Kényszerházasság esetében a szülők vagy gondviselők nem kérik ki a pár véleményét az esküvő előtt. A konszenzusos elrendezett házasságoknál a szülők vagy gondviselők kiválasztják a megfelelő jelölteket, majd kikérik az érintettek véleményét, akiknek joguk van visszautasítani az ajánlatot. Az önálló döntésen alapuló házasság esetében az egyének választanak partnert, de kikérik a gondviselők véleményét, akik vétójoggal rendelkeznek, az autonóm házasságnál a pár egyáltalán nem törődik azzal, kinek mi a véleménye a kapcsolatukról. 

A kényszerházasság maga a pokol 

Az Unicef tavalyi adatai szerint világszerte évente 12 millió lány megy férjhez a 18. születésnapja előtt.

Becslések szerint csak Nagy-Britanniában megközelítőleg háromezer nőt kényszerítenek évente házasságba.

A brit hatóságok igyekeznek fellépni a jelenség ellen, ezért létrehoztak egy olyan jogi eszközt, amely a kényszerházasság áldozatait hivatott védeni (FMO/Forced Marriage Protection Order). 
A statisztikai adatokból ugyanakkor az látszik, hogy ez nem elég ahhoz, hogy megszüntesse ezt a rettenetes gyakorlatot. Natasha Rattu, a Karma Nirvana nevű szervezet vezérigazgatója tavaly azt nyilatkozta a Reutersnek, hogy a kényszerházasságok száma a koronavírus-járvány nyomán bevezetett korlátozások feloldásával tovább nőhet. 
Natasha édesanyja, Jashvinder Sanghera az angliai Derbyben született, Indiából származó édesapja 1952-ben telepedett le Angliában. A házaspárnak hét gyermeke született. A lány fiatalon végignézte, ahogy több nővérét kiveszik az iskolából azért, hogy olyan férfiakhoz adják őket, akiket azelőtt csak fényképen láttak. „Raveena két évvel volt idősebb nálam, amikor repülőre tették. Amikor visszajött, az én osztályomba került, de már gyűrű volt az ujján, és más volt a megjelenése is, hiszen nem hordhatott nyugati ruhákat” – mesélte Jashvinder a TEDx-en néhány évvel ezelőtt. 
A kényszerházasság felszámolásáért küzdő aktivista tizennégy éves volt, amikor egy nap hazaért az iskolából, és mutattak neki egy fotót egy férfiról, akinek nyolcéves korában odaígérték. „Ránéztem, és azt gondoltam, hogy nem! Tizennégy éves vagyok, de alacsonyabb nálam! … Visszaengedtek az iskolába, de tizenöt és fél éves koromra már hatalmas lett a nyomás” – magyarázta tovább a hallgatóságnak. 
A testvéreivel abban a szellemben nőttek fel, hogy hatalmukban áll megbecsülést vagy szégyent hozni a családra, az életük a tisztelet, az engedelmesség és a jóhírűség köré szerveződött. Nem mehettek diszkóba, nem vághatták le a hajukat, nem sminkelhettek, fiúkhoz nem szólhattak, visszafogottan kellett öltözködniük. Tudták, ha megszegik a szabályokat, az büntetéshez, bántalmazáshoz, kényszerházassághoz és akár becsületgyilkossághoz is vezethet, még Európában is. 

„Tizenöt és fél éves voltam, amikor elkezdték szervezni az esküvőmet, de keményen küzdöttem ellene. A szüleim kivettek az iskolából, és bezártak.

Kopognom kellett, ha ki akartam menni a mosdóba, az ajtómhoz hozták az ételt, és addig nem jöhettem ki, amíg bele nem egyeztem a házasságba” – emlékezett vissza Jashvinder, aki végül látszólag beletörődött szülei akaratába, de csak azért, hogy visszakapja a szabadságát, és megszervezhesse a szökését. 
Tizenhat évesen menekült el, de az eltűnését jelentették, a rendőrség nem sokkal később megtalálta. Szerencséjére a rendőrtiszt hitt neki, és nem vitte vissza a családhoz, mint egy lázadó angol tinit, aki majd megbeszéli a problémát az otthoniakkal. Jashvinder azt is elárulta, hogy a kényszerházasság „főelkövetői” mindig a család nőtagjai voltak. „Anyám világosan beszélt: vagy hozzámész ahhoz, akihez mondjuk, vagy halott vagy a szemünkben.” A lány pedig úgy döntött, hogy vállalja a kitaszítást, és éli a saját életét. Raveenával titokban tartották a kapcsolatot, nővére gyakran mesélt neki arról, hogy milyen szörnyű házasságban él, ahol testileg és lelkileg is bántalmazzák. Jashvinder könyörgött, hogy éljen vele, vagy legalább a szülőkkel beszéljen, de a közösség minden tagja kiállt amellett, hogy nem válhat el (Indiában a házasságok 90 százaléka elrendezett, a válások aránya pedig nagyjából 1 százalék). Raveena végül 24 évesen felgyújtotta magát, amire a rokonai úgy reagáltak: „Inkább ez, mint hogy szégyent hozzon a családra!” 
Jashvinder 1993-ban létrehozta a Karma Nirvana nevű jótékonysági szervezetet, amely ma is a kényszerházasság elleni küzdelem egyik legfontosabb szereplője.

Több menekült központot állított fel, ahová olyan ázsiai nőket és férfiakat vár, akiknek segítségre van szükségük. Az aktivista előadásaiban hangsúlyozza, hogy az erőszak eredendően nem része sem az Indiában gyakorolt vallásoknak, sem a kultúrának.

Ezt Pál Dániel és Kiss Katalin is megerősíti Szex, szerelem, szentség a hinduizmus vallási rendjében című tanulmányukban. „Johann Jakob Meyer (1859–1921) indológus szerint nem annyira vallási, mint inkább gazdasági jellegűek voltak a motiváló tényezők: a családfőnek mihamarább jó férjet kellett találnia leányának, ám ha a házassági piacon nagy volt a verseny, igyekezett minél hamarább »áruba bocsátani portékáját«” – fejti ki Pál Dániel és Kiss Katalin kutató. 

Kép

A 17 éves Terane Sahverdijeva elhagyja otthonát esküvője reggelén. Zarikumecu falu, Lerik tartomány, Azerbajdzsán, 2017

Kép: Profimedia - Red Dot/Emin Ozmen/Magnum Photos

Miss Fatima, a házasságközvetítő 

Egy modern elrendezett házasság úgy kezdődik, hogy a szülők vagy az idősebb családtagok az ismerőseiken keresztül keresnek potenciális partnert az eladósorba került lánynak vagy a házasodni kívánó férfinak. Emellett az internet elterjedése óta egyre többen regisztrálnak olyan oldalakra, ahol kifejezetten az esküvő a cél. 
Omar Durrani indiai származású amerikai vállalkozó, aki sakkakadémiát hozott létre gyerekek számára. Néhány éve tartott előadást szintén a TEDx-en arról, hogyan találta meg az igazit házasságközvetítő segítségével, annak ellenére, hogy egyáltalán nem hitt az elrendezett házasságban. Omar kezdetben nem akart kötélnek állni, de a szülői unszolásnak engedve végül mégiscsak találkozott a jelölttel. Úgy gondolta, hogy jól ment a randevú, de másnap a lány megírta neki, hogy nem érezte ugyanazt a vonzalmat. Omar csalódott volt, visszament New Yorkból Miamiba, ahol a munkába temetkezett. Pár hónappal később újra hívta az édesanyja. „Amerikai vagyok, nem fogsz nekem feleséget keríteni, a szerelem nem így működik, anya!” – mondta neki a telefonban. De aztán mégis sikerült meggyőznie, hogy beszéljen Miss Fatimával, a távoli rokonnak ugyanis a kerítés a hobbija. „Az egymásra találás a mennyben történik, én csak összehozom a megfelelő embereket” – vallja a modern házasságközvetítő. 

Omarnak készítenie kellett egy önéletrajzhoz hasonló dokumentumot, ami aztán nagy sikert aratott a hajadonok körében. Kanadától Angliáig érdeklődtek iránta a nők.

„Miss Fatima olyan volt, mint valamiféle ügynök, folyton hívogatott, hogy mit gondolok erről vagy arról a lányról. Aztán hívott édesanyám, hogy megtalálták a tökéletes jelöltet, Areebának hívják, és gyermekneurológus.” Omar felhívta a lányt, harminc napon át üzentek, telefonáltak, majd megbeszélték a találkozót, amire Chicagóban került sor. „Mély vonzalmat éreztünk, egész este beszélgettünk. Ott voltak az édesanyáink és a testvérem. Édesanyám megkérdezte Areebát, hogy kedvel-e eléggé ahhoz, hogy feleségül jöjjön hozzám. Bólogatott. Aztán megkérdezte Areeba anyját, hogy kedvel-e eléggé engem ahhoz, hogy fiává fogadjon. Igent mondott” – mesélte a vállalkozó. Miután mindenki beleegyezett, másnap megvette a gyűrűt, megkérte a lány kezét, és egy évvel később összeházasodtak. Azóta kislányuk is született. „Hallgattam édesanyám és nagyanyám bölcsességére, és végül elrendezett házasságban találtam meg a szerelmet. Ezt a módszert évszázadok óta alkalmazzák Európában, Ázsiában, Afrikában. Az elrendezett házasság nem ugyanaz, mint a kényszerházasság, csupán esélyt ad arra, hogy találkozz valakivel, aki neked való” – zárta történetét Omar. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. júliusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Milyen az élet Szarajevóban gyógyszerészként a koronavírus negyedik hullámának közepén?

