Az afgán központi kormányok soha nem tudták érvényesíteni jogi fennhatóságukat az ország nagy részén, hiszen a helyi közösségeknek évszázados hagyományok alapján saját informális eljárásmódjaik voltak a normák meghatározására és a konfliktusok rendezésére. A központi hatalom történelmileg állandósult gyengeségének pozitív következménye, hogy az anarchia önmagában nem vezet az ország összeomlásához, valamint, hogy az egyes népcsoportok relatív autonómiájuknak köszönhetően soha nem törekedtek elszakadásra vagy függetlenedésre. Az államépítés és a modernizáció szempontjából azonban súlyos következményei lettek a decentralizált struktúrának.

Az afgán lakosság többsége elutasítja az állami igazságszolgáltatást és intézményrendszert

Az állami intézkedéseket az emberek a mindenkori központi hatalom beavatkozásának tekintik a helyi belügyekbe.

Ez a feszültség immár 150 éve határozza meg az afgán történelem alakulását, élesen elkülönítve a nagyvárosok és a vidék társadalmi fejlődését. A vidék bázist kínál minden olyan törekvésnek, amely a központi hatalom kiterjesztése és megszilárdulása ellen dolgozik.

Jól példázza ezt az Amanullah király (1919–1929) által meghirdetett reformok kudarca, amelyek célja az afgán jogrendszer modernizálása volt. Az uralkodó többek között új törvénykönyveket adott ki, megreformálta a nők jogállását és a családjogot, valamint bevezette a személyi okmányok használatát. A társadalmi ellenállás következtében azonban kormányát 1929-ben megdöntötték, őt pedig száműzték. Hasonlóképpen szenvedett vereséget később a szocialista párt, amely 1978-ban puccsal vette át a hatalmat, radikális földreformot hirdetett és elkötelezte magát a nők egyenjogúsága mellett. A szocialista kormányzat összeomlását a szovjetek katonai intervencióval próbálták megakadályozni, ami szintén bukással végződött. Amikor a tálibok 1996-os hatalomátvételük után az iszlám törvények szigorú szalafita és pastun szokásjoggal kevert értelmezését vezették be, ők is társadalmi ellenállásba ütköztek, s alig öt évvel később, 2001-ben az Egyesült Államok hadművelete valósággal kisöpörte őket az országból. Nem történt ez másképp 2021 augusztusában sem, amikor az amerikai hadsereg támogatásától megfosztott bábkormányzat alig néhány hét alatt omlott össze.

Az amerikai megszállás húsz éve ellentmondásos mérleget hagy maga után. A modernizációs erőfeszítések a leghosszabbak és legátfogóbbak voltak ebben az időszakban, a gazdaság talpra állítása azonban nem sikerült, és a társadalmi támogatás is hiányzott. Az új, 2004-es alkotmány szinte minden politikai hatalmat egy erősen centralizált kormányzatra ruházott. A jogrend össznemzeti érvényesítése azonban sértette a közösségi autonómiát s a mélyen gyökerező, törzsi és vallási hagyományokat, a demokratikus jelszavakkal valójában egy autoriter rendszert tartott életben.

Népek, klánok, törzsek

Az afgán társadalmi mozaik két tengely mentén szerveződik, amelyek egymással is átfedést mutatnak. Ez a két tengely: egyrészt a rokoni kapcsolatok alapján szerveződött törzsek, másrészt a közös lakóhely, azaz a területi összetartozás.

A törzsi szerveződés főként a pastunok és a türkmének esetében meghatározó. A tádzsikokat nyugati perzsa nyelvjárásuk köti össze, de nem állítják, hogy bármilyen átfogó rokoni kapcsolatban állnának egymással. Ők északkeleten és délnyugaton élnek, valamint a négy legnagyobb városban (Kabul, Mazár-e Sarif, Herat és Ghazni) többségben vannak. Néhány névlegesen törzsi jellegű csoportnál, például az üzbégeknél, csak a nagycsaládi struktúra, a klánhoz tartozás a meghatározó; míg más csoportok, mint például az ország középső részén élő hazarák a síita vallásuk mentén határolják el magukat. A városokba költöző emberek törzsi identitása néhány generáció alatt fellazul, és a helyhez tartozás válik meghatározóvá.

Három jogrendszer, kölcsönhatásban egymással: állami, saría és helyi szokások

Az afganisztáni jogrendszer történelmileg három, egymással is rivalizáló részből áll: az állami jog, az iszlám vallási jog (saría) és a helyi szokásjog. A gyakorlatban egyik struktúra sem volt képes soha teljesen kiszorítani a többit. A rendszerek továbbra is kölcsönhatásban vannak egymással, azaz egy adott jogvitát mindhárom szinten megvitathatnak, és ezek során egymással eltérő ítéletek születhetnek.

Kép

Kép: Pxfuel

A szokásjog az adott közösség kulturális és etikai kódexén alapul, amely a tagokra nézve kötelező – de írásos formában nem rögzített – szabályokat hoz létre. A szokásjogi rendszerek Afganisztán vidéki területein mindenütt megtalálhatók és egymástól nagy mértékben eltérnek. A legelterjedtebb a legnagyobb népcsoport, a pastunok szokásjoga, a „pastunvali”, egy szóbeli hagyomány, amely általános elvekből és gyakorlatokból áll, amelyeket konkrét esetekre alkalmaznak.
A saría alapú törvénykezés Afganisztánban a szunnita hanafita jogi hagyományt művelő vallási bírák (qázi) hatásköre volt. Ők az ulemá (vallási vezetők) képzett tagjai, akik bármely kérdésben vallásjogi véleményt (fatwa) adnak ki. Az ulemá a vidéki szokásjogi rendszereket illegitimnek tekintette, különösen, ha azok eltértek a klasszikus iszlám gyakorlattól. A modern afgán állam 19. század végi megalakulásáig az ulemá önállóan irányította a jogrendszert.

Ezt az autonómiát fokozatosan korlátozták a modernizációt célzó uralkodók, akik azt követelték, hogy a vallásjogászok ismerjék el az állam fennhatóságát a törvényalkotásban és a bírák kinevezésének ellenőrzésében.

Vallási rendőrség és „erkölcsösztönzési minisztérium”

Miután 1996-ban átvették a hatalmat, a tálibok eltörölték ezeket a nemzeti jogi kódexeket azzal az indokkal, hogy a saría elégséges egy iszlám társadalomban. A képzett vallásjogászok szakértelmét azonban elutasították, és saját, alig képzett fanatikus vezetőiket ruházták fel teljhatalommal, akik a helyi hanafita vallásjogi hagyománytól eltérő rigorózus, konzervatív szalafita-vahhabita irányzat képviselői, a gyakorlatot pedig a pastunvalival vegyítették. Ez utóbbi hatása csak közvetett volt, mivel a tálibok ellenezték a törzsi rendszert és a szokásjogot is. Mivel azonban a vezetés nagy részét vidéki pakisztáni madraszákban képezték ki, amelyek nem tudtak magas szintű vallási képzést nyújtani arab nyelven, túl könnyen összemosták a pastun törzsi kultúrát a saríával. Például a gyilkosok kivégzését csak a saría bíróság engedélyezhette, de a nyilvános kivégzésen az áldozat családja lehetőséget kapott arra, hogy lelője a gyilkost, ami az iszlám saría és a törzsi vérbosszú kombinációja. A nők elzárásával kapcsolatos szigorú hozzáállásuk is a vidéki pastun kultúrában gyökerezik, s ellentmond az Afganisztánban honos hanafita saría-értelmezésnek. A tálibok által bevezetett korlátozásokat a városi lakosság elutasította, ám vidéken kevés ellenállást váltottak ki, mivel azok végső soron a vidéki patriarchális értékeket és életmódot tükrözték.

A tálibok soha nem hoztak létre világos közigazgatási struktúrát. Legfontosabb – és immár újraalapított – intézményük a szaúd-arábiai ihletésű „Erkölcsösztönzési és Erkölcstelenség Megelőzési Minisztérium”. Ez a minisztérium működtette a vallási rendőrséget, amely ellenőrizte a napi öt ima elvégzését, a férfiak szakállviseletét és azoknak a nőknek a megbüntetését, akik megszegték a tálibok szabályait.

Új polgárháború készülődik?

A kérdés jelenleg az, hogy a tálibok a húsz évvel ezelőtti struktúrát pusztán katonai fölényükkel rá tudják-e erőltetni a lakosságra.

Jóllehet a vidéki törzsi vezetők és hadurak támogatását ideiglenesen megnyerték, mert ezen vezetők rosszul viselték hatalmuk csorbítását az elmúlt két évtizedben, s így a rendszer vázát kézben tartják, a táliboknak továbbra sincs társadalmi bázisuk. A lakosság nagyon fiatal, a kommunikációs hálózatok és az oktatás következtében vágyik a fejlődésre és a perspektívára. Bár a társadalmi struktúra nem változott, a hagyomány szerepe már a vidéki lakosság számára sem az, ami 1996-ban volt. Arra, hogy a tálibok mennyire egységesek, illetve valójában ki mozgatja őket, a szakértők is csak találgatással felelnek. Egy azonban valószínűnek tűnik: ha a tálibok nem találják meg a hangot a társadalommal és elidegenítik a nemzetközi közösséget, ugyanolyan helyzetbe kerülnek, mint 2001-ben, az országot pedig polgárháborúba sodorják.

