A megállóban összeverbuválódott utazóközönség több-kevesebb leplezetlenséggel figyelte az előadást. A reggeli kávé és a munkakezdés között borzongva bekukucskálhatunk egy egzotikusan nyomorúságos életbe, és kicsemegézhetünk magunknak egy kis lelkiismeret-nyugtató reményt: lám, egy hajléktalan vizeletben ázott hatrétegű ruhában, a közelgő tél hideg padjain éjszakázva is megélhet sorsfordító, romantikus reggeleket. Íme, tanúi lehetünk a villamosmegálló színpadán, ahogy a mi jeanvaljeanunkat is megszólítja az irgalom, átformálja az arc, amit Isten szolgája meglátott benne – jó egy ilyen reggeli sztorival kezdeni a napot.

De nem így történt.

„Figyelj, a kajából a volt feleségemnek is vittem, nem az, akivel most vagyok, azt nem veszem el, mert állandóan vitatkozik. A múltkor még a rendőr előtt is majdnem megütöttem. Engem aztán nem zavar, max őt is lecsapom. Te, ez a pap, ha láttad volna a reverendában, hallod? A reverenda alatt...” Itt ocsmány szavak és obszcén képek következtek. Amikor ott tartott, hogy akkor most elvégzi a dolgát itt, a téren, megérkezett egy villamos. Sokan hagytuk el a nézőteret, én azt se néztem, hányas...

Pár héttel ezelőtt nagyon fiatal anyuka szállt fel egy másik villamosra három kicsi gyerekkel. A legnagyobb, egy hat év körüli kislány olyan szép volt, hogy nehéz volt róla levenni a szemem. Kócos volt, a haja kicsit csomós is, de a ruhája tiszta. A két kisfiún is használt, de minőségi ruhák voltak. Leültek a négyes ülésre. A legkisebb is egyedül mászott fel, kezében egy nyúlhoz hasonló szőrös állatkával, még nem lehetett négyéves. Az anyuka szép arcán pattanásig feszültek az izmok, maga elé meredt. „Anya, hova megyünk?” – szólalt meg a kislány. „Fogd már be!” – mordult rá a nő olyan hangon, hogy ha kutyáról lett volna szó, már kihívták volna az utasok az állatvédőket. „De most hova megyünk?” – kérdezte a gyerek, most már kicsit sírósan. Háttal ült, nem láttam, tényleg sír-e. „Kussolj már, nem érted?” A két kicsi csendben ült, a kislány harangozni kezdett a lábával.

A nő keményen lefogta, szinte éreztem az ujjai szorítását, közben valamit sziszegett elváltozott arccal.

Tekintete megint üveges lett egy percig, majd fókuszt váltott és végignézett a gyerekeken. Rámordult az ötéves forma fiúra: „Igazítsd már meg azt a sapkát, nem hallod? Azt akarod, hogy megrúgjalak, te barom?” Lekapta a gyerek fejéről a sapkát, és a padlóra dobta. „Vedd föl!” A gyerek sírni kezdett. „Vedd már föl!” A gyerek nem mozdult, a villamos robogott az esti utcán. A nő már üvöltött. „Ha nem veszed föl, itt hagyjuk! És nem kapsz másikat! Kint hideg van! Vedd föl!”

Melléjük álltam. Felvettem a sapkát, és a gyerek fejére tettem. Igyekeztem „rendesen”, bár nem tudtam megfejteni, mi lehetett a gond vele. Eszembe jutott a vicc is, a van rajta sapka–nincs rajta sapka… „Néha az embernek sok a gondja, türelmetlen. Nehéz egyedül utazni három gyerekkel, én is ismerem” – mondtam mosolyogva. És lassan beszélgetni kezdtünk.

De nem ez történt.

Döbbenten néztem, ahogy a nő üvölt. Már nem hallottam a hangját sem, csak az eltorzult arcot láttam, és az üvöltött bennem, hogy „De hát ő a gyereked, akinek te vagy az isten, a minden!”. Túlmentem egy megállóval, futva menekültem az ajtóhoz a következőnél. Kiszakadtam a villamosból, nagyot lélegeztem az utcán a hidegből. Nem segített a légszomjon. Észrevettem, hogy szorítom a táskám pántját, és a másik kezem ökölben van.

Dühöt és szégyent éreztem. Mert nem tettem meg. Mert akkor nem volt ötletem.

Mert könnyebb volt elhinni, hogy csak ártanék vele. Mert megbénított az agresszió. Tehetetlen ötévessé tett, sőt gyáva nyúllá, mint az az ide-oda csukló játékállatka az ötéves kezében. Ahogy mindenkit azon a villamoson.

Klara az üzlet kirakatából figyeli a napfényes utcát. Ez a kedvenc elfoglaltsága, célja, hogy minél jobban megismerje az embereket, hiszen tudja, Robotbarátként egy nap egy fiatal gyermektársa lesz. Klara érdeklődése nem marad viszonzatlanul; egy nap egy Josie nevű kislány lép az üzlet kirakatához, és elbűvölve nézi a robotot. A kislány beszélgetni kezd Klarával, mesél neki az otthonáról, és titokban azt is megvallja, hogy reméli, egyszer ő lesz a társa. Klara hosszú ideig vár a kislányra a boltban, és talán élete legszebb napja az, amikor végül Josie és szigorú édesanyja megvásárolják őt. Erre azonban csak akkor kerülhet sor, amikor a kislány édesanyja megbizonyosodik arról, hogy Klara igazán élethűen képes utánozni Josie járását, mozdulatait, gesztusait.

Klara hamar közel kerül a kislányhoz, és megismeri Ricket, aki Josie legjobb barátja és szerelme. A gyerekek viszonyát azonban beárnyékolja egy fontos társadalmi egyenlőtlenség. Ebben az emberi világban ugyanis létezik egy genetikailag továbbfejlesztett osztály, amelynek tagjai a tanulással és a társadalmi felemelkedéssel járó élet kizárólagos várományosai. Míg a kislány részesülhet ebben a fejlesztésben, Rick kénytelen szembenézni azzal, hogy talán mégsem lesz elég jó Josie számára, és szerelmük beteljesületlen marad.

Klara az emberi világban remek megfigyelőnek bizonyul, nem marad titok előtte Josie rejtélyes betegsége sem.

A kislányt édesanyja még a széltől is óvja, ezért Klara feladata, hogy a kislány egészségére is figyeljen. A robot az általa ismert módszerekhez folyamodik: amikor Josie állapota romlani kezd, Klara alkut köt a Nappal, hogy éltető energiája segítségével gyógyítsa meg a kislányt. Klara világában a Nap isteni funkciót tölt be, hiszen ő maga is belőle nyeri az élethez szükséges energiát. A humanoid robot rendíthetetlenül hisz terve sikerében.

Josie édesanyja azonban semmit sem bíz a véletlenre: hosszú távon teljesen más feladatot szán Klarának. Az asszony képtelen lenne elviselni, ha idősebb lányának, Josie nővérének a halála után a kislányt is elveszítené. Pénzt, időt és energiát nem kímélve egy olyan megoldáson dolgozik, amellyel örökké maga mellett tarthatná kislányát. Ebben a titkos tervben szüksége van Klara segítségére is, amelyről hosszú ideig maga a robot sem tud. Kiderül, nemcsak az a feladata, hogy Josie gyerekkori barátja legyen, hanem annál sokkal több...

Vajon tényleg szükség lesz Klara szolgálataira egy kétségbeesett édesanya tervének megvalósításához? Vajon helyettesíthet egy robot egy élő embert? Elképzelhető, hogy a mesterséges intelligencia az emberi mozdulatokon és gesztusokon kívül gondolatokat és érzéseket is lemásoljon?

Kazuo Ishiguro új regénye, a Klara és a Nap egyszerű hangon, mégis pontosan és érzékenyen mutat be egy futurisztikus, mégis nagyon ismerősnek tűnő világot. A regényben egy robot szemével láthatjuk az emberi érzéseket, a szeretetet és a mindent elsöprő élni akarást. Olvasás közben végiggondolhatjuk, létezik-e szabad akarat, mit jelenthet az emberek és a robotok számára a hit és a remény, illetve azt is, vajon el tudjuk-e képzelni, hogy egy embernek barátja legyen egy mesterséges intelligenciával (és érzésekkel?) rendelkező humanoid.

Kazuo Ishiguro: Klara és a Nap, Helikon Kiadó Kft., 2021.

Mi az FGSZ Zrt. és mivel foglalkozik?

Az FGSZ Zrt. a tulajdonosa és üzemeltetője a Magyarország területét behálózó nagynyomású földgázszállító vezetékrendszernek. Tevékenységünk során alapvetően a gázszolgáltató társaságokat, erőműveket és a nagyipari fogyasztókat látjuk el, több mint 100 éve. Minden nap azért dolgozunk, hogy az országban és a régióban megfelelő legyen az ellátásbiztonság, és elég földgáz jusson az otthonokba. A vezetékben lévő gázról a kereskedők gondoskodnak, mi a szállításért felelünk.

