Igaz, még néhány évvel ezelőtt én is értetlenül szemléltem e kelta gyökerű és pogány szokásokkal is tarkított ünnep térhódítását, ma már inkább elgondolkodásra és kérdésfeltevésekre ösztönöz.

Továbbra sem hiszek abban, hogy a megholtak ilyenkor felvándorolnak sírjaikból, és nem gondolom, hogy pogány és sötét erőket is mozgósító szertartásokat kellene végezni ezen az éjszakán, ahogyan azt sem állítom, hogy a Halloween felcserélhető lenne a keresztény mindenszentekkel és a halottak napjával.

Mégis e pogány ősi ünnep mélyére nézve, a körülötte zajló már-már karneváli hangulatot látva, egy ideje nem érzek elutasítást magamban iránta. Néhány éve ugyanis túl közel élek a halálhoz.

Közelebb, mint azt korom és egészségi állapotom indokolná. Sok idős ember vesz körül, közöttük rokonok is. Több olyan ismerősöm is van, akik idősotthonban dolgoznak. Egyikük, akinek hosszú évtizedek óta ez a hivatása, mondta nekem nem is oly rég, hogy életében egyetlenegy olyan gondozottja volt, aki nem félt a haláltól. Ez az ápolónő egyaránt dolgozott világi és egyházi helyen. Sok idős szerzetest is elkísért utolsó útjára. Közöttük volt egy derűs, kedves, agg apáca, aki ahogyan élt, úgy is halt meg. Félelem nélkül. De ő volt az egyetlenegy.

Idős, vallásos ismerősöm, aki egész életében Istenbe vetett bizalommal élt, néhány hónapja elárulta nekem, hogy nagyon fél a haláltól. Felsoroltam neki minden vigasztalást, amit ilyenkor csak lehet: találkozni fog a szüleivel, a testvérével, a feleségével, a korán elhunyt gyerekével. Ő bólogatott, majd azt mondta: „Akkor is félek.” Nem tudtam, mit mondani neki. Hiszen, ha jobban belegondolok, én is félek. Nagyon kevés kivétellel mindannyian félünk a haláltól, akár hiszünk Istenben, akár nem. Alkudozunk a halállal, és szeretnénk elkerülni a vele való találkozást, vagy ha lehet, minél későbbre tolni azt.

Aki látta Ingmar Bergman „Hetedik pecsét” című filmjét, az ismeri azt a jelenetet, amelyikben a Halállal sakkozó Lovag „véletlenül” felborítja a sakktáblát, hogy elterelje a Halál figyelmét a fiatal párról, akiket az el akar ragadni. S ezzel megmenti őket, vagy legalábbis kis időre elodázza a végüket.

Ki tudjuk-e cselezni a halált? Sakkozhatunk-e vele? Felboríthatjuk-e a „sakktáblát”? Bolondozhatunk-e mellette, az árnyékában? Esetleg vele? Nyelvet ölthetünk-e a csontvázakra?

A halállal való szembenézést leegyszerűsíthetjük-e egy csokiosztogató, bohém, Amerikából importált családi ünneppé? És, ha így is teszünk, vajon akkora baj az? Rázhatjuk-e dühödten az öklünket azokra, akik ezen a napon, még ha divatból is, de ki akarják nevetni a halált? Mert nincs más kapaszkodójuk? Mert talán soha nem hallottak olyan imádságot, amely így fejeződik be: „A jó halál kegyelmét add meg nekünk, Uram.” És mi, akiket megtanítottak az ilyen és hasonló imákra, merjük-e megvallani, hogy olykor bizony ingatag a hitünk, ha a halálról, főképp, ha a magunk és a szeretteink haláláról van szó?

Míg e sorokat írom, kint már sötét van. A szomszéd utcában valaki hangos petárdákat lő fel Halloween alkalmából. Pontosabban, ha jobban belegondolok, azért, hogy elűzze a halált. Azonban nem tudjuk a halált elűzni.  Együtt kell élni a gondolatával, és kapaszkodni abba, ami e pogány gyökerű ünnep után jön. Hiszen holnap már a minden megdicsőült szent ünnepét üljük, majd a halottainkét, akikkel hitünk szerint egyszer majd találkozni fogunk.

De míg e földön élünk, remények és kétségek között, olykor az is megengedhető, hogy félelmünket álcázva, időnként nyelvet öltsünk a halálra vagy legalábbis haladékot kérjünk tőle.

A Magyar Hospice Alapítvány mottója, hogy a hospice nem a halálról, hanem az életről szól. A hospice-ban olyan, főleg daganatos betegeket ápolunk, akik életük utolsó, rövid időszakát élik. Hatékony fájdalomcsillapítással és szakszerű, figyelmes ápolással ez az időszak nagyon tartalmassá tehető. Fontos dolgok tudnak megtörténni még ilyenkor a családon belül. Például ki tudnak mondani olyasmit egymásnak, aminek pusztán az elhangzása megnyugtató vagy erőt adó a másik számára, és emlékként örökre ott marad. Ami megkönnyíti a búcsút. Ez az időszak alkalmas arra is, hogy a távozó családtag felkészítse a többieket arra, amikor ő már nem lesz. Hol, hogyan, mit intézzenek, amit eddig ő végzett el, vagy ami az ő halálával kapcsolatos.  De sajnos sok az olyan család, ahol még akkor is tabu a halál, amikor már a küszöbön van. Nem ritka, hogy elmegy az otthonápolás keretében egy családhoz mondjuk az orvos vagy a pszichológus, és azt mondja az ajtót nyitó férj, hogy

„A feleségem meg fog halni, de ezt neki ne mondja, nem szabad tudnia”.

Bemegy az orvos a feleséghez, becsukják az ajtót, és a feleség azt mondja, hogy „Tudom, hogy meg fogok halni, de a férjemnek ne mondja, féltem őt.” És így merő szeretetből falat emelnek egymás közé.

Melyik magatartás a jellemzőbb? A hárítás, amikor úgy tesznek az emberek, mintha a gyógyulás felé tartanának, holott rég nem erről van szó, vagy pedig az őszinte beszéd?

Ezt nem tudom, nincsenek statisztikáink erre vonatkozóan. Az én tapasztalatom a Budapest Hospice Ház betegeinek körében az, hogy szerencsére jelentős arányban vannak, akik mernek beszélni arról, hogy közeleg az életük legvége. Az elmúlt 30 évben, amióta Magyarországon a hospice-mozgalom elindult, sokat oldódott a halál tabusítása. Ma már egyre többen hiszik el, hogy lehetséges méltóságteljes befejezése az életnek még a mi medikalizálódott világunkban is. A medikalizálódás eredménye, hogy rengeteg betegséget meg tudunk gyógyítani, amit korábban nem, de jelenti azt is, hogy ha nem tudunk gyógyítani, akkor semmit nem tudunk tenni, és emiatt rendszeridegenné válik az egészségügyben a páciens.

A hospice pont azt az űrt hivatott kitölteni, ami a nem-gyógyíthatóság és a halál között van.

Hogy se az orvos, se a családtagok ne érezzék kudarcnak, ha egy 90 éves, legyengült szervezetű embert nem élesztenek már újra.

Amikor valaki számára egyértelművé válik, hogy már elindult a végső úton, lehet, hogy a családtagok még bagatellizálják a helyzetet, visszafogják őt. Pedig ő már mást szeretne, meghallgatásra vágyik, összegezni akar, lehetőséget az elköszönésre...

Igen, nagyon gyakori, hogy a beteg már fölkészült arra, hogy meg fog halni, megbékél ezzel, de a családdal nem tud erről beszélni. Jönnek a rokonok, etetik, arról beszélnek, hogy „meggyógyulsz, karácsonyra otthon leszel”. A legjobb edukáció az, ha erről minél többet beszélünk. Erre jött létre az Életvégi Tervezési Alapítvány, amely szorosan együttműködve a  Magyar Hospice Alapítvánnyal az ide vonatkozó információk és tudás terjesztését végzi. Fontosnak tartjuk például az életvégi terv készítését, mert ezzel nagyon meg tudjuk könnyíteni azoknak a dolgát, akikre életünk végén utalva leszünk, és akik itt maradnak nélkülünk.

Ez egy dokumentumgyűjtemény, arra való, hogy rögzítsük azt, amit az életünk végét illetőleg magunk, illetve a családunk számára fontosnak tartunk.

A praktikus dolgokat, például a végrendeletet, a bankszámlánkra vonatkozó haláleseti rendelkezést, a digitális adatainkhoz, mint mondjuk a közműfizetési felülethez való hozzáférést, ilyesmit. Vagy a spirituális igényeinket, üzeneteinket az ittmaradókhoz. Vannak segédleteink ehhez, amelyek elérhetők az életvég.hu honlapról.

Azért a halál még mindig tabu, de annyi tabu van még, ami ehhez kapcsolódik! Tudunk-e beszélni a betegségről? Tudunk-e beszélni arról, hogy elrontottuk az életünket? Így akartuk-e leélni? Megszakítottunk kapcsolatokat, és azokat jó lenne valahogy újraéleszteni – de hogy csináljuk?

A betegség társadalmi szinten is tabu. Tavaly készítettünk egy dokumentumfilmet az alapítvány egyik betegével és a családjával. Elmondta, hogy amikor megtudták az ismerősei, hogy daganatos betegsége van, még az is, akit 20 éve ismert, átment az utca másik oldalára. Az emberi kapcsolatok, a családon belüli kapcsolatok is nehéz témává válnak ilyenkor, de az élet vége mégis egy lehetőség az átdolgozására. Létezik az a lelkiállapot, ami segíti, hogy letisztuljanak dolgok.

Kép

Kép: Freepik

Volt egy idős hölgy, aki kétszer volt a Budapest Hospice Ház betege. Amikor először bekerült, ő is és a lánya is arra készültek, hogy hamarosan meg fog halni, de ehelyett jelentősen jobban lett, és haza tudott menni. Egy hónapot otthon töltött, aztán visszakerült. Azt mondta, egy ajándék hónapot kaptak az élettől, amelynek minden percét értékelték és kihasználták. Sokat voltak együtt a lányával, gyakran sétáltak az ő nagyon lassú tempójában, járókerettel, és mindent meg tudtak beszélni. Mert felszabadította őket az, hogy időt nyertek. Boldogság ült ki az arcára a hölgynek, ahogy ezt mesélte. De ez nagyon ritka helyzet, sajnos sokkal gyakoribb, hogy az emberek nem érnek rá a szerettükkel lenni az élet végén. Nem tudnak kiszállni a mókuskerékből, hogy megoldják a tartós együttlétet, pedig ahogy én látom, többen meg tudnák valósítani, mint ahányan tényleg meg is teszik.

Generációkra hat ki, hogy a hozzánk közelállót hogyan engedjük el.

Ha ott voltunk mellette a lehető legjobb figyelmünkkel, egész másképp gyászolunk, és azt egész másképp élik meg a gyerekeink. Mást fog nekik jelenteni a gyász, a veszteség, és ők is mást adnak tovább.