„A szememben édesapám volt a biológia Öveges professzora” – jelenti ki a nyugdíjazásáig tanítóként dolgozó Kasza Katalin. „Hihetetlen előadókészséggel bírt, szuggesztív, karizmatikus ember volt, aki, ha mesélt, az mindenkit magával ragadott. Be is járta az országot az előadásaival, minden alkalmat kihasznált, hogy tanítson, példát mutasson. Az állatok iránti szeretete még gyerekkorából eredhetett. Szabadkán nőtt fel, ám a trianoni határmeghúzás után az apja vasúti tisztként nem volt hajlandó felesküdni a szerb-horvát-szlovén királyra, ezért már másnap a határ innenső oldalán találták magukat. Dunaharasztiba kerültek, ahol lejártak a Duna holtágához csodálni a madarakat, a vízivilágot, egy mosóteknőben eveztek. Így kerültek közel a természethez, majd édesapa bejárt a budapesti állatkertbe Nádler Herbert igazgatóhoz segédkezni, minden szabadidejét ott töltötte.”

Mert nagyot álmodni

A második világháborúban László francia hadifogságba esett, ezalatt jól megtanult franciául, és igazi gourmand-ként hazahozta a francia konyha szeretetét is. Mivel mezőgazdasági tanulmányai mellett sportolt, sportszervezőként kapott állást Veszprémben, ahová – pontosabban Balatonalmádiba – már a feleségével, Somogyi Mariannával és egyetlen lányukkal költöztek. Kisvonattal jártak be Veszprémbe dolgozni.

Kép

Kasza László és felesége, Somogyi Marianna

„Akkor a vadásztrófeái hazaszállítása révén már gróf Széchenyi Zsigmondot is ismerte a család, emlékszem a sűrű szemöldökű bácsira, aki többször megfordult nálunk” – folytatja Katalin. „Lassan megszületett édesapa álma, hogy állatkertet hozzon létre Veszprémben, hiszen már gyerekként is mindig ezen ügyködött kisállatokból, bogarakból. Az ötletére mindenki felkapta a fejét, hiszen addig csak Pesten volt állatkert, ám a szervezőkészsége igazi összefogást teremtett ez ügyben a környéken. A katonáktól a püspökig rengetegen fáradoztak társadalmi munkában a veszprémi Fejesvölgy megtisztításán, mert addig ott szeméttelep volt, más területet pedig nem kaptak erre a célra. Mindenesetre ő mert nagyot álmodni, és ez az álom sok-sok munka árán meg is valósult.”  

A Kittenberger Kálmán Növény- és Vadaspark 1958. augusztus 1-jén nyílt meg, az ünnepségen a névadó Afrika-kutató özvegye is jelen volt. Kasza Lászlót 1963-ban nevezték ki igazgatónak, akkor vette kezdetét az a két évtized, amely a veszprémi állatkertet országosan is népszerűvé tette, idővel szinte presztízskérdéssé vált felkeresni. Katalin Illyés Gyula és Déry Tibor írókat említi példaként a nagynevű látogatók közül, illetve azt, hogy Vitray Tamás, Szinetár Miklós, Rockenbauer Pál fiai is előszeretettel érkeztek nyári munkára az édesapja mellé. Vitray fia ennek hatására is lett aztán állatorvos, az országjáró-világjáró Rockenbauer pedig operatőrként kísérte el 1969-ben Kasza Lászlót Guineába, ahol kísérletet tettek Böbe majom visszaengedésére a vadonba. Az állat végül az őt felnevelő emberek társaságát választotta, velük maradt. ’69 szilveszterén a Magyar Rádió élőben kapcsolta a conakryi nagykövetséget – ez akkor nagy szenzáció volt –, ahonnan Kasza László kívánt boldog új évet, s közölte: alig várja a hazatérést, hiszen heteken belül megszületik az első unokája.

Kép

Kasza László az állatkert 1958-as megnyitóján Kittenberger Kálmánnéval

Marketing és lelkifröccs

Ez egyrészt Katalinnak szívet melengető emlék, hiszen az ő Emese lányáról volt szó, másrészt azt is mutatja, édesapjának micsoda remek érzéke volt a nyilvános szereplésekhez, sőt mindahhoz, amit ma már PR-nak vagy marketingnek nevezünk, persze akkor még nem oktatták. A hatvanas-hetvenes években nem is múlt el úgy hét, hogy a veszprémi állatkert ne szerepelt volna a televízióban vagy valamelyik újságban. Az egykori igazgató lánya arra is emlékszik, amikor például őzeket kellett ideiglenesen az otthoni kertjükben őrizni (nem volt egyszerű feladat), vagy arra, amikor Böbe még csecsemőmajomként megérkezett, s kezdetben egy idős óvó néni ápolta, cumiztatta, pelenkázta.

Böbe, a sztár
Böbét egy magyar mérnök hozta haza Guineából, miután látta, hogy az édesanyját egy vadász lelövi. A kismajom itthon emberek között szocializálódott: párizsis szendvicset reggelizett, kanállal ette a levest, festett, gyurmázott, agyagozott, kávét főzött, tüzet rakott, szörpöt készített, ablakot pucolt úgy, hogy az sosem tört ki. Élete hét esztendeje alatt nem csak a helyiek kedvence volt. Előfordult, hogy az állatkertből kiszökve egy családnál vacsorázott. Messzi földön is híre ment a veszprémi „csodamajomnak”. 1970-ben sajnálatos betegségben hunyt el, az életéből film is készült.

A Csehszlovákiából motorral hazaszállított másik majom története is egy a sok anekdota közül, de Katalin személyesebbet is felidéz. „Mindig édesapám lábánál feküdt az irodájában a pulink. Amikor megérkeztem a gimiből, felszaladtunk vele és egy kis kameruni törpekecskével, aki mindig kiszökött a helyéről, az állatkert feletti sziklára. Elöl ment a kecske, mögötte toltam felfelé a pulit, mert nemigen akart haladni, aztán fent a sziklán ülve merültem el a kamaszkori ábrándozásaimban, amíg ők ketten körülöttem voltak. Az 1-es számú csemegéből pedig a megmaradt déligyümölcsöt mindig elküldték az állatkertbe a majmoknak. Egyszer a dolgozók előtt kivettem a dobozból és megettem egy banánt, pechemre édesapám pont akkor lépett be. Sosem feledem a lelkifröccsöt, amit kaptam, amiért rossz példát mutattam az ő lányaként! Hiszen az elsők mindig az állatok voltak – evésben, etetésben is.”

Kép

A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje kitüntetés átvételekor

Laci bácsi a dolgozók reggeli eligazítása után minden áldott nap végigsétált az állatkerten, de mindig más útvonalon tette, s mindent megfigyelt, hogy rendben zajlik-e. Olyan felelősségtudattal állt az állattartáshoz, hogy az ma is becsülendő volna, noha az akkori körülmények sokkal szerényebbek, ezáltal szűkösebbek voltak az állatok számára is. Az igazgató a legújabb lehetőségekről nemzetközi szaklapokból tájékozódott, bőséges könyvtárat tartott fenn, tagja volt az Állatkertek Nemzetközi Szövetségének is. Tanácsaival sokat segített más hasonló intézményeknek, például a pécsi, győri, nyíregyházi, jászberényi állatkertnek. Jó gazdaként dolgozott, s ahogy vezetőként alapos volt, úgy a gyermekét is szigorúan nevelte. Táncolni a barátnőivel például csak úgy engedte el, ha az édesanyja is velük tart. Marianna, a népműveléssel foglalkozó anyuka a maga olaszos szépségével ilyenkor nem győzte visszautasítani a táncfelkéréseket, meséli nevetve Katalin, aki rendkívül hálás azért, hogy a szüleitől annyi szép értéket kapott kiskorában, amiket tanítóként, anyaként ő is közvetíthetett. Szeretettel ápolja és unokáinak is tovább adja édesapja emlékét, aki oly sok gyerekkel szerettette meg az állatokat, a természetet, annyi dicsőséget – és nem utolsósorban turisztikai sikert – hozott Veszprém városának.

Az 1950-ben játszódó történet Leopold atya szerzetestársaival együtt folytatott küzdelmét meséli el – a küzdelmét azért, hogy a háború után újjáéledő országban a ferences rendet ismét felvirágoztassák. A kommunista hatalom azonban a főhőst koholt vádak alapján letartóztatja, kínvallatásnak veti alá. Volt diákját, Keller főhadnagyot bízzák meg a beismerő vallomás kicsikarásával, de az atya kitartása mindent megváltoztat. Eperjes Károly úgy tudja, a történetből iskolai tananyag is lehet, a filmet Szabó István és Koltai Lajos filmes legendák már látták és méltatták. A püspöki kar tagjai lehajtott fejjel nézték, főleg az embert próbáló utolsó negyedórát. „Pedig direkt nem forgattunk le olyan durva jeleneteket, ahogy a valóságban Mindszenty bíborost helybenhagyták a börtönben vagy az apácákat bántották, nem pszicho-thriller volt a cél. »Krisztus inge« munkacímmel kezdtük, a külföldi fesztiválokon »Mercy«, azaz Irgalom címmel fut majd. A nevem révén hátha olyanokat is érdekelni fog, hogy »mit csinált a Szamóca«, akiket a hősies papok helytállása nem vinne be a moziba” – véli a színész-rendező.