Hogy jut el a földgáz az otthonokba?

Nagynyomású csővezetéken keresztül szállítjuk a gázt – sokaknak ismerősek lehetnek az autópályák melletti földterületeken található narancssárga vezetékeink. Ezeken a csöveken hozzuk be és továbbítjuk a földgázt az országban és a régióban is. Mivel azonban csővezeték-rendszerünk túlnyomó része a föld alatt található, munkánk sokak számára láthatatlan. A közvetlen fogyasztók talán még nem is hallottak rólunk és nem is tudnak arról, milyen fontos feladatot végzünk az ország energiabiztonságának fenntartásában.

Közvetlenül az FGSZ juttatja el hozzánk a gázt, amivel otthon főzünk, fűtünk?

A földgáz behozatala és célhelyre juttatása több lépcsőben történik. Társaságunk gondoskodik arról, hogy az összesen hat határkeresztező ponton keresztül a nagynyomású földgáz az országba jusson. A betáplálási pontoktól a gázt tárolók, illetve kompresszorállomásaink felé vezetjük tovább, ahol elérjük azt a nyomásszintet, amelyen a földgáz a lakossági hálózatba táplálható. Innen jut be a lakosságot kiszolgáló rendszerekbe, melyek végül közvetlenül az otthonokba juttatják az energiát.

Kép

Kép: FGSZ Zrt.

Mégis hogy képzeljük el mindezt a gyakorlatban?

Rendszerünk, működésünk könnyedén leírható egy egyszerű hasonlattal. Képzeljünk el egy autópályát. Az autópályák útjain folyamatosan zajlik a közlekedés, ezért az utat karban kell tartani, igény esetén új utakat kell építeni azért, hogy megfelelően kiszolgálhassák az igényeket. A mi csővezetékeink ehhez hasonlatosak – rendszerünkön folyamatosan áramlik a földgáz, ehhez biztosítunk biztonságos, korszerű, a szigorú európai szabványoknak megfelelő infrastruktúrát, azaz vezetékhálózatot. Mi az „utat” adjuk, amin a szállított gáz eljuthat A-ból B-be.

Mennyire veszélyes ez a munka?

A földgázszállítás nagyon veszélyes üzem, ezért kollégáink figyelme egy pillanatra sem lankadhat! A földgáz rendkívül gyúlékony, illékony anyag ezért a szállítása is komoly odafigyelést igényel.

Ami minderről árulkodik, és mi magunk is biztosan találkoztunk már vele, az a gáz jellegzetes szaga. A földgáz alapjáraton színtelen és szagtalan. Nem véletlenül szagosítjuk munkánk során, külön, erre a célra kifejlesztett, koncentrált szagosító folyadékkal.

Így ha otthon jellegzetes gázszagot érzünk, nem a földgáz saját, természetes szagát érzékeljük, hanem azt a koncentrált szagosító anyagot, amivel érzékelhetővé tesszük a gáz jelenlétét. Gondoljunk csak bele, milyen apró, ám milyen fontos lépés ez, mellyel számos baleset megelőzhető!

Az FGSZ tevékenységét bemutató kisfilm az alábbi linken elérhető: FGSZ - Tevékenységünk, Üzletpolitika

Támogatott tartalom.

„Nem az a fontos, hogy igaz legyen, csak beszéljenek rólam.”

A Hollywoodban híressé vált testvérek közül minden bizonnyal a magyar származású Gábor nővérek ejtették rabul a legtöbb férfiszívet. Magda, Zsazsa és Éva összesen tizenkilencszer mondták ki a boldogító igent. Ebben egyértelműen jelen cikkünk főhőse, a középső nővér vitte a prímet, ő ugyanis élete során kilencszer kötött házasságot, és még ki tudja, hány szeretői viszonyt tartott fenn. De vajon ki volt ez a konvenciókra fittyet hányó, gátlástalanul őszinte színésznő, aki a Török Köztársaság első miniszterelnökétől kezdve a Hilton szállodalánc tulajdonosáig mindenkit az ujja köré csavart?

Gábor Sári 1917-ben, Budapesten látta meg a napvilágot a zsidó gyökerű Gábor (eredetileg Grün) Vilmos és Tilleman Janka második gyermekeként. Valódi nevét a kor híres primadonnája, Fedák Sári után kapta, és bár testvéreihez hasonlóan később ő is a színészi pálya felé fordult, végül Zsazsaként vált világhírűvé. A kiemelkedően szép Gábor nővérek már itthon is igen nagy port kavartak az extravagáns életmódjukkal, de a mai Kardashian lányokéval vetekedő celebhírnévre csak a tengerentúlon tettek szert.

Zsazsa fényűző karrierje 1936-ban vette kezdetét, akkor ugyanis a Miss Hungary verseny szépségkirálynője lett.

Még abban az évben Bécsbe utazott, ahol a kor híres tenorja, Richard Tauber felfedezte, majd felkérte, hogy énekeljen egy szubrettet Az éneklő álom című operettben. Ez volt a sztárpalánta első nyilvános fellépése.

Karrierje felfelé ívelésével a gyönyörű Zsazsa magánéleti ámokfutása is kezdetét vette, 1937-ben ugyanis a nála 18 évvel idősebb török diplomatának, Burhan Asaf Belgének mondta ki a boldogító igent. A négy évig tartó házasság nagy részében a török fővárosban éltek, és Zsazsa memoárjának tanúsága szerint ez idő alatt a Török Köztársaság első miniszterelnökéhez, Mustafa Kemal Atatürkhöz is gyengéd szálak fűzték: ,,Elkápráztatott a szexuális erejével, és elcsábított perverziójával. Pontosan tudta, hogyan vonzzon egy fiatal lányt.”

„Jó vagyok a háztartásban. Ha elhagyok egy férfit, megtartom a házát.”

A zsidótörvények szigorodásával a legidősebb Gábor nővér, Magda az Egyesült Államokba szökött a férjével, ahol színészi karrierjét kezdte építgetni. Zsazsa 1941-ben követte őket, diplomata férjét és a közös jövőjüket hátrahagyva Ankarában. Belgével még az év decemberében, levélben egyeztek meg a házasság felbontásáról.

Kép

Gábor Zsazsa és Porfirio Rubiosa - Kép: Wikipedia

Magda ekkor már szerződött színésznő volt, így húga is bejáratos lett a legfényűzőbb hollywoodi partikra: az egyik elsőről a burleszkkirály Charlie Chaplin szöktette meg egy vidámparkba, ahol órákon át hullámvasutaztak és hot dogot ettek. Néhány hónapon belül pedig megismerkedett a Hilton szállodalánc frissen elvált tulajdonosával, Conrad Hiltonnal is.

Az 54 éves üzletember hithű katolikus hírében állt, bizonyára ez is hozzájárult ahhoz, hogy zsidó származása és viharos afférjai ellenére Zsazsa is gyakorló római katolikussá vált az Államokban.

A páros 1942-ben kötött házasságot, és a pénzéhes hotelmágnás üzleti tervei miatt Chicagóban töltötték a nászéjszakát. Conrad Hilton ugyanis meg akarta venni ott a The Blackstone hotelt. A nála 30 évvel fiatalabb Zsazsa így emlékezett vissza az első közös éjszakájukra: „Még révetegen, szenvedélyesen férjem tiszta kék szemébe néztem, s szerelmi vallomások zuhatagát várva megkérdeztem: – Mire gondolsz, Conrad? – A kutyafáját, hát a Blackstone-üzletre! – felelte.”

Az öt évig tartó, Zsazsa részéről kizárólag anyagi érdekek miatt született házasság nem volt feszültségektől mentes. Külön hálószobában aludtak, a dúsgazdag Conrad Hilton rendszerint zárva tartotta a saját szobáját is fiatal és fényűző felesége előtt. Gábor Zsazsa egyetlen gyermeke, Constance Francesca Hilton már a válás kimondása után, 1947-ben született – a nő visszaemlékezései szerint nemi erőszak eredményeként. Bár apasági teszt nem készült, Conrad Hilton egy későbbi levelében azt állította, sosem hitte, hogy Francesca valóban az ő lánya lenne. A kétségeit már csak az is igazolja, hogy gyönyörű fiatal felesége 1944-ben viszonyt kezdett a fiával, Nicky Hiltonnal – románcuk az után is folytatódott, hogy a hotellánc örököse 1950-ben eljegyezte Zsazsa barátnőjét, az Oscar-díjas Elizabeth Taylort.

„Ha akarják, küldjenek el Szibériába. Ott vagy a Szovjetunió elnökének leszek a szeretője, vagy agyonlőnek."

