Induljunk el a táncterápia fogalmától! Mit jelent ez a terápiás módszer, amellyel te is dolgozol, a definíció és a gyakorlat szintjén?

Az integrált kifejezés- és táncterápia egy mozgás- és testfókuszú csoportterápia, de más művészeti terápiás eszközöket – akár festést, agyagozást, rajzolást – is magába foglal. Komplexen segíti az önmegismerési folyamatot. Az a legfontosabb, hogy a saját témáin, nehézségein tudjon dolgozni mindenki ebben a biztonságos közegben. Egyéni vagy páros kiscsoportos mozgásfolyamatokon keresztül zajlik a feldolgozás, ami segíti a hozott témák felszínre kerülését. Sokszor nem is lehet pontosan tudni, hogy mi van a mélyben, csak egy elmosódott, homályos rossz érzésünk lehet, vagy az élmény, hogy nem vagyok a helyemen. Aztán szépen lassan fel-felbukkannak olyan emlékek, pillanatok, helyzetek az életből, amelyek itt és most fejtik ki a hatásukat, és elakadást jeleznek az illetőnél.

Én abban hiszek, hogy a test van annyira bölcs, hogy azok az üzenetek, amelyek akár betegség formájában jelennek meg, valamilyen lelki elakadást mutathatnak meg nekünk.

Ha ezeket nem betegségként definiáljuk, hanem egyensúlytalan állapotként tekintünk rá, vagy olyan pszichés nehézségként, amely mutatni szeretne nekünk valamit, akkor ezen keresztül a feldolgozási folyamat és a gyógyulás is el tud indulni.

Sok olyan nő érkezik a női csoportokba, akik nem tudnak kapcsolódni a saját testükhöz, nehéz belenézniük a tükörbe, képtelenek szépnek látni, elfogadni magukat. Ez akár extrém testképzavarrá is alakulhat. Gyakoriak a ciklusproblémák, fájdalmas menzesz, funkcionális meddőség. Ezek hátterében erőteljesen ott a kérdés: miként viszonyulok a nőiségemhez, hogyan tudok nőként jelen lenni a kapcsolataimban, párkapcsolataimban. Milyen az én viszonyom az anyasághoz? Sokan jönnek azzal, hogy szeretnének anyává válni, de nagyon-nagyon félnek a terhességtől és a szüléstől, vagy egyszerűen attól, hogy jó anyává tudnak-e válni. Vajon felvállalhatja-e egy nő, ha nem akar gyermeket? Van, aki azért jön, mert anyaként úgy érzi, kiégett, nem tud örülni a gyerekeinek, nehezen találja meg az egyensúlyt a munka és az anyaság között. De nem ritka, hogy valaki egyszerűen csak azért jön, mert a mozgás, a tánc öröm számára, és szeretne minél több ilyen élményt saját magának. Olyan gyógyító folyamat ez, amelyben kapcsolódik a saját erőforrásaihoz, és ezeken keresztül a helyén tudja érezni magát a világban. S persze olyan is van, aki éppen azért jön, mert úgy érzi, hogy csak a fejében él, elárasztják a gondolatok, az érzéseivel nehezen tud kapcsolatba kerülni, ezért szeretne testi, nonverbális tapasztalást magáról.

Kép

Jarovinszkij Vera - Kép: Szabó Ivett

Amikor önmagunk belső magjáról beszélünk, akkor felmenőink belső magjai és az ő elakadásaik is megjelenhetnek. Tapasztalod, hogy ezzel kapcsolatban is megnyílnak a nők, azaz előkerülnek a felmenők élettörténetei?

Igen, a család mint téma folyamatosan jelen van a mozgáscsoportokban. A családi minták nagymértékben hatnak ránk, hiszen ezek igazgattak minket gyerekkorunkban, öntudatlanul átvesszük, aztán mi is tovább adjuk. Egy önismereti folyamat során elkezdenek tudatosulni azok a transzgenerációs hiedelmek, amelyek nem segítenek az utamon vagy blokkolnak. Lehetnek tabuk, titkok a családban, vagy épp bántalmazó kapcsolat lenyomata, amelyről tudom, hogy mennyi sérülést okozott, és én nem szeretném továbbvinni.

Ez hosszú és mély munka, de mindig megéri beletenni az erőfeszítést, hiszen, ha a következő generációnak egy egészen másfajta szülő-gyerek mintát tudok adni, az nagy ajándék.

Meg tudom akasztani azt az áramlást, amely generációkon keresztül haladt. A transzformáció egy kulcsszó a táncterápiában. Az érzések, reakcióminták, amelyekkel dolgozni szeretnénk, a mozgáson keresztül elkezdenek átalakulni. Felismerhetővé válik, mi az, ami nem az enyém, amit örököltem, egy hiedelmet, egy hitmondatot, egy érzést vagy szorongást. Onnantól, hogy tudatosítom magamban: ez nem az enyém, hanem a családban másvalakihez kapcsolódik, le tudom választani magamról. Ez persze nem jelenti azt, hogy én soha többet nem fogok azon szorongani, amin az apám szorongott, de le tud csitulni bennem. Már nem bukkan fel olyan elemi erővel, nem sodor és áraszt el úgy, csak sokkal enyhébb formában, így elkezdek máshogy bánni ezzel a szorongással, mint mondjuk az apukám.

Kép

Kép: Jarovinszkij Vera

Amikor valaki önismereti útra lép, a környezet erre reagálni fog, ideális esetben támogató lesz. Nem ideális esetben az illető azt érezheti, hogy magára marad, és pont a szerettei lesznek azok, akik ezt a folyamatot nem engedik tovább.

Ez a jelenség gyakori, a környezet olykor nehezebben tudja elfogadni a változást, mint saját magunk. Én azt szoktam javasolni, hogy ha a párja is befogadó, ossza meg vele, ami benne zajlik! Időben jelezze, hogy ha picit érzékenyebb, ingerültebb, szomorúbb, az ennek a folyamatnak tudható be. Ha én tudok erről beszélni, akkor egy idő után a másik is, és így ki tud alakulni a támogató folyamat. Nagyon nehéz, ha a pár egyik tagja elkezd lépkedni az önismereti útján, a másik tag viszont nem. Ha ez az aszimmetrikus énfejlődési folyamat hosszú távon fennmarad, a kapcsolat akár véget is érhet – vagy jobb esetben a másik is elkezd foglalkozni magával.

Mi történik a táncterápiás csoportban, mi zajlik a közös térben, illetve az egyénben?

Az első pár alkalommal a saját testre irányuló belső fókusszal dolgozunk. Egyéni mozgásos folyamatban figyelünk egy-egy testrészünkre.

Páros vagy kiscsoportos munkában lehet a fókusz azon, hogyan engedem át a súlyomat a másik testére, például a hátára, hogyan támaszkodom meg, illetve fogadom az ő testsúlyát.

Tudatosulhat a félelmem attól, hogy megtámaszkodjak a másikon vagy a támasza legyek: visszarántom magam, befeszül a testem... Ezek mind egyszerű, elemi testélmények, amelyek nagyon meglepők tudnak lenni. A megbeszélő körben aztán össze tudom kapcsolni a testélményt egy jelen idejű problémával. Például, hogy a párkapcsolatomban is azt élem meg, hogy nem engedem át a kontrollt a másiknak. Nem tudok fizikailag, érzelmileg támaszkodni, mert mindig azt akarom, hogy én legyek az erős... Számos olyan témát előhoz egy ilyen páros gyakorlat, amellyel aztán tovább lehet dolgozni.

Előfordulhat, hogy a csoporton belül elemi ellenállást érzek egy másik nővel szemben? Hogy van ott valaki, aki egyszerűen taszít, de nem feltétlenül tudom megmondani, miért? Hogyan lehet egy ilyen helyzetet jól kezelni?

Ha valakivel kapcsolatban nagyon intenzív pozitív vagy negatív érzést élünk át, akkor ez általában visszautal egy múltbeli fontos személyhez kötődő érzéshez. Mondjuk a dühömet kivetítem valakire, aki amúgy nem csinált semmit. A csoportvezető tud segíteni, hogy ezeket az érzéseket ki lehessen mondani, és a kiváltó emlék aktivizálódjon. „Igen, ez ugyanaz a düh, amit az apám vagy az anyám felé éreztem.” Ha ez tudatosul, akkor máris oldódik az ellenszenv a jelen lévő személy felé, hiszen az illető felismeri, hogy nem vele van baja, hanem az eredeti forrásélménnyel. Amikor megnyílnak a mélyre elásott érzések, és kioldódik egy-egy traumatikus élmény, az hatalmas felszabadultságot és örömöt ad mindenkinek.

A kisbaba életének első pár hónapja során 0-24 órás figyelmet igényel, ami komoly felelősséget és terhet is ró a szülőkre – a szakemberek szerint mégis megéri kellő időt, figyelmet és gondoskodó szeretetet adni a gyermeknek, hiszen a befektetett energia később többszörösen megtérül. 

Ha a kötődés magzati korban erős, akkor ez hogyan segíti a kötődés későbbi kialakulását?

„A természet elsősorban a pozitív érzelmekre és motivációs körökre épít. Ennek része a szeretet, a közelség, az összetartozás megélése. Normális esetben ez kialakul, de sajnos nem kézenfekvő, hogy egy anya megfelelőképp gondoskodik a gyermekéről” – vallja Varga Katalin pszichológus, a perinatális képzés alapítója. 

De mit is tartunk megfelelőnek, „normálisnak”? A kötődés kialakulásának folyamatát mi befolyásolhatja negatív irányba?

Ideális helyzetben azok a nők vannak, akik maguk is vágyott/tervezett gyermekek voltak, és a saját édesanyjuktól megkapták azt a törődést, értő figyelmet, amit aztán különösebb nehézség nélkül tovább is tudnak majd adni a saját gyermeküknek.

