Az írás mágikus szerepére utalnak az írásjegyeket tartalmazó amulettek, talizmánok, a leírt áldások, elhárító szerepű varázsszövegek, de még a hálaadásképp a szentélyek, templomok falára aggatott fogadalmi táblák szövegei, sőt a feliratos emlékoszlopok és a sírkamrák feliratai is.

Sajátos varázshatalmuk volt a szent szövegeket tartalmazó könyveknek is: elsősorban a Szibillák szent könyveinek, a Tórának, a Bibliának, a Koránnak, a Si Kingnek vagy a kabbalisták szent iratainak: a Széfer Jecirahnak vagy a Zóhárnak. A keresztény hagyomány szerint a Biblia a Szentlélek által közvetlenül sugalmazott iratok összessége, az iszlám hagyomány szerint a Korán egyenest a mennyekből szállott alá a földre, és bizonyos szempontból Allah megtestesülésének is tartható.

A szent szövegeket tartalmazó könyveket jóslásra vagy útmutatásra éppúgy használhatták, mint közvetlen gyógyításra.

Az előbbi esetben például találomra felütötték a könyvet, és ráböktek egy sorára: ez adott tanácsot a rászorulónak. A második esetben a szent könyvet ráolvasás vagy ima kíséretében ráfektették a beteg testrészre, esetleg megérintették csupán vele. Ehhez az eljáráshoz cédulára, táblára vagy textíliára rótt szövegrészleteket is használhattak a gyógyítók. A varázskönyv azonban puszta birtoklása útján is „erőt” adhatott tulajdonosának: még akkor is, ha az illető el sem tudta olvasni kincsét.

A varázskönyv klasszikus formájában azonban nem valamely vallás szent könyve, hanem olyan tekercs, kötet vagy gyűjtemény, amelyben mágikus erejű ráolvasások, formulák, receptek találhatók. Effajta gyűjtemények bizonyára az írás feltalálása óta léteztek, bizonyíték rá számos egyiptomi mágikus tartalmú papirusz. Teljes ókori gyűjteményes munka (varázskönyv) azonban tudtommal nem maradt fönn. Az első cím szerint ismert varázskönyvek csupán a 8–9. századra datálhatók.

A varázskönyveknek két típusa ismert: az első típust eleve varázskönyvnek szánták, és általában egy szerző alkotta, a másik típus mindenfelől összeszedett ráolvasások, szövegek összefüggéstelen gyűjteménye volt.

E könyvek többnyire fiktív szerzők neve alatt szerepeltek, különös előszeretettel tulajdonították őket jelentős ókori személyiségeknek, például Platónnak, Arisztotelésznek, Arkhigenésznek, Ptolemaiosznak, sőt Kleopátrának vagy Szűz Máriának is, akiknek már puszta neve is mágikus hatalommal ruházta fel a könyvet az olvasók tudatában.

Nehéz pontos határvonalat húzni a varázskönyv, illetve a receptgyűjtemény, az orvosló könyv vagy más egyéb műfajú és tartalmú szövegek között. Ilyen határeset például Marbodus (11. sz.) hexameterekben írott drágakőtana vagy a Hermész Triszmegisztosz neve alatt fennmaradt, nagyon ismertté vált „Tabula Smaragdina”, de hasonló a „Liber Kyranidis” fantázianéven ismert, talán perzsa eredetű, elsősorban recepteket tartalmazó gyűjtemény. Egyértelműen varázskönyvnek tartható viszont a „Clavicula Salomonis”, amely démonidéző formulákat sorolt föl, vagy a hírhedt, arabból latinra fordított, és tévesen Platónnak tulajdonított „Liber vaccae”, azaz Boszorkánykönyv.

A kötetből egyebek közt megtudhatjuk, hogyan lehet vízen járni, röpülni, állattá változni, esőt csinálni, a holtakkal beszélni, vagy éppen kígyót bottá változtatni.

Jellegzetes varázskönyv a szintén arabból latinra fordított, ismeretlen szerzőjű, valószínűleg 10. századi „Picatrix”, amely négy részből áll, és varázslástól, talizmánkészítésig és gyógyító receptekig mindenről olvashatunk benne. Sőt, első részében még elméleti bevezetőt is kapunk a varázslás mesterségébe. A Picatrix cím egyébként Hippokratész felismerhetetlenségig eltorzított nevéből származik, bár a görög orvosnak vajmi kevés köze lehetett a kötet tartalmához.

Kép

Picatrix (részlet)

Az arab világban a varázskönyvek irodalma hihetetlenül gazdag termést hozott, és máig eleven életet él, hiszen ma is előkerülnek még a gyakorlatban is alkalmazott, frissen másolt kéziratok. A görög, szír, perzsa hagyományokat feldolgozó arab varázskönyveket részben kiváló tudósok állították össze, némelyikük pedig magas színvonalú csillagászati, matematikai, orvosi ismeretekről tanúskodik. Ezzel is magyarázható talán, hogy a 12–15. századi európai varázskönyv-irodalom egyértelműen e munkák fordításából sarjadt.

Maga a varázslás a nép körében mindig is elterjedt lehetett, a varázskönyvek használatának azonban volt egy biztos korlátja: az írni-olvasni tudás a középkorban és a kora újkorban csupán a nagyon szűk művelt réteg előjoga volt. Nem véletlen hát, hogy például a 15–16. századi Hans Vintler, Johannes Hartlieb vagy Henricus Agrippa – akiknek a könyvei számos varázslat részletes leírását tartalmazzák – kifejezetten a műveltebb néposztályoknak írtak, persze az elrettentés igényével, de azért inkább mégis a beavatottság érzésének felkeltésével.

A varázskönyv-irodalom virágkora természetesen a könyvnyomtatás megjelenésével köszöntött be Európában. A 16. század elejétől sorra láttak napvilágot – általában persze szerző és kiadó nélkül – a Salamon király titkos bölcsességére és a sárkányok világára utaló, misztikus varázstudásba bevezető könyvek. Ez a fajta irodalom a 18. század végéig eleven életet élt, hazánkban az utolsó ismert, kéziratos varázskönyv a l9. század elején keletkezett. Ezek a kiadványok már jóval több emberhez eljutottak, és a néphitet is alakították.

A varázsreceptekben megjelenő formulák, fogalmak, nevek, démon- és varázslóalakok a néphagyományban, a népi hitvilágban is fel-felbukkannak, sőt a mai regényekben és filmekben (Gyűrűk ura, Harry Potter stb.) is egyértelműen tovább élnek.

A varázskönyvek utódainak tarthatók azok a munkák is, amelyeket a „magia naturalis” kategóriájába szoktak sorolni. Ezek a könyvek olyan természeti megfigyeléseket és hiedelmeket ismertettek, amelyekre a korabeli tudomány még képtelen volt választ adni. A magia naturalis lassan a fizika, kémia, botanika szakirodalmába olvadt, a varázskönyvek pedig a 19. századtól már csak a könyvgyűjtőket, a tudománytörténészeket és az írókat kezdték érdekelni – és azt hittük, ez már így is marad. Ám manapság a varázskönyv-irodalom, mi tagadás, reneszánszát éli. Nem e különös könyvek megjelenését és növekvő népszerűségét tartom tragikusnak, hanem azt a szomorú tényt, hogy a bennük foglaltakat egyre több tanácstalan, együgyű vagy unatkozó embertársunk veszi komolyan.

Mikor és milyen célból indítottad el a CAMP művészeti fesztivált?

2017-ben indítottam útjára Sepsiszentgyörgyön azzal az elgondolással, hogy betöltsük azt a szakmai űrt, amely Romániában a kortárs tánc terén a mai napig érzékelhető. Ez egy workshopokon alapuló nyári intenzív tábor és fesztivál, ahol megfordulnak hazai és külföldi színészek, koreográfusok, táncosok.

Tulajdonképpen mindenki ott van, aki számít a kortárs tánc, az élő és vizuális művészetek terén.

Nemcsak Sepsiszentgyörgyről érkeznek résztvevők, hanem más régiókból is bevonzunk embereket. A program középiskolásoknak és egyetemistáknak, színészeknek és koreográfusoknak, kezdőknek és haladóknak egyaránt szól. Az a jó, hogy mindenki dolgozik mindenkivel, a progresszív oktatók ugyanúgy foglalkoznak a kezdőkkel és a haladókkal, ezen a téren nincsenek különbségek. De természetesen van egy kezdő csoportunk azoknak, akik hobbiszinten művelik, vagy csak ki szeretnék próbálni a kortárs táncot.

Mekkora volt erre idén az érdeklődés?

Meglepően nagy ahhoz képest, hogy tavaly elmaradt az esemény. Egy gyerekcsoporttal együtt közel száz résztvevőt számláltunk. Ezt a létszámot a CAMP már négy éve tudja tartani. Idén először kimozdultunk Sepsiszentgyörgyről Moving CAMP néven Csíkszeredába is. Ott kevesebb résztvevő és oktató volt, de első próbálkozásra azt kell mondanom, nagyon jól sikerült, a csíkiak és mi is szerettük. Reméljük, hogy ennek a programsorozatnak is lesz folytatása. Jövőre a Fekete-tengerre tervezünk még egy négynapos Moving CAMP-et.

Említetted, hogy tavaly elmaradt a fesztivál. Szabadúszóként hogyan élted meg a járványhelyzet miatti korlátozásokat?

Eléggé kikészített a tavalyi év, nem éltem meg valami pozitívan. Ez a kilátástalanság és bizonytalanság jócskán megrémített, de azt hiszem, nem csak én voltam így vele. Kilenc hónapon keresztül egyáltalán nem volt munkám. Félelmetes is volt, és valójában egy kicsit még mindig az. Azért is volt kihívás, mert én az emberi kapcsolatfelvételben és kapcsolatteremtésben hiszek, abban, hogy találkozni, beszélgetni és foglalkoztatni kell.

Azt látom, most felértékelődik minden olyan foglalkozás, amely emberi kapcsolódáson alapul. Sokkal nagyobb értéke van egy CAMP fesztiválnak a pandémia óta, de akár egy workshopnak vagy egy emberi beszélgetésnek is.

Én azt mondom, hogy ahol, amikor és akivel lehet, kapcsolódási helyzetet kell teremteni, erre most különösen nagy szükség van.

Mindig szabadúszóként szerettél volna dolgozni?

Igen, már 18 éves koromban elhatároztam, hogy szabadúszó leszek, mert nem akartam függeni senkitől és semmitől. Emberi, művészi és anyagi szabadságot szerettem volna magamnak, ezek közül az emberi és a művészi a legfontosabb. Azért döntöttem így, hogy legyen választási lehetőségem mint művésznek, illetve, hogy ha jön egy kreatív ötletem, akkor azt úgy valósíthassam meg, ahogyan én szeretném. Engem alkotóként és emberként is meghatároz az, hogy „szabadúszok”, ez a lételemem lett. Vannak persze hátulütői is, nincs meg az a biztonságérzet, amely egy állandó csapatnál adott. A járványhelyzet miatt kénytelen voltam átgondolni a pozíciómat. Most úgy érzem, hogy szívesen leszerződnék egy színházhoz, csatlakoznék egy intézményhez, elmennék akár oktatni is egy egyetemre, mivel több ilyen intézmény részéről lenne nyitás felém. A tanítás eddig is tervben volt, csak el kell kezdenem hozzá a doktori tanulmányaimat.

Idén koreográfusként részt vettél az István, a király rockopera székelyföldi nagyprodukciójában is.

Ez esetben jogos a múlt idő, mivel időközben kiszálltam a projektből. Felvállaltam azt, hogy szakmailag nem értettem egyet a rendezővel, emiatt nem tudtunk együtt dolgozni. Egyfajta másodember lettem volna a rendező után, rendezőasszisztens, koreográfus, szólista és színésztréner egyben, de azt éreztem, hogy egyáltalán nem tudok mellette kiteljesedni. Viszont ettől függetlenül nagyon szurkolok a társaságnak, mert szerintem összességében nagyon jó alkotógárda gyűlt össze.

Kép

Bordás Attila - Kép: Ecsetgyár Kolozsvár Mozgás workshop

Nem vagy csalódott amiatt, hogy az együttműködés nem úgy sikerült, ahogy tervezted?

Nem, mert idén szerveztem két művészeti fesztivált is, erre nagyon büszke vagyok, ez sok év munkájának a gyümölcse. Most teljes gőzzel a következő CAMP-re fókuszálok, jövőre meg szeretnénk csinálni a legnagyobbat, legprofibbat, legminőségibbet. Minden más bizonytalan, de ebben viszont biztos vagyok! Vannak más tervek is, gondolkodom egy tánctér és alkotótér kialakításán itthon, Sepsiszentgyörgyön, valamint egy podcast indításán is, amelyben olyan aktuális problémákról beszélnénk, mint a pandémia hatása vagy a környezetvédelem. Illetve van egy táncfilmötletem is, ha véletlenül megint jönne a karantén.

Hogyan jött az életedbe a tánc? A családból hozod a jó mozgásérzéket?

Egyáltalán nem, egy kicsit kakukktojás vagyok ezen a téren a családban. Édesapám fafaragó mester, nagyapám és dédapám is az volt, szerették volna, ha én is ezt viszem tovább. De valahogy másképp alakult az életutam. Gyerekként nagyon mozgékony voltam, ezért édesanyám beíratott egy tánciskolába, hogy legyen hol levezetni az energiáimat. Most is energiatumultusban szenvedek, ezen csak a munka tud segíteni, ezért is vagyok munkamániás.

Nekem a tánc olyan eszköz, amellyel le tudom vezetni a feszültséget, miközben rá tudok lelni önmagamra, és ez egyensúlyban tart.

Amikor nincs munka, akkor túlpörgöm, túlgondolom a dolgokat, de ha van munka és tudok közösségben dolgozni, az mindig gyógyítóan hat rám. Nekem a tánc közösségi jellegű terápia és önkeresés egyben. Nem a mozgékonyság, a hajlékonyság vagy a tehetség fontos számomra, sokkal inkább az, hogy együtt tudjak működni más emberekkel, hogy hatással legyünk egymásra, hogy közösen fejlődjünk és tanuljunk egymástól.

A tanulmányaidat Bukarestben végezted. Székelyföldiként mennyire volt nehéz a román közegben érvényesülni?

Az elején nehéz volt, amíg teljesen elsajátítottam a nyelvet, megismertem jól a közeget, felvettem a ritmust és beilleszkedtem. De nem azért volt nehéz, mert székelyföldi magyar vagyok, hanem az elvárásoknak való megfelelés miatt. Mint más szakmai közegeknek, ennek is megvannak a maga lépcsőfokai, amelyeket végig kell járni. Tenni kell azért, hogy az embert elismerjék, felfigyeljenek rá, elkezdjék megkeresni felkérésekkel. Nekem is nagyon meg kellett dolgoznom azért, hogy felkerüljek a romániai szakmai közeg térképére. Ez körülbelül 25 éves koromig tartott, utána éreztem, hogy most már megszabhatom a körülményeket, eldönthetem, milyen munkát vállalok és milyet nem.

Mit adott a személyiségedhez az, hogy kisebbségi magyar létbe születtél?

Nem szoktam idealizálni a kisebbségi létet, de nekem sokat adott. Szeretem, hogy székely vagyok, szeretek romániai magyar lenni, hozzátesz az identitástudatomhoz. Székelyföldről származom, ebből a kultúrából jövök és ezt igyekszem továbbvinni, nemcsak a tánccal, hanem a szokások megtartásával is. Úgy érzem, nemcsak művészként, de kultúraktivistaként is léteznem kell Sepsiszentgyörgyön, ezért próbálok tenni a közösségért. Azt tervezem például, hogy a következő művészeti fesztiválon a faültetés is a program része lesz.

Elmondod, miért éri meg belekóstolni egy kortárs tánckurzusba?

A mozgás egyensúlyba tudja helyezni a pszichét és az elmét. Az ember sok mindent ki tud adni magából egy tánckurzus alatt, le tudja vezetni a feszültséget, fel tud töltődni, és ezzel együtt megtalálhatja az önmagával való lelki egyensúlyt. Az pedig, hogy mindez közösségben, emberek között történik, hatalmas ráadás. Egy párórás kurzus napokra fel tudja tölteni az embert, ha megfelelően van felépítve.

A nyári táborban volt olyan résztvevő, aki azt mondta, hogy az elmúlt egy évben most először érezte igazán felszabadultnak magát. Azt hiszem, ez sok mindent elmond a tánc erejéről.

Az alkotás majdnem három óra hosszú, de egyáltalán nem „erőltetett menet”, ugyanis minden jelenete fordulatot rejt, a szép képek mellett pedig a szereplők humoros-önironikus megszólalásai teszik még szerethetőbbé a filmet. Enyedi Ildikó és stábja rengeteg szereplővel és több helyszínen – Fóton, Hamburgban és Máltán – forgatott. A főszereplő Jakob Störr kapitányt Gijs Naber holland színész alakítja (ő korábban már szerepelt Csoma Sándor Casting című diplomafilmjében), feleségét, Lizzyt Léa Seydoux francia színésznő, a magyar színészek közül pedig Rujder Vivien és Hajduk Károly is feltűnik.

A történet az 1920-as években játszódik. Störr kapitány munkájának élő, becsületes férfi, aki hisz a világos, egyértelmű társadalmi szabályokban, a hűségben, a korrektségben és abban, hogy kontrollálni tudja önmagát és az érzéseit. Otthona a hajó, társa eleinte csak a végtelen tenger, a napsütés, a szél – ezek és a finom ételek jelentik számára a valóságot. Egy nap meglátja Lizzyt, az okos, kedves, titokzatos és jó humorú nőt, akit azonnal feleségül kér.

Ezzel elkezdődik Störr új élete, vagyis egyfajta macska-egér harc férj és feleség között.

Rév Marcell operatőr a filmet 35 mm-es filmre rögzítette, szemet gyönyörködtető képei – víz és a szárazföld, árnyék és fény, nyüzsgő város és a házaspár otthona – remekül erősítik azt a kétpólusú, végletes hangulatot, amelyet Störr a házasságában átélni kényszerül: hol halálosan féltékeny, hol bódultan szerelmes, hol szabad, hol pedig rab. Störr imponáló megjelenésével szemben Lizzy aprócska, törékeny, ugyanakkor szenvedélyes, kedves, titokzatos, az életet élvezni akaró teremtés. Gijs Naber a film feléig takarékosan bánik gesztusaival, apró jelekből precízen építi fel a karakterét, a második „félidőben” azonban eljut Léa Seydoux impulzív játékának szintjére. Ekkorra már Störrt marni kezdi a féltékenység, minden férfiben vetélytársat lát, s egy idő múltán elveti elveit: nem lesz fontos számára a testi hűség és a visszafogottság. A társasági életet oly nagyon szerető felesége kihozza belőle az állatot – újra és újra belesüpped az önmarcangolás mocsarába.