Zsazsa a szülés után néhány héttel egy manhattani partin ismerkedett meg harmadik férjével, a brit származású, színészként dolgozó George Sandersszel. Saját bevallása szerint tőle tanulta meg a színjátszás csínját-bínját, emellett a férj áldásos kapcsolatai révén végre reflektorfénybe is kerülhetett. Angliában egy élő TV-showban szerepelt, majd 1952-ben Hollywoodban is letette a névjegyét, ekkor ugyanis szerepet kapott az Öröm ránézni című musicalben. A következő néhány évben több filmben is feltűnt kisebb mellékszerepekben, ezek közül a legismertebb a Moulin Rouge (1952) volt, amelyben a bordély aranytorkú szépségét alakította.

Sandersszel kötött házassága szintén igencsak viharos volt, ami jócskán hozzájárult Zsazsa celebritásstátuszához. Persze mindkét fél megérte a pénzét: a férj egy dohánymágnás dúsgazdag örökösével, Doris Duke-kal szűrte össze a levet, míg a drága nej egy sármos playboyjal, Porfirio Rubiosával kezdett vad és hosszan tartó viszonyba. A házaspár életét így folyamatosan féltékenységi jelenetek tarkították, amelyek közül az egyik legemlékezetesebb, amikor Sanders kilógatta Zsazsát az ablakon.

A színésznő memoárja szerint csak a lélekjelenléte és luxusminőségű Balenciaga ruhája mentette meg a haláltól, egy olcsóbb szövet ugyanis biztosan elszakadt volna.

A frigynek végül egy rajtakapás vetett véget: Sanders magánnyomozókat fogadott, akik társaságában rányitott hűtlenkedő feleségére. A válókeresetet másnap beadta, de a procedúra 1954-ig elhúzódott.

„Hogy hány férjet fogyasztottam? Csak a sajátjaimra gondol?”

Gábor Zsazsa hollywoodi karrierje eközben meredeken ívelt fölfelé. 1958-ban Orson Welles filmtörténeti klasszikusában, A gonosz érintésében kapott szerepet, sőt Marlene Dietrich betegsége miatt a rendező majdnem a misztikus Tanya szerepét is ráosztotta. Amikor ezt Dietrich meghallotta, inkább 40 fokos lázzal is bement a stúdióba forgatni.

Kép

Gábor Zsazsa 1959-ben - Kép: Wikipedia

A Broadwayre is betekintő színészi pályafutása mellett Zsazsa tovább falta a férfiakat. Megfordult Richard Burton és Sean Connery hálószobájában is, Frank Sinatrával pedig egy kifejezetten kellemetlen éjszakát töltött együtt, az énekes-színész ugyanis nem volt hajlandó elhagyni a házát, amíg le nem fekszik vele. Férjek terén azonban kitartott a milliárdosok mellett: negyedikként a befektetési bankár Herbert Hutner, majd az olajmágnás Joshua S. Cosden következett. Ezt öt korántsem romantikamentes év követte, majd 58 éves korában házasságot kötött a Barbie baba egyik tervezőjével, a nála 9 évvel fiatalabb Jack Ryannel.

Őt egy ügyvéd, majd egy mexikói playboy, Felipe de Alba követte, akivel mindössze egy napig kötötte össze az életét, a házasságot ugyanis szinte azonnal érvénytelenítették.

„Mindenkit »kedvesemnek« szólítok, mert nem emlékszem a nevükre.”

Utolsó, leghosszabb és egyben haláláig tartó frigyét 69 éves korában kötötte a 25 évvel fiatalabb Frédéric von Anhalt herceggel, aminek köszönhetően a hivatalos megszólítása Anhalt és Szászország hercegnéjére változott. 30 évig tartó házasságuk persze nem volt botrányoktól mentes. Egyrészt Zsazsa 1984-ben kezdődött viszálya Elke Sommer színésznővel 1993-ra egy 30 millió dollárra rúgó rágalmazási perré fajult, amit a kilencedik férj fizetett ki.

Emellett 1989-ben egy közúti igazoltatás alkalmával az akkor 73 éves Zsazsa felpofozott egy rendőrt, mert szerinte tiszteletlenül viselkedett vele – miközben jogosítvány nélkül, feltételezhetően ittasan vezette a Rolls-Royce-át. Őrizetbe vették, 3 nap börtönre, csaknem 13 ezer dollár büntetésre és 120 nap közmunkára ítélték. Utóbbi kivételével az egykori szexszimbólum mindegyiknek eleget tett, sőt a börtönt nem volt hajlandó elhagyni, csakis teljes sminkben.

Mivel mindig is megkapó, dús nőiessége volt az egyik legnagyobb erénye, hetvenes éveiben is folytatta a plasztikai műtéteket – noha saját bevallása szerint sosem félt az öregedéstől. Ezt bizonyítandó 76 éves korában egy házi fitneszvideót is készített két kigyúrt, fiatal férfi közreműködésével. Ebben az utókor számára is megőrizte jellegzetes magyar akcentusával ejtett megszólítását, a „darhling”-ot.

101 éves korában eltávozott édesanyjának nyomdokain járva Gábor Zsazsa is igen szép kort ért meg, noha utolsó éveiben gyakori látogatója volt az amerikai egészségügyi rendszernek. Ebben nagy szerepet játszott egy autóbaleset is, amelyben az anyósülésen utazva, 85 évesen csípőtörést szenvedett, és részlegesen lebénult. Ezt egy öngyilkossági kísérlet és egy agyvérzés követte, így 2010-ben már az utolsó kenetet is feladták neki, de végül stabil állapotban hagyhatta el a kórházat, noha egy évre rá, egy fertőzés miatt amputálni kellett a jobb lábát.

2016-ban Zsazsa abbéli óhajának adott hangot, hogy élete hátralevő részét a szülőhazájában szeretné tölteni, de a költözés előkészületeinek dacára végül 50 nappal a 100. születésnapja előtt, 2016. december 18-án hirtelen szívmegállás okozta a halálát.

Bár temetését az év végén, Beverly Hills egyik temetőjében tartották, 2021-ben Frédéric von Anhalt herceg eleget tett felesége akaratának, és a Kerepesi úti temető művészparcelláján helyezte végső nyugalomra a hamvait.

Mikor kezdtél el komolyabban utazni, túrázni?

18 éves korom körül kezdtem el világot látni úgy, hogy minden ösztöndíjat megpályáztam, amit csak lehetett, először diákként, majd tanárként. Hosszabb ideig, fél, illetve egy évig voltam egy helyen, így elmélyedhettem az adott kultúrában, nyelveket tanulhattam. Ennek köszönhetően sajátítottam el profi szinten az olaszt, a spanyolt, a németet, az angol pedig egész életemben jelen volt. A túrázást is fiatalon kezdtem a Kárpátokban. Fokozatosan szoktam a nehezített túrákat, a tudnivalókat a tapasztaltabb hegymászóktól tanultam. A Kárpátok után jöttek a három-négyezres hegyek az Alpokban, utána Dél-Amerikában az ötezresek. A csúcs a Himalája volt, ahol hatezer méterig jutottam. A saját szervezésű túrákat részesítem előnyben, mert nagy szabadságot adnak. Ilyenkor ugyan magaddal kell cipelned a sátrat meg a gázfőzőt, esténként vacsorát is kell főznöd, de megéri, mert azt érezheted, hogy tiéd a világ.

A szabadságérzet miatt szereted annyira járni a világot?

Igen, na meg azért, mert utazás közben rengeteg olyan pillanat van, amikor azt érzem, hogy eggyé olvadok a természettel. Ilyenkor ki tudom üríteni az agyam, ami a hétköznapokban nehéz. Szeretek tanítani, ez az életem fontos része, de évente kétszer egy hónapra vagy néhány hétre el szoktam tűnni, mert nekem kell az, hogy elmenjek és megmásszak egy magas hegyet, vagy felfedezzek távoli óceánokat és szigeteket. El is gondolkodtam azon, hogy normális-e ez a fajta megszállottság.

Egy idő után rájöttem, hogy az utazás függőséget okoz. Minél több helyen jársz, minél több élményt szívsz szivacsként magadba, valahogy egyre több kell belőlük.

Erről csak akkor tudnék lemondani, ha már gyermekem lesz, hiszen az anyaság másfajta életmódot igényel. Bár amikor Alaszkában túráztunk több mint egy hónapot, szinte végig sátorral, akkor meglepődtem, hogy az egyik négynapos túrára egy ottani anyuka hordozóban vitte a babáját, a babacuccok és a saját hátizsákja mellett. Hihetetlen volt ezt látni!

Kép

Az Annapurna körút legmagasabb pontja / Iskolás gyerekek egy pici faluban, a Himalájában - Képek:  Terry Martin

Alaszkában sátrazni több mint egy hónapig azért elég extrém lehetett.