Sokat kell túlórázni a gyógyszertárban, mert nálunk nem mindenki jut el a háziorvosához covidosan sem, ezért sokan a patikában kérnek segítséget. Igyekszünk helytállni, nem is tehetünk mást, hiszen köt minket az eskü. Szarajevóban már nem sok magyar él, de rólam mindenki tudja, hogy magyar és gyógyszerész vagyok, ezért sokszor a nagykövetség is engem keres, és szakmai dolgokban segítek, ha tudok. Amikor még én jártam ide egyetemre, sokkal több magyar diák tanult itt, mint most. Az hozta ide annak idején a magyarokat, hogy a belgrádi és a zágrábi egyetemen tapasztalhatóhoz képest sokkal toleránsabb volt az itteni egyetem azzal is, aki nem tökéletesen beszélte a szerb, horvát vagy bosnyák nyelvet.

Önnek ilyen gondja nem lehetett, hiszen a bosnyák az anyanyelve, most mégis magyarul beszélgetünk.

Én gyerekkorom minden telét és nyarát a magyar nagymamámnál töltöttem, de Szarajevóban fejeztem be az összes iskolát, mert a szüleim itt éltek. Annak idején a vajdasági magyar apám jött ide állatorvosi egyetemre, és megismerkedett az édesanyámmal, aki bosnyák. Amíg Jugoszlávia létezett, én jugoszlávnak éreztem magam, de amikor kitört az itteni balkáni háború, ezek az érzések mindenkiben nagyon felkavarodtak.

Miután befejeződtek a harcok, már úgy éreztem, nem vagyok se szerb, se bosnyák, se horvát, leginkább magyar vagyok.

Azóta vallom magam magyarnak, de mindig is büszke voltam arra, hogy édesanyám által ismerem a másik kultúrát, vallást és nyelvet, és ettől csak gazdagabb vagyok. A férjem is keverék, édesanyja egyik részről szerb, másikról horvát volt, az apja pedig bosnyák. Ő tehát egy helyi keverék, azaz boszánác.

Él egyáltalán olyan ember Bosznia-Hercegovinában, aki nem keverék?

Tito Jugoszláviájában úgy nőttünk fel, hogy nem fontos, valaki horvát-e vagy bosnyák, egy országban élünk, ahol csak az számít, hogy milyen ember vagy. Abban az időben sokkal több vegyes házasság is köttetett, mint most, a háború után. Sajnos mára újból túl fontos lett pontosan tudni, kinek milyen a származása. Boszniában mindig is nagyon kevert volt a népesség, ezért is nagyon megbecsültük egymás szokásait, vallását. Aztán a háború után sok szerblakta területről kipucolták a többi nemzetiséget, akik pedig mégis megpróbáltak ott maradni, azok nem találtak munkát. Most azokon a területeken, amelyek a háború idején szerb fennhatóság alatt voltak, többségben élnek a szerbek, ahol viszont a frontot a horvátok tartották, ott a horvátok.

Kép

Kép: Muratović Irma

Szarajevóban, Tuzlában és még pár kisebb településen élnek azért még olyan emberek, akik számára nem a nacionalizmus a központi érték. De az a szomorú, hogy innen száz kilométerre már nem hiszik el, hogy szerb és bosnyák gyerek képes egy osztályba járni. Amennyire jó volt, hogy a daytoni békeszerződés leállította a háborút, olyan rossz törvényeket vont maga után. Gyakorlatilag ezek következménye, hogy egymás melletti osztályokban, azaz szegregáltan tanulnak az egyidős, de különböző nemzetiségű gyerekek. Mindenki a saját történelmét hallgatja, a saját ábécéjét tanulja meg, és ezekbe a gyerekekbe már belenevelődik, hogy nem egyformák. Sajnos sok rossz, ami a háború alatt történt, kibeszéletlen és feloldatlan emlékként megmaradt az emberekben, és a daytoni törvények erre rá is erősítettek. 

Több mint tíz éve azt mondta egy interjúban, hogy nem élték volna túl a háborút, ha nem alakítják meg a magyar szervezetet. Még most is így gondolja?

Igen, mert nagyon nagy pluszt jelentett ez lelkileg. Abban az időben sokkal inkább egymásra voltak szorulva az emberek, jobban segítették egymást, mint ma. Bármilyen komoly gránátozás zajlott, nem volt olyan születésnap, amit ne együtt ünnepeltünk volna meg.

A szomszédokkal minden este összegyűltünk valamelyikünk lakásában kártyázni, gitározni, énekelni. Így minden este csak egy valakinek kellett tüzet gyújtania, gyertyát égetnie.

A szarajevói magyar szervezetre visszatérve, sokat jelentett, hogy volt egy hely, ahol tudtunk találkozni, ahol lehetett közösen valamilyen segélyt kapni. A hivatalos egyesületi lét nagy előnye volt az is, hogy el lehetett intézni a betegek és a sebesültek Magyarországra szállítását és ottani gyógykezelését.

Azóta is létezik és aktívan működik ez a szervezet. Hogyan változtak a feladatok?

Most az a fő célunk, hogy a magyar kultúrát, nyelvet és szokásokat őrizzük, és megpróbáljuk továbbadni a következő generációnak azt az érzést, amit a magyar származás jelent. Sokan ebből a nemzedékből már nem tudnak magyarul, de mi mindent megteszünk, hogy meghozzuk a kedvüket ahhoz, hogy például magyarul tanuljanak tovább. Rendszeresen tartunk gyermekprogramokat, minden hónapban igyekszünk családi napokat rendezni. Köszönetet kell mondanunk a magyar állam és a Nemzetpolitikai Államtitkárság támogatásáért, mert ha nem kapnánk tőlük segítséget, nem tudom, hogyan tudnánk bármit is tenni, mivel az itteni állam nem támogatja a kisebbségi egyesületeket. A pandémia előtt voltak nálunk Petőfi-ösztöndíjasok, akik a magyar államtól azért kaptak fizetést, hogy aktívan részt vegyenek az itteni hagyományőrző és szervezői munkában. A miénk egy kicsi egyesület, ezért mindenki, aki bármilyen programot szervez, a szabadideje egy részét szánja erre.

Kép

Kép: Muratović Irma

A háború az ön magánéletére is komoly hatást gyakorolt, hiszen évekig nem láthatták egymást a férjével.

Amikor 1992 áprilisában elkezdődtek a zavargások, nekem sikerült elmenekülnöm a kisfiammal a Vajdaságba, és azt gondoltam, hogy hamar, két-három hét alatt vége lesz úgyis a harcoknak, jó lesz nekünk addig a nagymamánál. El sem tudtam képzelni, hogy is lehetne Szarajevóban háború, amikor így össze vagyunk keverve. Ahol laktunk, ott is az egyik szomszéd szerb, a másik horvát volt, mi keverékek voltunk, ezért egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogyan lehetne közöttünk háború. De a valóság nem engem igazolt. Végül három évvel később, 1995 januárjában sikerült visszajutnunk Szarajevóba. Ez alatt a három év alatt nagyon kevés alkalom volt, hogy bármilyen kapcsolatot tudjak létesíteni a férjemmel, az öcsémmel vagy az anyámmal, akik itt maradtak Szarajevóban.

Évente háromszor-négyszer tudtam valakivel beszélni, a levelek pedig több hónapig utaztak. 

Hogy lehetett ezt ép ésszel kibírni? 

Nagy szerencse, hogy nem tudjuk előre, mi vár ránk, és mi mindent vagyunk képesek kibírni ebben az életben. Borzasztó nehéz volt ez az időszak. Egy ideig szinte depressziós voltam, olyankor, ha el is van a társaságban az ember, csak arról a nehézségről beszél, amelyben éppen nagyon benne van. De egy bizonyos idő után be kell látnia, hogy a barátok sem akarnak majd vele találkozni, ha folyton csak panaszkodik: elég nekik a saját bajuk, egyszerűen nem győzik a másik problémáját ötödször vagy tizedszer is meghallgatni. Emlékszem, amikor nagyon mélyen voltam, féltem, hogy lassan ezt az ismeretségi, baráti kört is elveszítem, ha ilyen maradok. Muszáj volt továbblépni, különben az ember belebetegszik, nincs más lehetőség, csak ez a kettő. Meg kell találni magunkban az erőt.

Gondolom, milyen megrázó élmény lehetett ennyi idő után hazatérni…

Nem vagyok képes és nem is lehet ezt az érzést elmesélni. Az emberi természetben az a jó, hogy inkább a szép dolgokra emlékszik, és próbálja elfelejteni a nehéz pillanatokat. Amikor erről az időszakról beszélek, sokszor csak az jut eszembe, ami jó volt: például az, hogy élesztőből készítettem pástétomot, aminek nagy előnye volt, hogy minél többet állt, annál több lett belőle. Vagy az is sokszor beugrik, milyen szépen megtanultam öt liter vízben hajat mosni és meg is fürdeni, sőt aztán azt a vizet még a vécé leöntéséhez is fel tudtam használni. Nagyon jó formában voltunk testileg mindannyian, mert a sok fizikai munka miatt nem kellett konditerembe járni.

Az öcsém a 13. emeleten lakott, és éppen kisbabája volt, ezért mindig, amikor meglátogattam, 40 liter vizet cipeltem fel neki. A lépcsőházban sötét volt, semmit nem láttam, csak számoltam a lépcsőfokokat, mikor érek fel.

Ezekben az időkben eldöntöttem, hogy soha nem fogok panaszkodni és idegeskedni apró hülyeségek miatt. De ezt sajnos nem sokáig tudtam betartani.

Önnek mit okozott, mit adott a kisebbségi magyar lét?

Boszniában szeretik a magyarokat, van, hogy ha meghallják, hogy telefonon magyarul beszélek, mosoly kerül az arcukra. Az meg a valóság másik fele, hogy az egészségügyi minisztériumban egy nagyon jó állást csak a félig magyar származásom miatt nem kaphattam meg. De azért jó itt kisebbségben élni, mert nagyon vendégszerető és segítő szándékú nép hazája ez. Megfigyeltem, hogy akit diplomataként az élet egy ideig Szarajevóba sodor, biztosan rendszeresen visszajár a szolgálat végeztével is.

Az errefelé jellemző vallási sokszínűség is toleranciára nevelheti az embereket.