Van olyan is, aki egyedül akar meghalni. A család ott van az ajtó előtt, hívásra készen, és ő mégsem akarja ezt. Hogyan lehet a családdal megértetni, hogy az illető azt az utolsó néhány percet vagy órát már egyedül szeretné tölteni? Hiszen a legtöbben éppen azt szeretnék, ha a családjuk körében kelnének át a másvilágra.

Erre egy személyes példával tudok válaszolni. Az én édesapám is egyedül tudott csak meghalni. Pedig beszéltünk is az utolsó percekről, mondtam neki, hogy nekem az jó, ha mellette lehetek akkor. De neki nem volt jó, nélkülem halt meg. Pokoli nehéz volt ezzel együtt élnem egészen addig, amíg a hospice-házba be nem kerültem, és nem láttam, hogy ez nem egyedi. És ez nem arról szól, hogy a távozónak nem számítanak a szerettei, hanem épp ellenkezőleg: azért történik így, mert nem tudja őket elengedni addig, amíg maga körül érzi őket fizikailag. Volt egy hölgy, aki esztétikai értelemben is nagyon rossz állapotban volt már, de a férje előtt mindig szépen fölöltözött, kicsinosította magát, mert egész közös életükben ez volt a rend köztük. Egy alkalommal a lánya elküldte az édesapját vásárolni, mert látta, hogy nagyon közeledik az utolsó perc, de mégsem tud meghalni az édesanyja..

Azt mondta, „Anyu, apu nincs itthon, most elindulhatsz” – és az édesanyja szinte percek alatt nyugodtan, ernyedten, szépen elaludt.

Az élet apró dolgai pont az ilyen élethelyzetekben kezdenek felértékelődni. A mindennapi kicsiségek, amikből az egész életünk összeáll. A betegek hogyan rakják össze magukban a létezés szépségeit?

Nagyon tudnak örülni például a virágoknak a kertben. Van egy önkéntesünk, aki terápiás kutyával jön – már ha a vírushelyzet engedi. Nagyon tudnak örülni a betegek a kutyának. Egyik férfi betegünk nem volt még idős, és nem tudta elfogadni, hogy meg fog halni. Mindig a fal felé fordult, tagadta az egész helyzetét. Nagyon jó kapcsolata volt korábban a feleségével, de most még az ő kedvéért sem fordult a szoba felé. Néha azt mondta, hogy „majd hazamegyek, megjavítom a tévét”. A feleség nem merte neki elmondani, hogy nem így lesz. És akkor bejött Frida, a terápiás kutya. A beteg megfordult az ágyban, befelé a kutya és az emberek felé, és szemkontaktust lehetett vele teremteni. Ez hatalmas élmény volt a feleség számára. Egy másik beteg már hosszú hetek óta ott volt nálunk (ami különben nagyon jó, mert sajnos sokan túl későn kerülnek hospice-ellátásba), és arról beszélgettünk, hogy gondol-e a halálra. Azt mondta, igazából úgy gondol rá, hogy megéri-e az unokája diplomaosztóját, vagy legalább azt, hogy hazajöjjön külföldről. És hazajött az unokája, találkoztak, és néhány nap múlva meghalt.

Hallottam arról, hogy külföldön az idősek otthonába bevisznek kicsi gyerekeket az öregek közé, máshol terápiás állatokkal vagy zeneterápiával segítenek. A magyar hospice-házakban alkalmaznak-e ilyen „jó gyakorlatokat”?

Igen, ilyen például a méltóságterápia. Harvey Max Chochinov kanadai akadémikus és pszichiáter dolgozta ki haldokló betegeknél – tudományosan megalapozott módszerrel – azt, hogy hogyan lehet az embereket úgy segíteni az életük vége felé, hogy örökül hagyjanak olyan dolgokat is a szeretteiknek, amelyek nem tárgyak. Leül a segítő a beteghez, és előre meghatározott kérdések mentén beszélgetnek az ő életéről, arról, mi az, amit örökül kíván hagyni.

Ha az egész életét áttekintik, olyan számára fontos dolgok jöhetnek elő, amikről szeretné, ha tudnának azok, akik itt maradnak.

Lehet, hogy szeretne üzenni valakinek, például „mindenképp olyanhoz menj férjhez, akit szeretsz”. Az interjút rögzítik, majd nagyon kevés szerkesztéssel megkapja a beteg és a család. Csak ők, senki más.
A 30. évfordulónkra szóló ajándék a betegeink számára a zeneterápiás szoba a Budapest Hospice Házban. Az ott fekvő betegeinkkel és az otthonápolásban gondozottakkal is hamarosan képzett zeneterapeuta foglalkozik majd, mert a zene nyelve út lehet azokhoz a betegeinkhez, akik szóban már nem kommunikálnak.   

Szent Márton egyes források szerint Savariában, vagyis a mai Szombathely területén született 316‑ban vagy 317-ben, míg más krónikák egy, a mai Pannonhalma melletti kis települést jelölnek meg születési helyéül. Fiatalkorában évtizedekig a római lovasságban szolgált, egészen 339-ig, amikor Amiens városában (Franciaország) egy téli estén kettévágta köpenyét, és az egyik felét egy koldusnak adta. Még aznap éjjel megjelent álmában Jézus a koldus alakjában. Megkeresztelkedett, és innentől kezdve Istent szolgálta, a hadseregtől nem sokkal később, egy galliai hadjárat után vált meg. Jóságáról már életében legendák keringtek, ezért püspökké akarták szentelni. Márton azonban világéletében szerény ember volt, így a hír hallatán alázatosságában ludak óljába bújt a pápai küldöttség elől. Igen ám, de az állatok hangos gágogásukkal elárulták, így nem kerülhette el sorsát, és 397. november 8-án bekövetkezett haláláig Tours püspökeként segítette a rászorulókat. Az egyház évtizedekkel később ünnepet rendelt el a tiszteletére, innentől kezdve a keresztény világ Márton nevéhez kötötte már a római időkben gyökerező hagyományt. A rómaiaknál ugyanis november 11-e a téli évnegyed kezdő napja volt, ekkor az új termésből és az újborból tartottak nagy lakomát, amin általában ludat, vagyis a hadisten, Mars szent madarát – avis Martis – fogyasztották.

Bár Szent Mártont nem tekintjük magyar szentnek, mégis sok szállal kötődik hazánkhoz. Szombathelyen – a hagyomány szerint – szülőháza helyén épült a Szent Márton-templom, ugyanakkor – ahogy már imént említettük – Pannóniában a mai Pannonhalma mellett is volt egy Savaria nevű apró település, így ez a környék is a szülöttjének tekinti. A legenda szerint első királyunk álmában is megjelent Márton, hogy az ország védelmében adjon tanácsot, ezért István király zászlóira a szent képét festtette, így országunk patrónusa lett Szűz Mária mellett.

A püspök falatja

A történelmi előzmények mellett nem csoda, hogy a sokáig Európa egyik nagy éléskamrájának számító hazánk területén gazdag hagyomány és szokásvilág köthető Szent Márton napjához, ami a mezőgazdasági év végét jelentette, de egyben a karácsonyt megelőző 40 napos böjti időszak kezdetét is. A cselédek ilyenkor kapták meg éves bérüket, és ráadásként egy tömött libát, mert a tél beállta előtt a szárnyasállományt meg kellett tizedelni. Úgy tartották, hogy ilyenkor nem szabad mosni, takarítani és teregetni, mert ez a jószág pusztulását okozhatja, így az asszonyok is nyugodt szívvel süthették a libapecsenyét. A sült liba mellcsontjából az időjárásra következtettek. Ha barna és rövid, akkor meleg, esős tél lesz, a fehér mellcsont viszont hosszú, fagyos telet jósol. Az aznapi időjárásról viszont éppen az ellenkezőjét gondolták, azaz „Márton napján, ha a lúd jégen jár, akkor karácsonykor vízben poroszkál”.

A liba húsából szokás volt egy szelettel küldeni a papnak is. Ezt a madár hátsó feléből kanyarították, innen ered tehát „püspökfalat” szavunk. További magyar hiedelem, hogy aki Márton napján álmodik, az boldog lesz, de aki ezen a napon csak répát eszik, ágybavizelő lesz.

Főleg a Dunántúlon őrizték sokáig a hagyományt, amely szerint a pásztorok ilyenkor nyírfavesszőket adtak a gazdáknak. Úgy tartották, annyi malacot fog fialni a koca, ahány ága van Szent Márton vesszejének.

Szent Márton pohara Újborral van tele

Eleink úgy tartották, hogy a sok ivással a következő évig kitartó erőt, egészséget öntenek magukba, ráadásul aki spicces is lesz, az megmenekül a gyomorfájástól és fejfájástól is. Az újbor ünnepléséhez „tudományosabb magyarázat”, hogy sokáig nem volt ismert módszer a bor megfelelő tartósításához, ezért a legdrágábban a fiatal borok keltek el, hiszen ilyenkor még a szőlő minden zamata érződött, az idő múlásával viszont megjelentek a borban a tárolásból adódó hibák, mint például az ecetesedés.

Kép

Kép: Magyar Turisztikai Ügynökség

Újbort szerte a világon készítenek. Nemzetközileg leghíresebb típusa a Beaujolais Nouveau, amely Burgundia déli végében születik, Beaujolais vidékén a gamay nevű kékszőlőfajtából, szigorú előírások alapján. Itthon főleg a villányi borászok jeleskednek a műfajban. Fontos tudni az újborról, hogy hosszú tárolásra nem alkalmas, hiszen még az erjedés csendes, utolsó fázisában van, ezért ajánlott hidegen tárolni, és következő év húsvétjáig elfogyasztani. Gyümölcsbombaként viszont tökéletes kísérője a libából készült fogásoknak, bár hízott libamáj esetén érdemesebb testes, több évig érlelt vörösbort választani.

Ha lúd, legyen kövér!

A fentieken kívül már csak a Márton-napi programok kínálata színesebb, az egész ország lerója tiszteletét a liba és az újbor előtt. Mi a teljesség igénye nélkül a kedvenceinket szemlézzük. Fontos megjegyezni, hogy Szent Márton-napi örömünnepet a lakásunkban, kertünkben vagy kirándulás közben is tarthatunk, ha a koronavírus következő hulláma miatt inkább kerülnénk a rendezvényeket. Hasznos ezek mellett utazás előtt elolvasni a járványhelyzetre vonatkozó legfrissebb ajánlásokat is.

Libafuttatás és libadalom Etyeken: a már hagyományosnak számító rendezvényen számos kategória van, a legkisebbektől a nagyszülőkig. A győztes az, aki a leg­gyorsabban juttatja célba a versenylibát a szőlősorok között. A Gasztrosétányon pedig libafalatok, újborok és programok várnak mindenkit (november 13., ­etyekipiknik.hu).

Újborfesztivál Szentendrén: a Szabadtéri Néprajzi Múzeum (Skanzen) idén 19. alkalommal rendezi meg (november 13–14., skanzen.hu).

Pincejárás Pannonhalmán: a borvidék legjobb pincészetei mutatják be az új tételeket, a felhőtlen pincejárást buszos körjárat segíti (november 5–7.).