Állam egyenlő egyház?

„Ma is hallani olyan gondolatokat, hogy a kommunista rendszerben lelkiismereti és vallásszabadság volt” – kezdi egy megdöbbentő állítással Borvendég Zsuzsanna. „Ez értelmezhetetlen kijelentés, hiszen a kommunizmus egyeduralomra tört, nemcsak politikai-gazdasági rendszer volt, hanem egy fanatikus ideológia, egy kártékony fajta »vallás«. Az emberek mindennapjait akarta felügyelni, uralni a szellemüket.

A szocializmus nem puszta államberendezkedés volt, hanem egy intoleráns »egyház«. Ha pedig az állam maga az egyház, akkor evidens, hogy minden más egyházat üldöz. Ezért volt a rendszer természetes velejárója 1989-ig az egyházüldözés, dacára a kádári puha diktatúrának.”

A történész sorolja a földek, (egyházi) iskolák, szociális intézmények, kórházak államosítását, a hittanoktatás megszüntetését, Mindszenty letartóztatását és a szerzetesrendek 1950-es betiltását. Több mint 11 ezer szerzetes került akkor – egzisztenciáját elveszítve – például internálótáborokba. Élettörténetük szerint azonban, amely hamarosan a vásznon is megjelenik, még a legborzasztóbb élethelyzetekben is velük volt az isteni kegyelem. Úgy is, hogy az ifjúságot minden létező eszközzel igyekeztek elszakítani az egyháztól, még kiskorú keresztény fiatalokat is elvittek a Gulagra (vagy éppen besorozták őket az ÁVH-ba). Volt, akit – például Sándor István szalézi testvért – kivégeztek. Sok emberben mégis megmaradt a hit, noha a rendszernek nem volt elég a szavazatuk, a lelküket is akarta. Kádár „kiegyezése” a társadalommal nem volt kiegyezés, mert ahhoz két fél kellett volna.

Feszület és imakönyv

„Amikor bevittek katonának, a bátyámtól megkérdeztem, mi vezényeljen – meséli Kerényi Lajos piarista szerzetes. – Azt mondta, nyissam ki az imakönyvet, rámutatott találomra egy sorra, hogy olvassam fel. Annyi állt ott: »Légy óvatos!«. Majd orosz fogságba estem, ám a kegyelem valóban megtalált, hiába mondták, hogy »Kerényi, te már nem vagy Kerényi, te 93-as szám vagy!«. Ez volt a cél, megfosztani minket az identitásunktól. Kiölni belőlünk mindent, ami szép, ami szent, ami jó. Ami természetfeletti. De a Jóistennel nem lehet versenyre kelni! Mindig nálam volt egy feszület és egy imakönyv. Ha ki kellett rakni, hogy elvegyék, akkor is visszaloptam, zsebre tettem. Amikor láncom már nem volt, a feszület akkor is a nyakamban lógott egy cérnán.

Az Isten az embert a saját képére teremtette, ezáltal Ő minden emberben ott van, csak kellenek motívumok, amelyek előhívják.

Amikor az imakönyvvel a kezemben sétáltam fel-alá a barakkban imádkozva, egy mogorva őr rám kiabált: »Mit csinálsz?! Mi van a kezedben, add ide!« Mondom, imakönyv, imádkozom. Erre megdöbbenve körülnézett, majd hozzám hajolt és odasúgta: »Én is szoktam. Csináld csak!«.” A 94 éves atya 75 éve lépett be a piarista rendbe, a hazatérése után papként a haldoklókat látogatta az onkológián. Olti Vilmos vérbíró is neki gyónt meg a halála előtt – „boldogtalan öregemberként, aki nagy bűnök terhe alatt feküdt. De láttam, hogy őszintén megbánta, amit tett, hát feloldoztam” – emlékezik az atya.

Kép

Magyar Passió - Kép: Szabó Adrienn

Borzalmak helyett örömhír

„Akkor érkezett a meghívatásom a filmhez, amikor éppen Szent Ferenc életéről olvastam” – ezek már Bucz Magornak, a Magyar Passió zeneszerzőjének a szavai. „Nem is volt kérdés, hogy vállalom-e! 1942-es születésű édesapámtól sokat hallottam a 20. század magyar sorstragédiáiról. Sosem értettem, hogy a magyar művészvilág miért süket a személyes történetekre. Miért nem segíti a művészet eszközeivel a mélyebb megértésben azokat, akik mindezt átélték, a tudomásszerzésben pedig azokat, akik nem élték át? Számomra példaértékű a Katyn című film lengyel zeneszerzőjének, Krzysztof Pendereckinek az attitűdje, aki a műveiben megemlékezett a lengyel nép 20. századi fájdalmairól, sőt amikor nálunk járt, éppen az 1956-os forradalomról írt. Az a műve sajnos már nem készülhetett el, de gondoltam, majd én magyarként nekiülök egy hasonlónak. Meg is született egy kamaradarabom.

Penderecki egyik koncertje után beszélgettünk, a hivatásomhoz egy nagyon fontos szakmai tanácsot adott: legyenek gyümölcsfáim. Mert azok között sétálva gondolkodik a legtöbbet az ember arról, mit jelent teremni és teremteni.

Ezen szemléletmód jegyében vallom, hogy ha már Istentől megkaptuk az alkotás kiváltságát, a minimum az, hogy neki is ajánljuk vissza a műveinket.

Így aztán nagy megtiszteltetésként érte a 27 éves művészt, hogy a Magyar Passióban is közreműködhetett. Mint mondta, a filmben megjelennek olyan zenék, amelyek az adott korszakot hivatottak plasztikusabbá tenni, amelyek a rádióból vagy bakelitlemezről is szólhattak akkoriban. Az eredeti zenék pedig, amelyeket ő komponált, az egyházi zene középkori mestereitől is merítenek, gregoriánt is hordoznak. A szerző szerint ez a rejtett hatás talán egy kicsit „meg is szenteli” ezeket a muzsikákat. „A folyamatba a forgatókönyv véglegesítésekor kerültem bele, ami nagyon inspirált – idézi fel. „Éreztem, a művésztársak számítanak rá, hogy bizonyos dramaturgiai feladatokat a zeném segít megoldani. A filmzene nem a történet borzalmaira helyezi a hangsúlyt, hanem a bűnbocsánat, a megváltás örömére, a film ezen üzenetét erősíti fel. Az egyik első kórusdarabom az Assisi Szent Ferencnek tulajdonított »Uram, tégy engem a te békéd eszközévé« imából íródott, és a keresztelő atyám jelmondata is ez volt. A film is ezt sugározza számomra: Leopold az Úr békéjének eszköze.”

– A ’90-es években születtél, amikor még sokkal nehezebben fogadták el a sérülteket. Mit tapasztaltál ebből gyerekként?
– A családom nagyon elfogadó volt, viszont az emberek többsége valóban idegenkedett tőlem. Édesapám szenvedélybetegséggel küzdött, így anyukám egyedül nevelt fel engem és a nővéremet. Emlékszem egy alkalomra, amikor ötéves koromban anyukámmal felszálltunk a buszra, és mindenki engem bámult. Láttam a tekintetükben, hogy értelmi sérültnek gondolnak, ezért elkezdtem lázadásképpen annak is „tettetni” magam, hadd legyen igazuk. A buszút végén pedig szándékosan lelepleztem magam: artikulált, kerek mondatokban kezdtem el beszélni. Sosem felejtem el a döbbent tekinteteket, és mondanom sem kell, szegény anyukám elvörösödött a kellemetlen helyzettől, de ő is tudta: igazából kiálltam magamért. Már ötévesen írtam és olvastam, így bántott, hogy ezt gondolják rólam, és bántott, hogy lebecsülnek.

– Mit tudhatunk a betegségedről?
– A koraszülés következtében fellépő oxigénhiány miatt alakult ki nálam az ICP (infantilis cerebrális parézis), ami a központi idegrendszer zavara és a mozgásképességet érinti, viszont értelmi akadályozottságot nem okoz. Háromlábú bottal járok, nagyobb utakhoz pedig kerekesszéket használok. Édesanyám már kilenc hónapos koromban beíratott a Pető Intézetbe, hogy mozgásterápiára járhassak, amin egészen tizenkilenc éves koromig részt vettem. Szerettem odajárni és imádtam a konduktoraimat, a kisiskolás korba lépve viszont dupla annyi munka várt rám, mint egy korombeli ép gyermekre, ugyanis tanulás után nem játszottam annyit, mint ők, hanem töméntelen mennyiségben tornáztam, hogy minél élhetőbbek legyenek a mindennapjaim.

