Ha az ember felszáll a Szeged felé induló vonatra a Nyugati-pályaudvaron, Ceglédtől délre változatos tanyák sokaságát figyelheti meg az ablakból. Egyes becslések szerint ma közel kétszázezren élnek tanyán Magyarországon, de volt idő, hogy ennek négyszeresére rúgott a tanyasiak lélekszáma. „Nehéz pontosat mondani, mert a népszámlálási adatok csak a külterületi lakóingatlanokban élőket tartják számon. Ide tartozik a tanya mellett a szőlőhegy, a major, a bányászlakások, elhagyott őrbódék és a cigánytelepek is. Közel 300 ezer ember él ma ilyen helyeken Magyarországon” – magyarázza Pintér János tanyakutató, a Szegedi Tudományegyetem doktorandusza, aki szűkebb pátriája, a ballószögi tanyavilág átalakulásából írta a szakdolgozatát, és jelenleg is a Kárpát-medence rurális településformáit kutatja.

Az alföldi tanyák története sok száz éves múltra tekint vissza. A török hódoltság alatt az alföldi aprófalvas településhálózat elpusztult. A népesség a mezővárosokba menekült, az állataikat viszont a kihalt település helyén maradt pusztákon legeltették, ahol téli átmeneti szállásokat alakítottak ki – ennek emlékét őrzik a -szállás végű településnevek. A törökök kiűzése után a gazdák visszavették a termőföldeket a természettől, és földművelő tevékenységükhöz ideiglenes ingatlanokat, tanyákat építettek, ahová rendszeresen kijártak a környező városokból. Aztán lassacskán a tanya vált tulajdonosaik állandó lakhelyévé, de nem szakadt meg a szoros kapcsolatuk a külvilággal: a család életerős fiataljai általában a tanyán tevékenykedtek, az idősebbek pedig a városokba vonultak vissza. Erős, összetartó közösség, szilárd identitás jellemezte az egyes tanyarendszereket.

„Ez az évszázados történet különbözteti meg a tanyát a világ más tájainak szórványtelepüléseitől, egyben ez teszi hungarikummá az alföldi tanyát.”

A szocializmus sem a magántulajdont, se az erős identitást nem tűrte, és igyekezett mindent megtenni a tanyák ellehetetlenítésére. Külterületi építési tilalmat vezettek be, nem fejlesztették sem az út-, sem a közműhálózatot, és a sajtóban is folyton negatív színben, felszámolandó társadalmi problémaként ábrázolták a tanyát. „Utóbbinak annyi alapja van, hogy a 20. század derekáig, egészen az 1945-ös földosztásig sok olyan ember került ki a szórványba, akinek sem a tudása, sem a kultúrája nem volt meg a tanyasi élethez, és semmilyen, vagy csak nagyon kevés szállal kötődtek az anyatelepüléshez. Ők valóban elszegényedtek, perifériára kerültek” – jegyzi meg Pintér János.

A tanyai életben alapvető fontosságúak a szociális kapcsolatok. Bár több száz méter távolság is lehet az egyes lakóépületek között, a szomszédok odafigyelnek egymásra, számontartják egymást. „Én is minden hétvégén hazamegyek a szüleim tanyájára, de másokhoz is jár a rokonság, tartják a kapcsolatot a világgal, nem szigetelődnek el. Az újonnan beköltözőknek azonban nehéz dolguk van: ha nincsenek a tanyához kötődő rokoni kapcsolataik, akkor nem nagyon fog senki rájuk nézni, így könnyebben érezhetik úgy, hogy a világ végére kerültek” – teszi hozzá.

Kép

Kép: Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark, Bagdán Zsuzsanna

Mint mondja, alapvető fontosságú a helyi civil szervezetek szerepe, akik igyekeznek megőrizni a tanyai identitást, a település múltját. Meglepő módon sok esetben a városból kiköltöző értelmiségiek karolják fel a települési identitás ügyét. A ballószögi tanyavilág például a szőlőnek köszönheti a létét, ezért is kiemelt esemény a helyi szüreti fesztivál. „Ezeket nem szabad abbahagyni. Igyekezni kell a külterületi lakosságot bevonni a programokba, folyamatosan gondolkodni kell azon, hogyan tudnánk még inkább mozgósítani az embereket. Szükség van közösségre, közös identitásra, mert ez tartja egyben a tanyavilágot, megóvva attól az embereket, hogy elmagányosodjanak. Fontos, hogy ne legyenek közömbösek a múltjuk, jelenük és jövőjük iránt, tudatosuljon bennük, hogyan kapcsolódnak ők mindehhez, mi értékes számukra a tanyavilágban, hogyan tudják azt a jövő számára átmenteni” – mondja Pintér János.

A tanyán néha igenis nehéz az élet, de akik ott laknak, nem cserélnék el azt semmi másra. Büszkék az önállóságukra, a teherbírásukra és a szabadságukra.

„Sok városi ember ódzkodik a tanyai élet gondolatától is, mert nem tudja elképzelni, mit is csinálhatna ott. Kevés, rossz minőségű út, nincs internet, közmű, csatorna… Pedig nem feltétlenül rosszabb a tanyavilág, de ott mások az értékek, másban kell meglelni a szépséget. Én nem tudom elképzelni, hogy a fővárosban éljek, nekem hétről hétre kell, hogy visszamenjek a pörgésből a tanyavilágba. Kell az a tér, az a közeg, hogy ki tudjak kapcsolódni, kimenjek megetetni a libákat, összeszedjem a tojást. Ezek az apró dolgok teljesen feltöltenek” – vallja meg Pintér János.

Ballószög és a települést körülvevő tanyavilág sok szempontból kivételes. Az öt ballószögi tanyakörzetből egy-két olyan van csak, amely megőrizte régi, szórt tanyás arculatát. A Kecskeméthez közelebb eső részeken azonban sorra bújnak ki a földből a tájjal nem harmonizáló, amerikai stílusú családi házak. „A tanya mindig alkalmazkodott a környezethez. Olyan térszerkezettel hozták létre, ahogy a természetföldrajzi tényezők engedték: például a tanyasorok a folyómedrekkel párhuzamosan, folyásirányban jöttek létre, a Homokhátságon pedig – a homokfúvás elleni védekezés miatt – az uralkodó széliránynak megfelelően, északkelet-délnyugat irányú fekvéssel alakították ki a tanyákat a homokdűnék magasabb térszínein. A modernkori külterületi lakóingatlanok teljes mértékben figyelmen kívül hagyják a természetföldrajzi tényezőket, oda húzzák fel őket, ahová a megrendelő kéri. Az ilyen »tanyák« nem tekinthetők hungarikumnak.

Kiköltöznek a városiak, akik látják a médiában, milyen a vidéki idill, elhatározzák, hogy tanyasiak lesznek, de ők mást gondolnak a tanyáról, mint ami az valójában.

Ennek ellenére próbálják megvalósítani azt a tanyaképet, ami az ő fejükben él, és ha van pénzük, sikerül is nekik, ám az el fog ütni a valódi tanyai értékektől, és hosszú távon megváltoztatja a tanyakörzet jellegét” – hívja fel a figyelmet a kutató.

Kép

Kattintson a képgalériáért! - Ballószögi tanya, kép: Pintér János

Azonban tanya nem csak az a nádfödeles, vályogfalú épület lehet, amelynek a vesszőseprűvel felsöpört udvarán aprójószág kapirgál, és amelynek lakói kizárólag gazdálkodásból élnek. Már csak azért sem, mert a tanyai tevékenységek tartalma mindig is változott az évszázadok folyamán. Mára például elmondható, hogy vannak mezőgazdasággal foglalkozó tanyák, és agrárinnovációkat is termett a magyar tanyavilág – gondoljunk csak az első bejegyzett, magyar nemesítésű batátára, az Ásotthalmi-12-re. Mégis egyre kevesebb tanyasi ember él mezőgazdasági tevékenységből, és ennek közvetve a klímaváltozás is oka.

Jelentések szerint a Duna–Tisza köze lesz az éghajlatváltozás első áldozata Magyarországon, és hamarosan félsivataggá alakul majd át a táj.

A szárazság egyre drágábbá teszi a növénytermesztést (hiszen nőnek az öntözés és a növényvédelem költségei), a terményeket azonban csak nagyon nyomott áron lehet eladni. Pintér János szerint a tanyasiaknak nyitniuk kellene az olyan progresszív tevékenységek felé, mint a falusi turizmus vagy a biogazdálkodás, az utóbbival szemben azonban sokaknak vannak fenntartásaik: múló hóbortnak látják.

„A tanya folyamatosan keresi önmagát, de úgy látom, ebben a tanyán végzett tevékenység másodlagos. Lehet, hogy a tanyai népesség a szolgáltatásokban fogja az önazonosságát megtalálni. A legfontosabb, hogy a lakosság is tekintse értéknek a tanyát, a tanyai identitást, és tegyen a települési környezetért” – foglalja össze Pintér János.

A cikk a Képmás magazin Hat hungarikum sorozata részeként jelent meg. A magyar tanyavilágról szóló, kapcsolódó novellát a Képmás magazin 2021. októberi lapszámában találja.
A sorozat többi darabját itt olvashatja el: Hungarikum sorozat.

A cikk megjelenését támogatta:

– A kislányotok érkezését várjátok. Hogy vagytok? 
Nóri: Izgatottan várjuk Abigélt, ez most bearanyozza a napjainkat. Mindketten online dolgozunk, így a pandémia szerencsére nincs komoly hatással a munkánkra, de őszintén együttérzünk azokkal, akik nehéz helyzetbe kerültek miatta. A mentális betegségekkel küzdők száma is gyarapodott, így klinikai szakpszichológusként igyekszem minél több ember számára segítő kezet nyújtani. 
Ricsi: Egy turisztikai vállalkozásom van, ami egyelőre pihen, viszont 2010 óta profi pókeres vagyok és a vírushelyzet idején elkezdtem újra foglalkozni vele. Jelenleg ez a főállásom, mellette pedig van egy növényházam, ugyanis hobbiszinten nagyon szeretek kertészkedni és mezőgazdasági munkákkal foglalkozni. 

– Hol és hogyan keresztezték egymást az útjaitok? 

Ricsi: 2015-ben sajnos széthullott a családom, ezt követően találkoztam Jézussal és megtértem. Ekkor egy új, bibliai alapokon nyugvó életet kellett felépítenem, amelynek része volt az is, hogy 2017 novemberében részt vettem egy keresztény társkereső konferencián, Vajtán, amely 30-50 keresztény ember találkozását tette lehetővé.

Különböző játékos feladatokkal, éjszakai kirándulásokkal, csoportos foglalkozásokkal és könnyed beszélgetésekkel telt ez a két nap. Itt ismertem meg életem párját, Nórit. 
Nóri: Jómagam is nagyon vágytam már arra, hogy találkozhassak azzal a férfival, akit Isten nekem szánt, korábban is szerettem volna jelentkezni erre a társkereső eseményre, viszont mindig közbejött valami. Ezen alkalomra aznap volt a jelentkezési határidő, amikor én épp egy dugóban várakoztam két település között – megszökött egy rab, akit üldöztek a rendőrök. Átnézték az ott várakozó autókat – köztük az enyémet is –, nekem pedig a várakozás perceiben lett annyi időm, hogy jelentkezzek. Sikeresen beregisztráltam, közben a rablót elfogták. Az unokatestvérem találta meg, aki nyomozó (nevet). Isteni közreműködésnek éltem meg, hogy végül nem szalasztottam el ezt a lehetőséget. 

