Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

Spiritusz. Bátorító beszélgetések a lelki egészségért. A Képmás magazin pszichológiai podcast-műsora. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek életük legnehezebb és legörömtelibb időszakairól, küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. Tartsanak velünk!
A műsorvezető Bóna Judit, a KarcFM műsorvezető-szerkesztője. A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

– Mi kell a művészileg érvényes öregedéshez? 
– Nem is az érvényesség, hanem a méltóság a tét. Fontos, hogy az ember ne váljon önmaga paródiájává, de ne is számolja fel a még meglévő életenergiáit, miközben tagadhatatlanul bőven van ránc kívül és belül is. 

– Ez az öregedés plasztikus leírása, de mi hozza mindeközben a művészi önazonosságot? Persze nem akarom mindenképp rád erőltetni, hogy öregszel... 
– Semmi gond, nekem ez most aktuális kérdés. Arany János 63 évesen már beteges öregúrnak számított – kicsivel volt csak idősebb nálam.

Minden életkorban az a legfontosabb, hogy szinkronban legyél azzal, amit csinálsz.

Ez azt jelenti, hogy a lehető legfigyelmesebben át kell vizsgálni a világot, éppen azok között a tér-idő koordináták közt, amiben vagy, át- és bejárni a tájat egészen a teljes megismerésig. Ha ezen a ponton egy lap azt kéri, hogy írjak egy novellasorozatot, és én elindulok ugyanazokon az utakon, amerre már jártam, látszólag nem rossz szövegek fognak születni, de nem lesznek már benne valódi létcélok. Mindig változtatni kell. Távolságot vagy mélységet kell növelni – de muszáj mozdulni. Ha nem teszem, akkor önmagam kliséit gyártom újra és újra. 

– Félsz tőle? 
– Naná, hogy félek, bár nem kelek minden nap rettegve.

Ahogy elkezdesz öregedni, ritkul körülötted a kritikai reflexió, többen rábólintanak arra, amit csinálsz – könnyebben elhiszed magadról, hogy rendben van, amit írsz.

A legnagyobb félelmem az, hogy egyszer majd nem ismerem föl a gyerekeimet, de rögtön ezután jön az, hogy nem ismerem fel, hogy érvényes vagy érvénytelen szöveget írok. A rossz írásnál az is jobb, hogyha az ember kussol. 

– Könnyű csendben maradni? 
– Az író akkor érzi magát tehetségesnek, ha épp ír. Ha nem írok semmit, rohadtul tehetségtelennek gondolom magam. Egy-két hetes kihagyás után néha akár még civilben megszólalni is fizikai fájdalom, annyira ócskának élem meg magam. 

– Mondtál egy-két jó sztorit helyzetekről, amikor nem tudtad pontosan, hova mégy – Nápolytól Selmecbányáig, színházi találkozó, felolvasóest –, és te elindultál pontos cím nélkül. Jellemző rád ez a motívum? 
– Az egész életünkre jellemző, hogy nem tudjuk pontosan, hová érkezünk. Az út csak retrospektíve látszik logikusnak. Amikor előtte állsz az eseményeknek, akkor az azért minimum kétesélyes, hogy milyen irányt vesz az élet. A XIX. századi regényben még működik a descartes-i kauzalitás, ha Tolsztojra gondolunk, azon a bizonyos moszkvai bálon már lehet látni, hogy közeleg a vonat Anna Karenina felé, de a valós élettapasztalatunk azért az, hogy nem tudjuk, mi következik. 

– A műveidben következetesen ragaszkodsz ehhez az állásponthoz? 
– Szerintem igen. Nem csinálok belőle ideológiai panelt, mert minden elviség ellensége a műalkotásnak. Hogy eleve elrendeltek-e a fordulók vagy sem, nem töröm rajta a fejem, egy biztos: te nem számítottál rá. Egy hete búcsúztunk a bátyám feleségétől, aki az általam ismert emberek közül talán a legegészségesebben élt, a magazinok borítékolták volna a hosszú életet, mégis elég fiatalon maga alá gyűrte egy betegség. Apám halála után próbáltam anyámat biztatni – ez persze valahol furcsa biztatás, mert aki özvegyen marad, az nem ugyanazt éli át, mint aki a szülőjét veszti el. A gyerek mindig az élet felé megy, ezt diktálja belül minden, a társát elvesztett ember pedig életet veszt. Álltunk egymással szemben, anyám gondolkodva annyit mondott: nem így terveztük, kisfiam. Az életemet jelentősen meghatározó események nem voltak tervezve. 

– Fájdalmasak is voltak. 
– Nem haragszom a fájdalmas eseményekért, sem az életre, sem a Teremtőre. 

– Miért nem? 

– Aki képes érzelmileg kötődni a világhoz, ami szerintem az egyetlen érvényes életirány, annak számolnia kell azzal, hogy nincs védelem a fájdalommal szemben. A fájdalom, öröm, boldogság, ugyanaz a csomag. A másik választható csomagban egyik sincs benne, de abban valójában élet sincs.

Ennek az ajánlata, hogy ne azonosulj soha a világgal, maradj mindentől tárgyszerű távolságba. Kapard ki a jókat, legyél gazdag és sikeres; töltsd teli az idődet élvezetekkel: utazással, alkohollal, nőkkel, férfiakkal – de semmit ne engedj túl közel magadhoz érzelmileg. Az élet legnagyobb vesztesége elutasítani a saját valóságod megélését. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Ezzel beleléptünk az új regényed, A cégvezető tematikájába is. A gyóntatópapi regény mint műfaj, elfogadható a számodra? 
– Mért ne, de ha mást mondtál volna, akkor sem tiltakoznék. Valóban van benne egy szembesülés önmagaddal, és mi más volna a gyónás, mint a tetteiddel való kendőzetlen szembesülés – nem akkor, amikor a papnak mondod, hanem amikor egyedül vagy velük. Amikor összegyűjtöd, és amikor megbánod és amikor korrigálnod kell, amit addig műveltél. A könyv záróképétől visszagondolva egyértelmű, hogy ez egy életfordulópont regény. A cégvezető élettörténete és a narrátor küzdelme zajlik oldalakon keresztül az önazonossághoz való megérkezésig. Olyan világot élünk, amelyben a különböző médiafelületeken különböző egók hozhatók létre, amelyek teljesen túlnőnek az emberen. A regény arról szól, hogy hogyan csöppensz vissza saját magadba, és ez nehéz történés. Általában a cégvezető hibái szempontjából vizsgáljuk a szöveget, ahogy otthagyja a családját és újat kezd, miközben ő nem egy családot, hanem az élethez való korábbi viszonyát hagyja ott. A feleség hibája ugyanolyan súlyos, mint a cégvezetőé – mert ki akarja iktani a férfi életéből azt, ami a feladata. Én dönthetek úgy, hogy nem írok többet egy betűt se, de a csajom nem mondhatja, hogy ne írjak többet. Ha a cégvezető úgy gondolja, hogy nem akar több vállalkozásba belelépni, akkor az az ő döntése, de ezt más nem ajánlhatja fel neki, és pláne nem kényszerítheti rá. 

– Ezt a kettősséget, mindkét oldal igazságát nem csak itt mutatod meg. Mondtad egyszer: „nem tehetjük meg, hogy agyonütjük a másikat az igazságunkkal”. 
– Ez írói alapfeladat, hogy minden sors igazságát képviselni kell, és hogy nincs ítéletalkotás. De amúgy egy párkapcsolatban is csak konszenzuális igazságok vannak. Amikor az egyik ráerőszakolja a másikra a saját életakaratát, amit annak követni kell, az nem egy egészséges párkapcsolati viszony, hanem tulajdonképpen házi messianizmus. A normális párkapcsolatban közös út van, furcsa talán, de ez az alapja a külön utaknak is.

A világ mindig a másik által tárul fel és válik lakhatóvá, az a része is, ahová nem közösen megyünk. 

– A szövegeiddel kapcsolatban az volt az első nagyon erős érzésem, hogy lemeztelenítik az olvasót. 
– Nem tudom, hogy jól van-e vagy nincs, de egy írónak addig kell elmenni a világ feltárásában, amíg csak képes. Amikor egy-egy szituációt vagy embert gondolok végig, megpróbálok egészen belülre kerülni. A hétköznapokban való mozgásunk alapeleme egy védelmi rácsozat, morális háló, ahol általában be vannak árazva a létezők: ez egy félelmetes vagy számodra veszélyes dolog, mérgező, menekülni kell... Értékhálót húzunk a világra és ebben működünk, mondhatjuk úgy, biztonságban. Amikor írok, akkor alapvető célom, hogy az értékháló mögé lépjek, és úgy láttassak eseményeket, ahogy azok még a beárazás előtt voltak. Az igazán jó művek azért találnak szíven, mert szinte észre sem veszed, de figyelmen kívül hagyják a biztonsági zónádat. 

– A társadalmi szerepvállalásban a kategorizálhatóságtól nagyon ügyesen menekültél. Nincs benned megfelelési vágy? 
– De van, nagyon szeretnék például jó apa lenni, jó társa annak, akinek a társa vagyok, és persze nagyon jó író, de tényleg nem gondolom, hogy csapattagnak kellene lennem bármilyen politikai csoportosulás oldalán. Ez nem jelenti azt, hogy társadalmilag haszontalan vagy társadalmon kívüli vagyok, és nem is szeretnék az lenni. Mindannyiunknak van egy tere a világban, ahol az egyén kompetenciája határozza meg az élet minőségét. Sokszor azt látom, hogy a közéleti elvek szerint szerveződő csoportokhoz való tartozás felment az alól a felelősség alól, hogy a saját feladatunkat igazán jól csináljuk. Ha valakit felemelnek, mint ilyen vagy olyan elkötelezettségű művészt, akkor jószerével a kutyát sem érdekli az esztétikai minőség. Szerintem ez halálos vétek. Ha tetszik, egy nemzeti bűn. Egy alkotó ne azért kerüljön címlapra, mert politikailag így vagy úgy gondolkodik, hanem azért, mert például piszok jó könyvet írt. Mondhat bárki bármit a közéletről, engem mindig az fog érdekelni, hogy milyen ott, ahol ő kompetens. Milyen orvos, amikor gyógyít? Milyen tanár, ha tanít? Milyen a kőműves, amikor téglát téglára rak? Milyen vagy apaként? Milyen vagy, mint valakinek a gyereke? Milyen vagy, mint testvér? Ezek az alapvető kompetenciáink. Ha ezekben valaki nemtörődöm, hanyag vagy lusta, számomra tök mindegy, hogy mi a véleménye a köz ügyeiről. Mert az ilyen ember, akkor is, ha számomra szimpatikus gondolatokat hangoztat, alapvetően köz-ellenes. 

– A Covid-helyzet mind társadalmi, mind egyéni szinten adott egy sanszot a megtisztulásra. Eddig a pillanatig úgy fest, hogy ezzel nem sikerült túl jól élni. 
– Az európai ember a hatalmas arcából úgy tűnik, nem tud visszavenni. Az igazi nagy hiba, ha valaki azt gondolja, hogyha többnek láttatja magát, akkor jobb életet él. Jó lenne azzal szembesülni, hogy akkorák vagyunk, amekkorák, és egyikőnk sem különleges. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. júniusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

1973, augusztus vége volt. A kocsink a miskolci házunk előtt állt, a csomagtartó tele volt pakolva a szükséges és kevésbé szükséges tárgyaimmal. Tizennyolc éves voltam, egyetemre készültem. A búcsúzásnál édesanyám magához húzta a kiskutyánkat, és csak úgy potyogtak a könnyei: „Engem már csak a kutya ért meg”. Nem értettem, miért sír. Jövő héten jövök haza, sőt még el sem mentem, és rendszeresen meglátogatom majd őket. De anyám már tudta, hogy többé nem költözöm haza.

Kislányként számomra édesanyám jelentett mindent, szoros kötelék volt köztünk és végtelen ragaszkodás. Olyan szerettem volna lenni, mint ő. Egyszerű nő volt, aki még az általános iskolát sem tudta befejezni, mert kitört a második világháború, de olyan természetes finomság, lelki intelligencia és odaadó kedvesség volt benne, amilyennel szerintem csak születni lehet.

Úgy tudott hallgatni, hogy a figyelme szinte gyógyított. Szerény és megfontolt jelleme stabil, meghitt otthont adott nekünk.

Ő volt a lágyszívűbb, mindig azt mondta, ha elkövettem valami csínyt: „Na, várj csak, míg haza nem jön apád! Majd elmondom neki is!” – és akkor megijedtem. Mert ő szigorú volt, de csak előttem. A nagynéném mesélte, hogy apám egyszer azt mondta neki, amikor én még kicsi voltam: „ha kell, én meghalok ezért a gyerekért”.

Kép

A Szabó család

Bármit tettem, a veszekedéseink azzal zárultak: „máskor csináld jobban!” – a dorgálás végén pedig volt egy biztatás, egy hit, hogy tudom én ezt jobban is csinálni. Nálunk szállóige volt: „Tanulni kell! Mert a tudás az egyetlen, amit nem vehetnek el tőled.” Apám a tudást értékelte a legtöbbre.

Egyetlen elvárásuk volt velem szemben: hogy továbbtanuljak, mert nekik ez nem adatott meg. Vágytak rá, hogy nekem biztosítani tudják azt, amire nekik nem volt lehetőségük. Apámék olyan szegények voltak, hogy ő tizenhat éves korától kezdve reggeltől estig dolgozott. Egy könyvkereskedésben kezdett, ahol követelmény, elvárás volt, hogy minden újonnan érkező könyvet neki is el kellett olvasnia. Így apám kezében mindig volt egy könyv. Szóval nem áll távol tőlem a példa, hogy olvasni jó, hogy tanulni kell. Magyar-orosz szakon végeztem az egyetemen, majd tizenöt évig tanítottam. Nem voltak nagy vágyaim, csendes, visszahúzódó életet képzeltem el magamnak. Ehelyett valami egészen mást kaptam: hatalmas felelősséget, ismertséget, médiát. Hamarosan tévéképernyőkön, rádiókban és újságokban láttam és hallottam viszont magam a Györgytea ügyvezetőjeként.

Negyvenkilenc évesen fordult fel az életem. A kétgyerekes édesanyából, tanárból, szerető feleségből és az irodalmat faló bölcsészből hirtelen üzletasszonnyá avanzsáltam.

Az üzleti élet, amit addig élből hárítottam, életem meghatározó részévé vált. Sosem hittem, hogy erre képes vagyok, hogy valaha képes lehetek. Mert az ember egészen addig nem tudja, mire képes, amíg bele nem vág valamibe.
„Akkor szenvedsz, ha elutasítod a realitást, mert az illúzióid szemben állnak a valósággal. Ha elfogadod a valóságot, már nem fogsz szenvedni. És minél nagyobb a távolság a valóság és az illúziók között, annál jobban fog fájni.” Nem szeretem az ilyen-olyan bölcs tanácsokat, de Anthony De Mello gondolata nagyon megragadott. 

Kép

Zsuzsa és Gyuri bácsi

Vannak elvárásaim a barátsággal kapcsolatban, és fáj, ha a barátom nem úgy viselkedik, ahogy elvárom tőle. Vannak illúzióim a házasélettel kapcsolatban, és szenvedek tőle, ha a párom nem illik bele az elképzeléseimbe. Vannak álmaim arról, hogy milyen gyereket szeretnék, és nem biztos, hogy a gyerekem olyan lesz, amilyennek én elképzeltem. És vannak ismereteim magamról… Ebbe nem fért bele az, hogy vállalkozónőként tekintsek magamra.

A fájdalom abból jön, hogy a barátom, a párom, a gyerekem, vagy akár én más vagyok, mint amilyennek azt elképzeltem. Ha azon rágódom, miért van ez, esetleg mit csináltam rosszul a párkapcsolatban, barátságban, gyereknevelésben, ha ostorozom és sajnálom magam, szenvedni fogok. Ha elfogadom, hogy a világ, az emberek nem olyanok, amilyennek én szeretném, azonnal megszűnik a szenvedésem. Megtanultam, hogy a kulcs bennem van.
Tudatában kell lennem annak, hogy gyerekkorunktól fogva „programozva” vagyunk: eszerint a boldogság a sikertől, az anyagi biztonságtól, a harmonikus párkapcsolattól függ. Sikeresnek kell lenni, anyagi javakat szerezni, megtalálni az ideális partnert, családot alapítani, hogy olyanok legyünk, mint a többiek. De ha mindez megvan, rádöbbenünk, hogy csak az öröklött mintákat követtük, mert a boldogság nem jön rendelésre, mindez csak illúzió volt, nem hozott belső szabadságot, épp ellenkezőleg. A valóság elfogadása nem jelent passzivitást.

A helyzet elfogadása belső békét hoz, míg, ha harcolni akarunk a megváltoztathatatlan valósággal, csak még jobban fogunk szenvedni.

Meg kell találnom a belső szabadságot, mert ez a hosszú távú lelki béke kulcsa. Apám megtalálta. És mára én is. Nem tudtam, hogy helytállhatok az üzleti világban, a kereskedésben, mégis itt értek a legnagyobb sikerélmények. Majd a hitelességért és a belső hitem fontosságáért ismét továbbtanultam: fitoterapeuta lettem. Azóta dolgozom gyógynövényszakértőként, szakkönyvíróként és tanácsadóként ezen a területen.

Kép

Kép: Vavrik Dóra

Már évek óta Portugáliában éltem a családommal, amikor feltűnt, hogy apám lassan másról sem beszél, csak a gyógynövényekről, és egyre furcsább, tőle szokatlan szavakat használ, mint például azt, hogy közjegyző, szerződés. Éreztem, hogy komolyra fordult az addig csak hobbinak hitt szenvedélye. Egyenesen sosem kért meg, hogy jöjjek, segítsek és csináljam. De egy szem gyermekeként egyértelművé vált számomra: szüksége van rám. Eszembe jutottak a közös nyári délutánok, amikor nekiindultunk mindhárman a bükkszentkereszti erdőnek gyógynövényeket gyűjteni. És apám csak mutogatta és magyarázta, hogy mi mire jó, hogy mit tanított neki a nagymamája.

Csoda volt látni azokat az apró, természet adta kincseket, amelyek gyógyítani tudnak.

Nyugdíjasként kezdett el a szenvedélyének élni. Hatvanévesen kezdett el karriert építeni. A préselt, szárított gyógynövényeket eleinte a miskolci piacon árulta… Azóta webshopunk van, és a világ minden tájáról érkeznek megrendeléseink. Hihetetlen utazás! Édesanyám még azelőtt meghalt, hogy apám ismert ember lett volna. Ő azóta egyedül él, a szenvedélyének és a gyógyításnak. De anyám, ha fentről látná, tudom, hogy mosolyogna, és meg sem lepődne. Apám erre született. És most már hiszem, hogy én is.

A szöveg részleteket tartalmaz Lopes-Szabó Zsuzsanna „Gyógyfüveken innen és túl” című blogjából: www.lopesszabozsuzsa.com A történetet Lopes-Szabó Zsuzsanna emlékei alapján Kosztin Emese írta.

„Az első munkahelyem volt. Időről-időre érzékeltette velem, hogy semmit nem tudok a szakmáról, és ne is álmodozzak arról, hogy kicsit is számít a véleményem, az ötleteim. Nemcsak az irodai alkalmazottja voltam, de a WC-papírt is velem szereztette be, emellett állandóan rám okádta a magánéleti gondjait. Ha jól mentek a dolgok, azt kommunikálta kifelé, hogy ez miatta van, de ha valami gond volt, azért én voltam a felelős. Amikor érezte, hogy rezeg a léc, és netán felmondok, mindig elvitt vacsorázni, ahol vállon veregetett, és fizetésemelést, grandiózus projekteket ígért. Persze egyikből sem lett semmi.” – Sok ember számára ismerősen csenghetnek Ferenc szavai, aki egy nárcisztikus pszichopataként diagnosztizált főnök fennhatósága alatt kezdte karrierjét.

A cikkem megírásához arra kértem az ismerőseimet, hogy anonimitásukat megőrizve valljanak arról, milyen érzés volt számukra egy nárcisztikus ember bűvkörébe kerülni. Bár sokat nem reméltem a digitális pusztába kiáltott szavaktól, mégis elképesztő ütemben érkeztek a szívszorítóbbnál szívszorítóbb történetek. Ebből is látszik, hogy a nárcizmus különböző fokozataival küzdő emberek nagyon is köztünk élnek, legyen szó egy toxikus légkört teremtő főnökről vagy épp egy érzelmileg-fizikailag bántalmazó, manipulatív családtagról. Ugyanakkor fontos tudni, hogy nem minden önző vagy önimádó ember szükségszerűen klinikai eset is.

A nárcisztikus jegyeknek számos evolúciós előnye van, ezért rendkívül sokunkban felfedezhetők, de személyiségzavarnak csak onnantól tekintjük, amikor az érintett és a környezete számára is rendszeres, mintázatokba illeszthető szenvedést okoz.

A nárcisz gyökerei

A nárcisz szimbóluma mára összeolvadt az önimádattal. Ennek eredete az ókori görög mitológiában gyökerezik: Narkisszosz egy gyönyörű ifjú volt, akiért rajongtak a nimfák. A férfi azonban rendre kikosarazta őket, mire egyikük panaszt tett a bosszúállás istennőjénél, Nemeszisznél. Narkisszoszra átok szállt, így amikor vadászat közben megpillantotta arcát a patak tükrében, beleszeretett önmagába. Tükörképét azonban ugyanúgy képtelen volt átölelni, mint őt a szerelmes nimfák, akik reggelre csak egy sárga szirmú virágot találtak az ifjú helyén.

Amiképp az ókori történetben, úgy jelenkorunkban is egyfajta átoknak tekinthető a nárcisztikus személyiségzavar, ami egy 2015-ös kutatás szerint a férfiak körében gyakoribb. Ebben nagy szerepe lehet annak is, hogy a nőket keményebben kritizálják az agresszív és irányító viselkedésért, míg a klasszikus társadalmi szerepek szerint ezek kifejezetten maszkulinnak tekinthető vonások. A nárcisztikus férfiakban ezért sokszor nyernek megerősítést a káros mintázatok – így hosszabb távon és brutálisabb módon kínozhatják vele a közvetlen környezetüket.

