Tóth Ildikó és Domokos László: „Nem engedjük, hogy a magánéletünk csak a szakmázásról szóljon”

Domokos László és felesége, Tóth Ildikó több mint két évtizede egy pár, mindketten színművészek. Már házasok voltak, amikor egy évig még ingáztak a színésznő lakhelye, Budapest, és a színész lakhelye, Marosvásárhely között. Szerintük két ember kapcsolata olyan, mint egy gyümölcsöskert – folyamatosan ápolni kell, és nem szabad az első fagykárok miatt lelépni. 

Tóth Ildikó és Domokos László
Kép: Páczai Tamás

– A véletlennek köszönhetően ismerkedtek meg. Hogy történt? 
Tóth Ildikó: Van egy csodálatos barátnőm, Novák Eszter, akit meghívtak Marosvásárhelyre rendezni. Akkor még nem volt jogosítványa, ezért az volt a terv, hogy a testvére, Novák Péter kocsival elviszi. Csakhogy Péter eltörte a lábát, Eszter engem hívott kétségbeesetten, nekem pedig három napig nem volt előadásom, ráértem elvinni. Így találkoztunk a férjemmel. Onnantól kezdve rengeteget ingáztam, hogy találkozhassunk.

– Már az ismeretségük első napjaiban érezték, hogy megtalálták egymásban az igazit? 
Domokos László: Ezt az ember nem tudja a kezdetekkor. Bennem mindig is volt egy erős vágy arra nézve, hogy megtaláljam a párom, a lelki társam, és minél erősebb volt ez a vágy és a keresés, úgy nőtt az esély, hogy meg is találom. És szerencsére megtaláltam. 
Ildikó: Bizonyára vannak párok, akiket ha megkérdezünk arról, hogy tudták-e, hogy ők lesznek egymás számára az igazi, azt felelik, hogy persze, hogy tudták.

Mindenkinek mást jelent a szerelem, mindenkiben más gondolatok társulnak a szeretethez, és ahány ember, annyi elképzelés él a nagy Ő-ről. Szerintem a választ az idő adja meg. Mi az első „fagykárok” után nem léptünk le egymás mellől, hanem kitartottunk. Ezáltal a kapcsolatunk csak erősödött. 

László: Az egyik tényező valóban az idő, a másik pedig a szerencse, tudniillik számos dolog kell együttálljon ahhoz, hogy két ember egymásra találjon. Ha sikerül, akkor a kapcsolatot már „csak” ápolni kell, mint a gyümölcsöskertet. Én ugyebár Székelyföldről származom, és nálunk helyeslik az idősebbek, ha egy fiatalt huszonöt éves kora után komolyabb szándék vezérel, és ha talál magának valakit, akinek komolyabban udvarol. Egy év udvarlás után következik a jegyesség, tehát nincs húzás-halasztás, mint manapság oly sok helyen a világban. Ez az egy év egy próba, amikor is a fiatalok kitapasztalják, hogy tudnának-e, akarnak-e együtt élni. 

– Otthon beszélnek munkáról? 
László: Igen, de nem engedjük, hogy a magánéletünk csak a szakmázásról szóljon. Igyekszünk a dolgok nagy részét az előadások után megbeszélni. Ekkor mondjuk el egymásnak az építő jellegű kritikákat is. 

– Melyik az a szerepe Ildikónak, amelyik különösen közel áll az ön szívéhez? 
László:
A székesfehérvári Vörösmarty Színházban A vágy nevű villamosban játssza a főszerepet. Döbbenetes, hogy egyáltalán nem érem tetten azt, ahogyan Ildikó megformálja Ilonát, a főszereplőt, mert teljes mértékben átlényegül, eggyé válik a karakterrel. Ezt elérni csodálatos, ugyanakkor rendkívül nehéz. 

– Önnek, Ildikó, melyik a kedvenc alakítása Lászlótól? 
Ildikó:
A Rózsavölgyi Szalonban az Isten háta mögött című színdarabban játszottunk együtt pár évvel ezelőtt. A főszereplő nőnek sokat kanyarog az élete, majd idővel rádöbben, hogy azon az Isten háta mögötti helyen, ahonnét ő kiszökött a világba, volt egy férfi – ezt játssza Laci –, aki annak idején megkérte a kezét.