– Azonnal elkezdtetek érdeklődni egymás iránt? 
Nóri: Igen. Láttam Ricsin Krisztus szeretetét, és ez volt az első, ami megfogott benne. Van két gyermeke, akikre nagy áldásként tekintek, és rögtön a szívembe zártam őket. Ami eleinte egy kis aggodalomra adott okot, az a távolság volt, ugyanis én szegedi vagyok, ő pedig jászberényi, viszont hamar kiderült, hogy ez nem fogja akadályozni a találkozásokat. 
Ricsi: A konferencia után Nóri kezdeményezte a beszélgetést. Nagyon szerettem volna őt megismerni, viszont nem akartam erőszakos lenni, ezért megvártam, amíg ő jelentkezik. A beszélgetéseink során egyre inkább megkedveltem. 
Nóri: Megbeszéltük, hogy januárban találkozunk, viszont nekem még volt egy vizsgám előtte Pécsett. Estére értem a városba, már nagyon készültem az egész éjszakán át tartó tanulásra, ugyanis az egyik legnehezebb vizsgámról volt szó. Megálltam kávét venni, de az autó abban a pillanatban megadta magát és lerobbant. Nagyon rosszul érintett, aggódtam, hogy hogyan intézem majd a szervizelést, miközben vizsgázom. Akkor írt rám Ricsi, hogy épségben megérkeztem-e Pécsre, majd fel is hívott, ahol kelletlenül ugyan, de elmeséltem neki, hogy mi történt. Nem szerettem volna panaszkodni, de nem is kellett: érezte a hangomon az aggodalmat. 
Ricsi: Felajánlottam neki, hogy másnap majd az egyik Pécsett élő ismerősöm segítségét kérem, ám valójában már érlelődött bennem a terv, hogy miként mentem majd ki őt ebből a szorult helyzetből. 
Nóri: Másnap reggel fél 8-kor Ricsi megjelent a szállásom előtt, 4 és fél óra volt az út. Nagy boldogságomban a nyakába ugrottam, megöleltem, és lovagias tettéért meghívtam őt egy jó szegedi halászlére. 

– Akkor innentől már nem volt megállás? 
Ricsi: Bevallom, nem lassítottunk a tempón (nevet). Már január végén úgy éreztem, hogy megtaláltam Nóriban a társamat, de még nagyon fiatal volt a kapcsolat, így kissé bizonytalan voltam, nehogy túl rámenős legyek. Viszont éreztem rajta, hogy ő is hasonlóképpen érez, így február végén Jászberényben elvittem vacsorázni és a folyóparti sétányon, egy csodálatos, hangulatos estén feltettem neki a nagy kérdést. 
Nóri: Életem legcsodálatosabb pillanata volt, végigzokogtam a lánykérést örömömben.

Elmondta nekem, hogy vigyázni szeretne rám, Isten szeretetét szándékozik képviselni és kitart majd mellettem egy életen át. Mindig is nagy vágyam volt, hogy egy olyan férjem legyen, akiben Isten szeretete ténylegesen munkálkodik, Ricsi pedig pont egy ilyen ember.

Érte annak idején sokat imádkoztam, és ezek az imák meghallgatásra találtak. Körülbelül tíz évvel ezelőtt épp Vajtán üldögéltem a lépcsőn és az alábbi ige érkezett meg hozzám: „Ott vert sátrat a napnak: mint a vőlegény, lakából úgy kel fel, s ujjong, akár a hős, aki megfutja pályáját” (Zsolt 19.6). Tényleg így történt. Ricsi hajnalban szeretett futni, és azon a társkereső konferencián Vajtán, a szobájából kilépve is éppen futni indult. Így szó szerint az történt, ami az Istentől kapott ígéretben volt. 

Kép

Kép: Benák Tünde fotográfus / Lily Gardrobe

– Elvesztettétek az első kisbabátokat. Hogyan éltétek meg ezt a fájdalmat? 
Nóri: Amikor visszatekintek az eddigi életemre, látom, hogy az egészségi állapotomat sok próbatétel érte, amelyekből Isten végül mindig meggyógyított. Érintetlenül léptem a házasságba Ricsivel, ezt egyáltalán nem érzem szégyennek, sőt, áldásnak élem meg, hogy nem mértem őt másokhoz a múltamból. A szexuális életem kezdetén felkerestem a szülész-nőgyógyászomat, aki úgy látta, hogy több egészségügyi akadálya is van a teherbeesésemnek.

Gyakorlatilag meddőnek nyilvánítottak, mégsem szűnt meg bennünk a remény és a hit, hogy egy nap szerelmünk gyümölcse megfoganhat. Tavaly év elején tudtam meg, hogy várandós vagyok, emlékszem, sírtam a boldogságtól.

Ricsi: Azért imádkoztunk, hogy Isten küldjön nekünk a mennyből egy babát, akit felnevelhetünk, szerethetünk és támogathatunk életünk végéig. Amikor megtudtuk, hogy imáink meghallgattattak, mindennap beszéltünk hozzá és hálát adtunk érte. 

– Sajnos mégsem érkezett meg hozzátok a kisfiatok… 
Nóri: Húsvét után, egyik éjszaka elkezdtem vérezni. Bementünk a kórházba, ahol megállapították, hogy már nincs szívhang. 12 hetes terhes voltam akkor, és nem vetéltem el, ezért egy műtét következett, amely során eltávolították a magzatot. Kellett némi idő, hogy feldolgozzuk, hogy ez egy tisztító műtét, hiszen a baba sajnos már nem él. Amikor arra gondoltam, hogy a méhem egy babaház, amelyet ki kell takarítani ahhoz, hogy a következő gyermekünk majd beköltözhessen oda, az segített a gyász feldolgozásában. 
Ricsi: Hiszem, hogy azt a pici időt, amit a kisbabánk velünk töltött, szeretet ölelte körül. Mi nem látjuk, ahogy felnő, viszont tudjuk azt, hogy Jézus gondoskodik róla. Ez a bizonyosság megnyugtatja a szívünket. 

– Gondolkodtatok a miérteken? 
Nóri: A lelkem mélyén úgy érzem, hogy vannak olyan élet­események, amelyekre nincs magyarázat, viszont Isten elkérte a bizalmunkat és a hitünket, mi pedig őszinte szívvel átadjuk ezeket neki. Találgathatnánk, hogy ő így mentette meg a babánkat valami rossztól itt a földi létben vagy beteg volt és ekképp akarta megóvni őt, viszont arra jutottam, a hitben járás lényege a feltétel nélküli bizalom felé. Nem kell értenünk, hogy mi miért történik és nem baj, ha nincs meg mindenre a válasz. A kisfiunk a mennyben boldog, a kislányunk pedig a Földön lesz az. 
Ricsi: Jelenleg Abigélt várjuk. Alakítgatjuk a kis kuckóját, és nagyon élvezzük ezt a fészekrakó időszakot. Úgy vágyjuk szeretni őt, ahogy Isten szeret minket: önzetlenül. Nem számít majd, hogy mit tesz, mindig is a mi kincsünk marad, és a legjobbat akarjuk majd neki. Ahogy a tékozló fiút várta az apja, úgy van mellettünk Isten is, aki arra vár, hogy válaszoljunk a hangjára, keressük őt és hazamenjünk hozzá. Számomra ez az igazi apai szeretet, és minden vágyam, hogy ilyen apává váljak! 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. májusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A cikk támogatója a Média a Családért Alapítvány.

Kim Wall neve nem mindenki számára ismerős, de amikor szóba kerül, hogy őt gyilkolta meg a dán szörnyeteg a tengeralattjárón, többeknek összeszorul a szíve. Pedig valójában nem áldozatként kellene emlékeznünk rá, hanem kiváló újságíróként, aki lebilincselő riportokat írt. Emberi történeteken keresztül tette életszagúvá a külpolitikát, cikkeit áthatotta a jóakarat és az empátia. Zseniális tehetség volt, aki minden lehetőséget megragadott, sok újságíró számára példaképként szolgált.

A gyilkosság, amely sokkolta a világot

Amikor megtudtam, hogy Peter Madsen brutálisan meggyilkolta a harmincéves Kim Wallt, miközben az újságírónő riportot akart vele készíteni, felnőtt létemre napokig csak világosban tudtam elaludni. Egyre csak arra gondoltam, milyen sokszor mentem el az interjúalanyaim házába, beszélgettem velük kettesben, mit sem sejtve arról, hogy pár ezer kilométerrel arrébb egy tehetséges kollégát riportkészítés közben kínoztak halálra. Akkoriban sokat gondoltam arra, hogy az élet milyen igazságtalan, hiszen Kim bejárta a fél világot – volt Haitin, Észak-Koreában, háború és válság sújtotta övezetekben –, mégis egy veszélytelennek tűnő sztori, amolyan „kis színes” megírása közben, egy fejlett skandináv országban ölte meg egy helyi híresség. Egy elmebeteg feltaláló, aki saját kezűleg rakta össze a tengeralattjáróját, ahol megkínozta, megölte, majd feldarabolta az újságírót, hogy kiélhesse beteges szexuális fantáziáit. Peter Madsen azt hitte, elég okosan megtervezte a gyilkosságot ahhoz, hogy megússza a büntetést: a maradványokat a vízbe dobta, a tengeralattjárót elsüllyesztette, a rendőrségnek pedig először azt hazudta, hogy Wallt már a „baleset” előtt kitette a tengeralattjáróból. Kim megcsonkított teste azonban a felszínre került, és hiába adott elő Madsen több történetet is, a nyomozók rájöttek az igazságra, és letartóztatták a szörnyeteget.

A koppenhágai bíróság bűnösnek találta a feltalálót, ezért 2018 áprilisában életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte.

A börtön mint társkereső

Az eset évekkel ezelőtt történt, Madsen most mégis újra bekerült a világsajtóba, mert a rácsok mögött űzött aktív szerelmi élete még a dán politikusokat is kiakasztotta. A BBC szeptemberben arról írt, hogy a húszéves Cammilla Kürstein elismerte, hogy beleszeretett Madsenbe. Több évig leveleztek és telefonálgattak egymással. A skandináv híroldalak információi szerint Kürstein egyszerre hátborzongatónak, lenyűgözőnek, veszélyesnek és vadnak érezte a gondolatot, hogy akár ő is írhat a gyilkosnak a Herstedvester börtönbe. Cammilla számára állítólag valódi adrenalinsokkot jelentett, amikor feladta a levelet, és az még a korábbinál is nagyobbat, amikor választ kapott rá. A szülei tiltása ellenére egyre gyakrabban léptek kapcsolatba, Cammilla megszállottá vált.

A hírekből egy kétségbeesett, figyelemhiányos, unatkozó lány képe rajzolódik ki, aki dacol a szüleivel, és aki attól érzi magát különlegesnek, hogy azt hiszi, sokat jelent egy szörnyetegnek.

Persze nem ő az egyetlen beteges rajongója Madsennek, hiszen az elítélt tavaly meg is nősült, feleségül vette a harminckilenc éves orosz Jenny Curpent. 
A BBC cikkében Nick Haekkerup dán igazságügyi miniszter ősszel úgy nyilatkozott, hogy meg kell akadályozni az ilyen jellegű kapcsolatok létrejöttét. Majd hozzátette, hogy az elítélt bűnözők „nem használhatják a börtöneinket randevúközpontként vagy médiaplatformként, hogy dicsekedjenek a bűneikkel. Utálatos példákat láttunk az elmúlt években, amikor utálatos bűncselekményeket elkövető foglyok kapcsolatba léptek a fiatalokkal, hogy elnyerjék együttérzésüket és figyelmüket" – mondta.
Maria Ventegodt, a Dán Emberi Jogi Intézet munkatársa a BBC -nek azt nyilatkozta, hogy a szervezet a következő hetekben megvizsgálja az elítéltek kapcsolattartásának korlátozására irányuló intézkedéseket. Dánia jobboldali ellenzéke a parlamentben már jelezte, hogy támogatja a törvényjavaslatot, amely várhatóan 2022 elején léphet hatályba.

Akik szörnyekért rajonganak: a hübrisztofilek

A The Sun néhány hónappal ezelőtt cikkezett Madsen és Jenny Curpen „kapcsolatáról”, ebből kiderül, hogy a nő a Facebook-oldalán írt arról, hogy 2018-ban kezdtek ismerkedni a neten, miután Madsent elítélték, később pedig személyesen is találkoztak a börtönben. Curpen 2020. január 12-i bejegyzésében arról ömlengett, hogy a férje szörnyű bűnt követett el, amiért meg is bűnhődik. Ugyanakkor a nő szerencsésnek érzi magát, hogy egy ilyen „szép, okos, tehetséges, empatikus” ember lehet a párja. Szerinte Madsen szintén áldozata a saját tettének, és az, hogy életben maradt, számára is büntetés.
Számunkra viszont az a büntetés, hogy ilyen gondolatokat is olvashatunk a Kim Wall-ügy kapcsán. Ilyenkor dühösen, elkeseredve teszi fel magának a kérdést az ember: hogyan érezhet így bárki egy szörnyeteg iránt, aki embertelen tettével az egész világot sokkolta?

A diagnózis megnevezése a hübrisztofília, amit a pszichológiában parafíliaként, azaz nem szokványos, rendellenes szexuális viselkedésként tartanak számon. A parafíliának ez a típusa többnyire nőkre jellemző, akik valamely okból kifolyólag a kegyetlen bűnözők iránt éreznek vonzalmat.

A Psychology Today cikke szerint kétféle hübrisztofil létezik. Az aktívak közös bűnelkövetésről is fantáziálnak, a Cammillához hasonló passzív hübrisztofilek viszont nem kívánnak bűncselekményekben részt venni, de szexuálisan vonzódnak a bűnözőkhöz.  Vannak olyan szakértők, akik úgy vélik, hogy ezek a nők téveszmések, és megpróbálnak kifogásokat találni arra, amit a bűnöző tett. A kapcsolattól különlegesnek érzik magukat, és úgy gondolják, hogy bár szerelmük sok embert megölhetett, nekik biztosan soha nem ártana. Gyakran vallják, hogy megváltoztathatják a szeretőjüket, és a megmentő szerepéről fantáziálnak. A cikkben arról is írnak, hogy vannak olyan lányok – sok köztük a tizenéves –, akik olyan társat akarnak találni, aki megfelel a „rosszfiúképnek”, mert izgalmasnak, vadnak látják ezt a típust. A szakértők szerint azok a nők, akik nem jönnek ki a „rosszfiú-berögződésből”, könnyen hübrisztofilekké válhatnak, ami odáig fajulhat, hogy a szexuális kielégüléshez hírhedt, elítélt bűnözők figyelmére lesz szükségük.

Az emberek kényszerből, kalandvágyból, sokfajta okból vándorolnak határokon, sőt egész kontinenseken keresztül, ezért mára jól ismert a kulturális sokk jelensége is. Amikor bekerülünk egy vadonatúj közegbe, és elveszítjük tájékozódási képességünket, nem tudunk kommunikálni, elbizonytalanodunk, nem értjük az ottani élet játékszabályait… akkor ránk törhet az idegenség érzete: „én nem tartozom ide! Nem ide tartozom! Haza akarok menni!” Az azonban, hogy egy nemzeten, városon, vagy akár utcán belül létrejött párkapcsolat, házasság feszültségeinek is hasonló lehet az oka, nem jut eszünkbe. A konfliktust, a rossz érzést ráterheljük a másikra, „…az a baj, hogy őneki már csak ilyen a természete, meg kéne változnia!” Pedig mindkét félnek lehet honvágya az otthon után, amelyben addig élt.

Nézd meg az anyját…

…aztán apját, testvéreit, nénikéjét, keresztanyját, házukat, udvarukat, fiókjaikat, tányérjukat, ünnepeiket, mindent! Egy párkapcsolatnál hosszú ideig a szerelem kezdeti, mindent beburkoló áldott ideje gyakran kifejezetten vonzónak láttathatja az ismeretlen szokásokat. Gyakran csak később – amikor megtapasztaljuk, ez nem egy turistaút, ez az állandó otthonunk – esünk kétségbe a társunk tulajdonságaitól, mindattól, amit ő otthonélményként családjából hozott. Nem kell ahhoz egy zulu törzsfőnökhöz nőül menni, hogy különbözzünk, például fizikális szükségleteinkben.

Ízek, szagok, ételmennyiségek, alvási feltételek, lakáshőmérséklet, korán/későn kelés, családi zajszint, testi érintkezés, piszok és rendetlenségküszöb – megannyi terület, ahol nagyon is különbözhetnek az igényeink.

Egy férfi egyszer így fakadt ki: „Akkor váltam először lelkileg otthontalanná, amikor láttam, hogy a feleségem beleeszik a lábosba. Nálunk ez otthon szigorúan tilos volt.” Ilyenkor családi „bevándorlóként” azt érezzük, hogy „nem egy nyelvet beszélünk”.

Felemás megoldások

Identitásunk nagy részét azok az értékek adják, melyek velünk együtt nőnek fel. Egy családi kultúrsokk folyamatában megszokott értékrendünk akár teljesen megkérdőjeleződhet: „Korán kelek, egész nap dolgozom. Erre jönnek nekem azzal, hogy kinek akarok ezzel megfelelni. Hát nem is értettem a kérdést! De azt mondják, ne legyek munkamániás. Engem viszont arra neveltek, hogy állandóan csináljak valamit. Most akkor hogyan kell élni?” Mit tehetünk, ha kínzóan felszaporodnak az idegenségélmények? Megoldási kísérleteink is hasonlíthatnak a nemzetek közötti kultúrsokk megoldásaihoz.

A legegyszerűbb, a „hazamegyek a mamához”. Ez hasonlíthat egy turistaútról való hazameneküléshez. Kész, vége, visszatértünk a jól ismert rendbe. Az ÉN visszatért külsőleg vagy lelkileg az eredeti MI-hez. Választhatjuk, hogy az asszimiláció útjára lépünk. Mint egyfajta „kisebbség,” nyom nélkül beolvadunk. Párkapcsolatban ilyenkor erőfölényről van szó: asszimilálódás esetén valamelyik fél egyértelműen veszít. Lehet, hogy a szerelmi köd idején minden jó, amit a másik mond, de egy idő után ebből komoly alárendelődés születik. És mindig egy irányba. Ilyenkor a „MI” voltaképpen azt jelentheti: „TE.” Szegregáció esetén nagyon is megtartjuk egyéni vonásainkat, de peremre kerülünk: elkülönülünk, falakat építünk. A magányos farkas nem érzi magát otthon a családban, és a családtagok sem körülötte. Ilyenkor nincs is „MI”, csak „ÉN” és „TI”, rosszabb esetben. Nagyon vonzó megoldásnak tűnik manapság a „multikulti”. Élni és élni hagyni. Templom, mecset, vegaétel, sertéspörkölt...

Én színház, te fitnesz, én barátok, te családod, én Balaton, te Thaiföld. Én itt, te ott. Nem egymással, hanem egymás mellett élünk, igazából nem tartozunk össze. ÉN és TE.

Kék+sárga=zöld

Egy sikeres házasságban el kell bizonyos mértékben hagynunk az eredeti „otthonélményt,” annak ízeit, értékeit, szokásait, törvényeit. Nem azért, hogy asszimilálódjunk, és a párunkét vegyük át, vagy önmagunkét tegyük etalonná, hanem, hogy integrálódni tudjunk. Bele kell adnunk a közösbe azt, ami jó, ami érték, ami hasznos, anélkül hogy egyedül érvényesnek kiáltanánk ki. Így aztán el is veszítünk belőle.

Ez hosszú, keserves munka: dialógus, egyeztetés, tervezés, küzdelem, megbeszélés, őszinteség, elviselés, kipróbálás, gyakorlás. Veszekedés, sírás, nevetés, veszteség, nyereség. Idő és türelem.

„Először keményen huzakodtunk, veszekedtünk, aztán elkezdtünk engedni. Aztán cseréltünk egy ideig. Most legyen úgy, ahogyan te szereted, most úgy, ahogyan én. Ez már nagyon nagy lépés volt. Odaadóan jött velem túrázni, én meg rettenetes erőfeszítéssel tanultam a sakkot. Egyszer könyvre költöttünk, egyszer digitális kütyüre. Hősi idők voltak! Amikor megszületett a kisfiunk, akkor viszont rájöttünk, ez nem megy tovább, hiszen egy gyerekkel nem lehet azt csinálni, hogy most apa akarata, most anya akarata legyen. Rákényszerültünk, hogy valami újat, közöset hozzunk létre. A karácsonyunk, a nyaralásunk, az életstílusunk, az most már se nem a páromé, se nem az enyém. Valami más jött létre az évek alatt. Mint amikor a kék meg a sárga színt összefolyatod, és zöld lesz. Benne vagyunk mindketten. Ja, és Balázska is.”

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Az élettörténete nagyon leegyszerűsítve így foglalható össze: 1897-ben egy középosztálybeli, New York-i családból indult, kamaszlányként sokat olvasott, és nagy együttérzéssel fordult a nehéz sorsú emberek felé. Ez az érzékenység elvezette őt a női egyenjogúság mozgalmához, majd egyetemistaként a szocializmushoz, a kommunizmushoz, végül 30 évesen a római katolikus egyházba, ahol egyik alapítója lett a katolikus munkásmozgalomnak. Ami pedig töretlenül jellemezte egész felnőtt életén át: a pacifizmus, a háború minden fajtájának elutasítása.

Egy lány, akit érdekeltek a szegények

Szülei felszínes vallásossága az episzkopális egyházban nem adott neki elég muníciót az erős istenhithez, nagyobb hatást gyakoroltak rá azok a mozgalmak, amelyek a hátrányos helyzetű emberek felemelését tűzték ki célul. Zsigeri fájdalmat és ellenállást váltott ki belőle a szegénység, a munkanélküliség, a sztrájkokra kényszerítő rossz munkakörülmények, az emberi együttélést ellehetetlenítő gyűlölet. Békepártisága és szimpátiája a munkások iránt a szocialisták, anarchisták körébe sodorta: egyetemistaként belépett a szocialista pártba, húszévesen már baloldali lapoknak írt. Ekkoriban a baloldali fiatal értelmiségiek bohém, szabados életét élte, amelynek az eredménye néhány romboló szerelmi kapcsolat és egy abortusz lett („élete legnagyobb tragédiája”, ahogy később visszaemlékezett rá). Innen, a legmélyebbről azonban már lassan felfelé vezetett az útja. Kommunista baráti körének egy ideig tagja volt a később híressé vált drámaíró, Eugene O’Neill is, akihez hasonló lelki keresés jellemezte. Érezték, hogy valahogy kevés mindaz, amit a marxizmus nyújtani tud világmagyarázatként, és mindkettőjüket foglalkoztatta Isten léte. Egyik társuk öngyilkossága aztán végképp eltávolította Dorothyt a csoporttól. Életének ezt a korszakát írta meg „A tizenegyedik szűz” (Eleventh Virgin) című regényében (1924), így összegezve addigi élete, egyben a kortárs „emancipált” nők egyik fő tanulságát: „Azt hittem, hogy szabad és emancipált fiatal nő vagyok, és rájöttem, hogy egyáltalán nem vagyok az. A szabadság csak egy modern ruha, egy új csapda, hogy mi, nők eljátsszuk, hogy megkaphatjuk azt a férfit, akit csak akarunk.” Első önéletrajzi regényét később nagyon rossz könyvnek nevezte, mégis sok pénzt kapott a megfilmesítési jogaiért, amin vett egy tengerparti házat Staten Islanden, New Yorkban.

Dorothy Dayt olyan hatások közelítették a kereszténység felé, amelyek másokat az ellenkező irányba löknek: emancipáció, szabadságkeresés és szabadosság, marxizmus…

Dorothy Day (középen) háborúellenes tiltakozáson, 1917-ben - Kép: United Press International, forrás

Választás ember és Isten között

A tengerparti házba beköltözött vele harcos ateista élettársa, Forster Batterham, ám Dorothy egyre nagyobb érdeklődése a katolicizmus iránt lassan falakat emelt közéjük. S hogy miért éppen a katolikus egyház vonzotta? Mert Amerikában a katolikusok többségét a szegény bevándorlók tették ki.
1925-ben várandós lett, holott azt hitte, abortusza miatt nem lehet már gyermeke. Nem volt kétséges, hogy megtartja, noha az apa először hallani sem akart róla. Dorothy katolikusnak akarta kereszteltetni gyermekét, amit Batterham hevesen ellenzett. Egyre nehezebb volt közös nevezőt találni az életükben, és Dorothynak választania kellett szerelme vagy bontakozó istenhite között. „A kérdés egyszerűen az volt, hogy az embert vagy Istent választom-e” – írta később. Tamar Teresa nevű lányuk 1926-ban született, ők 1927 végén szakítottak, és másnap, december 29-én Dorothy belépett a katolikus egyházba. Ám levelei tanúsága szerint Dorothy megszenvedte a szakítást, évekig vágyakozott utána, próbálta rávenni Forstert a házasságra, a családi életre – sikertelenül.

Korábbi elvbarátai szemében szörnyű árulást követett el, ám ő néhány év alatt megtalálta az utat, hogy katolikusként is a szegényekért, a kevesebb lehetőséggel rendelkező emberekért dolgozhasson.

Egy barátság, amely egyháztörténelmet írt

Barátságot kötött a húsz évvel idősebb, francia paraszti származású Peter Maurinnal, aki furcsa figura volt: egy elhanyagolt külsejű filozófus, aki önkéntes szegénységben élt, és fizikai munkából tartotta fenn magát. Jól látta a marxizmus hibáit, ugyanakkor nagyra becsülte a katolikus egyház társadalmi tanításait, és sajnálta, hogy a gyakorlatban nem törekszenek azok megvalósítására, vagyis egy igazságosabb társadalom építésére. Dorothy mesterének tekintette Petert, aki utat mutatott neki. Ketten együtt alapítottak és szerkesztettek egy újságot, A Katolikus Munkást (The Catholic Worker) a katolikus társadalmi eszmék terjesztésére, felmutatva a marxizmus alternatíváját.  „A vallásnak az a lényege, hogy Krisztus által testvérei vagyunk egymásnak – a vallás tehát nem a nép ópiuma. Hanem harc, »Isten által erős az erősségek lerombolására«. Ne hagyjátok, hogy akár a kapitalisták, akár a kommunisták kiöljék belőletek ezt a nemes ösztönt” – írta később egy munkanélküliekhez intézett cikkében. 1933. május 1-jén kezdték árusítani az újságot mindössze egyetlen centért, néhány év múlva pedig már 150 ezer példányban nyomtatták.

Dorothy Day és Peter Maurin elindították a katolikus munkásmozgalmat azok megsegítésére, akiket a gazdasági világválság a leginkább sújtott, akik reménytelennek látták a jövőt. A melléjük álló papok plébániáin befogadóhelyeket létesítettek munkanélkülieknek és hajléktalanoknak – ezekből nőtt ki a „vendégszeretet házai” (houses of hospitality) hálózata, ahol a lelki és anyagi jólétükhöz egyaránt segítséget kaptak. Majd katolikus gazdasági közösségeket, farmokat létesítettek szerte az országban, hogy a munkanélküliek, válságba kerülők támogató közösséghez, munkához, megélhetéshez jussanak. 1941-ig több mint harminc katolikus munkaközösség alakult, ahol életük mottója Dorothy Day útmutatása volt (és még ma is az): „Mi vagyunk testvéreink őrzői, ezért személyes felelősségérzettel kell vigyáznunk felebarátunkra, meghozva érte személyes áldozatunkat.” A katolikus munkásmozgalom pedig terjedt az Egyesült Államokban, Kanadában és az Egyesült Királyságban is.

Eszmei alapja Jézus hegyi beszéde és az irgalmasság cselekedeteiről szóló tanítása, feladata pedig annak gyakorlati megvalósítása volt.

Kép

Dorothy Day látogatása a subiacói apátságban, 1952-ben - Kép: Wikimedia

A háborúk elfogadhatatlanok

Dorothy legalább 1500 újságcikket írt. 1935-től A Katolikus Munkásban szigorú és megalkuvást nem ismerő pacifista álláspontú cikkeket kezdett publikálni, szakítva a hagyományos katolikus „igazságos háború”-elmélettel. A spanyol polgárháború, majd a II. világháború és a vietnámi háború éveiben is következetesen képviselték azt az evangéliumi megalapozottságú véleményt, hogy teljesen le kell mondanunk a háborúról mint politikai eszközről, a rossz erőkkel és hatalmakkal szemben csak az erőszakmentes ellenállás a járható út. Ez persze nem váltott ki osztatlan lelkesedést katolikus körökben, no meg a hazafias amerikaiak körében sem, ezekben az időszakokban drasztikusan csökkent az újság eladási száma.

Munkáját egyre nagyobb elismerés és persze sok ellenérzés is övezte. Dorothy Day katolikus munkásmozgalma ugyanis megpróbálta gyakorlattá tenni a pápai enciklikák társadalmi vonatkozásait – ám ezt a hívők és a klérus egy része értetlenül, ellenérzéssel fogadta. A kormányzati szervek gyanúsnak találták, hogy a szocialistákkal mindvégig megmaradt kölcsönös szimpátiája, erős különbségeik ellenére is – így írt róluk: „Én látom bennük Krisztust, még akkor is, ha tagadják őt; mert arra adják magukat, hogy dolgozzanak a Föld nyomorultjainak jobb társadalmi rendjéért.” 1960-ban járt Kubában, és elutasította a Fidel Castro-rendszer vallásellenességét, ugyanakkor elismerte az emberek életének javítására tett erőfeszítéseket.
Bár Dorothy mindig engedelmes volt egyházi feljebbvalói iránt („hiszek, ezért engedelmeskedem” – vallotta), kritikát azonban megfogalmazott róluk, amikor például a New York-i érsek Vietnamba utazva lelkére kötötte az amerikai katonáknak: nem érhetik be kevesebbel a teljes győzelemnél – miközben a pápa a tárgyalásos béke megkötésére buzdított. A kormányzati törekvéseket mindig támogatta, ha a lakosság életszínvonalát emelték, ám Amerika szégyeneként élte meg a világháború végén az atombombák felrobbantását, rengeteg japán civil elpusztítását. Pacifizmusa és a munkások jogainak támogatása miatt többször csatlakozott polgári engedetlenségi mozgalmakhoz, tüntetésekhez és sztrájkokhoz, emiatt többször börtönbe is került napokra, hetekre.
Amikor összecsaptak felette a hullámok, amikor mozgalmán kívül és belül is sokan ellenezték a törekvéseit, visszavonult hosszabb lelkigyakorlatokra, hogy tisztázza az útját. Később ezeket az elvonulásokat, lelkigyakorlatokat mozgalma vezetői számára is rendszeressé tette.

A hit hegyeket mozgathat

Az imádságot olyan erőforrásnak tekintette, amellyel jó folyamatokat lehet indítani saját lelkünkben és a világban.

1955-ben egy bencés közösség oblátája lett (a szerzetesi közösséghez tartozó világi hívő). Személyesen találkozott XXIII. János és VI. Pál pápákkal. A II. Vatikáni Zsinat finisében, 1965-ben a 68 éves Dorothy Day Rómában találkozott tizenkilenc ismert katolikus nővel, hogy tíz napon át együtt böjtöljenek és imádkozzanak. Azt remélték, hogy a zsinat jóváhagyja az erőszakmentességet mint a katolikus élet alapvető tételét, és elítéli az atomfegyvereket (ennek érdekében Dorothy lobbizott is korábban néhány püspöknél). Tíz napon át kizárólag vizet vettek magukhoz. Nagyon örültek, amikor kiderült, hogy a záródokumentum határozottan kifejezi a háborúk, az atomcsapás és a fegyverkezés elítélését, illetve elfogadja a fegyveres harcban való részvétel megtagadását.

Sokat utazott, látogatta a katolikus munkaközösségeket, előadásokat tartott, újságcikkeket és könyveket írt. Egész életében a tönkrement vagy válságba jutott életű embereknek szolgált, akikről így írt: „Csak szeretni tudlak benneteket, szegény útitársaim. Mindennap azért imádkozom, hogy Isten tágítsa ki a szívemet, hogy mindnyájatokat az ő szeretetével láthassalak és az ő szeretetével szerethesselek.” Nagy boldogságot jelentett számára a mozgalomban felnőtt lánya és sok unokája: Tamar nagycsaládot alapított David Henessyvel, kilenc gyermeket neveltek nyugat-virginiai gazdaságukban. (Később egyik unokája írta meg életrajzát.)