Kép

Kép: Unsplash / Fares Hamouche

Bár elsőre megnyerő személyiségük és sikerorientált hozzáállásuk miatt a nárcisztikus emberek igen gyakran töltenek be magas pozíciót, életük mégsem tekinthető választott, boldog sorsnak.

A személyiségzavar általában súlyos önbizalomhiányt kompenzál, amelynek gyökerei a kora gyermekkorig nyúlnak vissza.

Ez „leggyakrabban egy olyan gyerekkor, ahol az illetőnek a saját jogán való létezését, a gyermeki igényeit nem elégítették ki. De úgy csináltak, mintha kielégítették volna. Tehát a szeretetnek a látszatát kapta, de valójában nem fordultak oda hozzá” – fogalmaz dr. Bánki György pszichiáter is. Az igényeiről gondoskodtak, de nem szeretgették, és szülői figyelmet is csak akkor kapott, ha ő volt az ügyes, az okos, a szép. A nárcisztikus emberek gyermekként nem engedhették meg maguknak a gyengébb eredményeket vagy az ölelésre vágyó nyűgösséget. Nem lehettek átlagosak, ezért a figyelemért való harcuk elsődleges eszközévé az vált, hogy mindenkinél jobb színben tüntessék fel magukat. A nárcisztikus személyek tehát ugyanannyira áldozatai egy korábbi, szeretethiányos közegnek, mint azok, akiknek felnőttkorukban adnak át a fájdalmukból. „Nagyon tragikus sorsú embereket találunk, akik maguk is sokat szenvednek, illetve a nárcizmusnak megvan az a tulajdonsága, hogy ezt a szenvedést igen erőteljesen és hatékonyan osztja meg a környezetével is” – erősíti meg a személyiségzavarról könyvet is író pszichiáter.

Az önző, a hazudozó és a kontrollmániás

„Ötéves korom óta azt hallgattam tőle, hogy én őt nem szeretem eléggé. Már külön laktunk, leutazott hozzám vidékre, majd büntetésből otthagyott, és szó nélkül hazament Budapestre. Máskor azt hazudta, hogy rákos, és hogy most látom utoljára, majd most megértem, hogy milyen fontos volt ő a számomra.” – András apját sosem diagnosztizálták, de megrögzötten hazudozó, valóságtorzító, manipulatív és figyelemigényes viselkedése nárcisztikus jegyeket mutat.

A nárcisz fő jellemzője ugyanis, hogy mások figyelméből táplálkozik: mindazt az odafordulást és szeretetet, amit gyermekkorában nem kapott meg, nagyon erős kompenzálásokkal kívánja behajtani később.

Ahogy dr. Bánki György fogalmaz: „A látszat az a nárcisztikusok nagy részénél (…), hogy ők nagyon függetlennek szeretnék magukat érezni és láttatni, de valójában nagyon mély és meglepő függésben vannak a környezetük adni tudásától. Főleg a figyelem, a siker és az elismerés függvényében.” Szeretnek a társaság középpontjában lenni, sokat beszélnek, túloznak, magukat mindig kiválóbbnak és szebbnek láttatják, míg másokat hajlamosak lefitymálni, megalázni. A nárcisztikus ember számára a más emberekkel való összehasonlítás során születik meg az én értéke, emiatt gyakran irigyek, és ha hiányosságaikra netán fény derül, azt súlyos sérelemként élik meg, megbosszulják. De hibáikat sosem ismerik el.

Nagyzolásos üzemmódjukat rendszerint teljes mértékben lefoglalja a figyelem harácsolása, gyakran azt sem veszik észre, ha a környezetük önteltnek, pökhendinek látja őket. Mivel folyamatosan magukkal vannak elfoglalva, hiányzik belőlük a másokhoz való odafordulás, az empátia képessége. És tulajdonképpen ebben rejlik a személyiségzavar nagy tragédiája is: miközben életük legfájóbb hiányossága a szeretetteljes és mély kapcsolat, felszínes és gyakran abuzív működésük következtében ilyet a későbbiekben sem tudnak felépíteni.

Kép

Kép: Freepik

A nárcisztikus ember számára minden ember eszköz, méghozzá abban, hogy ő minél pozitívabb színben tűnjön fel – ezért attól sem riadnak vissza, hogy felsőbbrendűségi tudatuktól fűtötten teljes kontrollt gyakoroljanak mások szabadsága és érzelmi világa fölött. Erről mesél Anita is: „Számára mi a tesómmal azért vagyunk, hogy lehessen villogni az ügyfelek előtt. Amikor felmondtam az előző munkahelyemen (mert úgy éreztem, megfojt az a pozíció), és elkezdtem angolt tanítani, egy hónapig nem beszélt velem, mert most nem tud dicsekedni az ügyfeleinek, hiszen a lánya annyit ér, mint egy jókezű masszőr.”

Mivel a nárciszok azt gondolják, jobbak a többi embernél, így a társadalmi szabályokat és törvényeket is hajlamosak lazán kezelni. Ezt bizonyítja Éva története is, akit egy brutálisan bántalmazó, nárcisztikus pszichopata anyával „áldott” meg a sors: „Orvosként dolgozik külföldön, de legalább úgy beszél erről, mintha egészségügyi miniszter lenne, hiszen »emberi életekről dönt«. Ehhez képest a COVID második hulláma alatt köhögni kezdett, de ahelyett, hogy eleget tett volna a törvényi kötelezettségének, és tesztelte volna magát, bejárt betegen is dolgozni. Épp látogatóban voltam náluk, és rajtam is jelentkezni kezdtek a tünetek, de csak leugatott, hogy ő ugyan nem csinál tesztet, mit dumálok bele, nem én vagyok a szakember. Két nap múlva kvázi megfenyegettem azzal, hogy elmegyek egy másik orvoshoz, ha nem tesz eleget a törvényi kötelezettségeinek. Erre végre megcsinálta a tesztet, ami pozitív lett. Tehát egy hétig tudatosan veszélyeztette a pácienseit és az egész családját. Amikor ez kiderült, az összes beosztottját telefonon utasította, hogy falazzanak neki a hatóságoknál. Azóta sem ismerte el, hogy bármiben hibázott volna: az ő narratívája szerint az én »követelőzésem« miatt olyan stresszt élt át, hogy fogékonyabb lett a vírusra.”

Van esély a gyógyulásra?

„Állandóan azt hallgatom, hogy ő mennyire jól végzi a munkáját, a kollégái ellenben mennyire lusták és nem értenek semmihez. 20 éve van egy munkahelyen, de annyira elviselhetetlenül viselkedik, hogy már senki nem hajlandó együtt dolgozni vele. Ezért átrakták egy másik intézménybe, mire sírva hívott fel, hogy ez mekkora traumát okoz neki. Amikor próbáltam vele higgadtan beszélni arról, hogy mások hibáztatása helyett talán magába kellene néznie, teljesen kiakadt, és közölte, hogy én egy manipulatív, rossz ember vagyok, aki csak fájdalmat akar neki okozni.” – Réka története remekül szemlélteti, mennyire nehéz egy nárcisztikus embert szembesíteni önmagával.

A személyiségzavar egyik legnagyobb csapdája ugyanis nemcsak a mély emberi kapcsolatok építésének lehetetlensége, hanem a probléma felismerése is. Erre dr. Bánki György is rámutat: „Nárcisztikus emberként az egész elhárítása ennek a témának arról szól, hogy nehogy azt kelljen éreznem, hogy én nem egy kiemelt, különleges, csodálatos ember vagyok. Már csak belegondolni abba, hogy nekem kvázi torz lelkem van, és ebből fakadnak szenvedések, amiket nagyon sok esetben én okozok – borzasztóan nehéz lehet.”

Ennek ellenére – mivel egyre többet lehet hallani, olvasni a témáról – több nárcisztikus is önként jelentkezik nála, hiszen a körülöttük lévő szenvedések miatt kénytelenek belátni, hogy dolguk van a saját mentális zavarukkal.

„A nárcisztikus személyiségzavart nem lehet egyedül megoldani. Ám ami még ennél is fontosabb üzenet, az az, hogy párkapcsolatban sem. És a szülőket sem lehet meggyógyítani” – mondja a pszichiáter. A diagnózis felállítása és a terápia egyaránt szakember feladata: a gyógyulás rendkívül nagy eltökéltséget és kitartást igényel, emellett nehéz és hosszadalmas, hiszen a szeretet nélkül felnővő egyén védekezési mechanizmusait építi le. A terápia félrecsúszása, a kilépés veszélye folyamatosan fenyegeti a nárcisztikusokat, de a pszichiáter már jó néhány figyelemreméltó fejlődésnek is szemtanúja volt.

Hogyan lett belőled zeneszerző?

Zongorista édesapámnak köszönhetően hamar betekintést nyertem a zene világába. Elég korán kiderült, hogy tehetségem is van hozzá. Tizenkét évesen eldöntöttem, hogy én is zongorista leszek, egy évvel később pedig, miután részt vettem egy országos zongoraversenyen, s már zeneszerzőnek készültem, el is kezdtem darabokat írni. Az volt a célom, hogy olyan műveket szerezzek, amelyeket én sem tudok eljátszani. Szerettem volna túlszárnyalni Liszt Ferencet, nehézségben sikerült is... A budapesti Bartók Béla Konzervatóriumban érettségiztem, első diplomámat a Zeneakadémián szereztem zeneszerző szakon, majd a Bécsi Zeneakadémián és a Los Angeles-i University of Southern Californián tanultam tovább.

Hogyan kerültél be a filmes világba?

Már fiatalkoromban többen mondták, hogy olyan képszerű a zeném, teljesen elvarázsolja a hallgatót, akár filmzene is lehetne. Akkoriban a Zeneakadémián nem volt túl divatos filmhez zenét szerezni, mivel a filmben a képé a főszerep, a zene csupán mellékszereplőként jelenik meg. Ezt sokan megalázkodásnak tartották, ellentétben azzal, amikor a zeneszerző megír egy szimfóniát, zongoraversenyt, és teljes mértékben arról szól az egész produkció. Miután elvégeztem az egyetemet, elnyertem a Fulbright ösztöndíjat Amerikába, amelynek köszönhetően filmzeneszerzést tanulhattam. Úgy mentem ki, hogy még soha nem írtam filmzenét, nem tudtam kezelni az elektronikai eszközöket, csupán kottázni és zongorázni tudtam.

Mindent, ami ehhez a szakmához szükséges, ott tanultam meg.

Gondolom, magyarként kint még nehezebb volt érvényesülni a szakmában. Hogyan indultál el?

Nagyon kemény verseny zajlik Los Angelesben. Rengeteg történetet hallani, milyen munkákat vállalnak el színészek, hogy valamilyen produkció közelébe kerülhessenek. A zeneszerzők sincsenek könnyebb helyzetben, ebben a szakmában is jóval több a vadász, mint a fóka. Eleinte rendező szakon tanuló diákoknál próbálkoztam. Rengeteg utánajárást követően sikerült megírnom az első kisfilm zenéjét. Két év telt el, mire megkaptam az első játékfilmes munkám: az Élet a ranchon című filmdráma zenéjét szerezhettem, amelyben George Kennedy és Buck Taylor játszottak. Onnantól kezdve, hogy túl voltam az első játékfilmen, már könnyebben kaptam megbízásokat.