Az alkotók maximálisan törekedtek a korhűségre, a díszlet-és a jelmeztervezők munkája hibátlan, a zene pedig nemcsak az egyes jelenetek összekapcsolója, hanem a rendezői hatáskeltés fontos eleme: a drámai csúcspontokon rendszerint felhangzik a zongoramuzsika, a jazz és a tangó.

Közel 180 perc alatt a nézők rádöbbenhetnek, mennyire törékeny és sérülékeny is lehet egy férfi lelke, s hogy milyen színes, változatos eszköztárral képes egy nő újra és újra magához édesgetni a férjét, fenntartani a házasság lángját.

A Feleségem története erőteljes vizuális élményt, minőségi lelki táplálékot nyújt. Megmutatja, hogy a szerelem egyszerre lehet méreg és orvosság, s ha az ember szerelmes, akarva-akaratlanul is vállalja, hogy bolondot csinálnak belőle, hogy elhagyják, hogy kinevetik, hogy felültetik, s hogy esetleg kegyetlenek lesznek vele. A film főszereplői ezt az óriási kockázatot csak „módosult tudatállapotban”, vagyis szerelmesen képesek elviselni. Tudomásul veszik, amit már Shakespeare is hangsúlyozott a műveiben: a szerelem ősi érzés, ösztön, és a természet törvénye ellen küzdeni felesleges.

Mit jelent a PCOS szakmai szempontból, illetve köznyelven megfogalmazva?  

A Policisztás Ovárium Szindróma vagy Stein-Leventhal szindróma egy női endokrin-, vagyis hormonrendszert érintő betegség. A kórkép előfordulásának sokfajta megnyilvánulási formája van, az enyhébb esetektől az egészen súlyosakig. Az elnevezésből „csak” a petefészek megbetegedésére következtethetünk, de a PCOS ennél jóval összetettebb, rövid és hosszú távú szövődményekkel járó komplex anyagcserezavar. Kialakulásában szerepe van a genetikai hajlamnak, a mozgásszegény életmódnak, a helytelen táplálkozásnak, a túlsúlynak és a stressznek is.

A fogamzóképes korú nők körülbelül 10, más források szerint akár 20-25 százalékát is érintheti.

A petefészek elváltozásának oka a férfi nemi hormonok túlsúlya. A petefészek felületén vastag bevonat képződik, amely megakadályozza a tüszőrepedést és a petesejt kilökődését. A meg nem repedt tüszők maradványaiból ciszták alakulnak ki, ezek adják a policisztás ultrahangképet. A következő három tünetből legalább kettő megléte szükséges. Az első a rendszertelen havi vérzés vagy a ciklus során nem megfigyelhető peteérés. A második a férfi nemi hormonok túlsúlya és ennek tünetei, leggyakrabban az aknés, zsíros bőr, erőteljesebb szőrnövekedés olyan helyeken is, ahol egyébként ez csak a férfiaknál jellemző. Jelentkezhet hajhullás, hasi elhízás, illetve laboratóriumi eltérések, például emelkedett tesztoszteronszint. A harmadik jel, amely alátámasztja a diagnózist, a policisztás ováriumok észlelése ultrahanggal. Ilyenkor mindkét petefészken 8-10 milliméteres kis ciszták találhatók, ezek gyöngyfüzérszerűen helyezkednek el.

Milyen vizsgálatokra van még szükség a teljes körű diagnózishoz?

Én szexológusként fogadom a klienst, de elsősorban orvos vagyok, azaz ki kell zárnom, hogy bármely egyéb betegség (endokrin zavarok, daganat, gyulladás) lenne a háttérben. Mert a szexuális funkciózavarok hátterében sajnos lehetnek súlyos, akár életet veszélyeztető problémák is. Ha szükséges, megfelelő szakorvoshoz is továbbküldöm a pácienst. Háziorvos-rezidensi vizsgával is rendelkezem, és mindig elkérem a legfrissebb orvosi leleteket, amelyek sok információt adnak a test állapotáról, a nemi működésről, a szív, a máj, a vese állapotáról, a zsír- és a cukoranyagcseréről.

Utóbbi különösen fontos, mert a PCOS-esetek nagyjából 70 százalékához inzulinrezisztencia is kapcsolódik.

Ez azt jelenti, hogy a sejtek nem reagálnak megfelelően az inzulinra, emiatt egyre nagyobb inzulinszintre van szüksége a szervezetnek, hogy a normál vércukorszint fennmaradhasson.

Mi lehet a gyógymód, amely képes lehet normalizálni a fenti folyamatokat?

A PCOS kezelésében nagyon fontos a megfelelő étrend, dietetikus egyénre szabott tanácsát is érdemes igénybe venni. D-vitamin, Q10, króm, mio-inozitol fogyasztása, heti 4-5 alkalommal végzett minimum félórás aktív testmozgás is segíthet, amely az inzulinreceptorok számát is növeli. Önmagában az életvitel és az étrend megváltoztatása is jelentős javulást idéz elő a beteg szervezetében, ám ha mégis szükség van gyógyszerszedésre, annak célja az inzulinrezisztencia kezelése, a férfi nemi hormonok hatásának kompenzálása és a peteérés, tüszőrepedés, a terhesség elősegítése. Ha a hormonterápia sem segít, sebészi beavatkozásra is szükség lehet.

Kép

Kép: Freepik

Nagyon fontos a pszichés támogatás, amely meghatározhatja az összes többi kezelés sikerességét.

A szexológiai tanácsadást már a vizsgálatok mellett is el lehet kezdeni.
Én például célzott kérdéseket teszek fel a kliens családi hátteréről, amilyen fiatal korára csak vissza tud emlékezni, illetve kutatom a szexuális kórelőzményét is. Fontos, hogy szembesüljön azzal, milyen viselkedési mintákat látott élete során akár a családjában, akár olyan embereknél, akik közel álltak hozzá érzelmileg. Szexuális működésünk gyakorlatilag a második legerősebb ösztönkésztetésünk az életben maradási ösztön után, ezért is tudják ezt annyira könnyen és hatásosan – például a reklámokkal, de akár egy elejtett megjegyzéssel is – befolyásolni. Ám ha felismerjük, hogy hol van az elakadás, nagyon szépen meg lehet oldani a helyzetet.

Mi mindent mutatott ki az ön által végzett, a PCOS és a szexuális élet kapcsolatáról szóló felmérés?

Minden nőnél nagyon fontos, hogyan éli meg a nőiességét, de a PCOS-ben szenvedőknél ez különösen az, hiszen pont ez a terület szenved náluk csorbát. Pontosan ezért választottam a szakdolgozatom alaphipotézisének azt, hogy a rendszeresen átélt szexuális öröm gyógyító hatással lehet a PCOS-ben szenvedő nőkre. A nő képes a női aktivitását is mozgósítani a gyógyulása érdekében, mert a boldogság gyógyít. Ahhoz, hogy ezt a hipotézisemet bebizonyítsam, egy kérdőívet készítettem, amelyet a Facebookon osztottam meg. A téma nagy érdeklődést váltott ki, két nap alatt közel 130, három hét alatt összesen 178 PCOS-es nő töltötte ki. Ebből kiderült, hogy a tünetek megjelenése már 18 éves kor alatt gyakori (36,5%), az ezt követő korcsoportokban azonban csökken az előfordulás gyakorisága (20% alá).

Az alaphipotézisemet alátámasztani látszik, hogy a 29-32 éves és 33-37 éves korosztályban a legritkább a tünetek megjelenése. Ebben a korosztályban élik a legaktívabb szexuális életet a nők.

A PCOS-es betegek számára a szexualitás megélése fontos (90%), sőt azok 64 százalékának, akik gyakrabban (hetente 2-3 alkalommal) szerelmeskednek a párjukkal, nő is a vágyuk az együttlétre. Arra a kérdésre, hogy a szexuálisan aktívabbaknak rendszeresebb lett-e a menstruációs ciklusa, a betegek közel 30 százaléka adott pozitív választ. Ez is igazolja azt a feltevésemet, hogy a pszichés támogatás, a nőiesség megélésének segítése igen fontos a PCOS-ben szenvedő nőknek. A kitöltők fele még a rendszeres mozgásprogramnak, a diétának és az egyéb hormonkezeléseknek is szívesebben veti alá magát, ha a párjával gyakran szerelmeskedik. A petting (az érzéki csóktól az orális kényeztetésig terjedő érintkezés) hatására is javul az általános állapot, rendszeresebbé válik a menstruációs ciklus a válaszadók 30 százalékánál!

Milyen szempontok merültek még fel a kérdőívek kiértékelésekor, amelyekre érdemes odafigyelni?