Libaexpressz az Őrségben: a Csömödéri Állami Erdei Vasút fergeteges programja, libazsírral, libatállal, lúdlábbal, vörösborokkal a fapados vasúti kocsikban (november 12., erdeiprogramok.hu).

Nyitott pincék Palkonyán: a műemléki pincesoron négy pincészet újborait kóstolhatjuk házias borkorcsolyák kíséretével (november 6., palkonya.hu).

Vadlúd sokadalom Tatán: alternatív Márton-napi program, itt az élő vadludaké a főszerep, a tatai Öreg-tó ugyanis az északról érkező vándormadarak kedvenc pihenőhelye. Fotókiállítás, előadások, madármegfigyelés teleszkópbokrokban! (november 26–27., vadludsokadalom.hu) 

A cikk a Magyar Turisztikai Ügynökség szakmai támogatásával készült.

Nélkülözésből az álomgyárba

A Budapesti Izraelita Hitközösség anyakönyvébe 1886. december 25-én jegyezték fel egy Kertész Kaminer Manó nevezetű csöppség születését – feltételezhetően ő az, aki 1905-ben Kertész Mihályra változtatta a nevét, később pedig Michael Curtiz néven vált világhírűvé. A család nehéz körülmények között élt: sokszor éheztek, Kertész pedig egy interjúban arról vallott, hogy három testvérével osztoztak egy aprócska szobán.

A Warner Bros. stúdió felfuttatásában komoly szerepet játszó direktor már nyolcéves korában elkezdett érdeklődni a rendezés iránt. A ház pincéjében saját kezűleg ácsolt egy apró színházat, ahol a barátaival darabokat adtak elő – Kertész kellékeket, díszletet és jelmezt is készített, emellett gyakran ő vállalta magára a rendezést is.

Nem csoda hát, hogy – Lugosi Bélához hasonlóan – elég korán, 17 évesen kirepült a családi fészekből. Gyermekkori álmait hajszolva egy vándorcirkuszi társulathoz szegődött. Itt sajátította el azt a későbbi karrierje során igen hasznosnak bizonyuló képességet, hogy egyszerre több folyamatot tartson kézben.

Nemcsak játszott, de posztereket is rajzolt, előkészítette a jelmezeket, vagy épp székeket pakolt az előadás előtt.

A darabokat különböző nyelveken játszották, attól függően, hogy épp merre jártak, így Kertész Mihály a csepűrágókkal töltött idő alatt öt nyelven is megtanult. A visszaemlékezések szerint mindegyiket rettentő hibásan beszélte, ez a „legendás” nyelvérzék a hollywoodi évek során is számos anekdotához járult hozzá.

Olimpikonból filmrendező?

26 éves korában nemcsak, hogy elkezdett a Magyar Színháznál dolgozni, de a vívóválogatott tagjaként hazánkat is képviselte a stockholmi olimpián. Végül sem a sport, sem a színészi karrier nem volt ínyére, ő ugyanis rendezni szeretett volna – szerencsére a sors összehozta Siklósi Iván filmíróval, akinek köszönhetően betekintést nyert a mozgóképes alkotás világába. Az erdélyi Projectograph stúdiónál több filmet is készített, de a külföldi tapasztalat vágya Dániába hívta.

Kép

Kertész Mihály (balra) a Leányfurfang c. magyar film forgatásán, 1914-ben - Kép: Wikipedia

Néhány itthon készített film után az európai némafilm egyik fellegvárába, Koppenhágába utazott, hogy a Nordisk stúdiónál tanulja tovább a szakma csínját-bínját.

Mivel dánul egy szót sem beszélt, siketnémának tettette magát, és statisztaként próbált elhelyezkedni.

A trükk bejött, 1913-ban ugyanis a színészkedés mellett már rendezőasszisztensként is dolgozott az Atlantis című proto-Titanic filmben, vagyis egy hajókatasztrófa idején játszódó melodrámában.

A történelem közbeszól

Az első világháború kitörése azonban hazaszólította. Egy évet szolgált a fronton, majd Janovics Jenő stúdiójában folytatta a munkát. A film ekkoriban még bőven nem nyerte el a hetedik művészet státuszát, így Kertész jócskán megdöbbentette a korabeli kritikát azzal, hogy olyan irodalmi klasszikusokat is vászonra mert vinni, mint a Bánk bán (1915). Pedig rendezései már ekkor is a film eszköztárát használták, és szándékosan távolodtak el a színház világától: például igen sokat forgatott a szabadban.

A Tanácsköztársaság idején már megmutatkozott a hollywoodi évek alatt hírhedtté vált munkabírása. Minden felkérésre igent mondott, így szerepet vállalt Kun Béláék Művészeti Bizottságában és színészvizsgáló zsűrijében, híradófelvételt dirigált, propagandaműsorokban lépett fel, és a kommün mellett agitáló filmet is készített. Ez utóbbi, a Jön az öcsém (1919) szerencsés módon az utókor számára is fennmaradt Kertész korai életművéből. Ő viszont a Tanácsköztársaság bukásával emigrációra kényszerült, először Ausztriába, majd Németországba ment, ahol tovább építette filmes karrierjét.

Ebben az időszakban készült alkotásai közül a Rabszolgakirálynő (1924) hozta el számára a hollywoodi karrier lehetőségét. A több ezer statiszta bevonásával készült, nagyszabású történelmi melodráma forgatására ugyanis a Warner Bros. stúdió két alapítója, Jack és Harry Warner is kilátogatott. Az amerikaiakat lenyűgözte az akkor már megközelítőleg 60 filmmel bíró rendező vizualitása, amelyre igencsak hatottak a Nordisk sötét hangulatú filmjei és a német expresszionizmus képi világa.

„A padlón feküdtem, annyira letaglózott Kertész kameramunkája. Azok a felvételek, azok a kameraszögek – színtiszta zsenialitás!” – mondta róla Jack L. Warner.

A testvérpár állást ajánlott Kertésznek, méghozzá azt, hogy legyen a nemrégiben alapult stúdiójuk állandó rendezője.

A filmipar vasembere

A Michael Curtiz nevet 1926-ban vette fel, ekkor emigrált ugyanis az USA-ba, hogy elindítsa szárnyaló hollywoodi karrierjét. A Warner Bros. rendezőjeként semmilyen felkérésre nem mondott nemet, így átlagosan évi 6-7 filmet rendezett. Az álomgyár esztelen tempójához könnyen alkalmazkodott, igazi iparos volt: 5-kor kelt, este 8-ig a stúdióban dolgozott, majd sportolt, és időnként az esti hideg zuhany alatt érte az álom. Elképesztő munkabírása és kondija miatt a kollegái Iron Mike-nak nevezték. Rendezéseire megszállott tudatossággal készült: egy westernhez hónapokig tanulmányozta Texas történelmét, máskor meg eltöltött egy hetet a Los Angeles-i börtönben, hogy minél hitelesebben tudja megalkotni gengszterfilmje szereplőit.

Rendkívül termékeny életműve során a legtöbb műfajban kipróbálta magát, de Michael Curtiz az emberi érzelmek világában, a melodrámában talált igazán magára. Ő maga is úgy nyilatkozott, hogy az emóciók és a romantikus fordulatok sokkal jobban érdeklik egy filmben, mint a történelmi hitelesség – ez pedig remekül illett az amerikai közönség ízléséhez.

Bár angolul sosem tanult meg igazán, az érzelmek nyelvén és az általa dirigált színészek játékán keresztül mégis tökéletesen megtalálta a hangot a nagyérdeművel.  

1927-ben beköszöntött a hangosfilmkorszak, Michael Curtizre pedig a kisebb sikerfilmek után végre nagyobb produkciókat is rábíztak. Karrierje egyértelműen felfelé ívelt, és elkezdett igazi sztárokkal dolgozni, köztük A dzsesszénekessel (1931) berobbanó Al Jolsonnal. Ő indította útjára az MGM stúdiónál nagy karriert befutó Spencer Tracyt, a független női karakterek egyik első filmes archetípusát, Bette Davist, a gengszterfilmek sztárjának számító James Cagney-t és Errol Flynnt is. Utóbbi főszereplésével először a Halálfejes lobogó (1935) című hajós akció-kalandfilmet készítette el, ami hatalmas kasszasiker lett, emellett öt Oscar-díjra jelölték.

Kertész munkatempóját kielégítendő a Warner Bros. egy külön részleget hozott létre neki, ahol egyszerre két csapattal dolgozhatott, és így átfedésben gyárthatta a filmjeit. Míg a stúdió egyik részében forgatott, máshol a következő film előkészítésén dolgozott. Igazán nagyszabású produkciókat gyártott, köztük a kor sikerfilmjének tartott Robin Hood-ot (1938) és a valódi repülőgépekkel forgatott Dive Bomber (1941) című háborús mozit, amit néhány hónappal a Pearl Harbor-i bombázások előtt mutattak be. A Flynn–Curtiz duó diadalmenete Az utolsó emberig (1941) tartott: a legenda szerint egy pofozkodás vagy Flynn egyre nagyobb port kavaró pedofil botrányai vetettek véget a gyümölcsöző kapcsolatnak.

Megvívta a saját háborúit is

Kertész a huszadik század viharai elől nem tudott elég messze menekülni, azok az Egyesült Államokban is elérték őt. Emigrálásakor hátrahagyta a családját, akik egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe kerültek a numerus clausust követően elmérgesedő, zsidóellenes közhangulatban. Amikor Jack Warner 1938-ban Magyarországra látogatott, a rendező megkérte, hogy próbálja meg átmenekíteni a rokonait Amerikába, de a stúdióvezető csak Kertész anyját találta meg. Rokonai közül többen Auschwitzban haltak meg.

Életének legikonikusabb alkotását, a Casablancát (1942) is jócskán körüllengte a történelem káosza – erről tanúskodik a legendás forgatást feldolgozó Curtiz (2018) című tévéfilm is. A második világháború idején készülő és játszódó alkotásnak nem volt kész befejezése, a történet a forgatás közben alakult: az egyik verzióban Isla, a férjével közös életét választva, felszállt a film végén induló gépre, míg a másikban inkább a Humphrey Bogart által játszott Ricket választotta a hol árulóként, hol háborús hősként megfestett férje, Victor Laszlo helyett. A stúdió vezetősége mellett Kertésznek ráadásul a korabeli cenzúrával is folyamatosan vívnia kellett, mert ők a háborús románc helyett inkább egy propagandaszagú, szereplők és mondanivaló tekintetében is jóval fekete-fehérebb sztorit vártak.

Így a világ egyik legjobb filmjének kikiáltott Casablancába szinte minden készítő beleőszült, és a hangulatot nem segítették Curtiz hírhedt, tört angolsággal megfogalmazott kirohanásai sem.