Kép

Dorothy Day unokáival - Kép: Marquette University Libraries, forrás

Az 1970-es évekre Dorothy szívbetegséggel küzdött, mégis vállalt külföldi utazásokat, Indiában például találkozott Teréz anyával és társaival. 1971-ben ellátogatott egy békeküldöttséggel Lengyelországba, Szovjetunióba, Magyarországra és Romániába is. Kiállt Szolzsenyicin, a híres író mellett, akit ellehetetlenítettek és zaklattak a szovjet hatóságok. 76 évesen még csatlakozott egy farmertüntetéshez, ezért tíz napra bebörtönözték.

Apostol vagy balek?

Egy katolikus magazin szerkesztői így összegezték életművét:

„Ha most egyetlen személyt kellene választani, aki az amerikai katolikus közösség legjobb törekvéseit és tetteit jelképezi az elmúlt negyven évben, az határozottan Dorothy Day lenne.”

Mások viszont „a jámbor túlegyszerűsítés apostolának” nevezték, mert például vallotta – vagy inkább remélte –, hogy létezhet a kapitalizmus és a kommunizmus között egy igazságosabb keresztény társadalmi berendezkedés.

Day utolsó nyilvános beszédét 1976. augusztus 6-án Philadelphiában, az Eucharisztikus Kongresszuson tartotta, az Amerikai Egyesült Államok megalapításának bicentenáriumán. Eltért megírt szövegétől, és Isten szeretetéről beszélt. Szokásos kritikus szellemével emlékeztette a szervezőket, hogy ez a nap a hirosimai atomtámadás évfordulója, és hogy a pusztító cselekmények szemben állnak „Istennel, aki életet adott nekünk és az Eucharisztiával, aki életünket fenntartja”. Élete utolsó évtizedében egy katolikus munkástelepen élt Staten Islanden. Szívroham következtében halt meg 1980. november 29-én. Gyászmiséjére lánya apja, Forster Batterham is eljött. A szertartást vezető Terence Cooke bíboros megjegyezte, hogy bár több kérdésben nem értett egyet Dorothy Day-jel, mégis úgy érzi, egy szentet búcsúztat.

Dorothy Day és Teréz anya utolsó találkozása 1979-ben
Kép: Bill Barrett, forrás

„Érzem saját értéktelenségemet, és soha nem tudok elég hálás lenni Istennek a küzdelem ajándékáért” – írta önmagáról, és valóban úgy tűnik, ez volt a Lélek adományai közül számára a leggyümölcsözőbb. 1983-as körlevelükben az amerikai püspökök elismerték, hogy az erőszakmentesség keresztény elvének kimagasló képviselőjeként nagy hatást gyakorolt az amerikai egyházra. Ugyanebben az évben hozták nyilvánosságra szentté avatásának indítványát, 2000-ben pedig II. János Pál pápa engedélyezte, hogy megnyissák ügyét, és ettől kezdve megilleti őt az „Isten szolgája” titulus. XVI. Benedek 2013. február 13-án, pápasága utolsó napjaiban példaként idézte Day megtérését: a hithez vezető útja ilyen szekularizált környezetben különösen nehéz lehetett, és szép bizonyítéka annak, hogy Isten kegyelme működik. Ferenc pápa a Kongresszus előtt tartott beszédében a négy leginkább példaadó amerikai egyikeként említette Isten szolgáját, Dorothy Dayt.

Felhasznált irodalom:
https://www.catholicworker.org/dorothyday/life-and-spirituality.html
Görföl Tibor: Meddig terjednek az Evangélium követelményei? – Dorothy Day és az amerikai katolicizmus. In: Vigilia 2021/1.
https://en.wikipedia.org/wiki/Dorothy_Day#cite_note-BAXTER-152
Philip Yancey: Mire megyünk Istennel? Harmat, 2012. 267.o.
http://dorothydayguild.org/about-her-life/timeline/

Hogy milyen ember vagyok? Erős akaratú, emberszerető. Aki bárkiben és bármiben tud valami szeretnivalót találni. Akit az édesanyja a saját képére próbált formálni. Olyanok voltunk mi ketten, mint két erős amazon, akik épp azért, mert annyira hasonlítottak egymásra, nem fértek meg egymás mellett. Nekem ő volt a példa és az ellenpélda is. A példa, mert megtanította, hogy milyen erő lakozik egy nőben, és az ellenpélda, mert az ereje képes volt rombolni is. 

Anyaként azt mondtam a lányaimnak – miután kiskorukban igyekeztem stabil értékrendet adni nekik –, hogy: „Úgy éltek, és azt csináltok, amit csak szeretnétek. Amitől és amiben jól érzitek magatokat. Ha kérdeztek, elmondom a véleményem, de kérdés nélkül nem fogom befolyásolni a döntéseiteket.” Így, utólag látom, hogy ezzel az összes létező bizalmam a kezükbe adtam, és ők nem éltek vissza vele.

Én túl sokáig éltem úgy, hogy azt éreztem, „be akarnak törni”.

Anyukám persze ezt nem rossz szándékból tette, sőt nem is tudta, hogy nekem ez rossz. Egyszerűen számára csak egy igazság létezett. Az ő igazsága.

Nagyapám karmester volt, akinek rendkívül tetszettek a teátrális mozdulatai – sokszor utánoztam is őt. Emiatt anyukám, aki zongorista szeretett volna lenni, meglátta bennem a saját álmai megvalósulását. De nekem sajnos nem volt jó zenei érzékem: hét évig tanultam zongorázni, de nem volt bennem semmi kiemelkedő. Rajzolni szerettem, rajztanár is lettem.

Molnár Ágnes

Majd politikai meggyőződésből – és egy jobb élet reményében – 1968-ban, mint akkoriban sokan, apám, a húgom és én disszidáltunk. Turista útlevéllel indultunk neki Olaszországnak. Ekkor szétszakadt a családunk: apukám Londonban kapott munkát, én a németországi Kastlban folytattam a gimnáziumot, a húgom pedig Olaszországban tanult tovább. Mindössze tizenhat éves, göndör fürtös, eleven kamaszlány voltam. Mégsem féltem, sőt örültem az önállóságnak. Anyuval öt éven keresztül levélben tartottuk a kapcsolatot. A húgom rengeteget sírt utána, én, az öntelt, önálló, öntörvényű személyiségemmel, pedig megkeményedtem. Többször próbáltunk újra összekapcsolódni… Olaszországban sikerült is, a húgom azóta is ott él Dél- Olaszország egyik napsütötte kis falujában.

Én pedig vándor lettem, vagyis világpolgár. Egy évet éltem Velencében egy lakóközösségben, három évet Zürichben, további éveket Kölnben, Olaszországban, Münchenben és Bécsben. És bár tény, gyökértelenebbé váltam, de bárhol képes vagyok otthon érezni magam. Könnyen beilleszkedem – nagyon széles, elfogadó, nyitott látásmódot kaptam utazásaim során. 

Tudom, azt mondják, szokásunk idealizálni a múltat, hogy visszatekintve minden megszépül. Mégis, én ténylegesen egy boldog gyermekkora emlékszem vissza, ott, Veszprém védett, otthonos kis lakóparki közegében.

Annak ellenére, hogy volt egy meghatározó hiányérzetem, „nem éreztem magam biztonságban”. Csak és kizárólag egyetlen helyen: nyaranta egy kedves, falusi házaspárnál töltöttem néhány hetet a Balatonhoz közeli vályogházukban.

Ennek a házaspárnak az ágya végében volt egy kiságy, ott aludtam én. Itt ismertem meg a biztonság meleg, nyugtató érzését, amit egész életemben kerestem, ami nekem azt jelenti, hogy nyári hőség van. Dülöngélnek, sugdolóznak a zöld levelek a napfényben. A puha, zöld fűben mezítláb szaladgálhatok. Majd a forróságból befutok a hűvös, spalettával árnyékolt vályogházba, ahol egy légy döngicsél, és ahol érzem a frissen sült csirkecomb illatát. Ez a meghittség szorosan keveredik bennem a boldogság érzésével, amely végigkísért az utamon. Ez egy olyan emlék, amelyhez mindig visszatértem önmagamban, most pedig végleg…

Kép

Molnár Ágnes - Kép: Vavrik Dóra

A férjem, akivel húsz évig éltünk együtt, negyvennyolc évesen pokoli gyorsasággal és váratlanul hagyott itt, két kamaszlánnyal. A nem időben és nem jól kezelt betegsége hat hét alatt elvette tőlünk. Ekkor teljes lélekszakadást éltem át. A fél szívem otthagytam, vagy ő magával vitte. Bécsben éltünk, ahol grafikusként dolgoztam, de az ő elvesztése után összepakoltam, fogtam a két kétségbeesett lányomat és mindent otthagyva Budapestre költöztünk. Az addigi spórolt pénzünkből és az özvegyi juttatásból vettem magunknak egy lakást. A lányok haragudtak rám akkoriban, amiért még a biztonságos, megszokott környezetükből is elhoztam őket, de ott minden a veszteségre emlékeztetett.  És én azt tapasztaltam, hogy a változás, egy új hely varázsa nem árthat nekünk. Azt sajnálom, hogy nem mentünk el közösen vagy külön-külön terápiára, ahol segítettek volna feldolgozni a velünk történteket, de akkor még nem indultam el az önismeret útján. Ötvenévesen vettem részt először egy önismereti táborban, amely gyökeresen megváltoztatta az élethez, az önmagamhoz való hozzáállásomat. Ott nem volt mellébeszélés.

Kiderült, hogy nem merek felnőni, hogy még mindig gyerek vagyok. Hárítom a felelősséget, másokat hibáztatok, mert nem akarok mindent látni. Mert magunknak hazudjuk a legnagyobbakat. A tábor után hat hétig folyamatosan bőgtem.

Megtanultam, hogy nincsen fejlődés fájdalom nélkül. „Mert minden, ami ma fáj, később legyőzhetetlen erővé alakul benned.”

Megtisztultam és új úton indultam el. Tanulni kezdtem, elvégeztem a természetgyógyászatot, a masszázs- és mozgásterápiát is, majd a Lónyay utcán sétálva megláttam egy földszinti lakás ablakán: eladó. Felhívtam a kiírt számot. Akkor még nem voltak olyan brutális ingatlanárak, mint ma. Megvettem a lakást és egy spirituális központot nyitottam benne, mert hiszem, hogy Isten csak akkora terhet ad nekünk, amellyel meg tudunk birkózni – de a feldolgozáshoz sokszor kell egy külső segítő kéz is. 

Kép

Molnár Ágnes és Kosztin Emese - Kép: Vavrik Dóra

Dr. Marshall B. Rosenberg Erőszakmentes kommunikáció című könyvét mindenkinek ajánlom. Ahogyan olvastam benne a sakál és a zsiráf kommunikációján keresztül bemutatott példákat, felismertem sok téves berögződést, folyamatosan ismétlődő kommunikációs hibát édesanyám és köztem. Egyik veszekedésünk után eldöntöttem, hogy alkalmazom a könyvben olvasott egyik tanácsot: „Mama, nekem ez fáj. Nagyon bánt, hogy ennyire eltávolodtunk egymástól. Szeretném, ha meg tudnád érteni, én mit érzek.” Anyukám lesápadt a döbbenettől. Mert ő egyáltalán nem gondolta, hogy nekem az fáj, ahogyan ő viselkedik. A mi korunkban a nőt még elnézőnek, alárendeltnek nevelték, sokáig nem volt módunk kifejezni azt, akik vagyunk. Meg kellett tanulnunk önmagunknak és másoknak is megfogalmazni az igényeinket, az érzéseinket. Zsiráfnyelven. (mosolyog) Mindig szeretetből és megértésből kiindulva.