Úgy tapasztaltam, hogy érdemes a férfi partnerrel kapcsolatban is feltenni kérdéseket, mert az egyéni mellett a párterápiának is nagy szerepe lehet a gyógyulásban. Például, hogy volt-e változás a férfi partner szexuális igényeiben, hozzáállásában a nőt érintő PCOS betegség kiderülése kapcsán. Sok nőnél ugyanis komoly önértékelési problémát okoz, amikor kiderül a betegség. A megnövekedett szőrösödés a testen szégyenérzetet okoz, ezért sok PCOS-beteg nem is látja magát szépnek, kívánatosnak. A teherbeesés is nehezebb nekik, ami a nőiséget is megkérdőjelezheti. Ennek következtében az illető a szeretkezést is egyre ritkábban meri kezdeményezni a párjánál, akivel így fokozatosan, de biztosan el fognak távolodni egymástól. Ezek a tényezők öngerjesztő folyamatot alkotnak, és ha nem történik terápiás beavatkozás, kialakul egy negatív viselkedésminta.

A PCOS-ben szenvedő nő elkönyvelheti magát úgy, mint rossz szerető, és nehéz ebből kihozni. De nem lehetetlen!

A szexológus orvos legfőbb feladata, hogy segítse pácienseit a gyógyulás felé vezető úton, hogy ők újra képessé váljanak a női szerep megélésére. Tudjanak például csábítani nem direkt módon, azaz meg tudják élni azt az érzést, hogy igazi nők, akik a férfiból elő tudják hívni az igazi férfit.

Benjamin Nolot filmrendező, producer 2011-ben jelentkezett Nefarious: Merchant of Souls (Lélekkereskedelem) című dokumentumfilmjével, amelyben a modern emberkereskedelmet, konkrétan a szexuális rabszolgaságot mutatja be. Egyúttal hátborzongató látleletet ad az Egyesült Államokban, a Kelet- és Nyugat-Európában, valamint a Délkelet-Ázsiában működő, emberkereskedelmet elősegítő politikai korrupcióról.

A rendező 2017-ben az Egyesült Nemzetek Szövetsége egyik ülésén, elkeseredésében sarkítva a tényeket, így fogalmazott: „A férfiak modern világunk szexuális ragadozói. Ők azok, akik szó szerint lesben állnak és elfogják áldozataikat, a nőket és a gyermeklányokat, hogy aztán megbecstelenítsék vagy szexmunkára kényszerítsék, fizikai és verbális abúzus által lelkileg és érzelmileg megnyomorítsák és árucikké silányítsák őket.”

Nolot, aki 19 országban gyűjtött anyagot dokumentumfilmjéhez, újságírókat, aktivistákat, terapeutákat és egykori prostituáltakat szólaltat meg filmjében.

Nők mesélnek kendőzetlen őszinteséggel arról, hogyan sikerült kiszabadulniuk elnyomóik karmaiból, túlélniük a földi poklot és egyre közelebb kerülniük Istenhez.

A film alkotói leleplezik az emberkereskedőkkel együttműködő korrupt politikai rendszereket, és azon társadalmi-gazdasági összetevőkre is felhívják a figyelmet, amelyek elősegítik a szexrabszolgaság világszintű működését, a szexre kényszerített személyek kizsákmányolását (az illegális üzletág közel 32,000,000,000 dollárt termel évente).

Kifutón kellett vonulnia, licitáltak rá, majd a szerencsés „tulajdonos” szexelhetett is vele

Nolot dokumentumfilmjében az egyik női áldozat sírva idézi fel, hogy korábban egy kifutón kellett meztelenül sétálgatnia egy csapat férfi előtt, akik úgy méregették őt, mintha divatbemutatón lennének. Aukcióra bocsátották, s aki a legtöbbet ajánlotta érte, már vihette is szexelni.
Egy jelenleg Angliában élő, arcát nem vállaló 55 éves áldozat is nyilatkozik kamerák előtt. Őt Bournemouth külvárosában kényszerítették prostitúcióra, miután tinédzserként megerőszakolták. Éveken át tartották fogva és kezelték szexrabszolgaként.

Amikor 13 évesen megpróbált elmenekülni, ismét megerőszakolták, majd bezárták a gardróbba. A legmegdöbbentőbb a vallomásában az, amikor azt mondja, hogy akkoriban ő ezt tartotta normálisnak, hiszen ez volt számára az egyetlen minta.

Az évek során rászokott a heroinra, egy nap azonban – épp anyagozás közben – különös víziója volt: megjelent előtte Jézus arca. Mint mondja, ez a vízió adott neki erőt ahhoz, hogy elmeneküljön elnyomóitól (40! évesen), és hat évvel később búcsút intsen a heroinnak is. A hit felé fordulást egyébként szinte mindegyik áldozat motivációként említi a dokumentumfilmben.

Bordély, ahol kiskorú lányok szexuális szolgáltatásaiért bankkártyával is lehet fizetni

Don Brewster, aki Benjamin Nolot alkotótársa volt a Merchant of Souls dokumentumfilmben, feleségével egy időre Kambodzsába költözött. Azért épp oda, mert tudták, hogy ezen a helyen az emberkereskedelem és a gyermekprostitúció elképesztően elburjánzott, s mert eltökélték, hogy kiszabadítják a szexre kényszerített fiatal lányokat kizsákmányolóik karmaiból. (Erre külön alapítványt is létrehoztak).

Brewster egy interjúban elmondta, hogy Kambodzsában a legtöbb fiatalkorú lányt a családjuk adja el szexmunkásnak. Feleségével eljutottak egy modern bordélyházba is, ahol közel 300 kiskorú lány árulta a testét. „Látszott rajtuk, hogy meg vannak rémülve a férfiaktól, de még jobban attól, hogy mi lesz, ha aznap senkinek nem kellenek, és nem lesz pénz, amit hazavigyenek a családnak. Az épületben volt egy hatalmas karaokehelyiség is, ahol a férfiak azt csinálhattak a kislányokkal, amit csak akartak. Megcsókolhatták és tapogathatták őket, de nem szexelhettek velük, amíg a futtatóikkal az árban meg nem állapodtak. A házban külön emberek feleltek azért, hogy a lányok valóban elmenjenek a vendéggel, s valóban nyújtsanak szexuális szolgáltatást.

„A legdöbbenetesebb az, hogy bankkártyával is lehetett itt fizetni! Vehetsz sört 4 dollárért, karaokézó lányt egy órára 2 dollárért és szexet 3 dollárért.”

„A feleségem és én három lány édesanyjával beszéltünk. Felajánlottuk, hogy kimenekítjük a lányaikat erről a borzalmas helyről, kapnak tőlünk lakhatást, rendes ételt, iskolába járatjuk őket, de mindegyik azt mondta, hogy nekik inkább pénz kell. Erre mi azt feleltük, jó, akkor adunk egy bizonyos összeget, egyfajta kezdőtőkét, amelyből a lányok állni tudják a képzéseiket, hogy aztán elkezdhessenek saját egzisztenciát építeni. Mindegyik anyuka gondolkodás nélkül azt mondta, hogy ilyesmiről szó sem lehet, ugyanis nekik azonnal kell a pénz, és nem kívánnak éveket várni arra, hogy pénzt lássanak a gyermekeiktől. Inkább küldik szexmunkára a lányaikat.”

„Hát, miféle társadalomban élünk?!”

Teszi fel végül a kérdést Nolot és Brewster. Nolot állítja: jelen századunk a szexuális ragadozóknak és a pedofiloknak kedvez. A túlzott szabadosság a felelős azért, hogy a nőket és a gyerekeket a férfiak áruként kezelik. Nolot a kultúra és szórakozás jelszavak mögé bújó fesztiválok veszélyeire is felhívta a figyelmet. Szerinte ezek a rendezvények – ahol nők és férfiak egyaránt fogyasztanak alkoholt és drogot – jelentik a másik legnagyobb veszélyt, itt a legnagyobb az esélye annak, hogy testileg kihasználják és lelkileg megnyomorítják a nőket.

„Nincs más út: meg kell szabadítani önmagától századunk szexuális forradalmát!” – összegez, majd így folytatja:

„Attól tartok, hogy egyszer eljutunk arra a szintre, amikor a mai lányok már csak Kim Kardashian és Miley Cyrus nevére kapják fel a fejüket. Én nem ilyen világban akarok élni! A dokumentumfilmem egy felkiáltójel. Egy eszköz, amellyel a most felnövő generáció lelkéért harcolhatunk. Ha véget akarunk vetni a szexuális rabszolgaságnak és az emberkereskedelemnek, fel kell számolni a pornókultúrát, amely jelenleg átszövi az életünket, s mind a férfiaknak, mind pedig a nőknek vissza kell szerezniük emberi méltóságunkat. A világnak igazi, értékes férfiakra és nőkre van szüksége, nem pedig romlott utánzatokra. Olyan nőket akarunk végre látni, akiket nem árucikként adnak-vesznek. Olyan nőkre vagyunk kíváncsiak, akik női erényeikkel, intellektusukkal, érzelmeikkel, gondoskodásukkal, hitükkel és családösszetartó erejükkel hozzájárulnak a világ jobbá tételéhez. És olyan férfiakra, akik nem prédaként tekintenek nőtársaikra, hanem tisztelettudóan viselkednek velük, s biztonságot nyújtanak nekik. Ahhoz ugyanis, hogy értékes és kiegyensúlyozott párkapcsolatok alakulhassanak ki, elsősorban az kell, hogy a nemek tiszteljék egymást. Az új generációnak is azon kell lennie, hogy szakítson a jelenlegi szexuális narratívával, s új, lelkileg értékes és megbecsült női és férfi minőségeket hozzon létre.”

