„Reggelre senki sem ott kelt föl, ahol eredetileg álomra hajtotta a fejét”

Amikor megszületett az első fiunk, őt szakszerűen az előre megvásárolt kiságyba fektettük, s ragaszkodtunk hozzá, hogy ott is maradjon. Ha ezt nem is sikerült mindig elérni, azért törekedtünk rá.

Később ez a fegyelem alaposan fellazult. Amikor másodikként megszületett Ildi, ő foglalta el a kiságyat, a bátyja pedig kapott egy rács nélkülit. Elaludni azonban csak úgy tudott, ha az anyja odafeküdt melléje a földre, egy matracra, és énekelt. Ilyenkor értelemszerűen odavette maga mellé a csecsemőt is. Miután mindkét pici álomba szenderült, a feleségem visszatért hozzám. Éjszaka azonban Ildi felsírt, áthoztuk magunkhoz, és befektettük közénk. Azután felébredt a fiú is, aki félt egyedül, tehát átjött, és bebújt mellénk, így kitúrva engem. Más megoldás nem maradván átmentem a gyerekszobába, ahol lefeküdtem a földön lévő matracra. Reggelre tehát senki sem ott kelt föl, ahol eredetileg álomra hajtotta a fejét.

A filmekben látott modell, mely szerint mindenkinek van egy, csak az ő számára fenntartott, privát nyughelye, nálunk nem működött később sem. Harmadik gyermekünk – noha az eredeti kiságy továbbra is megvolt – eleinte csak egy hordozható gyerekülésben tudott elszenderülni, amit ráadásul a fogantyújánál fogva ütemesen himbálni kellett. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy soha nem töltötte az éjszakát a kiságyban, de idővel szívesebben bújt ő is hozzánk, s akkoriban még a lányunk is rendszeresen négy résztvevősre bővítette a hálóhelyet. Szerencsére, az idő múlásával azért erről leszoktak, s már-már úgy látszott, kettesben maradunk az asszonnyal; éppen úgy, ahogy házasságkötéskor elképzeltük.

Ekkor érkezett a negyedik apróság, aki a rácsos ágyat már mint afféle raktárat ismerte meg: ágyneműk, ruhák, párnák gyűjtőhelyeként. Ezért akkor sem tudna abban aludni, ha akarna. De nem is akar. Őszintén szólva eszébe sem jut. Eleve közöttünk fekszik le, és meg van róla győződve, hogy voltaképpen az az ő ágya. Hálásak lehetünk, hogy nem küld el, de persze nem tesz ilyet, mert akkor félne. Még azt is elintézte, hogy vénségemre kénytelen legyek a kislámpa fényénél aludni, mert ha éjszaka felriad, és ne adj’ isten sötét van, akkor rettenetes hisztit rendez.

Néha arra gondolok, léteznek olyan emberek, akik este lehajtják a fejüket, és reggel úgy ébrednek fel, hogy közben nem történt semmi. Talán kipihentebbek, mint én. De milyen unalmas lehet nekik!

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>