Tíz évvel ezelőtt végleg felszámoltam a fővárosi életem. Kivonultam a társadalomból, magányra vágytam és békére. Emlékszem, negyvenéves koromban ott álltam a születésnapi tortám előtt, és amíg mások körülöttem engem ünnepeltek, én, bár mosolyogtam, belül pánikszerű félelmet éreztem.

Mert akkor szembesültem először azzal, hogy az időm véges. És a fele már el is múlt? Ennyi volt? Ez minden? Elégedetlen voltam. És rettenetesen féltem, hogy lemaradok valamiről: az életről.

Mára lenyugodtam, boldogan robogtam lehúzott ablakokkal Vas megye egyik csendes kis községébe, Zsennyére. Ahol távol vagyok minden zajtól, a nyüzsgő városoktól. Sajnos mindkét lányomtól és az unokámtól is. De közelebb vagyok önmagamhoz, mint eddig bármikor.

Itt, hatvanévesen végre megvalósíthattam azt, amit egész életemben kerestem és akartam: egy vályogházban élek egy számomra tökéletes, a kertemre néző terasszal, a saját döngicsélő legyeimmel, tyúkokkal, kutyákkal és megannyi terméssel, amelyeket mindig nagy gonddal ápolgatok. Hazatértem. ”…Ez a magány célja is. Ez a hajszolt mai nő gyógymódja, amely lehetővé teszi számára, egy régi mondás szerint, hogy »felpattanjon a lovára, és minden irányba elvágtasson.« A magány, bizonyos véleményekkel ellentétben, nem az energia vagy a tettek hiánya, hanem a lélekből felénk áramló ősi táplálék felvétele­.”* Azt hiszem, az embernek önmagával szemben a legnehezebb őszintének lennie, és abban a zajban, amelyben élünk, ez csak még nehezebbé válik. Ha tükörbe nézek, egy elégedett, tapasztalt nőt látok, aki ott van és azt csinálja, amit szeret. Közel vagyok a természethez, tekintettel vagyok rá, együtt élek vele. Végre szabadon és biztonságban.

* idézet Clarissa Pinkola Estés a Farkasokkal futó asszonyok című könyvéből.

A történetet Molnár Ágnes rajztanár, természetgyógyász és nagymama emlékei alapján Kosztin Emese foglalta írásba. 

Megfigyeltem, hogy a középiskolások zöme nem a középkori irodalomért, sokkal inkább a 19–20. századi irodalomért lelkesedik. Talán mert időben közelebb áll hozzájuk. Te hogy voltál ezzel?

Én mindig is rajongtam az olasz kultúráért, lenyűgözött a középkori olasz irodalom, különösen Dante munkássága. Olaszul tanultam már a gimnáziumban, majd olasz nyelv, irodalom és kultúra szakon, valamint vallástudomány szakon bölcsész mesterfokozatot szereztem a Szegedi Tudományegyetemen. Szakdolgozatomat a Női misztika a középkori Európában címmel írtam, ezt követően a Budapesti Corvinus Egyetem doktori iskolájában tanultam, és kutatásaimhoz a szegedi Vallástudomány Tanszék biztosított hátteret témavezetőmnek, Dr. Máté-Tóth Andrásnak köszönhetően.

A középkori női misztika nem sűrűn kutatott terület, főleg nem magyar nyelven.

Ez így van, csakhogy én mindenképpen a középkorban szerettem volna elmélyülni, de nem akartam a sokadik Dante-kutatóvá válni. Ekkor ajánlotta nekem témául Pál József professzor a középkori női misztikát, ami felkeltette az érdeklődésem, és örömmel vetettem bele magam a kutatásba.

Hogyan határozható meg a misztika fogalma?

Nem könnyű megragadni egyetlen definícióval a misztika lényegét. Sík Sándor 20. századi pap-költő írta, hogy „a misztika nem más, mint megtapasztalni az Istent”. Én azért szeretem ezt a meghatározást, mert kifejezi, hogy közvetlen kapcsolatról, személyes szeretetközösségről van szó egyén és Isten között. A misztikusok tevékenysége lényegében az anyagi létezők és a mennyei világ találkozását, kibékítését és majdani egyesülését célozza. A középkori nőknek gyakran voltak misztikus tapasztalataik, és ezeket számos esetben le is jegyezték. A keresztény misztikában nem az ember szánja rá magát Isten keresésére, hanem az Isten indul el váratlanul az ember keresésére. Folignói Szent Angéla és Bingeni Szent Hildegárd esetében ezt láthatjuk, de a 20. századi Kalkuttai Szent Teréz anya is részesült misztikus élményben, igaz, csak egyetlen egyben. Férfiaknak is voltak transzcendens tapasztalataik: a tehetős posztókereskedő családból származó Assisi Szent Ferencet például egyszer csak megszólította a feszületről az élő Jézus a San Damiano-templomban: „Ferenc, menj, és javítsd meg omladozó házamat!” Ettől kezdve Ferenc fokozatosan felhagyott a nagyvilági élettel, nyitottá vált Isten felé.

Bingeni Szent Hildegárd, Árpád-házi Szent Erzsébet, Folignói Szent Angéla, Sziénai Szent Katalin, Svéd Szent Brigitta, Szent Johanna, Ávilai Szent Teréz egytől egyig kanonizált középkori női szentek, akik a szeretet és a szolgálat misztikájában megtapasztalták a szeretetteljes egyesülést Istennel. Hogyan viszonyult az akkori társadalom hozzájuk?

A középkori társadalmat átszőtte az egyház. Gyakorlatilag mindenre, ami a hétköznapokban történt, vallási magyarázatot próbáltak találni. Svéd Szent Brigittát nem nyilvánították eretneknek misztikus terhességélménye és látomásai miatt, sőt, hittek abban, hogy valóban azon kiváltságosok közül való, akik ilyen rendkívüli, fizikailag is érzékelhető módon kerülhettek közvetlen kapcsolatba Istennel.

Kép

Bingeni Szent Hildegárd

Folignói Szent Angéla korábban egyébként megvetette a vezeklő embereket és azokat is, akik Jézust követve lemondanak vagyonukról, böjtölnek és imádkoznak. Amikor átélte a misztikus élményt, a templom feszülete előtt meztelenre vetkőzött. Az ő esetében ez a gesztus a Megváltó iránt érzett felfokozott szeretet eksztatikus megnyilvánulása volt, ma viszont egy efféle misztikus élményre nagy eséllyel azt mondanánk, hogy egy ilyen nőnek a pszichiátrián a helye, s ki kell őt gyógyítani a téveszméiből. Pedig milyen jó lenne, ha a pszichiáterek és a pszichológusok felismernék a valláslélektan gyakorlati fontosságát, alkalmazásának lehetőségeit, és megpróbálnának együttműködni a kutatókkal! Szerencsére erre is vannak pozitív példák. Folignói Angéla misztikus látomásait, zarándoklatait, megtérésének állomásait gyóntatóatyja, a ferences Arnold testvér jegyezte le, fordította latinra és terjesztette elő kivizsgálásra az egyházi feljebbvalóihoz. Angéla misztikus tanúságtételét aztán nyolc minorita teológus hagyta jóvá.

Vagyis, akinek az egyház már életében elfogadta misztikus élményeit és tanításait, annak gyakorlatilag nem volt félnivalója?

Így van! A már életükben is elismert, később pedig kanonizált (boldoggá, majd szentté avatott) nők és férfiak élettörténetei, művei fennmaradtak, mi a posztmodern korban kutathatjuk ezeket és hivatkozhatunk is rájuk, a feministáknak pedig könnyű ezekben a nőkben előképeket látni.

Akinek viszont nem hittek, vagyis nem fogadták el hitelesnek, Istentől származónak a sugallatait, akár máglyán is végezhette, mint Jeanne d’Arc?

Előfordulhatott, bár ő inkább politikai cselszövések áldozata lett.

Említetted Bingeni Szent Hildegárdot. Róla mit érdemes tudni?

Hildegárd a 12. századi szokásoknak megfelelően nagyon fiatalon, nyolcéves korában került a bencés apácák közé. A természettel és a gyógyítással foglalkozó írásai miatt az első német tudósnőnek és orvosnőnek is szokták nevezni. Folyamatosan hallgatta lelkében az isteni bölcsességet, ennek tulajdonította a teológiában, a medicinában és a zenében szerzett ismereteit. Erőteljes képei voltak az angyali rendekről és a Sátánról. Negyvenéves korától kezdte lediktálni látomásait, sugallatait Volmar testvérnek, III. Jenő pápa pedig kijelentette, hogy nem talál a szövegekben kivetnivalót. Hildegárd befolyásos személyiség volt, akihez papok és püspökök küldöttei és „egyszerű” világi emberek is fordultak tanácsért; isteni sugallatra írt leveleit pápák és hercegek is olvasták, akiket gyakran elmarasztalt rossz cselekedeteikért.

Kép

Turai Gabriella

Szerinted lehetséges az, hogy a belépés az apácarendekbe, kolostorokba egyfajta menekülés is volt a társadalmi alárendeltségtől a középkori nők számára?

Mivel a nők a középkorban a férfiak uralta egyház és társadalom peremére szorultak – nem tölthettek be tisztséget a papi hierarchiában, és általában kolostorba vonulásukról sem ők maguk döntöttek –, valószínűleg különleges transzcendens tapasztalataik birtokában próbáltak „valakivé válni”, érvényt szerezni létezésüknek. Feltételezhető, hogy a misztikus tapasztalatok az ő külön világuk kialakítását tették lehetővé, ugyanakkor a társadalmi kiemelkedés lehetőségét is jelentették a nők számára – de nem szabad azért ezt általánosítani.

Nagyon érdekel: másféle lelki élmények útján kerülhetett közel Istenhez a középkorban egy nő, mint egy férfi?

Nincs külön női és külön férfi misztika – ezt Alessandra Bartolomei Romagnoli professzorasszony mondta nekem Rómában, a pápai Gregoriana Egyetemen, egy konzultációnk alkalmával. Maga az élmény, az intenzív találkozás a transzcendenssel mindkét nem számára egyforma, „csupán” az elbeszélés módja különbözik az élmény átélése után.

S hogy mi lehet mindezeknek a tanulsága a mi korunkra nézve? A 20. század végére bizonyos társadalmi területeken nagyon megerősödtek a nők, néha extrém mértékben. Egyfajta felturbózott „női energiának” vagyunk olykor tanúi és közvetítői, és nagy kérdés, hogy mihez kezdünk ezzel az erővel. Létrehozunk egy agresszív, militáns női politikát, vagy megpróbálunk harmonikusan élni a női minőségünkkel és szerepünkkel? Netán új utakat fedezünk fel? Úgy vélem, hogy mind a férfiaknak, mind a nőknek el kell gondolkodniuk önmagukon, tisztázniuk kell, merre tartanak, reflektálniuk kell az esetleges versengésekre és változásokra.