Sokan azonban nem rendelkeznek ilyen pozitív transzgenerációs mintákkal és csak felnőttként szembesülnek az életük kezdetén elszenvedett „deficittel”. A gyermekvállaláshoz és gondozáshoz szükséges belső folyamatok értékeléséhez legalább 30 év szükséges, hogy valós képet kaphassunk. Ha egy édesanya (ritkább esetben édesapa vagy nagyszülő) ebben a korai, szenzitív időszakban valamilyen oknál fogva nem képes szeretettel tekinteni a gyermekére, figyelni annak minden rezdülését – vagyis nem tud "válaszkész gondozóvá" válni – az olyan maradandó sérüléseket okozhat a gyermekben, ami később komoly önértékelési, párkapcsolati nehézségekhez is vezethet.

Az édesanyák számos stresszfaktornak és külső elvárásnak is ki lehetnek téve, amelyek akadályozhatják őket a babához való odafordulásban.  

„A kulcs a bizalomalapú gyermekkor, ami nem a félelemből táplálkozik. A szülőnek nem a külső elvárások, hanem a belső igények mentén kéne működnie.” – véli a szakember.

Vajon ezek a korai gyermekkorban elszenvedett kötődési hiányosságok később kiküszöbölhetők? Hogy válhat valaki elhanyagolt csecsemőből önbizalommal teli, gondoskodó szülővé? A kötődés szempontjából mi a különbség az anya és az apa szerepe között?

A szülés közbeni vagy utáni oxitocin adagolás hatásairól, az „aranyóra” jelentőségéről, a testkontaktus megfelelő szintjeiről is szó lesz a Spiritusz különkiadásának harmadik, befejező adásában. Tartsanak velünk!

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

Spiritusz. Bátorító beszélgetések a lelki egészségért. A Képmás magazin pszichológiai podcast-műsora. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek életük legnehezebb és legörömtelibb időszakairól, küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. Tartsanak velünk!
A műsorvezetők, egymást váltva: Németh Szilvia rádiós műsorvezető, a Képmás magazin újságírója és Bóna Judit, a KarcFM műsorvezető-szerkesztője.
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

A Boleyn nővérek

Boleyn Anna lefejezése nagy felháborodást keltő botrányként vonult be a történelembe. VIII. Henrik, a két feleségét is kivégeztető eszelős diktátor a tizenhatodik század viszonylag magas ingerküszöbét is átlépte, mégis érdemes vetni egy pillantást az események másik oldalára is. Boleyn Anna darázsfészekbe nyúlt hatalmas ambíciói miatt.

A Boleyn-család története valamikor a tizenharmadik században kezdődött, és VIII. Henrik idejére Anglia egyik legelőkelőbb családjának számítottak. A király közvetlen közelébe először nem Anna, hanem a nővére – egyesek szerint húga – Mária jutott be. Mire 1519-ben Henrik első feleségének, Aragóniai Katalinnak lett az udvarhölgye, már komoly tapasztalatokkal rendelkezett az udvari intrikák kivitelezésében. Egészen fiatalon I. Ferenc francia király környezetében teljesített udvarhölgyi szolgálatokat, és valószínűleg a szeretője is volt. Sokak a kor egyik legmagasabb szintű kurtizánjának tartották, a francia gúnyneve állítólag „az angol kanca” volt. VIII. Henrik udvarában hamar kiházasították, csakhogy az esküvői ceremónián maga Henrik vetett rá szemet. Egy ilyen lehetőségnek Mária nem tudott ellenállni, ezért nem is titkolt kapcsolatba kezdett a királlyal. Férje, William Carey nem tiltakozott, mert kárpótlásképpen udvari tisztségeket, birtokokat és pénzt kapott. Máriának az elkövetkezendő években két gyereke született. A két szülés megviselte, így a király rajongása enyhült. Hamarosan megszakította vele a kapcsolatot, és 1526-tól inkább a húgát, Annát részesítette előnyben. Csakhogy Anna okosabb volt a testvérénél.

Nem volt hajlandó engedni Henrik ostromainak: azt a feltételt szabta a kegyeiért cserébe, hogy a király vegye őt feleségül, és tegye meg Anglia királynéjának.

Fény és árnyék

Sokan nem értették, mit szeret rajta ennyire Henrik, mivel Mária állítólag sokkal szebb volt a húgánál. Anna – bár többen megnyerő külsejű hölgynek írták le – valamiféle sárgaságtól és golyvától szenvedett, ráadásul jobb kezén hat ujja volt. Mindezt kiegyensúlyozta viszont, hogy tökéletes udvari játékos volt, zseniális társalgó és jó táncos. Aragóniai Katalin sorozatos sikertelen terhességei és egyetlen életben maradt lánya után a király tőle várta egy fiúörökös világra hozását.

Anna szívós és ravasz eltökéltséggel bedolgozta magát: rövidesen ő látta el a királyné diplomáciai és reprezentatív feladatait, Katalint pedig száműzték az udvarból. A házasság semmissé tétele viszont nehezen ment, a pápa nem adta be a derekát. Henrik végül 1533-ban a saját emberét, a Boleyn-család papját, Thomas Cranmert nevezte ki Canterbury érseknek. Ő aztán jogtalannak és érvénytelennek mondta ki VIII. Henrik és Aragóniai Katalin házasságát. Erre már csak azért is szükség volt, mert Henrik és Anna már korábban egybekeltek. Egy titkos szertartáson adták őket össze, egyes vélekedések szerint azért, mert Anna terhes volt, és nem akarták vállalni egy törvénytelen gyerek születésének politikai veszélyeit.

A szülés a vártnál korábban történt, de a csecsemő egészséges volt. Az Erzsébet nevet adták neki, és azonnal elválasztották az anyjától. A Hatfield nevű kastélyban nevelkedett, ahol mindent megadtak neki, miközben a féltestvérét, Máriát törvénytelen gyereknek nyilvánították. Az új királyné fényűző körülmények között élt: kétszázötven szolgálóján kívül legalább hatvan cselédlány és udvarhölgy szolgálta, valamint papok kisebb hadserege gondoskodott a lelki épüléséről. Henrik természetesen szeretett volna egy fiúörököst, de a következő gyermek 1534-ben halva született. A király egyre ingerültebben viselte az újabb kudarcot, és bizalmi embereivel már az esetleges újabb válás lehetőségeit kezdte mérlegelni.

Koncepciós per 16. századi módra

Anna ezalatt tovább élte a vágyott luxuséletet: palotákat építettek át a kedvéért, vagyonokat költött ruhákra és bútorra, sőt, néhány udvari ellenségét is sikerült kivégeztetnie. Hamar kiderült azonban, hogy Henrik elsősorban trónörököst akart a házassággal. Amikor Anna még kétszer elvetélt – egyszer ráadásul egy fiúgyerekkel – elfogyott körülötte a levegő.

A király máris kinézte magának a következő feleséget Jane Seymour személyében, és megkezdte a hadműveleteket Anna eltávolítására.

Ezúttal semmit nem bízott a véletlenre. Kijelentette, hogy a házasságra csak megtévesztéssel vagy varázslattal bírták rá, a feleségéről pedig olyan vétkek listáját állította össze, amelyek egyesével is főbenjáró bűnnek számítottak. A király leghatalmasabb tanácsadója, Thomas Cromwell készséggel megszervezte a királyné vesztét, mivel politikai kérdésekben kibékíthetetlen ellentétek feszültek közöttük. Anna eközben pazarlása és arroganciája miatt egyre népszerűtlenebb lett a nép körében, így bármiféle komoly veszély nélkül megvádolhatták a legsúlyosabb bűncselekményekkel.

Kép

Boleyn Anna kivégzése

Cromwell alapos szervezőmunkával elérte, hogy házasságtörés, vérfertőzés, felségárulás és a király meg­gyilkolására szőtt összeesküvés vádjával állítsák bíróság elé. A középkorból származó angol törvények szerint nemcsak az árulás és az összeesküvés, de a királyi házasságtörés is halálbüntetést vont maga után. A nők esetében ez máglyahalál volt.

A tárgyaláson Henrik parancsára mindent előre bebiztosítottak. Az esküdtszéket gondosan telerakták hűséges udvaroncokkal és Anna esküdt ellenségeivel. A bűntársait is alapos megfontolás után válogatták össze.

Bűntársak kerestetnek

A legkézenfekvőbb célpont a testvére, George Boleyn volt. Ez a jóképű, művelt, több nyelvet beszélő férfi ismert volt a királyi udvarban. Már tízéves korában Henrik apródja lett, miután egy szórakoztató pantomim­előadással elnyerte a tetszését. Ettől kezdve nyílegyenes úton tartott a gazdagság és a hatalom felé: udvari pozíciók sokaságát nyerte el, diplomáciai küldetéseket hajtott végre. Elkötelezetten támogatta VIII. Henrik küzdelmeit az anglikán egyház létrehozásában, eközben is bőven volt ideje verseket, nyelvészeti traktátusokat írni, valamint mindenféle rendű és rangú hölgyeket hajkurászni.

A hatalom legbelső köreiben mozgott, a királlyal kártyázott, vadászott és íjászkodott, sőt, szerencsejátékokon nagy összegeket nyert és veszített Henrikkel szemben. Komoly életjáradékokat, birtokokat szerzett, bekerült az uralkodó titkos tanácsába is.

Amikor a nővére csillaga leáldozott az udvarban, George Boleyn bukása is gyors és kegyetlen volt. Mindkettőjüket letartóztatták, majd néhány nappal később lezajlott a tárgyalásuk is. A vád szerint ők ketten vérfertőző kapcsolatban álltak egymással, és összeesküdtek a király meg­gyilkolására. Annát néhány órával az öccse előtt ítélték el, George bűnösségéhez már nem is férhetett kétség.