Ezt a várost az európai Jeruzsálemnek is nevezik, hiszen itt szinte minden vallás egymás mellett él. Az egyszerű nép tartja a saját vallását, és megbecsüli a szomszédét. Az éjféli misén szerbek és bosnyákok együtt vettek részt gyerekkoromban, a bosnyák édesanyám pedig azt mondta, hogy jobban örül a húsvéti tojásoknak, mint a bájrámnak, a muzulmánok legnagyobb ünnepének. Én katolikus vagyok, de amikor elmegyek anyukám sírjához, el tudom mondani a Fatihát, a muszlimok imáját.

Hamarosan Magyarországra látogat, mert készült önről egy film, amit be is mutatnak majd. Mit lehet tudni róla?

Még csak annyit tudok, hogy valamikor december elején lesz az „Irma asszony” című dokumentumfilm bemutatója, amely rólam és a szarajevói magyarokról szól.

Kép

A történet

Jang Marcelino (So Ji Sub) korábban sikeres és tehetséges bokszoló volt, ám egy rosszul sikerült meccs után visszavonult, rossz útra tért, némi időt még a börtönben is eltöltött. Történetünk kezdetén Marcelino portásként dolgozik, zárkózott, fásult, nem sokat vár az élettől, sem az emberektől, igyekszik megőrizni azt a kevéske belső nyugalmat, amire az elmúlt években szert tett. Jung-Hwa (Han Hyo-Joo) egy balesetben elveszítette a szüleit és a látását is, azonban nem adja fel: kedves, bájos természetével igyekszik mindenben észrevenni a jót, és önmagáról is gondoskodik, telefonos operátor egy cégnél. Kedvenc időtöltése, hogy bejár a munkahelyén a portáshoz, aki hajlandó rá, hogy közvetítse a lány számára, mi történik kedvenc sorozatainak szereplőivel a tévében.

Egy napon azonban nem a megszokott személyt találja ott, hanem Jang Marcelinót, aki először furcsállja a dolgot, de végül rááll erre a különös időtöltésre, és szinte már epedve várja, hogy Jung-Hwa mikor tűnik fel a színen. Marcelino a zárkózottsága ellenére egyre jobban feloldódik, megtanulja kezelni Jung-Hwa vakságát és az ezzel járó nehézségeket, talán még jól is esik neki, hogy valakinek a megbízható támasza lehet. Nem kell hozzá sok idő, és a fiatalok egymásba szeretnek. Egy napon azonban Marcelinónak rá kell döbbennie, hogy valamiképpen neki is része volt abban, ami a lánnyal történt. Egy költséges szemműtét az egyetlen esély, hogy Jung-Hwa visszakapja a látását – aki eddig a vakságával vezekelt a szülei halála kapcsán érzett lelkifurdalása miatt. Marcelino elhatározza, hogy megszerzi a pénzt, ám ehhez vissza kell térnie régi démonaihoz, és egymástól is el kell válniuk. Vajon visszatalálnak még egymáshoz?

Élettörténet apró mozaikokból

Az agykutatások szerint a fantázia és az érzékelés nagyon hasonló jelenségek: agyunkban ugyanazok a területek válnak aktívvá, amikor elképzelünk, illetve amikor nyitott szemmel szemlélünk egy tárgyat. A múltunkba való visszapillantáskor is hasonló élményen megyünk keresztül, ugyanis az éppen aktuális hangulatunk és a velünk történt események tükrében alakítjuk, formáljuk az emlékeinket. Tomkins, aki az emberek saját életéről szóló történeteit vizsgálta, arra jutott, hogy kétféle elbeszéléstípus van. Az elsőnek a megváltó történetek nevet adta, amelyek lényege, hogy bár a mesélő számtalan szenvedésen ment keresztül, történetében mégis megcsillan a remény a változást illetően. Megjelenik benne a felismerés, hogy a hibák, a kihívások és a traumák hasznos tanulságokkal szolgáltak számára, és végeredményben előre vitték az életét, így valami jó is kapcsolódik a nehézségekhez.

A második típus a megfertőző történetek elnevezést kapta, mivel az elbeszélő a vele történt nehézségek okozta lelki fájdalmat az élete összes történésére kivetíti, így a rezignáltság, a keserűség, a leértékelés, a cinizmus és a lemondás érzései az egész élettörténetét behálózzák. A pszichológiai kutatások egyértelműen kimutatták, hogy azok, akiket a múlthoz való negatív hozzáállás jellemez, az átlaghoz képest agresszívabbak, szorongóbbak, kevésbé lelkiismeretesek, energikusak és barátságosak, illetve alacsonyabb az önbecsülésük.

A fentebb leírtak némiképp a hálával is összefüggésben állnak, hiszen a hálás személyek azok, akik képesek arra, hogy a velük történteket megváltó típusú elbeszélésekbe rendezzék.

A velünk történt eseményekkel, illetve a saját cselekedeteinkkel kapcsolatos elbeszéléseink nagymértében befolyásolják az önértékelésünket és az énképünket.

Ilyenkor jó lenne kicsit magunkévá tenni Oscar Wilde híres mondását: „A tapasztalat az, ahogyan a hibáinkat nevezzük.” Gyakorta előfordul ugyanis, hogy a múlt tévedései, hibái vagy rossz döntései felett érzett bűntudat azt az elképzelést ülteti el az emberben, hogy nem érdemel szeretetet, boldogságot, sőt, semmilyen ajándékot az élettől. Ebben a cipőben jár Marcelino és Jung-Hwa is, akik múltjuk súlyos terheit cipelve, magukévá tették a fenti elképzelést, és ez olyan választásokhoz vezethet az életükben, amelyek még inkább alátámasztják negatív énképüket, s akadályozzák az előrelépésüket.

Kép

Részlet a „Csak te mindörökké” c. filmből

Hibát hibára halmozva

Az életünk néha nem úgy alakul, ahogy elterveztük, olykor sajnos sokkal rosszabbul. Az ember könnyen beleeshet abba a kerékvágásba, amikor szinte csak a túlélésre hajt, és örül, ha a nagyobb bajok elkerülik, és sikerül átvészelnie egy újabb napot. Végtelen időkig benne ragadhatnánk ebben az állapotban, ha nem jönne időnként olyan életesemény, találkozás, amely a komfortzónánk elhagyására késztet bennünket. Így új tapasztalásokra, ismeretségekre tehetünk szert, amelyek jobb vágányra terelhetik az életünket, megoldást hozhatnak régi sérelmekre, nyomasztó problémákra. Marcelinóval és Jung-Hwa-val is valami hasonló történik, s bár nem egyszerű végigmenniük a próbatételeken, de meg kell küzdeniük a közös múltjuk kísérteteivel annak érdekében, hogy végül kiegyensúlyozottabb, békésebb életet élhessenek. Meg kell szabadulniuk sok titoktól és tehertől, önvádtól és lelkiismeret-furdalástól.

Mit kezdhet az ember a múlt hibáival és az azokból fakadó lelkiismeret-furdalással?

Ennek a tanítását érdemes már idejében, gyermekkorban elkezdeni. Jane Nelsen, a pozitív fegyelmezéssel való nevelés úttörője szerint a helyes fegyelmezés nem a büntetésen alapszik, hanem azon, hogy megtanítjuk a gyermekeknek, hogy a hibáikból mit tanulhatnak, és azok miként járulnak hozzá az előrelépéshez. Meg kell mutatnunk nekik az utat, hogy miként lehet a helytelen viselkedést kijavítani, jóvátenni vagy az adott problémára a megoldást megtalálni.

Az elmélet szerint minden ember fő célja annak megélése, hogy fontos, és tartozik valakihez. A büntetéssel egyszerűen lehetetlen ezt elérni, így a gyermeket még mélyebbre taszítjuk.

A felnőtteknél sem működik ez másképp: a bűntudat, az önmarcangolás és az önostorozás a helyrehozatal igénye nélkül egyre lejjebb vezet. Bár a bűntudatra feltétlenül szükség van, hiszen ez jelzi nekünk, hogy valami nincs rendben, de érdemes olyan hatékony technikákat elsajátítani, amelyek a bocsánatkérésen, a jóvátételen és a felelősségvállaláson keresztül segítenek a hibák helyrehozatalában. Meg kell tanulni a haragot, bűntudatot elengedni, és megbocsátani önmagunknak. Ez a szemléletváltás az énképre is visszahat, ugyanis a felelősség felvállalása az önértékelést is építi. 

Gyógyítják egymást a megtört szívek?

Jung-Hwa és Marcelino kapcsolata talán azért is olyan különleges, mert közös múltjuk apró darabkái szép lassan a helyükre kerülnek, és mindketten szembenézhetnek azokkal a sötét, szorongató érzésekkel, amelyeket hosszú ideje magukkal cipelnek.

A film kapcsán elgondolkodhatunk arról is, hogy egy szerető társ jelenléte mennyiben tudja segíteni az önértékelés helyrebillenését és a problémákkal való szembenézést, illetve mennyire egyéni küzdelem ez.

Gyakori tapasztalat, hogy a párkapcsolat napvilágra hoz olyan rég elrejtett, tudattalan sebeket, amelyek csak egy ennyire intim kapcsolatban kerülnek felszínre. Éppen ezért a jó párkapcsolathoz két lelkileg egészséges fél szükségeltetik, mert bár támogathatjuk egymást az úton, a saját hiányosságainkkal illetve tévedéseinkkel magunknak kell szembenéznünk. Amíg ez nem történik meg, óhatatlanul a másik tetteit rendre félreértelmezzük, s olyan szándékot tulajdonítunk neki, ami a mi bizonytalanságunkból, ingatag önértékelésünkből vagy abból a tudattalan igényünkből fakad, hogy igazoljuk a saját (negatív) énképünket. Ezek elkerülésének legjobb ellenszere az önismeretünk fejlesztése, valamint a kommunikáció – vagyis az érzések mentén, a másik hibáztatása nélkül, őszintén beszélgetni a párunkkal a minket érintő történésekről. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

„A kutyának köszönhetően a munkahelyi környezet is sokkal otthonosabb, a légkör oldottabb, és az emberek is könnyebben kapcsolódnak egymáshoz” – írtuk korábbi interjúnkban, amelyben Korom Gábor kutyatrénert, a Kutyasuli alapítóját a kutyabarát munkahelyekről faggattuk. A kutyák jelenléte azonban nemcsak ilyen hétköznapi közegekben bír pozitív hatással, hanem bentlakásos otthonokban vagy akár börtönökben is.

„Megnyílott a kutyatár”

Az állatok már évszázadok óta jelen vannak a büntetés-végrehajtásban, de ez egészen 1981-ig csupán a szolgálati vagy haszonállatok tartását és gondozását takarta. Ekkor viszont Washington állam egyik női börtönében segítőkutyák kiképzésébe vonták be a fogvatartottakat, és így létrejött az első „Prison Animal Program”, vagyis röviden PAP.

A résztvevők nemcsak piacképes szaktudásra tettek szert, de a kurzus során nőtt az önbecsülésük, a felelősségérzetük és az együttműködési hajlandóságuk is.

Nem csoda, hogy egy amerikai tanulmány szerint 2006-ban már az USA szinte összes államában, összesen 159 intézményben működött hasonló program – főként férfi rabok bevonásával. A yacolti börtönben például macskák, Arizónában vadlovak és szamarak segítették a börtönlakókat, egy floridai börtönben pedig egész négylábú állatközösség él a rabokkal, az első időkben farmszerűen, ma már állatkertként.

A fent említett tanulmány szerint azonban a PAP-ek jelentős részében gazdára váró kutyákat láttak el és tanítottak, „…ami egyebek mellett azzal is magyarázható, hogy könnyen hozzáférhetőek, nem igénylik a nagyobb állatok fizikai terét, és jól képesek alkalmazkodni a börtönkörnyezethez, azaz a programban való részvételt tulajdonképpen úgy élik meg, mintha egy családi közegbe kerülnének” – olvashatjuk a Miskolci Jogi Szemle vonatkozó írásában.

Itt(hon) van a kutya elásva

Hasonló modellen alapult Magyarország egyik legkomolyabb állatterápiás börtönprogramja, a 2016-ban indult Életre Ítélve – Cella Program is. Ennek keretében a Debreceni Kutyaház Állatotthon 90 perces elméleti és gyakorlati foglalkozásokon tanította meg a fogvatartottakat a pozitív megerősítésen és jutalmazáson alapuló kutyakiképzésre. A résztvevők választhattak az Állatotthon által javasolt kutyák közül, majd a 7 hetes kurzus során végig együtt dolgozhattak az állattal. A tréningen a négylábúakat olyan alapvető engedelmességi feladatokra tanították, mint a behívás vagy a nyugodt séta, emellett közösen ismerkedtek az együttélés szabályaival. Hasonló kutyás foglalkozásokra már a szombathelyi, a szirmabesenyői és a tököli intézményekben is volt példa, míg Miskolcon vakvezetőkutya-előképzés kezdődött 2012-ben.

A Cella Programon túl néhány hazai börtönben a kisállattartást is engedélyezik.

A váci börtönben egy hosszúszőrű nyúl, emellett teknősök és halak élnek, míg a szegedi Csillagban az egyik tényleges életfogytiglanra ítélt férfi tengerimalacot tart.

A rácsok mögötti kisállattartásnak persze ugyanúgy megvannak a külföldi mintái is, mint a kutyakiképzős programoknak: az indianai börtön például 2011-ben 75 fogvatartott számára engedélyezte a macskatartást a jó magaviseletük miatt.

Ebadta előnyök

Az állatterápiás börtönprogramok egyik legfontosabb előzményének egy véletlen tekinthető, amely egy oakwoodi elmegyógyintézetben esett meg. A mentális betegek számára fenntartott büntetés-végrehajtási intézet egyik szociális munkása arra lett figyelmes, hogy néhány súlyos depresszióval küzdő lakó állapota szignifikánsan javult, amikor az udvaron találtak egy sérült verebet, és azt gondozni kezdték. Az állat hatására a korábban mindenfajta kommunikációtól elzárkózó betegek csapatként kezdtek dolgozni, emellett jóval együttműködőbben viselkedtek a személyzettel is. A megfigyelés nyomán az elmegyógyintézet 1975-ben egy kísérleti programot is indított, amely az állatok terápiás bevonását, illetve annak pozitív hatásait vizsgálta.

A PAP-ek kedvező pszichológiai hatásait azóta a külföldi és magyar szakirodalom is alátámasztotta: a tanulmányok legfontosabb szempontja, hogy a programok által „mindenki nyer”. Az állatok jelenlétének és a velük foglalkozásnak köszönhetően a résztvevőkben csillapodik a stressz, az agresszió, nő a felelősségtudat, az együttműködési hajlam, javul az indulatkezelés és az empátia készsége. A Kaliforniában működő Pawsitive Change programban például az egyik fogvatartott arról számolt be, hogy amikor az általa kiválasztott kutya a sokadik foglalkozás során sem mert előbújni a ketrecéből, gond nélkül képes volt együttérezni vele, hiszen a börtönben töltött első napjain ő sem szívesen hagyta el a celláját.

Kép

Kép: Freepik

A pszichoszociális változásoknak köszönhetően az állatterápiás börtönök atmoszférája, a személyzet és a fogvatartottak közötti viszony is általánosságban javul, az erőszakos konfliktusok száma csökken.

Emellett az elítéltek a foglalkozások során egy olyan tudásanyagra tesznek szert, amely szabadulásuk után a könnyebb társadalmi visszatagozódást is segítheti.

A foglalkozások során a résztvevők kiléphetnek a bűnözői skatulyából, és egy új szerepben bizonyíthatják rátermettségüket, amellyel akár magasan képzett szolgálati kutyákat adhatnak vissza a közösségnek, mintegy jóvátételként is.

Nem csoda, hogy egy 2018-as floridai kutatás a PAP-kben résztvevő, majd a börtönből szabadult férfiak útját követve a bűnismétlés jelentős csökkenéséről számolt be. A programokba szigorú szabályrendszer szerint léphetnek csak be a fogvatartottak: az állatokra irányuló korábbi erőszakos cselekedetek egyértelműen kizáró oknak számítanak, de szükséges a jó magaviselet, a mentális stabilitás, illetve a kurzus iránti elkötelezettség is.

Az pedig már csak hab a tortán, hogy ezek az állatterápiás börtönprogramok a zsúfolásig telt állatmenhelyeknek és az onnan kikerülő kutyáknak, macskáknak egyaránt nagy előnyt jelentenek, hiszen a leendő gazdik szívesebben fogadnak örökbe egy együttműködésre kész állatot.

Az első női Nobel-díjas

Annak ellenére, hogy Lengyelországban született, sokan hiszik, hogy Marie Curie francia származású volt. Pedig ez távol áll az igazságtól, mivel csak a házassága után vette fel a francia állampolgárságot. Curie volt az első nő, aki Nobel-díjat kapott, ráadásul az egyetlen, aki kétszer is kiérdemelte, méghozzá két különböző tudományban: kémiában és fizikában is nyert. Öröksége Franciaországban annak kapcsán is tovább él, hogy az első nőként lehetett a párizsi egyetem professzora. A fizikus-kémikus azonban 1867-ben Maria Skłodowska Curie néven Varsóban született, ahol a gyermekkori otthonát mára az életének szentelt múzeummá alakították át. Nevéhez fűződik – az egyébként Lengyelországról elnevezett – polónium és a rádium elemeinek felfedezése is.

Akitől tudjuk, hogy forog a Föld

A híres csillagász, Nikolausz Kopernikusz 1473-ban a lengyelországi Torun városában látta meg a napvilágot. Ő dolgozta ki azt az elméletet, amely szerint a Föld forog a Nap körül, nem pedig fordítva. Országszerte szobrokkal tisztelegnek az emléke előtt, egy nagy Kopernikusz-szobor áll például Varsó központjában is. A fővárosban emellett tudományos központja és múzeuma van Kopernikusznak. Szülővárosában, Torunban planetáriumközpontot neveztek el róla, s az ugyancsak múzeumként működő gyermekkori otthona is látogatható.

Kép

Nikolausz Kopernikusz - Kép: Wikipedia

A romantikus virtuóz

Aki járt Varsóban, bizonyára tudja, hogy Frédéric Chopin is lengyel volt. Noha, akik a neve hangzása alapján ítélnek, gyakran gondolják őt franciának. Pedig a romantikus zeneszerző és zongoravirtuóz Lengyelországban, Varsóban nőtt fel, csak 21 évesen telepedett le Párizsban. Varsóban található egy hatalmas Chopin-múzeum, egy Chopin-szobor és városszerte számos speciálisan kialakított „Chopin-pad” is, amelyek a zenéjét játsszák. A város éttermei és bárjai gyakran szerveznek Chopin-esteket, ahol zenéjével szeretettel emlékeznek rá. Ő maga élete utolsó pillanataiban azt kérte, hogy a szívét Varsóban helyezzék el, így bár a teste Franciaországban nyugszik, a szíve lengyel földön, a varsói Szent Kereszt templomban pihen.

Az önfeláldozó szerzetes

Szent Maximilian Kolbe lengyel ferences szerzetes hazája német megszállása idején egy Niepokalanów nevű kolostorban maradt, ahol számos náciellenes német kiadványt adtak ki. 1941-ben letartóztatták és Auschwitzba küldték őt, ahol szörnyű körülmények között folytatta papi munkáját, vigasztalást nyújtva rabtársainak. Amikor a náci őrök kiválasztottak tíz embert, akiket büntetésből éhhalálra ítéltek, Kolbe önként jelentkezett, hogy ő haljon meg egy olyan idegen helyett, akiről tudta, hogy családapa. Később szentté is avatták.

Kép

Szent Maximilian Kolbe - Kép: WIkipedia

A nyelvalapító

Az eszperantó nyelv megalapítója, Ludwik Zamehhof szemészorvos ugyancsak lengyel.  Az eszperantó a nemzetközi kommunikáció speciális „második nyelve”, amelyet mesterségesen hoztak létre. Zamehhof azt állította, hogy az eszperantó nyelvtana akár egy óra alatt is megtanulható. Maga az „eszperantó” szó angol fordításban egyébként azt jelenti, hogy „aki reménykedik”. A különös nyelv angol, francia, spanyol, német és szláv nyelvek keveréke.

Az aktuális futballsztár

Bár jó ideje német futballklubban játszik, Robert Lewandowski labdarúgó is száz százalékban lengyel. Manapság generációja egyik legjobb futballistájának tartják a lengyel válogatott csapatkapitányát, az FC Bayern München gólerős csatárát, aki Varsóban született, majd profi pályafutását is hazájában, a Znicz Pruszkow és a Lech Poznań futballklubjaiban kezdte.

A cikk megírását a A Wacław Felczak Lengyel-Magyar Együttműködési Intézet támogatta.

A világsajtót bejárta Mako japán hercegnő esküvőjének a híre, ezúttal azonban elmaradt az ilyenkor megszokott ünnepség. A császár unokahúga nem császári pompában esküdött, a fiatal pár autójának nem integettek az út mentén összegyűlt kíváncsi tömegek. Mako az alkalmon egy egyszerű kék kosztümöt viselt apró fehér csokorral, és családja jelenléte nélkül egy polgári szertartás keretében mondta ki az igent. Az esküvőt Japánban nem mindenki fogadta örömmel, a BBC arról számolt be, hogy ünneplők helyett tüntetők jelentek meg az utcákon a házasságkötés napján.

Mako hercegnő egyetemi szerelméhez, Kei Komuróhoz ment feleségül, akivel nyolc évvel korábban diákként találkozott. A közemberrel kötött frigy következtében elvesztette császári címét, és civil életét nem Japánban, hanem az Egyesült Államokban fogja folytatni, ahol a férje dolgozik. A Washington Postnak nyilatkozó Japán-szakértő elmondta, hogy ez a szakítás azért is számít drasztikusnak, mert Mako még a címe elvesztése után járó egymillió dolláros kompenzációt sem fogadta el. Nem a hercegnő az első, aki közembert választ, nagynénje szintén nem nemeshez ment feleségül. Ennek ellenére a harminc esztendős Mako választását kemény kritikák érték.

„A házasság nemcsak azért okozott botrányt, mert Mako nem arisztokrata férjet választott, hanem azért is, mert sokan nem tartották megfelelőnek a fiatalember személyét” – fejtette ki a Képmásnak dr. Papp Melinda japanológus, aki azt is elmondta, hogy a sajtóban az okozta a botrányt, hogy a vőlegény édesanyjának anyagi problémái voltak. „Ez elég is volt ahhoz, hogy a közvéleményt az esküvő ellen hangolja.

Japánban elég kevés, akár egy kisebb botlás is elegendő ahhoz, hogy valaki úgymond elveszítse az arcát, szégyenfolt ragadjon rá. A császári családot érintő ügyekben ez hatványozottan igaz.

A botlással beszennyeződik a császári ház tisztasága, amely itt szimbolikusan értendő. A tisztaság és annak megőrzése Japán őshonos vallási hagyományának, a sintónak az egyik legfontosabb alapelve, és ez befolyásolja a császári ház megítélését is” – magyarázta a szakértő.

Mit hagy maga mögött a hercegnő?

Bár egykor a világon mindenütt királyok és császárok uralkodtak, mára az ősi dinasztiák csak árnyékaik önmaguknak. Ahol nem söpörték el őket a forradalmak és rendszerváltozások, ott általában egyfajta kulturális nagykövet szerepét élvezik. Miközben az őket körülvevő világ jelentősen megváltozott, tőlük gyakran elvárják a hagyományok fenntartását. A japán császári ház kevesebb mint húsz főt számlál, és ez a szám Mako távozásával még egy fővel csökkent.

Dr. Papp Melinda, aki a japán kultúráról tart ismeretterjesztő programokat, elmesélte, hogy a japán császári ház a világ egyik legrégebbi uralkodóházának tartja magát. „A legenda szerint magától Amateraszu napistennőtől származtatják magukat. A császári ház évszázadokon keresztüli kontinuitása és szoros kötődése a sintóhoz Japán legfontosabb jelképévé emelte az idők során az uralkodói családot. Ennek egyik jól látható jele a ma is használatos naptár, amely az idő múlását a császárok váltakozását követő időszakokban méri.” Japánban a hagyomány és a modernitás kettőssége van jelen. Még a háború utáni amerikanizáció sem tudta elsöpörni a császári családot. „Az 1947-es új alkotmány meghagyta a monarchia államformát, de a tényleges politikai hatalmat a demokratikusan megválasztott parlamentnek és a kormánynak biztosította. Nem utolsósorban a császárnak le kellett mondania isteni származásáról. 1947-től a japán császári ház nem vehet részt politikai döntésekben, de minden egyéb módon erősítheti Japán identitását és imázsát otthon és külföldön” – fejtette ki a japanológus.

A japán császári család sok szempontból hasonlít az európai királyi családokra, ceremoniális feladatokat töltenek be a tagok, ünnepségekre látogatnak, és országuk kulturális nagykövetei is egyben.

Van azonban egy jelentős különbség: amíg a legtöbb európai királyi család megszüntette a férfiági örökösödést, Japánban az uralkodó csakis férfi lehet.

Hirohito császár, Mako nagybátyja a jelenlegi uralkodó, akinek azonban nem született fiúgyermeke, hanem csak egyetlen lánya van. A japán császári házban pedig kizárólag férfi örökölheti a trónt. A Washington Postnak nyilatkozó Japán-szakértő elmondta, hogy miután hosszú ideig nem született fiúgyermek, úgy tűnt a japán császári családban komolyan megfontolták a férfiági örökösödéssel való szakítást, egészen addig, amíg a jelenlegi császár testvérének, Akisino hercegnek váratlanul nem született egy fia 2006-ban. Ezzel biztosítva lett a férfiág, és a hagyománnyal sem kellett szakítani. Dr. Papp Melinda szerint nem valószínű, hogy a férfiági örökösödést eltörölnék, ugyanis Japán a mai napig egy sok szempontból férfiközpontú társadalom. „A férfiágon való öröklődésnek évszázados hagyománya van nem csupán a császári házban, hanem Japán hagyományos családrendszerében is. A császári vérvonal kontinuitása a császári ház legitimitását is biztosítja a japánok szemében.”

Kép

A császár megkoronázása után köszönti a tömeget a család - Kép: Wikipedia

Ebben a férfias világban a szigorú szabályok jelentős terheket raknak a család nőtagjaira. A császári ház férfitagjai például nem kötelesek feladni a rangjukat, ha közembert vesznek el, ez kizárólag a nőkre vonatkozik.

A hagyományok fogságában

A hercegnőt ért kritika és a sajtó nyílt ellenségeskedése a császári ház hivatalos nyilatkozata alapján komoly stresszt okozott a hercegnőnek. Nem Mako az első, akit ilyen keményen kezel a japán média. A BBC tokiói tudósítója megemlékezett arról, hogy Mako nagymamája, Micsiko császárné húsz évvel ezelőtt egy időre elvesztette a hangját, miután támadások érték, azt állítva, hogy nem méltó a császárhoz, és a jelenlegi császár felesége is komoly depresszióval küzdött, miután vádak kereszttüzébe került, amiért nem tudott fiú örököst szülni. A fiatal hercegnő esküvője napján sajtótájékoztatót tartott, ahol elmondta, hogy: „Féltem, szomorúságot és fájdalmat éreztem, amikor az egyoldalú pletykák minden alapot nélkülöző történetekké változtak".

A hercegnő nyilatkozatában elárulta, tisztában vele, hogy lesznek nehézségek az úton, amit választott, de ezeket a férjével együtt fogják átvészelni.

Makónak van egy húga, a 26 esztendős Kako, aki két éve tette első hivatalos nemzetközi látogatásait, amelyek során többek között Budapesten is járt. A nővére házassága és Amerikába költözése Kako hercegnőre irányíthatja a japánok figyelmét. Az ő helyzete is nehéz, hiszen a második világháborút követően folyamatosan csökkent a császári család tagjainak száma, a mellékágakat leválasztották, így nem nagyon maradtak megfelelő férfiak a hercegnők számára, azonban ha Kako közemberhez megy feleségül, hasonló sorsra juthat, mint a nővére.

Japánban a házasság, család, munka kérdését átszövik a hagyományok és a császári család, amely ezeknek a hagyományoknak a jelképes fenntartója, kénytelen ennek alávetni magát. „Japánban mindent több szinten érdemes értelmezni. A hétköznapokban életbe lépő szokásrendszernek gyakran mélyebb gyökerei vannak, és ezeket a kultúrában, vallási hagyományokban, értékrendszerben szükséges keresni” – mondta dr. Papp Melinda. A japanológus azt is elárulta, hogy a rangvesztés végleges: Mako természetesen nem szakítja meg a kapcsolatot a szüleivel és a testvéreivel, de hercegnői címét nem kaphatja vissza.

Mako tehát harminc esztendősen nem hercegnő többé, hanem felvette a férje nevét: Mako Komuróként él tovább New Yorkban. A sajtó felfokozott érdeklődése és kritikája ellenére a két fiatal kitartott egymás mellett, és összeházasodtak.

New Yorkban bizonyára nem vár rájuk könnyű élet, hiszen a város Amerika egyik pletykaközpontja, ahol a napilapok és bulvároldalak olvasóit egy ideig bizonyára érdekelni fogja a szökött hercegnő.

Nem valószínű azonban, hogy a tartózkodó fiatal házaspár Amerikában celebéletmódot fog folytatni, így várhatóan gyorsan túl lép rajtuk az amerikai és a világsajtó. Mako hűségesen kitartott döntése mellett, s végül hosszú évek után az általa választott életet élheti. Az esküvője napján így fogalmazott: „Számomra Kei pótolhatatlan. Házasságunk szükséges lépés ahhoz, hogy meg tudjuk védeni a szívünket.”