Az is volt. Mondjuk nem számítottam arra, hogy ennyire kemény lesz. Az emberből kiveszi az erőt, ha téli körülmények között hosszú ideig sátrazik. De az az érdekes, hogy amikor benne vagyok egy kalandban, semmi nem visel meg, akkor a pozitív dolgokra és az új élményekre fókuszálok. Hozzáteszem, amikor megjelenik előttem egy medve, nincs is időm azon gondolkodni, hogy fázom-e vagy sem. Alaszkába azért vágytam, mert az még igazi vadon. Hatalmas területű érintetlen erdők, rengeteg gleccser és gyönyörű fjordok találhatók ott.

Mexikó is rég áhított célod volt?

Nem, egyik évben ott hirdettek meg ösztöndíjat, ezért kerültem oda, és éltem ott egy évig.

Nem voltak fenntartásaid az országgal kapcsolatban?

Bármilyen meglepő, nem. Valószínűleg azért, mert nagyon jó gyerekkorom volt. Úgy nőttem fel, hogy bármire képes vagyok, bármilyen hegyre fel tudok mászni, bármilyen őrültséget meg tudok csinálni. De tény, hogy Mexikó nem a legveszélytelenebb hely egy egyedül túrázó nőnek. Utólag jöttem rá, hogy nem volt a legokosabb dolog a Guatemala–Mexikó határon stoppolni, mert ott drogcsempészet zajlik. Túrázás közben olyan helyekre is elkeveredtem, ahova még a rendőrség sem mer bemenni, mert ott van a maffia központja. Én viszont nem tudtam ezekről, szerencsére az őrangyalaim vigyáztak rám.

Úgy gondolom, ha nyitott szemmel járod a világot, ha segítesz másokon, akkor megtalálod a jó embereket, illetve bevonzod azokat a helyzeteket, amelyekben nem eshet bajod.

A Himalája meghódítása nagy álmod volt, de első alkalommal nem sikerült felérned a tervezett magasságra. Mi történt ekkor?

Amikor először voltam a Himaláján, hegyi beteg lettem, mert nem tartottam be bizonyos alapszabályokat. A hatnapos utat négy nap alatt akartuk megtenni a nemzetközi csapattal, de tudni kell, hogy hegymászáskor naponta csak 500 méter szintet szabad megtenni. Ahogy haladtunk, sorra dőltek is ki a résztvevők, hegyi betegek lettek, és visszafordultak. Végül már csak én maradtam a hegyi vezetővel. Ő azt mondta nekem, hogy ne forduljunk vissza, mert úgy érzi, elég erős vagyok, végig tudom csinálni. Hittem neki, csakhogy aznap nem ittam meg a minimum négy liter vizet, ami ugyancsak fő szabály a hegymászóknál, és emiatt nálam is jelentkeztek a hegyi betegség tünetei. Szédültem, fájt a fejem, hányingerem volt, hasmenésem lett, általános gyengeség vett rajtam erőt. Amikor már hánytam, megijedtem. Volt egy pillanat, amikor azt éreztem, hogy kezdek kiszállni a testemből, akkor tudtam, hogy nagy baj van, az agyam nem kap elég oxigént, vissza kell fordulni. Fájt a szívem persze, mert a csúcstól olyan egyórányira voltunk. De ez is megmutatta, hogy a hegyet tisztelni kell, nem lehet csak úgy nekirontani. Ebből okulva a többi úton jobban odafigyeltem, hogy több folyadékot igyak, és fokozatosan haladjak.

Kép

Annapurna csúcs, jeges tó és egy békés jak - Kép: Terry Martin

A blogodon írod, hogy egyszer a Fogarasban halálközeli élményed volt.

Igen, még a húszas éveim elején jártam, és nem volt téli túratapasztalatom. A túravezetőnk azt mondta, hogy nincs szükség kötélre. Pedig mindig össze kell kötni magunkat, mert nem lehet tudni, hol érsz egy jeges lejtőhöz. Én egy ilyen helyen csúsztam meg. Azzal tudtam volna megállni, ha a jégcsákány hegyes részét belecsapom a jégbe, viszont az túl kemény volt, csak a felszínét karcoltam. 200-300 métert zuhantam, amit csak azért éltem túl, mert nem volt szikla, amelybe beleütköztem volna. Az is hiba volt, hogy nem volt rajtam kesztyű, lejött a hús az ujjaimról meg a kézhátamról.

Nem éreztem fájdalmat, mert az adrenalin tombolt a szervezetemben, csak akkor láttam, hogy piros körülöttem minden, amikor már leértem.

Végül valaki lejött utánam, és bekötötte a kezem. Viszont magamat is megleptem azzal, hogy továbbmentem. Az elején még féltem, ott volt bennem, hogy újból megcsúszhatok, de sikerült legyőzni ezt az érzést. Akkor döbbentem rá, mennyire veszélyes a hegy, nem szabad felkészületlenül nekivágni egy ilyen túrának, illetve fontos az is, hogy kikkel indulsz el.

Manapság hogyan szoktál felkészülni a nehéz túrákra?

Rendszeresen sportolok, meditálok, nyújtok, és szinte kivétel nélkül minden hétvégén túrázom, itthon vagy külföldön. Sokszor az is elég, ha a Börzsönyben megteszek 30-40 kilométert, nem igénylem feltétlenül a himalájai kihívásokat. Teljesítménytúrákra is szívesen járok. Van egy túrázó közösség, amelynek aktív tagja vagyok. Azt mondják, aki hegyet mászik, az jó ember, mert tudja, hogy ki van szolgáltatva a természet erejének – ezt ebben a közösségben meg is tapasztalom.

Kép

Kilimandzsáró - Kép: Terry Martin

Ezenkívül rendszeresen részt veszel zarándokutakon is, igaz?

Így van, 2016-ban indultam el először a Caminóra, az úgynevezett francia útra, és azóta minden évben visszamegyek két-három hétre valamelyik Caminóra Spanyolországba vagy Portugáliába. Mindegyiknek megvan a maga szépsége, valamelyik az óceán partján megy végig, valamelyik a hegyek között. Ez is egyfajta függőség. A zarándokutakban azt szeretem a legjobban, hogy alázatosságra tanítanak, és arra, hogy tudjál kérni, mert ilyenkor csodák történnek.

Veled is történt már csoda?

Igen, több is, de a legemlékezetesebb az első Caminómon volt. A Camino szimbóluma egy tenyérnyi nagyságú fehér kagyló, amely ott van minden zarándok hátizsákján. Az én kagylóm kisebb és barna színű volt. Az út felénél járhattam, amikor elhagytam. Napokig kémleltem az eget, kértem, hogy valaki küldjön nekem egy kagylót.

Egyik reggel beültem az egyik templomba meditálni, és egyszer csak ott termett mellettem egy pici öreg néni, és a kezembe tett egy ugyanolyan kagylót, mint amilyet elhagytam, aztán elment.

Hihetetlen volt, az lett volna a magától értetődő, ha egy fehér kagylót ajándékoz nekem. Mi több, nem is szoktak ilyet ajándékba adni, meg kell ezeket vásárolni, én viszont pont olyan kagylót kaptam a nénitől, amilyenre vágytam. Ott elsírtam magam, mert azt éreztem, hogy van égi gondoskodás.

Anyagilag mennyire megterhelő ennyit utazni?

Én igazából csak az utazásaimra költök. Évekkel ezelőtt elhatároztam, hogy nekem ez fontos, erre fogom a pénzem félretenni. Sokan azt hiszik, hogy elmenni valahova egy hétre milyen drága, pedig nem. Sok helyen nagyon olcsók a szállások és az étel is (1-2 dollár). Ha tehetem, akkor sátorral megyek, így szállásra sem kell költenem. Általában a repülőjegy szokott drága lenni, de ilyenkor előre tervezek. Amikor a Kilimandzsáróra készültem, akkor is így csináltam, időben megvettem a jegyet. De általában csak egy-két hónappal az utazás előtt kezdek el gondolkodni azon, hogy hova menjek. Olyan is volt már, hogy találtam nagyon olcsó last minute jegyet, és két nappal később indultam is. Szeretek spontán lenni, az áramlással haladni.

Milyen úti célok szerepelnek még a bakancslistádon?

Nagyon szeretnék eljutni Hawaiira és Új-Zélandra. Tibet egy olyan régi álom, amely azóta ott motoszkál bennem, amióta először megláttam a Himaláját. Szeretném megnézni, hol dolgozott Kőrösi Csoma Sándor, de ez még nagyon távoli álom. Remélem, addig is sokszor csodálkozhatok rá a világra és rejtett szépségeire!