Mennyire adnak szabad kezet a rendezők? Konkrét elképzeléssel keresnek meg?

90 százalékban tudja a rendező, hogy körülbelül mit szeretne, és egy szerkesztett vázlatot kapok. Ma már az internetről bármilyen zenét le tudnak tölteni, és ki tudják próbálni. Ez nagy segítség azoknak, akik egyáltalán nem értenek a filmzenéhez, és nem tudják, milyen emóciókat fog előcsalni a zene a filmből. Nekem is jó, mert így tudom, merre induljak el, majd összeülünk a rendezővel, viszem a saját ötleteimet is, megbeszéljük, hova tegyünk zenét, teljes tervet készítünk. Utána két-három nap alatt kitalálom a film atmoszféráját: olyan zenét szeretek írni, amelynek van főtémája, motívuma, amely megmarad a nézőben. Ha mindez megvan, akkor már csak a részleteket kell kidolgoznom.

Melyik a kedvenc műfajod?

Nagyon szeretem a Star Warshoz, Star Trekhez hasonló sci-fi filmeket, sajnos ritkán keresnek meg ilyenekkel. A történelmi filmek is nagy kedvenceim, most több ilyen kapott támogatást Magyarországon.

A közeljövőben film készül 1848. március 15-éről, Hadikról és a Hunyadiakról. Ezek bármelyikéhez szívesen szereznék zenét, meglátjuk, hogy alakul.

Min dolgozol jelenleg?

Most főleg reklámokon, a karácsony előtti időszakban ömlenek az ilyen megrendelések Amerikából, Angliából, a Tescótól kezdve a Vodafone-ig. Egy nagyszabású munkán is dolgozom, A Szent Korona országa című oratóriumon, amelyet Kaszás Gézával és dr. Varga Tiborral készítünk, ők írják a szöveget, én a zenét. Ez egy 70-80 perces nagy oratórium lesz, amelyben hatalmas zenekar, kórus, gyermekkar és rengeteg szólista fog szerepelni.

Nemcsak Amerikában, hanem Angliában is évekig éltetek. Miért döntöttetek a hazatérés mellett?

Amikor kiköltöztünk, úgy terveztük, hogy három-négy év múlva hazajövünk, ebből végül hat esztendő lett. Szerettük volna, hogy a gyermekeink magyarok legyenek, és itt járjanak egyetemre. A család és a barátok is hiányoztak már. Egyébként a munkám szempontjából teljesen mindegy, hol élek a világon, hiszen már minden az interneten keresztül zajlik. Angliában még azt gondoltam, hogy minden munkához személyes találkozások szükségesek, de hamar rájöttem, ha már ismernek, tudják, mire vagyok képes, akkor teljesen mindegy, honnan dolgozom.

Kép

Gulya Róbert családjával

Milyen tapasztalatokkal tértél haza?

A filmes szakma mindenhol ugyanúgy működik a világban: ha hibázol, többet nem keresnek.

Ha egyszer is elkésel egy felvételről, és miattad sérül egy milliárdos produkció, akkor bocsánatot ugyan kérhetsz, de biztos, hogy többet nem hívnak.

Mindig pontosnak kell lenni, és tartani kell a határidőket. Sok olyan munkám van, hogy szombat délután megkeresnek: nagy bajban vannak, hétfőn le kell adni a reklámot, tudnék-e írni hozzá egy darabot vasárnap. Ha vállalom, akkor muszáj teljesíteni, nincs olyan, hogy rossz az internet, mert különben borul az egész produkció: az ügynökség nem tudja küldeni a reklámot a kliensnek, az ideges lesz, és nem akar többet az ügynökséggel dolgozni, ők meg velem nem. Kint azt is megtapasztaltam, hogy ott újra bizonyítanom kell. Hiába írtam már több magyar reklám zenéjét, csak az után álltak szóba velem, hogy kint is elkészítettem az első reklámfilmem. Mindmáig emlékszem: egy Mercedes-reklám volt.

Mindig van ihleted? Egy nap alatt is könnyen megírsz bármit?

Ha munka van, akkor le kell ülni a négy fal közé, és csinálni kell. Ha csak egy napom van rá, nem engedhetem meg magamnak, hogy elmenjek a Mátrába ihletet gyűjteni. Persze ha több időm van, szívesen megyek túrázni, feltöltődni. Előfordul, hogy valami jobban vagy kevésbé jól sikerül, de vegyük például zseniális zeneszerzőnk, Bartók Béla műveit: nem minden darabja a kedvencem, de ez nem azt jelenti, hogy azok nem jók, csak az én szívemhez nem állnak olyan közel. Valószínűleg neki sem lehetett mindig egyformán erős inspirációja.

Van-e álmod, hogy kivel vagy milyen produkcióban dolgoznál szívesen?

Ha álmodozhatok, szívesen szerezném a következő Star Wars vagy más nagy film zenéjét, de ahhoz nem elég a tehetség, óriási szerencse is kell.

Régebben voltak álmaim, úgy érzem, be is teljesültek, amikor 2014-ben én szerezhettem a Tom Sawyer & Huckleberry Finn című film zenéjét.

Gyönyörű, nagyszabású kalandfilm volt Val Kilmer főszereplésével. Bármikor szívesen dolgoznék hasonló produkcióban.

Számos díjat elnyertél már, többek között a Bécsi Nyári Zeneakadémia „Grand Prix Mercure” és a Kodály Nemzetközi Zeneszerző verseny díját. 2014-ben Cannes-ban a legjobb zene díját vehetted át az Operaház imázsfilmjének zenéjéért. Ezek számítanak nagyobb elismerésnek, vagy az, amikor egy filmed, reklámod zenéje óriási sikert arat, és évek múlva is tudják a nézők mihez kötni?

Mindkettő fontos, bár nekem személy szerint fontosabb, mit gondolnak a nézők, hiszen azért írom a zenét, hogy minél többen hallgassák és szeressék. Például az NBC News zenéje, amelyet én szereztem, nap mint nap több millió emberhez eljut Amerikában, felismerik és szeretik – ez boldogsággal tölt el.

Sok filmet nézel? Figyelemmel kíséred a trendeket, esetleg követed is?

Sokat nézek, a zene miatt is. Mindig is érdekeltek az új filmek, kíváncsi vagyok, merre halad a divat. Már csak azért is, mert amilyen zenét szerez ma Hans Zimmer, olyat kérnek tőlem a reklámokhoz egy év múlva. Ha már hallottam a zenét, és kielemeztem, sokkal könnyebben tudok hasonlót írni. Ugyanazt természetesen nem írhatom le, mert ha már két hang is egyezik, beperelhetnek. Az új James Bond-film hatására most talán visszatértünk a klasszikus zene irányába, aminek nagyon örülök, hiszen én is klasszikus zeneszerző vagyok.

A zene az életed más területein is szerepet kap. Feleségeddel Zenés Gondolkodó Műhelyt alapítottatok barátaitoknak, és megszerveztétek a templomotokban a fiatalok zenei szolgálatát. Jól látom, hogy a zene eszköz a közösségépítéshez?

A zene mindig kapocs, érv, hogy összejöjjünk. Feleségem, Kinga ezeknek a motorja, aki már gyermekként is megtapasztalta a közösség erejét, és ezt szerette volna átültetni a jelenbe is. Angliában is próbálkoztunk, a katolikus templomban újra bevezettük a rorátét, amelyet már nem is nagyon ismertek. A hajnali mise után kaláccsal, teával láttuk vendégül a résztvevőket, nagyon hálásak voltak érte. Amikor hazajöttünk, szerettük volna, hogy a gyerekeinknek is legyen itthon közössége. Először a lányunk baráti körét hívtuk, hogy velünk énekeljenek, zenéljenek a templomban. Kezdetben öten-hatan jöttek, ma már közel ötven fiatal végez zenei szolgálatot a szentmisén.

A zene a felnőtteknél is csak apropó arra, hogy közösségben legyünk, beszélgessünk.

Azt vesszük észre, hogy ha nem szervezünk ilyeneket, akkor csak úgy elillan mellettünk az élet, szükség van ezekre a pillanatokra, együttlétekre.

Az első napján szigorúan maszkban jelent meg a székházban, az előírások szerint viselte is egész nap. Találkozott egy csomó emberrel, akiknek a felvételével kapcsolatban voltak tennivalói, de az osztály, ahova került, majdnem teljesen üres volt. Szinte mindenki otthonról dolgozott. 
Nagy szervezet, így hát sokakkal találkozott, mindenki maszkban, ahogy kell.

Az ilyen első, tömeges bemutatkozáskor persze lehetetlen volt megjegyezni bárkit, de így a maszk mögül még kevésbé hallani, hogy ki milyen nevet mond, ráadásul még az arca sem látszik.

Igyekezett a keresztnevekre koncentrálni, de a második Áginál és a harmadik Zolinál elvesztette a fonalat. 
Beazonosításra maradt az, hogy férfi vagy nő, magas vagy alacsony, szőke vagy barna, esetleg most még az segít, hogy milyen maszkot visel. Aznap osztottak vállalati maszkokat, onnantól kezdve mindenki pontosan ugyanolyat viselt, szóval ez a minimális segítség sem maradt. 
Az új munkatársai közül néhánnyal Skype-on találkozott, akikkel nem, azokkal rögtön valamilyen feladat miatt kellett kapcsolatba lépnie, nekik e-mailt küldött, és a levél végére röviden leírta, hogy ő kicsoda. 
Másnap mindenkinek köszönt, ezt amúgy is megtette volna, de igazából fogalma sem volt, hogy az első napján kikkel találkozott. Mindenesetre a saját osztályán csak ő volt bent. 

Aztán valamivel fél kilenc után egy fiatalember állt meg az asztala mellett: „A beszerzési osztályt keresem.” „Ez az” – válaszolta. „Miben segíthetek?” „Hát, én itt dolgozom” – jött a válasz.

„Már három hónapja, de csak az első napon voltam bent, azóta home office-ban dolgoztam.” 
„Biztos, hogy ez a te íróasztalod?” – kérdezte a régi kolléga. Ő mondta, hogy igen, biztos, mert az első nap még említették is, hogy csak ez az egy hely szabad, és mivel vicces akart lenni, azt válaszolta, hogy akkor ő ezt választja. Elmesélte azt is, hogy valamilyen Nándor helyére vették fel, aki ezt a területet vitte, de csak nagyon rövid ideig dolgozott itt. 
„Én vagyok a Nándor” – jött a válasz. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Kevés olyan jól dokumentált életút van, mint Zsindelyné Tüdős Kláráé – és még kevesebb olyan, amely annyiféleképpen elmesélhető, mint az övé. Őszinte, éleslátó, nem ritkán pikírt stílusa jó és rossz időkben is nagy hatással volt a környezetére.

„Csak leány”, de hat férfit kitett

Tüdős Klára tősgyökeres cívis családba született 1895-ben. Apai nagyapjáról mintázta Móricz Zsigmond a Légy jó mindhalálig „vín baka” csúfnevű kollégiumi igazgatójának alakját, anyai ágon pedig Kálmánchey Sánta Márton reformátor leszármazottja volt. A kislány Tüdős János debreceni jogtanácsos, országgyűlési képviselő és a neves debreceni ügyvédcsaládból származó Kálmánchey Irén első és egyetlen gyermeke volt, akik születésekor kicsit megriadtak, hogy a csecsemő „csak leány”. Nem tudni, hogy emiatt-e, de már egészen fiatalon kilógott a sorból: focicsapatot alakított 1906-ban, ami nem nyerte el a nagyhírű Dóczy Leányiskola tetszését. A féktelen fantáziájú, energikus bakfis két évet Svájcban és egy évig Londonban is tanult, hogy hazatérve rajztudását kezdje fejleszteni. Az első világháború kitörése után, 1915-ben Lembergbe ment önkéntes hadiápolónak, majd hazatérve magyar szólót táncolt egy jótékonysági esten, amely után egyszer csak pakkot kapott a kor ünnepelt csillagától, Blaha Lujzától: a csomag a színésznő fiatalkori magyaros ruháját rejtette.

Az Iparművészeti Főiskolára került húszéves leány még nem tudhatta, hogy a csomag eleve elrendelés, és sorsa szorosan összefonódik majd a színpaddal és a magyar viselettel.

Ambíciói a táncművészet felé terelték, ám családja erélyes közbelépésére 1919-ben házasságra lépett Szunyogh Rudolf debreceni huszárfőhadnaggyal, akivel az érmelléki Szunyogh-birtokra költöztek gazdálkodni. 1921-ben megszületett lányuk, Judit. Tüdős Klára azonban borzadva menekült a fekete földtől és a rákényszerített házasságból a fővárosba, amint lehetett. 1925-től az Operaház női jelmeztárának és szabászműhelyének vezetője, a harmincas évektől balettszüzséket és színházi darabokat írt. Keményen dolgozott az előrejutásért. „A munka megkövetelte a jelenlétemet, s én sokszor lázasan, fáradtan gyalogoltam haza (…) A Lánchíd a tanúja a hideg ködben tett fogadalmaimnak, hogy amikor kivilágított autók suhantak el mellettem estélyi ruhás hölgyekkel, akkor arra kértem Istenemet, hogy ha én kerülnék ilyen autóba, akkor el ne felejtsem azokat, akik sírva bandukolnak a hideg ködben” – írta „Rongyok” című, kiadatlan önéletrajzában.

Legenda születik

Első férjétől 1928-ban elvált. Ekkor már öt éve ismerte Zsindely Ferenc későbbi kultuszminisztert, államtitkárt, akihez szoros barátság fűzte, és 1938-ban hozzáment feleségül. Hogy miért csak ilyen későn? Erre aligha lehet más válasz, mint az, hogy Tüdős Klára életét teljesen kitöltötte a munka. Esküvőjük előtt egy évvel kezdte meg működését a népi motívumokat az haute couture-rel összeházasító Pántlika Szalon, Zsindelyné divatháza, amelynek kalandos eredettörténetét ő maga így foglalta össze 1976-ban a Táncművészeti Szemlének:

„… a Fidelió reprize után az egyik művésznő megkért: menjek el vele a műsor utáni fogadásra.(…) Könnyelműen megígértem, s csak azután kerültem gondba, amikor arra gondoltam, hogyan, miben fogok én az elegáns művészi társaságban megjelenni? Hazamentem és nem láttam más kiutat, mint gyorsan fölszabdalni a gyönyörű buzsáki abroszt. Földig érő ruhát varrtam, s a varrottas részeket ráapplikáltam a két ujjára, ugyanebből készítettem övet és így jelentem meg a fogadáson. A művésznő előre ment, ő volt az est fénypontja. Nagy tapsot kapott. Én pár percet várakoztam a ruhatárnál, majd utánasiettem. Legnagyobb meglepetésemre én még nagyobb tapsot kaptam. Mindjárt tudtam: a taps a ruhámnak szól.”

Kép

Zsindelyné Tüdős Klára ruhatervei

A Pántlika Szalon a kor startupja volt: Tüdős Klára a szükséges összeg töredékéből, saját néprajzi tudását beleadva, balerina-manökenekkel és az egyes tájegységekre jellemző zenével tartotta meg az első bemutatót, amit hangos siker követett.

Aztán hetente rendeztek bemutatókat, és már nem balerinák, hanem maguk a varróleányok vonultak fel a kreációkban. A harmincas években az ő keze alatt született meg a középosztály magyaros ünnepi viselete, amely ötvözte a paraszti jegyeket a főúri szalonok divatjával. A kormányzóné az általa tervezett ruhát hordta az 1938-as Eucharisztikus Kongresszuson, de a második világháború felemésztette törekvéseit terveivel együtt. Rossz idők jártak akkoriban a kegyelmes urakra és asszonyokra.

Zsindely Ferenc révén 1941-ben az elsők között jutott tudomására Teleki Pál miniszterelnök öngyilkossága. Ebben az évben költöztek az Istenhegyi úti villájukba, amely néhány évvel később, Budapest ostromakor hetvenkét különböző hovatartozású és pártállású menekült otthona lett. Zsindelynét ugyanis Ravasz László püspök még 1943-ban megbízta az újraéledő Országos Református Nőszövetség vezetésével, és a nagyvilági dáma némi vonakodás után belevetette magát a szolgálatba – pedig, ahogy ő fogalmazott, „szívből utálta” a nőegyleteket.

A püspöki megbízás igencsak szokatlan körülmények között, a Hunnia Filmgyárban érte a kegyelmes asszonyt, aki éppen koszos overálban, egy tűzoltólétra tetején állva instruálta a Fény és árnyék című film egyik készülő jelenetének résztvevőit. Zsindelyné mindig is rendezni szeretett volna, és erre alkalma is nyílt: az általa írt és rendezett alkotás címszereplői Bulla Elma, Ajtay Andor és a filmszínésznőként akkor debütáló Nagykovácsi Ilona voltak, a történet pedig egy erkölcsi példázat a hűség és szeretet hatalmáról.

A forgatókönyv nem aratott osztatlan sikert, azonban az egyedülállóan jó ízléssel berendezett színek és sodró erejű természeti képek a legvitriolosabb tollú kritikusokat is magukkal ragadták.

A háború szele azonban becsapta Zsindelyné mögött a filmgyár ajtaját, és a nagyságos asszony minden energiáját a rá bízott menekülők segítésére fordította. Csodálatos embermentő munka bontakozott ki a kezei között. A háború után az Istenhegyi Otthon hitéleti események sorát fogadta be, az ország minden tájáról jöttek a testi-lelki éhezést túlélt lányok és asszonyok, hogy megerősödhessenek az Isten közelében. A kegyelmes asszony, az első magyar filmrendezőnők egyike a női misszió egyik legfontosabb munkatársa lett, aki misszionárius társával, Pilder Máriával járta az országot, hogy minél több ember szívét a Teremtő felé fordítsa.

Kép

Tüdős Klára táncművészi karrierje kezdetén

A kitelepítés

Az országjárással és konferenciákkal teli évek után a megpróbáltatások ideje következett. Zsindelynét 1949-ben eltiltották a nőszövetségi munkától, 1951-ben pedig megkapták a kitelepítési határozatot, és férjével Balatonlellére kerültek házmesterként. Patkányjárta otthonuk valóságos zarándokhellyé vált, számos egyházi és világi volt méltóság keresett náluk vigaszt, bátorítást. Zsindely Ferenc így tekintett erre vissza naplója 1959. július 26-i bejegyzésében: „Vannak most olyan Balaton környéki térképek, amelyek a történelmi és művészeti emlékeket feltüntetik. Meg is nézem már, hogy ugyan Klára nincs-e felrajzolva valamelyikben, mint műemlék, vagy egyháztörténeti rom, vagy egyéb nevezetes látnivaló?” Zsindelyné ott sem nyugodott: addig-addig dolgozott a helyi asszonyokkal, amíg ünnepi díszbe nem öltöztette a kis lellei református templomot, ahol akkoriban a korszak egyik legnagyobb tudású teológusa, Vályi Nagy Ervin szolgált – az ő szárnyai alól nőttek ki a 2000-es évek egyházi vezetői.

„Ilyen szétrepedt szívet még életemben nem láttam”

A fáradhatatlan, ismerői szerint hat férfi helyett dolgozó asszony életének egyetlen sötét területe volt: a családja.

Egyszülött lánya, akit korán elhagyott, 1944-ben emigrált családjával először Németországba, majd Ausztráliába. Édesanyja pedig hosszú éveken át feküdt ápolásra szoruló betegként, de még a temetésén sem vehetett részt, mert kitelepítettként nem kapott engedélyt a Pestre utazáshoz 1951-ben. A mindig derűs Zsindely Ferencet 1963-ban vitte el a szíve: orvosa azt mondta, „ilyen szétrepedt szívet még életében nem látott”. A temetésen a koporsó előtt „egyetlen koszorú, az Apró Antaléké hirdette, hogy Zsindely Ferenc emberséges ember volt akkor is, ha egy bukott rezsim minisztere volt”.
Hogy került a Kádár-kor magas rangú politikusa, Apró Antal a történetbe? Úgy, hogy felesége és két lánya is az Istenhegyi úti villában bújtatott menekültek között voltak. 1951-ben, amikor Zsindelyéket teljes vagyonelkobzás mellett kitelepítették, és 1952-ben, amikor a kitelepített házaspár nyugdíját is elvették, Apró Klárához fordultak segítségért levélben, de eredménytelenül, mert Apróék nem mertek lépni az érdekükben a Rákosi-érában. A Kádár-korban, 11 évvel a segítség kérése után az özvegyen maradt, Balatonlellén élő Klára asszonyt viszont már lakáshoz juttatták Budapesten a párt vagyonából, és azt is elintézték, hogy Ausztráliába utazhasson lányához, aki szintén 1963-ban özvegyült meg, és hat gyermekkel maradt egyedül. Két és fél évig élt a világ túlsó oldalán, majd a hazatérés mellett döntött. Itthon lassan az életkedve is visszatért, a látása azonban nem: mindkét szemén hályoggal diagnosztizálták, biztosan tudta, hogy el fogja veszíteni a szeme világát. Megtörten, ifjúkori vaksága miatti bűnbánata és öregsége ellenére is sok, nála elesettebb ember lelkigondozója lett.

Kép

Zsindelyné Tüdős Klára divatrajzai

Úgy fogalmazott: annak a terhe tartotta őt össze, hogy másokat kellett megtartania.

Élete utolsó szakaszában számos művet írt és adott ki: lelki írásokat, visszatekintéseket. A hetvenes évekre lekopott róla a „nagyságos asszony” bélyege. Valószínűleg azért, mert sosem pecsételődött rá igazán: autentikus viselkedésével valahogy mindig túllógott a mások által húzott fogalmi határokon. „Azért imponált ő nekem annyira, mert annak ellenére, hogy megvolt a társadalmi rangja, történt körülötte valami. Méltányoltam nála, hogy örökösen vigaszt és segítséget akart nyújtani. Sajnos, ez a nőtípus kihalt, most már csak képviselőnők vannak” – mondta róla dr. Csipkay Jánosné kivitelező, a „Fény és árnyék” című film sokat méltatott enteriőrjeinek felelőse.