– Integrált általános iskolába jártál. Ez édesanyád döntése volt?
– Igen. Ő már a kezdetektől fogva arra törekedett, hogy belém nevelje: mint az összes többi gyerek, én is fontos értékekkel és készségekkel rendelkezem, így nincs akadálya annak, hogy teljesértékűen beilleszkedjek a közösségbe. Alsósként – mivel egy földszinti teremben voltak az órák – még hagyományos oktatásban vettem részt, viszont felsős koromban már egyik teremből a másikba „vándoroltak” a társaim, így jobbnak láttuk, ha magántanuló leszek. Szinte sosem ért megkülönböztetés; egyetlen tanárnő volt, aki pikkelt rám, de ugyanannyira voltam ellenszenves számára, mint az összes többi diák – végül is ez is esélyegyenlőség (nevet).

– Mennyire voltál lázadó gyerek?
– Nem voltam egy csendes, sarokban üldögélő típus, viszont rebellisnek sem mondanám kiskori énem. Kitűnő tanuló voltam, kedveltem a tanárokat és a diáktársaimat, és ők is engem. Egyszer kaptam egy szaktanári intőt, amikor csuklás miatt kikéredzkedtem inni. A tanár ezt véste az ellenőrzőmbe: „Ica kirohant az óráról, ezért megintem.”

Édesanyám szarkasztikus mosollyal írta alá az ellen­őrzőmet, mondván: „Én lennék a legboldogabb, ha tényleg azért kaptál volna intőt, kislányom, mert rohangáltál.”

– Mikor jöttél rá, hogy különös érzéked van a nyelvekhez?
– Már az általános iskolában is szerettem nyelvet tanulni, viszont akkor váltam igazán lelkessé, amikor elkezdtem a középiskolát egy magyar-spanyol kéttannyelvű gimnáziumban. 0. évben beküldtek hozzánk egy chilei tanárt, aki egy mukkot sem beszélt magyarul, és azt hiszem, hogy ott pecsételődött meg a sorsom: végérvényesen és kitörölhetetlenül beleszerettem a spanyol kultúrába. Év végére már egy erős középfokú szinten álltunk az osztállyal, így a 9. évfolyamtól kezdve spanyolul tanultunk minden tantárgyat. A földrajzot, a történelmet, az irodalmat, sőt, még a fizikát is – utóbbiba még belegondolni is rossz (nevet). Mire leérettségiztem, addigra felsőfokon beszéltem spanyolul, és ilyen irányba is mentem tovább: az ELTE Romanisztika szakára mentem.

– Innen pedig már szinte egyenes út vezetett Barcelonába...
– Azért igencsak meg kellett harcolnom érte. A már beszélt angol, portugál és spanyol nyelvek mellett az egyetemen Spanyolország összes többi nyelvét tanulnunk kellett, például a galíciait, a baszkot vagy a katalánt. Végül utóbbiban mélyültem el jobban, amit a kétéves barcelonai kinttartózkodásom alatt még tovább volt lehetőségem fejleszteni. Elképesztő szabadságot tapasztaltam ott, például nagy lépés volt számomra, amikor életemben először egyedül, kísérő nélkül utaztam tömegközlekedési eszközön.

Kép

Marcsi és Icu - Kép: Páczai Tamás

– Erasmussal jutottál ki. Hogyan „ragadtál kint” 2 évre?
– Volt egy ismerősöm, aki Barcelonába készült és tolmácsot keresett, így eszébe jutottam. Az ösztöndíjprogram után hazajöttem fél évre, viszont utána mentem is vissza vele.

Emlékszem, amikor a nővérem kiutazott engem meglátogatni, egyik délután épp az El Corte Inglés 9. emeletén kávéztunk, amikor hozzám fordult és határozottan kijelentette: „Icám, neked itt kell élned.”

Ugyanezt éreztem én is, és örültem, hogy nem ellenzi a kiköltözési tervemet, hanem ellenkezőleg: teljes mellszélességgel támogat. Nagy kő esett le a szívemről.

– Miért féltél a nemleges választól?
– Azért, mert édesanyánk halála óta csak mi vagyunk egymásnak. A nővérem átvette anya szerepét: segít nekem azokban a napi teendőkben, amiket fizikailag nem tudok megoldani, és lelkileg is mellettem áll. Mivel öt évvel idősebb nálam, így ez már egészen kiskoromtól kezdve így van, viszont mióta ketten maradtunk, még intenzívebb ez a támogatói jelenlét. A költözés kapcsán bennem dúló érzelemvihar annak volt betudható, hogy nem szerettem volna őt lelki értelemben véve magára hagyni, ugyanakkor azt akartam, hogy végre élhesse az életét, ne kelljen folyamatosan gondoskodnia rólam, és ne engem helyezzen önmaga elé, ahogy azt mindig is tette.

– Régebben is ilyen jó testvérek voltatok?
– Igen, ő a legfőbb őrangyalom, amióta csak kisbabaként hazahoztak a kórházból. Mivel sérültként születtem, így értelemszerűen sokkal több odafigyelést igényeltem, mint egy átlagos gyermek, viszont a nővérem soha egy pillanatra sem volt féltékeny rám. Édesanyám megtalálta az egyensúlyt, hogy ő is időnként kivegye a részét a kistestvére körüli teendőkből, ugyanakkor ne érezze magát háttérbe szorítva sem. Nem mondom, hogy nem szoktunk veszekedni, viszont a hangos vitákat gyors kibékülések követik.

Anya nagyon jó munkát végzett: mi az életünket adnánk egymásért.

– Rajongással beszélsz édesanyádról...
– A példaképem volt, és máig az. Kilenc éve hunyt el, de azt érzem, hogy mindig velünk van. Huszonkét éves voltam, és már leadtam a jelentkezésem az Erasmus-ösztöndíjra, amikor kiderült, hogy rákbeteg. Decemberben diagnosztizálták nála a betegséget, de annyira későn vették észre, hogy már nem volt mit tenni; mellrákból indulva csont-, máj- és agyáttéttel négy hónap alatt elveszítettük. Elképesztő dühöt éreztem akkor, legszívesebben mindent és mindenkit összetörtem volna. Haragudtam az orvosokra, hogy nem vették észre időben a bajt.

– Vissza akartad mondani az ösztöndíjadat...
– Így van, de édesanyám nem engedte. Féltem, hogy nem leszek majd mellette, amikor meghal, viszont ő azt mondta, hogy eszembe ne jusson lemondani egy ekkora lehetőségről, hiszen hatalmas kapuk nyílhatnak meg előttem általa. Igaza volt. Már nem oszthattam meg vele személyesen, hogy elnyertem az ösztöndíjat, és sokáig lelkiismeret-furdalással küzdöttem, hogy ebben a gyász­időszakban utazom el, de a környezetváltozás rengeteget segített a feldolgozásban.

– Valóban kinyíltak azok a kapuk?
– Az nem kifejezés. Emlékszem, régebben nemegyszer előfordult, hogy meglepődtek az emberek, hogy tudok beszélni. Ez fájt, és azt éreztem, hogy hiába magyarázom nekik, hogy „csak” mozgássérült vagyok, nehezen hiszik el. Mindig is bennem volt a bizonyítási vágy, hogy dacoljak ezekkel a sztereotípiákkal. Másrészről pedig magamnak is szerettem volna bizonyosságot adni, hogy képes vagyok vinni valamire az életben, és anyukám nem hiába hitt bennem annyira. Volt egy pillanat, ami örökre bevésődött a szívembe: egyik nap elmentem Barcelonában egy bankba számlát nyitni. Az ügyintéző katalánul szólt hozzám, én pedig válaszoltam.

Amikor megtudta, hogy magyar vagyok és folyékonyan beszélem a nyelvet, odahívta az összes kollégáját és mindannyian egy emberként tapsoltak meg engem. Úgy éreztem magam, mint aki épp megnyert egy tehetségkutatót (mosolyog).

– Szerinted mi a te szupererőd?
– A családunkat sajnos nagyon körülveszi a halál: a nővéremmel sorra veszítjük el szeretteinket, néhány hete a nagynénénktől kellett búcsút vennünk. Viszont úgy gondoljunk, hogy ha imádott édesanyánk halálát túl tudtuk élni, már nem kaphatunk akkora ütést az élettől, hogy ne legyünk képesek felállni utána. Gyermekkorom kedvence volt Az élet játéka című könyv, ami sokat tanít az életről: a főszereplő kislányt arra kéri az apukája, hogy próbálja meg mindenben – még a tragédiákban is – meglátni a szépet. Ezt nagyon nehéz megvalósítani, de például a nagynéném elvesztésekor most arra gondoltam, hogy már nem szenved tovább. Az én szupererőm az, hogy a legkilátástalanabb helyzetekben is tudom játszani ezt a játékot. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. májusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A történet

Paula Bélier első látásra átlagos tinédzsernek tűnik: egy francia kisvárosi gimnáziumban koptatja az iskolapadot, kevés szabadidejében a legjobb barátnőjével tárgyalja ki a világ dolgait, vagy éppen a Párizsból érkezett új fiúról és a szerelemről álmodozik. Közelebbről nézve azonban Paula egyáltalán nem hétköznapi teremtés. Családjában ő az egyetlen, aki nem süketnéma, így aztán a szülei és öccse nagymértékben támaszkodnak Paula képességeire, hogy a külvilággal normális kapcsolatot tartsanak fent. Paula besegít a farmon az állatok gondozásában, telefonon kommunikál az üzleti partnerekkel, sajtot árul édesanyjával a piacon, s amikor édesapja azt a képtelennek tűnő ötletet veszi a fejébe, hogy indul a helyi polgármester-választáson, lánya ebben is mellé áll, segítve az előkészületekben és a választópolgárokkal való kommunikációban.

