„Sokszor úgy éreztem, mintha nem is Európában dolgoznék” – mondja a Németországból hazatért orvos

Regináék kilenc éve szakmai kihíváskeresésből és egzisztenciális okból úgy döntöttek: az egyetemet elvégezve szerencsét próbálnak a határainkon túl. Férje akkor még nem beszélt németül, kezdésnek másfél éven át egy nyelviskolában tanult, ám Regina kiváló németesként rögtön elkezdte ledolgozni a szakvizsgáig szükséges öt esztendejét: ahogy az itthon is történt volna, klinikákon alkalmazták rezidensként. Az utolsó másfél év már a gyermekvárással és a gyessel telt neki. Férje időközben középfokú nyelvvizsgát tett, majd a szakmájában, programtervező matematikusként helyezkedett el. 

„2019-ben, a várandósságom alatt hazalátogatva bogarat tettek a fülembe, hogy egy itthoni klinika – sőt akár több is – tárt karokkal várna, nem gondoljuk-e meg a hazaköltözést” – meséli Regina.

„Az ötlet egybecsengett azzal a szándékunkkal, hogy a kislányunk az itthon élő nagyszülei közelében, a magyar nyelvet, kultúrát és történelmet tanulva, hazai értékek szerint nőhessen fel. Aztán majd eldönti felnőttként, ő is kipróbálja-e magát egy másik országban, gondoltuk.” 

Így már a szülés előtt elhatároztuk: amint tudunk, hazaköltözünk. Más kérdés, hogy végül nem arra az állami fenntartású klinikára kerültem, ahová terveztem, mert ott túl sokáig nyitva hagyták a kérdést, hogy valóban felvesznek-e, közben pedig lett más lehetőségem. Ma TB-finanszírozott ambuláns szakrendeléseken és magánrendeléseken is dolgozom vállalkozóként, lényegében mindennap másik helyszínen.”   

Regina találkozott olyanokkal, akik éreztették: nem örülnek annyira a hazatérésének, vagy legalábbis visszafogottságra intették, hogy még véletlenül se érezze magát másnak/többnek azoknál, akik itthon szakosodtak. Ő ezt alapból így gondolta, s végül nem oda ment dolgozni, ahonnan már előzetesen ilyen előítéletes hozzáállást érzett. A költözéssel a Covid „kellős közepe” ellenére is szerencséjük volt, mert a három hónapra előre kitűzött dátumkor éppen lehetett utazni. Ha nem lehetett volna, a már felmondott németországi albérlet miatt érdekes helyzetben találták volna magukat és a teherautónyi holmijukat. A kint vásárolt bútoraik (Németországban jobbára bútorozatlan lakásokat lehet bérelni, ezért kellett bútorokat venniük) hazaszállításával megbízott magyar költöztetőcég ráadásul egy napot késett a szállítással, ami kapóra jött: így éppen a 10 napos karanténkötelezettség eltörlését követően egy órával érkeztek meg a magyar határhoz. Örömmel tértek haza. Természetesen arról is érdeklődöm, mi minden lehetett volna más, ha kint maradnak.

„Kint jó környéken éltünk, mégsem volt ajánlott például este sétálni mennünk – még férfiként a férjemnek sem – a rettenetesen leromlott nagyvárosi közbiztonság miatt. Elgondolkodtunk hát, hogy ha a lányunk ott nőne fel, vajon mikor hova engedhetnénk el később egyáltalán. Hasonlítani sem lehet a magyar helyzethez az ottani belváros, pláne a főpályaudvar környékének veszélyességét.

Gyakori volt az agresszió, amiről mi is legfeljebb a magyar híradásokból értesültünk, a kinti hírek nem tudósítottak róla. Pedig olyan »no go« zónák alakultak ki a városban, amelyeken még autóval sem volt tanácsos áthajtani, a rendőrség sem ment be oda.

És ebben semmi túlzás nincsen. Sajnos bizonyos klánok között még utcai lövöldözések is előfordultak. A praxisomban pedig sokszor úgy éreztem magam, mintha nem is Európában dolgoznék. Nagyon sok bevándorlóval találkoztam, akik támogatásból élve a munkára való alkalmatlanságukat igazoltatni érkeztek hozzám.”

Kép

Képünk illusztráció! - Forrás: Pexels / Thirdman

Regina hozzáteszi, hogy a fentiekkel nem politizálni szeretne, csak a tapasztalatait osztja meg. Azt sem a politika jegyében mondja, hogy nekik a konzervatív, keresztény értékeik mindvégig fontosak maradtak. Nem szerették volna például, ha a kislányuk a multikulturális csoportokhoz történő igazodás miatt a keresztény ünnepeket az óvodában, majd az iskolában nem a hazai szokásoknak megfelelően tudja ünnepelni. Ahogy annak sem szívesen tették volna ki őt, hogy a majdani általános iskolájából kilépve – ez is a saját tapasztalatuk – az iskola előtti buszmegállóban egy a keresztény értékekkel homlokegyenest ellentétes plakáttal találja magát szembe.

A doktornő azt sem titkolja, hogy itthon is felemás tapasztalatokkal gazdagodtak – más téren. Mint mondja, vállalkozóként jelenleg jól keres, azt nem tudja, pontosan mennyivel kapna kevesebbet, ha az eredetileg tervezett klinikára kerül.

A magyar egészségügyben mindent „egyszerűbbnek, lepusztultabbnak” lát. Németországban szinte szállodai körülmények között szült, látja, hogy ez itthon, nem magánúton egészen más élmény lett volna. Azt mondja, hogy egy kicsit a munkáján is egyszerűsítenie kellett.

„Szakmailag abban az értelemben kevésbé lehetek részletes, hogy Magyarországon sok vizsgálat elnagyoltabb. Egyszerű példa a laborvizsgálatoké – elég, ha bizonyos vitaminszintek meghatározását vesszük, amelyeket Németországban rutinszerűen alkalmaznak, itthon viszont legfeljebb magánfinanszírozott módon van rájuk lehetőség. Nekem persze a munka nyelvezete is új, mert a gyakorlatban mindent németül tanultam, újra kellett tanulnom például magyarul zárójelentést írni.”

Amit még negatívumként említ, az a magyarországi személyes ügyintézések stílusa, színvonala. Egy szóban összegzi: katasztrófa. A németek sokkal kedvesebbek, segítőkészebbek, noha – és ez meglepő – a technika, az online ügyintézés, az Ügyfélkapu és társai itthon lényegesen fejlettebbek. Ebben mintha a németeknek lenne lemaradásuk velünk szemben. „Az OEP-es és NAV-os ügyintézés így is rettentő körülményes volt. Egyrészt, mert velem nyomban be akartak fizettetni nyolc évre visszamenőleg félmillió forint egészségbiztosítási járulékot, és az ügyemet intézni – a korábbi bejelentett lakcímem miatt – csak az ország másik végében engedték volna. Az egyéves kislányommal ennek nyilván nem indultam neki. Hónapokig leveleztünk, majd az édesapámat hatalmaztam meg, mert telefonon az illetékes hivatal nem adott információt, tovább sem kapcsoltak az ügyintézőig. Végül az is kiderült, a fizetési felhívás alaptalan volt. A férjemnek meg abból adódnak a mai napig gondjai, hogy továbbra is a németországi munkáltatójának dolgozik itthonról, home office-ból. Ez adózási szempontból, úgy fest, túl bonyolult eset… De nem bántuk meg a hazaköltözést, már csak azért sem, mert a karácsonyt így a nagyszülők közelében, sőt velük együtt akár egy ünnepi hangulatú sétával is ünnepelhetjük!”