbiakat.

Annál a szülésnél az orvosok elkövettek egy rakat hibát. Ezek után nem tudtam volna még egyszer Magyarországon szülni. Hat évet töltöttünk utána az Egyesült Államokban, ott születtek a gyerekeim.

Ott biztonságban éreztem magam, szakmailag és emberileg is a helyükön voltak. Akkora kórházban szültem, ahol évente hétezer szülést vezettek le. Mindig tudtam, hogy a kórház szakmai szempontból nem nekem való terep, az elejétől fogva az volt az elképzelésem, hogy otthonszüléseknél fogok segédkezni, nem pedig kórházban, csak eleinte ennek az útja-módja még nem látszott.

Miért fontos, hogy hogyan szülünk? Mennyire határozza meg a szülésélmény a gyermekünkhöz fűződő kapcsolatot, a saját testünkhöz, nőiségünkhöz való viszonyt?

Meggyőződésem, hogy nagyon fontos. Egyrészt egy jó szülésélmény olyan önbecsülést tud adni egy nőnek, amely semmi máshoz nem fogható. A nő megtapasztalja, hogy a teste milyen fantasztikusan működik, és ebből sok erőt tud meríteni a későbbiekben is. Másrészt fontos, hogy a szülés során a babával való kapcsolat ne szakadjon meg, ne válasszák el őket egy pillanatra sem, hanem anya és baba végig együtt tudjon maradni. A kórházakban mindennapos gyakorlat, hogy elviszik a babát az édesanyától, az otthonszülésnél – ha minden rendben van, azaz az esetek 90 százalékában – viszont végig háborítatlanul együtt vannak. A baba életében pedig azért nagyon fontos a kapcsolat folytonossága, mert így tud töretlen maradni benne az ősbizalom. Így tudnak egymásra hangolódni, és a kapcsolatuk megalapozódni.

Ön az egyik első hazai bábapraxis alapítója. Hogyan látja, az elmúlt tíz évben, amióta legális, hogyan változott az otthonszülés megítélése?

Egyrészt bekerült a szélesebb köztudatba, hogy ez egy legális lehetőség, bár néha még mindig találkozunk olyannal, aki rácsodálkozik erre. Az otthonszülés iránti igény folyamatosan növekszik, a Covid ezt még nagyságrendekkel meg is növelte olyannyira, hogy jelenleg kétszer annyian jelentkeznek a mi praxisunkba otthonszülésre, mint ahány édesanyát ki tudunk szolgálni. Vagyis minden második megkeresést el kell utasítanunk. A kórházba szállításokkor is érzékeljük, hogy az otthonszülés egyre elfogadottabb a kórházi személyzet részéről, sok helyen már kompetens szakemberként tekintenek ránk, bábákra. Ugyanakkor sajnos még mindig vannak olyan kórházak, ahol átnéznek rajtunk. A javuló szakmai megítélés egyik oka, hogy a Semmelweis Egyetem szülésznőképzése magába foglal egy félévnyi otthonszülés tantárgyat, így a szülésznők megismerik az elveinket és a gyakorlatainkat.

A statisztikákat nézve azt látjuk, hogy az otthonszülések egyharmada először szülő nőknél történik, kétharmaduk már szült korábban. Levonhatjuk ebből azt a következtetést, hogy az otthonszülések jelentős része mögött a korábbi szüléseknél tapasztalt kórházi trauma húzódik meg?

Nagyon fontos faktor a kórházi trauma, mi naponta hallunk ilyen történeteket.

Másrészt az otthonszülést választók családi körben akarnak szülni, ez is fontos motiváció, illetve nem akarnak felesleges beavatkozásokat. Kontrollt szeretnének a saját szülésük felett, vagyis, hogy legyen beleszólásuk abba, hogy mi történik velük, tájékoztassák őket mindenről.

Motiváció továbbá számukra, hogy nem akarnak császármetszést. A császármetszés országos aránya közelíti az 50 százalékot, a mi statisztikánk 2 százalékot mutat. A két mintát nyilván nem lehet teljesen összehasonlítani, mivel akik nálunk szülnek, ők mind egészséges, komplikációmentes nők, de a különbség így is szembetűnő.

Mennyire erős az otthonszülés lobbiereje? Milyen messze vagyunk attól, hogy a társadalombiztosítás finanszírozza az otthonszülést?

Ettől még nagyon messze vagyunk. Pár éve benne voltam egy lobbicsoportban, ahol azon dolgoztunk, hogy az otthonszülést finanszírozza a TB. Akkor azt a választ kaptuk, hogy amíg az otthonszülés nem tömeges, addig ne is gondoljunk ilyesmire. Jelenleg messze vagyunk a tömegestől, a rendelkezésre álló (2016-17-es – a szerk.) statisztika szerint évente kb. ezer otthonszülés történik hazánkban, ez az összes szülésnek kb. az 1 százaléka. Ráadásul a statisztika a véletlen otthonszüléseket is magába foglalja, ami az összes otthonszülésnek nagyjából a fele.

Kép

Kép: Freepik

Még mindig vannak olyan kórházak, ahol a szülő nő nem választhatja meg a pozíciót, amelyben szül, ezekben az intézményekben kötelező az ágyon, háton fekve szülés. Ha megnézzük az otthonszülések statisztikáit, akkor azt látjuk, hogy az ágyon fekvést kevesen választják, legnépszerűbb a guggolva vagy állva szülés. Mi az oka annak, hogy sok kórházban olyan pozíciót kényszerítenek a nőkre, amit csak kis részük preferál?

Ezekben a kórházakban szokásjogok vannak, vagyis azért csinálják így, mert ezt szokták meg. Másrészt tartanak attól, hogy egy másik testhelyzetben milyen buktatók lehetnek. Például egy négykézlábas helyzetben a háton fekvéshez képest pont fordítva jön a kisbaba. Harmadrészt a személyzetnek az a legkényelmesebb, ha egy emelt ágyon fekszik a nő, a hátán. Ha guggol vagy szülőszéken ül, akkor térdre kell ereszkedni vagy le kell hajolni, és ott kell dolgozni, ami nem kényelmes, alázatot követelő.

Felmérésekből kiderül, hogy vannak olyan nők, akik képesek fájdalom nélkül szülni, sőt olyanok is, akik szexuális örömöt éltek át szülés közben. Utóbbiak arányát 0,3 és 21 százalék közé teszik. Sem a közoktatásban, sem a közbeszédben, de még az intézményesített szülés körül sem hallani erről. Ön szerint mi ennek az oka?