Sokféle feladat és teher nehezedik rá, ám a szeretet és kötődés, amit a családja iránt érez, motiváló, és egy átlagos kamasznál nagyobb mértékben sosem fakad ki igazságtalannak vélt helyzete miatt. Egy nap azonban Paula élete válaszút elé érkezik: a párizsi fiú személye becsábítja őt az iskolai kórus óráira, amit egy mogorva, zsémbes, ám kivételes tehetségű énektanár tart. A tanár rögtön kiszúrja, hogy Paulának különleges tehetsége van, és ezzel olyan kapuk nyílhatnak meg előtte, amelyekről korábban álmodni sem mert: felvételizhetne egy neves kórusba Párizsban, és a legnagyobbaktól tanulhatná az ének-zene művészetét. A vadóc, elnyűtt pulóverekben közlekedő lány életében először szembesül a ténnyel, hogy van választása és kezdhet valamit az életével, hogy nem csupán egészséges érzékszervei miatt lóg ki a saját családjából, hanem birtokában van egy olyan tehetségnek is, ami az ő számukra értelmezhetetlen, így immáron ők lógnak ki Paula világából.

Kamaszkori választások

Nehéz meghozni egy ilyen súlyú döntést, amikor az ember még zöldfülű és az egész további élete kristálytisztán kirajzolódik. Egyszerűnek és biztonságos választásnak tűnik, s szinte már minden szeletébe beletanult, így egy percre sem kellene ijedtséget, félelmet, bizonytalanságot éreznie, mert már tudja, hogy mi vár rá. „Járt utat a járatlanért el ne hagyd!” – duruzsolja a belső hang. Mégis megfogalmazódik a kétely, elönti az embert a bizsergés, az izgatott vonzódás az ismeretlen iránt. Tevékeny lények vagyunk, ott lakozik bennünk a versengő szellem, szükségünk van újabb és újabb kihívásokra, egy kicsit mindig le kell győznünk önmagunkat, hogy igazán tartalmas életet tudhassunk a magunkénak a langyos állóvíz helyett. Ehhez azonban szükséges, hogy meglegyen bennünk a kellő bátorság, vállalva azt is, hogy olykor bakot lövünk.

A tizenéves lét egyik nagy ajándéka, hogy a kamasznak lehetősége van kipróbálni magát a különböző helyzetekben, szerepekben, és megtapasztalhatja, hogy a világ nem dől össze, csak mert valami nem úgy sikerül, ahogy elképzelte.

Sőt, a tizenévesek néha olyan helyzetekbe is belemerészkednek, amely a környezetüket meghökkenti, esetleg mellbe vágja, de érdemes ilyenkor Anna Freud megállapítását újra és újra tudatosítani, hogy amíg a serdülő változik, addig életkorának megfelelően viselkedik. Akkor kell problémára gyanakodni, ha hosszabb ideig benne ragad egy nemkívánatos szerepben, hangulatban vagy szélsőséges magatartásban. Természetesen a szülők többsége szeretné a gyermekét megóvni, s a lehető legideálisabb, legbiztonságosabb életpályát egyengetni előtte, de érdemes megfontolni, hogy ha nem hagyjuk a kamaszt keresni, kutatni, felfedezni, akkor később sem lesz bátorsága a saját útját megtalálni.

Függőség vagy önállóság

Kamaszként a legnagyobb kihívások egyike érzelmileg leválni a szülőkről, anélkül, hogy a kapcsolat ezt megsínylené. Különösen nehézzé válik a helyzet, ha a serdülő vagy a fiatal felnőtt azt éli meg, hogy a családjában bizony elkél a segítsége, támogatása, esetleg az ő jelenléte biztosítja azt a kényes egyensúlyt, ami felszínen tartja őket. Ez persze nem ennyire tudatosan megfogalmazott gondolat, inkább csak az érzések szintjén jelentkezik, de mégis megnehezíti a szülőkről való leválást, a tőlük való függetlenedést. Az okok sokfélék lehetnek, van, amikor a szülők megromlott házassága húzódik meg a háttérben, amelyet csupán a gyermek körüli teendők tartanak össze, máskor az elvált, netán a házasságában elmagányosodott szülő a gyermekében véli a lelki társát és szövetségesesét megtalálni, de előfordulhat az is, hogy egy betegség, esetleg fogyatékosság miatt valóban nagy szükség van a tizenéves fizikai segítségére.

Kép

Részlet „A Bélier család” c. filmből

A kamaszkor még ideális körülmények között is igazi érzelmi hullámvasút, és nagy felelősséget ró a szülőkre ennek a folyamatnak a megsegítése, hiszen fontos, hogy kezelni tudják a saját érzéseiket, valamint a fájdalmukat, ami a gyermekük elengedését kíséri, és nem még nagyobb terheket rakni a gyerekre, aki ha nagyon meg akar felelni, kényszerből fog döntéseket hozni. A szülőnek szeretetteljes, támogató attitűddel kell a gyermeke felé fordulnia, hogy kisimogassa belőle a lehetőségeket, így a gyermek biztos lehet abban, hogy döntéseivel nem töri össze a szüleit, és nem semmisíti meg azt a köteléket, ami az évek során kialakult közöttük.

S a szülők legnagyobb megrökönyödésére még az is előfordulhat, hogy ezek a lehetőségek merőben ellentétesek az elképzeléseikkel, mintha a gyermekük egy teljesen eltérő nyelvet beszélne, és egyszerűen nem találnának rá a közös hangra.

A gyermekkori függőségi, illetve a kamaszkori önállósodási igények ilyenkor összecsapnak a serdülőben, ami gyakran együtt jár a veszteség élményével, illetve az ambivalens, konfliktusos, negatív érzelmekkel. Tovább nehezíti az amúgy is kiélezett helyzetet, hogy a tizenévesnek nemcsak a szüleivel való kapcsolatában lehetnek nehézségei, hanem kénytelen megbarátkozni a saját megváltozott testével, megtapasztalni az első szerelmek nagy csalódásait, de emellett olyan komoly döntéseket is meg kell hoznia, hogy merre szeretne továbbtanulni, milyen célokat akar kitűzni maga elé, és egyáltalán miként képzeli el a nagybetűs felnőttéletet.

A film a fenti konfliktusokat igazán izgalmasan és életszagúan tárja elénk. A történet előrehaladtával Paula egyre inkább rálel a saját hangjára, amelynek nyomán elkezd kibontakozni a tehetsége, érlelődni az identitása, de úgy érzi, ezzel elárulja a számára legfontosabb embereket, a családját. Természetesen a szülők is elbizonytalanodnak, hiszen szó szerint nem értik lányuk álmát, úgy érzik, mintha elvesztenék őt.

Szót érteni egymással

Sajnos nincsenek megváltó ötletek, tippek vagy tanácsok, csupán egyetlen út létezik. Ahogy a filmben azt Paula és szülei is teszik: valamiképpen át kell hidalni a különbözőségeket, valódi érdeklődéssel fordulni a tizenéves felé, megpróbálni megérteni a vágyait, a céljait és az indítékait.

Amíg a kamasz nem érzi a szülei feltétel nélküli szeretetét és kitüntetett figyelmét, addig a kritikájukat és az útmutatásukat is nehezen tudja magáévá tenni.

Mindazonáltal vágyik arra, hogy megkapja a biztonságot nyújtó kapaszkodókat, a bölcs tanácsokat vagy éppenséggel a szülői áldást, amely nélkül nehéz és veszélyes kirepülnie a fészekből. Ehhez viszont szükséges, hogy mindkét fél kellő empátiával forduljon a másik felé, és próbálják megtalálni a közös nyelvet, amit mindnyájan értenek, hogy szépen lassan felépítsék azt a közös világot, ahol immár megváltozott szerepekben újra egymásra találhatnak.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Maja (Rainer-Micsinyei Nóra) életében első látásra minden rendben van: párkapcsolatban él, barátjával (Bányai Kelemen Barna) a közös jövőt tervezgetik, és megveszik hitelre életük első lakását. A lány úgy érzi, lassan végre ott tart, ahol harmincévesen illene, de mégsem boldog, hiszen egyszerre próbál görcsösen megfelelni saját magának és a környezetének. Nem igazán találja fel magát az őt körülvevő világban, és amíg mások a hiteltörlesztésen meg a feladandó csekkeken aggódnak, ő órákig képes gyönyörködni abban, ahogy a fény megtörik az üvegen, s képes örülni olyan bagatell dolognak is, mint amikor a ventilátor színes szalagokat fúj az arcába.