Mire ezek az ítéletek megszülettek, az ügy már gondosan alá volt támasztva négy másik összeesküvő kihallgatásaival. Három nappal a fő vádlottak tárgyalása előtt ugyanis lezajlott az a másik eljárás, amely jó előre beharangozta Anna és George elvetemült megátalkodottságát. Egyikük, Henry Norris szintén Henrik legbelső bizalmasai közé tartozott. Ő volt az, aki jelen volt a király ébredésekor, lefekvésekor és étkezéseikor. Számos jól jövedelmező hivatalt nyert el, amikért cserébe feltétlen támogatást biztosított Henriknek. Norrisnak nem voltak különösebb erkölcsi aggályai az uralkodó módszereit illetően. Kevesebb, mint egy évvel a saját kivégzése előtt még jelen volt például a királyi hűségesküt megtagadó karthauzi szerzetesek borzalmas megkínzásánál és kivégzésénél. A vád szerint Norris 1533-ban pénzért nyújtott szexuális szolgáltatásokat a királynénak. A vádlókat az nem zavarta, hogy a megadott napon ők ketten nem is tartózkodtak egy helyen, sem az, hogy Anna éppen Erzsébet születése után gyermekágyban lábadozott.

Kép

A Boleyn-testvérek - Képmás kollázs

A második vádlott, Francis Weston tizenöt éves korától kezdve szintén VIII. Henrik apródja volt. A király őt is barátjává fogadta, együtt sportoltak, kockáztak, kártyáztak. Egészen fiatalon bekerült a titkos tanácsba, Boleyn Anna koronázásakor pedig lovaggá is ütötték. Az ő szédületes karrierje is villámgyorsan véget ért, amikor mindössze huszonöt évesen letartóztatták. A vád az ő esetében is ugyanaz volt: házasságtörés a királynéval, árulás és összeesküvés az uralkodó meggyilkolására.

A következő összeesküvő szerepét William Breretonnak kellett eljátszania. A többiekhez hasonlóan főnemesi családból származott, több magas rangot kapott, és Henrik legbelső köreihez tartozott. Hatalmas területeken uralkodott az Angliához tartozó walesi határvidéken, ahol kegyetlen szigorral uralkodott. Előfordult, hogy a bíróságot használta fel, hogy halálra ítéltesse és kivégeztesse politikai ellenfelét. Valószínűleg a hatalmaskodás és az egyre gyarapodó pozíciók okozták, hogy őt is hozzácsapták a kivégzendő házasságtörők és összeesküvők listájához.

Mark Smeaton volt az egyetlen közember a kivégzendő férfiak között. Nem sokat lehet tudni róla azon kívül, hogy jóképű fiatalember volt, képzett táncos, zenész és énekes. Boleyn Anna valószínűleg egyetlenegyszer beszélt vele, akkor is megfeddte, amiért alacsony származása ellenére szóba akart vele állni. Amikor Smeatont letartóztatták, a királyné észre sem vette. Ő volt az egyetlen vádlott, akiből kínvallatással csikarták ki a vallomást, a többiek nemesi származásuk okán más elbánásban részesültek.

Az ügy pikantériája, hogy a négy vádlottat elítélő esküdtszékben foglalt helyet a Boleyn-testvérek apja, Thomas is. Ő – csak úgy, mint a többiek – a vádlottak bűnösségére szavazott. Segített kivégeztetni a saját gyermekei állítólagos bűntársait, így szerepet játszott a halálukban.

Az öt férfi kivégzése óriási tömeg előtt, a londoni Tower-dombon zajlott. Ahogy az úri szokások diktálták, az elítéltek elegáns beszédet tartottak, mielőtt a hóhér tőkéjére hajtották a fejüket. George Boleyn olyan hosszan szónokolt, hogy halálában is sok csodálót szerzett magának. Ekkor már nem illett az ártatlanságukat hangoztatni, különösen Mark Smeatonnak nem, aki közemberként szerencsésnek érezhette magát, hogy a nemesekhez hasonlóan megússza egy gyors lefejezéssel. Annát két nappal később végezték ki. Bárd helyett karddal hajtották végre az ítéletet, ehhez pedig Franciaországból hoztak szakembert. Testét sokáig a vesztőhelyen hagyták heverni. Minden szertartás nélkül temették el egy kis kápolnában.

Boleyn Anna egyetlen lánya, I. Erzsébet királynő gyermektelenül halt meg, de Boleyn Mária rengeteg leszármazottat hagyott maga után. Lányának, Catherine-nek tizenöt gyereke született, fiának, Henrynek pedig tizenkettő, vagyis sok Boleyn-utód játszott szerepet a világtörténelemben.

Tőlük származott például Charles Darwin, Winston Churchill, John Rockefeller, Diana walesi hercegnő, és az ő vérvonaluk él II. Erzsébet brit királynőben is.

Ha pedig igaz a pletyka, hogy Boleyn Mária gyermekeinek VIII. Henrik volt az apja, akkor ezek a hírességek az ő leszármazottai is.  

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Magányos történet 

A járványügyi lazítások közepette hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, milyen terhet jelentett számunkra 2020, amikor a COVID-19 miatt bezártságra, addigi életünk feladására kényszerültünk. És akkor most képzeljük el, hogy mindez nem Magyarországon történt velünk, hanem a járványügyi listákat toronymagasan vezető USA-ban, ahol napjainkig 42 millió (!) esetet diagnosztizáltak. Ebbe a kifordított amerikai álomba, a nyugati világ fellegvárának egyik legsötétebb időszakába kalauzol minket a BENN című alkotás.  

A filmet a YouTube-sztárból lett komikus, rendező, színész Bo Burnham jegyzi, akinek nem ez az első Comedy Specialje (azaz különkiadású stand upja). Noha a BENN készítése kezdetén még ő maga sem tudta, hogy ezt majd egy másfél órás alkotásként fogja a nagyközönség elé tárni.  

A filmet a járványügyi korlátozások elején, mintegy a saját szórakoztatására kezdte el gyártani az otthona egyik sarkában, hogy kreatív elmeként meg ne bolonduljon a négy fal között rá törő magányban.  

A film egy igazi one-man-show lett, Burnham ugyanis nemcsak szereplője, írója, zeneszerzője, rendezője, operatőre, világosítója és hangmérnöke, hanem a vágója is a BENN-nek. Ez már önmagában gigászi teljesítmény, ha belegondolunk, hogy a nem ritkán ötven-száz fős stábok munkája ezúttal egy személy szerepkörében sűrűsödött.  

Persze ha valamije, ideje aztán volt Bo Burnhamnek! Arra ő sem számított, hogy a kezdetben felszabadult művészi pótcselekvés több mint egy évig fog tartani. A rétestésztaként nyúló időfolyamról a férfi fokozatosan növekvő, egyre ápolatlanabb haja és arcszőrzete is informál minket a szóbeli kommentárjain túl, amelyek végigkísérik az egyre nyomasztóbb folyamatot. 

Műfaj- és stíluskavalkád 

A BENN nagyon sajátos kevercs. Bár a film Comedy Special, mégsem értelmezhető kizárólag a zenés komédia szűkös keretei között. A különböző műfajokból merítő zenei klipeken túl látunk szatirikus bábjátékot, kifordított videójáték-közvetítést (amelyben az alkotó saját magát irányítva játssza el egy napját a karanténban) és az influenszerek köszönővideóit kifigurázó nyugtalanító paródiát is. De az internetre jellemző tartalmak megidézése mellett Burnham az alkotási folyamat szegmenseit is bevágja. Így például mentális leépülése őszinte vallomásait és a bezártságban ráköszöntő 30. szülinapjának élő közvetítését is. Utóbbi alkalom így minden idők egyik legszomorúbb születésnapjaként vonul be a filmtörténetbe. 

A sokszínű zsánerképletet egy változatos, teljes mértékben barkácseszközökkel megoldott vizuális világ teszi még lázálomszerűbbé. Hol egy zseblámpával megvilágított diszkógömb ad sajátos fényhatást, hol pedig a saját, kékes színben úszó, élőben felvett mását vetíti Burnham a film kizárólagos helyszínéül szolgáló szoba falára, miközben előtte énekel.  

A már-már rémálomszerű műfaj- és stíluskavalkád a BENN emocionális világán is nyomot hagy.  

Az egyik pillanatban még kacagunk a sablonos női Instagram-profilokat kifigurázó humoron, a következőben könnybe lábad a szemünk egy maróan őszinte, gyászról valló szegmenstől.  

Ezt az érzelmi sokszínűséget a film változatos tartalmai is motiválják. Az internet felfutásával karriert építő Bo Burnham ezúttal is belső szemlélőként, elidegenedett cinizmussal énekel a digitális világ látszólag az embereket összekötő, valójában viszont eltávolító vívmányairól (pl. Instagram, FaceTime). Közben oda-odaszólogat a kapitalista rendszernek és az agyatlan (tartalom)fogyasztói társadalomnak is. De a BENN-nek nem ezek a legerősebb momentumai, hanem az, ahogy valós időben, őszinte vallomásokon, pillanatnyi villanásokon keresztül mesél a karantén magányába szép lassan beleőrülő elme rezdüléseiről. 

Utazás a koponyámban 

Emlékeznek, mennyire megrázta a világot Robin Williams öngyilkosságának híre? Megdöbbentünk, miként lehet az, hogy egy ilyen vicces ember ennyire szomorú módon búcsúzzon az élettől. Pedig az egyszerű konyhapszichológia ismeretében is tudható, hogy a legnagyobb belső gondokkal küzdő emberek általában a társaság valódi mókamesterei. Ők a humor eszközével fedik el a lelkükben dúló viharokat. A BENN című film is valahol erről a mentális kompenzációról szól. 