Én még nem tapasztaltam ilyet, ezért azt gondolom, hogy ez marginális jelenség. Elképzelhető, hogy a szülés egy pontján, a kitolásnál megél a nő szexuális örömöt, orgazmust, de hogy az egész szülés fájdalommentes vagy élvezetes legyen, azt nehezen tudom elképzelni.

Ha van valakinek egy fantasztikusan jó szülésélménye, amelybe nem szólt bele senki, úgy vajúdott, ahogy ő akart, olyan testhelyzetet vett fel, amilyet a teste diktált, és tudott befelé figyelni, az tud egy hihetetlen katartikus, felszabadító érzést okozni, ez abszolút létezik.

Pont ma látogattam egy ilyen édesanyát, aki arról számolt be, hogy milyen fantasztikus szülésélménye volt, miközben nagyon fájt neki. A tabusítás oka talán az, hogy Magyarországon szeretünk mindent a rossz oldaláról megközelíteni, ebben az esetben a fájdalom oldaláról. Hogy mit gondolunk a szülésről, abban nagyon benne van az, hogy mit hallunk a szüleinktől, nagyszüleinktől, mit látunk a filmekben. Másrészt a szülést nem tekintjük szexuális eseménynek, mert a szexuális részét tabusítjuk.

Az otthonszülést nem lehet időzíteni, így – gondolom – állandóan készenlétben áll. Hogyan lehet ezt a családi élettel összeegyeztetni?

Amikor elkezdtem egyetemre járni, akkor a legkisebb gyerekem is már kilencéves volt. Mára a gyerekek kirepültek, két unokám van. Szerencsére van mellettem egy támogató és házias férj, aki átveszi az otthoni feladatokat, amikor nekem mennem kell. Értelemszerűen nem esik jól, amikor szenteste tíz órakor el kell mennem itthonról, vagy lemaradok összejövetelekről, színházról, és ez sokszor terhes. A kollégáimmal beosztjuk az ünnepeket, karácsonykor például mindenkinek van egy szabadnapja, amit háborítatlanul a családjával tölthet.

Él egy kép a fejemben arról, milyen lehettél gyerekként: hazavitted az utcáról a beteg állatokat, otthon is volt saját kutyusod, rengeteget kérdeztél, olvastál a négylábúak viselkedéséről és az egyes fajták jellegzetességeiről. Mennyire lőttem mellé?

Való igaz, hogy mindig is szerettem az állatokat, és van bennem irántuk egy soha nem szűnő kíváncsiság. Hároméves voltam, amikor először láttam közvetlen közelről kutyust. Élt az utcánkban egy közepes termetű, bozontos fekete eb, persze gyerekként én őt óriásinak láttam. A környékbeliek nagyon féltek tőle, anyukám is, mert híre ment, hogy harapós. Egy nap édesanyámmal sétáltunk. Én előre szaladtan úgy húsz métert, és szinte belefutottam a kutyusba. Emlékszem, egyáltalán nem féltem a közelében. Egymás szemébe néztünk. Tudtam, éreztem, hogy nem fog bántani. A mai tudásommal úgy tudnám ezt megfogalmazni, látszott rajta, hogy elege van a világból, nem találja benne a helyét és végtelenül boldogtalan. Amikor anyukám elráncigált mellőle, én hátra-hátranéztem. Ő ugyanúgy állt, és nézett rám nyugodtan, azokkal a szomorú kis szemeivel. Sosem felejtem el ezt a találkozást.

Aztán lett egy Maszat nevű tacskóm hatévesen. Vele kísértek az iskolába, hazafelé pedig sétáltunk a patakparton. Érdekelt, mi zajlik a lelkében, hogyan viselkedik. Dr. Csikós Károly állatorvostól kaptam az első pozitív szakmai visszajelzést, amikor is Maszat álvemhes lett. Gyerekként fogalmam sem volt arról, mi az álvemhesség, de feltűnt, hogy Maszat boldogtalan és folyton „fészkel”, vagyis rongyokat gyűjt, rájuk fekszik és védi a helyét. Elkezdtem nyaggatni anyukámat, hogy vigyük orvoshoz. Miután a doktor úr megvizsgálta, odafordult anyámhoz, és azt kérdezte: „tudta, hogy az ön lánya észrevette az álvemhességet?”.

A szociális érzékenység, a kíváncsiság tehát nagyon korán kialakult benned. Az embereket is annyira kedveled, mint a kutyákat?

Megingathatatlanul hiszek az állatokban és az emberi erőben, az előretartásban. Főként az ember teremtő erejében. Hiszem, hogy ismereteinket, tapasztalatainkat és tudásukat át kell adnunk másoknak. Amikor tanítok, pont ezt teszem.

Nem azért teszünk szert szakmai tapasztalatokra, vagy kapunk tehetséget, hogy azt magunknak és magunkban őrizgessük.

Pedagógusi és bölcsész végzettséged van, mégsem ezen a vonalon dolgozol – professzionális szinten foglalkozol kutyákkal. Ismeretekben, technikákban gazdag oktatást nyújtasz nekik és gazdijaiknak, hogy kapcsolatuk harmonikus és élményekkel teli lehessen.

Három foglalkozást szerettem volna űzni: az egyik a tengerbiológia (a máig tartó víziszonyommal), a másik a kőművesség, mert négyévesen csodálatosnak tartottam, hogy a bácsik fenn alkotnak a magasban, és a munkájuk gyümölcse egy ház. A harmadik volt az állatokkal kapcsolatos munka. Utóbbi lett a befutó. A pedagógusi és bölcsész diplomák megszerzése után kutyamasszőri és habilitációs kutyakiképzői képesítést, valamint állatorvosi asszisztensi végzettséget szereztem a kutyatréneri diplomám mellé. 2015-ben indítottam a vállalkozásom, de már előtte is sok ismerősöm hozta hozzám a kutyusát.

Sokan, amikor családtagjukká választanak egy négylábút, nem feltétlenül tudják, mivel is jár ez pontosan. Nem csupán gondoskodni kell róla, illetve megfelelő körülményeket teremteni számára, hanem azzal is, hogy innentől kezdetét veszi a közös fejlődés, az egymástól tanulás kölcsönös folyamata.