Egyik este egy rég nem látott rokona váratlanul meghal. Maját ekkor anyja (Hernádi Judit) lerázza, ezért kénytelen egyedül intézkedni. A lassan érkező halottszállítók és ez a váratlan esemény felszínre hozza az addig szőnyeg alá söpört problémáit, s arra kényszeríti, hogy átértékelje egész életét. Lassanként bevallja magának, hogy nem úgy él, ahogy szeretne, nem azt csinálja, ami boldoggá teszi. Olyan állásokra jelentkezik, amelyek nem neki valók, s olyan férfival készül összekötni az életét, aki iránt már csak barátságot érez.

De vajon elég erős ahhoz, hogy fel merje vállalni a saját vágyait?

Grosan Cristina filmje azért is nagyszerű, mert a torokszorító jelenetek során nevetni is alkalmunk nyílik – a film számos ponton tartogat humorforrást. Az operatőr  képei olyan művészire komponáltak, mintha fotósorozatok lennének, a fények és árnyékok játéka remek aláfestője a főszereplő tűnődéseinek, boldog-szomorkás hangulatának. Érződik, hogy az alkotóknak fontos volt, hogy a sok feszült jelenet és dialóg között vizuálisan is kinyissák kicsit a történet dimenzióit, hogy ily módon legyen ideje a nézőnek feldolgozni egy-egy fajsúlyosabb jelenetet, például az idős rokon és a halottszállítók jelenetét. Annak ellenére, hogy a főhős egy nő, a problémái univerzálisak, hiszen kit ne rémítene meg a való élet, ki ne hasonlítgatná időnként önmagát másokhoz, s ki ne érezné úgy legalább egyszer, hogy elege van a felelősségvállalásból. 

Kép

A legjobb dolgokon bőgni kell - Kép: Laokoon Filmgroup

Nagyon szerencsés, hogy az alkotók nemcsak az Y generáció problémáira fókuszálnak, hanem bemutatják szüleik, az X generációsok, jelen esetben a Hernádi Judit által játszott édesanya mindennapjait is, így képet kapunk arról, hogy az ő élete sem fenékig tejfel.

A fiatalokra jellemző, hogy időnként irigykednek a szüleikre, mondván, nekik könnyebb volt, hiszen ledolgozhattak egy életet egy, maximum két munkahelyen, nem kellett minden szakterülethez (is) érteniük, a szerencsések pedig tanácsi lakást is kaptak.

Igen ám, csak azt elfelejtik, hogy az X generációsok felnőttkorukban számos elutasítással szembesülnek, és ahhoz, hogy benne maradjanak a munkaerőpiaci vérkeringésben, idős fejjel kell kilépniük a komfortzónájukból, megtanulva a digitális világ vívmányainak használatát.

Persze a harmincéveseknek is megvan a maguk gondja: életük a folyamatos váltásról, változásról szól. Nem lehetnek biztosak abban, hogy a munkahelyük megtartja őket több éven keresztül, épp ezért fogalmunk sincs, hogy például merjenek-e hitelt felvenni egy lakásra hosszú futamidőre. Régen egy huszonöt-harminc éves férfi már keresettel rendelkezett, eltartotta a családot, ma a legtöbb huszonéves még képezi magát, felsőoktatási intézményben tanul, a szülők pedig dotálják. S ha nyílik az Élet kapuja, legszívesebben elinalnának, hiszen a tanulás mellett nem jutott idejük szakmai tapasztalatokra szert tenni, de még egy csekket is nehézkesen töltenek ki. Kigúnyolják, életképtelennek, mamahotelesnek bélyegzik őket, pedig nem direkt bénáznak – ahogy Maja sem –, csupán próbálnak megfelelni a modern világ elvárásainak, ahol számos szerepben kell teljesíteni.

A legjobb dolgokon bőgni kell nagyon aktuális vígjáték-dráma a külső elvárások és a belső vágyak konfliktusáról, valamint a kapunyitási pánikról. Egyszerre felemelő, szívfacsaró, fájdalmas és humoros – nem véletlen, hogy a 27. Szarajevói Filmfesztiválon annyi méltató kritikát kapott.

A harmincasokról szól, de messze nem csak ennek a korosztálynak lesz érdekes.

Sok szülőnek is hasznos lehet ez a film, mert megérthetik, mi a fenén tépelődik még a gyerekük harmincévesen, s talán közös nevezőt is fognak tudni találni.

Tények a Brexit után

Nyilván a Covid is rátett a folyamatokra, hiszen aki hosszú évek óta hivatalosan a briteknél dolgozott, az mostanra megkapta a letelepedett vagy legalább az elő-letelepedett státuszt, így nem volt miért távoznia. Ehhez elég volt online igazolnia a jogosultságát a megfelelő dokumentumok csatolásával. Akinek azonban a közvetlenül a 2020. január 31-i Brexit után kitört járvány miatt bizonytalan időre bezárt a munkahelye, vagy mondjuk elszakadt a más országban élő családtagjaitól, az elképzelhető, hogy egy gyors döntéssel összeszedte a holmiját és eljött. Akár felégetve maga mögött mindent. Elintézett papírmunka hiányában már nem is térhet vissza egy új vagy egy újranyitott munkahelyre.

A 2020. december 31-ig az Egyesült Királyságba érkezetteknek idén június 30-ig kellett regisztrálniuk magukat ahhoz, hogy megszerezzék, illetve megőrizzék jogaikat a maradásra, s ne csak turistaként mehessenek ki a jövőben, mert az vízum nélkül legfeljebb hathónapos tartózkodást tesz lehetővé.   

„Az üzletemnek ez értelemszerűen nem tett jót – folytatja László. – Már nem jönnek a magyarok, holott a munkalehetőség és általában a fizetés is több, mint korábban. Persze itt még minimálbérből is jól ki lehet jönni, s ha egy pár mindkét tagja keres, kényelmesen megélnek. Mi, szállásadók most egymás lakóit halásszuk el, csökkentettük a szobaárakat, mert az újonnan kiköltözőkre már nem számíthatunk. Akinek nincs munkája, az nem bérelhet hivatalosan szállást, különben a bérbeadót bírságolják meg. Szerintem az angolok előbb-utóbb kénytelenek lesznek megint nyitni az európai munkaerő felé, mert ha beindul az élet, nem lesz, aki kivigyen egy pohár italt a turisták elé.”

„A britek jó része nem úgy szocializálódott, hogy felszolgálónak vagy szobalánynak álljon, inkább az erős szociális hálójukra támaszkodnak. Gyerekeket nevelnek, felveszik utánuk a támogatást. Egy nem európai bevándorló is sokszor erre alapoz, velük tehát nincsenek igazán előrébb a munka terén.”

„Szerintünk az angol oktatás nem egy magyar kisgyereknek való”

Hogy miért jöttek, jönnek haza oly sokan azok közül is, akik maradhattak volna? Gertrúd és Tibor a hétéves kisfiuk érdekében hozták meg a döntést. Manchesterben éltek önkormányzati lakásban, a családfő többek között egy műanyagöntő üzemben dolgozott. „Anglia felkarolja az embert, olyan szinten biztosítja a megélhetést, hogy biztosan nem kell kiülni a sarokra koldulni, a becsületes munka gazdaságilag szépen megtérül. Bizonyos zónákat leszámítva a légkör is jó, az emberek udvariasak – magyarázza az 55 éves férfi. – A Covid miatti zárás sem volt olyan erős, hogy ne mehettél volna ki az utcára vagy kirándulni. A fiunk viszont közben iskolás, kis öltönyös Harry Potter lett, és noha az első év végén még igazgatói dicséretet is kapott, érzésünk szerint az angol oktatás nem egy magyar kisgyereknek való. Már remekül tudja az 1866-os londoni tűzvészt meg a nagy angol pestist, illetve, hogy milyen egy zsidó meg egy muszlim templom, de hiányoljuk például a Sehallselát Dömötört. A második osztályt most, szeptember végétől már Győrben kezdi némi felzárkóztatási idővel. Még ha ezzel anyagi biztonságot adunk is fel, nekünk fontosabb, hogy mi lesz a gyermekünkből évek múlva. Hozzáteszem, már most is a 6:3 a kedvenc filmje, fejből sorolja az Aranycsapat játékosait, és mindig kérdezgeti, mikor megyünk a Balatonra. Kint is úgy mutatkozik be, hogy ő magyar, aki Angliában él.”

Kép

Kép: Unsplash / Arthur Osipyan

Gertrúd ehhez még annyit tesz hozzá, hogy akinek a szíve Magyarországhoz van bekötve, annak hiába a jó körülmények, a rendezett munka és lakhatás külföldön, előbb-utóbb elvágyódik onnan. Persze olyat is ismer, aki 15–20 éve Angliában él, és nincs honvágya. S hogy szerintük a Brexit után mi változott? Kristálycukorból nyolc helyett csak háromféle, paradicsomból tizennégy helyett hatféle van a polcokon nagyságrendileg. Ez még korántsem jelent áruhiányt.

„Újabban még azt is tiltják nekik, hogy egymás között magyarul beszéljenek”

Egy másik pár, Rita és Viktor felerősödött megkülönböztetést észlel a kelet-európaiak irányába.