– Zoltán, annak idején Erzsit így mutattad be nekünk egyik közös előadásunkat követően: „Számomra Ő a mindenség, a Nő…” Mikor találkoztatok először? 
Zoltán: 1977 őszét írtuk. A VIII. kerületben felsősöket tanítottam, és volt egy húszfős napközis csoportom, akiknek nem egyszer muzsikáltam, szitároztam. Egyik délután kopogtak, majd belépett a terembe egy gyönyörű lány, aki kellő határozottsággal közölte, hogy rajzszakkört fog tartani – MOST. Újdonságként hatott ez az információ, de mivel megtetszett a lány, nem ellenkeztem. Egy idő múlva kiküldött a teremből, hogy zavarom a foglalkozást – vérig sértődtem… Persze randevút kértem tőle még azon a hétvégén. (Huncutul mosolyog.)
Erzsébet: Én egy kicsit másképp emlékszem… A barátjával ketten megjelentek a teremben, és azonnal leültek… „Válaszul” megkértem a tanár urakat, hogy legyenek szívesek kifáradni, mert egyáltalán nem szerettem volna, ha például egymást bökdösve sugdolózni kezdenek a gyerekek háta mögött.

– Hogyan folytatódott a történet?
Zoltán: A randevú napja eljött… Az az elvetemült ötletem támadt, hogy diákjaink körében közösen menjünk el kirándulni a Gellérthegyre.
Erzsébet: Teljesen felháborodtam, amikor ezt meghallottam. Micsoda, szombaton, a saját szabadidőmből…?!
Zoltán: Ettől fogva folyamatosan együtt voltunk, a következő nyáron már össze is házasodtunk. Míg én egyke vagyok, Erzsi egy tizenegy gyermekes család nyolcadik szülötte. Felettébb imponált nekem ez a tág, meglehetősen hangos és olaszos temperamentumú család. Budán laktak. Igazi, összetartó közösségként ismertem meg őket. Rögtön befogadtak. Minden vasárnap volt családi ebéd; aki ráért, az jött. Igyekeztem ilyenkor is mindig Erzsike közelében lenni, akit rendszeresen „ostromoltam”, és aki egyik délután azt súgta a fülembe: „Épp itthon van apám, nem szeretnéd megkérni a kezemet?” A házasságkötési szándék persze nem hirtelen ötlet volt, csupán nehéz volt egy olyan megfelelő pillanatot találni, amikor magunk lehettünk és a fontos dolgainkról beszélhettünk – 30 másik ember jelenléte nélkül. Végül nyolc hónapon belül oltár elé vezettem őt – rajtunk kívül csak a pap, a szüleink és a két tanú volt ott. 

– Mindketten művészettel foglalkoztok, de annak különböző területein alkottok. A Makám a „hőskorban” rengeteget turnézott, Zoltán gyakran volt távol. Hogyan éltétek meg ezt az időszakot? 

Erzsébet: Akkoriban már megvolt mind a három gyermekünk, akikkel hű Pénelopé módjára otthon vártam a „kalandozó” férjemet… Egyszer vettem részt egy olaszországi koncertkörúton, amikor a gyerekek már nagyobbak voltak.

Ebben az időszakban aktívan foglalkoztam a textilművészettel, amivel egy időre felhagytam az OPNI művészetterapeutájaként.
Zoltán: Épp holnap utazunk a szombathelyi Textil Triennáléra, ahol Erzsikének egy különleges, négy dimenziót magába foglaló, hatalmas munkáját állítják ki, amely hónapokig készült ebben a szobában… Láttam e munka minden fázisát, drukkoltam a feleségemnek… 
Erzsébet: Minden művünk az otthonunkban született. Fiatal házasokként 23 nm-en laktunk két gyerekkel, ahol akár 2 m × 1,5 m-es képeket is készítettem, miközben Zoltán a konyhában folyamatosan gitározott. Most már kevésbé andalítóan hat rám, ha „veri a gitárt”, inkább elvonulok, és a magam csendjébe temetkezem – van egy egészséges ritmusa a csend és a hang váltakozásának. 
Zoltán: Valójában nincs olyan emlékem, hogy Erzsike rám szólna, hogy hagyjam már abba a zenélést, vagy csukjam magamra az ajtót, mert nem bír tovább hallgatni. Ráadásul egymás legőszintébb kritikusai és támogatói vagyunk egy-egy elkészült alkotásunkat illetően. Nagyon adok a feleségem véleményére, mert teljesen más szempontból néz rá egy adott zeneműre, dalszövegre, mint én – „zsigerből” áll hozzá, tudja, hogy melyik lesz az aktuális lemez legjobb dala.
Erzsébet: Zoltán is otthonosan mozog a vizuális kultúrában, ezért szívesen mutatom meg neki a képeimet. Egyetlenegy ingoványos talaj van: a Makám lemezborítók. Ilyenkor ő megrendelőként van jelen, én pedig alkalmazott reklámgrafikusként működöm, ami meglehetősen nehezemre esik. Autonóm alkotóként legtöbbször úgy szeretném ezeket elkészíteni, ahogy én gondolom, hisz ismerem belülről az egészet… Rettenetes vitáink voltak emiatt, amit Zoltán színtévesztése még csak fokozott. (A vöröset zöldnek látja.) Ezen kívül azért nagy az összhang, szeretem kikérni a véleményét. 

Zoltán: Erzsi még arra is képes volt, hogyha nem tetszett nekem valami miatt a borító, akkor csinált egy másodikat, egy harmadikat…
Erzsébet: … vagy egy negyediket… és közben szinte „ölre mentünk”. (Nevet.)

Zoltán: Majd megszületett a végeredmény: gyönyörű minden borító, 20 album őrzi Erzsi keze nyomát. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Elfoglalt művészházaspárként mennyi időt tudtatok a „klasszikus” gyermeknevelésre fordítani? Mennyire voltak gyakoriak a dedikált események, például nyaralások, utazások, amikor mindenki jelen volt a szűkebb családból? 
Erzsébet: Az egyik legjobb dolog az életünkben, hogy negyven éve van a Balaton-felvidéken egy nyaralónk. Ezt a közel 200 éves parasztházat még ma is csinosítgatjuk, építgetjük, megőrizve annak eredeti jellegét. Évek óta 2-3 hónapot folyamatosan ott töltünk nyaranta. A kirándulások, nagy úszások mellett arról is szól ez, hogy a gyerekekkel közösen szépítjük a kertet, a házat. Felhőtlen, időtlen együttlétek ezek.
Zoltán: Mindig is megvolt az éves struktúrája az életünknek. Most már a gyermekeink és az ő gyermekeik is lejárnak Tótiba, amely egy 400 lelkes élő falu, nem tipikus üdülőhely. „Gyüttment” létünkre befogadtak minket a helyiek, mi pedig annyira megszerettük ezt a miliőt, hogy a szintén muzsikus Eszter lányunk a tóti templomban tartotta az esküvőjét.

– Minden párkapcsolatban vannak hullámvölgyek, főképp, ha több évtizeden át tart… Mi segített át benneteket a nehezebb időszakokon? Hogyan tudtatok ismét elindulni a közös úton? 
Zoltán: Ez egy feneketlen zsák. (Nevet.) Mégis mindig ugyanaz a történet jut eszembe, amikor ez a téma felvetődik. Naponta buszoztam be a Makám-próbákra akkori, pesterzsébeti otthonunkból a városba. Egyszer valami ostobaságon csúnyán összevesztünk Erzsivel, és „nekiindultam a Világnak”. A Boráros térig jutottam, majd felszálltam a visszafelé tartó buszra, és hazamentem – eddig tartott a mérgem…(közös nevetés). Hirtelen haragú vagyok – ilyenkor felettébb mérges és bántó tudok lenni, csapkodok is. Nagyapám lehetett ilyen természet, apám igazi galamblélek volt. A nagymamámtól kaptam egy életre szóló tanácsot, amelyet a Bibliából kölcsönzött: „Ne nyugodjék le a nap a te haragoddal…” Minden nap meg kell tudni bocsátani. Jól az eszembe véste, és én ezt továbbadtam a gyerekeimnek.
Erzsébet: Olyan családban nőttem fel, ahol azt az üzenetet kaptuk útravalóul: egy párt ad az Úr, többet nem ad. A nehéz időszakokban érezhetjük azt, hogy betelt a pohár, most már elég volt… de ilyenkor mindig arra is kell gondolni, hogy ugyan itt hagyok valamit, de ezt követően egyedül megyek tovább. Ezzel azért nehéz szembesülni. Az összes testvérem alapvetően jó és kiegyensúlyozott házasságban él. Azt hiszem, hogy a fentieket ők is nagyon komolyan veszik. Repül ugyan a varázsszőnyeg, de egyszer mindenki hazatalál…

– Hogyan hatott rátok a járványhelyzetből adódó karanténlét családos emberként és művészként? 
Zoltán: A közös, nagycsaládos ünnepek hiányoztak – volt olyan karácsony, amelyet kettesben töltöttünk csak. A nagycsalád 30 éve karácsonykor a mi lakásunkban gyűlik össze – ez nagyjából száz főt jelent. A szobák tele, az előszobában is végig állnak. A picik a szőnyegen, szikrázik a csillagszóró, pislog a gyertya. Mindenki énekel, angyalszárnyak suhognak a Vörösmarty utcában.

Erzsébet: Ez olyan érzés, mint amikor kamaszkorunkban hárman beálltunk a telefonfülkébe, mégis nagyon jól éreztük magunkat… Állófogadást rendezünk, mindenki hoz egy kis házisütit, én libamájjal készülök, végtelen beszélgetések folynak, dalolunk.