Nálam a viselkedésterápia nem csupán a kutyáról szól. Ahogy említetted, a gazdikat is informálom, sokszor tükröt tartok, s így hárman, pontosabban négyen, Felhőcskével, az örök optimista kutyusommal együtt alapozunk egy új utat. (Azt szoktam mondani viccesen, hogy bár egyéni vállalkozó vagyok, de valójában társas vállalkozás az enyém, hiszen Felhővel együtt űzzük az ipart). Bensőséges kapcsolat ez, hiszen a gazdik beengednek a személyes életterükbe, az otthonukba, én pedig átsegítem őket a bizonytalanságukon, oldom félelmeiket, erősítem önbecsülésüket. Az egymás felé való érdemi odafordulásnak, a figyelem adásának alapnak kellene lennie a világban. A párkapcsolatban, a munkahelyen is. 2017 óta a nevem hivatalosan is védjegy a szakmában. A Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala őrzi a védjegyoltalom alatt álló, állat és ember kommunikációját segítő komplex programomat, amelynek része a széles spektrumú kutyaszemélyiség-feltérképező tesztsorozatom. Ez is mozaikeleme annak a mélyreható felmérésnek, kiértékelésnek, amely nélkül lehetetlen felelősen technikát választani, megoldási javaslatot tenni a viselkedés formálására. Minden érdeklődő gazdinak oktatok idegrendszer-elméleti alapokat is. Ez természetesen nem merül ki abban, hogy kolerikus vagy flegmatikus-e egy kutya… Hat-nyolcórás tananyagra érdemes gondolni.

Kép

Kép: Panyi Zita

Sosem érezted úgy, hogy az állatok társaságában lenni számodra egyfajta menekülés is? Menekülés a világtól, amely agresszióval, borzalmakkal teli.

Másfelől közelítek a válaszhoz. Apukám korán meghalt, gyakorlatilag nem ismertem, mert már előtte elváltak a szüleim. Ha bárminemű megismerési igényre elmaradnak a válaszok, egyfajta hiány jelenik meg, és nem történik meg az oldódás.

A megnyugvás elmarad, ám az erre való vágyódás többletenergiákat generálhat. Valószínűleg ezt az energiát fordítottam az állatok, jelesül a kutyák megismerésére.

És persze az emberi lélek rejtelmeinek boncolgatására. Túl vagyok egy rákos megbetegedésen is. Amikor megtudtam a diagnózist, nem töltött el félelem. Inkább mindenkit én nyugtatgattam magam körül. Ekkor sem menekültem a kutyák világába. Egyébként is tudtam, hogy nem lesz bajom. Ahhoz túlságosan sok tervem van még... Azt gondolom, egyenesen lehetetlenség bármi vagy bárki elől menekülni. Energiapazarlás. Az imént az erős jelzővel illettél. Én inkább hívom önismeretnek azt, ami jellemez. És legalább ilyen fontos a valóság meglátása. A pozitív szemléletemet és a céltudatosságot valószínűleg édesapámtól és Fentről kaptam ajándékba.

Előfordult, hogy kitetted a szűrét annak az udvarlódnak, aki nem igazán kedvelte a kutyusodat? Vagy annak, akit Felhőcske nem kedvelt?

Egyszer valaki olyan elánnal kezdte dögönyözni Felhőt, hogy szegényke felsírt. Egy kisméretű kutyához nem lehet így közeledni. Mi volt a terv? Nem látta, hogy nem borjúméretű? Hogy törékeny? Netán az „erejét” akarta prezentálni felém a kutyámon keresztül? Ezt ő annak hívja? Ezt gondolta a sikerhez vezető útnak? Az együttélés akkor jó, egy család akkor működőképes, ha mindenki elfogadja a másikat, beleértve a házi kedvencet is. Ahogy a Kedvesem elfogadja, hogy Felhő feljöhet időnként az ágyra, úgy én is tolerálom azt, hogy – velem ellentétben – ő hajnalban kel, és ennek engem érintő hatásai is vannak. Felhőtől pedig elvárom, hogy ha tőle kap utasítást, ugyanúgy teljesítse a kérést, ahogy nekem tenné.

Évekkel ezelőtt, egy tréninged után brutális kutyatámadás ért, a műtőasztalon végezted. Okozott ez törést az ebekbe vetett bizalmadban?

Az sosem fog megtörni.

Ha nem élne bennem mélységes tisztelet, megérteni és megismerni akarás a kutyák felé, akkor már rég feladtam volna ezt a hivatást.

Halk gondolat, hogy nem a kutyák miatt… Mancsos egy németjuhászmix volt, szépen kivárta, amíg véget ér az ötórás munkám, majd, amikor öltözködés közben hátat fordítottam neki, megtámadott. Sérült a mellkasom, mindkét kezem, a bokáim és az oldalam. Sokat tanultam ettől a kiskutyától. Megerősített abban, amit eddig is tudtam: fontos az alázat. Kutyákkal foglalkozom, és nem vagyok mindenható. Nem kell gyors, látványos „varázslat”, mert a viselkedésterápia nem produkció, nem színházi látványosság. Sokszor félévekben mérhető az eredmény. Ennek értelmezéséhez, elfogadásához kell a gazdi bizalma felém. A kórházban direkt nem kértem altatást. Tudtam, hogy sokk érte a testem és a pszichém; ha elaltatnak és frissen ébredek egy ilyen traumára, meglett volna az esély, hogy többet nem akarok kutyákkal foglalkozni. Márpedig én továbbra is velük akartam foglalkozni.

Caesar Millan világszerte ismert kutyapszichológust mostanság eléggé meghurcolják: állatok ellen elkövetett kegyetlenséggel vádolják, mert az egyik kutyája megtámadott egy malacot. Vannak, akik azt mondják, nem szívesen vinnék hozzá tréningre a kutyájukat, ugyanis ha ilyesmi előfordul, azzal a szakember hitelessége, rátermettsége kérdőjeleződik meg. Mit gondolsz erről?

Személyes jelenlét nélkül, hallomás alapján nemhogy tanácsot adni nem szoktam, véleményt formálni még kevésbé. Mielőtt egy agressziót mutató kutya megérkezik rehabilitációra, korábbi tapasztalatok tömkelegével rendelkezik. Rögzült viselkedési mintákkal bír. Mint mondtam, félévekben mérhető a változás a súlyosan traumatizált, extrém agressziót mutató kutyák esetén. Rengeteg múlik a gazdin, mennyire akar szembenézni a rá váró munka mennyiségével, mennyit hajlandó a saját személyiségén dolgozni, tenni a következetességért, az új ismeretek elsajátításáért. Tapasztalatból mondom, hogy a legproblémásabb ebekkel is el lehet érni viselkedésbeli javulást, még olyanokkal is, akiket korábban rendszeresen viadaloztattak.

Mi a helyzet az emberekkel? Vannak, akik régi támadás, harapás miatt tartanak a kutyáktól. Fel lehet oldani ezeket a traumákat? Lehet valakiből gazdi, ha korábban félt az ebektől?