Rita a vendéglátásban, Viktor egy ideig fuvarozóként dolgozott, és már lakást is vettek Southamptonban, de most már árulják az ingatlant, mert nemsoká hazaköltöznek. Úgy érzik, a munkahelyükön sokszor a helyiek munkáját is ők végzik el helyettük, miközben újabban még azt is tiltják nekik, hogy egymás között magyarul beszéljenek. Az igazán megalázó helyzeteket a Brexit óta Viktor költöztetőként élte át a brit határon, Anglia felé tartva, ezért is dolgozik ma párja kollégájaként egy szállodában. Így mesél:
„Mindig minden papírom megvolt a fuvarozáshoz, a Brexit után mégis rendre két-három órákra félreállítottak várakozni, mielőtt tovább engedtek. Jobban jár, aki abszolút nem beszéli az angolt, vele kötekedni sem tudnak, békén hagyják. Én minden utamról úgy jöttem vissza, hogy ez volt az utolsó. Akiket hazafelé költöztettem, Angliát elhagyva nem egyszer elsírták magukat örömükben. Mi otthon telket veszünk, házat építünk, s amíg elkészül, átjárunk Ausztriába dolgozni. Angliában adóemelések várhatók, a kiadásaink a lakáshitellel, két autó fenntartásával együtt már így is többre rúgnak, mint egy ember fizetése. Forintba átszámítva jól keresünk, de a költségek is az angol bérekhez vannak igazítva.”

„Ha otthon vagy másik EU-s országban is ki tudunk jönni hasonlóan, minek maradnánk?”

„Nekem hónapokat kell várni időpontra az egészségügyben”

Rita az angliai egészségügyet kritizálja élesen: „Egy köhögéssel is hónapokat kell várni az időpontra, fogorvoshoz pedig csak magánúton lehet eljutni. A háziorvos jóformán már csak telefonon gyógyít. Én például jövő márciusban fogom megtudni, mi bajom volt három hónapja, akkorra van időpontom a vérképem kielemzésére. Amikor vetélésem volt, vérzéscsillapítót kaptam, de inkább hazarepültem másnap Magyarországra, ahol kiderült: nem is lett volna szabad beszednem. A Covid óta azonban nem lehet csak úgy hazarepülni. Ha autóval megyünk, az angol rendszám miatt Németországban már külön félreállítanak, és ugyancsak a németeknél az angol bankkártyát is egyre több helyen utasítja el a terminál. Sok magyar az új szabályoktól megijedve fillérekért eladta mindenét, és egy bőrönddel költözött haza, pedig a használt dolgokra továbbra sincs vám. A hazaköltözést azok tudják nyugodt szívvel meglépni, akik rendezett körülményeket hagytak maguk után otthon. A mi kiköltözésünkben nem játszott szerepet a politika, csupán látni akartuk, milyen az élet máshol. Most már láttuk.”

Mit éreznek, tapasztalnak, akik hazaköltöznek?

Jelen cikk készítésekor egy tematikus Facebook-csoportban érdeklődtünk a magyarok Brexit utáni érzéseiről, tapasztalatairól. Zárásként kiragadunk pár gondolatot a hozzászólásokból. Egybecsengő vélemény, hogy a Brexit csak a Coviddal együtt értelmezhető, mivel egyszerre következtek be. A diákok nem szenvedtek el hátrányt, ugyanakkor angolok is költöztek át uniós országba, ha például a házastársuk odavaló. Egyesek szerint a helyiek a sok külföldi miatt az elmúlt években zárkózottabbak lettek. Nem igazán az európai munkásoktól akartak megszabadulni a Brexittel, de a legnagyobb létszámban a lengyeleket veszítették el, akiknek a hazai gazdasága igencsak beindult, és akiknek Németország is közel van. Így viszont Angliában most gondok adódnak a szállítmányozással, nincs például elég teherautósofőr.

Meg kell jegyezni: az elköltöző magyarok körülbelül fele egyelőre nem itthon, hanem más uniós országban (Ausztria, Németország, Spanyolország, Málta, Ciprus) folytatja a munkát, az életet.

S hogy mit érez, aki hazajön? Essünk túl előbb a negatívumon. Sokan kifogásolják az ügyintézések, szolgáltatások stílusát: azt mondják, az előzékeny angliai után a barátságtalan, nem egyszer pökhendi vagy lekezelő magyarországi hangnem már az első boltban, taxiban vagy hivatalban arcul csapja az embert. Aztán megszokható. És akkor a pozitívumok, Dorottya leveléből idézve: „A visszailleszkedés simán ment, az ügyintézésekhez nem álltam sorba öt percnél tovább sehol. Inkább angol oldalról volt gond, de pár száz telefon és e-mail meg ügyvéddel fenyegetődzés megoldotta. Itthon sokat változtak a dolgok, élhetőbb az ország.” 
Adrienn írja: „Mi 23 év után megyünk haza. Biztos nehéz lesz az elején, de Magyarország az otthon, ahol egészen más illata van a földnek, a reggeleknek. Külföldön mindig külföldi maradsz. Kint a mentalitás is furcsa, nem mondanak semmit a szemedbe, ha valami baj van, írnak egy e-mailt. Otthon a gyerekem mehet a Balatonra, evezni, úszótáborba, gombásztáborba. Van lehetőség, csak valami olyat kell felmutatni, amiben hiány van. Nem akarom, hogy idősen csak attól legyek boldog, hogy a hűtőm tele van. Nekem kell az otthoni táj, az erdők, a nyár és a szabadság!” Melinda kiegészíti: „Hálával gondolunk Angliára, néha hiányzik a sok mosoly, a hideg udvariasság, a kiszámíthatóbb élet, mégis itthon érezzük magunkat otthon. Nekünk jobb Magyarországon.”

Gyermekként nagyon kedveltük ezt a történetet, testvéreimmel számtalanszor eljátszottuk. A történet szellemiségéhez némileg méltatlan módon ölre menő harcokat vívtunk a szamár, illetve a szamaritánus szerepekért. Számomra ez a példázat már akkor is az előítéletről szólt, bár gyerekfejjel még nem ezt a kifejezést használtam a jelenség leírására.

Úgy gondoltam, a szamaritánus valamiféle lókupechez hasonló ember lehetett, csak ő szamarakkal üzletelt, s valószínűleg nem volt olyan tiszta és jólfésült, mint a (gyerekbibliám tanúsága szerint) hófehérbe öltözött pap, illetve lévita. S talán éppen azért volt olyan meglepő, hogy ő könyörült meg az elesett emberen, mert a legkevésbé tőle várták.

Mint később kiderült, nem is tévedtem olyan nagyot, hiszen a szamaritánus valóban megvetett ember volt, bár lenézésének valódi oka az etnikai, valamint vallási különbözőségében gyökerezett.

Később, egyetemi éveim alatt találkoztam Darley és Bateson 1973-ban végzett kísérletével, amelyben arra keresték a választ, hogy mely tényezők határozzák meg, hogy segítünk-e a másik emberen. A kísérlet során egyes teológushallgatókat arra kértek, hogy bizonyos szakmai kérdéseken töprengjenek, másokat pedig arra, hogy az irgalmas szamaritánus történetén elmélkedjenek, majd átküldték őket a szomszédos épületbe. A hallgatók egy részének azt mondták, hogy el fognak késni, másoknak azt, hogy időben, megint másoknak pedig azt, hogy korán fognak érkezni. A kísérletben résztvevők útjuk során egy „áldozattal” találkoztak, aki elesett. A példázaton elmélkedő hallgatók nagyobb százalékban segítettek, de a sietség foka még ennél is nagyobb szerepet játszott abban, hogy ki mennyire viselkedett altruista módon. Vagyis nem érdemes ítéletet alkotni az emberekről vallási, illetve etnikai hovatartozásuk vagy egyetlen cselekedetük alapján, vagy ha mégis (s óhatatlan, hogy így tegyünk), próbáljunk tudatosan figyelni arra, hogy a másikról alkotott véleményünket időnként felülbíráljuk. Hiszen ahogyan az altruista hozzáállás nem csupán személyiség vagy jellem, s főként nem faji vagy egyházi hovatartozás kérdése, ugyanúgy más viselkedési módok sem írhatók egyetlen tényező számlájára.

Kategóriák mentén

Mivel számos impulzus ér bennünket, képtelenek vagyunk minden egyes ingert töviről-hegyére elemezni, így az új élmények feldolgozásakor, valamint egy-egy emberrel való találkozásunkkor a múltban felhalmozott tudásunkra, illetve tapasztalatainkra támaszkodunk. Ez az osztályozási folyamat sokat segít a világ egyszerűbb megértésében, de magában rejti azt a veszélyt, hogy olykor hibákat vétünk az emberek megítélése során. Megeshet, hogy azért tulajdonítunk bizonyos jellemvonásokat valakinek, mert egy adott embercsoporthoz tartozik, más a bőrszíne, a vallása vagy a politikai meggyőződése. S olykor előfordul, hogy elvárásaink beigazolódnak, ami még tovább erősíti meglévő sztereotípiáinkat. Ugyanakkor lehetséges, hogy a másik személy pont azért viselkedik úgy, ahogy előzetesen elképzeltük, mert a hozzá való viszonyulásunk az elvárt viselkedést váltja ki belőle.