Nefarious: Merchant of Souls – teljes film:

Dr. Bálint Sándor szülész-nőgyógyász, pszichoterapeuta, a kórházi körülmények között is megvalósítható természetes szülés egyik hazai úttörője. Öt évtizede van a pályán és közel harminc éve foglalkozik a várandós, szülésre készülő nők lelkének ápolásával. Nevéhez fűződik az ország első családbarát szülőszobájának létrehozása is.

„Az egyetemen alapvetően arra készítenek fel bennünket, hogy a női test egy nagyon szép és fontos területével maximálisan tisztában legyünk. Közel 15 évembe telt, mire rájöttem, hogy a női lélek kifürkészése, alapos megismerése is elengedhetetlen ahhoz, hogy valóban segíteni tudjunk” – árulja el dr. Bálint Sándor.

Mit takar a tünetváltó nőgyógyászati páciens fogalma? Milyen tényezőkön múlhat a teljes gyógyulás? Dr. Bálint Sándor névrokona, dr. Bálint Mihály alapelvét követi, aki szerint nem a betegséget, hanem a beteget kell gyógyítani, amelyhez legfőbb gyógyszer maga az orvos. „Megtapasztaltam, hogy a hozzám forduló asszonyoknak igazán arra volt szükségük, hogy beszélgessek velük. Amikor időt szántam erre, kiderült, hogy pl. az illetőnek párkapcsolati problémái voltak, ez okozta részben a tüneteket. Fontos, hogy kialakuljon egy bizalmi légkör, amelynek alapja a páciens lelkére is fordított idő.”

Az orvosképzés megreformálása sürgető feladat ugyan – fontos lenne a várandósságra nem betegségként, a szülésre pedig nem „veszélyes üzemként” tekinteni –, de ezzel párhuzamosan már gyermekkortól érdemes felkészíteni a nőket a fogantatás, a várandósság és a szülés csodájára.

Az elmúlt néhány évtizedben a korábbi szemléletben szerencsés változás következett be, a „terhesség” kifejezést is felváltotta a „várandósság”, „áldott állapot” szavak használata. Ennek ellenére a császármetszések magyarországi átlaga még mindig 41% körül mozog, amely a műtéti beavatkozások túl gyakori előfordulását jelzi.

A babázás fontossága, az első menstruáció és szexuális együttlét, az önelfogadás, a saját testünk szeretete mind-mind olyan témák, amelyekkel – ha kellő érzékenységgel beszélünk ezekről –felvértezhetjük a fiatal lányokat számos, tudat alatt is munkálkodó információval, amelyeket később, a szülés alkalmával is segítségül hívhatnak. A szakember szerint a kislányok születésüktől fogva rendelkeznek egy különleges „kincsesládával”, amelybe a női felmenőktől öröklött tapasztalatok mellett egész életükben gyűjtögetik az asszonyi lét misztériumával kapcsolatos élményeket. Amennyiben ezek pozitívak, szintén segíthetnek a szülés során.

Számos tényező nehezíti, hogy elfogadják a nők magukat ebben a megváltozott állapotban. Bálint doktor szerint a létezés gyönyörűsége és csodája egyszeri – tegyünk tudatosan azért, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben!

Asszonyként ne csak a külvilágtól várjuk a megerősítést, higgyünk önmagunk képességeiben, adottságaiban, és ami a legfontosabb: tudjunk ÖRÜLNI az életnek, amit kaptunk.

Hisz nem véletlenül született valaki nőnek, nem véletlenül lett feleség, aki most várandós…

„Ha nincs félelem, nincs (elviselhetetlen) fájdalom sem. A megnyílás azonnal megtörténik, hogyha egy asszony számára biztonságos, támogató közegben van. Ekkor csoda történik: egy ember születik.” – Dr. Bálint Sándor a Spiritusz különkiadásában elárulja azt is, hogy a babakelengye beszerzése mellett hogyan érdemes lelkileg is felkészülni a szülésre. Tartsanak velünk!

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

Spiritusz. Bátorító beszélgetések a lelki egészségért. A Képmás magazin pszichológiai podcast-műsora. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek életük legnehezebb és legörömtelibb időszakairól, küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. Tartsanak velünk!
A műsorvezetők, egymást váltva: Németh Szilvia rádiós műsorvezető, a Képmás magazin újságírója és Bóna Judit, a KarcFM műsorvezető-szerkesztője.
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

– Sokan értetlenül állnak szemben ezzel a radikálisan új világnézettel, és azt keresik, hogy kiknek az érdeke és mi áll a hátterében.
– A genderelmélet hátterében a test és lélek (vagyis a biológia és a személyiség) radikális szétválasztása áll, egyben annak tagadása, hogy a test biológiai adottságainak jelentős következménye van a nemi identitás és szerepek szempontjából. Simone de Beauvoir szállóigévé vált egyik mondata: „Senki nem születik nőnek, hanem azzá válik” – jól tükrözi ezt. Ennek jegyében a társadalom teljes, természetellenes átalakítása is a célja a genderelmélet híveinek, nevezhetjük ezt gendergyakorlatnak. 

– A melegházasság legalizálását és a szabad nemválasztást célzó törekvések, valamint a genderelmélet között szoros összefüggés van: ugyanannak a társadalom­formáló mozgalomnak a megnyilvánulásai. 
– Valóban, az LMBTQ-mozgalom emberképe a genderelméletet kitaláló feministáktól származik, részben jól jött a melegmozgalom céljaihoz: szerintük az erkölcs, a házasság és a nemiség csak társadalmi képződmények, nincs velünk született nemünk sem.

De ez visszaütött, hiszen a homoszexualitást akkor lehet könnyebben elfogadtatni, ha veleszületettnek állítják be – amiről azóta bebizonyosodott, hogy tudományosan nem igaz.

A transzmozgalom szerint is létezik a születéssel ellentétes nemű személyiség, úgy, hogy az is valamiképp veleszületett. 

– Vannak tehát törésvonalak az LMBTQ-mozgalmon belül is. A legmarkánsabbnak tűnő ellenérdekeltség a transzneműség elfogadtatásáért küzdők és a nőjogi törekvések mellett elkötelezett feministák között van, hiszen ha előbbiek felszámolják a nemek határait, a nőjogi törekvések okafogyottá válnak. 
– A két álláspont összeegyeztethetetlen. Mégis van bennük közös: a test (biológiai adottságok) és lélek (személyiség) elválasztása. 

– Tudomásom szerint már lefuttatta a pszichológia a „természet versus környezet” kérdését, vagyis annak a vitáját, hogy a veleszületett tulajdonságok vagy a környezeti hatások határozzák-e meg az emberi személyiséget. 
– A „természet vagy környezet” vitája azért álvita, mert félrevisz annak méricskélése, hogy melyik hat nagyobb arányban a tulajdonságainkra, érdeklődésünkre. A természeti és környezeti hatások áthatják egymást, szétválaszthatatlanul. 

– Számomra teljesen elfogadható, ha kutatások folynak a „gender studies” keretén belül. De problémás és elfogadhatatlan, amint a „gender” társadalom­átalakító akciók jelszavává válik, és befolyásolja például óvodák-iskolák tanmenetét, megszabja a polkorrekt beszédmódot. 
– Értékes tudományos kutatások is zajlanak a gender szakokon, például a nőtörténelemnek joggal követelnek nagyobb figyelmet, a nemi szerepek, eredetük, változásaik kutatása is teljesen legitim. De az a keretrendszer, amelyben ezeken a szakokon gondolkodnak, eleve téves, a gyakorlatban pedig még kap egy szélsőbaloldali politikai mázt is. A tudományos eredményekből csak azt fogadják el, amelyik az elméletüket igazolja, ami pedig cáfolja, azt tudományos rasszizmusnak bélyegzik.

Azokat a tudósokat, akik azt állítják, hogy a biológiai adottságoknak jelentős szerepük van a személyiség kialakulásában – evolúcióbiológusokat, agykutatókat, a pszichológusok egy részét –, ellenségként kezelik vagy ignorálják. A genderelmélet egy társadalomátalakító politikai projekt, amely a tudomány eszközeit használja.

A szociológiára vagy gender szakra felvételizők többségének nem pusztán a társadalom vizsgálata, hanem az átalakítása a célja. Van olyan szerző, aki nyíltan megfogalmazza, hogy a cél egy androgün társadalom létrehozása. 