Már egy 2010-es kutatás is kimutatta, hogy az általános iskolások 50 százaléka és a középiskolások 30 százaléka használ olyan rövidítéseket is a kézírásában, amelyek elsősorban az internetes csevegéseiket jellemzik. Ennek fényében kérdezem: csökkenhet az írásbeliség presztízse és minősége a közeljövőben?

Írásbeliség nélkül aligha lennénk meg, tehát az írásbeliség megszűnésére nem gondolok, bár nagyon sok mindent elvesz tőle a képiség, a szimbólumok és az egyéb automatikus kommunikációs lehetőségek világa. A legfontosabb, hogy az írásbeliség is többszintűvé válik. Persze eddig is megvolt a hivatalos és a magán-írásbeliség kettősége, de most az SMS-, chat- és internetnyelv sajátos rövidítéseivel, képeivel (emotikonjaival) kialakult egy technológiai írásbeliség. Ezt az írásbeli nyelvváltozatot másodlagos vagy spontán írásbeliségnek neveztük el.

Nem az a baj, hogy többféle írásbeliség van, hanem az, hogy ezek egybecsúsznak, és ezáltal megnehezítik a megértést.

Amikor a közösségi oldalakon olvasgatom a kommenteket, és olyanokat látok, mint tetszik helyett teccik, megkérdezni helyett +?ni, szomorúan levonom magamban a következtetést, miszerint nem „divat” manapság figyelni a helyesírásra.

Ez a jelenség a már említett írásbeliségi szintek egymásba csúszásából fakad. A magán- és az internetes írásbeliség szembemegy a „magas”, hivatalos, akadémiai írásbeliséggel, részben kellő írásbeli műveltség híján, részben pedig tudatosan, egyfajta ellenkultúraként. A másik ok pedig a gyorsaság: az életünk gyorsul – Hamvas Béla szerint éppen ezért egyre tartalmatlanabbá válik –, és a gyorsaság nem kedvez az igényességnek. Nem kitenni a vesszőt, elhanyagolni az írásjeleket, rövidíteni, jelzésszerűen közölni, a nyilvánvaló hibákat sem kijavítani (mert úgyis megértik) – ma ez a hozzáállás kezd eluralkodni a nem igényes íráshasználatban.

A mobilkommunikáció írott formája (SMS, chatelés) tekinthető egyfajta „romlott” írott szövegnek?

Ha szigorúan magánközlésről van szó, akkor nem tekinthető „romlott” szövegnek, hiszen, ha az adott felek megértik, akkor eléri a célját. Ha ez az egyszerűsített, spontán írásmód nagyobb közösség elé, tehát a nyilvánosság terébe kerül (internet, belső vállalati levelezés), akkor már „romlott” írásmódnak tekinthető, hiszen akadályozza a megértést.

Rémisztő példákat kapok egyes világcégek belső levelezéseiből, amelyekben a helyesírásnak már nyoma sincs, a kifejezéskészlet pedig félig nemzetközi.

Ha ez így megy tovább, akkor komoly megértési problémákkal fogunk szembekerülni.

Lát reális esélyt arra, hogy a közeljövőben írásban már szinte csak piktogramokkal, emotikonokkal (ezekhez rendelt rövid szavakkal, ragokkal) társalogjanak az emberek egymással? Ilyesmire gondolok: Mindjárt karácsony, mikor veszitek meg a 🌲-t?

Az írásban megjelenő képi jeleknek nagy hagyománya van, valójában az írás a képekből fejlődött ki. Most egy kicsit visszatérünk a gyökerekhez. A képírás ma is létezik, és jól működik. Önmagában ez tehát egy természetes folyamat. De tudni kell, hogy a kép sokkal inkább többértelmű, mint a szó, s mi már annyira az alfabetikus (betű szerinti) kultúrán nevelődtünk, hogy a képeket jóval kevésbé értjük. Én nem adnám föl a magyar alfabetikus írást, fontosnak tartom a kultúránkat összekötő akadémiainak nevezett helyesírást, de játékként vagy magán-írásbeliségként tudomásul veszem az ebből való ki- vagy visszalépést is.

Mit tehetünk azért, hogy megtartsuk a helyes írást és elkerüljük a nyelvi elszegényedést? Segítség lenne az, ha például vloggerek beszélnének nyelvművelésről a YouTube-csatornáikon?

Bölcsészként rendíthetetlenül hiszek a józan észben.

Vagyis abban, hogy normális közegben nem vetődhet föl a helyesírás elvetése, és a helytelen írás propagálása.

Persze tudom, hogy egyes akadémiai körök szerint a helyesírás tanítása éppoly fölösleges, mint az öltözködésre tanítás (saját fülemmel hallottam ezt a véleményt a legmagasabb szintű nyelvészeti intézményben). Szerencsére úgy látom, hogy a nagyközönség még mindig egyfajta tisztelettel tekint a magaskultúrára, és az oda tartozó helyesírásra, és nem hallgat az efféle butaságokra. A normális, vonzó nyelvművelés, ideértve a közösségi média szerepelőinek helyes írását is, nagy mértékben befolyásolhatja a normalitást.

Felhasznált szakirodalom:
Veszelszki Ágnes 2010. Digilektus a lektusok rendszerében. In: Illés-Molnár Márta – Kaló Zsuzsa – Klein Laura – Parapatics Andrea (szerk.) Félúton 5.
Balázs Géza: Az informatika hatása a nyelvre. http://szgnye.vmmi.org/balazs2007.htm Balázs Géza: Az informatika hatása a nyelvre

Tízéves lehettem, amikor egy francia vígjátékban elhangzott egy nem túl szalonképes jelző, amit egy játékmajomra mondott a főszereplő. Emlékszem, úgy nevettem, hogy a könnyem is kicsordult. Ma is mosolyt csal az arcomra, ha felidézem ezt a jelenetet. Ekkor csodálkoztam először rá arra, hogy annak, ami a családunkban nem elfogadott, lehet helye a köznyelvben. Ráadásul hozzá is tehet egy helyzet komikumához, sőt a drámaiságához is. Természetesen ezt tízévesen nem tudtam így megfogalmazni, de megértettem valamit abból, amit a grammatikusok a nyelv rétegződésének neveznek.

Most sem áll szándékomban álszent kirohanást intézni a csúnya szavak ellen. Léteznek, voltak és lesznek. Megvan a helyük, a szerepük a nyelvünkben. Nem vitás, még a szépirodalmi szövegekben is. Hangsúlyoznak valamit, illetve levezethetjük általuk az indulatainkat.

Ugyanakkor, ha a köznyelvben már minden jelző trágár lehet, elvész a megkülönböztető szerepük, és a nyelvünk folyamatos káromkodássá válik. Ma ennek lehetünk tanúi.

A tehetséges és amúgy szórakoztató stand uposok – tisztelet a kivételnek – vulgáris szavak nélkül nem is lépnek színpadra. A közösségi média ismert emberei szájából csak úgy röpködnek a nem éppen szalonképes mondatok. A legtöbb vlogger számára mintha kötelező is volna az effajta „lazaság”, a kommentelők nyelvezete pedig egy másik cikk témája lehetne. Egyes internetes interjúkban (ma podcast névre hallgató beszélgetésekben) a kérdező és a válaszoló sem rest olykor nyomdafestéket nem tűrő kifejezéseket használni.

Apropó, nyomdafesték. Sajnos már a nyomtatott sajtóban is egyre elterjedtebb ez a jelenség – egy mostani filmplakát pedig egészen tragikomikusan hat. Arról a helyzetről már nem is beszélve, amelyikben a mozi pénztára előtt valaki azt mondja: „Kérek két jegyet az Elkxrtukra”. Ez még úgy is bizarr, hogy tudjuk, ezt a szót az ország hajdani miniszterelnöke mondta, vagy hát, így bizarr igazán.

Anyai felmenőim polgári életet éltek. Miután a családtól mindent elvettek, az édesanyám polgárlányból gyári munkáslány lett. Ő mesélte, hogy az első, kevésbé sikerült „beavatása” az üzemi kollektívába úgy történt, hogy néhány munkásnő megfogta és bevonszolta őt a női WC-be, majd rázárták az ajtót. Azt mondták neki, hogy addig nem engedik ki, amíg nem ismétli utánuk a legválogatottabb, legcifrább, olykor Istent is gyalázó káromkodásokat.

Élvezték, hogy a hajdani köztiszteletnek örvendő család sarja „lecsúszott” közéjük. Az én anyám pedig néma maradt, képtelen volt káromkodni. Végül nagy nehezen megszánták és kiengedték.