Sok ilyen gazdival találkozom a munkám során. Egyéntől függ, ki mennyire oldódik fel. Ha valaki például megcsonkult egy kutyatámadás miatt, akkor nyilván nem reális cél, hogy elvigyem egy olyan falkatúrámra, ahol több kutyát egyszerre kell vezetnie. A reális cél ez esetben az, hogy az elméjét és a testi gesztusait (toporgás, gyors és ideges mozdulatok, hajigazítás) képes legyen tudatosan uralni, hogy még véletlenül se adjon okot a kutyának az agresszióra, és ne másolódhassék a saját túlfűtöttsége.

Kép

Kép: Panyi Zita

A másik példám egy anyukához kötődik, aki azzal keresett meg, hogy fél a kutyáktól, de nem szeretné, ha ez a félelme átragadna a gyermekére. Elkezdtünk dolgozni. Megtanítottam, hogyan jelzik a kutyák, ha félnek, ha frusztráltak vagy agresszívek. Illetve mit kell és mit nem szabad tenni frontális konfrontáció esetén. Amikor az anyuka a jeleket már 30 méterről felismerte egy kutyán, nagyobb lett az önbizalma, később pedig átadta tudását a gyermekének is.

Mikor jó egy kutyaviselkedés-terápia?

Ha a kutyus eredményt tud felmutatni, a gazdi önbecsülése és szakmai tájékozottsága növekszik, s ha a félelem átadja a helyét az örömteli kutyázásnak.

Kellő fegyelmezettséget, következetességet, nyugodt erőt, türelmet érdemes a kedvenceink felé sugároznunk. Ha az ember fejében nincs meg a bizonyosság, hogy a kutya meg fogja csinálni, amit kérünk tőle, akkor inkább ne is menjünk kutya közelébe. Mindig hangsúlyozom: kutyázni, viselkedésterápián részt venni nem egyenlő a látványossággal, a trendkövetéssel. Azt jelenti, hogy gazdiként fejlődöm, birtoklom a technikai ismereteket, és kapcsolódom a kutyámhoz.

Végezetül kérlek, áruld el, szerinted mi az a tulajdonság az állatokban, amit nekünk, embereknek sem ártana elsajátítanunk!

Hűséget, méltóságot például. Akár önmagunkhoz… Ők méltósággal viselik a betegséget, a sorsukat. Pontosan tudják, meddig terjed az erejük, és hol kezdődnek a korlátjaik. Az összetartozás, a család fontossága náluk első helyen áll. Együttérzően törődnek öreg társaikkal. A természetes úton a vadonban kialakult farkascsaládok tagjai képesek például előrágni a táplálékot a sérült társaiknak, anélkül, hogy ebből önérzeti kérdést csinálnának. Szeretetteljesen nevelgetik utódaikat, és képesek mindenről megfeledkezve játszani. 

Az ember azt gondolná, ha nem csinál semmi rosszat, akkor nincs mitől tartania, és nincs az a bíróság, amely elítélhetné. Az Áldozatok 2006 bebizonyítja: ártatlanból igenis pár perc alatt válhat áldozat. Olyan áldozat, akinek – miközben békésen sétál hazafelé – fejét gumibottal ütlegelik, kezét magyarázat nélkül megbilincselik, szemét gumilövedékkel kilövik, állkapcsát szilánkosra törik. A Skrabski–Bodoky alkotópáros e filmmel aláhúzza Kertész Imre mondatát, miszerint „bárhol, bármikor, bárkivel megfordulhat a világ".

A film kiindulópontja Gyurcsány Ferenc őszödi beszéde és annak nyilvánosságra kerülése, ami 2006-ban pár nap alatt feje tetejére állította az országot.

Az események hatása máig érezhető, különösen most, a 2022-es választás előtt. A vetítés első néhány percében még reméljük, hogy az alkotás nagy része csupán fikció, hogy azok a forradalmi helyzetre hasonlító atrocitások, amelyeket látunk a képkockákon, Budapest közterein valójában sosem történtek meg, ám az alkotók rövid idő alatt szertefoszlatják bennünk a kételyt és a „reményt”. Hivatalos dokumentumok, hátborzongató képsorok, 15 évvel ezelőtt készült, soha eddig nyilvánosságra nem hozott, a Havaria Presstől származó felvételek bizonyítják, hogy amit látunk, az igaz, s szó szerint véresen komoly.

Ma már történelem, hogy 2006. szeptember 18-án, az őszödi beszédre „válaszul”, megjelent egy tüntető tömeg a Kossuth téren, amely Gyurcsány távozását és új választások kiírását követelte. Petíciót is megfogalmaztak, amelyet a Magyar Televízióban akartak beolvastatni, követelésüket azonban elutasították. A feszültség egyre nőtt, a tüntetők nem tágítottak, majd a késő esti órákban összecsaptak a székház védelmére kivezényelt rendőrökkel, akik nem bírtak a tömeggel, s akiket magára hagyott a hatalom a tüntetőkkel szemben (szándékosan nem kaptak erősítést). A több órán át tartó székházostromban rengetegen megsérültek, a tüntetők mellett rendőrök is. A tüntetések és az összecsapások a következő napokban is folytatódtak. A székházostrom miatt revansot vevő rendőrök brutális kegyetlenséggel léptek fel a tüntetők ellen: engedély nélkül gumilövedékekkel lőtték az embereket, maradandó sérüléseket okozva. Mindeközben egyetlen vezető vagy parancsnok sem állította le őket, sőt kegyetlenkedésre is kaptak parancsot.

Kép

Részlet az „Áldozatok 2006” c. dokumentumfilmből

A dokumentumfilmben a rendőri brutalitás áldozataivá vált (érdemi tárgyalás nélkül, ártatlanul, szinte futószalagon hozott döntésekben elítélt) tüntetők és civilek, rendőrök, ügyészségi munkatársak és ügyvédek nyilatkoznak.

Az alkotók kíméletlen ütlegelésekről készült felvételeket nyomnak az arcunkba – a látvány és a hallottak olyannyira sokkolóak, hogy a székbe szegeződünk.

„Az utcán sétáltam, amikor a rendőrök a földre tepertek, ütlegeltek, aminek következtében két csigolyanyúlványom eltört, bevérzett mindkét szemem, sérült az orrom, a lábam és a kezeim. Az előzetes letartóztatásom a kórteremben történt. Hiába mondtam az illetékesnek, hogy nem tettem semmit, ő ügyet sem vetett rá” – emlékszik vissza Török Imre.
„A kollégáim tudták rólam, hogy a terhességem ötödik hónapjában járok, így nem messzire, csupán a Corvin közelébe küldtek ki. Tudtam, ha nem kezdek el futni, megvernek a rendőrök. Kicsivel később visszamentem a helyszínre, s láttam, hogy egy lányt már a hajánál fogva vonszolnak” – mondja Virághalmy Sarolta, a Magyar Rádió tudósítója.
„Húzd rá jó szorosra, hadd rohadjon el!” – a film egyik kockáján ezt mondja a kamerás rendőr, az előállított kezére utalva. (Sokakat kínoztak a gyorskötözővel, már kék-zöld vagy véres volt a kezük, mire levették).
„Időközben eltörték a jobb lábam szárkapocscsontját, majd az egyik ujjamat. Utóbbi annyira fájt, hogy nem bepisiltem, hanem a másik dolog történt. Ezt senkinek nem mondtam még el. Aztán a Madách tér közepéig két rendőr elvonszolt. Mondtam nekik, nagyon fáj a lábam, de nem érdekelte őket. Úgy viselkedtek, mintha csak egy újságot dobnának az áruszállítóba” – meséli Fábián Gábor.