– Nyugaton ez a társadalomátalakító projekt már sok évtizede zajlik fokozatos térfoglalással. Nálunk csak a rendszerváltás után talált táptalajra, mi tehát most sokkal töményebb dózisban kapjuk. Közép- és Kelet-Európában talán éppen ezért nagyobb az ellenállás. 
– A fiatalok körében ma már itthon sem a melegmozgalomnak kell magyarázkodnia, hogy miért van, hanem nekünk, hogy miért nem értünk velük egyet. A korláttalanság mindig vonzó, a korszellem pedig azt sugallja, hogy milyen jó fejek, cukik, hagyjuk már őket békén, hadd érezzék jól magukat ők is. Régen az ember számára a társadalmi beilleszkedés útja az volt, hogy tisztelte a társadalmi intézményeket és normákat, és akkor a közösség elfogadta. A modern ember viszont akkor érzi magát elfogadottnak, ha belső énjét kiélheti. Ennek először a normák látták a kárát, de ma már a saját biológiánk sem lehet korlát. A 20. század folyamán a nemiség vált fokozatosan az önazonosság meghatározójává. Ha ezt összekötjük a társadalmi elismertség új formájával, a belső ember megélésével, és beleteszünk néhány marxista eszmét, előáll a „transznemű koktél”: „Férfi testbe születtem, de nőnek érzem magam. Ha nem veszel így komolyan, ha vitatkozol velem, ha csak tolerálsz, de nem fogadod el nőmivoltomat, akkor nem fogadod el az embermivoltomat se. Te vagy az elnyomó, én az elnyomott.” Amikor elnyomókra és elnyomottakra osztják fel a társadalmat, és le akarják bontani a család intézményét, nem nehéz felismerni a marxizmus osztályharcos társadalomképét. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. májusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Óda régi varrónőkhöz  
Ó, férceket öltő ügyes ujjak,
válltömést szegő gyors kezek,
kik asszonyok örömére vagytok,
s szolgáltok kattogó varrógép ütemére
kecses szoknyákat, s egyebet …

Hát, mi tagadás, ha óda, akkor ide egy rím igen csak jó vóna, hogy folytathassam versemet. De rím nincs, ám emlékeimben a régi Singerek közt ide-oda libbennek a varrónők, csuklójukon tűpárna, fellebbentik a próbafülkéül szolgáló kartonfüggönyt, guggolnak elém, fordulj, mondja Gizi néni, azaz csak motyogja, mert ajka közt ott ülnek veszélyesen a gombostűk, ahogy fordulok, úgy tűzi a szoknyám hosszát, szépen, egyformára.

És a többiek mind, a púpos kis Marika néni, aki ki sem mozdult a domb tetején a házból, mégis mindent tudott. Hordták a híreket az asszonyok. Mert a varrónők kis szobasarka az volt, mint a férfiaknak a kovácsműhely. Ott is mindenki megfordult. A varrónő egyszeriben volt bizalmas gyóntató, divatkreátor, tanácsadó, öltöztetőnő. Ötletet adott a ruha mintájára, színére, megmondta, mennyit vegyenek ebből vagy abból az anyagból. Tudta, hogy beavatás után mennyit fog összemenni, voltak divatlapjai, együtt forgatták a kuncsaftokkal. Akadtak keresett varrónők, akikért inkább vártak, de nem tágítottak mellőlük az asszonyok.

Akkoriban egy-egy ruha, kosztüm, alkalmi toalett sok évre szólt, nem mindegy, kire bízták az elkészítését.

Ha meg egy-egy külföldi divatlaphoz jutott valaki, azt rongyosra nézték, forgatták, emlékszem, Gizi néni divatlapjaiból egyszer kivágtunk néhány „szép nénit” – az egész hat év körüli hölgykoszorút prakkerrel kergette ki az udvarról.

Gizi néni a Kastély utcában lakott, varróműhelye az apró szoba függönnyel elválasztott része, egyetlen asztal és az ablak előtt a Singer – ez volt a birodalma. Viszont kis birodalmában határozott volt és eltökélt. Ha a kuncsaft kiterítette a ruhaanyagot, shantungot, pikét, kartont, selymet, zsorzsettet, lenvásznat, tüllt, flanellt vagy egy kosztümre való szövetet – Gizi néni azonnal látta, hogy mit tud abból kreálni.

– Nézze, drágám, ebből egy kis galléros ingruha éppen kitelik, még egy zsabót is ki tudok szorítani hozzá. Hogy csónaknyakú…? Nem, ehhez nem illik csónaknyak, ide kis gallér kell, még egy öv is kijön a saját anyagából, nézze, lazán megköti, variálhatja is…

Addig mondta, míg az illető hölgy már maga is azt hitte, hogy ingruhát akart kis gallérral, zsabóval és övvel. Két zsebet még kiimádkozott Gizi néniből, aki kegyesen beleegyezett, hozzátéve, ha kifutja, lesz zseb is, de nem teszem le a nagyesküt…

Aztán persze lett zseb, ennek megfelelően az asszonyok rendszerint elégedetten távoztak, mert Gizi néni ügyes volt, gyors és nagy fantáziájú, visszabontani ritkán kellett, egyetlen próba elég volt nála, és időre megvolt a vállalt ruhával. Egy hibáját mindenki emlegette: szerette szűkre szabni a derekakat. Igaz, mindig hagyott benne anyagot, hízás esetére. Akkor meg újra jöttek a kuncsaftok:

– Édes Gizike, tessen már egy-két centit kiengedni…!

Visszanézek, lám csak, amott lépdel az én kedvencem, Bó. Ő amolyan botcsinálta varrónőnek számított, főként ismerősöknek varrt, azoknak, akik nem siettek, s nem bánták, ha a szoknyán a hól széttart, vagy a mellvarrás odébb sikeredett. Bót mindenki szerette, s nem azért, mert csodás ruhakölteményeket varázsolt. Gombosdoboza teli volt kinccsel, patentek, gumik, pertlik, tűk, stoppolófa, centi, kréta, koptató, párizsi kapocs és még ki tudja mi minden lapult benne. Neki jutottak a függönyök, az abrosz szegések, az apró-cseprő javítások. A kulimunka, mondta nevetve, és mi, gyerekek alig vártuk, hogy bekiabáljon a kapun: hé, itthon van a gazda? – mert tudtuk, perceken belül eltűnik a hétköznap, és ünnep lesz. Mert ha megjelent hórihorgas alakja, anyu már készítette a diólikőrt (ez volt a gyengéje), apu lerakta, amit éppen a kezében tartott, hogy megölelhesse – hát megjött, vénkisasszony? –, és boldogan lapogatták egymás hátát, mi, gyerekek meg ott ugráltunk a szoknyája mellett, adjon már egy puszit, üljön már le, kezdjen el mesélni. Mert ha csak azt mesélte el, hogyan mérte ki a segéd a Rostoványi boltban a tíz deka töltetlen savanyúcukrot – Na, keressétek csak meg, hol van, hát nektek hoztam! –, azt is tátott szájjal, várakozó rekeszizmokkal hallgattuk.

Ha Bó megjött, borult minden, aludni se kellett menni, otthagyhattuk a vacsoramaradékot, pizsamás lábunkra zoknit húzhattunk, és fennmaradhattunk a felnőttekkel. Akik Bó társaságában olyanok lettek, mint a diákok, szertelenek voltak, jókedvűek és adakozók. Bó vénkisasszony volt, egyszerű falusi varrónő, az az ember, akiről Márai ezt írja: Vannak ritka emberek, akik a jóságot, mely mindig önzés is, párolták és nemesítették. Ezek az emberek nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal vagy rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel, nem mondanak soha egy szóval többet, mint amit a másik el tud viselni, s mintha, külön, nagyon finom hallószerveik lennének, úgy neszelik, mi az, ami a másiknak fájhat. Ez a tapintat nemcsak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is…

Mindehhez Bó jókedvű volt, szellemes, és soha egy pillanatra sem adta jelét a csüggedésének. Pedig oka lett volna rá bizonyosan. Kitelepítették őket, ketten, fehér hajú, halk szavú édesanyjával éltek egy apró szoba-konyhában abból a jövedelemből, amit a varrással keresett. Egyszer valaki, tán egy szilveszteri murin, megkérdezte tőle: Te, Bó, mért nem választasz már valakit magadnak? Bó végignézett magán komolyan, kicsit meghajolt, két kezét főúri mozdulattal végighúzta hórihorgas alakján: Magamat választottam, mondta.

Sokat gondolkodtam igazat mondott-e. Választhatja-e az ember magamagát? És arra jutottam, nem. Nem választhatja.

Úgy vagyunk kitalálva, hogy reményben és lemondásban, titkon és bevallva egy másik ember felé kapaszkodunk.

Bónak, a falusi varrónőnek titka volt, de ezt soha nem tudtam megfejteni. Szabad maradt és független. Gyanítom, nagy ára volt a szabadságnak. De soha nem tudtam meg, mekkora.

Ani varrógépe a temesvári Bega partjához közel csattogott. Ilyen vidám varrógépet azóta sem hallottam. Ani miatt lehetett vidám, akiben hét ördög és hét angyal lakozott. Ügyes volt, mint a veszedelem, és gyors, mint a forgószél. Nem szeretett a varrógép mellett ülni, inkább gyorsan megvarrta, ami várt rá. Kitalálni, tervezni, kreálni szeretett. A centit alig használta. Ijesztően pontos szemmértéke volt. Rám nézett, rajzolt egy gyors skiccet, és a sárga-zöld-halványszürke, testhez símuló, hűvös anyagba habozás nélkül belevágott. Megálmodta, és rám varrta azt a ruhát, ami tizenhat éves nyaram öröme volt. Ótata vette a kelmét, egyetlen kikötése volt: nem szabhat Ani miniruhát belőle. Nem is szabott. Derekamhoz és csípőmhöz simuló szoknyarésze éppen a térdemig ért. Vállaim szabadon maradtak, de a ruha végig takarta a testet, föl egészen nyakig. Egy kis pánt tartotta az anyagot hátul a tarkó alatt, merészen szabadon hagyva az egész hátat. Amikor hazamentem az új ruhában, ótata elégedetten mustrálta a szoknyahosszat – ekkor megfordultam. Ómama szája elé kapta a kezét, és felsikoltott:

– De gyönyörű vagy! Ez az Ani tényleg egy ördöngös varrónő!