A mai napig talán ő az egyetlen, akitől soha nem hallottam trágár szavakat. Ezt az „anyanyelvet” örököltem, igaz, én már egyáltalán nem vagyok ilyen feddhetetlen. Ő a mai napig meg is fedd, ha a jelenlétében egy erősebb szó kicsúszik a számon. Most, hogy e sorokat írom, a fülembe is cseng a hangja, hiszen ilyenkor azonnal felteszi a kérdést, amely inkább felszólítás: „Kislányom, hogy beszélsz!”. És én, a „kislány”, ilyenkor nagyot nyelek, mert úgy gondolom, hogy ennyi idősen és egy felsőfokú végzettség birtokában nincs szükségem anyai, sőt anyanyelvi (ki)oktatásra. Végül azonban nem mondok semmit, vagy csak annyit dünnyögök magam elé, hogy a ma embere ennél csak csúnyábban beszél. De a szívem mélyén tudom, hogy anyámnak igaza van, ráadásul az érvelésem sem védhető. Hiszen éppen azért kellene jobban figyelnünk minden kimondott és leírt szavunkra, mert a közbeszéd lassan valóban egyfajta kocsmai lármához kezd hasonlítani, amelyben az erős jelzők sem nem komikusak, sem nem tragikusak, egyszerűen csak közönségesek.

Márpedig a nyelv, amit használunk, hat ránk is. Formál és deformál bennünket, attól függően, hogy mely rétegéből merítjük szókincsünk nagy részét. Kazinczy Ferenc, a „nyelvápolók atyja” nem véletlenül írta egykor: „Szólj! s ki vagy, elmondom.”

A fájdalom minden élőlény számára egy zavaró és figyelmet követelő vészjelzés. A fájdalom arra figyelmeztet minket, hogy a testi épségünket, egészségünket veszély fenyegeti, és arra ösztönöz, hogy tegyünk valamit ez ellen. A cselekedet történhet önkéntelenül, a másodperc törtrésze alatt, mint például amikor elkapjuk a kezünket a forró vasalótól, vagy átgondoltan, akár több lépésben, például egy sérülés ellátásával, gyógyszer bevételével.

A fájdalmat kiválthatja valamilyen fizikai vagy kémiai behatás, esetleg ezek kombinációja, ám más tényezők szintén befolyásolják a fájdalom intenzitásának és minőségének megélését.

Talán nem gondoltunk még erre, de a hozzáállásunk, a korábbi tapasztalataink, az adott helyzet, sőt, még a kultúra is, amiben élünk, befolyásolják a fájdalomhoz való viszonyulásunkat és a reakciónkat.

Ha egy előttünk álló eseményt, mint például a szülést, egy műtétet vagy fogászati beavatkozást előreláthatóan nagyon fájdalmasnak ítélünk meg és rettegve várjuk, akkor valószínűleg ténylegesen is fájdalmasabbnak fogjuk megélni, mintha lelkileg felkészülten, mások pozitív tapasztalatait szem előtt tartva vágnánk bele. Egy másik érdekes példa a fájdalom érzékelésének változására az, amiről a kockázatos munkát végzők vagy a küzdősportolók számolnak be: a veszélyes szituációban vagy a harc közben szerzett sérüléseiket az adott pillanatban nem vették észre, nem érezték. A stresszhelyzetben termelődő adrenalin egy időre blokkolta a fájdalomérzet megjelenését.

Mi különbség az akut és a krónikus fájdalom között?

Időbeni a megkülönböztetés. Az akut fájdalom időtartamát maximum hat hétben jelölik meg, míg krónikus fájdalomnak általában a minimum három hónapig fennmaradó állapot tekinthető. Az akut fájdalomnak többnyire ismerjük az okát, be tudunk számolni arról, hogy a testünk melyik részében érezzük, milyen a jellege (éles, tompa, állandó, vagy csak mozgatásra jelentkezik, stb.) továbbá a testi elváltozásokat, a szövetkárosodásokat is jól meg tudjuk határozni. Akut fájdalmat élünk át például amikor elesünk, felhorzsoljuk a bőrünket és megütjük magunkat. A fájdalom arra ösztönöz minket, hogy ellássuk a sebet, pihenjünk és kíméljük a sérült testrészt. Ennek köszönhetően a tüneteink belátható időn belül csökkennek, a horzsolások, zúzódások meggyógyulnak, a fájdalom csökken, majd elmúlik.

Az akut fájdalomnak tehát a túlélést segítő, figyelmeztető funkciója van, ezért hasznos.

A krónikus fájdalomnak ezzel szemben gyakran nincs egyértelmű biológiai funkciója, az eredetét nehéz, néha lehetetlen beazonosítani. Jellemzően állandó, fokozódó intenzitású, és a terápiás kezelések nem hatnak rá. Nem ritka, hogy egy trauma vagy betegség lezárulása után a fájdalom megmarad, noha a személy fizikai állapota már nem indokolja a fennállását.

Kép

Kép: Freepik

Vizsgáljuk meg, hogyan befolyásolja például a krónikus derékfájdalom a beteg életét. A fájdalom akadályozza a fizikai vagy a folyamatos álló/ülő helyzetet igénylő munkavégzésben. Lehet, hogy fel kell hagynia a munkájával, vagy más területen kell dolgoznia, ami miatt anyagi helyzete bizonytalanná válhat, önértékelése, hangulata romolhat. A fájdalom nehezítheti a családi életben való részvételét, ami konfliktusokhoz vezethet. Előfordulhat, hogy le kell mondania kedvenc sportjáról, hobbijáról, és társaságba se megy már szívesen, mert egy kirándulás vagy egy hosszabb ideig tartó közös étkezés problémát jelent neki. A fájdalom alvászavarokat és emiatt állandó fáradtságérzést is előidézhet, az érintett hangulata folyamatosan romlik, esetlegesen klinikai szintű depresszió is kialakulhat nála.

Mit jelent az, hogy fájdalom-katasztrofizálás?

A fájdalom-katasztrofizálás azt jelenti, hogy a beteg hosszan rágódik a fájdalommal kapcsolatos gondolatain, eltúlozza a fájdalmas inger által jelentett fenyegetést, továbbá képtelennek érzi magukat a fájdalommal való megküzdésre. A katasztrofizálók sokat panaszkodnak, testi tüneteiket elemzik, erősen támaszkodnak mások segítségére, esetenként kerülik a fizikai aktivitást. Michael J. L. Sullivannek és munkatársainak a kutatásai igazolták a mentális tényezők szerepét a fájdalom megélésében és a kezelésében.

Eredményeik azt mutatják, hogy a katasztrofizálás súlyosbítja fájdalomélményt és az érzelmi stresszt, emellett jelentősebb hatással van a fájdalomérzetekre, mint a betegek aktuális egészségi állapotának tényezői.

Mit tehetünk krónikus fájdalom és fájdalom-katasztrofizálás esetén?

Első lépés a krónikus fájdalom okának kiderítése. Fontos, hogy a beteg olyan szakorvost keressen magának, akiben megbízik és akivel jól együtt tud működni. Az esetek nagy részében életmódváltásra is szükség lehet, amiben támogatást nyújthat az érintett családja, baráti köre, vagy hivatásos lelki segítő. Nagy előrelépést jelent, ha a beteget sikerül rávenni arra, hogy ismét végezzen olyan tevékenységeket, amelyek örömet okoznak neki, és növelje a társas érintkezései számát. Motiváló lehet számára, ha érzi, hogy a hozzá közelállók számára fontos a társasága, részvétele a közös programokban.

Súlyos szorongás, depresszió esetén pszichoterápia, esetleg gyógyszeres kezelés válhat szükségessé, de magát a krónikus fájdalom megszüntetését is előremozdíthatja a pszichológiai segítség. A fájdalomnak és a betegségnek ugyanis az egyén és a családja életében lehetnek olyan funkciói, amikre csak terápia során derülhet fény.

A fájdalom-katasztrofizálás és a beteg-szerep milyen látszólagos előnyökkel jár?

Meglepő módon előfordulhat, hogy éppen a beteg környezete által biztosított előnyök – például a különleges bánásmód, a mentesülés a munka alól, a családtagok együttérzése – segítik elő a fájdalom krónikussá válását.

Megeshet az is, hogy a beteg tudatosan vagy öntudatlanul arra használja a betegségét, hogy számára félelmetes, konfliktusos vagy kellemetlen helyzeteket elkerülhessen.

Egy hosszan tartó betegségből történő gyógyulás esetén fény derülhet arra, hogy esetleg éppen a család kísérli meg betegszerepben tartani az egyént, annak érdekében, hogy az elmúlt időszakban szükségszerűen átalakított feladatköröket ne kelljen visszarendezni. A pszichoterápia segíthet feltárni, megérteni és orvosolni az ilyen típusú, gyakran a felszín alatt rejtőző motivációkat, konfliktusokat, problémákat.