A felszínen szarkasztikus, önironikus humor az alkotás mélyrétegeiben bújó, fájón komoly témákat helyezi eltávolított perspektívába, persze szándékoltan sikertelenül. Hiába nevetünk a világ működését kifigurázó zoknibábos dalocskán, ha közben érezzük a benne szereplő népirtások és kizsákmányolás súlyát. Hiába énekli meg nevetséges hangnemben Bo Burnham, hogy a megbolondulás határán egyensúlyoz a karantén sokadik hónapjában, a komikus-alkotói elme drámája átszivárog az azt névleg elfedő humoron. Főleg, hogy ő maga is őszintén vall a karrierjét korábban derékba törő mentális nehézségekről – szorongás és pánikrohamok –, amelyek a négy fal fogságában egyre súlyosabb terhet jelentenek neki. 

A BENN tulajdonképpen duplafenekű bőröndként rejti a karanténidőszak tanulságait.  

Egyszerre beszél a négy fal közti bezártság mentális hatásairól, illetve arról, milyen az, amikor a saját elménkbe, a magányban egyre őrlőbb gondolataink közé vagyunk kényszerítve. Erre utal a film klausztrofób helyszíne, Burnham otthonának sarka is, ahol a csaknem két méter magas alkotót szinte összenyomja a plafon és az őt körülvevő falak. Ez a tér a karanténban szorongó agyként is értelmezhető, nem csoda, hogy az idő és a depresszív állapot előrehaladtával egyre több limlom, kvázi terhelő gondolat lakja be. 

Bármennyire személyes élményekből és mentális megélésekből táplálkozik is a BENN, egyáltalán nem nehéz az alkotó helyébe képzelnünk magunkat, hiszen nekünk is vannak hasonló emlékeink. Vajon a lazítások hatására igazán ki tudunk szabadulni „bentről”, ahol több mint egy évet töltöttünk? Ez a kérdés nyitva marad: BENNünk és az év eddigi legjobb filmjében is.  

A történet

Az On the Spot dokumentumfilmje, a Született Auschwitzban (Born in Auschwitz) nem a holokauszt borzalmairól szól, hanem arról, ahogyan a traumák hatnak a lelkünkre, és ahogyan továbbörökítjük őket a következő generációnak.

A filmben bemutatott édesanya két hónapos terhesen került Auschwitzba. Állapota nem maradt sokáig titokban, a nő és gyermeke hamarosan a félelmetes orvos, dr. Mengele kísérleteinek alanyává vált. A kislány 1 kg-os súllyal született, a létét a táborban több hétig kellett titkolni, életben maradása kisebbfajta csodának számított. Édesanyja azonban soha nem adta fel a reményt, hogy Angiból egészséges felnőtt váljon, szimbiotikus kapcsolatuk az anya haláláig tartott.

Angi lánya, Kati már egészen más közegben nevelkedett: az Auschwitzban született anya túlélőnek nevelte gyermekét, mégpedig azért, hogy a lány bármilyen borzalom esetén reagálni tudjon a kihívásokra. Kati ridegtartásban nőtt fel, és teljesen kiszorult az anyja és a nagymamája duáluniójából, nem tudja, mit kezdjen a harag és a bűntudat érzésével. Viszont elég bátor ahhoz, hogy szembenézzen a félelmeivel, és a lehető legtöbbet tudja meg a transzgenerációs traumákról.

Történelmi traumák árnyékában

Angi és Kati történetén keresztül jól látható, mennyire nehéz szavakba önteni ezeket a megéléseket és a hozzájuk kapcsolódó érzéseket. Adott egy hallgatag, túlélő nagymama, aki képtelen összefüggően beszélni az élményeiről és mindent harapófogóval kell kihúzni belőle. Aztán ott van Angéla, aki ahelyett, hogy rá tudna hangolódni gyermeke valós szükségleteire, túl korán és túl sokat közöl vele ebből a sűrű élményanyagból. Szinte zuhatagként zúdítja rá ezeket a történeteket – parentifikálva ezzel a saját gyermekét –, de éppen a legfőbb mozgatórugó hiányzik: a megélt érzelmi töltet, a feldolgozás, ami fogyaszthatóvá és emészthetővé tenné mindezt Kati számára. Inkább a túlélőképzés és a rettegés eszközei ezek az információk, mintsem a reziliencia és a rugalmas megküzdés erőforrásai.

Alice Miller pszichoanalitikus, maga is holokauszt-­túlélő A tehetséges gyermek drámája és az igazi én felkutatása című könyvében ír arról, amikor a szülő a saját tragédiájának árnyékában képtelen azt a biztonságos és védett közeget, illetve érzelmi törődést, megértést és elfogadást biztosítani a gyermekének, amire annak leginkább szüksége lenne. A lelke mélyén minden gyermek vágyik arra, hogy az érzéseit, vágyait és szükségleteit, vagyis mindazt, ami ő, komolyan vegyék. Ez a figyelem és tolerancia teszi fokozatosan képessé arra, hogy önálló, érett személyiséggé váljon. Ennek hiányában azáltal igyekszik a szülei szeretetét, törődését, illetve elfogadását megnyerni, hogy tudattalanul az ő elvárásaikhoz alkalmazkodik. Nem vesz tudomást a saját szeretet, megértés és tükrözés iránti igényéről, ami ahhoz vezet, hogy gyerekként, majd felnőttként is nehezen éli meg az érzéseit.

Kép

Kép: Spektrum TV / On the Spot

Miller szavaival: „A szülők igényeihez való alkalmazkodás gyakran, bár nem mindig, „mintha-személyiség" kialakulásához vezet, vagy ahhoz, amit gyakran hamis énnek nevezünk. Az ember olyan magatartást alakít ki, melyben csak azt mutatja, amit elvárnak tőle, és ezzel teljesen azonosul is. Az igazi én nem alakulhat ki, és nem különülhet el, mivel nem élhető meg. Érthető, hogy ezek a betegek ürességérzésről, értelmetlenségről, otthontalanságról panaszkodnak, hiszen ez az űr létezik. Ténylegesen megtörtént a kiürülés, az elszegényedés, a lehetőségek részleges pusztulása. Megsérült a gyermek integritása, lehasadt élénksége, spontaneitása.”

A gyógyulás

A történelmi traumák nemcsak a társadalom, hanem az egyén szintjén is kifejtik a hatásukat. Ugyanakkor lokális, vagy ennél kisebb – de nem feltétlenül kevésbé súlyos – családi traumák is továbbadódhatnak, ha nem sikerül feldolgozni és integrálni őket az életünkbe.

A nehézségeinknek nem oka van, sokkal inkább története, ezért nagyon fontos, hogy a traumáink történeteit is képesek legyünk elmesélni és feldolgozni.

Angi és Kati megmutatják nekünk, hogy soha nem késő helyrehozni a dolgokat. Akár hét évtizeddel a hátunk mögött is azonosíthatjuk a vakfoltjainkat, begyógyíthatunk nagyon régi sebeket, és felismerhetjük azokat a generációs mintákat, amelyek nem építenek bennünket. Nézzük meg, hogyan mehetünk végig ezen a folyamaton.

Első lépés: elfogadás

Alice Miller szerint: „Múltunkat a legkevésbé sem tudjuk megváltoztatni, a sérüléseket, melyeket gyermekkorunkban elszenvedtünk, nem tehetjük meg nem történtekké. Ám saját magunkat megváltoztathatjuk, »kijavíthatjuk«, és saját elvesztett integritásunkat visszanyerhetjük. Ezt akkor tehetjük meg, ha elhatározzuk, hogy a múlt történéseiről magunkba raktározott tudást közelebbről is megszemléljük és tudatosítjuk. Ez persze kellemetlen – ám megteremtheti számunkra a lehetőséget, hogy kiszabaduljunk a gyermekkor láthatatlan és mégis oly rémületes fogságából, s múltunk tudattalan áldozataiból olyan felelősségteljes emberekké változzunk, akik ismerik saját történetüket, és képesek arra, hogy együtt éljenek vele.”

Paradoxnak tűnik, de ahhoz, hogy enyhüljenek a sérelemhez kapcsolódó negatív érzelmek, először meg kell élnünk és el kell fogadnunk a történetünket és a vele együtt járó érzéseinket.

A folyamat természetes része a gyász, a csalódottság, a düh és a harag megélése. A tapasztalat azt mutatja, hogy amikor görcsösen a negatív érzések megszüntetésére koncentrálunk, azok egyre inkább úrrá lesznek rajtunk. Ráadásul, amikor megtanulunk nem érezni, azzal nemcsak a rossz érzéseket iktatjuk ki az életünkből, hanem a pozitív érzelmek átélésétől is megfosztjuk magunkat. Sőt, sokan számolnak be fokozódó bűntudatról amiatt, hogy nem tudják kontrollálni negatív emocióikat.

Szondy Máté a megbocsátásról írt könyvében (Hogyan tudnék továbblépni? – A bosszú és a megbocsátás pszichológiája) azt írja, hogy amikor nyitottak maradunk, „helyet adunk” az élményeinknek és többé nem harcolunk görcsösen az elménk tartalmával, akkor képesek leszünk a zsigeri válaszok helyett már tudatos reakciókat adni rájuk. A folyamatos harc a negatív érzések ellen megakadályozza, hogy nyitottak maradjunk önmagunkra és a valóságra, és kijelöljük az értékeinket, a céljainkat. A traumán való túljutás nem azt jelenti, hogy nem érintenek meg azok a borzalmak, amelyek megtörténtek, hanem azt, hogy többé már nem kötnek gúzsba, együtt tudunk élni velük.

Második lépés: a perspektíva kitágítása

A perspektívánk kitágítása hozzásegít, hogy teljesebben lássunk, megértsük a történetünket, és azokat a motívumokat, amelyek a sérelemhez vezettek. Számtalanszor végigkísértem már azt a gyógyító folyamatot, amikor a rendszerszemléletű családterápia során áttekintettük a kliensek családfáját, ők pedig felismerték azokat a transzgenerációs mintákat és családi küldetéseket, amelyeket a szüleik, a nagyszüleik, sőt, ők maguk is cipelnek magukkal. Ez a felismerés szinte mindig a megértés és felszabadulás érzését hozta magával.