Ótata nem szólt. Nem is szólhatott. A szoknya hosszával minden rendben volt.

Meghökkentő dokumentumfilmet készített a gyerekek online zaklatásáról Barbora Chalupová és Vít Klusák cseh rendező. Az alkotók azzal a felhívással szerveztek castingot, hogy olyan fiatalnak tűnő felnőtt nőket keresnek, akiknek a gyerekkori képeik segítségével kamuprofilt készíthetnek chatoldalakra. Huszonhárom lány jött el a válogatóra, közülük tizenkilencen számoltak be arról, hogy zaklatták őket gyerekkorukban. Volt olyan jelentkező, akinek a szűz vizeletét kérte egy férfi, hogy meggyógyuljon, és azt hazudta, hogy csak akkor hatásos, ha még meleg, ezért megkérte a kislányt, hogy menjen el hozzá, és nála használja a mosdót. Egy másik színésznőnek a kameráját meghekkelte valaki kamaszkorában, így a férfi titokban figyelhette őt, felvételeket készíthetett róla, amiket később eladott. Ez annyira sokkolta a lányt, hogy évekig pszichológushoz kellett járnia.

Három kislány, három gyerekszoba, végtelen sok pedofil

Három különböző karakterű színésznőt választottak ki, akiknek gyerekszobadíszletet építettek.

A hitelesség kedvéért a lányok kedves gyermekkori emlékeiket és fotóikat is magukkal vitték a forgatáshoz. A chateléshez szabályokat állítottak fel, például, hogy nem keresnek fel senkit, csak válaszolnak, kihangsúlyozzák, hogy tizenkét évesek, nem flörtölnek vagy csábítanak, személyes találkozót csak a ragadozó kezdeményezhet, és a nyíltan szexuális kérésekre naivan azt felelik, hogy „Nem tudom, szégyenlős vagyok.”

Terezára nem sokkal a regisztráció után ráír egy idősebb férfi, aki a WC-ről jelentkezik be, és elmondása szerint éppen a barátaival nyaral. Nem sokkal később már lefelé irányítja a kamerát, így láthatóvá válik, ahogy önkielégítést végez (a nézők szerencséjére a képet blőrözik, de így is sokkoló a látvány). „Azt hittem chatelünk” – mondja félénken a lány. „Majd holnap, jó?” – válaszolja nyögve a férfi, majd megszakad a hívás, a színésznőt pedig magukhoz hívják a stábtagok, hogy szakemberekkel átbeszéljék a történteket.

„Elképesztő, hogy mennyire nem érdekli őket a tetteik következménye. Az adott gyerek praktikus célokat szolgál. Szexualitás, mindenfajta érzelem nélkül” – mondja döbbenten Vit Klúsák rendező, majd a pszichológussal arról beszélgetnek, hogy milyen veszélyes, ha egy lány kamaszként megtapasztalja a tárgyiasítást, ami torzképet alakíthat ki benne a párkapcsolatról és a szexualitásról.

Anežka egy nagypapával beszélget, aki elmondja, hogy felesége és két unokája van, aztán szexuális utalásokat tesz arra vonatkozóan, hogy a lánynak milyen tapasztalatai lehetnek az iskolában a fiúkkal.

Néhány mondat után furcsa mozdulatokat tesz a kezével, és amikor Anežka kíváncsian rákérdez, hogy mit csinál, egyszerűen csak annyit felel: „Fényesítek valamit.” Ez a filmrészlet rádöbbenti a nézőt arra, hogy egy teljesen ártalmatlannak tűnő nagypapának is lehetnek sötét titkai.

„Őt ismerem!” – a ragadozók köztünk élnek

A dokumentumfilm egyik legsokkolóbb jelenete, amikor a stáb sminkese felismeri az egyik pedofilt, Martint, aki talán a legbetegebb és legveszélyesebb az összes közül, mert amikor éppen nem chatel, akkor gyerektáborokat szervez, így nap mint nap érintkezik kiskorúakkal. A férfi karizmatikus személyiség, aki manipulálni próbálja Terezát, és gyerekpornót is küld neki, amelyben egy tízéves kislány szerepel, azzal a szöveggel, hogy „Látod, ő is pont olyan, mint te”.

A filmben az aberráltak több típusát is felvonultatják, és „kikockázott” nemi szervekből sincs hiány a vásznon.

Rémisztő és szánalmas látni, ahogy felnőtt férfiak keze elindul az asztal alá, miközben egy gyerekkel beszélnek, és hallgatni a beteges gondolataikat, amelyeket olyanokkal osztanak meg, akik igencsak hitelesen játszák a tizenkét évest.

A stáb hamis félmeztelen képeket is photoshopol a lányokról, amelyekkel az egyik férfi, aki korábban állatos pornót is küldött a „tininek”, vissza is él, felteszi őket a netre, majd azzal zsarolja a lányt, hogy nem szedi le, ha nem teljesíti a kéréseit. „Ha ezt tizenkét éves koromban megélem, biztosan leugrom egy hídról” – mondja Tereza rávilágítva arra, hogy vannak olyan gyerekek, akik a zaklatók elől öngyilkosságba menekülnek.

Kép

Részlet a „Csapda a neten” c. filmből

A film nézése közben az ember úgy érzi, mintha egy satuban lenne, ami percről percre egyre jobban összeszorítja a testét. Az egyetlen átmeneti feloldozást akkor kapja a néző, amikor feltűnik a képernyőn a húszéves, betegápolást tanuló Lukas, aki Anežka profiljára kattint. Amikor a lány megkérdezi, hogy miért chatel vele, egyszerűen annyit felel, hogy „szívesen beszélek akárkivel, aki épeszű.” A színésznő elmeséli Lukasnak, hogy „egy csávó pénzt ajánlott neki, hogy vetkőzzön le.”. A fiú kedvesen elmagyarázza neki, milyen veszélyes, ha meztelen képeket oszt meg emberekkel az interneten, és azt mondja, hogy „szívesen tenne arról, hogy ezek az emberek kielégüljenek, de láncfűrésszel”. A film egyik legszebb dramaturgia eleme, ahogy Lukas elmondja, hogy az intimitás valójában mit jelent két ember között, akik szeretik egymást, és közben fokozatosan kivilágosodik az arca, így megláthatjuk őt, egyedüliként a chatpatnerek közül.

„Nem az én gondom!” – A szembesítés

A film végén találkozókat is láthatunk, amelyeket biztonságos körülmények között, egy cukrászdának álcázott díszletben vettek fel. Az összes ragadozót ide hívták, akik bizarrabbnál bizarrabb ajánlatokkal érkeznek. Van, aki a visszataszító barátnőjével jön, és azt magyarázza, hogy milyen felállásban képzeli a hármas szexet egy tizenkét éves lánnyal. A gyerekprogramokat szervező Martint a házánál kapják el. A férfi először tagad, aztán felháborító válaszokat ad a számonkérésre, amelyek mind arról szólnak, hogyha a szülők olyan rosszul nevelik a gyereküket, hogy szóba elegyednek vele, az nem az ő problémája. „Engem kikapcsol, maga mit csinál a szabadidejében?” – szegezi a rendezőnek a kérdést a lebukott szexuális ragadozó. „Vigyázok a négy gyerekemre, és nem szeretném, hogy a lányom olyanokkal beszélgessen, mint maga!” – válaszol Vit Klusák, aki nem véletlenül vállalkozott többgyermekes családapaként erre a szomorú filmes kísérletre. A dokumentumfilm végén némi megnyugvást jelent, amikor elmondják, hogy a rögzített anyagokat a stáb átadta a cseh rendőrségnek, amely eljárást indított a bűnelkövetők ellen.

Azt, hogy vannak perverzek a neten, mindenki tudja, de nem mindenkiben tudatosul, hogy ezek az emberek nemcsak az interneten léteznek, hanem a valóságban is, és ez a film legfontosabb üzenete.

Sokan ebben a percben is a gép előtt ülnek, letolt nadrággal, prédát keresve beteges fantáziáik kiélésére.

A produkcióból kiderül, hogy a cseh gyerekek hatvan százaléka internetezik szülői felügyelet nélkül, és negyvenegy százalékuknak küldenek pornográf képeket. Minden második gyerek cseveg idegenekkel, húsz százalékuk a találkozótól sem riadna vissza. Csehország mérete, népessége és társadalmi felépítése hasonlít a magyarra, így el tudjuk képzelni, hogyha tíz nap alatt 2458-an írtak a lányokra, és utána huszonegyen személyes találkozót is kezdeményeztek, itthon mennyire aggasztó lehet a helyzet.

Ezt a filmet minden szülőnek és serdülőnek látnia kellene, hiszen a castingon is arról számolt be az egyik jelentkező, hogy a szülei nem beszéltek erről a témáról, és ennek is köszönhető, hogy igent mondott a személyes találkozóra egy interneten megismert pedofillal. A dokumentumfilm vágott, cenzúrázott változatát éppen ezért iskolákba is szeretnék eljuttatni.

A „Csapda a neten” című alkotás szeptember 16-án debütál a hazai mozikban.