Források:
Atkinson R. L., Atkinson R. C., Smith E. E., Bem D. J. & Nolen-Hoeksema S. (2003). Pszichológia. Budapest: Osiris.
Császár-Nagy N., Demetrovics Zs. & Vargha A. (Szerk.). (2011). A klinikai pszichológia horizontja. Budapest: L’Harmattan.
Eccleston, C. & Crombez, G. (1999). Pain Demands Attention: A Cognitive-Affective Model of the Interruptive Function of Pain. Psychological Bulletin, 125(3), 356–366.
Kerekes Zs. & Varga J. (2007). Fájdalom, fájdalommenedzsment és palliatív ellátás. In Kállai J., Varga J. & Oláh A. (Szerk.) Egészségpszichológia a gyakorlatban. Budapest: Medicina.
Kökönyei Gy. (2008). Érzelemszabályozás krónikus fájdalomban. Doktori disszertáció. Eötvös Loránd Tudományegyetem Pedagógiai és Pszichológiai Kar, Budapest.
Sullivan M. J. L., Rodgers, W. M. & Kirsch, I. (2001b). Catastrophizing, depression and expectancies for pain and emotional distress. Pain, 91. 147–154.
Sullivan, M. J. L., Thorn, B., Haythornthwaite, J. A., Keefe, F., Martin, M., Bradley, L. A. & Lefebvre, J. C. (2001a). Theoretical Perspectives on the Relation Between Catastrophizing and Pain. The Clinical Journal of Pain, 17. 52-64.

„Németh Danó vagyok. 16 évesen kaptam agyvérzést, mindent újra kellett tanulnom. A jobb kezem lebénult, és járni sem tudok, de próbálok teljes életet élni. Elkezdtem kerámiázni, az alkotásaim megvásárolhatók, ezzel támogathatod a munkámat” – jött velem szembe még májusban ez a profilleírás, amelyet megnyitva szebbnél szebb kerámiák tárultak elém.

Miért kaphat valaki ilyen fiatalon agyvérzést? Hogyan éli meg kamaszként azt, hogy elölről kell kezdenie az életét? És miért kezd bele egy olyan mesterségbe, amire – ha csak a puszta tényeket nézem – nem igazán alkalmas? 

Daniella, vagy ahogy mindenki hívja, Danó, kerekesszékben ülve fogad. Arcán a már fotókról jól ismert, sugárzó mosoly. „A mosolytól minden ember arca fölragyog, és ettől tudok ragyogni én is” – mondja. Kis időbe telik, amíg megszokom a kiejtését, de édesanyja, Panni is azonnal segít, ha egy-egy szót esetleg nem értenék. A házban mindenütt száradó kerámiák, agyagok és különféle, ismeretlen küldetésű eszközök. Érződik, hogy minden az alkotás iránti szenvedélyről árulkodik, de néhány óra után világossá válik számomra, hogy itt nemcsak egy vállalkozássá nőtt hobbiról van szó, hanem egy hat főből álló ­család összefogásáról, az egymás iránti töretlen és kitartó szeretetről. 
Azon a nyolc évvel ezelőtti szombat éjszakán, amikor Danó összeesett, az orvosok azt hitték, hogy drogozott, ezért gyorsan beadtak neki egy narkotikumok semlegesítésére szolgáló ellenszérumot, és úgy gondolták, hogy a rohamnak hamarosan vége lesz. Azonban nem lett vége, ezért Panni addig erősködött, amíg egy CT-t nem készítettek lánya koponyájáról. Akkor derült ki, hogy aneurizma következtében agyvérzést kapott. Ez a verőértágulat egy fejlődési rendellenesség, amely gyakorlatilag időzített bombaként ketyeg a beteg testében. Danóék sem tudtak erről semmit. Előjele sem volt, noha időnként fájt a feje, de szülei azt gondolták, hogy ennek oka a sok tanulás lehet.

Kép

Kép: Páczai Tamás

Sajnos nem a tanulás volt a hibás. Bár igen apró volt a lyuk az éren, mégis komoly agyvérzéssel adott magáról hírt az aneurizma, amelynek következtében Danó teljes bal agyféltekéje bevérzett, és három hónapra kómába esett.

Panni azt mondja, hogy ő biztos volt abban, hogy lánya nem fog meghalni, noha az orvosok lemondtak már róla. A várakozás azonban egyáltalán nem volt könnyű, hiszen közben körülöttük az intenzív osztályon csupa félelmetes eset vette őket körbe, sorban haltak meg a betegek. Rengetegen imádkoztak akkor Danóért, aki édesanyjával együtt hisz az ima erejében.

Három hónap után kezdett Danó magához térni, és ahogy ő mondja: „Az egész addigi életem a kukában kötött ki.” Arról pedig aztán senki sem szólt, hogy mit várhatnak a jövőtől. Danónak apránként kellett rájönnie arra, hogy ezt követően már semmi sem lesz olyan, mint régen. Öntudata visszatérte után gyakorlatilag mindent elölről kellett kezdenie. Csak a memóriája maradt meg. A teljes bénaságból hosszú-hosszú idő után jutott el oda, hogy képes volt először segítséggel, majd önállóan enni, végtagjaiba az élet fokozatosan tért csak vissza. Bár jobbkezes, még most sem tudja azt a karját sok mindenre használni, így kénytelen volt bal kézzel megtanulni írni és kerámiázni is. De a beszédet, a számolást és az olvasást is újra el kellett sajátítania, és a mai napig vannak szavak, amelyeket nem ért. „Olyan vagyok, mint egy külföldi, aki magyarul tanul” – magyarázza. Mindezt persze mosolyogva. Arra a kérdésre, hogy hogyan tudta ezt végigcsinálni, csak annyit felel: „Kitartó vagyok, és jó a monotonitástűrő képességem.” 
A kamaszkor természetesen a rehabilitációban lévő Danót sem kerülte el, noha az ő lázadása nem a szülei vagy épp a tanárai ellen irányult, hanem egy láthatatlan akarat ellen. „Miért pont velem történt mindez? Miért nem haltam inkább meg?” Ma már azonban másként gondolkozik. Azt vallja, hogy nem mindenki tudná ezt a betegséget így túlélni, ezért, ha újra dönthetne arról, hogy elvállalja-e ezt a keresztet, igent mondana, mert úgy érzi, hogy mások helyett is tudja ezt a nehéz terhet hordani. 
Danó hite mindig is erős volt, de tény, hogy a felépülés során edződött meg igazán. „Megtanultam minden kis dolognak örülni. Hiszek a csodákban, hiszek abban, hogy Isten jó, és segít engem ezen az úton. Lehet, hogy egy, lehet, hogy száz év múlva, de meg fogom csinálni azt, amit elterveztem. A jövőben ugyanis szeretnék motivációs előadásokat tartani arról, hogy az élet gyönyörű, és mindenki megtalálhatja azt, ami őt boldoggá teszi.”

Kép

Kép: Páczai Tamás

Szorgalma és kitartása pedig valóban nem ismer akadályokat. Miután sikeresen leérettségizett, riportunk készítése idején épp az emelt szintű történelemérettségijére készült. Szeretett volna egyetemista lenni, legfőképp az egyetemi élet miatt, de a vállalkozása az elmúlt hónapokban olyan sikeres lett, hogy valószínűleg inkább ezzel fog csak foglalkozni a jövőben.

Annyi megrendelése van, hogy alig bírja, de szerencsére a megrendelők türelmesek, hiszen mindannyian tudják, hogy Danó egy kézzel dolgozik.

A kerámiázás ötlete Pannitól származik. A család vállalkozása a rehabilitációval eltöltött évek alatt csődbe ment. Ezért gondolt arra, hogy ha már úgyis egész nap otthon van Danóval, megtanul egy új szakmát, amelyből talán fedezni tudják a jövőbeni rehabilitációt. Kerámiázást tanulni azonban nem olyan könnyű, nem igazán vannak iskolai keretei, ezért Panni saját magát képezte ki különféle tanfolyamokon és internetes fórumokon. Danót is érdekelni kezdte a dolog, és ő is egyre többet kutatott különféle technikák és stílusok után. Így találtak rá külföldi mozgássérült alkotókra, így például egy Down-szindrómás fiúra, aki ugyancsak kerámiákat készít. Mindezen inspirációknak köszönhetően szép lassan elkezdtek kísérletezni, dolgozni. Egy darab elkészülése több mint egy hetet is igényelhet, hiszen jó pár munkafolyamaton megy keresztül a nyersanyag, mire elnyeri végső formáját. Az első lépés során kinyújtják az agyagot, majd kivágják az adott formát, amelyet engóbbal pecsételnek, majd alapozófestékkel kennek be. A második nagy szakaszban szivaccsal dörzsölik simára a félkész kerámiákat. Kemencébe pedig csak hosszú száradási idő után kerülhetnek az alkotások, amelyeket utána mázaznak, majd újra égetnek. A munkát az is lassítja, hogy Danónak csak egy kisméretű kemencéje van, ezért türelmesnek kell lenni, a megrendelések lassan készülnek el. Danó azonban nemcsak kerámiázik, hanem a közösségi médiában is jelen van. A vállalkozásban sokat segít neki húga, aki marketinget tanult. Ő és Panni is a keze alá dolgozik a fotózásban, a szövegírásban, a web­shop üzemeltetésében és a postázásban is. 
„Sokan talán azt gondolják, hogy kegyetlen vagyok Danóval, mert nem segítek neki mindenben azonnal. Még ha nehéz is megállni, de inkább hagyom, hogy küzdjön, dolgozzon meg a dolgokért. Így volt ez a kerámiázással is. Az elején még egy óra alatt tudott elkészíteni egy tányért. Most már ugyanennyi idő alatt tizenöt-tizenhat darabbal is elkészül. Ezek a tapasztalatok magabiztosabbá teszik őt” – meséli Panni. 