Visszatérve a vírusra: hiába féltünk, szorongtunk, csak a gangon sétálgattunk, míg a gyerekek bevásároltak, végül mi is elkaptuk a betegséget, és kórházba kerültünk.
Zoltán: A Covid időszaka intenzív alkotással telt – több pályázatot is kiírtak zenészek és szerzők megsegítésére, ezzel is foglalkoznom kellett. Emellett folytattam második prózakötetem írását, amely kerek fél éven át zajlott tavaszig. Két közönség nélküli koncertünk filmen rögzült, májusban pedig a „Mamilula” című müpás, évfordulós koncertünket tartottuk meg online. Az alkotás, a rengeteg olvasás és a filmek segítettek a túlélésben – a bezártság mégis megviselt, és kitört belőlem néha a düh, mint a vulkán.
Erzsébet: Szinte sosem tudtam magamban lenni az életem során – most végre nem kellett sehová sem mennem, ismét élhettem a textilművészetnek, emellett sikeres pályázatokat írtam a művészetterápiás munkám kapcsán is. Kezdetben nehezemre esett az online terápiás módszer, nagyon idegenkedtem tőle – idővel viszont rájöttem, hogy vannak, akik ebben a „kis dobozban” érzik jól magukat. Végre tudtam kedvemre belemélyedni olyan dolgokba, amelyekre hosszú éveken át nem volt lehetőségem. Helyrebillent az egyensúly a magány és a társas kapcsolat között. A „nagycsaládom” változatlanul meghatározó tényező az életemben. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. augusztusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A cikk támogatója a Média a Családért Alapítvány.

A Kádár-szürke első árnyalata: a budapesti, belvárosi házak sötét falai, a közterek koszlottsága

Külvárosi kertes negyedben nőttem fel, ahol a háztulajdonosok szerény anyagi lehetőségeikkel is igyekeztek rendben és jó állapotban tartani a portájukat. Sok ház falán ott díszlett még a „Tiszta udvar, rendes ház” tábla is, amelynek elnyerésére a lakók büszkék voltak. Így aztán nem volt nagy élmény számomra gimnazistaként naponta Újpestre, majd egyetemistaként a Belvárosba járni. A szorosan egymás mellé épült budapesti bérházak koszos falaikkal sötétszürke tömböket alkottak, amelyeken csak nyomokban látszott itt-ott egykori szépségük. A közterek mindenütt lehasználtak, szemetesek voltak, ezt különösen akkor szégyelltem, amikor Nyugaton élő rokonokat, ismerősöket kellett városnéző sétára vinnem. Emlékszem, Amerikában élő unokanagynéném egyik budapesti sétáján megjegyezte: „Tudod, mit csinálnék én itt legszívesebben, ha szupererőm lenne? Fognék egy nagy mosószeres-vizes vödröt, és végigönteném ezeken a házhomlokzatokon, aztán világos színűre vakolnám mindegyiket, hogy előbukkanhasson a szépségük.” Ma már, amikor sok háztömb megújult és új vakolatruhát kapott, ámulattal nézem a régi házak igényes architektúráját, a legapróbb részletekig kidolgozott szépségét. Ma már büszke vagyok Budapestre. Azokon a részeken viszont, ahová máig se fújt be a rendszerváltás „szele”, ma is összerándul a gyomrom, és szégyellem magam azok helyett, akik tehettek volna érte valamit.

A Kádár szürke második árnyalata: a lelki szürkeség, kilátástalanság

Hittük, hogy örökké, vagy legalábbis életünk végéig tart az a nyomasztó, az egyént a közösségnek (valójában csak a Párt érdekének) alárendelő, a szólásszabadságot teljesen elvevő politikai rendszer.

Az 1960-nál régebben születettek nemzedékeire nyugodtan mondhatjuk, hogy törött gerinccel élték az életüket: mindazok, akik a rendszer haszonélvezőiként vagy csak megalkuvóiként túléltek, annyi kényszerű döntést hoztak, ami az egyenes gerincüket szükségszerűen megroppantotta. Aki pedig nem hajolt, az nagyon ritkán élte túl. A rendszerváltás tehát teljesen váratlanul ért bennünket. 1989 után persze sok okos ember állította magáról, hogy ő már előre tudta, ő már akkor benne volt a reformfolyamatokban, a szervezkedésekben… A ’80-as években élt emberek többsége azonban külső szemlélőként, passzívan, szájtátott döbbenettel nézte a tévében Nagy Imre újratemetését, a köztársaság kikiáltását. Nem csoda, hiszen azt tanultuk, és a többségünk el is hitte, hogy a történelem már kiteljesítette önmagát. A marxizmus tételei szerint az osztályharc megteremte gyümölcsét, a szocialista társadalmi berendezkedést, amely szép fokozatosan és békésen átalakul majd kommunizmussá, minden világok legjobbikává. „No, ha ez a legjobb világ előszobája, az elég szomorú…” – gondoltam akkoriban, ezért aztán ámuló, óvatos örömmel vettem tudomásul a rendszerváltás tényét, hiába figyelmeztetett egyik nagyon művelt ismerősöm: „Tudod, mi jön most? Szabad rablás, bazárkapitalizmus. Jártam Törökországban, tudom, mi megy ott a bazársoron. Az lesz nálunk is.” Igaza lett, de végül mégsem bántam meg, hogy a történelem nem fejeződött be a 20. század közepén.

Kép

Kádár János látogatása 1985-ben a 2. sz. Általános Iskolában (Budapest, Fiastyúk /Thälmann utca 47-49.) - Kép: Fortepan / Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény

A Kádár-szürke harmadik árnyalata: az anyagilag mindig lemaradók, a vesztesek érzése

Szégyelltem, hogy az élenjárónak mondott szocialista gazdaságunk lemarad a nyugati világhoz képest. A vesztesek lelkületének szürkesége telepedett ránk már diákkorunkban. Míg nekünk csak fekete-fehér képekkel illusztrált, ócska papírra nyomtatott tankönyveink voltak, a nyugatnémet diákok fényes papíron színes ábrákkal és fotókkal gazdagon illusztrált, jól szemléltető tankönyvekből tanulhattak. Míg az iskolai énekkarunk örült, ha részt vehetett a kerületi kórusversenyen, egy nyugatnémet kisvárosi diákkórus bakelitlemezt adhatott ki. Anyukám ajándékba kapott ruhaanyagát, amely postán érkezett Amerikából, percekig ámulattal simogatta és bámulta családunk nőtagjainak három generációja, annyival minőségibb volt a nálunk kapható textilekhez képest. Az osztrák csokoládé úgy omlott szét a számban, hogy egy pillanat alatt elhalványította a Boci csoki kedves emlékét.

Nem volt könnyű kamaszként büszke lenni a hazámra.

A Kádár-szürke negyedik árnyalata: hamis mozgalmi élet, hamis összetartozás-tudat

Utólag meg kell állapítanom, hogy a Kádár-rendszer a maga céljaihoz kiválóan felépítette a gyerekek mozgalmi nevelésének (agymosásának) rendszerét. Akik abban nőttünk fel, máig nem tudunk szabadulni a tudatunkba égett jelszavaktól, amelyek mind egy hamis világképet és összetartozás-érzést, hamis forradalmiságot, megvalósíthatatlan célt ültettek el bennünk: „Együtt, egymásért!”, „Őrizzük a lángot!”, „A Párttal, a néppel egy az utunk, a jelszavunk munka és béke”. Őrsi, raj- és csapatgyűlések, szocialista iskolai ünnepek, úttörőegyenruhás-fúvószenekaros felvonulások teremtették meg az iskoláskor hamis mozgalmi mítoszát. A nyári úttörőtáborok hangulatos esti tábortüzeinél, gitárkísérettel nemcsak a pártmegrendelésre írt mozgalmi dalokat énekeltük, hanem a nyugati „haladó értelmiség” slágereit is, a „Tizenhat tonnát raksz” kezdetűt, no meg az „Ohió”-t – és talán ott, azokban az órákban valóban úgy éreztük, hogy jó mindez. Csak suttogva mondta néhány idősebb ember, hogy az egész úttörőmozgalmat a cserkészettől „lopták el” a kommunisták, csak a Szentháromságot lecserélték Marx–Engels–Lenin háromságára (Sztálin csillaga ugye akkorra már leáldozott), hogy legyen egy origója a közösségnek, a lelki összetartozásnak.

A legtöbben máig nem hevertük ki a lelkünk mélyén, hogy átvertek és hamis azonosulásra bírtak bennünket.

A Kádár-szürke ötödik árnyalata: egy tudományosnak ható, ám hamis történelemszemlélet

Azt tanultuk az egyetem végéig, és még kétkedéseink mellett is elhittük, hogy nincs annál tudományosabban megalapozott világleírás, mint amit a marxizmus ad: a történelem osztályharcok története, amelyekből a korábbi uralkodó osztály kiiktatásával mindig egy fejlettebb gazdasági-társadalmi rendszer születik. A 20. század elején-közepén lezajlott az utolsó nagy osztályharc, amely után megvalósult a legszebb, legigazságosabb hatalomgyakorlási forma, a proletárdiktatúra. Lenyűgözött és meggyőzött szinte minden értelmiségit ez a történelemmagyarázat, minden szaktudományt áthatott ez a világkép, és ma is uralkodik még, hiszen a mai fiatal tudósokat is a marxizmuson nevelkedett nemzedék tanította. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy bár ma már szinte minden tudás rendelkezésünkre áll a marxista ideológiájú szocialista országokban végbement gazdasági, szellemi és emberéletekben bekövetkezett pusztításról, mégis nagy nosztalgia él a Kádár-kor „puha diktatúrája” iránt. A marxizmus leporolt, kapitalistára hangolt harcos tételeit pedig jól öltözött ifjak (és vének) serege vallja ismét, mint leghiteletesebb és legprogresszívebb világmagyarázatot, vagyis a jövő útját.

Krakkó és a Wawel

Lengyelország történelmi fővárosa leveszi a lábáról a turistát szűk labirintusaival, hangulatos kávézóival és éttermeivel. A város szó szerint kiemelkedő látnivalója a Wawel, egy mészkő-domborulat a Visztula partján. Tetején található a királyi palota, a bástyák és a katedrális, illetve a reneszánsz ihletésű udvar, amelyet önmagában is megéri megnézni. A katedrálisban számos lengyel király, nemzeti hős és forradalmár nyugszik. A Wawelben lévő Zsigmond-harang 500 éves, csak a  legnagyobb egyházi és nemzeti ünnepeken, különleges alkalmakkor szólaltatják meg. A várból gyönyörű kilátás nyílik a Visztulára, amely keresztezi a várost.