Zsindelyné Tüdős Klára 1980 áprilisában hunyt el egy budapesti református szeretetotthonban. Szellemi hagyatékát Dizseri Eszter gondozza: az ő szerkesztésében, tizennégy év kutatómunka után jelent meg Tüdős Klára életének bőséges és alapos dokumentációja, amely lebilincselő olvasmány. Nemkülönben Zsindelyné saját művei: publicisztikái és önéletírása is. Utóbbi sokáig kéziratban terjed Magyarországon, és némi konspirációval sikerült Svájcba csempészni és kiadni. A magyaros öltözetek megálmodójának hagyatéka vibrálóan életteli, írásait olvasva mindig feltűnik valamilyen új értelmezés, szín, elevenség. Embermentő munkájáért 2001-ben posztumusz megkapta a Világ Igaza-kitüntetést.

Mitől félünk? 

A félelem olyan érzelmi állapot, amelyben egy fenyegetés megszüntetésére vagy eltávolítására törekszünk. Ilyenkor kevéssé veszünk figyelembe egyéb szempontokat, gondolkodási és viselkedési készletünk beszűkül, ezáltal az összetettebb feladatok árnyalt megoldására képtelenné válunk. A hosszú távú gondolkodási készség megszűnik, és előnyben részesítjük a helyzetet gyorsan megváltoztató megoldásokat. A félelmetes helyzettel szembesülve megpróbálunk elmenekülni, vagy támadásba lendülünk, esetleg passzivitásba dermedünk. Ez utóbbi válaszreakció talán nehezebben értelmezhető a túlélés zálogaként, hiszen a lefagyás nem segíti az aktív megküzdést. Régen azonban nagy szerepe lehetett a veszély elkerülésében, hiszen a mozdulatlanná merevedett, halottnak tűnő ősünk megúszhatta a veszélyes ragadozó támadását. 
Az ember képes akár a távoli jövőre vonatkozóan is félelmet átélni, ami segíthet tervezni, és kidolgozni az elkerülés módjait. Ugyanakkor minél távolabbi vagy elvontabb dologtól rettegünk, annál csábítóbb megoldás, hogy a félelmet kiűzzük a tudatunkból, így az a tudatosságtól egyre távolabbra kerülve határozza meg működésünket. 

A történelem során a félelem egyre inkább láthatatlan fenyegetéssé vált. Maga a halál is az intézmények falai mögé szorult, és elvont fogalom lett belőle.

Már nem a táborhely körül ólálkodó kardfogú tigris jelenti a félelem tárgyát, hanem a vírus okozta járvány, a munkanélküliség, a klímaválság, a gazdasági helyzet, az adóhivatali vizsgálat vagy a váratlan balesetek. Ezáltal a félelemmel való megküzdés is megfoghatatlanná vált, és átkerült a fantázia birodalmába, hiszen a jól érzékelhető állati támadások helyett megjelenő félelmeknek csupán töredékével szembesülünk valamilyen élethelyzetben. 
Általában megkönnyebbülést okoz, amikor a távoli, ám a fantáziában alaposan körbejárt félelmünkkel a jelenben és konkrét módon találkozunk. Sokak számára megélt példa a fogorvosnál történő látogatás. Bár a fogorvosi székbe beülve az aggodalom nem kicsi, de még mindig sokkal jobban bírható, mint az előtte éjszaka szőtt fantáziák. Vannak, akik ezért inkább gyorsan elébe mennek a félelmük tárgyának, hogy minél hamarabb átessenek rajta, és így a félelem a fantázia világából a valóságba kerülhessen. 

Elrettentés és szorongás

A gyereknevelés részben felfogható úgy is, mint a világ bemutatása az újonnan érkezett emberkének. Ha az üzenetek jelentős része a veszélyekre és félelmetes jelenségekre vonatkozó figyelmeztetés, akkor ennek következményei megtestesülhetnek a kezdeményezőképesség visszaszorulásában, a szorongással teli világlátásban vagy az elköteleződés hiányában, akár több generáción keresztül is. 

Kép

Kép: Freepik

Bár a félelemkeltés könnyen bevethető eszköznek tűnik a nevelésben, az általa elért hatás erősen megkérdőjelezhető. Néhány évtizeddel ezelőtt a szülők-nagyszülők között voltak, akik a kisebb gyerekeknek még a zsákos embert és a szellemeket, a vallásosabbak a gyerekek viselkedését pásztázó Isten mindent látó szemét emlegették. A félelem átszőtte az akkori társadalmat, amelyben az alárendelődés, az alkalmazkodás és az engedelmesség fontos értékek voltak. Ezek a fenyegetések a gyermekek megrendszabályozására szolgáltak: a félelem csökkentette mozgékonyságukat, megfékezte a világot felfedezni kívánó kíváncsiságukat. A kicsik riadt szemmel közelebb húzódtak az ismeretlen fenyegetésről beszámoló felnőtthöz. A rövid távú cél ily módon teljesült, de mi lett a hosszú távú céllal: a kiteljesedésre törekvő, félelem nélkül működő, képességeit bátran használó személyiség létrejöttével? 

A tapasztalatok azt mutatják, hogy a mai gyermekek már nem zsákos emberekkel vívják csatáikat. Nehezen megfogalmazható, alaktalan fenyegetések riasztják őket: sokszor a szülők párkapcsolatában mutatkozó nehézségek miatt aggódnak, máskor a szülők által jóindulatból eltávolított korlátok és határok hiányától szenvednek.

Nehéz biztonságosnak látniuk a világot, ha a szülők maguk is szorongással élnek, és ezért nem mernek szabályokat felállítani, vagy éppen ellenkezőleg, túl szűkre szabják a megélhető tapasztalatok körét, és folyton óvatosságra intenek. Mindemellett a fenyegetőzés legkülönbözőbb eszközei sem koptak ki az eszköztárból, így igen gyakori, hogy a legkülönfélébb büntetések kilátásba helyezésével igyekeznek a szülők vagy a pedagógusok a gyermeket rávenni a változásra. 
Tali Sharot kutatásai szerint az elrettentés nem igazán célravezető, ha valódi viselkedésváltozást szeretnénk elérni. A pozitív énkép fenntartásának záloga, hogy a kedvező információkat inkább meghalljuk önmagunkkal kapcsolatban, ezért a negatív visszacsatolásokból csak korlátozott mértékben okulunk. Az agykutató professzor kutatásának eredménye szerint, ahogy felnövünk, egyre ügyesebben tanulunk az intő szavakból is, ám az életünk derekán újra romlani kezd az ezirányú hajlandóságunk. Mindezek fényében a félelemkeltés gyakran hatástalan marad, főként a gyerekek, a tinik és az idősek esetében. Ráadásul a félelem hatására meghiúsulhat az alapvető szükségletek jelzése, a kreativitás, az egyszerű problémák megoldása, még az egyébként jól funkcionáló gyermekek esetében is. A bénító hatást jól példázza annak a lánynak az esete, aki az osztály legjobb tanulójaként kettes érdemjegyet kapott a rettegett magyartanárnál írt dolgozatára. Az történt ugyanis, hogy az első oldal írása közben kifogyott a tinta a tollából, de ezt nem merte jelezni a szigorú tanárnak, és kölcsönkérni sem mert egy másik tollat. Így aztán az üres tollal írt tovább, és a tollat a lapokra erősen rányomva véste fel egymás után a szavakat. 
Tali Sharot szerint félelemkeltés helyett érdemes olyan stratégiákat alkalmazni, amelyek az emberi fejlődésvágyra építenek. A gyermek kapcsolódási vágya, a közösséghez való tartozás igénye, a fejlődés erőforrás-központú nyomon követése, illetve az azonnali jutalmazás mind olyan tényezők, amelyek pozitív módon ösztönzik a viselkedés megváltoztatását. 

Amikor a szülő fél

A családokkal való munka során gyakran tapasztaljuk, hogy a szülő egyik fő célja, hogy a gyerek megkapja mindazt a szeretetet, törődést, kapcsolatot és figyelmet, amelyben ő gyerekként hiányt szenvedett. Ez a nemes cél gyakran együtt jár a szülő azon félelmével, hogy nehogy kárt vagy lelki sebet okozzon a gyermeknek. Ezek a szülők nehezen mondanak nemet, és tartanak azoktól a helyzetektől, amelyekben a határok kijelölésére lenne szükség. Mivel a szülő számára a nehéz érzések kimutatása félelmetes, ezért elrejti a valódi érzelmeit. Ugyanakkor az apró metakommunikatív jelekből a gyerek észleli, hogy valami nincs rendben, de biztos támpontot nem kap arra, hogy mit él át a szülője, illetve melyek az elvárások vele szemben. 
A járványidőszakban fellendülő home office jelenség előtérbe állította ezt a problémát. A jóakaratú szülők vért izzadtak, amikor a nagyon fontos meetingek alatt próbálták a gyerekeiket türelmet és megértést mutatva távol tartani az otthon berendezett irodától. Óriási feszültséget okozott, hogy egyszerre voltak a megértő szülő és a fegyelmezetten teljesítő munkavállaló szerepében. A két szerep egyszerre többnyire megélhetetlen, így szét kell választani őket. Itt jött a bökkenő.

A szülők sok esetben nem akartak határt szabni, azaz bezárni az ajtót, amíg dolgoztak. Ezt a gesztust úgy élték volna meg, mintha a kizárással elutasították volna, szeretetüktől megfosztották volna a szobába vidám történettel vagy vigaszra vágyva betörő gyermeket.

Féltek egyértelmű határt húzni – így aztán az egyértelmű szabályok megalkotása elmaradt. 
A gond az volt, hogy a gyerekek szabályok hiányában nem tudtak tájékozódni. A szülő a belépési kísérleteket eleinte kedvesen fogadta, mert nem merte kimutatni valódi érzéseit, miközben belül erős feszültséget élt meg. Így azt sem mondta ki, hogy nem szabad belépni, és nem jelölte meg a határokat például zárt ajtóval. 

Kép

Kép: Freepik

Megküzdés a félelemmel

Az aggodalom a szülővel születik, a félelem és a feszültség teljesen normális szülői érzések. A félelemmel való megküzdés nem jelenti azt, hogy mindenáron meg kell szabadulnunk a kellemetlen érzéstől, ez ugyanis általában fordítva sül el, hiszen rengeteg energiát felemészt, ha folyamatosan el szeretnénk nyomni a bennünk tomboló feszültséget. Paradoxon, de amikor mindenáron a feszültséget szeretnénk kontrollálni, akkor az gyakran olyan mértékben elhatalmasodik rajtunk, hogy pont azokhoz a megoldási mintákhoz nyúlunk, amelyeket egyébként kerülni szeretnénk. Ennek az az oka, hogy feszült helyzetben a biztonságot keressük, és ami ismerős, az biztonságos. 
Ráadásul a nehéz érzések elnyomásával a pozitív érzések teljesebb megélésétől is megfosztjuk magunkat. Dr. Márky Ádám szemléletes példájával élve az érzelmek úgy működnek, mint az inga, amelynek az egyik szélső helyzetét a nehéz érzések, a másikat a pozitív, megélni kívánt érzések jelentik. Ha megakadályozzuk, hogy az inga az egyik oldalra kilengjen, akkor a másik oldalra sem fog megérkezni. Családterápiás példánál maradva, annak a szülőnek, aki elnyomja a feszültségét, a boldog és megelégedett pillanatok is nehezen megélhetővé válnak. 
A félelem önmagában nem rossz, csupán egy üzenet az agyunktól, hogy olyan helyzetbe kerültünk, amivel dolgunk van. A megoldás felé vezető úton fontos, hogy tudatosítsuk, hogy éppen mi zajlik bennünk. Komoly önismereti munka annak a felismerése, hogy mit érzünk pontosan, és mitől tartunk az adott helyzetben. Ennek feltárásában segít az alábbi kérdések végigondolása: „Mit érzek most? Mi az, ami ezt az érzést kiváltja bennem? Mire gondoltam, amikor ezt éreztem? Mennyi esély van arra, hogy amitől félek, az bekövetkezik?” Az így megfogalmazott gondolatok segítenek, hogy ne olvadjunk össze az érzéssel, és ne vegyék át az uralmat az életünk felett.

Az érzelmeink kontrollja helyett fordítsuk figyelmünket a viselkedésünk kontrolljára, és idézzük fel azokat a személyesen választott értékeinket, amelyek alapján az életünket éljük, majd azokkal összhangban cselekedjünk.

Ez korántsem egyszerű, ugyanakkor jól elsajátítható módszer, ezért érdemes egyrészt az önismeretünket fejlesztenünk, másrészt gyakorolnunk a tudatos jelenlétet, amikor néhány percig megállunk, és csak megfigyeljük azt, hogy mi történik éppen a környezetünkben, a testünkben és az elménkben. Ennek az egyszerű technikának a gyakorlása hozzájárulhat, hogy amikor a félelem szele megérint, akkor az érzéseink figyelembevétele és elismerése mellett a viselkedésünket az általunk fontosnak tartott értékekhez igazítsuk. 

Forrás: Tali Sharot: How to motivate yourself to change your behavior

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Minden háztartás, amelyben van mobiltelefon, minden gépkocsivezető, aki használja a GPS-t, minden tévénéző, aki műholdon keresztül nézi az adást, az űrkutatás eredményeit használja. Űrkutatás nélkül bajban lennénk az élelmiszer-termelés, a közlekedéstervezés vagy a természeti katasztrófák elhárítása területén. Végzetes hátrányba kerülnénk egy esetleges migrációs vagy háborús krízis esetén. Olyan banális dolgokról, mint a meteorológiai előrejelzések, nem is beszélve. Ezek a jelenségek nem az űrben vannak, hanem a Földön – mert a legfontosabb tudás az űrkutatásról az, hogy képviselői nem fantasztikus űrhajókkal repkednek távoli galaxisokban, hanem műholdas technológiák segítségével az űrből figyelik, mérik, támogatják a Föld nevű bolygón zajló mindennapokat.

A hazai űrstratégiával kapcsolatos munkát miniszteri biztosként az ELTE TTK Földrajz- és Földtudományi Intézet űrkutató csoportjának tudományos főmunkatársa, Ferencz Orsolya vezeti, aki nem mellesleg négy gyermek édesanyja is. Így mesél a kezdetekről: „Az emberiséget mindig foglalkoztatta, hogy milyen világ veszi körül, megfigyelte a Hold fázisait, felfedezte az összefüggést az ár-apály jelenséggel, érdekelte a körülötte levő, a bolygónkon túli világ. A tudománytörténetben sok generációnyi zseni kellett ahhoz, hogy eljussunk ide, ahol most tartunk. A huszadik század derekán hihetetlenül nagy, forradalmi változás indult el ebben a tudományágban. Ebben Magyarországnak a kezdetektől jutott szerep.”

Kép

Kép: Páczai Tamás

És tényleg: a világűr határát, ami nagyjából száz kilométerrel a földfelszín felett van, szerte a világon Kármán-vonalnak nevezik. Kármán Tódor a Wikipédia szerint az amerikai légierő védőszentje (ha nem is a szó szoros értelmében), a szuperszonikus repülés atyja, valamint a rakétatechnológia és hiperszonikus űrhajózás egyik úttörője. De büszkék lehetünk arra is, hogy két magyar tudós, Bay Zoltán és Simonyi Károly mérte meg sikeresen a Hold és a Föld távolságát radarral a világon másodikként (sőt, elsőként készítették el a mérés műszereit, csak éppen a szovjet front átvonult Budapesten, ezért újra kellett alkotniuk szinte mindent). Hogy mennyire gyorsan fejlődött ez a terület, milyen hirtelen lépett ki az emberiség a világűrbe, arra jó példa, hogy 1957 októberében került fel az első ember alkotta tárgy stabilan Föld körüli pályára, ez volt a Szputnyik–1, és alig egy év múlva, 1958-ban Eisenhower elnök karácsonyi beszédét már egy műholdon keresztül közvetítették.

Megszületett az a felbecsülhetetlenül nagy gazdasági és piaci jelentőséggel bíró iparág, amit úgy hívunk, hogy globális műsorszórás és hírközlés.

Ez a technológiai forradalom tart napjainkig. Bár nem tudatosul minden áldott nap a fejünkben, de olyan hatalmas, kritikus infrastruktúrát képező rendszerré álltak össze a világűrbe helyezett eszközök, amelynek az elvesztése vagy kikapcsolása nagyon komolyan érintené a mindennapjainkat.

Kép

Kép: Páczai Tamás

Ferencz Orsolya aktuális példát is hoz: a pandémia idején természetesen és gyorsan álltunk át online munkára, online oktatásra, különféle szolgáltatások online igénybevételére – ezt részben az űrkutatási tevékenység tette lehetővé. Ma már nincs olyan választási lehetősége az egyes nemzeteknek, hogy akarnak-e ezekhez a rendszerekhez kapcsolódni vagy sem. A nemzeti űrstratégiák az egyes országok jelene és jövője szempontjából nélkülözhetetlenek. Hogy lehet akkor, hogy eddig mi, magyarok nem rendelkeztünk űrstratégiával? – kérdezem a miniszteri biztost.

„A nemzeti űrstratégia hiánypótló mű. Szükséges, mert az Európai Űrügynökségbe, az ESA-ba ma már fel sem vesznek senkit, ha nem rendelkezik ilyennel. De azért is fontos, mert ennek apropóján végeztünk a kapcsolódó szektoron egy teljes átvilágítást, ez kétévnyi munka volt. A külpolitikánkat, a gazdaságunkat, az iparunkat, az oktatásunkat, a diplomáciánkat mind érinti. Ezeken a területeken zajlik érdemi munka, csak ez a fajta koordináció nem történt meg, amit most a stratégia elkészülése lehetővé tett. Különböző tudományos műhelyekben és vállalkozásokban megőrződött szerencsére az a tudásbázis, amire most építhetünk, hogy utolérjük az űripar területén a világot.”

„Míg például Bulgáriának vagy az egykori harmadik világ számos országának, Ruandának, Bangladesnek van saját műholdja, nekünk, magyaroknak magyaráznunk kell, hogy miért van rá szükség.”

Kép

Kép: Páczai Tamás

„Az egyik tudományos műhely az ELTE TTK űrkutató csoportja, szakirányú képzésük a világ ranglistáján is előkelő helyen áll, de a BME-nek is van űrmérnök képzése, nemsokára akkreditálják is, és szinte valamennyi vidéki egyetemen vannak kapcsolódó képzések, jó szakemberek, valamint az Eötvös Loránd Kutatási Hálózatnak is számos intézményére tudunk támaszkodni. Vannak teljesen vagy részben az űriparból élő vállalkozásaink már most is. A Miskolci Egyetemen fejlesztették ki az űrkemencét az 1980-as repüléshez, az ehhez kapcsolódó űranyagtudományi kutatási képességünk megmaradt, ma már egy vállalkozás végzi ezt a munkát, több ezer alkatrészt gyártottak az európai űripar számára. De van olyan magyar cég is, amely fedélzeti és földi elektronikai rendszerek, kommunikációs eszközök gyártásában erős. Ez nagy dolog, mert ez egy elit klub, kevesen képesek úgynevezett űrminősített eszközöket gyártani. Jó példa a BME-n dr. Gschwindt Andrásnak és csapatának a munkája is – ők már a harmadik úgynevezett zsebműholdat állítják pályára. Ezek nemcsak különlegesen pici, 5x5x5 centis műholdak, hanem öt különféle műszerrel vannak felszerelve, méréseket végeznek, feltérképezték vele például az elektromágneses szmogot a Föld körül. Ez is komoly magyar teljesítmény, az Európai Űrügynökség sem hitte, hogy sikerülni fog.”

A Ferencz Orsolya vezetésével frissen elkészült nemzeti űrstratégia tehát egyrészt feltérképezte a rendelkezésre álló erőforrásainkat egy saját űrprogramhoz, másrészt kijelölte a célokat: a szektorban rejlő gazdasági, ipari lehetőségek kiaknázását; saját szakembergárda nevelését, utánpótlás biztosítását már a közoktatástól egészen az egyetemekig; harmadrészt pedig a nemzetközi kapcsolatok és mozgástér bővítését. Mindebben a legfontosabb partnerünk az Európai Űrügynökség, az ESA, amelynek csak 2015 óta vagyunk tagjai, bár már 1991-ben meghívtak minket.

„Évtizedeken keresztül drága luxussportnak tűnt az űrkutatás, gyakran nem értették egyes politikai vezetők sem, mi köze ennek a földfelszíni élethez”

– fejti ki ennek okait Ferencz Orsolya. „Ma már rengeteg problémát oldunk meg közvetlenül az űrkutatás eredményeire támaszkodva, olyan területeken is, amit nem is gondolnánk, mint például gyógyszerfejlesztések, víztisztító és légtisztító berendezések, növényvédelem és öntözési rendszerek világszerte, közlekedési rendszerek. A Nemzetközi Űrállomáson (ISS) zajlott például a koronavírus ellen sikerrel használt Remdesivir gyógyszer tesztelése is. A korábbi kormányok közül számos nem látta előre, hogy az űrkutatás ennyire fontos lesz. Az Antall-kormány ugyan akart önálló űrprogramot indítani, de az őket követő vezetés a »merjünk kicsik lenni« gondolkodás jegyében nem foglalkoztak a területtel. Ma már azonban jól látszik, hogy hallatlan előnyhöz jutottunk volna, az tud jó focit játszani, aki előre tudja, hol lesz a labda, és oda fut… Most a gazdaságvédelmi akcióterv keretében került elő újra a téma.