A februárban elindult Dano Ceramics vállalkozás rövid időn belül valóban igazi sikertörténetté vált. A legnépszerűbb darab a gránátalma formájú tál lett, a vállalkozás logóján is ez a gyümölcs szerepel.

És talán az sem véletlen, hogy pont ezzel a nagy erejű szimbólummal kezd összeforrni Danó neve. A gránátalma ugyanis az ókorban a szeretet, a termékenység és a halhatatlanság szimbóluma volt, a keresztény művészetben pedig elsősorban Krisztus szimbólumává vált. 
Danó a beszélgetésünk ideje alatt is lelkesen dolgozik egy újabb darabon, közben pedig még mindig mosolyog, pedig már közel két órája faggatjuk. Nem értem ezt a mosolyt: hogy lehet ilyen őszinte, ennyi küzdelem, fájdalom és bizonytalanság után is? Hogyhogy nem keseredett meg ez a lány? Hazafelé menet, a vonaton zötykölődve ugrottak be Viktor E. Frankl világhírű pszichiáter szavai: „Bármidet, amid az életben van, elvehetik tőled, kivéve egyet: a választási szabadságodat, hogy hogyan reagálsz egy helyzetre. Ez határozza meg a megélt életünk minőségét; nem az, hogy gazdagok vagy szegények, híresek avagy ismeretlenek, egészségesek vagy betegek voltunk-e. Az határozza meg életminőségünket, hogy hogyan viszonyulunk ezekhez a dolgokhoz.” Danó az élet, az alkotás, az öröm mellett döntött, és olyan életet él, amilyenre sokan vágyunk, csak nincs elég hitünk megteremteni. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Olyan felhívások, oktatóvideók terjednek napok óta a médiában, amelyekről azt hihetnénk, hogy a korai kommunizmusból maradtak ránk. Az egyik videóban egy vacogó idős hölgy ül a sötét szobában, majd megjelenik a képernyőn németül a kérdés, hogy mit tegyünk, ha elmegy az áram és nem lehet fűteni. A nő alufóliából extra „szigetelést” készít az ablakra, majd virágcserépből és mécsesekből „fűtőtestet” csinál, amely mellett ismerőseivel később mosolyogva melengeti a kezét. Ausztriában plakátokon hirdetik és videón szemléltetik, hogy mit kell tenni akkor, ha nincs áram. Ausztria védelmi minisztere, Klaudia Tanner a kampánnyal kapcsolatban korábban úgy fogalmazott: a közeljövőben reális esélye van egy kiterjedt áramszünetnek.

A szakértők egy része szkeptikus azzal kapcsolatban, hogy ez valóban bekövetkezik, de a képsorokból mindenképpen kiolvasható: a kontinensen energiaválság zajlik, amelynek oka összetett, végkifejletéről pedig az elemzők is vitatkoznak. Az áremelkedés egyébként nem kizárólag Európát sújtja, az ázsiai cseppfolyósított földgáz novemberi szállításra vonatkozó spot (azonnali) ára is megemelkedett, így minden idők harmadik legmagasabb árfolyamát eredményezte – szúrta ki a Portfolio az S&P Global Platts kedden közzétett adatai közül.

Megnőtt az energiaéhség

Egy átlagos európai háztartás például Németországban vagy Ausztriában a többszörösét fizeti ki rezsire most, mint tavaly ilyenkor. A földgáz ára az európai piacokon egy év alatt átlagosan 400 százalékkal nőtt, ami a villamosenergia árát is feltolta, a piaci áramár egy év alatt 100 százalékkal nőtt.

Az egyik ok, hogy a koronavírus-járvány kirobbanása után szinte az egész világ szobafogságba került, így a termelés lelassult. A visszaesés után egy alacsony pontról erős gazdasági fellendülés következett be, megnőtt a termelés és ezzel együtt annak energiaigénye is. Az áremelkedés fő oka a kereslettől elmaradó kínálat, ami több tényező szerencsétlen együttállására és elhibázott politikai döntésekre vezethető vissza.

A kontinens szűkölködik földgázban, ezért importra szorul, Európa a szükséges mennyiség jelentős részét Oroszországból kapja.

Elsőként a Lengyelországon keresztül futó Jamal-vezeték épült meg, utána a Fekete-tenger alatt húzódó Kék- és a Törökországon át vezető Török Áramlat, később pedig a Balti-tenger alatt kialakított két párhuzamosan haladó Északi Áramlat épült meg, amely közvetlenül Németországba szállíthatja az orosz gázt. Utóbbi politikai értelemben elég kényes ügynek számít Európában, leginkább Németországnak, az Oroszország elleni szankciók egyik támogatójának, ráadásul az is nehezíti a helyzetet, hogy az Északi Áramlat II. engedélyeztetését elhúzzák a német hatóságok.

Kép

Kép: Unsplash / Fre Sonneveld

Az atomenergia nem ördögtől való

Németország régóta sokat fektet a megújuló energiaforrásokra való átállásba, ugyanakkor az ország kitettsége megnőtt azáltal, hogy párhuzamosan zárják be az atomerőműveket és építik le a fosszilis energiát. Németországban az atomerőművek 2022 végéig tartó leállításáról 2011-ben határoztak, tavaly pedig a szénalapú energiatermelés 2038-ig tartó leépítéséről is döntöttek. A megújulók termelését viszont sokféle külső körülmény befolyásolhatja, több európai országban sem termeltek annyi energiát például a szélfarmok, mint amennyivel számoltak a kormányok, egyszerűen azért, mert nem fújt annyi szél.

A franciák új megoldással álltak elő nemrég, hogy hosszútávon növeljék az ország energiabiztonságát.  Kedden nagy bejelentést tett televíziós beszédében az elnök. Emmanuel Macron elmondta, hogy több évtized szünet után új atomreaktorokat épít Franciaország, hogy a hirtelen magasra nőtt energiaárak gazdasági hatását jobban ki tudja védeni, csökkentse a más országoknak való energiakitettségét és jobban tudjon küzdeni a 2050-es klímacélért.

A Gazprom szintén kedden Twitteren jelentette be, hogy elkezdte öt európai gáztározójának novemberi feltöltési műveleteit, valamint meghatározták az ehhez szükséges gázmennyiséget és az útvonalakat is. A hír hatására elindult lefelé a gáz ára. Bár a Gazprom csütörtökön is folytatta a nyugat-európai gáztározók feltöltését, de ez nem hozott további árcsökkenést, mert a fehérorosz–lengyel konfliktus híre újabb emelkedést okozott a holland TTF gáztőzsdén.

Fontos aktualitás, hogy Gulyás Gergely miniszterelnökséget vezető miniszter a minap bejelentette, hogy november 15-től 480 forintban maximalizálják a 95-ös benzin és a dízel árát, ami a kútüzemeltetők profitjának csökkenését okozhatja.

Magyarországon nagyon olcsó a gáz és az áram is

Nyugat-Európa nem kötött olyan hosszútávú szerződést Oroszországgal, ami biztosítaná a megfelelő mennyiségű gázt.  A magyar tárolókban ezzel szemben a gáz mennyisége októberben meghaladta a kapacitás nyolcvannégy százalékát, ami több mint a téli gázfogyasztás mértéke. Emellett Magyarország szeptemberben arról kötött megállapodást, hogy további tizenöt évig biztosan jön gáz az orosz Gazpromtól.

Mi azért nem látjuk a csekkeken a nagy energiaár emelkedés hatását, mert 2013 óta a magyar lakossági rezsiár be van fagyasztva, vagyis az alapvető közműszolgáltatások díja nincs kitéve a piac ingadozásának. Ennek ellenére az európai energiaválság itthon is megmutatkozik, főként a nem lakossági fogyasztók (cégek, intézmények) terheiben és az inflációban. A kormány jelenleg is vizsgálja, hogy mit lehetne tenni az ipari fogyasztók rezsijével.