Nehéz természet, borzasztó nyelvérzék

Merthogy angolul sosem tanult meg igazán. Rettenetes nyelvérzékének emlékét számtalan anekdota őrzi, ezek közül az egyik leghíresebb pont a Casablanca forgatásán esett meg. Kertész a díszlet utcáira pocsolyákat követelt a kellékesektől, viszont kérését „puddle” helyett „poodle”-nek ejtette, így hamarosan egy csapat pudlikutyával lepték meg, amit először értetlenkedve, majd a mindenki által jól ismert haraggal fogadott. Michael Curtiz ugyanis igazán nehéz természetű rendező volt: kollegái közül sokan tartották arrogáns, sőt egyenesen durva embernek, aki rendszeresen eltörölte az ebédszünetet, ha a produkció gyártási üteme azt kívánta. Ennek ellenére mégis tudott valamit, hiszen a hollywoodi sztárok mindent hátrahagyva rohantak, ha felkérte őket egy-egy újabb filmjéhez. Munkamániás, nehéz személyisége persze a magánéletén is csorbát ejtett: harmadik feleségét, a színész-forgatókönyvíró Bess Meredyth-et több ízben megcsalta, ám az asszony haláláig kitartott a világhírű direktor mellett.

A Casablanca után még számos műfajban rendezett: például a Mildred Pierce (1945) című legendás film noirt, az Elvis Presley főszereplésével készült Creole királyt (1958) vagy a színpompás, zenés-táncos Fehér karácsonyt (1954). Utóbbi alkotói pályája legjobban jövedelmező alkotása lett.

Kertész Mihály 1962-ben, 75 évesen halt meg rákban, de addigra már 178 film volt a háta mögött.

Bár rendkívül gazdag életművével, a sztárrá tett színészlegendákkal és az általa kivívott Oscar-díjakkal tagadhatatlanul beírta magát a filmtörténelembe, mégsem tartjuk akkora művésznek, mint Alfred Hitchcockot vagy Orson Welles-t.

Hiszen ő sem így tekintett magára: stílusáról és munkamódszereiről sosem beszélt szívesen, egyrészt alázatos, szégyellős alkotói perszónája miatt (amiről a bátyja visszaemlékezéseiből értesülhetünk), másrészt mert igazi iparos volt: az évi 5-7 közönségfilm gyártása teljesen lefoglalta minden idejét.

Első alkalommal az óvodás kisfiam babakora óta szeretgetett oroszlánja tűnt el. Éppen oviból jöttünk hazafelé, és kiesett a kezéből az utcán. Sajnos nem vettük észre időben, és még este is azt hittem, hogy az óvodában hagyta. Másnapra végigkutattunk érte mindent, és amikor nem lett meg, teleplakátoltuk a környéket a felhívással, hogy segítség, elveszett, szóljon, aki látta!

Pár idős néni szólt is, hogy egy kisgyerek megtalálta, fogta és elvitte.

Nem tudták, ki volt az. A fiam sok-sok estét végigsírt utána – vele szokott elaludni. Amikor rájöttem, hogy már nem lesz meg, végigkutattam az internetet egy ugyanolyan oroszlán után, de hiába. A születésekor kapta ajándékba, már nem gyártották, illetve nem is emlékeztem a márkájára.

Második alkalommal a legkisebb kapott ajándékba születésnapjára a nagymamától egy playmobil sárkányt, amit sajnos sikeresen kicsempészett még aznap a játszótérre a homokozós játékokkal együtt. Tudta, hogy nem vihetné ki, ezért szépen eljátszott vele a kis mászókás várban, a nagymamáék melletti játszón. Az egyetlen gond az volt, hogy ott is hagyta, és csak otthon mondta el, hogy mi a helyzet. Persze szaladás vissza, de a sárkánynak már hűlt helye volt.

Itt is látták, hogy egy kisfiú hazasétált vele, de azt hitték, hogy az övé.

A harmadik alkalom egy közeli tóparton volt nem is olyan régen. Kedvelt kirándulóhely, sok túraútvonal halad arrafelé, és van egy kis játszótér meg egy büfésor a közelben. Kirándulni mentünk, és a nagyfiam táskájára rá volt akasztva a kis plüssrókája, amely már régóta kísérője a kirándulásainknak. Táskáról táskára vándorolt az évek alatt, hiszen a gazdája közben kiskamasszá cseperedett. A kirándulás végén megálltunk meginni egy meleg teát, a kisebbek meg elszaladtak a játszótérre. Majd kellőképpen kiszellőzve és elfáradva hazamentünk. Otthon derült ki, hogy a róka nélkül. Mivel a tó melletti padon még biztosan megvolt, ezért visszarohantunk és elkezdtük keresni. A fiam a játszótéren kérdezősködött, én a büfénél.

Egyszer csak megjelent sírós arccal: „Anya, nem lesz meg, egy kislány elvitte!”.

Feltettem Facebookra, hogy keressük, sokan meg is osztották, de hiába, a róka sem került elő.

Én csak azt nem értem, hogy azok a gyerekek, aki elvitték az oroszlánt, a sárkányt és a rókát, ugye nem voltak egyedül egyik esetben sem. Nem az lep meg, hogy egy kisgyerek megörül a talált játéknak, és szívesen magával is vinné, de hol van mellőle a felnőtt, aki elmagyarázza neki, hogy az nem az övé, és a gazdája biztosan keresni fogja? Vagy csak én vagyok ilyen ódivatú? Mert az én gyerekeim is találtak már mások által elhagyott játékokat, és ők is komolyan lobbiztak azért, hogy hazavihessék azokat, de még soha nem hagytam nekik. Egyszer azért sikerült az egyiknek hazacsempészni egy kisautót, de azonnal vissza is vittük, és napokig kerestem a gazdáját.

Ha úgy érezném, valaki olyan „fogadta örökbe” a játékokat, akinek nagyobb szüksége van rá, azt hiszem, kevésbé háborogna a lelkem, de szinte kizárt, hogy erről lenne szó.

Nem is az elveszett játékok értéke fáj, hiszen a playmobilon kívül még csak újak sem voltak, inkább az eszmei értékük volt jelentős. Sokkal inkább a tudat bánt, hogy ennyire könnyű figyelmen kívül hagyni egy másik ember tulajdonjogát és kötődését egy adott tárgyhoz. Most tényleg azt tanítsam meg a gyerekeimnek, hogy ilyen a világ?

Különleges és nagyon nehéz téma a gyász. Hogy kerültél kapcsolatba a segítésnek ezzel a speciális területével?
Laikus önkéntes segítőként a hospice-ban dolgoztam, és ahol halál van, ott van gyász is. Úgyhogy elkezdtem érdeklődni a gyász témája iránt, majd elvégeztem a Polcz Alaine és munkatársai által szervezett gyásztanácsadó képzést, és elkezdtem vezetni gyászcsoportokat egy kolléganővel. Tíz éven keresztül vezettünk mindig újabb és újabb csoportokat. Eközben tanultam még hozzá sokat, és egyénileg is elkezdtem foglalkozni a gyászolókkal – így bevonódtam. Nagyon fontos a bevonódás a gyászkísérésben.

Valóban kevesen „állóképesek” ebben a témában. Neked milyen muníciód volt ehhez a nehéz munkához?
Amikor a hospice-ban az elmenők mellett voltam, volt bennem egy nagyon erős megérteni vágyás, erős önreflexió és tanulási vágy. Kezdtem milliméterről milliméterre felfedezni azt, hogy ha másképpen vagyok jelen, akkor mi történik: ez a vizsgálódás volt a plusz, ami által hospice önkéntesként, majd gyászkísérőként jól tudtam működni.

Észrevettem, hogy ha megzabolázom a gondolataimat, és teljes szívemből vagyok jelen, akkor a másik fél teljesen megváltozik: olyan mélységek tárulnak fel, amelyeket máskülönben nem érünk el.

Arra is rájöttem, hogy ha ennyire beleteszem magam, tehát odaajándékozom magam a másik embernek, akkor nem hogy energiát veszítenék, hanem még többet kapok vissza.

Sokféle gyász létezik, és rengeteg érzelmi ága-boga van a veszteségek feldolgozásának. Milyen fázisai vannak általában egy gyászfolyamatnak?
Fázisok helyett én sokkal szívesebben beszélek arról, hogy milyen érzelmek uralják a gyászt. Az én felfogásomhoz a gyászfeldolgozással kapcsolatos kettős folyamat-elmélet áll a legközelebb, mert ennek eredményei a saját tapasztalataimmal is megegyeznek. Eszerint az elmélet szerint főleg kezdetben a veszteség-orientáció dominál: arra fókuszálunk, hogy hiányzik, aki elment, hogy nem tudjuk megölelni, hogy rettenetesen fáj, és az okokat kutatjuk. Majd ezt követi a helyreállítás-orientáció, amikor át kell venni az elhunyt szerepeit, tehát vannak feladataink, hiszen az életnek mennie kell tovább. Persze, ez is tele van érzelmekkel és fájdalommal. A két állapot között ingadozik a gyászoló, majd az mutatja, hogy a sikeres feldolgozás útján jár, hogy egyre többet van már a helyreállítás fázisában, és ahogy halad az idő, egyre kevesebbet figyel magára a veszteségre.

Milyen érzelmeket élünk meg – mondhatni szükségszerűen – a gyász során?

Eleinte, sokkos állapotban úgy védekezik a psziché, hogy csak fokozatosan engedi be az információkat, hiszen túlságosan letaglózó lenne, ha hirtelen elfogadnánk: akit elveszítettünk, nincs többé.

Jellemzően megjelenik a harag, a tehetetlenség érzése, a frusztráció is, hogy akármit csinálok, akkor sincs, és soha többé nem lesz itt, aki meghalt. Ilyenkor azért is tehetetlenek vagyunk, mert az élet olyat mutatott, amiben semmit sem tudunk tenni. Ez a harag irányulhat az elhunytra is: „Itt hagytál engem a gyerekekkel!” De irányulhat bárkire a családban vagy az orvosokra, és persze önmagunkra is. Különösen, ha megjelenik a bűntudat, és marcangoljuk magunkat, hogy „még megtehettem volna ezt vagy azt”, öngyilkosság esetén „észrevehettem volna a jeleket”, amiket utólag persze be tudok azonosítani, de menet közben hogyan is lehetett volna. A hiány érzése persze mindig ott marad, tehát még aki el is fogadja a halál tényét, az sem szabadul a hiány érzésétől.

Van különbség a megélt gyászban a váratlan halállal távozók hozzátartozóinál és az előre látható, például hosszú betegséget követő haláleseteket gyászolóknál?
Igen, erős különbségek vannak. Például váratlan halál esetén a befejezetlenség érzése felerősödik: „nem tudtam megmondani, hogy szeretlek”, „nem tudtam elbúcsúzni”… Különösen nehéz az elvarratlan szálak érzelmi megélése, ha konfliktusos, ambivalens volt a kapcsolat, mert a meg nem oldott konfliktusok, a viták folytatódnak a gyászoló belső beszédében. Sokszor árulásként élik meg például az öngyilkos hozzátartozó halálát, aki cserbenhagyta őket, nem tudják többé megbeszélni vele a problémákat. Az elmenőnek lehet, hogy jobb, ha szenvedés nélkül, gyorsan távozik, de a gyászolónak nehezebb a váratlan halált feldolgozni. Még ha próbálja is magát nyugtatni és vigasztalni, hogy ő legalább nem szenvedett, a váratlanság akkor is nagyon-nagyon letaglózó és sokkal nehezebb.

Kép

Kép: Veit Hammer/Unsplash

Amikor hosszú ideig kísérünk egy beteget, abban rengeteg szépség is megjelenik, ami átragyog a gyászra is.

Az ápolásban gyakran közelebb tudtak kerülni egymáshoz a felek, olyasmiket is meg tudnak beszélni, amikre azelőtt soha nem került sor. Persze nagyon gyakori az is, hogy komoly szenvedéssel és küzdelemmel jár a betegsége, és akkor mindkét fél számára nagyon nehéz. Az így megélt gyászban sokan azzal a képpel küzdenek sokáig, ami az utolsó időszakból vissza-visszatér: az esetleg lesoványodott, szenvedő, kiszolgáltatott hozzátartozót látják viszont, filmszerű jelenetekben.

A hagyományos felfogás és a szakirodalom is nagyjából egyéves periódust tart „normálisnak” gyászfeldolgozás szempontjából. Valóban túl tudunk jutni a gyászon ennyi idő alatt?
Amíg nem volt közvetlen tapasztalatom, hanem csak a szakirodalmat olvasgattam, valóban ezzel az egy évvel találkoztam én is, de aztán a munkám során rájöttem, hogy nagyon kevés az az egy év. Egy gyermekhalált nem lehet egy év alatt feldolgozni, ahogy egy házastárs távozását sem, akivel több évtizeden át együtt éltek. Nagyon egyéni, hogy ki mennyi idő alatt jut túl a gyászon: vannak rugalmas, reziliens emberek, akik viszonylag hamar felállnak, és mennek tovább, és vannak, akiknek ez sokkal több időt vesz igénybe. Egy válási gyász például a kutatások szerint egy–négy évig is eltart. Egy özvegy azt mondta egyszer a házastársa halála után egy évvel, hogy annyit változott a helyzet, hogy már nem érzi azt a szó szerint szívfacsaró, kínzó fájdalmat, amit előtte érzett. De egyébként nagyon fáj, hogy nincs a férje, tehát a fájdalom nem múlt el.

Nagyon sok múlik a gyászfeldolgozásban a környezet reakcióján. Úgy tűnik, mintha kulturálisan még gyerekcipőben járnánk a halálhoz való viszonyban. Gyakran tapasztaljuk, hogy a legjobb szándékkal is előfordulnak buta reakciók a gyászoló támogatásában.

Gyász esetén a legerősebb gyógyír a szeretet, és sokszor pont ebben szenved hiányt a gyászoló.

Azt tapasztaljuk, hogy kölcsönösen elégedetlenek is egymással a felek. A gyászoló elégedetlen, amiért mindenki csak annyit mond, hogy „szóljon, ha segíteni kell”, vagy pedig sürgetik, hogy „lépjen már tovább!”. Vagyis éppen az elfogadást hiányolja. A környezet pedig megszólja, ha túlságosan gyászol, hiszen „már nem itt kellene tartania, szedje össze magát!”, de akkor is, ha túl hamar továbblép. Sok butaságot tudnak mondani, magzatvesztéskor például tipikus vigasztalási reakció, hogy „majd jön a második gyerek”, ami nyilván nem oldja a gyászt.

Hogyan tudnánk okosabban viszonyulni a gyászhoz és a gyászolókhoz?
Azt gondolom, hogy az embereknek sokkal többet kellene tudniuk a gyász elméletéről és a tragikus veszteségre adandó reakciókról, mert akkor nem ítélkeznének annyira. Ha például tudnák, hogy van, aki sokkos állapotban nem tud sírni, nem marasztalnák el emiatt, mert azt is tudnák, hogy a közömbösség, lefagyottság éppen annak a jele, hogy képtelen szembenézni a számára elviselhetetlen ténnyel. Más esetben nagyon is érez és szenved, csak éppen nem könnyekkel. Gyászkísérés című új könyvemben leírom, hogy például a nevetés, ami ilyenkor előtör a gyászolóból, micsoda szégyenérzettel jár, holott, ha megértenénk, hogy ez csupán a felfokozott érzelmi állapot következménye, feszültségoldó reakció, nem ítélnénk el.

A halálhoz való viszony „megtanulása” a családban kezdődik. Hogyan kell ezt a felkészítést jól csinálni szülőként?
Nagyon fontos volna, hogy ne legyen tabu a halál a családokban, és hogy a szülők ne adják tovább a saját halálszorongásukat, mert ezáltal a tabut is átörökítik. Ahol tabu a halál, ott a szülők saját maguk is igyekeznek nem rágondolni, sem mások halálára, a saját halálukra pedig végképp nem.

Holott éppen a halál tudata az, ami megment bennünket az élet számára: valóban teljes életet tudunk élni, ha a halál ott van a tudatunkban.

Kép

Singer Magdolna - Kép: Hajdrák Tímea

Manapság már nem otthon halnak meg a hozzátartozók, a halál témája pedig eltávolodott és félelmetessé vált – ezt közvetítjük sajnos a gyerekeinknek is. Már egészen kis gyermekeknél, óvodás korban elrontjuk: meghal a gyermek házi kedvence, a kiskutya vagy a tengerimalac, és a szülők nem hagyják gyászolni a gyereket, hanem azonnal vesznek egy másikat, vigasztalni akarják, megmenteni a szenvedéstől. Ez hiba. Igenis élje át azt, hogy „én most szomorú vagyok, mert meghalt a tengerimalacom”, beszéljenek a halálról, és merjen kérdezni a gyermek! De ha a gyerek felfedezi, hogy erről nem lehet beszélni, mert ezt nem szereti az anyu meg az apu, észleli ezt a zavart, és ő is elhallgat, nem mer beszélni róla. Előfordul, hogy ha beteg a nagymama vagy az egyik szülő, azt is eltitkolják. Sokszor emiatt éri váratlanul a halálhírük, holott lehet tudni, már mindenki tudja, de neki hazudnak.

Manapság oly sok mindennel kapcsolatban bomlanak le a tabuk. A halállal kapcsolatos nézeteink valóban ennyire merevek volnának?
Változott a helyzet az elmúlt húsz évben, nagyon megnőtt az érdeklődés a téma iránt. Ez elsősorban egy alulról jövő kezdeményezésnek köszönhető: megjelentek ugyanis a különböző blogok, amelyekben magánemberek kezdték feltárni saját személyes élményeiket a gyásszal kapcsolatban. Lassan kezdtünk hozzászokni, hogy mások is hasonló érzelmekkel küzdenek, hasonló traumákon mennek keresztül. Ráadásul ezek a bloggerek nagyobbrészt fiatalok, akik olyan problémákat kezdtek feszegetni, amelyek bárkit érinthetnek, kortól függetlenül. Bátrabb lett ezáltal a beszédmód is a halálról.

Jó ideje nemcsak gyászkíséréssel foglalkozol, de az utánpótlásképzést is végzed. Mi kell ahhoz, hogy valaki jó gyászkísérővé váljék?

Alapvető, hogy legyen bennünk készség a másik emberben zajló érzelmek, folyamatok megértésére – és persze kellő alázat.

Én a hospice-ban jöttem erre rá, hogy nem én vagyok a fontos, így teljesen háttérbe szorítottam magam. Ez egy tanulási folyamat, és sokan meg tudják tanulni. Magyarországon két szervezet foglalkozik gyászkíséréssel és módszerspecialisták kiképzésével: a Napfogyatkozás Egyesület, amelyet Polcz Alaine hozott létre huszonöt évvel ezelőtt, a másik pedig a Gyógyulás a Gyászból Alapítvány. A Napfogyatkozás Egyesületben nemcsak egyéni gyászkísérőket képezünk, hanem gyászcsoport-vezetőket is, akik az ország különböző pontjain vezetnek igen hatékony sorstárs gyászcsoportokat.

Édesanyám minden délutáni, nagy sétáján megáll ott, a napóránál, ahonnan mindennap felhívta a nővérét, az utolsó időszakban is. Engedelmes és figyelmes kutyája is tudja már, hogy egy égi hívás várható, magától leül és vár azon a helyen, hogy gazdája nyugodtan „beszélgethessen”, egy kicsit mindig bele is szagol a telített csendbe.
A helyben, a telefonszámban ott maradt valami és valaki, akinek a lehetőségét nem engedjük el.
De ezek ma már régimódi példáknak tűnhetnek. A digitális korral alapvetően és mélységesen változott meg a kapcsolatunk a halállal és a gyásszal. Jogossá válik a kérdés, hogy Önök idén a temetőbe vagy a netre indulnak Halottak Napján? Hol gyújtják meg az emlékezés gyertyáit, hol hagynak szeretetjeleket az elhunytaknak?
Nem, ez a kérdés egyáltalán nem provokatív. Arra a kicsit reflektálatlanul zajló folyamatra irányul, amelynek tudattalanul is részesei vagyunk. A digitális halál megtapasztalására, arra, ahogyan halottaink „emlékoldalakká”, digitális maradvánnyá, online örökséggé válnak.

2100-ig a Facebookon a már nem élők profiljainak száma várhatóan jelentősen meg fogja haladni az élőkét. A világ legnagyobb kommunikációs biznisze már egy ideje szabályozza az inaktívvá váló oldalak életét, opciókat nyújtva a túlélőknek, szeretteiknek, illetve magának az örökhagyónak.

Ezzel a közösségi oldal egyben a legnagyobb történelemkönyvvé is válik, amelyben élő és holt együtt formálja az aktuális társadalmat. Azzal, hogy az elhunytak egy részének közösségi oldalai nem törlődnek, csak átalakulnak, történetük is határtalanná válik. Nincs vég, a végtelenség kulcsa pedig a wifi. Ahol mindenki csak kép, akkor is, ha él, ahol algoritmusok írhatnak bejegyzést, ott az élet és halál közt nincsen semmilyen határ. A már nem élők képeihez is bejegyzéseket írhatunk, emlékeket oszthatunk meg róluk, szólhatunk hozzájuk, magunkról üzenhetünk, remélve, hogy válaszolnak. Ettől a temetőtől senki nem fél úgy, mint attól a fizikai helytől, amely a maga békességével, szürkület utáni kilobbanó gyertyalángos, mély csöndjével annyiféle rettegés toposzává vált. Egyre többektől hallom, hogy nem is járnak temetőbe, mert akit gyászolnak, valójában „nincs ott”.

„Elég, ha gondolok rá, nem azon a helyen van” – mondogatja egyik kedves barátom az édesapja sírjára utalva. A végső nyugalom meglelése digitáliában nem cél, de nem is lehetséges. A csönd elkerülendő, a nyugalom elhagyatottság. 

Mi lesz a temetőkkel a digitális temetők idején? Hová indulunk november 2-án? Maradunk-e még sokan, akik érzik, hogy a gyertya nehezen gyullad a novemberi, tapadós, hűvös ködben, és hogy a hidegség miként melegszik át az igazi, viaszt csepegő mécses fényétől? Akik ismerjük a valóságos koszorúk drótjainak hidegségét? Akik nemcsak a telefonszámot, a Facebook-oldalt, a gondolatot őrzik, hanem az igazi helyet is? Mert ugyan porból lettünk és azzá is leszünk, de a por is épp három dimenzióval több, mint a bit. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Hogyan kerültél Amerikába?

Békés megyében, a „Viharsarokban” nőttem fel. Kisgyermekkoromban hosszú gangos házban éltünk a dédszüleimmel, nagyszüleimmel, egymást támogatva, szeretetben, bizalomban. Édesapám Tatáról származott, akkor ismerte meg édesanyámat, amikor Orosházán szolgált katonaként. Ott maradt miatta annak ellenére, hogy erős szálak fűzték a szülővárosához. Miután meghaltak a dédszüleim és a nagyapám, édesapám felvetette, hogy költözzünk vissza Tatára, mert a nyugati országrészben jobbak a továbbtanulási lehetőségek, és bátyámmal könnyebben tudunk majd boldogulni az életben. Kitűztünk magunk elé egy dátumot, hogy mikor költözünk, majd édesapám hirtelen meghalt. Nem tudtam feldolgozni az elvesztését. Hirtelen minden álmunk szertefoszlott. Akkor épp műszerészként töltöttem a gyakorlatomat egy amerikai cégnél, amely megvásárolta az orosházi üveggyárat. Nagyon lelkes voltam, élveztem, hogy részese lehetek az új technológia bevezetésének, a főnökeim is kedveltek, de apám halála után mégsem találtam a helyem.

Egészen a tengerentúlig menekültél?

Egy barátom épp Amerikába készült hat hónapra nyelvet tanulni, és megkérdezte, nem tartok-e vele. Annak ellenére, hogy nem tudtam angolul, vonzónak tűnt a lehetőség, hogy kiszakadhatok ebből a közegből, és enyhülhet a fájdalmam. Bent a cégnél elmondtam a terveimet, egyből támogattak, elintézték a vízumomat is. Az édesapámtól örökölt pénzből fedezni tudtam az utazást és egyéb költségeimet.

1999-ben megérkeztem az észak-karolinai Charlotte-ba, Amerika egyik bankközpontjába, és hirtelen kinyílt előttem a világ. Főleg, amikor két hónap után kiközvetítettek dolgozni egy Hilton hotelbe úgy, hogy előtte még szállodában se nagyon jártam.

Három hónap után, amikor már magabiztosabban beszéltem a nyelvet, éreztem, hogy szívesen maradnék még. A cégem hat hónappal meghosszabbította a vízumomat, ez az idő elég volt arra, hogy rájöjjek, nem szeretnék visszamenni gyárba dolgozni, a szállodaiparban képzeltem el a jövőmet. Amerikai főnököm megértette a döntésem, bár már a vízumhosszabbításkor érezte, hogy nem maradok náluk, mégis segített. Átvett a Hilton, elkezdtem turizmust és szállodamenedzsmentet tanulni, közben lépdeltem felfelé a ranglétrán. Amikor befejeztem tanulmányaimat, menedzser lettem, rendezvények lebonyolításáért feleltem.

Hogyan léptél tovább?

Egyszer megemlítettem a Bush-kormány egyik rendezvényszervezőjének, akivel jóban lettem, hogy szívesen mennék máshova dolgozni az Államokban. Azt mondta, ha szeretnék előrébb jutni, egyben segíteni nekik, akkor menjek le Georgiába és jelentkezzem a Sea Island Companynál, így is tettem. Felvettek kezdő pincérnek, ami elég nagy visszalépés volt a menedzseri szinthez képest, csak fél évvel később jutottam el oda, hogy egyáltalán felszolgálhattam a reggelinél. A hely viszont kárpótolt mindenért: egy szigeten lévő, saját leszállópályával rendelkező üdülőhelyre kerültem, ahova a világ felső 1 százaléka jár pihenni, egy éjszaka 20-25 ezer dollárba kerül.

Ott egy pincér nem egyszerű felszolgáló, hanem házigazda, aki nemcsak kiviszi az ételt, hanem az is a feladata, hogy boldoggá tegye a vendéget. Ami nem is olyan egyszerű, főleg, hogy dúsgazdag emberekről van szó, akiknek mindenük megvan.

Milyen tapasztalatokat szereztél ott?

Bill Gates-szintű emberekkel ismerkedtem össze, akikkel – amint elkezdtem beszélgetni – könnyen megtaláltuk a közös hangot. Társaságomban sikerült kikapcsolódniuk, mert nyugalmat és bizalmat sugároztam, az egyszerű élet értékeit képviseltem, amelyre ők igazából mindig is vágytak. A velem való beszélgetés többeket segített abban, hogy az életük során hozott döntéseiket megerősítsék vagy megváltoztassák. „Hogy is van ez, hogy a Viharsarokból érkezett huszonéves fiút kérdezik meg erről vagy arról?” – tettem fel sokszor a kérdést. Erre mindig ezt a választ kaptam: „Azért, mert te még józan paraszti ésszel gondolkodsz, és megmondod nekem az őszintét. Nem fűz hozzá semmilyen érdek, érződik, hogy a jóság és a tisztesség vezérel.” Ott még inkább megerősödött bennem, hogy nem az számít, amid van, hanem hogy milyen ember vagy, milyenek a gyökereid, milyen neveltetést kaptál.

Megérte a visszalépés?

Fél év után kezdtem kicsit türelmetlen lenni, úgy éreztem, mintha Volkswagenből átültem volna egy Ferrariba, de csak a hátsó ülésre. Aztán kiderült, hogy 2004-ben ott fogják tartani a G8-as csúcstalálkozót, és csak akkor kerülhetek be a rendezvényszervező csapatba, ha már egy ideje ott dolgozom, s kellőképp ismerem az ottani rendszert. Így már az volt a fő kérdés, hogy fel tudok-e nőni a feladathoz, hogy bekerüljek a G8-as csapatba. Sikerült megfelelnem, így az utolsó hónapok már intenzív felkészüléssel teltek. Úgy terveztem, hogy a találkozó után hazatérek Magyarországra, hiszen akkor már hat éve nem voltam otthon. A G8-as csúcs hajrájában megérkezett édesanyám halálhíre.

A főnököm felajánlotta, hogy magángéppel hazarepüljek, de visszautasítottam: „A békési édesanyám úgy felpofozna engem, ha feladnám a célomat, hogy odaálljak a sírja mellé!”.

Maradtam, és úgy csináltam végig a G8-as találkozót, hogy már nemcsak az édesapám, hanem az édesanyám is figyelt fentről. Majd hazatértem, jó volt kicsit megnyugodni a szülői házban.

Mik voltak a további terveid?

Még kint megismerkedtem a Ritz-Carlton szállodalánc első emberével, ráírta a névjegykártyájára, hogy Írország, majd a kezembe nyomta azzal, hogy ha Európában járok és munkát keresek, hívjam fel. Amikor otthon voltam és azon tanakodtam, merre tovább, találkoztam egy gyerekkori barátommal, aki épp Írországba készült, és kérdezte, nem tartok-e vele. Eszembe jutott a névjegykártya, és felhívtam. Közel egy év múlva már a dublini Ritz-Carlton építési projektjében dolgoztam, ahol egyre komolyabb feladatokat bíztak rám. Operatív vezetőként bekerültem abba a csapatba is, amely az új szállodák nyitásáért volt felelős. Bárhol a világban új hotelünk nyílt, azt mi vezényeltük le. Hat-hét éven keresztül napi húsz órát dolgoztam, rövid, húszperces alvásokat iktattam be napközben, hogy bírjam.

Kép

Pálházy Nándor

Hogyan tudtál kiszállni ebből a mókuskerékből?

Nyirokcsomórákom lett. Azt mondta az orvosom, hogy minél hamarabb kezdjem el a kemoterápiát, mert csak három hónapom van hátra. Nem féltem a haláltól, ha aznap meghaltam volna, akkor sem vesztettem volna semmit, mert teljes életet éltem. Ám nem tudtam csak úgy kiszállni a munkából, a világ különböző pontjain vittem projekteket. Kértem a főnökeimet, hogy engedjenek dolgozni, tudtam, ha folytathatom a munkám, akkor minden rendben lesz. Beköltöztem a hotel egyik lakosztályába, és így, hogy bent voltam, dolgozhattam is.

Meggyógyultam, senki nem tudja, hogyan. Orvosi csodának tartják, én Istennek tulajdonítom.

Miért jöttél vissza Magyarországra?

Akkor már nős voltam, és megszületett a kislányunk. A szaúdi király felkérte a céget, hogy fejezzük be egy konferenciaközpont és szálloda évek óta elhúzódó építését Jeddahban, és vezényeljük le a nyitást. Ezen a projekten múlott cégünk elismerése a régióban: ha sikerül, mi építhetünk meg egy 1500 szobás hotelt Mekkában. Rám és egy német kollégámra bízták a projektet. Élveztem a munkát, és jó volt újra együtt dolgozni a herceggel, akivel már egy korábbi rijádi projektben is együttműködtünk. Rendben megnyílt a hotel Jeddahban, de közben lejárt a vízumom. Úgy döntöttünk a feleségemmel, Zsuzsával, aki akkor már a fiunkat várta, hogy amíg nincs új vízum, hazajövünk Magyarországra. Pár évvel korábban vettünk egy régi házat Tatán, ugyanis nem tettem le arról a tervemről, hogy egyszer odaköltözöm, ahogyan apám is szerette volna. Itthon megszületett a kisfiunk, és elkezdtük felújítani a házunkat. A vízum ügyintézése idején lehetőséget kaptam arra, hogy együtt dolgozzak egy helyi vállalkozóval, ez idő alatt megismerkedtem országunk egyik miniszteri biztosával, aki gyakran járt a városba, mert javában zajlott az Esterházy-kastély felújításának előkészítése. Felajánlotta, hogy csatlakozzak a Nemzeti Kastély- és Várprogramhoz. Olyan operatív emberre volt szükségük, aki a műemlékvédelmet és a hasznosítást úgy összegyúrja, hogy az működőképes legyen, és profitot is hozzon; akinek van tapasztalata nagyobb számú látogatót váró létesítmények megnyitásában.

Egyből elvállaltad?

Nem sokáig gondolkodtam. Az, hogy húsz év után visszatérhetek Magyarországra, állami projektben dolgozhatok, amellyel a hazámat szolgálhatom, az örökségünket ápolhatom, felemelő érzés.

Ennél nemesebb és hazafiasabb feladatot el sem tudok képzelni. Feleségem arcán is a megnyugvást láttam, amikor azt mondtam, maradunk.

Fontos, hogy Magyarországon nőjenek fel a gyermekeid?

Ha korábban kérdezel, azt mondom, nem, de ma már nagyon is. Mint ahogy az is, hogy magyar családom legyen. Még Amerikában volt egy felsőosztálybeli, kolumbiai menyasszonyom. Rajta keresztül olyan világba kerültem be, amelyben az első pillanattól kezdve kívülállónak éreztem magam. Napi 10–12 ezer dollárt költöttünk, rengeteget vásároltunk és szórakoztunk. El lehet képzelni, milyen bulik voltak egy kolumbiai családban! Engem csak az mentett meg a romlott élettől, hogy a hotelben vezető beosztásban dolgoztam, és szúrópróbaszerűen teszteltek, illetve voltak hívő barátaim, akik a tiszta életet képviselték. Amikor elkezdtük tervezgetni a közös jövőt, rádöbbentem, hogy neki teljesen más elképzelései vannak a családról, mint nekem, ő mást hoz otthonról, mint én. Beláttuk, jobb, ha külön folytatjuk az életünket. Akkor értettem meg igazán, hogy magyar férfinak magyar feleség kell. Zsuzsát Dublinban ismertem meg, kollégák voltunk, Gordon Ramsay étteremének volt a menedzsere. A munkakapcsolatból barátság, majd szerelem lett.

Teljesen más szemlélettel jöttél Magyarországra dolgozni. Miként fogadtak itthon?

Űrlényként csöppentem a Nemzeti Kastély- és Várprogramba, más munkakultúrából jöttem. Ma már tudom, hogy épp ezért én kellettem erre a feladatra. Már az elején őszintén elmondtam, hogyan működhet a program operációs része, hogyan kell egy nyitást levezényelni. Útmutatásom segítségével terveztük meg a nyitási programot – szavaimat immáron a tetteimmel is alátámasztottam a tatai kastély megnyitása során. Olyan vezető vagyok, aki mindent a magáénak érez. Sosem azt nézem, nekem mit adhat egy cég, hanem hogy én mit adhatok. Minden döntést morális és szakmai alapon hozok meg, ha ezek közül bármelyik nem teljesül, nincs az a feladat, amelyet tovább engedek korrekció nélkül. Mivel minden területen dolgoztam, és nem csak tanultam az iskolapadban, a sok éves tapasztalatom kézzelfogható.

Mind a mai napig, ha bárki problémával fordul hozzám, nem hagyom magára, együtt keressük a legmegfelelőbb megoldást, hiába tudom azonnal a választ. Nem halat adok, hanem halászni tanítok.

Magyarország csupán egy állomás az életedben – vagy a végállomás?

Édesapám nem tudta megvalósítani az álmát, nem tudott visszatérni a szülővárosába, én megtettem helyette. Szeretném, ha nekem ez lenne a végállomás.

Nyugdíjba vonulása előtt tervezgetett-e, gondolt-e arra, mit s hogyan fog csinálni?

Komolyabb tervem nem volt a nyugdíjas életemre. Mindig szerettem azt csinálni, ami feladat adódott. Inkább azt mondom, ábrándoztam arról, milyen jó lesz nyugdíjas embernek lenni, mennyi időm lesz, sok mindent elolvasok, amire eddig nem volt módom, vagy meglátogatom a barátaimat – ilyen ötleteim voltak. Ideköltözésemkor persze rögtön adódott a lelkipásztori szolgálat itt Nagymaroson és a környéki településeken, gyerekkori plébániámon, Zebegényben, Kismaroson, Szobon, hiszen kevés papunk van. Az első napokban megkeresett Vecsei Miklós miniszteri biztos is, hívott, hogy kapcsolódjak be a FETE programba (átfogó program Magyarország 300 leghátrányosabb helyzetű településének felzárkóztatására), amit a Máltai Szeretetszolgálat koordinál. Annyit kérdeztem, hogy lehet bekapcsolódni.

Volt-e olyan feladat, amit szívesen tett le, olyan nehézség, amitől örömmel szabadult meg püspöki szolgálata után?

Nagyon örültem, hogy a rengeteg adminisztráció meg a sok protokoll-program elmarad. Tréfásan azt szoktam mondani, hogy most már felelőtlenül csak pap lehetek. Sokkal jobban érzem magam a közvetlen emberi kapcsolatokban.

Püspöki szolgálata alatt is látható volt elköteleződése a rászorulók felé. Most bekapcsolódott a felzárkóztató programba. Honnan fakad ez az elhivatottság, mi táplálja ezt a lelkesedést?

Ha visszagondolok az életutamra, úgy vélem, erre a Jóisten felkészített személyes élményekkel. A második világháború alatt születtem, és egyéves voltam, amikor édesapám a háborúban meghalt. Anyám ottmaradt egyedül, özvegyen, a lakásunkat lebombázták, Zebegényben találtunk otthont az anyai nagymamánál. Aztán következtek az ’50-es évek nehézségei. Emlékszem, nyolcadikos voltam, amikor életemben először kaptam olyan hosszúszárú nadrágot, ami új volt. Ebben az időszakban értettem meg azt is, mit jelent, hogy nincs otthon egy falat kenyér. Szóval, nem könyvekből tanultam a szegénységet.

Fiatal papként több településen szolgáltam, Pilismaróton és Dömösön is, ahol újra szembesültem a szegénységgel, láttam az emberek mindennapi életét. Ebben a két faluban sok cigány család él. Láttam, hogy a rendszerváltás után eddigi nehéz életük még keservesebb lett, hiszen elbocsátották őket a munkahelyükről, megszűnt az a kicsinyke jövedelmük, ami, ha szerényen is, de megélhetést biztosított.

Kép

Kép: Páczai Tamás

Van-e valami nagyon meghatározó élménye, ami abban erősítette meg, hogy ezeket az embereket semmiképp nem hagyhatja magukra?

Felejthetetlen élményem Pilismaróthoz kötődik. Meghalt egy idős cigány, V. Elemér bácsi. A család eljött hozzám, hogy a papa meghalt, s tudnék-e abban segíteni, hogy ne kelljen a temetkezési vállalattal egyezkedni, a hivatalos temetést lebonyolítani. Akkor még tanácsi rendszer volt, hát elmentem a tanácselnökhöz. „Elnök úr, itt vannak V-ék, ilyen és ilyen helyzetben. El tudunk-e tekinteni a költséges hivatalos dolgoktól?” Az elnöknek egy kérése volt: ne feltűnő módon vigyük Elemér bácsit a ravatalozóba. Megbeszéltem a családdal, hogy sötétedéskor, amikor már csendesedik a falu, elintézzük. Este együtt imádkoztunk. Volt egy szükségkoporsó, abba fektettük Elemér bácsit. Egy kordéra feltettük, úgy kísértük a ravatalozóba némán, a férfiak levett kalappal, szegényen… Ez a jelenet nagyon megmaradt bennem.

Jól érzékelem szavaiból a hitvallást, hogy a keresztény embernek a saját pozíciójának, képességének, adottságainak mértékében kötelessége az elesettek felé fordulni?

Jézus tanítása ez. Oda kell fordulnunk a legelesettebbek felé. A gyerekek felé, a szegények felé, akik nem tehetnek arról, hogy oda születtek, ahova. Az irgalmas szamaritánus szóhasználatával élve az útszélen vannak. Mindnyájan testvérek vagyunk, felelősek vagyunk egymásért.

Ugyanakkor azt is látom, ahogyan Vecsei Miklós barátom szokott fogalmazni, a jóléti társadalom erkélyéről nem látszanak a szegények.

Ön látta őket a váci püspöki palota erkélyéről is, hiszen nem sokkal felszentelése után létrehozott egy cigánypasztorációs irodát.

Úgy gondoltam, hogy a cigányokkal való törődés, a cigánypasztoráció nem kapott és nem kap elég hangsúlyt az egyház életében. Pedig a viszonyunk a cigány testvérekhez értékmérője is a Krisztus-követésünknek.

Olyan szépen mondjuk, hogy minden ember Isten teremtménye, és a másikban is meg kell látni Krisztus arcát, de ettől messze vagyunk. Pedig Jézus az elesettekkel, a szegényekkel, a kiszolgáltatottakkal azonosította magát, amikor azt mondta: „éhes voltam, és ennem adtatok, szomjas voltam, és innom adtatok, beteg voltam, és meglátogattatok…”

Kép

Kép: Páczai Tamás

Nagyon örültem, amikor Dúl Géza atya rögtön készséggel vállalta a Ceferino Ház vezetését és a munkatársak felkutatását.

Hogyan fogadták a plébánosok az egyházmegyében, hogy erre a feladatra függetlenítette egy paptársukat, amikor így is kevesen vannak, egyszerre több helyszínen kell szolgálatot teljesíteniük?

A papság hozzáállása meglepett, és fájt is, hogy úgy legyintettek, „ha Gézának ehhez van kedve, akkor csinálja”. Nagy támogatást nem kaptam. Azt mondták, nekik máshoz van karizmájuk, tehetségük: a fiatalokhoz, a betegekhez. Ez rendben is lenne, de kicsit elégedetlen voltam és vagyok ma is, hogy a cigányság nyomorúságos helyzetének megoldásában egyházunk papjai és a templomba járó emberek nem akarják felismerni, hogy sajátos felelősségük van. A cigányoknak az egyház szívében kellene lenniük, ők a testvéreink. Bőven van tennivalónk ezen a téren.

De hála Istennek, vannak jó példák is! Gondolok a görögkatolikus püspök atyákra, akik Kelet-Magyarországon nagyon szépen felkarolták ezt a feladatot. Székely János püspök atya is nagyon sokat tesz a cigány testvéreinkért. Vagy Somogyban, Baranyában vannak nagyszerű papok: Somos László atya, Lankó József atya. Esztergomban marista szerzetesek szolgálnak a Töltés utcai telepen.

Esztergomból van egy élményem. Egyik alkalommal gulyáslevest vittünk nagy fazékban a Suzukimmal. Megálltunk a telepen a marista testvérek házánál. Szaladtak oda a gyerekek. Egy kis cigány gyerek benézett, s azt mondja: „Te vagy a Jézus?” Bár csak így látnátok, gondoltam mosolyogva magamban.

Kép

Kép: Páczai Tamás

Esztergomban egy gyermek Jézusnak gondolta, de hogyan fogadják a cigány emberek a püspököt, amikor közéjük megy?

Ha az ember szeretettel fordul feléjük, az önbizalmukat kicsit megerősíti, és nagy szeretettel tudják viszonozni.

Közöttük nem egyházi méltóság vagyok, hanem velük egyenrangú, aki elfogad tőlük egy pohár vizet, ételt. Nem is gondolnánk, hogy ennek a gesztusnak micsoda értéke van számukra.

Eszembe jut egy kedves, megható emlék. Megállított az utcán egy cigány ember. „Várjon már meg, tisztelendő úr!” „No, itt vagyok, mondja Karcsi, mit akar.” „Otthon az asszonnyal beszélgettünk, s mondtuk, magát kéne polgármesternek választani, mert maga szeret minket.”

Indul a következő választáson? Milyen tervei vannak a jelenben?

