„Istenem, kislányom, bárcsak újra 70 lehetnék!” – Női idő

Emlékszem, amikor én lettem negyven, akkor arra gondoltam, hogy ha megkérdeznének, szívesen maradnék örökké 39 éves. Nem azért, mintha a negyvenet betöltve hirtelen elkezdett volna fájni a hátam, és megjelentek volna az első igen mély ráncaim, sőt. Éppen remekül éreztem magam a bőrömben, ám ennek ellenére az én szememben is, bizonyos vagyok benne, ugyanaz a félelem tükröződött, mint most a kolléganőmében. Valahogy mi, nők nagyon komolyan vesszük az időt. Vagy a körülöttünk lévők veszik komolyan? Vagy azért vesszük komolyan, mert a körülöttünk lévők komolyan veszik? Mi az, ami úgy fér bele az életünkbe, hogy elégedettek legyünk tőle?

Mi, nők örökké késésben vagyunk valamivel, örökké fejvesztetten versenyt futunk az idővel.

Először az iskolák, aztán a házasság, a gyerek vagy gyerekek, mert ugye ketyeg az a bizonyos biológiai óra, a munka, a karrier, mellette a harmonikus házasságra törekvés és a gyerekek felnevelése. Ezzel együtt az öregedés, a testünk változása, az évek múlása mind-mind nyomaszt minket.

Emlékszem egy beszélgetésre, amit a gyesen töltött magányom sokadik évében hallgattam végig a tévében. Az interjú egy pontján az idős színésznő kedvesen kinézett a képernyőből, egyenesen rám, és azt mondta: csak annyit szeretne üzenni a nőknek, hogy soha, semmiről nincsenek lemaradva. Legyenek szívesek megnyugodni, minden meg fog oldódni, el fog következni a maga idejében, ha pedig másként alakul, az idő arra is megnyugvást hoz. Nem érdemes előre rettegni.

Ami engem illet, a színésznőnek eddig igaza volt. Visszanézve minden eddigi rettegésem kárba veszett idő volt.

És nem azért, mert minden úgy alakult, ahogyan én azt tervezgettem, sőt… De most, a negyvenes éveim közepéről nézve, amit kipipáltam, az fontos volt, amit másképp gondoltam, tévedés. Persze a „mi lett volna, ha” kérdés életkortól függetlenül megmarad, de ahogy szaporodnak az évek, mi is beléjük növünk, és a legrosszabb esetben megtanuljuk, hogyan kell ilyenkor másra gondolni, álmodozni. Például arról, hogy nem öregszünk, nem fonnyad a bőrünk, nincsenek ráncaink. És mindig 39 évesek vagyunk, ha másképp nem, hát az unokatesóm sajátságos számolása alapján: ő most 43 évesen 39D, én 39F.

A legutóbbi szülinapomon szörnyülködve mondtam 94 éves nagymamámnak, hogy milyen rosszul esik nekem ez a 45 év. Sosem felejtem el Mamikám hangját a vonal túloldalán, ahogy sóvárogva felkiáltott: „Istenem, kislányom, bárcsak újra 70 lehetnék! Akkor még minden olyan jó volt. Nem fájt a hátam, bicikliztem, mozogtam, nem voltam ilyen öreg.” Azóta tudom, hogy van, amire éppen a korunk nem jelent megoldást. Ez sajnos nem lesz könnyebben elviselhető, mert a korunk minden tízeshez közeledve próbára tesz minket.

Pár napig foglalkozunk vele, látszik a szemünkben a rettegés, aztán feltesszük a sminket, összeszedjük magunkat, és nekiugrunk a dolgos hétköznapoknak.

Elkövetkezett az az idő, amikor már azt mondhatom: tapasztalatból tudom, hogy ez segít.

A napokban újra összefutottam a kolléganőmmel. Szőke lobonca ugyanúgy lebbent, mint egy hónapja, amikor megtudtam, hogy neki ez az utolsó negyvenese. A szemében nyugalom volt, és valamin nagyon nevettünk. Mert ilyenek vagyunk mi, nők. Gondolkodunk, tervezünk, rettegünk, aztán nekifutunk. Megcsináljuk vagy elengedjük, és jó esetben megint nevetünk. Arcunkra kiülnek az érzéseink, a korunk, a sorsunk. Ettől leszünk szépek. Még akkor is, ha mi, nők ezt nem is tudjuk.