Kép

Kép: Páczai Tamás

A gazdaságnak ez a területe ellenálló az ilyen társadalmi krízisekben, mint amilyen a járvány, nem omlik össze. A kurrens tudás, a magasan kvalifikált munkahelyek ide vonzzák és itt tartják a technológiát. Nem fogunk sosem hordozórakétákat építeni és felküldeni őket az űrbe – de ha tudunk ehhez részegységeket gyártani, akkor tegyük meg, tegyük magunkat nélkülözhetetlenné és fontossá az űrkutatásban. Ma is vannak olyan műszerek, amelyekben vitathatatlan a magyar dominancia, például a dozimetriai (sugárzásmérő) műszerek területén. Vannak olyan képességek, amire azért van szükségünk, mert ha nem rendelkezünk vele, és mindig másokra vagyunk utalva, akkor kiszolgáltatottá válunk – ilyen a műsorszórás, hírközlés például. Itt is szükségünk van nemzeti szuverenitásra. Ezen a területen is elkövettünk a kilencvenes évek derekán egy komoly politikai tévedést, ami most nagyon sokba kerül nekünk. Rendkívül fontos ugyanis az úgynevezett geo­stacionárius pálya az Egyenlítő felett – az itt keringő műholdak érdemben együtt forognak a Földdel, nem kell hozzájuk követő antennarendszer. Ezek tehát a legértékesebb pályaszakaszok – éppen ezért, a Nemzetközi Távközlési Egyesület ennek a pályának a használati jogát elosztotta az egyes országok között. A Horn-kormány azonban ezt a rendelkezési jogunkat gyakorlatilag aprópénzért átengedte másnak, és ezzel évtizedekre tönkretette a versenyképességünket. Most azon dolgozunk, hogy önálló magyar műsorszóró műhold kerülhessen fel a geostacionárius pályára, ez a CarpathiaSat cég feladata.”

A nemzeti űrstratégia szerepe abban is nagy, hogy kijelöljön olyan zászlóshajó-projekteket, amelyek az egész szektort gyorsítani tudják, hogy minél előbb behozzuk a többieket. Ferencz Orsolya az egyetemek világából érkezett, kiemelkedően fontosnak tartja tehát egy összehangolt egyetemi képzés kialakítását, ami ebben az interdiszciplináris szektorban a legtehetségesebb diákoknak összetett, sokoldalú képzést és minősítést ad, hogy a terület tudósai ne jöjjenek zavarba az űrkutatás műszaki, természettudományos, jogi, élettani, orvosi, közgazdasági, diplomáciai vonatkozásaitól sem. Olyan szakemberekre lesz szükségünk, akik magabiztosan, felkészülten tudnak odaülni a nemzetközi tárgyalóasztalokhoz.

Kép

Kép: Páczai Tamás

„Az űrkutatásnak új és újabb területei vannak kibontakozóban a szemünk előtt. Ilyen az űrerőforrás-kutatás és az űrbányászat például. Egyfajta kolonizáció zajlik – versenyfutás annak a jogáért, hogy az űrben fellelhető nyersanyagokat kiaknázzuk. Van olyan kisbolygó a Naprendszerben, amiről tudjuk, hogy akkora nemesfémtartalma van, amely kitermelése alapjaiban borítaná fel a földi gazdaságokat, ha árucikként megjelenne a körforgásban. Nem olyan nagyon távoli jövő már, hogy ezekhez hozzájussunk. Olyan ez, mint a nagy felfedezések idején. Nem mi indítjuk a »háromárbócos vitorlásokat«, amelyek majd felfedezik az új világot – de lehet, hogy a mi orvosunk, fedélzeti mérnökünk vagy éppen gyógyszerünk, digitális mérőműszerünk lesz a fedélzeten. Ha ez így lenne, gazdasági előnyökhöz jutnánk. Az ismeretlennel dolgozunk – ez az ESA jelmondata is: »Working with the unknown.« Csak vízióval rendelkezdő emberek tudnak belépni erre a területre, mind a tudomány, mind a politikai vezetés tekintetében. Ilyen tudóstípus Karikó Katalin, aki minden ellenszél, megaláztatás ellenére kitartott abban, amiben hitt, mert víziója volt. Az ő kitartása minden tudósnak példa lehet. Nem véletlen, hogy a legjobb sci-fiket jó mérnökök írták, mert a ma fantáziája szüli a jövő realitását.” 

A Képmás magazin egy új sorozatot indított Közkincs címmel, amelyben Molnár-Bánffy Kata, a Képmás kiadóvezetője olyan elhivatott emberekkel beszélget, akiknek az eredményes munkája sokak számára érdekes lehet, és közkincs, ahogy a sorozat címe is mutatja: közös ügyünk, valami, amire vigyázni akarunk. A sorozat többi részét ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. novemberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram-posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.

„A Tourette-szindróma egy idegrendszeri betegség, genetikai hátterének pontos mechanizmusa egyelőre sajnos még ismeretlen.

Az illető önkéntelen, akaratlan mozgást vagy hangadást produkál, például szipog, köhécsel, krákog, rángatja a fejét, szavakat mond ki újra és újra, vagy különböző obszcén szavakat mondogat, hunyorog, a száját húzogatja, grimaszol.

Ezeket nevezzük tikeknek. A tikeket nem lehet visszatartani, vagy ha valakinek mégis sikerül, az feszültséget okoz, és a tik (tic) később felerősödve tér vissza” – kezdi Dr. Tárnok Zsanett. Mint mondja, a TS tünetei gyerekkorban, sokszor már óvodáskorban jelentkeznek, sok esetben idővel enyhülnek, intenzitásuk, gyakoriságuk változik. Vannak, akiknél a stressz rettenetes módon megnöveli a szorongásszintet és a tikek gyakoriságát, jelentkezésüket az érintettek többnyire előre tudják, mert szúró vagy viszkető érzetük támad, nyugtalanná, feszültté válnak. 10 ezer emberből körülbelül 1-10 embernek van súlyos TS-ja, ez is érzékelteti, hogy egy viszonylag ritka betegséggel állunk szemben. Társuló nehézség lehet még a figyelemzavar, a kényszeres zavar, a kényszerbetegség vagy a hiperaktivitás.
 

Örökölhető-e a Tourette-szindróma?

„Öröklődő tünetegyüttesről van szó. A tünetek a legsúlyosabb formájukban általában korai kamaszkorban, 10-12 éves kor körül jelentkeznek. Ha valakinek TS-ja van, a kutatások szerint 10 százalék a valószínűsége annak, hogy elsőfokú rokonnál – gyereknél, illetve szülőnél – is megjelenik. Minél korábban diagnosztizálják a zavart, annál elkerülhetőbbé válik, hogy kialakuljanak a ráépülő betegségek (figyelemzavar, kényszeres zavar, hiperaktivitás, depresszió)” – mondja a szakpszichológus.
 

Mit tehet a szülő és a pedagógus?

„Soha ne tiltsuk a gyereknek, és ne hívjuk fel a figyelmét a tikkelésre! Minél frusztráltabb, annál rosszabb lesz nemcsak neki, de a környezetének is” – figyelmeztet a szakember, majd hozzáteszi: „Legtöbbször a szülő halálra rémül, és fogalma sincs, hova forduljon. Fontos, hogy ilyenkor higgadtak maradjanak a hozzátartozók (és a pedagógusok), s ha beigazolódik a zavar, végezzenek úgynevezett pszichoedukációt: olvassanak sokat, ássák bele magukat a témába, hogy tisztában legyenek azzal, mi zajlik ilyenkor a gyermekük testében, lelkében.”

Ki lehet-e gyógyulni belőle?

„Az okokat megszüntetni nem lehet, de kognitív viselkedésterápiával vagy gyógyszeres kezeléssel enyhíthetők a tünetek.

Vannak tikek, amelyek egyáltalán nem igényelnek kezelést, de létezik olyan krónikus helyzet is, amikor a gyerek a tünetek miatt már iskolába sem tud járni, izolálódik, mert csúfolják.

Ekkor érdemes megpróbálni a gyógyszert (antidepresszánst vagy antipszichotikumot), mert így jelentősen csökkenthetők a tünetek.
A kognitív viselkedésterápia majdhogynem egyenértékű a gyógyszeres terápiával. A gyermek és a terapeuta együtt dolgoznak ki egy egyénre szabott módszert, egyfajta kondicionáláson alapuló tanulást, amely keretében a gyermek elsajátítja, hogyan tarthatja vissza a tik előtti késztetést. Bizonyos védekezőmechanizmusokkal is megismerkedhet, például, hogy mit tegyen, ha meg kell szólalnia nagyobb közönség előtt, vagy hogyan reagálhat, ha gúnyolják. Ezzel tulajdonképpen eszközt kap a kontrolláláshoz” – magyarázza dr. Tárnok Zsanett. Magyarországon specifikusan, ambulancia-jelleggel a Vadaskert Gyermekpszichiátriai Kórház foglalkozik a Tourette-szindrómával, ilyen jellegű csoportterápia csak itt folyik, emellett évente kétszer Tourette-tábort is szerveznek.

Egy Tourette-szindrómával élő nő vallomása

„Régebben valahol olvastam, hogy Mozart állítólag mindig egy sorba rendezte a cipőit, számolta a lépéseit, és felgyújtotta-eloltotta a lámpást. David Beckhamnél mindennek egyenes vonalban és páros számúnak kell lennie. Akkor már nem tesz be még egy üveget a hűtőbe, ha ennek következtében páratlan számú üveg lenne ott. A volt focista bevallotta, hogy a Tourette rettentően megkeseríti az életét.
Én csak huszonöt évesen, véletlenül tudtam meg, hogy Tourette-em van, addig számomra nem volt neve annak, amivel gyerekkorom óta kínlódtam. Már hatévesen rángattam kicsit a fejem, krákogtam, hümmögtem, vagy alakzatokat karcoltam a kezemmel a levegőbe. A szüleimet mindez különösebben nem zavarta, de gyakran szóltak, hogy fejezzem már be. Nem tudtam elmagyarázni nekik, hogy nem direkt csinálok ilyen furcsaságokat.

Talán a környezetemből érkező magas elvárások, a különórák miatt rám nehezedő nyomás és a megfelelési kényszer is közrejátszhattak abban, hogy ezzel a tünetegyüttessel kell élnem.

A családomban csak a nagynéném tikkelt: köszörülte a torkát, s néha úgy tett, mintha köpködne, persze nem köpködött, csak utánozta a cselekvést.
Ahogy nőttem, úgy enyhültek vagy éppen erősödtek a tikek. Vizsgaidőszakban mindig rettenetesen szenvedtem, állandóan köröztem a csuklómmal a laptop fölött, képtelen voltam letenni az asztalra a kezem. Amikor nagy rajtam a nyomás, vagy váratlan helyzetbe kerülök, esetleg túlságosan elfáradok mentálisan, a tikek felerősödnek. Ha ilyenkor benyúlok a szekrénybe visszatenni a pólóm, percekig képtelen vagyok elhagyni a szekrényt, mert folyton megpróbálok a pólómnak „megfelelő” helyet keresni (de nem találok). A párom szokta ilyenkor kivenni a kezemből, és beteszi helyettem a polcra. Olyan ez, mintha belül, a mellkasom táján megcsípett volna egy szúnyog, és a csípés helye folyton viszketne.
Remélhetőleg egyszer megtalálják a gyógymódot a Tourette-re, és akkor végre fellélegezhetünk. Addig is a missziómnak tartom, hogy beszéljek másoknak a »betegségről«, mert hiszek abban, hogy megfelelő információ birtokában a környezet nyitottá és elfogadóbbá válik velünk szemben.”

Felhasznált forrás:
Mozart's movements and behaviour: A case of Tourette's syndrome? 2007, Journal of Neurology, Neurosurgery, and Psychiatry
A tik a jéghegy csúcsa. In: Mindennapi Pszichológia 2019/2. sz.