Fontos hangsúlyozni, hogy a készítők, bár kendőzetlenül bemutatják a rendőri túlkapásokat, tudatosítják a nézőben, hogy a tüntetőkhöz hasonlóan az akkor kivezényelt rendőrök többsége sem volt vadállat, ugyanúgy megszenvedte azokat a heteket-hónapokat. A film végén el is hangzik, hogy a többség, a tisztességes rendőrök máig úgy érzik, feletteseik és az akkori politikai vezetők magukra hagyták őket. Maga Baka György akkori csapatparancsnok mondja: „A rendőröket és a politikai vezetőket egyértelműen utáltuk, amiért bennünket ilyen helyzetbe hoztak”.

Skrabski Fruzsina szerint azért kellett ezt a filmet elkészíteni, mert hiába telt el 15 év, nem derült ki az igazság. Több száz eljárás indult, de csak két rendőr kapott börtönbüntetést, a vezetőiket felmentették.

„Van olyan, amikor az igazságszolgáltatás nem oszt igazságot, és égbekiáltó bűnök maradnak ítélet nélkül, s csak az újságírók tehetnek azért, hogy a borzalmak kiderüljenek, és a társadalom megvesse az elkövetőket és a felelősöket. Remélem, ez a film elindít egy tisztulási folyamatot, kiderülnek további titkok és lesznek közös ügyeink, amelyekben pártok felett egyetértünk.”

A bátor és sokkoló film célja, hogy mindenki ismerje meg a 2006 őszén történteket, élje át, milyen lehetett ártatlan áldozatnak lenni rendőri és civil részről egyaránt, valamint tegyük fel a megfelelő kérdéseket. Hogyan történhetett meg mindez, s miért nem vonták felelősségre a rendőrök többségét? Hogyan lehet a történteket feldolgozni? Mit érezhetett az a fiatal lány, aki csak egy buliból ment haza a barátjával, a rendőrök mégis betörték a fejét, a hajánál fogva rángatták be a rádió udvarába, és napokig nem engedték el? Mit vétett az a nő, akit nyakon lőttek, vagy az a francia filmes, akit ok nélkül ütlegeltek? Megszűnnek valaha az áldozatok rémálmai és pánikrohamai, amelyek az események következtében kialakultak? Milyen lelki sérüléseket örökítenek át gyermekeikre ezek a lelkileg-testileg megtiport emberek? Tényleg még mindig ott tartunk, hogy el lehet bújni a „parancsra teljesítettem” mondat mögé?

Az „Áldozatok 2006” című dokumentumfilm itt tekinthető meg:

A menopauzával érdemben az orvosi szakma is csak 30 éve kezdett el foglalkozni, így nem meglepő, hogy az átlagember is keveset tud róla. A lemaradás oka, hogy a nők nagy része még a múlt század elején sem élte meg a változókort, korábban meghalt. Viszont az elmúlt évszázadban rengeteget fejlődött az orvostudomány, megjelentek az antibiotikumok és a védőoltások, változott az életmód, így jelentősen megugrott a várható élettartam is. Ma már a nők átlagosan közel 80 évig élnek.

„Ez egyben azt is jelenti, hogy aki 50 éves korában átesik a meno­pauzán, az még harminc évet él ösztrogénhiányos állapotban. Mivel emiatt különböző problémák is jelentkezhetnek, a hosszú távú egészséggel is foglalkozni kell, nem csak kezelni a változókor tüneteit” – mondja Iványi Orsolya menopauza aktivista.

Testben, lélekben

Maga a változókor jellemzően a 45 és 60 éves kor közötti szakaszt öleli fel, a menopauza pedig a hazai hivatalos adatok szerint átlagosan az 51. életévben következik be. Ez egyetlen napot mutat, amit visszamenőleges jelölnek ki akkor, amikor az utolsó menstruáció után 12 hónap eltelik vérzés nélkül. Viszont minden nőnek más a teste, más a genetikája, így másképp reagál ugyanarra a természetes folyamatra. „Ezt az életszakaszt lehet ugyan orvosilag körülírt tünetekkel jellemezni, mert valamennyire mindenki szenved, átmegy bizonyos állapotokon, de a fizikai panaszokon túl pszichés tünetek is jelentkezhetnek. Mindez egybeesik az öregedés elkezdődésével és az életközepi válsággal is. Én például most vagyok 47 éves, de ennél összetettebb életszakaszom még soha nem volt, ennyi minden soha nem történt körülöttem. Ez egy nehéz időszak, és sokaknak nem is az benne a legnehezebb, hogy meg kell küzdeni például a hőhullámokkal, hanem hogy szembe kell nézni azokkal a gondolatokkal, amelyekkel a társadalom megközelíti a középkorú nőket. Hogy már nem fiatalok, a szépségük mulandóban van, nem tudnak gyereket szülni. Sokakat ez jobban megvisel, mint a fizikai panaszok. Emiatt szükséges az önmagunkkal való folyamatos párbeszéd, aminek a végén el kell jutnunk oda, hogy nem attól vagyunk nők, hogy menstruálunk” – emeli ki Orsolya.

Nem vagyunk egyformák

Az életszakasz átélésének különbözőségét már az is jól mutatja, hogy aki például élete nagy részét anyaszerepben töltötte, azt a várandósság lehetőségének elvesztése akkor is megviseli, ha amúgy nem szeretne több gyereket. Akinek nem volt gyereke, és nem is tervezett, esetleg meg is könnyebbül, mert nem kell a fogamzásgátlásra figyelnie, szenvednie a havi vérzéstől. Azokat viszont, akik vágytak gyerekre, de nem sikerült teherbe esniük, a menstruációtól való búcsú is megviseli. „A pandémia előtt rendszeresen tartottam Menopauza Cafét, amelyre mindig eljött 20-25 nő. Kötetlenül beszélhettünk a változókorról, és ott is érezhető volt, hogy a kérdésről mennyire másképp gondolkozunk, pedig mindenki ugyanazon a biológiai folyamaton megy keresztül” – hangsúlyozza Orsolya. Olyanok is vannak, akik a menopauzát titkolják, mert attól tartanak, hátrányba kerülnek miatta. Az sem jó válasz a problémákra, hogy ezt az állapotot az idősebbek is elviselték, mert ma már van segítség, a panaszok enyhíthetők. Ennek ellenére a hormonpótlástól sokan tartanak, sajnos a háziorvosok egy része sem rendelkezik megfelelő információval, ami komoly probléma.

Együtt segíteni

A későbbi problémák elkerülése érdekében fontos, hogy aki elmúlt 40 éves, és menopauzára utaló tünetei vannak, az menjen el kivizsgálásra, több helyen is működő ingyenes menopauza ambulanciára. Erre azért kell figyelni, mert a változókori panaszok lehetnek betegségek tünetei is, így azok eredetét jó tisztázni. Ha kiderül, hogy természetes hormonális változások okozzák, merni kell beszélni róla, mert anélkül a család, a baráti kör, a munkahely sem képes kellő empátiával fordulni az érintettek felé, segíteni pedig pláne nem tudnak. Pedig egészen apró dolgok is könnyíthetik a változókorú nők mindennapjait. A munkahely segíthet például rugalmas munkaidő-beosztással, a hűtés-fűtés részleges szabályozhatóságával, pihenőhelyiségek kialakításával. Nem mindegy az sem, hogy ha például a munkahelyi vezető egy fiatal férfi, akkor ő mennyire ismeri ezt a kérdéskört, az erről szóló információi mennyire helyesek, hitelesek. A menopauzát Nyugat-Európa egyes országaiban – például Angliában, ahol a téma a középiskolai tananyagban is szerepel – sokkal komolyabban veszik, érintettjei többletfigyelmet kapnak. A hazai nagyvállalatok még nem figyelnek kiemelten erre az életszakaszra, de az első fecskék – például a Tesco – már megjelentek. 

Céges segítség
A menopauza Magyarországon a középkorú női munkavállalók 60 százalékát érinti valamilyen formában, ennek ellenére a témát sok helyen még tabuként, kizárólag magánügyként kezelik. Emiatt volt komoly előrelépés, hogy a Tesco tavaly októberben, a menopauza világnapja alkalmából elindította menopauzaprogramját, amely érzékenyítésen és őszinte párbeszéden keresztül segíti a munkatársakat a változókor időszakában. A Tescós Nők 40 plusz – Nem vagy egyedül program egyik fő pillére egy zárt munkatársi Facebook-csoport, ahol a tagok egyfelől Iványi Orsolya menopauza aktivista segítségével hetente más és más témáról tudnak beszélgetni, másfelől a havi rendszerességű Facebook-live adásokban szakértő vendégek segítségével egy-egy témát alaposabban is körbe tudnak járni. A cég a vezetői érzékenyítésre is nagy hangsúlyt fektet, az áruházakban és logisztikai központokban, illetve a központi irodában dolgozó mintegy 300 vezetőnek lehetőséget biztosít kisebb csoportokban arra, hogy jobban megértsék a változókor biológiai és pszichés hátterét. A beszélgetéseken közösen keresik a választ arra is, hogy milyen gyakorlati lépésekkel lehet leginkább segíteni a változókorban lévő kollégákat. A programmal a cég példát is szeretne mutatni a társadalomnak.

Támogatott tartalom. 

Gyertyalángok, avarillat, meghitt csend – így telt gyermekkoromban a halottak napja estéje. Nem értettem, mi történik, miért beszélünk olyanokról, akiket soha sem ismertem, csak azt, hogy november eleje szépségesen szomorú. Így kapcsolódott bennem össze a színes őszi levelek hullása és az elmúlás, mígnem egyszer megértettem: erre a világra érkezni azt jelenti, hogy a halálra születünk. A múlandóság az első, aki kézen fog bennünket és áttáncoltat az életen, hogy aztán végleg magához öleljen. Nincs kivétel, nincs kompromisszum, csak a könyörtelenül múló idő van, amiből kinek több, kinek kevesebb jut.

Amikor végre szembe tudtam nézni a mulandósággal, még csak nem is ősz volt, hanem ragyogó tavasz, és minden rügy apró homokóraként figyelmeztetett, hogy hiába fakadnak olyan könnyedén a levelek, egy őszi napon majd elkerülhetetlenül hullanak a mélybe.

Mégis fájdalmasan szépnek láttam az egész körforgást, és nem akartam többé kívülről szemlélni az életet – akkor sem, ha a rohanó időt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Helye lett az emlékeknek és a könnyeknek, helyükre kerültek az érzések és a gyász. Azóta másképp telnek a percek, más az ünnepek és az évfordulók súlya, ahogy más lett a kapcsolatok mélysége is. A valódi változást pedig furcsa módon halottak napján érzem igazán. Már tudom, hogy erre a napra nem jó szó az ünnep, hiszen a halálon nincs mit ünnepelni, de nem elég kifejező rá az emléknap sem, mert november 2. sokkal inkább szól az életről, mint azt elsőre hinnénk.

Amikor néhány évvel ezelőtt először mentem ki ezen a napon a temetőbe, lenyűgöztek a pislákoló fények. Bár a gyertyák megannyi befejezett élet emlékére égtek, nekem is világítottak és segítettek eltalálni egy sírhoz, ahol túl sokáig nem jártam. Ott néztem szembe először azzal, hogy egy szép napon majd azt is sírfelirat hirdeti, én meddig táncolhattam a mulandósággal. De azzal is, hogy az nem az út vége lesz, csak egy elkerülhetetlen állomása, ahol mindenkinek meg kell állnia. Azt hiszem, akkor megértettem valamit az életről: az én történetem nem velem kezdődött, részei mindazok, akiknek szavai még bennem élnek, de azok is, akikre nem emlékezhetek.

Régi-régi szerelmek, vágyak, álmok, könnyek, veszteségek, remények formáltak már jóval azelőtt, hogy egyáltalán lettem volna.

Egyszerre lehetek tiszta lap és folytatok korábbi történeteket, valahol mélyen magamban hordozva minden eddigi találkozást. És ez az egész nem ér véget velem, egy sokkal nagyobb történet részévé tesz, ami túlmutat rajtam és túlmutat a mulandóságon is. A rohanó idő így fon össze elszakíthatatlanul sorsokat, és így teszi mind teljesebbé az életet.

Ebbe a teljességbe simulva maradt meg számomra november eleje szépségesen szomorúnak. Ilyenkor a természet is az elmúlásról mesél, megtanít elengedni, megtanít gyászolni és megtanít remélni. A régi legendákkal ellentétben ekkor nem ér össze a menny és a föld, a gyertyalángba nézve nem tudunk áttekinteni a létezés függönyén, de annak még nincs is itt az ideje. Ez a nap az útjelző emlékeké, amelyek összekötnek mindnyájunkat – azokról szól, akik előttünk jártak, és azokról is, akik majd utánunk jönnek.

A nyugati világ egyik legnagyobb problémája az, hogy nem születik elég gyermek, holott a gyermeket vállaló és nevelő családok nélkül nehéz fenntartható társadalomról beszélni. Magyarország kiáll a hagyományos családi értékek mellett, ösztönzi a család­alapítást és a gyermekvállalást. Ennek eredményei ma már megmutatkoznak a népesedési adatokban, de kérdés, hogy ezzel mennyire vannak tisztában a magyarok, ezt vizsgálta a KINCS.

A résztevevőknek egy 1-től 10-ig terjedő skálán kellett megjelölniük, mennyire érdekli őket Magyarország népesedési helyzete. A válaszadók átlagosan 7-es értéket adtak. Minden második ember kifejezetten érdeklődik a népesedési kérdések iránt, negyedüket egyáltalán nem érdekli, negyedük pedig semlegesen áll a témához. A válaszadókat alapvetően érdeklik a hazánkban zajló demográfiai folyamatok, azonban az elmúlt időszakban végbement főbb népesedési változások nem mindegyikével vannak tisztában. Azt tudják, hogy nőtt a házasságkötések, születések száma, de például a válások és az abortuszok számának alakulásával kapcsolatban még mindig az van a köztudatban, hogy romlanak az értékek, miközben 2010 óta jelentős javulás volt mind a kettő esetében.

A KINCS azt is vizsgálta, hogy hazánk népességszámának alakulásáról milyen ismeretekkel rendelkeznek. Míg a KSH adatai szerint 2010-ben valamivel több, mint 10 millióan éltek Magyarországon, addig 2021-ben már 9,7 millió volt hazánk lakossága, tehát csökkent az ország népessége. Mindezzel 42%-a volt tisztában, 48% nem tudott helyesen válaszolni a kérdésre.

A legtöbben arra tudtak helyesen válaszolni, hogyan változott a házasságkötések száma: a válaszadók 64 százaléka tisztában volt azzal, hogy az elmúlt tíz évben ez a szám nagymértékben növekedett. Míg 2010-ben 35 520 házasságot kötöttek, addig 2020-ban már 67 301 pár fogadott egymásnak örök hűséget.

A házasságkötések számának emelkedésével párhuzamosan a válásoké évről évre csökken: 2010-ben 23 873 házasságot bontottak fel, a tavalyi évben viszont már csak 14 979-et. Legutoljára 1958-ban volt ez a szám ilyen alacsony. Ennek ellenére a válaszadók mindössze 14 százaléka tudta, hogy az elmúlt tíz évben csökkent ez a szám.

A válaszadók több, mint fele tudta helyesen, hogy 2010 óta emelkedett a gyermekvállalási kedvet mutató termékenységi ráta és azt is, hogy növekedett a megszületett gyermekek száma. 2010-ben 90 335 volt az élveszületések száma, 2020-ban pedig 92 338 gyermek jött a világra Magyarországon.

A válaszadók nagyobb része a Magyarországra visszaköltözők számáról a valóságtól eltérő ismerettel rendelkezik. Miközben 2016 óta már minden évben többen térnek haza, mint ahányan elhagyják az országot, tízből négyen mégis úgy gondolják, hogy még mindig nagyobb arányú az elvándorlás mértéke, mint a visszavándorlásé. Kevesen tudják – a megkérdezettek egynegyede –, hogy hazánkba sokkal többen költöztek vissza az utóbbi években, mint 2010-ben, a számuk több, mint megtízszereződött.

Miközben 2010 óta 41%-kal kevesebb abortuszt végeznek hazánkban, mégis közel minden ötödik válaszadó (19%) úgy gondolja, hogy 2010 óta nőtt a terhességmegszakítások száma. Az utóbbi évtizedben folyamatos a csökkenés, 1954-ben volt utoljára olyan alacsony az abortuszok száma Magyarországon, mint most. A ma­gyarok csupán negyede tudja, hogy csökkent a művi vetélések száma: 2010-ben 40 449, 2020-ban pedig megközelítőleg feleannyi, 23 901 abortuszt végeztek hazánkban.

Demográfiai ismereteink

Az ország népesedési helyzete leginkább a 65 év felettieket (64%), a házasságban élőket (56%) és a gyermekeseket (55%) foglalkoztatja. Minél több gyermeket nevel egy válaszadó, annál nagyobb érdeklődést mutat: az egygyermekeseknél 48 százalék, a kétgyermekeseknél 56 százalék, míg a három- vagy többgyermekesek esetében 61 százalék ennek aránya. Az életkor előrehaladtával is nagyobb érdeklődés mutatkozik: a 18-29 évesek 38 százaléka, a 65 éves és idősebbek közel kétharmada érdeklődik a népesedési helyzet iránt.

A fiatal korosztály a legkevésbé tájékozott a témában: kétharmaduk alacsony demográfiai ismerettel rendelkezik, és mindössze 7 százalékuk tudott hat vagy annál több kérdésre helyesen válaszolni.

A jelenlegi népesség-előrejelzések szerint még a kedvező folyamatok ellenére is 2050-re kevesebben fogunk élni az országban, ami gazdasági, foglalkoztatottsági és társadalmi problémákat idézhet elő. Emiatt fontos, hogy a fiatalok is jól ismerjék a mostani helyzetet, hiszen a hosszútávú következmények őket fogják leginkább érinteni. 

Készült a Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) együttműködésével.

A Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) családtudományi és demográfiai kutatóintézetként a családügyi és családvédelmi intézkedések megalapozása érdekében tevékenykedik azzal a céllal, hogy hazánkban megszülessenek a vágyott gyermekek, javuljon a népesedési helyzet, s a családok erősödjenek és gyarapodjanak.
A KINCS-ről itt olvashat:
www.koppmariaintezet.hu
www.facebook.com/koppmariaintezet

Nagyon óvatosan állítom, mert nem vagyok biztos benne, hogy a szüleim ezt nyíltan így fogalmazták meg, de én úgy emlékszem, hogy azt mondták nekem korábban: „Nehogy teherbe ejts egy lányt, mert ha megteszed, akkor az apádnak el kell hagynia az egyházi szolgálatát!”. Ezt az üzenetet hallottam, hordoztam magamban, és ez hatalmas félelmet okozott bennem. Mit tettem? Nem elég, hogy a magunk életét tönkretettem, még apának is el kell hagynia a szolgálatát. Nagyon ismert, kiterjedt házassággondozó szolgálata volt apámnak, Gary Smalley-nek hívták. Ez ott mind egyszerre megjelent a fejemben – akkor valaki belépett, és azt mondta, hogy ő meg tudja oldani az egészet.