Húsz év után visszamegy megkeresni őt, mert rájön, hogy ő volt az igazi. Laci nagyon szépen, pontosan dolgozott ebben a kis kamarajelenetben, remekül építette fel a karaktert. Nekem nagyon tetszett. 

– Ha már a szerepekről beszélünk… Ildikó, együtt játszott Törőcsik Marival az Aurora Borealisban, amely a kiváló színművésznő utolsó játékfilmje volt. Milyen emlékeket őriz róla? 
Ildikó:
Én Mari színművészetét a rajongásig szeretem, és nagyon nagyra tartom. Emlékszem, egyszer Szolnokon láttam őt egy Osztrovszkij-darabban. Az előadás után azt gondoltam, hogy én abbahagyom a színészetet, mert sose leszek képes úgy játszani, olyan színvonalon, ahogyan ő. Minden titkot tudott, azt is, ami megtanulható, és azt is, aminek zsigerből kell jönnie. 
2015-ben levetítették a Szerelem című filmet a tévében Darvas Iván és Törőcsik Mari főszereplésével. Ott ragadtam, pedig már sokszor láttam. Aznap este azt álmodtam, hogy Mari egy forgatáson van, ágyban fekszik, én pedig ülök az ágya szélén. Nyilván a Szerelem dolgozott a tudat­alattimban, de az érdekes az, hogy pár hónapra rá kért fel Mészáros Márta, hogy szerepeljek a filmjében, ahol Mari lett a partnerem, és az álombelihez nagyon hasonló jelenetet is forgattunk. Az Aurora Borealis forgatásán mindig a lakókocsiba „rendelt”, ahol sokat beszélgettünk, nem csak a közös jelenetekről. 

– Visszakanyarodva a magánéletükhöz: tizennyolc évvel ezelőtt született meg fiuk, Simon. Hogyan változtatta meg önöket a szülőség? 
László: Huszonnyolc évesen lettem apuka, és sokáig azt hittem, hogy a szülőség alig fog változtatni az életemen, noha minden ismerősünktől azt hallottam, hogy egy gyerek fenekestől felforgatja az ember életét. Simon érkezése után igazat kellett adjak nekik. Én viccesen úgy fogalmaztam akkoriban, hogy új fékpofákat kapott az életem. Az első hat év komoly munka volt, ennyi idő kellett nekem a fiammal ahhoz, hogy a kommunikáció a mi szeretetteljes kapcsolatunkban eljusson egy olyan szintre, ahonnan már öröm és móka várt minket, és amikortól már rengeteg mély beszélgetést ejtettünk meg, gazfickóságokat találtunk ki, kirándultunk. Mindkét fázis izgalmas volt. 
Ildikó: Én Simon születése után nehezen találtam a munka és a magánélet közti egyensúlyt. Kicsit elhanyagoltam a munkám, de ezt nem éltem meg lemondásként, hiszen előtte rengeteget dolgoztam a Radnóti Színházban, az Új Színházban és később szabadúszóként is.

Ha akkoriban szerepeket vállaltam volna, folyton azon izgultam volna, hogy mi van a gyerekkel, és fordítva. Nem akartam szorongani emiatt, mert biztosan tudtam, hogy egy kisgyermek életében a folyamatos jelenlétnek nagyon fontos szerepe van. 

– Simon hogy viseli, hogy a szüleik ismert emberek? 
László: Mindig is a helyén kezelte. Nem rajongott túlzottan a dologért, és nem is keltett benne szorongást. 
Ildikó: Már csak azért sem, mert mi sosem tupíroztuk fel itthon azt, hogy színészek vagyunk. Szerepkészítő kisiparos – így szoktam magunkat nevezni. Szeretjük a színházcsinálást, ez a munkánk, de sosem értékeltük feljebbvalónak, mint bármilyen más munkát. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. júniusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A cikk támogatója a Média a Családért Alapítvány.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti