Jött az ember a poros úton, a kezében bot, a fején valaha széles karimájú, mára viharvert, kerek posztókalap, hátán a faládát kunkorodó szélű gurtni szorította a vállához. A kutyák kórusát nem tudta túlharsogni, de nem is akarta.

Lassan ballagott és inkább énekelte, mint kiabálta:

– Itt a drótostót! Drótostóóóót…! Törött korsót, lyukas fazikat fótoznyííí! Itt a drótostóóóóót!

Hogy miért vártam annyira az ismerős éneket, nem tudom. S hogy miért vonzottak kislánykorom óta a vándoremberek, azt sem tudom. De az öreg Janót úgy vártam, mint valami rég nem látott rokont, aki a fagyok múltán, a melegedő nappalokkal, a rigók tavaszi énekével együtt érkezik.

Sose tudtuk, hogy mikor, de hogy jön, azt biztosra vehettük. A kiskonyha hideg sarkában már gyűltek a javítanivalók. Azon a tavaszon, amiről beszélek, még nagymama éjjeliedénye is ott díszelgett, valami apró lyuk lett az alján.

Nagymama sok foltozni való edényt rakott félre, az ő udvarában semmi nem volt haszontalan. Amíg lehetett, a lukas lábast, fazekat, repedt köcsögöt megjavíttatta, aztán ha már a konyhában nem szolgáltak, lett belőlük kacsaitató, vagy muskátlit ültetett bele – de kidobni? Olyat nagymama nem ismert. Az öreg Janónak volt hát mindig munkája nálunk, már akkor is volt, amikor még legényesen állt az új kalap a fején és Janikónak szólították a huncut asszonyok. Nagymama rendes fizetséget adott, sose alkudott, amennyit kért a drótostót, szó nélkül megadta. Ebédidőben megterített neki a konyhában, odahoztam a tányéromat én is, és nem hagytam enni, egyre kértem, meséljen. Honnan jött, milyen kanyargós hegyi utakról, milyen embereknek foltozza másutt a fazekakat. És az öreg Jano mesélt. Nem is ebédnél, inkább munka közben. Az ebédet hamar elintéztük. A drótostót előtte is, utána is keresztet vetett, mormogta az imáját az ő nyelvén. Aztán az asztal alá rakta szépen a hokedlit.

– Na, mennyünk kisasszonka, szógájjuk meg az ételt.

Visszaültünk a kiskonyha elé a kincses faládikája mellé, abban aztán volt minden. Ott tartotta a szerszámait, a mindenféle színű és alakú fémlemezeket, drótokat, gumidarabkákat. A szegecseket is drótból csinálta. Háton hordott kis műhelye volt, de nem hiányzott belőle semmi.

Néztem, ahogy valami kopott tartályból tüzet csihol – egy kezdetleges benzinlámpa volt a bűvös szerkezet, annak segítségével forrasztotta meg, amit forrasztani kellett.

Ezt is izgalmas volt látni, ahogy a lángba tartott páka megtüzesedik, s az apró cindarabka ráterül a lyukra. De a drótozás, az mindenek előtti rangot élvezett a szememben.

A lyukas fazekakat, lábasokat a térde közé szorította az öreg Jano. Vékonyka kilyuggatott fémlemezeket illesztett a lyukra kívül is, belül is, valami ragasztóval megkente, hogy odatapadjanak, a lukakon átbújtatta a drótot, fogóval jó erősen megtekerte, majd megkalapálta a lapocskákat, és kész volt. Hát ezt én nagyon élveztem végigkövetni.

És az öreg drótostót közben mesélt. Mesélt a hegyi tündérekről, akik éjszaka meglovagolják a nyájak legszebb juhait, elcsábítják a hegyi pásztorokat, s elcsalják a szép lányokat, hogy velük tündérkedjenek. Mesélt a faúsztatókról, a hegyi patakokon leúsztatott hatalmas faóriásokról, amiket aztán a lelassult folyókhoz érve, uszállyá kapcsolnak össze a faúsztatók, s azon utaznak végtelen hosszan, nehéz izmaik kormányozzák a tutajt, míg céljukhoz, a fűrésztelepekhez nem érnek. Kemény legények a tutajosok, szép szál férfiak, de örök veszélyben élő, nyugtalan vándorok. Jano is utazott a tutajukon, de örült, amikor partot értek.

Mesélt Maricáról, a kék szemű, lenfonatú leánykájáról, meg Antonról, a fiáról, akit már tanítgat a mesterségre.

Azon a tavaszon, amiről mesélek, késett az öreg drótostót. Pedig nagyon vártam, mert ha felhangzott az utcánk végében: Itt a drótostóóóót!, akkor már visszavonhatatlanul megjött a tavasz, a vizeket szárító szél nyomán a tócsák szeme egyre kisebb lett, a böjti fagyok már kiengedték szorításukból a gyümölcsösöket, s a húsvét is közeledett a feltámadás örömével, s azzal a felszabadult reménnyel, amit a piros tojás és a bárány csak színesít, a locsolók dévajkodása még örömösebbé tesz. A templomok mélyén csendesen visszhangzott a hozsánna, elmúlt a húsvét, feltörtük az összes piros tojást, elfogyott a sonka… Hol lehet az öreg Janó? – kérdezte egyik este nagymama is, de nem jött rá felelet. Ahogy az öreg drótostót sem jött. Sem akkor, sem később.

Gyűltek a foltozni való edények nemcsak a mi kiskonyhánkban, de a falu többi házában is.

És nyár derekán végre felhangzott az ismerős kiáltás:

– Itt a drótostót! Törött köcsögöt, lyukas fazikat fótoznyííí, életlen kést köszörűűűnyi! Itt a drótostóóóóót!

Öreg bicikli gördült a falunk utcáján, a nyergében fiatal drótostót. Fején nagy karimájú kerek kalap, hátán ismerős faládika, a biciklire szerelve zsák. Megállt a kapunk előtt. Bekiáltott, itt a drótostóóót! S amikor kiszaladtunk, a mellére bökött:

– Én az Anton, a Jano fia.

Nagymama behívta, a konyhában mesélte el, mi történt.

A tél megbetegítette az öreg Janót. Megfázott, lázzal küzdött heteken át. Elapadt a kedve. Lassan mesélt Anton, nehezen formálta a magyar szavakat. S nemcsak a szavak, hanem amit takartak.

A kék szemű, lenszőke Marica nagylánnyá serdült. A Vág mentén egy városkába került, két kisgyerek mellé, pesztrának. Jó dolga volt, megbecsülték, dolgos, nevetős lány volt, ő is megbecsülte magát. Szerette a két kisgyereket, sokat sétált velük a Vág partján. Mesélt nekik a vízi tündérekről, az odúk lakóiról, az éjszakai égbolt titkairól. Hogy ott-e vagy másutt, egy tutajoslegény rávetette a szemét. Rávetette, rajta is felejtette. Nem telt bele sok idő, a tél végén, amikor már olvadó jégtáblák úsztak a Vágon, elment vele Marica.

Előtte lánykérőbe indult a tutajos a hegyek közé. De az öreg, beteg Jano nem adta a lányát. Azt mondta, veszélyben élő, örök vándor felesége lenne, nem adja hozzá. Marica kért, rimánkodott, hogy ez a tutajos más ember, nem iszik, gyűjti a pénzt. Kicsi házra, kicsi gyerekre, kicsi tutajra… Nem válaszolt Jano. Nem beszélt többet. Harmadnapra örökre lehunyta a szemét.

Az Anton elhallgatott. Befejezte a történetet.

– A Marica férjhez mente magát. A tutajos rendes ember, megvette bicikli, tudni kést éleznyi, fazikat fótoznyi…

Meg is mutatta. Bakra állította a biciklit, a nyergében ülve köszörűkövet hajtott. Kis vályúban víz folyt a kőre, szikrázva élesítette a késeket. Az asszonyok a faluban, ahol megállt, sorba álltak, mindnek volt éleznivalója. Anton akkurátusan újságpapírba csavarta a frissen élezett kést, úgy adta a gazdájának.

Nézem az ívben röpülő szikrákat, és az öreg Janót látom.

S még nem is sejtem, hogy egyszer majd az unokámnak egy verset olvasok, s akkor is Jano, a drótostót jut az eszembe, gyerekkorom emlékekbe vesző, kedves embere. 

Egyszer vót
- hó’ nem vót -
Volt egyszer egy
drótos tót.
Drótos tótnak
keze, lába.
Hátán volt a
ládikája.
Ládikában
lemez, bádog.
Bejárt vele
fél-világot.
Egyszer vót,
- hó’ nem vót -
elmaradt a
drótos tót.
Nem ugatott
kutya rája.
Nem zörgött a
ládikája.
Nem zörgött a
lemez, bádog.
mégsem lyukas
a kannátok!
Szőjem tovább
hát a szót?
Beteg lett a
drótos tót...
Azóta tán
meg is hótt...
(Kopré József verse)

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Mi tagadás, meglepett a neved előtt a dr. előtag. Nem számítottam erre a címre egy bántalmazó kapcsolatból két gyerekkel menekülő nő esetében. Hiába, az embert mindig meglepi, ha olyan előítélettel találkozik, amely belőle fakad…

Tavaly október végén hoztam meg a döntést. Életem egy nehéz és fájdalmas szakasza előzte ezt meg, és amikor úgy határoztam, hogy kilépek belőle, mert nekem ennél több jár, mert egyszerűen többet érdemlek, nemcsak két gyerekért voltam felelős, hanem már a harmadikat vártam. Amikor kiléptem az ajtón, két gyerek kezét fogtam, a harmadik pedig a pocakomban volt. Értük is tettem.

Iskolatitkárként dolgoztál akkoriban, a későbbi párod pedig beteghordó volt. Hogyan lettetek ti egy pár?

A közösségi oldalon kezdtünk beszélgetni, volt közös ismerősünk. Fontos tudás, hogy a bántalmazó, önimádó működésben lévő ember milyen személyiségtípust keres, amikor vadászik. Mert ez vadászat, prédakeresés. Ő azt az empatikus, szélsőségesen nőies beállítottságú embert keresi, akivel el tudja hitetni, hogy ő az élet nagy áldozata, aki megmentésre vár.

Ez az illúziókeltés magas foka. Az a nő kell neki, aki arra az életfeladatra vágyik, hogy valakit a puszta szeretetével megváltson, védelmezzen.

A mi kapcsolatunk elején az udvarlóm ellen erőszakos bűncselekmény miatt eljárás folyt, én pedig hittem az ártatlanságában.

Meddig mentél el ebben a hitben?

Ma már nehéz ezzel szembenézni, de megkerestem az előző áldozatát, és megkértem, hogy vonja vissza a feljelentését. Arra kértem, hogy ne tegye tönkre ennek a szegény, a körülmények szerencsétlen összejátszása folytán megvádolt férfinak az életét. Mérges és értetlen voltam, amiért ezt nem tette meg, a bírósági tárgyaláson így elítélték az udvarlómat, és néhány hetet vizsgálati fogságban töltött. Az ő szabadulása után lettem én a vádlott… És ő a folyamatos ítélethozó.

Összeköltöztetek egy olyan ingatlanban, amely fölött a párod rendelkezett. Sem a szüleid, sem a barátaid nem örültek ennek.

Én azt gondoltam, hogy ők csak egy oldalról látják a páromat, de az igazit, a mélyet, a gyönyörű arcát csak én látom, azt csak nekem mutatja meg. Kivételezett embernek éreztem magam emiatt. Elég hamar rájött, hogy számomra a család erős hívószó, ezért hamar beszélt arról természetes, magától értetődő módon, hogy összeházasodunk, gyerekeink lesznek. Begyakorlottan tudta tűpontosan azt mondani, amit hallani akartam. Egyetlen bántalmazó kapcsolat sem úgy kezdődik, hogy rosszul választasz az étlapról, és erre elcsattan egy pofon…

A kontrolláló fél a kapcsolat elején elkápráztatja a választottját, azt hiteti el vele, hogy valami különleges, rendkívüli szeretet részese, és ketten együtt szigetet képeznek majd az ellenséges világ tengerén.

Teljesen átszellemülten vártam, hogy feleség és a gyermekei édesanyja lehessek.

Az esküvő napja viszont nem jött el…

Lánykérés volt, igaz, de menyegző nem. Ekkor még nem veszítettem el a biztonságérzetem, pedig háromhavonta rendszeresen következtek az „epizódok”. Az én viselkedésemtől függetlenül ilyenkor ordibált velem, megalázó, becsmérlő kifejezéseket vágott a fejemhez, kétségbe vonta az agyi képességeimet, a nőiességemet. Ez a viselkedés egy önbeteljesítő jóslattá vált, vagyis kételkedni kezdtem az értékeimben, és abban is, hogy nélküle képes lennék helytállni. Mintha érvénytelen lett volna a bérletem az életre. Egyébként mindig meg tudta magyarázni, hogy én mivel váltottam ki belőle az indulatot, tehát nekem tulajdonította azt, ami az ő döntése volt.

Ez miért fért bele neked? Művelt, jogot tanult nő vagy.

Mert ezt hoztam otthonról, nem kaptam semmi énvédelmi módszert. Ráadásul mire „eldurvult a buli”, már teljesen elmosta a határaimat, leépítette az önbecsülésemet. Akkor fajult el teljesen a helyzet, amikor várandós lettem, egész nap émelyegtem és nem tudtam az ő figyelmi igényét a magamé elé helyezni. Úgy fogalmaznék, hogy kimerültem számára mint forrás. Akkor szexuálisan és fizikailag is bántalmazni kezdett.

A mélypont a névnapomon jött el, amikor ajándékképpen a földre köpött, és azt mondta, annak a köpetnek is nagyobb az értéke, mint az enyém.

Egyébként az ünnepek tönkretétele nagyon jellemző viselkedésforma volt.

Emlékszel az első fizikai bántalmazásra?

Ez nem tájolható be egyértelműen. Azzal kezdődik, hogy félretolják az embert, arrébb húzzák, majd arrébb lökik. Az erőszak alig tetten érhetően bekúszott a mindennapokba, és mindig az derült ki, hogy az én hibám volt, én nem reagáltam jól az ő jogos igényeire. Én úgy értelmeztem, hogy az ütés az én viselkedésem következménye, hogy oka volt rá. De ha tojáshéjon táncoltam, akkor is bekövetkezett egy idő után. Ez a dinamikája a kapcsolatnak: kiengesztelés, mézeshetek, majd nő a feszültség, robban, azután elhiteti velem, hogy én vagyok mentálisan rossz állapotban, idegesítem, nem vagyok normális. Minden olyan tettel, amelyet elkövetett ellenem, engem gyanúsított meg. Ha nem adtam fel, csenddel büntetett, elküldött. Ha összepakoltam a cuccom, könyörgött.

Így védelmezi a nagyobb testvér a kisebbet a babakocsiban

Hányszor pakoltad össze a cuccod?

Négyszer vagy ötször. A szüleimhez mentem, de ő pár nap múlva értem jött, és bocsánatot kért. A meggyőzési időszakok eleinte rövidek voltak, azután egyre több energiát kellett beletennie. Ez egy szégyenletes játszma, amiben mégis rengeteg nő él.

A visszaédesgetés időszaka megnyúlt, a mézeshetek ideje viszont rövidült, a bántalmazás eldurvult.

Ezeknek a kapcsolatoknak ilyen a lélektana, amit a bántalmazó agya diktál. Kezdett az utcán, mások előtt is bántalmazni. Egyszer a kórház előtt ütött meg, és a járókelők hívták ki a rendőrséget, nem is én. Ő elfutott, velem meg felvettek egy látleletet. Akkor derült ki, hogy babát várok. Utána bevittek a rendőrségre vallomást tenni, megtörtént a feljelentés. Távoltartásit nem kértem, ő megint utánam jött a szüleimhez, ahol ígérgetett és fogadkozott. Ezután visszavontam a feljelentést, hogy ne okozzak neki bajt. Erre annyit mondtak a rendőrök, hogy legközelebb gondoljam meg jobban, mielőtt feljelentem, mert nekik ez rengeteg papírmunkával jár.

Pedig volt egy látlelet, amin friss és már gyógyuló zúzódások is szerepeltek.

És volt egy frissen beigazolódott terhesség is.

Zajlottak a brutális verések, és közben mindennap együtt ettünk, együtt bújtunk ágyba.

Napi szintű lett a megalázás, pornóoldalakat nézett mellettem, csenddel vert. Én nagyon hálás vagyok a barátnőimnek és az akkori védőnőmnek, akik százszor végighallgatták tőlem ugyanazokat a mondatokat egymás után, és akkor is támogattak, amikor nem látszott semmi remény. Ők tudták, hogy át fogok lendülni ezen. Közben nekem volt egy komoly erőforrásom: a jogi egyetemet végeztem, és az online időszak nekem kedvezett. Úgy írtam a dolgozatokat, hogy szóban két összefüggő mondatot sem tudtam volna elmondani, nem tudtam koncentrálni, csak sírtam. Tudtam, hogy csak magamra számíthatok, és olyan munka kell majd, amelyből el tudom tartani a gyerekeimet. Így tanultam tovább, sokszor éjszaka is.

Mi volt az, ami végül tettre bírt?

A döntés akkor már hetek óta érett bennem, és amikor a barátnőm azt mondta, hogy munka után értem jön, csak annyit mondtam: jó. Bejelentettem a távozásom, nem menekültem el szó nélkül, hanem nyugodtan közöltem, hogy ha nem enged kilépni, jön a körzeti megbízott. Engedett, és mi kiléptünk az ajtón.

Ebben a helyzetben talált a jogi záróvizsga.

A diploma... Akkor már egyedül voltam. A nőgyógyászommal a liftajtónál beszéltük meg a műtét időpontját, mert két záróvizsga közé esett. Még a hasamban voltak a varratok, amikor büntetőjogból ötöst kaptam.... és dr. lettem. Azóta is tanulok. Megfogalmazódott bennem, hogyan szeretnék élni, miként szeretném nevelni a gyerekeimet. Nem egyszerű egyedül három gyerekkel, de én élvezem, kivirultam, szárnyalok. Ő azóta talált egy új forrást, aki pár napja ugyanúgy megkeresett engem, mint én annak idején az elődömet… Rettenetesen szomorú kimondani, hogy amíg ő van és táplálja a figyelemigényt, addig én biztonságban vagyok.

Ezután még hosszú önismereti munka következett.

Ezt nem lehet megspórolni, hisz minden bántalmazó mellett van egy önértékelési zavarral küzdő partner. Ezt meg kellett tanulnom magamról, és változtatni. A mérgező embereket azóta likvidáltam, a barátaim pedig támogatnak.

Interjúalanyom az új oklevelével már tudja, hogy melyik szakterület felé fog fordulni. A szenvedést tudásba forgatta, a tudását pedig bántalmazott emberek támogatására szeretné felhasználni. „Legyen pozitív hozadéka is a történteknek, tudja meg mindenki, hogy a szeretet nem fájhat” – mondja utoljára, és nem is ő lenne, ha nem így látná. A sírós fotójára gondolok, amelyet először láttam róla, és a mostani kisimult arcára, hosszú szőke hajára, amely egy másik nőé.

Szeret elvonulni, sokat olvas és mereng, ugyanakkor cserfes és nagyon kíváncsi a körülötte lévő világra – ilyen kép él a fejemben a kis Györgyi Annáról. Mennyire találtam el?

Érdekes, hogy látod azt a fajta kettősséget, amely mindig is megvolt bennem. A zárkózottság, a szemérmesség éppúgy jellemez, mint a nyitottság, az ösztönös döntések és a derű. Mivel apukám katonatiszt volt, hároméves koromig egy katonai lakótelepen éltünk Szentendrén, állítólag sokat jöttem-mentem, húztam magam után a kis kék bőröndömet, folyton énekeltem, és szerettem beszélgetni az emberekkel. Turcsi orrom volt és frufrum. Ahogy teltek az évek, úgy lettem egyre visszafogottabb, szemlélődőbb, magamnak valóbb. Általános iskolába már Újpesten jártam, a gimnáziumot Budán kezdtem. Kamaszként nagy szemüveget és bő pulóvereket viseltem, s mindig az utolsó padban ültem, mert sosem tudtam semmit.

Pedig valamiért úgy hittem, te voltál az osztály eminense.

Á, én rossz tanuló voltam! Matekból, fizikából szinte soha semmit nem értettem, és mindig elkéstem a suliból. Ráadásul gyakran éreztem – és a mai napig úgy érzem –, hogy fura vagyok.

Milyen értelemben?

Nem tudom ezt jobban elmagyarázni. Fiatal lányként gyakran néztem az arcom és a testem a tükörben, láttam, hogy ez vagyok én, legbelül viszont teljesen másmilyennek éreztem magam.

A nagyobbik lányom mondta egyszer nekem: „Mama, te olyan vagy, mint a gyík, aki fekszik a napon”. Ez nagyon tetszett, mert teljesen pontosan leírta, milyen vagyok valójában.

Egy gyíkocskában benne van a szemlélődés, a megfigyelés, a kívülállóság, tudja élvezni is az életet, de bármikor képes ösztönből dönteni, felpattanni és továbbállni.

Ösztönös, hirtelen jött döntés volt az is, hogy felvételizz a Színműre?

Tizenhét éves koromig soha semmi jelét nem mutattam annak, hogy szerepelni szeretnék. Egyszer indultam Kazinczy-versenyen, mert állítólag szépen szavaltam, de ennyi. Viszont szerettem színházba és moziba járni, sokszor látogattam el például az Ódry Színpadra. Csodáltam, ahogy az akkori végzősök, többek között Mácsai Pál, Hirtling István, Funtek Frigyes játszottak. A mozi a mai napig nagy szerelmem: van, hogy beülök egy vetítésre tízkor, majd átmegyek egy másik moziba egy másik filmre. Szerintem az itthon vetített alkotások nyolcvan százalékát megnézem. Visszakanyarodva a kérdésedhez: az utolsó pillanatokban döntöttem el, hogy jelentkezem a Színművészeti Főiskolára, köszönhetően egy Lilla nevű osztálytársnőmnek, aki színésznő szeretett volna lenni. Őt figyelve és hallgatva egyszerűen kedvet kaptam a felvételihez.

Kép

Kép: Emmer László

Hogy érezted magad a felvételin?

Finoman szólva, több sebből véreztem, ugyanis a felvételi előtti nap elmentem futni, hogy izmosabbnak, szálkásabbnak tűnjek. Másnap persze elképesztő izomláz gyötört. Szintén a nagy nap előtt mentem el a kozmetikus nővéremhez, akitől kértem, hogy egy kicsit nyomkodja meg az arcom. Jól elintéztem magam – piros foltok éktelenkedtek másnap az arcomon. Emlékszem, szürke ruhában és magassarkúban mentem a Vas utcába. Nagyon meleg volt, olyannyira, hogy megolvadt a beton, a szép cipőm sarka beleragadt a szurokba. Hát, ilyen állapotban érkeztem én meg a vizsgabizottság elé (nevet). 

De nem lehetett okod panaszra, hiszen elsőre felvettek. Bár állítólag másodévben felvetődött, hogy eltanácsolnak.

Igen, mert zárkózott és félénk voltam, ami a teljesítményemre is rányomta a bélyegét. Fehér György és Kállai Feri bácsi álltak ki mellettem.

Rajtam kívül mindenkinek volt már valami tapasztalata vagy előképzettsége. Már mindenki szöveges feladatokat kapott, amikor nekem még koncentrációs gyakorlatokat kellett végezni, egyedül az osztályban. A halak úszkálását követtem egy képzeletbeli akváriumban. De szerencsére nagyon jó osztályom volt, a fiúkat – László Zsoltit, Schnell Ádámot, Kelemen Józsit, Horváth Lajos Ottót, Fillár Pistát, Kautzky Armandot – különösen kedveltem. Mindig védtek. Aztán harmadévben valahogy ráéreztem a színház ízére, amit a tanárok is észrevettek.

Nagyobbik lányod, Anna Gizella is a színészetet választotta hivatásául. Ismervén a szakma árnyoldalait, nem féltetted őt? Vagy inkább úgy kérdezem: nem féltettétek? Elvégre férjed, Kiss Csaba is színházi ember, rendező, akivel számos alkalommal dolgoztatok együtt.

Csabával nem sejtettük, hogy Anit érdekli a színház. Imádott festeni, rajzolni, így abban a hitben voltunk, hogy képzőművészeti területen tanul tovább. Csodálkoztunk, amikor az utolsó pillanatban bejelentette, hogy színész szeretne lenni. Kicsit ugyan féltettük, ugyanakkor örültünk, hogy tizenkilenc évesen rátalált valamire, amire fel szeretné tenni az életét. Felvételizett a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, de kétszer a harmadik rostán kiesett, végül újra próbálkozott Kaposváron, ahova felvették, és ahol nagyon jól érzi magát. Elfogultság nélkül állítom, hogy nagyon tehetséges. Ha nem így látnám, valószínűleg megpróbáltam volna lebeszélni a pályáról. Van egy szobrász vőlegénye is, úgyhogy szerintem az ő élete most sínen van. A kisebbik lányunk, Léna gimnazista, francia tagozatra jár, nagyon jó a nyelvérzéke. Ha valaki, hát ő egyáltalán nem akar színházzal foglalkozni. Bármi lehet belőle.

Említettük a férjedet. Vele Győrben ismerkedtél meg, a Győri Színház és a Bárka Színház közös produkciójában dolgoztatok először együtt. Mivel vett le a lábadról?

Csaba nagyon emlékeztetett az apukámra. A hangjában, a kisugárzásában volt valami rendkívül megnyugtató és biztonságot adó. Egyébként rengeteg mindenben különbözünk, olyannyira, hogy szerintem egy kívülálló nem is értené, miért vagyunk mi együtt. Csaba nagyon okos, művelt és rendszerező. Fizikusként végzett Kolozsvárott. Én, mint említettem, mindig is hadilábon álltam a reáltárgyakkal. Én inkább ösztönösen élek, s van, hogy vakmerő döntéseket hozok. A gyerekekkel elnéző vagyok, ő szigorúbb, következetes.

Teljesen különböző karakterek vagyunk tehát, de a lényeges dolgokról – úgy, mint szakma, magánélet – ugyanúgy gondolkodunk.

Ez a szeretet mellett jó alapja egy stabil kapcsolatnak, a házasságnak.

Soha egyetlen pillanatra sem veszítetted el a lelkesedésed a színház iránt?

A főiskolán a csodálatos Sztankay István volt a beszédtanárunk, aki egy nagyon lehangoló mondatot intézett hozzánk: „Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány olyan szerep van, amiért érdemes ezt csinálni”. Mi pedig ott ültünk a padban, tele lendülettel és lelkesedéssel, és nem értettük, hogy mondhat ilyet. Aztán később rájöttem. És ma már tudom azt is, hogy kiszolgáltatott pálya a színészi. Néha sokkal inkább a szerencse és az számít, kivel hoz össze a sors, ki mit lát meg benned, de én minden nehézségével, küzdelmével és boldogságával együtt szeretem ezt a hivatást. Harminc évvel ezelőtt az életem tettem fel rá. Fontos számomra, hogy átadjak valamit a nézőknek a játékomon keresztül, s törekszem arra, hogy megőrizzem a játékkedvem és a szakmába vetett hitem. De mindent azért nem áldoznék fel a színházért. Első helyen nálam a családom áll.

Kép

Kép: Emmer László

Nem késztetett a pandémia számvetésre? Esetleg eltöprengtél azon, van-e szüksége színészekre a világnak?

Ó, dehogynem! Újra kellett fogalmaznom magamban, miért is csinálom én ezt, hiszen nagyon szorongató érzés, amikor szabadúszóként nincs semmilyen munkád. Szerencsére idővel minden rendeződött, újra megtaláltak a felkérések, bekerültem például A mi kis falunkba, ami anyagilag is nagyon jól jött. Januártól Szolnokon kezdek próbálni Bergman Őszi szonátájában, amelynek középpontjában egy anya–lánya kapcsolat áll, aztán utazom Tatabányára a Jászai Mari Színházba – A két Korea újraegyesítése című előadásban játszom egy középkorú férjezett nőt.

De, ha úgy adódna, lenne „B” terved?

Lenne, de ahhoz elég sok pénz kellene. Nagyon szeretem az állatokat – most is van kutyánk, cicáink, sünink –, és mindig is vágytam arra, hogy legyen egy farmunk.

Az állatok közelében érzem magam igazán jól. Soha nem tartottam magam feljebbvalónak más élőlényeknél.

Valahányszor belenézek a macskám szemébe, vagy látok egy szép fát, egy követ, mindig tudatosul bennem, hogy ugyanabból a „forrásból” származunk: mindannyian a Jóisten teremtményei vagyunk. A nagy Egész részei.

Az útkereső reformátor 

Heltai 1490, más feltevés szerint 1510 körül született Nagyszeben közelében, Nagydisznód (német nevén Heltau) faluban, német ajkú erdélyi szász polgárcsalád gyermekeként. Ha a korábbi dátuma a hiteles, azonos lehet azzal a Caspar von Heltau nevű diákkal, aki 1505-ben iratkozott be a bécsi egyetemre bölcseletet és teológiát tanulni. Hazatérve katolikus pappá szentelték, és Kisdisznódon szolgált plébánosként. 1531 körül humanista érdeklődése révén került kapcsolatba a történetíró Brodarics Istvánnal, Szerém püspökével, és az ő ösztönzésére tanult meg magyarul. Alighanem ekkoriban ismerkedett meg a lutheri reformáció eszméivel, amelynek hatására feladta papi hivatását, megnősült és csatlakozott a szászföldi német lutheránus egyház közösségéhez, miközben kitanulta a nyomdászi mesterséget is. 1543-ban egy esztendőt a wittenbergi egyetemen töltött, majd a kolozsvári szász közösségben vállalt lelkészi állást, visszautasítva a besztercei, brassói és kassai lutheránusok meghívását. 
A lelkészi munka mellett Heltai vállalkozásokba is belefogott, így 1550-ben Hofgreff György üzlettársával nyomdát alapított. Ennek komoly jogviták és Hofgreff halála után, 1559-ben egyedüli tulajdonosává lett. A következő évben papírmalmot alapított, üzleti vállakozásai Kolozsvár legtekintélyesebb polgárai közé emelték. Mint nyomdász, kezdetben kiadott néhány német nyelvű munkát, de 1552 után már csak latin és magyar kiadványokat, saját művei mellett reformátortársai írásait és világi jellegű műveket. Ezekkel aktívan hozzájárult a magyar helyesírás fejlődéséhez. Fordulatot hozott az életében, hogy Dávid Ferenc Kolozsvárra került, hiszen ő bírta rá Heltait 1559-ben, hogy felekezetet változtasson, a kálvinista közösség tagjává legyen, továbbra is lelkészként, nyomdászként, íróként szolgálva a hitújítás ügyét. Az üzlettársa halála után kiadott latin és magyar nyelvű műveket zömében maga írta, fordította, szerkesztette.

Közben Dávid Ferenc ösztönzésére fokozatosan tette magáévá annak unitárius, szentháromság-tagadó eszméit, majd hosszas vívódás után, komoly vitákat és a lelkésztárs Mélis Juhász Péterrel való konfliktust is vállalva, 1569-ben csatlakozott a helyi unitárius közösséghez.

A halál végül Heltait 1574-ben, Kolozsváron érte, a pestisjárvány idején. 

Hitviták, intelmek, mesék és krónikák 

Szász gyökerei dacára Heltai néhány latin munkája mellett kizárólag magyarul írt, sőt, néhány őt érő támadásra válaszolva öntudatos magyarnak vallotta magát. Első alkotása, a Catechismus minor magyar nyelvű hitvallási könyvecske volt, 1550-ben jelent meg, három évvel később Cathecismus címen bővített változatban is megjelent. 1553-as a Vigasztaló könyvecske, egy német munka általa készített fordítása, amelyben három, a középkor dereka óta divatos haláltánc-éneket (dance macabre) is közölt, saját magyar verseléssel. Vallási tárgyú munkái közül említést érdemel az Isteni dicséretek és könyörgések címet viselő, 1569-ben kiadott énekeskönyve. A hit dolgaiban azonban legnagyobb vállalkozása Biblia-fordítása és annak több külön kötetben való megjelentetése volt 1551 és 1565 között. Ezt a munkát, amely a Krónikák, Esdrás, Nehemiás, Eszter és Jób könyve kivételével a teljes Szentírást tartalmazta magyar nyelven, lelkésztársak segítségével készítette el.

A hatkötetes fordítás a munkatársak felkészültségének és nyelvérzékének eltérése miatt nem volt egységes, különösebb olvasottságra, népszerűségre sem tett szert, néhány fordítói megoldását azonban Mélius Juhász Péter és Károli Gáspár felhasználta.

Reformátori elkötelezettsége és hívő buzgalma mellett Heltai írói munkásságának java részét világi jellegű művek, értekezések, szépprózai, történetírói munkák alkották. 

Írások a jobb erkölcsökért 

Ami értekezéseit illeti, a legjelentősebb egy erkölcstani munka volt, az Az részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról való dialógus, amely 1552-ben látott napvilágot. Alapja a német Sebastian Franck traktátusa volt, de Heltai írása messze több mint fordítás. A téma a józan, erkölcsös és mértékletes élet, a gondolatmenet pedig, amelyben a reformáció morális puritanizmusának elvei kapnak hangot, két kolozsvári polgár dialógusa formájában fogalmazódott meg.

A beszélgető partnerek egyike romlott, kicsapongó alak, akit a másik fokozatosan győz meg arról, komoly társadalomkritikát is megfogalmazva, hogy hagyjon fel a pazarlással, a fényűzéssel, a harácsolással és az erőszakoskodással, éljen józan, Istennek is tetsző, az embereknek is javára váló életet.

Heltai másik jelentős értekezése az 1570-ben megjelent Háló hitvédő irat volt, amely a pápai egyházat és az inkvizíció intézményét támadta, azokat hibáztatva a török pusztításáért és az emberek nyomorúságáért. 
Szépírói erényeit csillogtatta Heltai, amikor 1566-ban kiadta talán legsikerültebb, Száz fabula címet viselő munkáját, amelyben Ezópusz klasszikus meséinek oktató célzatú átdolgozására vállalkozott. Az egyes meséket szabadon kezelte, gyakran kibővítette, a cselekményeket saját korába helyezte, a levont tanulságok a régi egyház, az igazságtalan nagyurak elmarasztalását, a jámbor hívők, a kisemberek igazának alátámasztását szolgálták. A mesék állatalakjai könnyen behelyettesíthetők voltak a korabeli mindennapi élet szereplőivel, az erkölcsi következtetések a szentírási morál igazolását szolgálták. Leghíresebb meséje, az Egy nemesemberről és az ördögről arról szólt, hogy a gonosz miképpen képes lépre csalni, kárhozatba vinni azt, aki hitében gyenge, erkölcseiben romlott. Élete alkonyán Heltai még egy szépprózai művét adta ki, a Ponciánus históriáját, amely indiai eredetű motívumokra építve életbölcsességek és erkölcsi elvek egy képzeletbeli kerekasztal körüli megbeszélése volt. 

Regényes történelem 

Heltai érdeklődése kiterjedt a történelem, a történetírás területére is. 1565-ben kiadta Bonfini Hunyadi Mátyásról szóló latin nyelvű történeti munkájának addig kiadatlan részét, 1574-ben megjelentette saját, Cancionale, azaz históriás énekeskönyv címet viselő összeállítását. Ez a munka valójában a korabeli históriás énekek gyűjteménye volt, amelyben Tinódi Lantos Sebestyén és más szerzők műveit gyűjtötte csokorba, a gyűjtemény egészét a protestáns történetszemlélet szolgálatába állítva, Magyarország romlásának okaira keresve a reformátorok által sarkosan megfogalmazott, a római egyház és a magyar társadalom hitbéli és erkölcsi romlását hibáztató feleletet. Élete vége felé Heltai saját történeti munkán, a Chronica az magyaroknak dolgairól című művén dolgozott. Fő forrása itt is Bonfini volt, de szakított azzal, hogy a magyar történelmet Livius modorában, Róma történetének párhuzamaként értelmezze, mint az itáliai humanista. Magát a históriát uralkodóról uralkodóra haladva, jól kidolgozott elbeszélések keretében adta elő, kiiktatva a szentek legendáit, a korábbi historikusok által feljegyzett csodákat, ami a katolikus hitre és hagyományra emlékeztetett. Támaszkodott viszont a korábbi mondai hagyományra, amelynek anyagát kiszínezve, novellisztikus részletekkel gazdagítva adta elő, különös részletességgel tárgyalva a Hunyadiak korát, annak általa kalandos, izgalmas elbeszélésekké formált, szerelmi történetekkel gazdagított epizódjait, de nem tágított protestáns meggyőződése morális szigorától sem, azt sugallva, hogy a történelmi sors és az igaz hit vagy annak feladása szoros kapcsolatban van egymással. Az idős Heltai még be tudta fejezni ezt a munkáját, a kiadás azonban halála után egy évvel, 1575-ben már özvegye munkája volt. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Papír alapon

A postaládába bedobált újságpapír általában csak idegesítő hulladék, sokan egyből beteszik a szelektív kukába. Néhánynak viszont hasznát is vehetjük, ugyanis segítségével gondoskodhatunk arról, hogy növényeink földje jobban megőrizze a nedvességet, illetve kevésbé gyomosodjon. Ehhez nem kell mást tennünk, mint a talaj tetejére ráhelyeznünk néhány réteg újságpapírt, majd arra egy kis földet szórnunk. Ugyancsak hasznát vehetjük a papírnak, ha kissé éretlen paradicsomot akarunk továbbérlelni. Ennek legegyszerűbb módja, ha a zöldségeket újságpapírba csomagoljuk, majd azt légmentesen tartható tárolókban sötét polcra helyezzük. Az érést naponta ellenőriznünk kell, nehogy a paradicsom túlságosan megpuhuljon. A lapoknak a zöldség beérését követően is hasznát vehetjük: csíkozzuk föl, majd nedvesítsük be őket, és keverjük a komposzt felső rétegébe. Ez a módszer segít enyhíteni a kellemetlen szagokat.

Cseppnyi segítség

A háztetőről lecsorgó esővizet akkor is hasznosíthatjuk, ha nem akarunk komolyabb összeget költeni kerti ciszternára, az egyszerű hordókból való kannás locsolást pedig macerásnak tartjuk. A víz- és csatornadíjat ugyanis nem csak azzal csökkenthetjük, ha hordók vízébe meregetjük a locsolókannát. Utóbbi módszer azért sem a legjobb, mert a nyitott víztárolókban lévő víz a belehulló levelek miatt előbb-utóbb megposhad, illetve bealgásodik és a szúnyogok is remekül szaporodnak benne. Ha a hagyományos vizes hordó helyett zárt műanyagtartályokat szerzünk be, ezek összeköthetők az ereszcsatornával, és ha elég magasra rakjuk őket, az aljukra csapot is szerelhetünk. Ha a hordóba búvárszivattyút is helyezünk, akkor a locsoláshoz kannára sem lesz szükségünk, mert a víz egy slaggal is elvezethető.

Mozaikkal körítve

A boltok szebbnél szebb mozaikkeretes képtartót árulnak, ám ilyen tárgyat házilag mi magunk is csinálhatunk. Ezek elkészítése remek családi program is lehet, készítésükkel a szülők és a gyerekek akár több délutánt is eltölthetnek a kertben vagy a teraszon. Ehhez való tükör- vagy üvegmozaikot bármely kreatív boltban kapunk, viszonylag olcsón, ezek az előre gyártott darabok ráadásul nem éles pereműek, így teljesen veszélytelenek. Emellett szükségünk lesz még ragasztóanyagra, egy képtartó üveglapra és fugaanyagra. Utóbbit a fehér mellett a legkülönbözőbb színekben is beszerezhetünk. Az elkészítés nagyon egyszerű, az üveglap szélére csak rá kell pöttyentenünk a ragasztócseppeket, majd azokra rá kell helyeznünk az üvegdarabokat (a rögzítő csatok csatlakozó pontjaira természetesen nem kerülhet „burkolatot”). Helyükre fogpiszkáló segítségével igazgathatjuk a mozaikokat, és ez az eszköz segít abban is, hogy a fuga helyét biztosítsuk a lapok között. Amikor ezzel megvagyunk, és a ragasztó megkötött, híg fugaanyaggal ki kell töltenünk a réseket, majd a fölösleges masszát nedves szivaccsal le kell törölnünk a lapokról.

Villámgyors kerékjavítás

Korábban már ajánlottunk olyan biciklikerék-tömlőt, amelyekben mikrorostok vannak. Ezeket a kerék kilyukadáskor a kiáramló levegő a tömítetlen helyre szállítja, ott dugóvá gyűlnek, és ezzel megakadályozzák a levegő kiáramlását. Egyszóval ezek a belsők önjavítók. Ha ilyesmivel nem rendelkezünk, de defektet kapunk, akkor sem kell egyből kerékcserében gondolkodnunk. Kaphatók ugyanis olyan eszközök, amelyekkel a kerékpárabroncs szerelése nélkül, gyakorlatilag belülről foltozhatók meg a gumik. Ezeket a gyorsjavítókat akkor kell használni, amikor egy tövis vagy egy rajzszög a kerékbe fúródik, méghozzá úgy, hogy az abroncsba a lyuk helyén bele kell szúrni a rajtuk található tűt. (Ha a lukat nem találjuk, akkor a kereket kissé föl kell fújni, és szappanos vízbe mártott ronggyal át kell dörzsölni.) Ezt követően az eszközön lévő gombot meg kell nyomni, aminek hatására az a furaton keresztül egy speciális ragasztófolyadékot fecskendez a kerék belsejébe. Ha ezután a belsőt felfújjuk, létre is jön a tömítés. Mindez megvan pár perc alatt, és a tekerés azonnal folytatható.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Novák Katalin a videóban azt mondta: a gyermekek otthongondozási díja (gyod) a minimálbér szintjére, 200 ezer forintra emelkedik, ami az ápolási díj korábbi összegéhez képest jelentős növekedés.

A gyermekgondozási díj (gyed) és a nagyszülői gyed maximális összege bruttó 280 ezer forintra nő - tudatta.

A miniszter bejegyzése szerint a diplomás gyed összege is emelkedik: az alapképzésben résztvevők akár havi 140 ezer forintot, a mesterképzésben résztvevők pedig 182 ezer forintot is kaphatnak.

Egyes betegségekben - például laktóz intoleranciában, cukorbetegségben vagy cöliákiában - szenvedők a minimálbér 5 százalékának megfelelő adókedvezményre jogosultak - írta, ismertetve: jövőre ez havonta 10 ezer forint kedvezményt jelent az érintetteknek.

Novák Katalin hozzátette: az álláskeresési járadék összegének felső határa bruttó 200 ezer forintra nő.

Talán mert egyszerre volt végtelenül személyhez szóló és egyetemes. Hiszen a saját fiát vitte, mégis, évezredek óta cipelik az apák az övéhez hasonló erőteljes gyengédséggel a rájuk bízott utódokat. A háború elől menekülve, akár egy egész kontinensen át. A kórház lépcsőin, mert a csemete legyengült a betegségtől. Az ágytól a kerekesszékig, mert az apa lába egyben a gyereké is. Egy hosszú gyalogúton, mert a gyerek elfáradt, és nem bír továbbmenni. Nevelő célzattal, mert ha nem kapnák fel, a kicsi toporzékolva rohanna ki az autóútra.

Játékból, mert apa nyakából egészen másképp fest a világ. Az autótól az ágyig, mert a gyerek elszenderedett útközben, és senkinek sincs szíve felébreszteni. 

Legszívesebben kezet ráztam volna azzal a vadidegen, középkorú férfival. Végtelenül hálás voltam neki, talán ezért érzékenyültem el annyira. Mert nemcsak a saját fiát vitte azzal a férfias gyengédséggel, amilyennel talán Jézus vihette a keresztet, hanem kicsit az enyémet is. Meg persze engem is, hiszen én is voltam gyerek. Ott és akkor teljesen biztos voltam benne, hogy ha úgy hozná a sors, kérdés nélkül cipelném az ő fiát, és ő is az enyémet. A miénket, mert van ebben valami közös, akkor is, ha egyáltalán nem ismerjük egymást. Apák vagyunk, tehát a karunkban tartjuk a következő generációt. Mindegy, hogy öntudatlanul szuszognak, lihegnek az izgalomtól, vagy levegőt sem vesznek félelmükben, mert így is, úgy is ránk vannak bízva, a mi nyakunkba csimpaszkodnak.

Hiszen nincs annál jobb, mint amikor visz minket valaki, aki nagyobb nálunk, és akiben feltétlenül bízhatunk.

Idővel úgyis elég erősek lesznek ahhoz, hogy a saját lábukra álljanak. Sőt, talán ők is vinni fogják az övéiket. Érdemes erre gondolni, amikor elfáradunk: csatárláncban állunk egy gátnál, és csupán annyi a dolgunk, hogy mint egy homokzsákot, továbbadjuk az életet. Persze lesznek pillanatok, amikor úgy érezzük, hogy nem bírjuk tovább. Ezért olyan fontos, hogy mi is erősen kapaszkodjunk egy nálunk nagyobb valakibe. Abba, aki mindannyiunkat a hátán cipel a kezdetektől fogva. Egészen biztos, hogy ő nem fog minket a földre ejteni. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Azt gondoltam az életről, hogy egy mese, amelyben minden úgy van és úgy lesz, ahogyan én azt szeretném. Rettenetesen naiv voltam. Azt képzeltem, hogy találkozom majd a szőke herceggel, akivel boldogan élünk, míg meg nem halunk. Burokban, csendes, védett közegben nőttem fel Budapest külvárosában, Rákoshegyen egy kertes házban. Ahol még dobtárcsával mostuk a ruhákat a kertben, ahol egy nap maximum öt kocsi ment el az utcában. Ahol befőztük a gyümölcsfák terméseit, és állatokat is tartottunk. Városban éltünk, mégis egy teljes vidéki légkört teremtettünk magunknak. Apu és anyu nyomdászok voltak, akiknek a három legfontosabb fogalmat az összetartozás, a becsület és a család jelentette – így ez a három fogalom jelenti nekem is az alapot, a mindenből kiinduló stabil gyökereket.
Nagyon várt kislány voltam. Többször mesélték anyuék, hogy az orvos, akinél születtem, apu legjobb barátja volt, ő hívta fel aput: „Gyönyörű, meggypiros szájú kislányod született”. Apunak szerelem voltam első látásra. A mi viszonyunk az-az idilli apa-lánya kapcsolat, amelyről csak később derült ki számomra, hogy milyen értékes és ritka. Amikor kisiskolás voltam és róla írtam fogalmazást, úgy kezdődött: az én apukám három méter magas. Ma is felnézek rá. Jó humorú, őszinte ember, aki elsőre lazának és rendkívül nyitottnak tűnik – de én tudom, hogy egy zárt, érzékeny szív dobog benne.

Most nyolcvanéves, és csak néhány évvel ezelőtt mondta ki nekem először: szeretlek. Bár korábban sosem mondta, mindig éreztette.

Nem kellett megkérdőjelezném a szeretetét. Mindig úgy tekintett rám: „Te vagy az én egy szem lányom, nekem a világon a legszebb és a legjobb”. Szeretlek – ennek a szónak számomra súlya van. Amikor az első fiam megszületett, dilemmát okozott, hogy ha lesz még egy, hogyan fogom tudni őt is ugyanannyira szeretni. Majd, amikor megszületett a második, akkor értettem meg, hogy a szeretet az egyetlen dolog, amely végtelen.

Kép

Boros Hajnal kisgyerekként anyukájával és nagymamájával

A színek és a formák kislánykoromtól kezdve izgattak, ezért textiltervező akartam lenni. De érettségi után megismerkedtem a szerelmemmel, akivel huszonkét évesen összekötöttem az életem, majd megszületett az első fiunk, négy évvel később pedig a második. Akkoriban ez így volt rendjén, huszonöt évesen már kérdezgették a lányokat: „Na, és veled mi lesz?”, és sajnálkoztak. Sok kutatás, cikk és tanulmány vizsgálja, miért is van a mi generációnkban ennyi válás. Szerintem erre nagyon egyszerű a válasz, legalábbis, ha körülnézek az én korosztályomban. Amikor mi házasodtunk, még saját magunkat sem ismertük, nemhogy a másikat. Huszonkét évesen semmit sem tudtam arról, hogy mi jó nekem, ki vagyok, mire vágyom, mit jelent nőnek lenni. Azon keveseknek, akiknek mégis sikerült, talán szerencséjük volt és elsőre megtalálták azt, akivel együtt tudtak fejlődni és változni az évek során.

A nők az életemben mindig családanyák voltak, akik összetartották a családot, amely nekem a két fiamat jelenti. Emiatt számomra életem legnagyobb kudarcélménye volt, amikor az én családom szétszakadt, mert kudarcot vallottam az egyetlen dologban, amely számomra a legfontosabb, s amire édesanyám tanított: az első a családi egység. Huszonhárom évvel ezelőtt váltam el, és többé soha nem is mertem belevágni ebbe a történetbe újra. Viszont megtanultam két fontos dolgot: „Ha te engedsz, ő is enged. Ha te nyújtasz, ő is nyújt.” Vagyis az egyensúly szinkronjátékának megteremtése kulcskérdés, akárcsak a feltétel nélküli szereteté, amelyre kevesek képesek.

Nekem ez azt jelenti, hogy ha én arra figyelek, te mit szeretsz, és azt is adom neked, amit szeretsz, nem pedig azt, amit én jónak látok, akkor megkapsz tőlem mindent.

Ehhez viszont a saját egónkat meg kell tanulnunk a háttérbe szorítani, mert csak úgy fogjuk tudni megérteni és elfogadni, mi a jó a másiknak.

Próbáltam a gyerekeknek egyszerre apjuk és anyjuk is lenni, de ez lehetetlen volt. Végül a gyereknevelésem alapja az lett, hogy megpróbáltam mindent megbeszélni velük, de soha nem úgy, mintha egy gyerekkel beszélnék, hanem mintha egy felnőttel. Mert attól, hogy ő még kicsi, értelmes, befogadó és nyitott lélek, sőt, a legnyitottabb. És azt hiszem, ez jól is sikerült, mert az egyetlen, amit nem szúrtam el az életemben, az a két fiam. 

Kép

Boros Hajnal - Kép: Molnár Csaba

A válásom már folyamatban volt, amikor egy jó barát, csak hogy kimozdítson, elvitt egy kerámiaműhelybe, ahol épp egy pár hónapos tanfolyam indult. A kezembe adta a jövőm mentsvárát, és még csak nem is tudott erről. Már az első alkalommal órákat töltöttem a műhelyben, az agyag tapintása, illata békét, levegőt és örömöt teremtett a lelkemben, egy olyan időszakban, amikor ezeket már rég nem éreztem. Erre mondják: szerelem volt első látásra. Olyannyira, hogy a következő három-négy évben kitanultam ezt a varázslatos műfajt, és megszereztem hozzá az összes szükséges papírt. A válás után döntöttem úgy, hogy keramikus leszek, mert „a szabadság az, ha megválaszthatom: kitől és mitől függjek”.* Az alkotás örömétől. Egy minimális felszerelést vásároltam, amellyel először edényeket, padlóvázákat és kaspókat készítettem.

Volt, hogy a kemencéből nem kivettem, hanem kisöpörtem a kerámiákat, hadd törjenek darabjaikra, ahogyan néha mi, emberek is.

Azt gondoltam az életről, hogy egy mese, de már tudom, hogy nem az. Az én történetemben nincsenek hatalmas drámai fordulatok, én csak azt tudom elmondani, hogy ha találunk valamit, ami örömet ad, akkor az életet újra szépnek láthatjuk. Az első saját alkotásom, amelyet ma is őrizgetek, egy szobor volt, rajta két madárszerű nyak összefonódik – letisztult volt és teljesen életidegen, de amíg készítettem, boldog voltam, és ma is jó érzés jár át, ha ránézek. Az összetartozást szimbolizálja.

Tíz évvel ezelőtt Olaszországban jártam egy rendezvényen, ahova a világ minden tájáról érkeztek alkotók. Ott találkoztam először agyagból készített ékszerekkel, ami persze nem újkeletű felfedezés volt, hiszen már évszázadokkal ezelőtt is készültek kerámiaékszerek... Mégis annyira inspiráltak, hogy nem tudtam kiverni a fejemből őket, csak rajzoltam, terveztem, míg össze nem állt a gondolataimban egy teljes saját kollekció: síkban-térben megjelenő apró gyöngyök, medálok sokasága. Ebben az időszakban kezdett érdekelni egy számomra addig ismeretlen módszer, a Raku, amely egy ősi japán technológia, úgy ötszáz évvel ezelőttről datálva. A tűz, a víz, a föld és a levegő, azaz a négy elem, amely a létezésünk alapja, a Raku pedig ezen létezés megtestesítője. Az agyag földből van, tűzzel égetem a tárgyakat, az oxidok, amelyeket mázakban használok, a levegő hatására kelnek életre, és a víz az, amely véglegesíti, fixálja a színeket.

Kép

Boros Hajnal munkái

Huszonegy éve foglalkozom kerámiával, de még ma is nehezen árazom be a munkáimat. Én nem tartom magam művésznek, az én szememben a művész Leonardo, Michelangelo vagy Frida. Inkább alá-, mintsem felülbecsülöm magam, ami a mai világban nem túl nagy előny. 

Nemrég a Covid miatt, amelyről azt hittem, hogy jön és megy, sorra elmaradt minden, üressé váltak a naptárak, felszabadultak a befoglalt órák. Csendesebbé váltak az esték, hirtelen nem siettünk sehová. Haszontalannak, élettelennek és kilátástalannak éreztem magam, nehezen fogadtam el a hihetetlen állapotot, de ez az időszak maradandó élményt is adott: az emberi jelenlétről, a segítőkészségről, az összetartás erejéről. Ugyanis akkoriban egyik este arra tértem haza, hogy valaki járt a lakásomban. Minden szétdobálva, felborítva, üresen – elmondhatatlan érzés volt, sőt ma is az. Majd a tudtom nélkül néhány kollégám, egymással összefogva, gyűjtött nekem… Emiatt sokat sírtam, meghatott. Mérhetetlenül hálás vagyok nekik! Most mindannyian minden erőnkkel és időnkkel a karácsonyi vásárra készülünk, arra, amiben két éve nem volt részünk. Most is lenn égnek a kemencében a rénszarvasok. (mosolyog)

Így, túl az ötvenen, a lakás egyre több pontján helyeztem el egész alakos tükröket, hogy szokjam a változást, azt, ami a testemen és az arcomon történik.

Hónapról hónapra változik rajtam valami, kíméletlenül dolgozik a gravitáció. (nevet) Nemrég elkezdtem futni, és a minap szembefutott velem egy fiatal, huszonéves lány – nem ismertük egymást, mégis mosolyogtunk és integettünk, és csak mentünk tovább, ki-ki a maga tempójában… Tudod, egy dolog van, amely mindannyiunkkal ugyanolyan kegyetlen: az idő. De ha nem fenyegetne minket az idő múlása, végül minden értéktelenné válna.

*idézet Fodor Ákostól.

A történetet Boros Hajnal keramikus emlékei alapján Kosztin Emese foglalta írásba.

Heves indulatokat gerjesztett Lakatos Márk „Konyhanyelv” című műsorának negyedik epizódja, amelyet az Indexen mutattak be nemrég. A celeb ezúttal gyertyafényes vacsoradíszletben – amely szerinte kulturált keretet ad bármilyen beszélgetésnek – faggatta ismert barátait a szexualitásról. A műsor nem kapott volna ekkora figyelmet, ha egyszer csak a vidám hangulatú főzőcskéből nem csöppentek volna hirtelen a nézők egy gyermekkori abúzus történetébe és az elkövető mentegetésébe. Az egyik vendég, Csákányi Eszter osztotta meg a tapasztalatát arról, hogy nyolcévesen egy idegen az uszodában a hátán lovagoltatta, és közben a fürdőruhája alá nyúlt. A Kossuth-díjas színésznőben vegyes érzéseket keltett az első tapasztalat, ami hosszútávú hatással volt az életére. A vacsora résztvevői nem tudtak a vallomással mit kezdeni, a művész pedig alig-alig szólalt meg az est hátralévő részében. Nem úgy Wahorn András – aki az utóbbi időben nagy felháborodást és egyre több magyarázkodó közleményt hagy maga után a médiában – a festő, aki azt kezdte el komoly arccal fejtegetni, hogy ami Csákányi Eszterrel történt, az nem erőszak, mert az erőszakhoz kell az erő. „Vannak olyan dolgok, hogy valaki harminc éve elkövetett valamit, ami annak idején elfogadott volt, sőt még biztatást is kapott rá, és most úgy ítéljük meg, hogy erőszak volt” – bölcselkedett a festő, hasonlóan azokhoz a férfiakhoz, akik arról nosztalgiáznak az 5-ös buszon, hogy bezzeg a Kádár-korszakban még nyugodt szívvel meg lehetett paskolni a titkárnő fenekét (ami szintén csak az ő fejükben volt mindig is rendjén). Ennek tarthatatlanságát Wahorn Andrásnak még a harmadik vacsoravendég, a feminista aktivista Mérő Vera sem tudta megmagyarázni, sőt a kéretlen intim fotók témájában sem egyeztek ki. Wahorn sehogy sem értette, hogy miért ingerli fel vitapartnerét az, ha valaki egy testrészét, „amit fontosnak talál, megmutatja neki” akár kéretlenül is. Vasárnap egyébként a festő Facebook- posztban reagált az őt ért vádakra, hangsúlyozva, hogy „elítéli és súlyos bűnnek tartja a pedofíliát”.

Bár kétségkívül Wahorn András szolgáltatta a legidegborzolóbb jeleneteket az esten, az adásból leszűrhető további következtetések is végtelenül lehangolók voltak.

Miután Csákányi Eszter bevallotta titkát, bizarr hangulatúvá vált az összejövetel, mert végül mindenkiről kiderült, hogy legelső szexuális élményei között volt valamilyen abúzus. Wahorn András sem normális körülmények között találkozott a szexualitással, amikor egy nála jóval idősebb nő bevezette a felnőttek világba. A festő azonban továbbra sem látta be, hogy a gyerekek és a felnőttek között fennálló hatalmi viszony aszimmetrikus, így teljesen mindegy, hogy ő később hogyan emlékszik vissza a történtekre, egy nyolc és egy tizenegy éves gyereknél nem beszélhetünk konszenzusos kapcsolatról, csak a helyzettel való visszaélésről.

Mérő Verának szintén vannak korai rossz élményei a szexualitással kapcsolatban: például obszcén dolgokat kiabáltak utána az utcán kislány korában, a metrón pedig közszeméremsértőn viselkedett egy férfi a szeme láttára, ami szintén traumatizálta.  

Mindezek tudatában is megdöbbentő, hogy a negyven perces beszélgetésben egyetlen szó sem esik azokról, akiknek a szexualitásról nem rögtön a gyermekkori abúzus, az identitásküzdelem, a „mocskos pornóújságok”, homoszexuális egerek, cikis randik és a kéretlen intim fotókkal zaklatás jut eszébe, hanem mondjuk a szerelem, a beteljesedés, a gyönyör, a bizalom, a kapcsolódás, a családalapítás.

A műsor azért nem tud építően hatni, mert a szexualitás csak mint alapvető szükségletkielégítés kapott helyet benne. Még az aszexualitás is előbb került szóba a beszélgetésben, mint a partner személye, a kötődés minősége vagy az intimitás. Az adás tabudöntő akart lenni, de a traumákat nem beszélte ki alaposan, a bedobott témáknak csak a felszínét kapargatta, a bátornak szánt gondolatok csak megbotránkoztató fals érvek maradtak, a nyelvezet obszcén, edukatívnak pedig csak akkor lehetne mondani, ha arra a kérdésre keresnénk a választ, hogy „Mit ne tegyél, ha valaki gyermekkori bántalmazásról vall az asztalnál?”

Ennek ellenére két következtetést talán mégis érdemes levonni a botrányosra sikerült videóból: ahhoz, hogy visszaszorítsuk a szexuális abúzusokat, elsősorban a társadalmi hozzáállást kell megváltoztatnunk: a visszaélések bagatellizálásának nem szabad teret engedni! A másik fontos tanulság, hogy ma – amikor a kutatások szerint a gyerekek tizenegy évesen találkoznak először pornóval, és sokukban keltenek szorongást a látottak, amelyek köszönőviszonyban sincsenek a valósággal – a szülő nem vonhatja ki magát a szexuális felvilágosítás alól.

Kezdjük az elején! Miért üti meg a szülő a gyermekét? Most vegyük ki a kalapból azokat az eseteket, amikor életmentésről van szó, mert én azt nem sorolnám az erőszakhoz. Fizikai erővel beavatkozni bizonyos esetekben a szülő kötelessége, de ilyenkor nincs benne semmi düh, bosszú, megalázó szándék. Vagyis a pofonra nincs mentség, hiszen az nem véd, csak megaláz. Azért üti meg, mert a gyermeke viselkedése elviselhetetlen számára, és már nincs más eszköze? Talán őt is így nevelték, és ösztönösen ezt hozza elő belőle egy-egy helyzet? Esetleg azért, mert fáradt, frusztrált (a munkájában, a párkapcsolatában stb.), és így vezeti le a feszültségét? Akárhogy is, ez minden esetben kudarcot jelent a szülőnek, aki nem tudott úrrá lenni a helyzeten, és sebet ejt a kettejük kapcsolatán. Megsérül a gyermek is, még ha nincs is fizikai nyoma az ütésnek.

Mi történik a gyermekben, amikor megverik? Bekapcsol az „üss vagy fuss” ősi ösztöne. Sok esetben a gyermek agresszív(ebb) lesz – ha nem is a szülővel szemben, de a kisebb tesón, gyengébb osztálytárson „veri le” az őt ért sérelmet. A másik eset, hogy félelemből engedelmeskedik, abbahagyja/megteszi/csendben marad – de milyen áron?

Mit tanul ő ebből? Hogy az győz, aki erősebb, hogy az ő véleménye nem számít. Azt érezheti, hogy nem szeretik feltétel nélkül, csak, ha „jól viselkedik”.

Hogy nem lehet hibázni, mert az szörnyű következményekkel jár, a rosszért büntetést kap, jóvátenni nincs lehetőség… Ezt akarjuk neki tanítani? Ugye, nem?!

De hát akkor mi a megoldás? Mit csináljak, amikor belépek a szobába, és azt látom, hogy a nagyfiam térdel a visító középső fiam hátán, mellettük bömböl a kicsi… és már lendülne is a kezem? Az én receptem az, hogy először is magamat kell rendbe tennem, rendben tartanom – még jóval a konfliktushelyzet előtt. Bizony, aludni kell, bizony, ki kell kapcsolódni néha, és nem árt pár szem magnézium sem. Érdemes jó könyveket olvasni a témában, és ha kell, komolyan dolgozni magunkon, felszínre hozni és „átkeretezni” a saját sérüléseinket, megvizsgálni a „hozott mintáinkat”. (Nagyon ajánlom Kim John Payne Melegszívű fegyelmezés és Patty Wipfler–Tosha Schore Hallgasd meg! című, kapcsolódó nevelésről szóló könyvét.)

Visszatérve a saját fiaimhoz: ha higgadt maradok, nem kezdek egyből kiabálni (piszok nehéz!), és határozottan, de szeretettel lefejtem az egyik gyerkőcöt a másikról, könnytörlés, orrfújás… akkor hamar kiderül, hogy a nagy a legkisebbet „védte”. (Valami apróságon összevesztek, a kicsi meghúzta a középső haját, mire az begurult és ellökte a kicsit…) Milyen igazságtalan lett volna a nagyot leszidni, főleg megütni! Persze miután mindenki megnyugodott, elmondom a szokásos szentenciákat arról, hogy a verekedés nem megoldás, hogy szépen kérjék el egymástól a játékot, ha baj van, szóljanak nekem. Hogy én mindhármukat szeretem, és milyen nagy öröm, amikor békében tudnak játszani stb.

De biztos vagyok abban, hogy nem a szavak fognak megmaradni, hanem az, ahogy magamhoz ölelem őket.

Minden helyzet egyedi, más és más kreatív megoldást igényel, de hiszek abban, hogy mindig meg lehet találni az erőszakmentes utat. Nem véletlen, hogy Mauglit a kedvese tanítja meg beszélni és embernek lenni, nem pedig pofozkodó medvebarátja.

A szerző a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia újságíró-tanfolyamának hallgatója.