Van olyan szívednek kedves, misztikával kapcsolatos mondat, amely akár a mottódnak is tekinthető?

„Nem viccből szerettelek meg. A szeretetem irántad élő, buzgó, s ez neked elegendő lesz” – mondja egyik misztikus élményében Folignói Szent Angélának Jézus. Ez a gondolat nagyon velem maradt. Ha még egy mondatot választhatnék, ami igazán kedves a szívemnek, mindenképpen a 20. századi domonkos rendi misztika, Madeleine Delbrêl sorát választanám: „A szeretet az egyetlen hivatásunk.”

Hogyan talált önre a kutyaoktatás mint hivatás? Milyen út vezetett a Tükör Módszer megszületéséig?

Mindig is ezt szerettem volna csinálni. Gyakorlatilag amióta eszméltem, a kutyákkal foglalkozás volt a mozgatórugóm. Hozzájuk már a kezdetektől fogva nagyon könnyedén kötődtem, gyakran az emberekkel való kapcsolatépítésben is a segítségemre voltak. Gyerekként az volt az álmom, hogy lesz egy hatalmas birtokom, ahol több száz kutya él majd velem együtt. Ez persze az évek folyamán sokat formálódott, de a Kutyasuli megalapításával részben valóra is vált. 10 éves koromban kaptam az első kutyámat, 13 évesen már foglalkozásokat is tartottam trénerként. Igaz, az akkori technikák nagyban különböztek attól, amelyeket ma a Tükör Módszer keretében alkalmazunk, de ezek a régi tapasztalataim is jócskán hozzájárultak ahhoz, hogy kialakítsam a jelenleg is széles körben alkalmazott kutyanevelési rendszert.

Magyarországon az Ön által kifejlesztett Tükör Módszer forradalmasította a kutyaoktatást. Mi ennek a technikának a lényege?

A Tükör Módszerben az a forradalmi, hogy pozitív megerősítésen alapul. Nem fizikai vagy verbális erőszakkal, pórázzal, netán szöges vagy elektromos nyakörvvel nevelünk, sőt ezek tiltott eszközök a tréningjeinken. A kutyát a család részének tekintjük, és a köztünk lévő viszony fejlesztése által neveljük. A még ma is sokszor hangoztatott „falkavezér” hierarchiával ellentétben a kutya elsődlegesen család-, nem pedig falkatag szeretne lenni. De ennek a szociális egységnek a működéséhez a gazdinak kell egy nagyon magas fokú tudatosságot elérnie – az egyik legfontosabb, hogy megtanulunk tisztán kommunikálni az állattal. Talán meglepő, de ennek 70 százaléka testbeszéd, 20 százaléka arcjáték és mindössze 10 százaléka verbális kommunikáció.

Az általunk alkalmazott kutyanevelési technika egyik legfontosabb gondolata az, hogy elsődlegesen nem az állatokat kell képezni. A kutyák köszönik szépen, jól vannak. Ők egy gazdát szeretnének, aki mellé, mögé biztonsággal be tudnak állni.

Tehát elsősorban azon dolgozunk, hogy tudatos és felelős gazdikat neveljünk, akik következetesen kommunikálnak az állattal, miközben stabil keretekkel rendelkező, szerető közeget biztosítanak számára. A Tükör Módszer három részre osztja a fejleszteni kívánt kutya-ember viszonyt. Része a tanítás, a viszony rendezése és az életmód. Az első klikkeres tréningeket takar, amiken olyan készségeket sajátítunk el, mint a hatékony behívás, a nyugodt séta vagy a biztonságos szabad játék. A viszony rendezése folyamán felépítjük a gazda tekintélyét, s bizonyos helyzetekben számonkérünk: például a kutya nem futhat ki a kapun, séta közben nem előzhet meg minket. Ezt picit úgy kell elképzelni, mint a tekintéllyel rendelkező szülő és a kisgyermek viszonyát. A szerető családi közegnek köszönhetően biztonságot adunk a kutyának, ami szülőként és gazdaként is kötelességünk. Ehhez kapcsolódnak az életmód-programjaink – például az agility, az ebathlon vagy a kutyás túrázás –, de ezek hangsúlyozottan nem élsport jellegűek.

„A kutya az ember legjobb barátja.” Immáron több tízezer éve. Meglátása szerint hogyan változott ez az együttélés az elmúlt időszakban, mennyire tudatosak ma a kutyatartók Magyarországon?

A legrégebbi leletek tanúbizonysága szerint a kutyák 100 ezer éve együtt élnek az emberrel. Ennek jelentős részét, mintegy 95 ezer évet a kutya az ember „hálószobájában és nappalijában”, vagyis a barlangban, kunyhóban, sátorban töltött. Majd minden nap elment vele „dolgozni”, például vadászni, később haszonállatokat terelni. És hogy mi történt az elmúlt ötezer évben? Az emberi faj elkezdett gyarapodni, megváltozott az életmódunk, a kunyhók nagyobbak lettek, és a kutya szép lassan kiszorult a szűk szociális térből. Személyes példa, hogy engem a nyolcvanas években szinte páriaként kezeltek, mert gyerekként bent tartottam a lakásban a németjuhászomat. És most, az ezredforduló környékén végre megváltozott valami: a kutyatartók elkezdtek visszatérni az ősi együttélési módhoz, azaz a kutya ismét visszakerült a nappaliba, a család mellé – ennek minden pozitívumával és negatívumával együtt. Tulajdonképpen ennek a fordulatnak a hatására jött létre a Tükör Módszer. Hogy ha a kutyát beengedjük a privát életterünkbe, akkor tiszta kommunikációval tudjunk neki határokat is szabni. Ezért kell visszanyúlnunk ahhoz az archaikus tudásanyaghoz, amely figyelembe veszi a kutya ösztöneit. Például nem úgy üdvözöljük, hogy a nyakába borulunk, mert ez számára egy domináns, félelmet keltő gesztus.

Egy viszonylag újkeletű, de egyre népszerűbb jelenség az úgynevezett „kutyabarát munkahely”. Trénerként és kutyaszakértőként mi erről a konstrukcióról a véleménye?

Úgy látom, hogy a gazdák nemcsak a szűkebb együttélésben, hanem a kutyák tudatos nevelésében is egyre érdekeltebbek. A kutyabarát munkahely intézménye szerintem – a kutyapiszok gyűjtése mellett – az elmúlt évtized leginkább üdvözlendő fejlődése.

Mert hát milyen jó is, hogy a kutya újra eljöhet velünk „vadászni”, és szerencsére ezen a vadászaton már senkinek nem kell meghalnia.

Ráadásul a kutyának köszönhetően a munkahelyi környezet is sokkal otthonosabb, a légkör oldottabb, és az emberek is könnyebben kapcsolódnak egymáshoz. Persze ennek is megvannak a szükséges szabályai: az eb legyen szobatiszta, ne támadjon meg senkit, és a gazda tudja őt megfelelően kezelni.

Hiába a kutyatartás fejlődése, a hazai menhelyek még mindig rogyásig vannak magukra hagyott, családra vágyó ebekkel. Az ön részvételével készült Jobb gazdi leszek videósorozatban azt az általános problémát tárják fel, hogy közülük sokan „gazdisodnak”, majd később mégis visszakerülnek a menhelyre. Mi lehet ennek az oka?

Az egyik leggyakoribb probléma, hogy sokan nem kellően átgondoltan fogadnak örökbe egy kutyát. A leendő gazdik nem mérik fel, hogy az új családtag mennyi energiát, törődést, figyelmet igényel, s nem hajlandók beletenni a kapcsolatba mindezt, ami értelemszerűen magatartási problémákhoz vezet. Pedig bizton állíthatom, ezeknek az igen jelentős része megoldható a tudatos kommunikáció és nevelés eszközeivel, illetve a család részéről némi életmódváltással. Hiszen egy kutya örökbefogadása nem csupán a stressz szintjét csökkenti: a családtagok sportosabbá, rugalmasabbá válhatnak a mindennapjaikban, kiszabadulnak a számítógép fogságából vagy épp pozitív irányba változnak az étkezési szokásaik.

Kép

Kép: Korom Gábor

Fontos, hogy az örökbefogadás előtt mérjük fel a kinézett kutya temperamentumát, igényeit, személyiségjegyeit, hogy ezek mennyire passzolnak hozzánk. Ez egy felnőtt kutya örökbefogadásánál értelemszerűen egyszerűbb. Meg kell néznünk, a környékünk mennyire kutyabarát: vannak-e sétáltatásra alkalmas területek vagy messzebb kell mennünk, ami részünkről plusz energiát és időt igényel. És hát a pénzügyek. Ritkán beszélünk róla, pedig fontos szempont a felkészülésnél, hogy az új családtag ellátásának jelentős anyagi vonzatai lehetnek. Sokba kerülnek az állatorvosi vizitek és a gyógyszerek, a tápok, de a képzéseknek, a kutyás eszközöknek is ára van. Ezzel mind számolni kell, ha örökbefogadáson gondolkodunk.

Összességében elmondható, hogy a menhelyre visszakerülés problémája az esetek nagy többségében megelőzhető lenne a tudatos felkészüléssel és a gazda–kutya viszonyrendszer tisztázásával.

Hiszen a kutya viselkedésének nagyjából 70 százalékát a közvetlen környezete programozza belé, az állat mindössze visszatükrözi a családi szokásokat és a kommunikációt. A Tükör Módszer pont innen kapta a nevét...

Vannak, akik az örökbefogadás előtt egy órát sem töltenek egy menhelyi kutyával, majd pár héten belül visszaviszik a kiválasztott négylábút. A Jófogás húsz menhely megkérdezésével derített fényt a problémára, amely óriási lelki károkat okoz a cserbenhagyott kutyáknak. A „Jobb gazdi leszek” interaktív oktatóvideó-sorozat a menhelyeknek, a gazdiknak és a kutyáknak is segítséget nyújt, egyben a szeptember közepétől elérhető Gazdijogsihoz is hasznos kiegészítő tananyag lehet. A videók végén klikkelhet a helyesnek vélt válaszra!

Milyen előnyökkel és kockázatokkal kell számolni a menhelyi örökbefogadásnál a tenyésztőtől vásárolt kutyusokhoz képest?

Életem során hozzávetőlegesen 100 ezer kutyával foglalkoztam, így bátran állíthatom, hogy a keverék kutyák pontosan ugyanolyan értékkel bírnak, mint a fajtiszták. Még akkor is, ha az ő esetükben a tulajdonságok felmérése nehezebb lehet. Viszont kiemelt előnyt jelent, hogy a menhelyről örökbefogadott kutyák jellemzően nagyon hálásak a szerető családi közegért, így hamar kialakuló erős kötődéssel tudnak beállni a gazdáik mögé. A menhelyek fejlődésének köszönhetően az innen érkező ebek sokszor jobban tudnak alkalmazkodni más kutyákhoz is. Ami kockázatot jelenthet, az a menhelyi kutya előélete, amelyről a legtöbb esetben semmit vagy nagyon keveset tudunk. Jó hír viszont, hogy a magukkal hozott szorongások, magatartásproblémák hatékonyan kezelhetők a már említett módszerekkel. A megfelelő felkészülés után mindenkit bátorítanék arra, hogy menhelyről fogadjon örökbe!

Az Ökumenikus Váltóban induló csapattagok kétféle módon válhatnak jótékony futókká. Egyrészt az online nevezés során, a nevezési díjon felüli adománnyal, másrészt az Ökumenikus Segélyszervezet 1353-as adományvonalát népszerűsítő „Ne csak szurkolj, segíts!” mez vásárlásával. A jótékony futók mindkét esetben a Segélyszervezet Kapaszkodó programjához járulhatnak hozzá, melynek keretében évente több ezer hátrányos helyzetű gyermek kap esélyt a felzárkózásra ingyenes foglalkozásokon keresztül.

Az Ökumenikus Váltóba egyházi közösségekből, gyülekezetekből érkező csapatokat, egyházi középiskolákból és hittudományi egyetemekről érkező csapatokat, egyházak és egyházi intézmények munkatársait, valamint az Ökumenikus Segélyszervezet önkénteseit és adományozóit egyaránt várják.
 
Az indulók két verseny közül is választhatnak. Azoknak, akik még nem vállalkoznak nagyobb kihívásokra, de szívesen belekóstolnának egy futóverseny hangulatába az október 9-ei (szombati) V4 váltó versenyszám ajánlott, ahol a 4x2 km-t kell teljesíteni. Az elszántabbakat a klasszikus 4 fős maraton váltóba várják október 10-én (vasárnap), ahol a csapattagok egymást váltva 9 – 12.4 – 8.6 – 12.2 km-es szakaszokat futnak, és az első futó lehet akár egyéni maratonista is, hiszen ez a versenyszám együtt rajtol és azonos útvonalon halad a főváros legszebb pontjait érintő maratoni mezőnnyel. 

Nevezni október 6-a éjfélig lehet a www.sparbudapestmaraton.hu oldalon úgy, hogy az online nevezési felületen a váltótagok adatainak feltöltése után be kell jelölni az „Ökumenikus Váltó” opciót.

Az Ökumenikus Váltóban induló csapatok az egymás között elért eredmények alapján külön eredménylistában is értékelve lesznek. További információ a www.sparbudapestmaraton.hu/okumenikus-valtok oldalon található.

1. Ne titkoljuk a gyerek előtt, hogy válságban van a házasságunk!

A válás sok esetben nem villámcsapásként éri a gyereket. Szemtanúja az otthoni konfliktusoknak, érzi a feszültséget. Ha nem merünk őszinték lenni vele, befelé fordul és szorongani fog. Nyugtassuk meg őt: „Apa és anya sokszor nem ért egyet, de próbálunk megoldásokat találni. Neked nincs feladatod ezzel kapcsolatban. Ez nem rólad szól, nem veled van a gond.”

2. Ha megszületett a döntés, közösen üljünk le és beszéljünk róla!

Őszintén mondjuk el, hogy próbáltuk megoldani a kapcsolatunkat, de kudarcot vallottunk. Különböznek az álláspontjaink, és már nem azt a szerelmet érezzük, mint korábban. Mindketten boldogtalanok vagyunk így, ezáltal türelmetlenebbek, feszültebbek is. Azt a döntést hoztuk, hogy külön fogunk élni.

3. Nyugtassuk meg a gyermekünket: az iránta érzett szeretet sosem fog változni!

A gyermek fél attól, hogy a házastársi szeretettel elmúlik az iránta érzett szeretet is. Magyarázzuk el, hogy ez másképp működik, mert a gyerek bármit tesz, a szülő akkor is szülő marad: „örökre az anyukád/ apukád maradok”.  Attól, hogy külön házba költözünk, továbbra is nagyon fogjuk őt szeretni.

4. Adjunk időt, hogy a veszteség kiforrja magát!

Ha az apuka a beszélgetés után rögtön összecsomagol és elmegy, nagy űr keletkezik a helyén. De hetekig, hónapokig sem szabad elhúzni a különválást. Érdemes pénteken vagy szombaton beszélni róla, és vasárnap elpakolni, hogy legyen egy átmeneti idő. Fontos, hogy a gyereknek legyen ideje kérdezni. Persze lehet, hogy nem akar beszélni róla, de el kell fogadni a reakcióit, túlélési eszközeit.

5. Legyen kiszámítható a jövő, hogy a gyerek biztonságban érezze magát!

Tervezzük meg, hogy marad-e a megszokott óvodában, iskolában, vagy máshová fog járni. Mikor megy érte apa, mikor aludhat nála vagy beszélhetnek telefonon. Engedjük, hogy elmondja, mi a véleménye, mit szeretne, és tegyük mérlegre! Biztassuk, hogy szóljon, amikor hiányzik a másik szülő, és teremtsünk lehetőséget a találkozásra vagy beszélgetésre. Legyenek fix időpontok, vagy ha az átmeneti időben még nem tudunk rendszert kialakítani, akkor mindig egy hetet beszéljünk meg!

6. Ne okozzunk csalódást, ajándékozzuk meg a gyermekünket minőségi idővel!

Amikor az egyik szülő kivonódik és keveset találkozik a gyermekével, akkor a gyermek magát fogja hibáztatni, dühös és szomorú lesz. Van, aki eltávolítja a gyereket a másik féltől, hogy ne legyen nagy hatásköre fölötte. Ennek lehetnek valós indokai, de bizonyos esetekben csak a konfliktusról szól. Ha az apa korábban el tudta látni a lázas gyereket, vagy elmentek kirándulni kettesben, akkor később is meg kell bízni benne. A bíróság nem köti ki a láthatással kapcsolatos részleteket, sokan vitatkoznak ingóságokon, tárgyakon, az információátadáson. Át kell beszélni, ki mit vár el, és kompromisszumokat kötni.

Kép

Kép: Freepik

Lehet, hogy érzelmileg a távozó szülő számára is nagy a veszteség és találkozáskor felszakadnak a sebei, vagy a megváltozott élethelyzet miatt kerül távolabb. Ha ilyen áron is, de jó lenne az új helyzet pozitív oldalát megtapasztalni: többet tanulni, beszélgetni, kirándulni. Az elmenő szülő általában intenzívebben van jelen a gyerek életében, több minőségi időt töltenek együtt.

7. Ne legyen a gyerek túsz, akivel zsaroljuk egymást, vagy akiért egymás ellen harcolunk!

Sok esetben a válás után elkezdődik a harc: ki a jobb szülő. Amikor a különélő szülő együtt van a gyerekkel, és elmennek cukrászdába, játszótérre, pizzát rendelnek, úgy tűnik, mintha minden elérhetővé válna számára. Több nasit, élményt kap. Sűrítetten tapasztalja meg egy-két nap alatt azt, amit a másik helyen egy-két hét alatt. Ha a gyermekünknél azt látjuk, hogy a másik félnél jól érzi magát, szeret odamenni, akkor elkezdődhet egy versengés, és felerősödhet a belső bizonytalanság, hogy nem vagyok jó szülő. Ha a gyerek nem mesélheti el, hogy jól érezte magát apával, mert anya szomorú lesz, vagy nem mer elmenni hozzá, mert anya magányos lesz, akkor korán felnőtté, pici társsá válik. Merjünk beszélni arról, hogy mindenki a lehetőségeihez mérten próbál adni! Nem kell mindenben egyezni; a lényeg, hogy érezze a szeretetünket.

8. Ne szégyelljük a válás tényét az óvoda és az iskola előtt!

Szóljunk az óvónőnek, tanárnőnek, hogy ebben a helyzetben van a család, és nem biztos, hogy a gyerek ugyanúgy jelen tud lenni. A tanárok is szeretik, ha bizalommal fordulnak feléjük a szülők, mert a legtöbb pedagógus segíteni szeretne és belátóbb, figyelmesebb, engedékenyebb lesz, jobban megérti a gyermek érzelmi állapotát. Ha nem szólunk, akkor adott esetben szigorúbb lehet, mint kellene, és a gyerek nem fogja tudni elviselni az érzelmi nyomást. Számára is segítség, ha bizonyos helyzetekben tudja, kihez kell fordulnia. Ha mi, felnőttek nem szégyenként kezeljük a válást, akkor a gyerekek sem úgy fogják.

9. Ne hagyjuk, hogy az érzelmeink elsodorjanak!

Azért nehéz a jó tanácsokat a hétköznapokban megvalósítani, mert az érzelmeink elragadnak. Azzal vagyunk elfoglalva, ami nekünk fáj. A saját szemüvegünkön át nézzük a történteket, az egyéni problémánkat felnagyítva: „mindent egyedül kell csinálnom”, vagy épp „nem láthatom a gyerekeimet”. Ilyenkor még nem vagyunk képesek nézni a másik fájdalmát és motivációját. Ha ebben az érzelmi állapotban maradunk, akkor kezdődik a harc. Nem a másik viselkedését kell folyamatosan górcső alá venni és kritizálni, hanem azt nézni, hogy a gyereknek mi okoz örömet. Miután csillapodnak a nagy érzelmi hullámok, az után lehet a részleteket tisztázni és átbeszélni.

10. Segítsük a gyermekünket, hogy ne a mi rossz példánkat vigye magával!

Ha azt látja a fiatal, hogy amit nem tudunk megoldani, annak mindig különválás a vége, akkor ő is átviheti ezt a mintát a saját kapcsolataiba. Próbáljuk megkeresni azokat a pontokat, ahol hibáztunk! Mondjuk el őszintén a gyermekünknek, hogy ő ne ezt az utat kövesse. „Apával azért nem tudtuk megbeszélni a dolgokat, mert nem jól kezeltük a konfliktusokat. Nem beszéltünk az igényeinkről, hogy mit szeretnénk igazán. De te mondd el a barátnődnek/ barátodnak, hogy mi bánt! Ne örök harag legyen, hanem nézzétek meg, ki mit tud tenni a kapcsolatért!” Ha a gyerekeink tudnak tanulni a hibáinkból, akkor megszakíthatjuk a mintázatot.

+1. A válás ne csak a veszteségről szóljon, hanem konstruktív krízisként kezeljük!

Nem vesztes-nyertes helyzeteket kell teremteni, hanem meg kell próbálni fejlődni a történtek által. Be kell látni, hogy mindenkinek fontos az érzelmi igénye, és ezek nem egymás ellen való dolgok. A másik szülő viselkedését minősítő mondatokat a gyereknek nem szabad hallania, mert akkor belekerül a lojalitáskonfliktusba: „mindkét szülőt szeretem, de ha az egyik szeretett szülő mondott egy negatív dolgot, akkor most hova álljak? Valaki biztos nem fog szeretni.” A gyerekek akkor nyugszanak meg, amikor látják, hogy a szülők tudnak egymással emberi módon viselkedni. Minimális tisztelettel, kölcsönösséggel, egymás segítésével.