Számomra a tragédia ebben az, hogy amikor nagyon egyedül éreztük magunkat, amikor nagyon féltünk, nem volt egy pillanatunk sem, hogy egy lépést hátralépjünk, és más perspektívából nézzünk rá a dolgokra. Nem volt mellettünk senki, aki azt mondta volna, hogy minden meg fog oldódni. Emlékszem, ott ültem a váróban, balról volt egy nagy akvárium, s valami zenét játszottak a hangszóróból. Nem tudom a számok címét, de még ma is, ha meghallom ezeket a zeneszámokat, fizikai tüneteim lesznek, rosszul leszek.

Amikor az emberek azt mondják, hogy a méhben az ott „csak egy szövetdarab”, „semmi komoly”, különösen, hogy én vagyok a férfi, nem az én testemről van szó – ez akkora hazugság! 30 éve történt, és még mindig fáj.

És még ma is úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna.

Nagyon mélyre kerültem. Szégyelltem és gyávának éreztem magam. Csődöt mondtam. Egy 20 éves keresztény férfi, aki arról álmodott, hogy egyszer majd lelkész lesz… Ott, abban a pillanatban éreztem, hogy ennek mindenkorra vége. Elkövettem a megbocsáthatatlan bűnt. Nem is tudtam lelkésznek menni, másik hivatást választottam emiatt. És nem volt mellettem senki, akivel átbeszélhettem volna ezt az egészet, az apám, egy mentor vagy egy lelkész, nem volt mellettem senki, aki azt mondta volna, hogy Isten szeret téged, megbocsát neked, menj, kérj segítséget, menj el szakemberhez. Senki nem volt. Úgyhogy csak egy sötét nagy titok lett az egészből, amit nagyon mélyre elástam a szívemben, és megtanultam vele élni. Aztán eljutottam egy pontra, amikor már olyan nehéz volt ezzel a tudattal együtt élni, hogy azt éreztem, így nem is lehet. A legszomorúbb az volt, hogy ennyire egyedül voltam.

Évekkel később találkoztam a mostani feleségemmel. Megtudtam, hogy az ő szülőanyja el akarta vetetni a gyermekét, aki most a feleségem, és már úton volt az abortuszklinika felé, amikor egy ismerős nő megállította, és mondta neki, hogy ne csinálja. „Tudom, hogy kiraknak a házadból”, mondta neki, „de akkor gyere, és lakj velem!” El lehet képzelni, hogy ezek után a feleségem milyen elhivatottan küzdött az abortusz ellen. Úgyhogy amikor udvaroltam neki, sokszor mondta, hogy „el sem hiszed, milyen emberek vannak… Milyen ember az, aki elveteti a gyerekét! Pláne, ha keresztény!” Ott ültem, néztem ki a fejemből, cikáztak bennem a gondolatok: itt ez a lány, aki nekem nagyon tetszik, de nem hiszem, hogy meg fog nekem bocsátani, ha megtudja rólam az igazságot. Soha nem fogom elfelejteni azt a beszélgetést.

 „Tudod”, mondtam, „amikor arról beszélsz, hogy milyen emberek vannak, hogy nem fogod őket sosem megérteni, hogy nem tudsz nekik megbocsátani – rólam beszélsz.”

Megtanultam, hogyan tartsam meg magamnak ezt a titkomat, és a végén már nagyon jól tudtam titkot tartani. Megtanultam, hogy kivágjam magamból azt a részt, és úgy érezzem, hogy nem is tudom, ki az az ember, aki azt tette – az nem én vagyok!

Ám Isten hűségesen megőrzött engem. 20 évvel ezelőtt épp autót vezettem, rádiót hallgattam, kapcsolgattam a különböző adók között, amikor egyszer csak meghallottam, hogy egy nő az abortuszáról mesél. Arról beszélt, hogy hosszan imádkozott, és végül Isten megmutatta neki, hogy milyen nemű az a gyermeke, akit elvetetett. „Micsoda?”, kérdeztem. „Ez lehetséges? Ilyen nincs.” Hazamentem, és elmondtam Erinnek, a feleségemnek. Neki nagyon tetszett, és javasolta, hogy kezdjünk imádkozni ezért. Hosszú időszakot töltöttünk imádkozással. „Istenem”, mondtam, „nagyon szeretném tudni, hogy kisfiú volt-e vagy kislány”. És sosem fogom elfelejteni, felébredtem az éjszaka közepén egy nagyon élénk álomból. Álmomban egy kicsi fiút láttam Jézus ölében ülni. Azt hiszem, ő volt az én kisfiam. Ez a kép gyógyító erejűnek bizonyult, mert számomra az abortusz feldolgozásához vezető út egyik része az volt, hogy valóságossá váljon a kisfiam. Korábban mindig csak titok volt, és mindig nagyon szégyelltem. Ez által a tapasztalat által viszont… A nevemet adtam neki, és Erinnel egy kis temetést rendeztünk… Ez is gyógyító hatású volt! Már nem volt az árnyékban, nem volt elrejtve. Valóságossá vált. Valóságosan a részemmé vált.

De nagyon sok munkámba került, és nehéz út volt.

Nem vagyok egy naplóíró típus, bár most úgy tűnik (egy naplót mutat). Ez adott életet a fiamnak. A fiam ezeken a lapokon létezik. Az a jó hír, hogy Isten az, akinek mondja magát, aki elküldte a Fiát, hogy meggyógyítsa a megtört szívűeket. Ez így történt az én életemben. Valamikor majd a fiammal tölthetem az örök életet.

Bizonyára van most valaki, aki ezt nézi, és épp ezen gondolkodik, ezt a döntést fontolgatja, és megpróbálja kitalálni, merre induljon tovább az életében.

Azt szeretném neki üzenni, hogy nem tudom, mit mondanak neked mások, de ez a döntés veled marad a hátralevő életedben. Elkísér ez a döntés.

Imádkozom érted, és remélem, hogy megtalálod azt az erőt és bátorságot, amivel másmilyen döntést hozhatsz, mint én. Bármit megtennék, hogy visszamehessek az időben, és másmilyen döntést hozhassak.

A cikk Greg Smalley videós tanúságtételének szövege és magyar fordítása alapján készült. Greg Smalley a Focus on The Family házasságokért felelős igazgató-helyettese.