Még az aktív szolgálatom idején kezdődött, akkor döbbentem rá, hogy olyan kérdésekről is kellene beszélni, amelyeket nem lehet a templomban elmondani, nem kerülnek szóba a prédikációkban, az élet mindennapi eseményei, s így születtek azok az interjúkötetek, amelyeket egy újságíró barátommal készítettünk. Sorozatban ötöt, minden évben egyet. Az ötödiknél odaírtam, hogy „befejező rész”. Sokan, akik olvasták ezeket a könyveket, kedvesen jelezték, „mi az, hogy befejező rész, várjuk a következőt”. Nem tudom, lesz-e még energiám, időm, hogy tovább folytassam. Egyre többször fordul meg a kérdés a fejemben: én mikor következem? Egyre több ismerős, rokon, barát, közeli munkatárs megbetegedéséről vagy haláláról kapunk értesítést. Lelkileg próbálok felkészülni, és nincs bennem félelem. Az biztos, hogy mostanában jobban értem Jézus szavait: „Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát” (Máté 25,13). Vagy Pál apostol felhívását:

 „…amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel.” (Galatáknak írt levél 6,10).

Dr. Beer Miklós által létrehozott alapítvány:
Szent Ferenc Szegényei Alapítvány
Adószám: 19224736-1-13
Bankszámlaszám: OTP Bank 11742094-26993856

Nagyon sok császármetszés történik mostanában nemcsak Magyarországon, hanem szerte Európában, sőt a tengerentúlon is. Mi az oka ennek?

Befolyásolja a szülésünket az életmódunk, azaz, hogy mennyire mozgásgazdag az életünk, hogyan használjuk a testünket várandósság előtt és alatt. A téraránytalanság anya és baba között – nagy baba, szűk medence – szintén sokszor indok a császármetszésre. Arra a kérdésre, hogy miért ilyen nagy babák születnek, sokféle magyarázat létezik a helytelen táplálkozásunk, a gyakori cukorbetegség, a túl sok táplálékkiegészítő szedése és sok egyéb tényező felsorakoztatásával. Az azonban, hogy szülés közben mi mekkora helyet adunk a babának, tőlünk, a testünk rugalmasságától, egyensúlyától is függ. Akár várandósság alatt is elkezdhetjük a testünket átmozgatni, betartva néhány szabályt és a fokozatosságot. Ugyanakkor fontos megemlíteni, hogy túlmedikalizált az ellátórendszer és persze biztonságpárti. Előbb döntenek sok esetben a császár mellett, mintsem bármit kockáztassanak. Császárindok ma az előzetes császár, ami egy berögzült tévhit arra vonatkozóan, hogy ha egyszer császármetszés volt, mindig császármetszés kell az anyánál, továbbá a farfekvéses baba, s az ikervárandósság is – utóbbiak korábban nem voltak a listán.

Sokan kérik a császármetszést, de vajon tudják-e, mi történik a testükkel a műtét során és után?

Azt tapasztalom, ha elhangzik kívánságként a császármetszés, azt nem mondják el a szakemberek, hogy utána ennek milyen következményei vannak. Elképzelhető, hogy félinformációk alapján dönt az anya. Lehet, hogy félti a testét, például a gátizmát a természetes szüléstől, de az nem hangzik el, hogy császármetszés esetén is érintett lehet a gátizma, csak más jellemzőkkel, mint hüvelyi szülés esetén: a műtét után maga a heg is húzó irányú erőt fejthet ki a gátra a közeli kapcsolódások okán, feszesebbé változtatva a gátizmot. Megjelenhet később vizelési probléma, hasi diszkomfortérzés, menstruációs problémák – és akkor kerülnek fókuszba a belső hegek. A császármetszés során több réteget átvágnak, míg eljutnak a babához.

Ha úgy képzeljük el a testünket, mint egy 3 D-s pókhálót, akkor a pókháló-szálacskáknak az egyensúlya tartja fönt a mi mozgási egyensúlyunkat. Ha ez a sok réteg mozgás közben jól el tud csúszni egymáson, olyan, mint egy rakott palacsinta, akkor vagyunk jól.

De egy műtét után, ha nem foglalkozunk a hegünkkel, akkor a rétegek összetapadnak, és nem tudnak mozogni egymáson. Ez kihat a helyi keringésre és az alatta lévő szervek működésére, elváltozást okozhatnak főleg a kismedencében. A hólyag, a végbél közel van a méhhez, és érintheti a hegesedés. E szervek mozgása is korlátozottabb lesz, az összetapadás pedig egyre jobban terjed messzebb eső részek felé is. Befolyásolhatja a csípő mozgását, a vékonybél mozgását, de a rekeszizom is együtt mozog a gátizommal, és ha a gátizom feszességében érintett, akkor a légzés is, a rekeszizom is lehet gátolt. Sőt akár egy térdfájás is lehet tünet a feszültségek továbbadódása miatt. Úgy képzeljük el, mintha szorosan betűrnénk a nadrágba a pólónkat, és amikor mozgunk, a póló feszül, ez a feszültség adódik tovább. Látjuk, hogy a vállunknál is feszül a póló, pedig nem ott van a gond. Az egésznek az az üzenete, hogy ha császármetszésem vagy más hasi műtétem volt, és bármilyen panaszom jelentkezik, érdemes a heg körül keresgélni az okot, és elmenni személyes kezelésre.

A Császárvonal projektet hárman hívtátok életre, sok anyukának segítve gyógytornával, gyakorlati tanácsokkal. Miért van erre szükség?

Kis Verus az egyik társam, aki a kommunikációért felel, a férje, Csáki Gergő a technikai részt viszi, én pedig gyógytornászként vagyok jelen. Verus személyesen jött el hozzám egyszer kezelésre. Elkezdtünk beszélgetni, és kiderült, ő is, én is császármetszés után vagyunk, megállapítottuk, hogy mennyire nincsen információ és támogatás ebben a témában. Ezért hoztuk létre ezt a projektet, amelynek részei az oktatóvideók, a mozgásterápiás rész és a támogató csoport, ahol szakemberek, pszichológus, dúla, egyéb társszakmák képviselői, edzők, gyógytornászok dolgoznak együtt segítőként.

A „Hegmesék” című könyv is ennek a projektnek a része, húsz különböző történettel és fotókkal a császármetszésről.

Sok nő számol be arról, hogy a szülés után nem megy igazán vissza a hasa, nagynak, terebélyesnek érzi, és ez nagyon zavarja.

A baba emelése és hordozása, a gondoskodás róla a testhelyzetünket sokszor egy irányban tartja, emiatt sincs meg a törzsizmoknak az az alaptónusa, amely alakítaná a hasat. Másrészt a vegetatív idegrendszerünket a 0–24 órás készenlét nagyon igénybe veszi. Ez érinti a hormonális egyensúlyunkat, a mozgásunkat, nem lehet tehát csodálkozni azon, hogy a hasunk sem alakul úgy, ahogy mi szeretnénk. Egyébként sok intézményben császármetszés után még most is pakolnak homokzsákot a hasra azért, hogy segítsék a méh összehúzódását és a tisztulást. Van olyan, amikor ezt a folyamatot kézzel is segítik az első felkelés előtt, hogy a méh jobban ürüljön. A szülés előtt és alatt a lazulás miatt bekövetkezik egyfajta szétcsúszás. Sok természeti népnél van erre egy ceremónia csontok helyrerakása vagy zárása néven, itthon dúlák szokták elvégezni kendőkkel, „összehúzva” a csontokat. Ez nem egy erős inger, de iránymutatás a testnek, a medencének a záródás felé. Néhányan használnak a deréktáji-medencetáji fájdalmukra haskötőt vagy medencetartó övet, ami szintén segít visszaállni a test váz- és izomrendszerének, hogy tudja magát tartani.

Kép

Kép: Unsplash / Piron Guillaume

Amikor találkozol a klienssel, hogyan zajlik a hegkezelés folyamata?

Az első alkalommal informálódom arról, hogy az anya hogyan élte meg a várandósságot és a szülést. Utána jön a fizikális vizsgálat, amelyben fontos szerepe van a hegnek is, de a kliens teljes mozgását is nézem, mert a testtartás miatt a hátfájások, nyaktáji panaszok is gyakoriak. Utána következhet a manuális kezelés, akár komplexen, eszközökkel.

Megtanítom az önmasszázst, az otthon biztonságosan elvégezhető manuális fogásokat, mert ezzel növekszik a saját testükkel kapcsolatos kompetenciájuk, megtanulják a saját testérzeteiket figyelembe venni. Az elsődleges cél a keringésjavítás, hogy fellazuljon a műtéti terület, rugalmas legyen, és akkor utána már lehet tovább erősödni.

A masszírozó folyamat után mi történik?

Ellazul, lágyul a heg, ami a maga valójában a testünk csodálatos tulajdonsága, hiszen a szétvágott részeket összetapasztja. Viszont túlstabilitásra törekszik, és emiatt a hegszövet rugalmatlanabb. Mi viszont azt szeretnénk, hogy ez a heg rugalmasabb legyen, ugyanolyan mozgékony, mint a testünk többi része. Nemcsak a lágyítás, a keringés javítása a cél, hanem az is, hogy ingereket adjunk erről a területről az idegrendszernek. Gyakran érzéketlenség vagy túlérzékenység jelentkezhet műtét után, akár hosszú távon, egy év után is. Ha nem érünk a hasunkhoz, akár lelki okokból, akár mert kellemetlen, akkor onnan nem jön be elegendő információ az idegrendszerhez. Ezért először tenyérrel, finom simító mozgással, lágyabb fogással, később kicsit erősebben, ujjbeggyel kezdjük masszírozni. Lehet eszközökkel, törülközővel, tüskés vagy sima labdával, hideg-meleg váltó zuhannyal játszani. Ez a terület szereti a sokféle ingert, a vibrációt, és arra az idegrendszer is reagál, „visszakapcsolja” a korábban ingerszegény területet a test fontos részei közé. A kismedencei keringésjavítás egyébként a házaséletre is jó hatással van, és fordítva, a szexuális életnek is lehet jótékony hatása a helyi gyógyulásra.

Nyilván mindenki más típusú személyiség. Van, aki a mozgás felől kapja meg az impulzust a pozitív változáshoz. Van, akinek a beszélgetős, lelki feldolgozás hozza el a változást. A heg képes nagyon gyorsan gyógyulni, műtét után, sérülések után is.

Az az elsődleges, hogy jó keringést biztosítsunk a testünknek ezen a részén, hiszen így jut el oda a tápanyag, ami gyógyít, gyulladást csökkent, és elviszi a salakanyagot.

A méhünk olyan, mint egy marionettbábu, amely szalagosan fel van függesztve a medence különböző részeire. Ha a medencénk megfelelően mozog, akkor a méhünk is jól mozog.

Mitől függ az, hogy hány császármetszést bír el az anya?

Függ az operáló orvostól, hogy többedik műtét esetén hogyan tud az összenövések közt eljutni a babáig, és függ a szöveti jellemzőktől, hogy az anya kötőszövetes része mennyire rugalmas, nyúlékony, mennyire feszes. Ugyanakkor érdemes gyógytornászhoz fordulni hegkezelésre méheltávolítás, miómaműtétek, petefészekciszták, tehát kis metszéssel járó műtétek után is a hasi szervek keringésjavítása, mobilizálása érdekében.

Szeretem látni, amikor a hegkezelés után felszabadulnak az anyák. Látszik a mozgásukon, testtartásukon, beszédükön, hogy jobban vannak, energiadúsabbak, kapnak egy olyan lökést, amellyel felébresztik saját magukban az öngyógyító női energiát.