A veleszületett spinális izomatrófiával született gyerekeket évtizedeken át elvesztették a szülők egészen pici korukban. A világ az elmúlt közel öt évben fordult nagyot, amikor három olyan gyógyszeres terápia is megjelent, ami reményt adott a családoknak. A legújabb már minden várakozást felülmúlt, korábban álmodni sem lehetett ilyen lehetőségről. Idén márciusban már a tizedik kisgyerek kapta meg ezt a kezelést a Bethesda Gyermekkórházban is. „Ez azért nagy előrelépés, mert a betegség legsúlyosabb formáját már legalább 130 éve ismeri az orvostudomány, de több mint egy évszázadon át nagyon szegényesek voltak a kezelési lehetőségei. Tulajdonképpen csak az állapot törvényszerű romlását tudtuk lassítani, a szövődményeket próbáltuk kezelni” – mondja dr. Mikos Borbála csecsemő-gyermekgyógyász, aneszteziológus és intenzív terápiás szakorvos, a Bethesda Gyermekkórház orvosigazgatója. A kicsik életminőségét olyan nem specifikus módszerekkel lehetett csak javítani, mint például a gyógytorna és a fizikoterápia, a különböző segédeszközök alkalmazása, a légzés és a táplálás támogatása.

Viszont az állapot ettől függetlenül feltartóztathatatlanul romlott, a betegeket pedig – az SMA legsúlyosabb formájánál – egészen a 21. századig csak átlagosan 7 hónapos korukig tudták életben tartani.

Mit takar az SMA?

A spinális izomatrófia olyan gerinc eredetű izomsorvadás, amelynél a gerincvelőben elhelyezkedő, az izmok beidegzését végző és működését biztosító mozgató idegsejtek pusztulnak el egy gén hiánya miatt. Ennek következtében nem képesek dolgozni a hozzájuk kapcsolódó izmok, ami sorvadásukhoz vezet. Mindez nemcsak a mozgatóizmokat érinti, hanem a légzésért felelős izmokat is. A betegségnél a halál fő oka is az, hogy a légzőizmok gyengesége miatt légzési elégtelenség alakul ki.

Az SMA nagyon ritka – Magyarországon évente 12-15 beteg gyermek születik –, de a hordozók aránya viszonylag magas: a legújabb adatok szerint minden 45. ember hordozza a betegségért felelős génhiányt.

Ha mindkét szülőtől örökli a gyerek, akkor 25 százalékos esélye van annak, hogy a kicsit érintse az SMA, és 50 százalék a rizikója annak, hogy csak hordozza. Annak esélye szintén 25 százalékos, hogy a gyerek egészséges legyen, és a génhibát ne is hordozza. Új (úgynevezett de novo) mutáció csak az esetek 2 százalékának hátterében áll. Ilyenkor a beteg gyerek úgy születik meg, hogy a szülők egyike se volt hordozó.

Kép

Kép: Profimedia - Red Dot

Ismerni az okokat

Az SMA kezelésében ez a század hozott áttörést annak köszönhetően, hogy megismerték a betegség genetikai hátterét. Rájöttek, hogy az SMA azért alakul ki, mert hiányzik egy gén (az SMN1), amelyik a motoros idegsejtek működéséhez szükséges fontos fehérje – az úgynevezett túlélő fehérje – képződéséért elsődlegesen felelős. Ezek a gyerekek csak azért tudnak életben maradni, mert van egy másik gén (az SMN2), ami tulajdonképpen inaktív, de ilyenkor felébred. Ez a gén kezdi el termeltetni a motoros idegsejtek számára fontos fehérjét. A betegség súlyossága attól függ, hogy az SMN2gén mennyire tudja ellátni ezt a feladatot. „Az SMA genetikai okának megismerése tette lehetővé olyan gyógyszerek kifejlesztését, amelyekkel vagy a hiányzó SMN1 gént tudjuk pótolni, vagy az SMN2 gén működését javítani.

2016-ban jelent meg az első olyan gyógyszer, ami az alvó, inaktív gén működését tudja befolyásolni, és ezzel segíteni képes a túlélő fehérjének a termelését.

A gyógyszert élethosszig lehet alkalmazni, a gerincvelői üregbe fecskendezett injekció formájában” – mondja szakértőnk. Induláskor a gyerekek négy injekciót kapnak kéthetes időközönként, utána négyhavonta van szükség fenntartó kezelésre, ami egy-egy injekciót jelent. A készítménnyel kapcsolatos tapasztalatok nagyon jók, alkalmazását 2018-ban Magyarországon is megkezdték.

Túl a gyógyszeren

Mivel az SMA komplex betegség, kezelése is komplex kell legyen. A modern gyógyszeres terápiák nagyon fontosak, de önmagukban nem elegendőek ahhoz, hogy az elérhető legjobb életminőséget biztosíthassuk a gyerekek számára. Sok múlik azon is, hogy magát a betegséget mikor ismerik fel: ha túl későn, amikor már sok motoros idegsejt elpusztult, kisebb az esély a mozgás javítására, ezért a korai – fiatal csecsemőkori – diagnózis nagyon fontos. Ez azért nehéz, mert ilyenkor még kevés jele van a betegségnek. Viszont az újszülöttkori szűréssel korán felismerhetnék, és hatékonyabban kezelhetnék a gyerekeket. A kicsik komplex fejlesztésére a gyógyszerek mellett is szükség van. Ez gyógytornász, konduktor, dietetikus, rehabilitációs szakorvos, ortopédus, kardiológus, tüdőgyógyász, légzésspecialista, gasztroenterológus, ideggyógyász bevonásával – tulajdonképpen az egészségügyi szakma szinten minden képviselőjének szoros együttműködésével – történik.

Érkezik a génterápia

A gerincvelői űrbe rendszeresen adandó, SMN2-gént módosító készítmény 2016-os megjelenését tavaly egy másik génmódosító terápia is követte. Hatását az is az SMN2-génen fejti ki, de ez már szájon át adandó, naponta kell alkalmazni. Általa azok a gyermekek is kezelésben részesülhetnek, akik a másik terápiát nem kaphatják. A SMA harmadik kezelési lehetősége a keringésbe intravénásan adott génpótló terápia, aminek infúziója egy óra alatt csorog le. „Ezzel a terápiával már a betegségért felelős hiányzó gént juttatjuk be a szervezetbe. Maga a gén egy pici kapszulába van ágyazva, egy vírusból nyerik ki,a vírus tulajdonképpen a szállítója az SMN1-génnek” – magyarázza Mikos Borbála.

A vérkeringés a szervezet minden sejtjéhez, így a motoros idegsejtekhez is eljuttatja a gént. A kapszulából ott felszabadul a bevitt gén, és elkezd folyamatosan működni, és így biztosítani a túlélő fehérje állandó képződését.

Ezt a kezelést az Egyesült Államokban már 2019-ben engedélyezték, Európában pedig 2020 tavaszán. A Bethesda Gyerekkórházban már 2019 októberében megkaphatta az első kis beteg.

Új utakon a kezelés

Bár az SMA génterápiája még nem tekint vissza nagy múltra, folyamatosan gyűlnek a tapasztalatok az alkalmazás eredményeiről. „Eddig több mint ezer gyerek kapta meg ezt a terápiát, az eredmények meggyőzőek és biztatóak. Ismereteink szerint hosszú távú hatása révén ismételt adására valószínűleg nem lesz szükség, de erről csak több év-évtized távlatában lehet objektíven véleményt alkotni” – emeli ki szakértőnk.

A génterápia alkalmazásakor nagyon körültekintőnek kell lenni, mert a vénásan adott készítmény a szervezet minden sejtjébe bejut, és azokban gyulladásos reakciót indíthat el.

Emiatt adnak a kezeléssel egyidejűleg olyan gyógyszereket is, amelyek időlegesen csökkentik az immunrendszer aktivitását. Ezzel azt előzik meg, hogy a gyulladásos reakció károsíthassa a szerveket, elsősorban a máj, a vese és a szív működését. A génterápia biztonságos alkalmazását segíti, hogy magát a módszert már régóta kutatják: a klinikai alkalmazás kezdetei az 1980-as évek végére, az 1990-es évek elejére tehetők, az elmúlt években pedig már egyre több betegség kezelését forradalmasítja ez a módszer. 

Miért ennyire drága?

Az SMA génterápiás kezelése nagyon drága, 700 millió forintba kerül. A magas ár fő oka, hogy a terápia még új, kifejlesztése pedig rengeteg pénzbe került, évekig tartott, sok szaktudásra, eszközre, megfelelő technológiára volt hozzá szükség. A hiányzó gént először elő kellett állítani, majd bejuttatni abba a vírusba, ami beviszi a beteg sejtjeibe. Ezt a hordozó vírust nemcsak megtalálni kell (nem mindegyik alkalmas erre), hanem módosítani is, hogy feladatát biztosan el tudja látni, de a beteg szervezetében ne szaporodjon el, ne okozzon szövődményeket. Arról is gondoskodni kell, hogy a gén a vérkeringésben ne hatástalanodjon, hanem eljusson a sejtekhez, és folyamatosan működni tudjon.

A gyógyszer kifejlesztését állatkísérletek és előzetes klinikai tesztek, hatékonysági, biztonságossági vizsgálatok előzték meg, már ahhoz is soklépcsős folyamat vezetett, hogy a készítményt egyáltalán ki lehessen próbálni betegeken.

A már kész gyógyszert szállítani sem egyszerű, annak is speciális biztonsági szabályai vannak. Például mínusz 60-80 fokon, szárazjégben kell eljuttatni a kórházakba, ahol majd felhasználják.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>