Kép

Kép: Spektrum TV / On the Spot

Igazi kincs, amikor nemcsak a felidézett történetekből bontakozik ki a felmenők motivációja, hanem a felek őszinte beszélgetésének lehetünk tanúi. Felszabadító látni Katit, aki elég bátor kifejezni az érzéseit, és Angit, aki képes végighallgatni a szemrehányást és a fájdalmat. Beszélgetésük nyomán kirajzolódik, hogy Angéla a legjobb tudása szerint nevelte gyermekét, a maximumot adta a lányának, de maga is ugyanúgy szükséget szenvedett. Világossá válik, hogy a régi minták, amelyek Kati életét megkeserítették, a múltban a család túlélését szolgálták. Az egykor adaptív, de már réges-régen értelmét vesztett minták ismétlése minden családban előfordul, stresszhelyzetben ugyanis ezekhez a zsigeri reakciókhoz nyúlunk vissza, mert ami ismerős, az biztonságos. Már azzal hatalmas lépést teszünk a gyógyulás felé vezető úton, hogy tudatosítjuk ezeket a mintákat és családi küldetéseket.

A tudatosítás azonban önmagában nem elegendő, ahhoz, hogy változtatni tudjunk, komoly érzelmi munkára van szükség.

Igazán szerencsés helyzetben vannak azok, akik a film szereplőihez hasonlóan erről a szüleikkel is beszélni tudnak. Családterápiás tapasztalatom szerint az egyik legfelszabadítóbb mondat, amelyet egy felnőtt ember hallhat a szüleitől, a következő: „Nagyon szeretlek, és nagyon akartam jó szülőd lenni, de nem mindig tudtam, hogy hogyan kell ezt jól csinálni.” Ilyenkor nagy kő esik le a gyermek szívéről, mert úgy érzi, elismerik az érzelmi szükségleteit és azok jogosságát. Természetesen ennek hiányában is lehetséges a gyógyulás. Gyakran tapasztalom, hogy a transzcendens dimenzió megélése hoz megoldást: „Ennek megvolt a helye Isten nagy tervében.”

A lelki fejlődés kapcsolatokon keresztül történik. A későbbi kötődési kapcsolatok, például a házasság is lehetőséget biztosít arra, hogy a társunk családi mintáiból épüljünk. A filmben Kati számára a férje és családja olyan személyek, akiktől sokat tanult a szeretetről, az érintésről és a gyengédségről. A történetük megmutatja, hogy a sorsunk nincs kőbe vésve, kemény munkával még azok a nagyon mélyen lévő minták is felülírhatók, amelyek egykor a túlélést szolgálták.

Harmadik lépés: a történetünk erőforrásainak felkutatása

A súlyos traumákat nem lehet és nem is kell eltagadni. Nem mindegy azonban, hogy milyen narratívát alkotunk az életünk történetéről: olyat, ami lehúz, vagy olyat, ami felszabadít, előremutat és hozzásegít egy tartalmas élethez. Tomkins, a téma egyik kiváló kutatója szerint kétféle elbeszéléstípus van. A megfertőző történetek alkotói az őket ért nehézségeken keresztül látják a jövőt, és a rezignáltság, a keserűség, a leértékelés és a cinizmus szövi át a múlt, a jelen és jövő történeteit is. Ezzel szemben a megváltó történetek mesélői a megélt szenvedés ellenére a reményről, a változás lehetőségéről, és arról beszélnek, hogy milyen tanulságokat és erőforrásokat tapasztaltak meg a nehézségeken keresztül.

A trauma kétarcú entitás: ha nem foglalkozunk vele, akkor folyamatosan csak elvesz belőlünk, ám ha a feldolgozás útjára lépünk, akkor kiválogathatjuk belőle azokat a dolgokat, amelyek hosszú távon megerősítenek és formálnak bennünket. Ezt nevezzük poszttraumás növekedésnek. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Mióta dolgozol a Mozgásjavítóban?

2010 óta vagyok itt, ez az első és eddigi egyetlen munkahelyem tanárként, holott a diplomámat már közel húsz éve szereztem. A főiskola elvégzése után 10 évig sok mást csináltam: művelődésszervezőként dolgoztam, belekóstoltam a divatszakmába is, végül pénzügyi vonalon kötöttem ki. Miután a 2008-as válság után már nem érte meg a pénzügyi szektorban maradni, egyre inkább úgy éreztem, hogy váltani szeretnék, s egy volt csoporttársam szólt, hogy a mozgásjavítóba napközis tanárt keresnek. Gondoltam, amíg nincs jobb, eljövök tanítani.

Azóta eltelt 11 év, és te még mindig itt vagy, pedig gondolom, lett volna „jobb”.

Anyagi szempontból mindenképp! (nevet) Az első héten még azt mondtam, én ezt biztosan nem fogom bírni. Gyógypedagógus végzettség nélkül kerültem be egy olyan intézménybe, ahol 150 beteg gyerek tanult. Már csak a sok kerekesszékes gyerek látványa is megterhelt, nem volt olyan egyszerű feldolgozni. A kemény első két hét után azonban elkezdtek jönni a pozitív visszajelzések pont tőlük, és egy idő után azt vettem észre, hogy sokkal többet kapok vissza, mint amennyit belerakok. Ezeknek a gyerekeknek a lelke és a habitusa más, nem olyan attitűddel rendelkeznek, mint a mai kamaszok. Nyilván máshogy is vannak nevelve, főleg akik bent laknak a kollégiumban. Az itteni tanulók mintha jobban felnéznének a tanárokra, és akit szeretnek, azzal nagyon éreztetik is ezt. Ma már nem lennék képes sima iskolában tanítani. Itt ragadtam, mivel egyre inkább éreztem a gyerekek ragaszkodását, és a pozícióm is fejlődött: napközis tanárból apartmanpedagógus, majd történelemtanár lettem.

Mit csinál egy apartmanpedagógus?

A legtöbb gyerek az iskolánk kollégiumában lakik, ahol apartmanrendszer működik. Egy apartmanban maximum négy háromfős szoba található, nagyon családias a kollégium felépítése, hiszen óvodáskortól laknak nálunk gyerekek. Az iskolai elfoglaltságok után az apartmanpedagógus tart fejlesztéseket, foglalkozásokat, amelyek fő célja az önálló életre nevelés. Szeretnénk elérni, hogy mire az iskolából kikerülnek, a sérültségükhöz mérten a lehető legnagyobb fokú önállóságuk legyen. Tartottunk délutánonként öltözködési, tisztálkodási tréninget, együtt főztünk. Nagy dolog volt, amikor elértük, hogy egy-egy gyerek be tudta gombolni önállóan az ingét vagy a nadrágját. Sokszor olyan kényes dolgokat is gyakorolni kell, mint a vécézés vagy a fürdés. Az iskola nagyon jól felszerelt, teljesen európai színvonalú intézmény, sőt egy kicsit talán túlzottan is akadálymentes.

A gyerekek a való életben ritkán fognak ilyen környezettel találkozni. Ezért is visszük ki őket minél többször délutánonként a Városligetbe, a belvárosba, hogy tét nélkül megtapasztalhassák, milyen nehézségekkel kell majd később megküzdeniük.

Az első, amit az iskolában meg kell nekik tanítanunk, hogy bátran kérjenek segítséget. Vannak, akiknek a szülei otthon szinte teljesen kompenzálták a hiányosságaikat, kérés nélkül ugrottak, itt viszont hozzá kell szokniuk ahhoz, hogy amit meg tudnak csinálni, azt mi el is várjuk, hogy egy idő után megcsinálják.

Krasznai Szilárd (balról a második) és a mozgásjavítós tanárok

Elég széles skálán mozog a tanulók egészségi, sérültségi állapota, vagyis vannak súlyos betegségben szenvedők, és van, aki „csak” kerekesszékben ül. Nincs ebből feszültség köztük?

Ilyen szempontból is ugyanúgy működnek, mint a teljesen egészségesek – megy köztük is a humorizálás. Simán ugratják a társukat, akinek nincsen lába, azzal, hogy „tedd előre a bal lábad”. Egymástól nem veszik bántásnak az ilyen dolgokat. Nyilván, ahogy nőnek, próbáljuk leszoktatni őket erről, és ők is egyre érzékenyebbé válnak egymás problémáira. A jobban mozgó gyerekek általában szívesen segítenek a kevésbé jól mozgóknak, az órák utáni elpakolást például egymás között szokták megoldani.

Mennyire része egy-egy tanévnek a veszteség?

Amióta itt vagyok, nem volt olyan év, hogy ne halt volna meg gyerek...

Sokat hallottunk az utóbbi években az SMA-s izomsorvadásról. Izomsorvadásos gyerekek is tanulnak az iskolában?

Hogyne, ráadásul elég nagy számban. Régóta itt dolgozó kollégák szerint amíg pár évtizeddel ezelőtt csak egy-két ilyen betegséggel küzdő gyerek volt egy osztályban, most már osztályonként három-négy is akad.

Gondolom, kisebb létszámú osztályokról van szó, mint egy átlagos iskolában.

Igen, nálunk egy gyerek „háromnak számít”, így 10-12 fős osztályaink vannak.

Szerinted a gyerekek belegondolnak, hogy egy társuk épp abban a betegségben, rendellenességben halt meg, amely nekik is van?

Persze, a nagyobbak tökéletesen tisztában vannak a diagnózisukkal.

Tudják, hogy papíron mondjuk 17 évnél többet nem élhetnek. Ha minket kérdeznek erről, mi sem titkolhatjuk el előlük, ezt nem lehet bagatellizálni.

Ma már egy tízéves gyerek is mélyrehatóan ismeri a diagnózisát, a betegsége várható lefolyását, hiszen annyit látják, olvassák a saját szakértői véleményeiket. A mindennapokban ezt jól elzárják magukban, de szerencsére az iskolában van négy-öt pszichológus, akik segítenek a feldolgozásban.

Kép

Krasznai Szilárd (bal oldalon) evezős túrán

Hogyan tudnak a gyerekek feszültséget levezetni mozgás híján?

A legtöbben a virtuális világba menekülnek, de szerencsére nálunk sportolni is lehet, rengeteg rájuk adaptált sportlehetőséget kipróbálhatnak és űzhetnek. Van például egy görlabda nevű játék: egy kerekes zsámolyra ráhasaltatjuk azokat a gyerekeket, akik a felső végtagjukat képesek mozgatni, ők kézzel hajtják magukat, miközben a labdát is ütik. De van nálunk kerekesszékes kosárlabda, futószakkör és foci is, utóbbira mindenkit várunk: kerekesszékesek és járók együtt fociznak. Természetesen uszodánk és konditermünk is van, ahogy nagy kedvenc a fúvócsöves darts és a para boccia is, amely egy petanghoz hasonlító golyóssport.

Parasportolók is kerültek már ki az iskolából?

Igen, szerencsére mindig vannak olyan gyerekek, akiket el tudunk indítani sportvonalon.

Kiss Péter is a mi diákunk volt, ő most aranyérmet szerzett kajakosként a tokiói paralimpián, igazi példakép lehet a többiek előtt.

Először mindenki a saját sportegyesületünkben, a Mozgásjavító DSE-ben kezd sportolni, s ha jól dolgoznak és tehetségesek, keresünk nekik egy komoly egyesületnél paraszakosztályt, ahol magasabb színvonalon folytatódhat a képzésük. Petiből így lett három év alatt felnőtt Európa- és világbajnok. Hihetetlen, de még csak most tölti majd a 18-at! Még tavaly is nálunk lakott a kollégiumban. Az úszó Illés Fanni is a mi diákunk volt, csakúgy, mint a mostani paralimpián szintén komoly sikereket elért Száraz Evelin.

Hogy néz ki egy dolgozatírás?

Figyelembe kell venni, hogy ki tud egyáltalán írni, és általában elektronikus formában is el kell készíteni a feladatlapot. Minden osztályhoz tartozik egy pedagógiai asszisztens, aki, ha szükség van rá, ott ül az órán és segít mondjuk a dolgozatírásnál.

Kép

Kép: Krasznai Szilárd

Minden tanár elfárad a tanév végére. Itt főleg van mit kipihenni, te mégis a nyarad egy részét is a tanítványaid között töltötted.

Mozgássérült gyerekekkel eveztünk a Tiszán, és ez nemcsak a gyerekeknek, hanem nekem is hatalmas kikapcsolódás és felüdülés volt. Pár éve a Mozgásjavítóból több tanár is jelentkezett az állam által kiemelten támogatott vándortáborok projektjébe. Hogy táborvezetők lehessünk, el kellett végeznünk egy harmincórás képzést a Testnevelési Egyetemen. Mi vízi vándortáborokat tartunk, ez a Magyar Kajak-Kenu Szövetség égisze alatt működik. A mi döntésünk volt, hogy mozgássérült gyerekeket vigyünk ebbe a táborba. Amint kiderült, hogy ez a vágyunk, adtak mellénk egy mentőst, kaptunk még egy plusz túravezetőt, és olyan jól sikerült az első tábor, hogy azóta minden évben viszünk gyerekeket.

Idén nagy sikerélményünk volt: hét csapatból mi voltunk a második olyan, amely nem borult bele egyszer sem a folyóba, pedig egy hétig eveztünk és az evezés során épekkel mentünk együtt.

Van egy nagy tervünk a jövő évre is: az UltraBalaton mintájára szeretnénk tavasszal megkerülni a Balatont a gyerekekkel egy hétvége alatt. Váltóban, futva vagy kerekesszékkel, handbike-kal, biciklivel, rollerrel, ki mivel tudja teljesíteni. Reméljük, meg tudjuk ezt is valósítani!

Tudtok arról, mi lesz a gyerekek sorsa miután elballagnak az intézményből? Mi történik azokkal, akik nem tudják folytatni a tanulmányaikat?

A nehéz sorsú gyerekek már egy otthon töltött nyarat követően – főleg a mozgásukat tekintve – teljesen leépülve jönnek vissza. Amit mi egész évben felépítettünk, az nyáron leépül, mert sok szülő nem engedheti meg magának, hogy fejlesztéseket finanszírozzon a gyerekének, pedig nekik napi szintű fejlesztésre volna szükségük. Ha ezt nem kapják meg, nem lesznek jól, leromlik az állapotuk. Félő, hogy azokkal, akik nem tudnak továbbtanulni, ugyanez történik érettségi után. Ez az iskola tényleg a létező legjobb hely a mozgásszervi betegséggel érintett gyermekek számára! A tanári kar ötven százaléka mozgásnevelő: szomatopedagógus, gyógytornász, gyógymasszőr. Ők minden nap fejlesztik a gyerekek mozgását. Ez magánúton megfizethetetlen, kivitelezhetetlen. Minden évben mindenkire készítünk egyéni fejlesztési tervet, amelyben olyan célok szerepelnek, hogy például év végére jó lenne elérni az önállóságnak azt a fokát, hogy be tudja kötni a gyógycipőjét.

Hasznos tippek

Főzés előtt késsel hasítsuk be a gesztenyéket X-alakban, majd tegyük egy fazék hideg vízbe. A főzővízbe önthetünk egy kanál olajat, így könnyebben meghámozható! A forrástól számítva 3 percig főzzük, majd öblítsük le hideg vízben. Elég egy kicsit megnyomni, a gesztenye máris kibújik a héjból.

Sütés előtt is vágjuk be a gesztenyéket, így könnyebben meg tudjuk majd hámozni. A frissen megsütött gesztenyéket csomagoljuk 10 percre újságpapírba, ettől omlósabbá válnak.

Francia gesztenyeköret

A megfőtt puha gesztenyét áttörjük, és vajon megpárolt hagymához adjuk. Sózzuk, borsozzuk ízlés szerint, és tejszínnel elkeverjük. Húsok mellé tálaljuk, különleges őszi köretként.

Saláta gesztenyével

40 dkg gesztenyét megfőzünk, és 1 ek cukor és 1 tk méz elegyében karamellizálunk. 10 dkg bacont serpenyőben ropogósra sütünk. 2-3 újhagymát (pótolható póréhagymával) vajon megpárolunk, és összekeverjük 4 ek fehérborecettel, 1 ek mogyoróolajjal (napraforgóolajjal) és 1 tk mustárral. Sóval, borssal ízesítjük.Egy endíviasalátát és 15 dkg szőlőt megmosunk, és összeaprítunk egy nagy tálba. A gesztenyét, bacont hozzáadjuk, és az olajos öntettel meglocsoljuk.

Gesztenyeleves

Hozzávalók: 50 dkg gesztenye, 2 sárgarépa, 1 fehérrépa, 1 kisebb zeller, 3 dkg vaj, 1 liter zöldséglé, apróra vágott petrezselyemzöld, só, bors

A gesztenyéket 10 percig forrásban lévő vízbe dobjuk, és meghámozzuk. A vajban megpároljuk a zöldségeket, majd felöntjük a zöldséglével. Ezután a gesztenyével együtt 40 percig főzzük, míg minden teljesen megpuhul. Sózzuk, borsozzuk, összeturmixoljuk, és meghintjük petrezselyemmel. Forrón tálaljuk, sajtos pirítóssal a legfinomabb.

Gesztenyekrém (tortába, süteményekbe)

10 dkg mézet, 20 dkg gesztenyemasszát, 1 dl tejet, és 1 tojássárgáját habosra keverünk. Egy másik edényben megolvasztunk 3 dkg csokoládét, és 6 dkg vajjal, 1 tasak vaníliás cukorral elkeverjük, majd összevegyítjük a gesztenyés masszával.

Gesztenyés rizs (Kurigohan)

40 dkg gesztenyét egy óráig hideg vízbe áztatunk, majd meghámozzuk. 40 dkg rizzsel feltesszük hideg vízben főni a gesztenyéket, és többszöri kevergetés mellett puhára főzzük. Önálló fogásként vagy köretként tálaljuk. ( A valódi recept nem teljesen ilyen, de elkészítése így egyszerűbb és gyorsabb, az ízek pedig tökéletesen összeérnek!)

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A magyar film dinamikus fejlődését, csendesebb és zajos sikereit, hullámvölgyeit és vadhajtásait sokan sokféle társadalmi rétegből elemzik, követik, és ez így is van rendjén. Ha valaki történetileg is tájékozódva, nagyobb összefüggésekből kiindulva szeretne véleményt formálni, vagy csak akad néhány kedvenc magyar alkotása, alkotója, jól teszi, ha ellátogat a Ludwig Múzeum hiánypótló kiállítására, a Nagylátószögre. Hiszen bár a film része a kultúránknak, hírünket viszi a nagyvilágban, a filmtörténet legfontosabb vonulatai, tendenciái, fogásai csak lassan kezdenek (ha egyáltalán kezdenek) közismertté válni.

Az alapos összeállítás, amelyet a Nemzeti Filmintézet több munkatársa jegyez, részben kronologikus elrendezésű. A 19. század optikai játékszereitől indulva jutunk el az utóbbi évek magyar Oscar-nyerteseiig, részben önálló témákat is feldolgozva.

Így például a világhíres magyar animációról, a gyártás folyamatának műhelytitkairól, külföldre szakadt magyar filmesek sikereiről vagy az 1956-os forradalom hősies dokumentálásáról is fontos részleteket tudhatunk meg.

A kezdetekből fennmaradt egyik fotó például a budapesti Apolló sátormozit (eredeti megjelölés szerint: bioszkóp-színházat) ábrázolja. Az épület oldalánál parkoló cséplőgép jelenléte sem véletlen: az áramszolgáltatást hivatott biztosítani, elképzelhetően „némi” zaj és por járulékos kibocsátásával együtt. A kezdeti megpróbáltatásokat újabb nehézségek és kihívások követték. A technikai fejlődés szinte állandó, viszont a politika vagy a történelem is időről időre jelentős hatást gyakorol rá.

A kiállítás egyik legérdekesebb terme a cenzúrával foglalkozik. Mint kiderül, már a második világháború előtt is létezett az úgynevezett Országos Mozgóképvizsgálati Bizottság, amely az erkölcsösség, illetve a fennálló törvényeknek való megfelelés szempontjából felügyelte a filmek bemutatását. Köztudott, hogy a cenzúra a kommunizmus időszakában érte el a tetőfokát. Ez azt jelenti, hogy bizonyos időszakokban a gyártás szinte bármely pontján befolyásolhatták a készülő filmet akár az újraforgatásig, szocialista happy enddé téve a tragédiát. Például öngyilkosság helyett a főszereplő inkább belátja eltévelyedését és belép a téeszbe. Vagy a Puskás Ferenccel elkezdett Csodacsatár – Puskás emigrálása miatt – végül Hidegkuti Nándor főszereplésével került a mozikba.

Megkérdeztem néhány középiskolás vagy frissen érettségizett ismerősömet, fővárosiakat és vidékieket egyaránt, hogy találkoztak-e filmtörténeti oktatással a gimnáziumban.

A mozgóképkultúra- és médiaismeret nevű tantárgy neve nem mindenkinek csengett ismerősen, de volt olyan is, aki kifejezetten lelkesedett érte.

A Nagylátószög kiállításnak mint szórakoztató, egyben hasznos családi programnak csak egy hiányossága van, amely sem a múzeumnak, sem a kurátoroknak nem róható fel: az Oscar-szobrokkal sajnos tilos fényképezkedni...

(Nagylátószög – 120 éves a magyar film, Ludwig Múzeum, megtekinthető 2021. július 23-tól november 14-ig)

Fejlesztőpedagógus, óvónő és informatikus végzettsége van, dolgozott a Roma Integrációs Főosztály vezetőjeként, 2012 óta pedig társadalmi felzárkózásért felelős helyettes államtitkár először az Emberi Erőforrások Minisztériumában, majd 2019-től a Belügyminisztériumban. Vannak nők, akik igyekeznek elodázni a családalapítást, mert szeretnének továbbra is a szakmájukban érvényesülni, esetleg új területeken kipróbálni magukat. Önben voltak valaha karrierféltési dilemmák?

Mindig úgy terveztem, hogy egyszer majd anya leszek. Emellett pedig mindig is érdekelt a felzárkózás területe, a cigányság ügye, sohasem a pozíció vonzott. Utóbbiakat az élet hozta.

Családanya és feleség is. Hogyan képes munka és magánélet között megteremteni az egyensúlyt?

A rómaiaknak van egy remek szólásmondásuk: „Tedd, amit teszel!” Az én életemre lefordítva ez azt jelenti, hogy amikor otthon vagyok, akkor feleség és családanya vagyok. Nincs telefonálás vagy e-mail-olvasás, csak mi vagyunk. Nagyokat beszélgetünk, hétvégéken kirándulunk vagy bográcsozunk a kertben. Mire a Belügyminisztériumba érek, már helyettes államtitkár vagyok, és minden idegszálammal a helyettes államtitkári feladataimra koncentrálok. Nincs telefonálás és SMS-ezés a családdal. Ha én a magánéletet és a munkát elkezdeném keverni, valószínűleg nagyon kifáradnék. Régebben, amikor még a gyerekek kisebbek voltak, extrém módon maximalista voltam. Aztán az évek során megtanultam, hogy nem kell mindenáron bebizonyítanom, hogy minden szerepnek száz százalékban meg tudok felelni. Például nem dől össze a világ, és nem vagyok rossz anya attól, ha nincs mindennap meleg vacsora az asztalon.

A férje és a gyermekei hogy viselik, hogy keveset van otthon?

Öt gyermekünk van, nem mellesleg két unokám is. Már csak a legkisebb fiunk él velünk a menyasszonyával. A férjem – akivel szeptember 2-án ünnepeltük a harmincadik házassági évfordulónkat – csodálatos ember és társ. Amikor évekig otthon voltam a gyerekekkel, és vezettem a háztartást, akkor azt becsülte meg, amikor pályázati referensként dolgoztam, arra volt büszke, most pedig azt értékeli, hogy helyettes államtitkár vagyok. Mindig felosztottuk egymás közt az otthoni feladatokat.

Szerintem ezt a fajta életet, amit mi élünk, nem is lehet szerető, segítőkész társ nélkül sikerre vinni.

És marad egymásra elég idejük?

Szerencsére mindig találunk magunknak közös, minőségi időt. Manapság sokan panaszkodnak, hogy időhiányban szenvednek. Nos, miután valaki húsz percet eltöltött a Facebookon, tegye fel magának a kérdést: biztos nem lett volna húsz percem arra, hogy megigyak reggel egy kávét életem párjával? Én bármikor kelek, a férjem kel velem, csak azért, hogy legyen 10–20 percünk a kertben beszélgetni. Ezeket a bensőséges reggeleket semmiért nem cserélnénk el.

Kép

Langerné Victor Katalin családja körében

A munka – főleg, ami ennyi utazást, szervezést, feltétel nélküli szeretetet és empátiát igényel, mint az öné – előbb-utóbb megcsapolja az ember energiáit. A kiránduláson és bográcsozáson kívül mivel töltődik fel?

Két dolog van, amit szenvedélyesen szeretek, az egyik, ha sétálhatok a Duna-parton. Nem is tudnám elképzelni az életem olyan helyen, ahol nincsenek folyók. A férjemmel előszeretettel nézünk ki hazai folyótorkolatokat az online térképen, elutazunk oda, és csak bámuljuk a vizet, gyűjtjük a kavicsokat.

A másik szenvedélyem a pálinkafőzés.

A pálinkafőzés? Nahát! Ez hogy jött?

Egyszer szöget ütött a fejembe, hogy milyen jó lenne pálinkát főzni, ha már ott van nekünk a kis szőlőskertünk. Amikor ezt elmeséltem a barátainknak, csak legyintettek, mondván, ez férfiaknak való. Több se kellett nekem, csak azért is beleástam magam a pálinkakészítés rejtelmeibe. Rengeteget olvastam, beszélgettem olyan emberekkel, akik ezt régóta professzionális szinten csinálják. Egy évvel később a gyakorlatban is kipróbáltam a dolgot, mára pedig egész jól beletanultam. Az idei törköly- és cigánymeggypálinkámra nagyon büszke vagyok. A szedéstől a cefrézésen át a lefőzésig mindent élvezek, és teljesen kikapcsol. Nagyon szeretek főzni és sütni is, például szívesen készítek lángost, a közelebbi munkatársaimat is megleptem már vele. Még a nagymamám tanított meg rá, aki Katymárról származik; az a konyha, amit ő vitt, tele volt kelt tésztás receptekkel.

Szerintem én sütöm az ország egyik legjobb lángosát. De tényleg. (nevet).

A hivatására visszatérve: a társadalmi felzárkóztatás talán az egyik legnehezebb terep. Ha ugyanis az ember létrehoz egy gyerekházat, egy tanodát vagy roma szakkollégiumot, évek kellenek ahhoz, hogy az eredmények látszódjanak, a befektetett energia megtérüljön, az elvetett mag kicsírázzon.

Igen, de szerencsére mi, nők megtanultunk várakozni, türelemmel lenni. Amikor gyermekünk születik, előtte kilenc hónapig bennünk növekszik egy kis élet, így tehát pontosan tudjuk, milyen az, ha nem egyik pillanatról a másikra jönnek az eredmények. Az egészben épp a várakozás, a lelkiekben való felkészülés a legizgalmasabb. Amikor 2010-11-ben megnyitottuk az első gyerekházakat, tanodát és roma szakkollégiumot, szinte senki nem hitt bennük. Romák és nem romák nem értették, hogyan vezethet eredményre az, ha nem közvetlen pénzbeli támogatást, hanem olyan segítséget kapnak, ami generációk sorsát képes megváltoztatni.

Kép

Langerné Victor Katalin munka közben

Ma már az említett intézmények olyan működő rendszerek, amelyek romáknak és nem romáknak egyaránt természetesek, pozitív hatásuk megkérdőjelezhetetlen.

Ez kétségtelenül siker. Ezen kívül szinte minden programunkban vannak olyan személyes életutak, amelyek csodálatra méltóak.

Kiemelne egyet közülük?

Rostás Gusztávval a Képmás már készített interjút. Ő egy öcsödi fiatalember, aki sikerrel vett részt a 2011/2012-ben indult Cigány Orvosképzési Programban, utána lett a Református Cigány Szakkollégium hallgatója, s most végez a Semmelweis Egyetemen. Sokáig mélyszegénységben élt, néhány évvel ezelőtt még petróleumlámpával világítottak, szülei nem tudnak sem írni, sem olvasni. Guszti egy ilyen környezetből tört ki, amire én személy szerint nagyon büszke vagyok. A sikerhez Guszti is kellett, de ha nincs a roma szakkollégium, ezt az utat nem tudta volna bejárni, hiszen egy hátrányos helyzetű fiatal nem engedheti meg magának, hogy hozzájusson drága könyvekhez vagy hogy megtérítse a nyelvvizsga költségeit.

Csillog a szeme, amikor a cigányság sikereiről, sorsának jobbra fordításáról beszél.

A szívemen viselem a cigányság ügyét.

Nagyon szeretném, ha minél többen tudnának úgy élni ebben az országban, hogy jó benyomásuk van a cigányságról: úgy, hogy azt a benyomást közöttük szerzik.