Zakopane, a téli főváros

Személyes kedvencem a Tátra lábainál fekvő kisváros, amelynek tája minden évszakban más, de mindig lenyűgöz. Zakopanét Lengyelország téli fővárosaként emlegetik, amelyet ilyenkor ellepnek a síelni,  snowboardozni vágyók. Az év bármely napján remek program lehet ide kirándulni, hiszen a Nemzeti Park számos gyönyörű útvonalat rejteget. A fából készült villák, házak és éttermek visszavarázsolnak a múltba, a népszerű helyi piacon minden finomságot beszerezhetünk, amit a helyiek készítenek.

Kép

Zakopane - Kép: Freepik

Varsó – Gótikus és modern

Varsó merőben eltér az eddig felsorolt városoktól, hiszen a második világháború után szinte teljesen újjá kellett építeni. Ennek eredménye egy nagyon modern, logikusan felépített város lett, amely remek életszínvonalat kínál. Különböző építészeti stílusok összemosása figyelhető meg itt, gótikus templomokkal, fantasztikus múzeumokkal, mellettük modern építményekkel, felhőkarcolók is. A háborúban szinte teljesen elpusztított óvárosát gondosan helyreállították. Varsó szimbóluma a Kultúra és Tudomány Palotája, amelyből rendkívüli a kilátás. A város igen zöld, számos gyönyörű parkja van, amelyek mind rendezettek, és általában tele vannak vidám családokkal.

A romantikus Wroclaw

Az ország negyedik legnagyobb városa, Alsó-Szilézia fővárosa gazdag történelemmel, barátságos hangulattal, sőt aranyos kis törpeszobrokkal (amelyek az utcákon, ajtónyílásokon, tereken és üzletek bejáratainál laknak) is várja az érkezőket. A sok diák és a nyüzsgő éjszakai élet miatt Wroclawban minden megtalálható, amire egy városban vágyunk. Mivel Ausztria, Csehország és Poroszország is hatással voltak a város fejlődésére, mind nyomot hagytak az építészeten is, amit többek közt a látványos piactér bizonyít. Az Odera folyó partján található Wroclawot hidak, szép parkok teszik romantikussá. A Katedrális-szigetre különösen érdemes ellátogatni, hiszen a Keresztelő Szent János Székesegyházból csodás kilátás tárul elénk.

Kép

Varsó - Kép: Freepik

A megújult Poznan

Poznan nagyváros, Nagy-Lengyelország és a Nagy-lengyelországi vajdaság fővárosa, amely a Warta folyó partján fekszik. Lengyelország egyik legrégibb városa egyben, az ország első fővárosaként évszázadokig kiemelt szerepet töltött be. A második világháború során sajnos súlyos károkat szenvedett el, de később gyönyörűen felújították (különösen a Régi piacteret). Mai lakossága valamivel 570 ezer felett van – ők nyüzsgő kulturális és oktatási központban élnek, ahol történelmi látnivalók, múzeumok, éttermek, bárok széles választéka vár minket.

Lublin – Kultúrák találkozása

Lublin Kelet-Lengyelország legnagyobb városa, az EU keleti határának egyik legfontosabb gazdasági, tudományos és kulturális központja. A kereskedelmi útvonalak kereszteződésében kultúrák találkoznak: Lublin már régóta a pluralizmus, az eszmecsere és a párbeszéd városa. Stratégiai elhelyezkedésének, dinamikusan fejlődő infrastruktúrájának köszönhetően a város Lengyelország egyik legvonzóbb befektetési célpontja, amely a pezsgő kulturális életéről is híres. Számos nemzetközileg elismert művészeti eseménynek, fesztiválnak ad otthont, ezek a világ minden tájáról sok ezer látogatót vonzanak.

Rzeszów, a diákváros

Rzeszów a legnagyobb délkelet-lengyelországi város, külön érdekessége, hogy az egyetemi hallgatók aránya itt a legmagasabb az egész országban. Rzeszówban található ugyanakkor Lengyelország egyik legszebb óvárosa is. Népszerű látnivalója a Piactér, ahol számos bár, étterem és kávézó, egy helyi sörfőzde és a gyönyörű Városháza található. Rzeszów hatalmas kastélya csak egy rövid sétára esik az óvárostól, ezt mindenképpen érdemes meglátogatni.

A Mazuri-tavak friss levegője

Kakukktojás a nagyvárosok között ez a tündéri városokat is rejtő gyönyörű lengyel tóvidék. Tiszta levegő, lélegzetelállító tájak és változatos, aktív kikapcsolódási lehetőségek jellemzik. Vitorlázni, hajókázni, kajakozni, biciklizni, túrázni-kirándulni is különösen érdemes erre. Kuriózumok: a környéken meglátogatható Hitler egykori főhadiszállása, a Farkasodú, illetve egy híres szarvasfarm is, ahol dámszarvasokkal, európai szarvasokkal és szikaszarvasokkal is lehet találkozni. A legtöbb szállodában wellness-részleg szolgálja a teljes kikapcsolódást.

Kép

Torun - Kép: Freepik

Przemyśl – Templomok és kastély

Przemyśl a legrégibb és legszebb lengyel városok egyike. A Kárpátok lábánál helyezkedik el, s a több mint ezer műemlékben gazdag város felejthetetlen tájat varázsol elénk. Közvetlenül a városfal elhagyása után számos látnivaló jön szembe, amelyek Przemysl egykori dicsőségére emlékeztetnek, beleértve a 18. századi ferences templomot, a késő reneszánsz karmelita templomot és a közeli katedrálist, amely egy 12. századi rotunda maradványait tartalmazza. A múzeumok mellett ajánlott a főtérre is elsétálni, ahol számos hangulatos kávézó és étterem vár minket. A környéken járva mindenképp érdemes ellátogatni Krasiczyn kastélyába is.

Torun, a mézeskalácsváros

A vöröstéglás, gótikus építészetéről azonnal felismerhető Torun városa a lengyel turizmus gyöngyszeme, az ország egyik legszebb úti célja. Ez az UNESCO által védett város, amely szinte érintetlenül túlélte a második világháborút, lenyűgöző óvárossal rendelkezik, barokk, gótikus, manierista épületek keverékével büszkélkedhet. Itt született Nikolausz Kopernikusz, róla a város több pontján is megemlékeznek. Torun emellett a mézeskalács városa is, ahol a mézeskalácsmesterek örömmel bevezetnek minket a régen nagy rejtélynek számító tudásukba.

A cikk megírását a A Wacław Felczak Lengyel-Magyar Együttműködési Intézet támogatta.

Nagyon gyakran tapasztaljuk, hogy a csónakban horgászókat besodorja a szél olyan távolságra, ahonnan már nem tudnak kievezni. A Balatonon van erre megoldás: ha a mobiltelefonjára letölti a BalatonHelp alkalmazást. Ez egy nagyon gyors segítséghívási megoldás: megnyomja az alkalmazáson a segélykérő gombot, és a mentésirányítási központunk hívja is önt rögtön, miközben a tartózkodási helyének GPS-koordinátáit már meg is kapta az applikáción keresztül, tehát a mentőhajó pontosan tudja, hova kell érkezni. Amennyiben tartózkodik a mobilalkalmazások használatától, mentse el segélykérő telefonszámunkat, és ezt hívja, ha baj van: +36 30 383 83 83 (ez is csak a Balatonon működik). Ügyeljen arra is, hogy a telefon fel legyen töltve.

A telefont feltétlenül vízálló tokban tartsa. Ez egy-két ezer forintért beszerezhető, és olyat kell vásárolni, amelyikből nem kell kivenni a készüléket ahhoz, hogy használni tudja. Ezek a tokok nyakba akaszthatók, mindenképp ott is tartsa, mert vízbeesés esetén csak így tud segítséget kérni.

Ez tényleg nagyon fontos, pár éve mentettünk egy hetven év fölötti testvérpárt, beestek a csónakból a néhány fokos Balatonba, és a csónakba kapaszkodva várták a mentőhajót. Ők annak köszönhették az életüket, hogy a közelben horgászott valaki, aki észrevette, hogy bajba kerültek. Ősszel nagyon lecsökken a hajóforgalom a vizeinken, kicsi az esélye annak, hogy más is ilyen szerencsés lesz.

A vízbe esés túléléséhez elengedhetetlenül fontos a mentőmellény. És ma már kapni lehet a horgászboltokban horgászoknak kifejlesztett változatot – tényleg nagyon praktikus a kialakítása.

Gyakran találkozunk olyan horgászokkal, akik nem nézték meg az időjárás-előrejelzést. Ezt még nyáron is figyelni kell, pláne ilyenkor, amikor gyorsan átfázik, kihűl az ember, és a víz is igen hideg. Nagyon fontos a várható szélirány ismerete. Erős északi szélben ne menjen ki csónakkal az északi partról, ahogyan erős déli szélben sem a déliről. Sokkal könnyebb elsodródni, mint gondolná! A www.met.hu-n horgászás közben is tudja ellenőrizni a szélirány, a szélsebesség változását. Ne feledje, a nagy tavainkon április 1-től október 31-ig működik a viharjelző rendszer, így ebben az időszakban már ez sem nyújt segítséget.

Alkalmanként tapasztaljuk azt is, hogy a horgászok alkoholfogyasztással próbálják elviselhetővé tenni a hideg, nyirkos időjárást. Ezt is érdemes akkor végiggondolni, amikor az ember bepakolja a felszerelését a csónakba. Előzetesen, még tiszta fejjel, jobban meg tudja határozni, hogy mennyi alkohol nem módosítja még a reakcióidejét, a körülményeket felmérő képességét, a fizikai teljesítményét és a látását ahhoz, hogy időben ki tudjon evezni.