Ön például közöttük tanult meg cimbalmozni.

Igen. Édesapám sose kérdezte meg, hogy milyenek a jegyeim, hányas vagyok matematikából, de arról mindig szívesen beszélgetett velem, hogy mi foglalkoztat éppen. Arra tanított, hogy mindig legyen valami, amiért lelkesedem. Amikor a néptánc érdekelt, megkérdezte, milyen tájegységről tanulnék táncot, amikor cimbalmozni szerettem volna, bejárta a kerületet, hogy megtudakolja, hol oktatnak cimbalmozást. Sőt, még egy cimbalmot is vett nekem egy cigány embertől. Így nyolc évig cimbalmoztam. Habár a magam korosztályában tehetséges voltam, de hol voltam én a cigány kortársaimtól?! Ámulva néztem, ahogy játszanak, lenyűgözött a tehetségük, a szorgalmuk és az alázatuk. Közéjük akartam tartozni, mert a varázslatos tudás náluk volt.

Kép

Langerné Victor Katalin roma népviseletben

Végül beláttam, hogy sosem leszek olyan jó, mint ők, és pont ezért, akkoriban szinte zokon vettem, hogy nem vagyok cigány.

„Vigyázz vele, ő cigány! Húzd arrébb a táskád, állj tőle távolabb!” – sok szülő tanácsol hasonlót a gyermekének, meg sem adva neki az esélyt arra, hogy előítéletek nélkül közelítsen a romákhoz. Az ön szülei e tekintetben milyen mintát mutattak önnek?

Édesanyám 40 évig tanított a Nemzetközi Előkészítő Intézetben, ahol afrikai, ázsiai diákoknak oktatott magyar nyelvet és biológiát. Nekem teljesen természetes volt, hogy vietnámi, kambodzsai, fekete-afrikai fiatalok között töltöm a május elsejét vagy épp az évnyitót. Egyébként, ha valaki ismeri a szüleimet, tudja, hogy a világ egyik legszerencsésebb embere vagyok, amiért hozzájuk születtem. Hitet adtak Istenben és az emberekben. Toleránsak, türelmesek, nyitottak, és hihetetlenül szeretnek élni.

Az életüket – és másokét is – ajándéknak tekintik, a kulturális és nemzetiségi különbségektől pedig nemhogy nem idegenkednek, hanem izgalmasnak tartják.

Bármerre mentünk az országban és a világban, azt tapasztaltam, sose tesznek különbséget ember és ember között, minden egyes emberre kíváncsiak, és mindenkivel meg tudták találni a közös hangot. Bízom abban, hogy nekem is sikerült ezt a mentalitást átültetnem a gyermekeim szívébe.

„Kilencvenkilenc, hát ezt nem gondoltam volna. Én csak egy maradék vagyok, mert minden szülőm, testvérem és elsőfokú unokatestvérem meghalt, de örülök, hogy még itt lehetek egy keveset” – feleli kedélyesen Jolika néni, amikor a születésnapja utáni napon meglátogatjuk pasaréti otthonában.

Régóta ismerjük, mert a nagynénim közvetlen szomszédja egy kétemeletes lakóházban. A koronavírus-járvány hazai kirobbanását követően többször bevásároltam neki, befizettem a csekkjeit. 1922. február 4-én született Csíkszentmihályon. Ízig-vérig székelynek tartja magát: Csíkszeredán, Madéfalván, Csíkszentmihályon élt a családja, többnyire földműveléssel és állattartással foglalkoztak, az édesapja viszont kereskedő volt. „A szülőfalumban volt kereskedése, jóformán mindent lehetett náluk kapni. Négy hónapos voltam, amikor édesapám meghalt, így édesanyám vette át a vas- és fűszerüzlet vezetését. Az édesapám csíkszentdomokosi, az édesanyám csíkszeredai születésű volt, tehát nem túloztam, amikor az imént azt mondtam, székelynek tartom magamat a száz kapujában is.” Ekkoriban a Csíki-medence már a Román Királyság része volt. A trianoni békediktátumot követő években számtalan magyar átköltözött „Kis-Magyarország” területére, miközben a romániai államigazgatás az elhagyott erdélyi állásokat román állampolgárokkal töltette be. „Nem volt részünk kiközösítésben, mert azok a falvak, ahol éltünk és ahova utaztunk, tiszta székely falvak voltak. Mondhatni, szinte a mai napig azok. Hogy mennyire tudtam románul kislányként? Ugyan! Amennyire a székely gyerekeket rá lehetett fogni, hogy románul beszéljenek azokban az időkben… Szóval, alig egy-egy szót” – idézi fel.

Kép

Jolika néni - Kép: Páczai Tamás

„Nyolcéves korom óta vagyok Magyarországon, akkor hoztak át a nagynénémék. Édesanyám egyik gyermektelen nővére és a férje Budapesten élt, és meggyőzték, hogy itt jobb sorsom lesz, jobb körülmények között nevelkedhetek. Igazuk lett, mert a Sacré Coeur Zárdába kerültem, vallásos neveltetést kaptam, rendszeresen jártam a Thököly úti domonkos templomba imádkozni, ahonnan alig tízpercnyi sétára, a Nefelejcs utcában laktam a nagynénimnél.” Jolika néni tizennyolc-tizenkilenc évesen dolgozni kezdett, az elsősorban villamosokat, vonatokat, hajókat gyártó Ganzban, majd a jogutódjának számító Ganz-MÁVAG Tervgazdasági Főosztályán, ahonnan később – ötvenes évei végén – nyugdíjba vonult. „Én tulajdonképpen a Ganzhoz kerültem, aztán a gyárat államosították, majd 1959-ben összevonták a tőszomszédságában álló járműszerkezeteket gyártó MÁVAG céggel. Ott éltem le az életemet, nagyon jó vállalatnak tartottam, szerettem bejárni. Hol vannak azok a szép motorvonatok, amiket a Ganz-MÁVAG készített külföldre? Tisztában vagyok vele, hogy mindennek van jó és rossz oldala, ez már csak természetes. Lehet, hogy nem leszek rokonszenves azzal, amit mondok: a nehézségek ellenére is szerettem akkor élni.” Nem lehet kérdés, hogy miért, hiszen huszonnégy évesen megházasodott és boldog házasságban élt a férjével, Heisz úrral.

„Habár a férjem bánsági sváb volt, azonos háttérrel és értékrenddel rendelkeztünk, szerettük és tiszteltük egymást. Tisztviselő volt, igazi szorgos-dolgos ember. A világháború nem rázott meg túlságosan, mert amikor az ember fiatal, másképpen fogja fel a dolgokat, mint sok-sok megpróbáltatás után, másrészről a családban nem igazán volt katona. A Nefelejcs utcai ház alatt volt a padokkal berendezett óvóhely, ha szólt a légiriadó, oda kellett lemenni az épületben lakóknak, de mivel nem volt mindenhol pince, a miénket jelölték ki a szomszédos épületek lakóinak is. A férjemmel a háború után házasodtunk össze, de sajnos hamar meghalt, mert valami baj volt a szívével.” Az 1974-es tragédia átvészelésében leginkább az 1955-ben született egyetlen gyermeke, Heisz Gábor segítette, aki a Müncheni Műszaki Egyetemen végzett és majdnem harminc évet élt német földön. „Még húszéves sem volt, amikor elveszítette az édesapját, mégis a támaszom tudott lenni. A szentendrei katolikus gimnáziumban tanult, ez a hazai egyetemi felvételiken akkoriban nem jelentett előnyt, ezért hamar külföldre került. Magam maradtam, de nem magamra, úgy hiszem, az embernek egy idő után nincsen feltétlenül szüksége társra.” A fia feleségével máig csodálatos kapcsolatot ápol, és sajátjának tekinti az asszony második házasságából származó unokákat, dédunokákat is. A világért se tenne különbséget a négy unokája, három dédunokája között.

Kép

Jolika néni - Kép: Páczai Tamás

A horgászat, amely időskorában mentsvárként szolgált az özvegységben, eredetileg a férje szenvedélye volt, de ő is hamar megszerette. Még mindig megvan a horgásztanyájuk, amit Szigetszentmártonban vettek, a fiát „jóformán pici korától” vitte magával oda és gyakran onnan járt be a vállalathoz – másfél-két órát tömegközlekedett, vagy valaki a családból befurikázta autóval, mert Jolika néni sosem vezetett. „Szerettem ott lenni” – jelenti ki határozottan. „Gyakran horgásztam magam is. Kedvenc halam sosem volt, de igazi halfőzésben gyakran volt részem, mert a dunai halak remek alapanyagnak bizonyultak. Van olyan szomszédom, akivel egy hónap differenciával egyidős vagyok, ő még kijár horgászni” – jegyzi meg nevetve, hozzátéve, hogy ő a koronavírus miatt sem idén, sem tavaly nem járt a telken, pedig 2019-ig évente többször kivitte a fia.

Szemüveg nélkül is jól lát, de a hallása megromlott az utóbbi két-három évben. Vírusoktól egyáltalán nem tart, mint mondja, már élt eleget, és tudja, hogy a Jóisten nem hagyja szenvedni. Idővel megértette a maszkhordás és távolságtartás fontosságát, de a szomszédasszonyaival gyakran kártyázott tavaly, és a fia nyár óta minden reggel és este felkeresi. Együtt járnak vásárolni, és nevetve közli: a pasaréti templomba is „kísérettel” megy. Szellemileg teljesen fitt, sokat olvas és sok rejtvényt fejt, de egyre feledékenyebb. Nemrég megkapta a koronavírus elleni oltóanyagot, így semmi sem tántoríthatja el attól, hogy egészségben tölthesse be a századik életévét. Persze, ünneplést nem akar, ezt már az idei születésnap alkalmával kikötötte. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. májusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>