Ellenálló világkép

Az emberek többsége pozitív képet igyekszik kialakítani magáról, amit foggal-körömmel védelmez saját maga, illetve mások előtt. Amikor olyat teszünk, ami nem illik bele a magunkról kialakított ideális képbe vagy olyan információval találjuk szembe magunkat, ami ellentmond annak, ahogy a világról gondolkodunk, nyugtalanító érzés ébred bennünk, amit mindenáron igyekszünk elhessegetni magunktól. Olyannyira védelmezzük elképzeléseinket, hogy képesek vagyunk akár az emlékeinket felülírni, hogy azok hűen illeszkedjenek álláspontunkhoz. Éppen ezért amikor a világot felosztjuk „mi” és „ők” kategóriára, akkor abból általában a „mi” kerül ki győztesen.

Bár szükségszerű, hogy kategóriákban gondolkodjunk, hiszen így tolmácsoljuk magunknak a körülöttünk zajló történéseket, arra igenis odafigyelhetünk, hogy sztereotípiáink ne vezessenek gyűlölködő előítéletekhez.

Amennyiben olyan információval találkozunk, ami nem illik a fiókba, ahova a másik embert helyeztük, ne keressünk igazolást az előfeltevésünkkel ellentétes bizonyíték magyarázatára, egyszerűen kérdőjelezzük meg feltevéseinket, s amennyiben nem helytállóak, hajítsuk a kukába.

És egy példa

Tény: A szamaritánus volt az egyetlen, aki segített a sebesült embernek.

Előítéletes válaszok:

•        Persze, mert a pap és a lévita rendes dolgozó emberek, akik a felelősségteljes munkájuk miatt siettek. A samáriabeliek csak a napot lopják, ezért csak neki volt ideje segíteni.

•        Ezek a szamaritánusok igyekeznek mindenkinek a kedvében járni, hogy ne derüljön ki, valójában milyen emberek.

•        No, az is biztos, hogy a rablók is samáriabeliek voltak. Egy pedig segített. Nagy dolog…

•        Kivétel erősíti a szabályt. A többiek tanulhatnának tőle.

A sztereotípia megkérdőjelezése:

Úgy tűnik, ezek a samáriabeliek nem is olyan rossz emberek. Lehet, hogy tévedtem velük kapcsolatban és valójában nem is különböznek annyira tőlünk?

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Népi mulatságba járni egyre menőbb, egyre kevésbé belterjes, a folker csajok a „civilek” számára is egyre szexibbnek tűnnek, népdalt énekelni pedig már mintha nem csak a lúzerek vigaszága volna. Mindez persze nem független attól, hogy épp ebben a pár esztendőben jelentős intézményesülésen ment keresztül a népi kultúra, vagyis számottevő anyagi segítség, állami akarat, külső képviselet támogatta meg az amúgy kétségkívül jó ügyet.

Legutóbb például a Vecsei H. Miklós által alapított POKET Zsebkönyvek sorozatban Zeng a lélek címmel egy best of népdal-válogatáskötet jelent meg. A kiadvány Berecz István szerkesztésében, az általa legszebbnek tartott, költeményként is értelmezhető népdalok szubjektív gyűjteményét tartalmazza. És ha már a táncházmozgalom e könyvvel is új kapukat, falakat dönget, megkérdeztem Berecz Istvánt, hogyan száll az új szárnyakon a dal.

Évtizedek óta tart a rendületlen kísérlet, hogy a táncházmozgalmat kiléptessék szűk közegéből, nyilván a POKET-projekt is ennek egyik állomása. Ha őszinte számvetést tartasz, valójában hogy áll e küldetés, mennyire beszélhetünk térhódításról?

A táncházmozgalom a hetvenes években búvópatakként indult útjára, annak pedig ma is rengeteg előnye van, hogy egy eredendően intézmények nélküli, civil mozgalomról van szó. Bizonyos tekintetben még mindig megmaradt például az a szép tulajdonsága, hogy mindenfajta kötelezettség, kényszer, műfaji elvárás nélkül, a maga funkciójában bontakozik ki, éppúgy, ahogy eredeti közegében is tette.

Tulajdonképpen új környezetében, más korban, más időben, a mai nagyvárosi ember életében is úgy tud szervesen jelen lenni, ahogy falun annak idején.

A rendszerváltás után e műveltség köré – sok elhivatott ember áldozatos munkájának köszönhetően – intézmények kezdtek kiépülni, ez pedig magával hozott egyfajta nagyon komoly szakmai elvárásrendszert, módszertant, amely talán a kelleténél egy kicsit magasabb falat emelt a társadalom és e műfaj képviselői közé. Az emlegetett intézményeknek pedig annyi szakmai feladata, annyi közösségformáló, hálózatépítő hatásköre van, hogy arra talán még nem mindig marad energiája, hogy „kifelé” népszerűsítsen.

Eddig a számvetés, de mi a teendő?

A táncházmozgalomnak szubkultúrából kultúrává kell válnia, közös anyanyelvvé. Nem propaganda és nem reklám útján, hisz nem popzenéről, nem piaci szereplőről, hanem a saját kultúránkról van szó. E szempontból a Fölszállott a páva televíziós műsor után a POKET kötetet történelmi mérföldkőnek tartom.

Nagy szó, hogy Vecsei H. Miklós és ifj. Vidnyánszky Attila, akik az irodalmat – akár több százéves szövegeket – úgy tudják átadni az új nemzedéknek, hogy az saját magát megtalálja benne, meglátták ebben a műveltségben a semmihez sem fogható erőt, fényt, kollektív tudatot.

Hasi (Vecsei H. Miklós) és a POKET csapata kezdeményezésére be tudtuk lopni a hagyományos műveltséget a POKET lapjai közé, ráadásul egy teljesen más perspektívából. A népdalgyűjtemény ugyanis verskötetként jelenik meg, és úgy látszik, még a dallamától megfosztva is van ereje.

Kép

Berecz István - Kép: Emmer László

E projekttől függetlenül, miként látod, te, személyesen mit tehetsz a határátlépésekért, a negatív megítélések eltörléséért?

Az az alapfeltevésem, hogy nem hibáztathatjuk az embereket a rossz előítéleteikért, s ha igen, akkor sem éreztethetjük velük. Nem lehet kampósbottal berontani minden egyetemi tanulószobába meg diszkóba azzal, hogy „azonnal tanuljatok meg mezőségizni!”.

Nem felkiáltójelekkel, imperatívuszokkal akarunk megszerettetni, hanem megpróbáljuk megmutatni, hogy mi az élő népművészet igazi funkciója. Például a párkeresés, a szórakozás.

Ez pedig alkalmat ad, hogy elvigyük a néptáncot, népzenét fesztiválokra, ahol pedig nem derogál, hogy a nagyszínpad, a mainstream után mi csak egy választható „diszkó” vagyunk a DJ-sátor vagy rockszínpad mellett. Érezzék meg a fesztiválozók, hogy mi áramszünet idején is tudunk működni, nálunk legálisan meg lehet fogni a lány derekát, össze lehet kapaszkodni! Ilyen folkudvarok vannak például a Double Rise Fesztiválon, a Művészetek Völgyében, az Ördögkatlan Fesztiválon, ahol a fiatalok rácsodálkoznak, hogy „hoppá, ez működik itt és így is?”.

Te a táncháznak egyfajta bennszülöttje vagy, a szüleid által nagy ívet láthatsz be a mozgalom történetéből. Milyen mérföldköveket emelnél ki, hogyan alakult – persze csak címszavakban – a táncházmozgalom zajos-dallamos élete a rendszerváltástól napjainkig?

Ha a szorosabb értelemben vett kaptafámnál, vagyis csak a színpadi táncnál maradok, a magyar néptánc színpadi adaptációja és interpretációja hihetetlen ívet futott be, miközben természetesen továbbra is, most is, mindig, egyfolytában keresi magát. Azt látom, hogy a showműsorok, nagy tűzijátékok után kezd visszatalálni az autentikus megfogalmazásaihoz.

Ahogyan például a gasztronómiában is kezdünk visszatérni az eredetihez, az egyszerűhöz, ahogyan a fenntarthatóságot keressük mindenben, úgy kezdünk rájönni, hogy az egyéni szabadság a mi táncunkban egyedülállóan megmutatkozik.

Egy adott tájegység viszonylag egyszerű, de mégis tág táncrendi szabályai közt mindenki a saját vérmérsékletének megfelelően szórakozhat, és bármilyen egyéniség saját magát bontakoztathatja ki. Szép lassan újra rájövünk, hogy a néptánc-feldolgozások után a legnagyobb szabadság, a legnagyobb élmény ma, a 21. században az egyéni szólótánc autentikus megformálásában van.

Egy könyv egyetlen mondata segíthet több ezer olvasónak abban, hogy megtalálják a hazavezető ösvényt, míg maga a szerző a magánéletében úttalan utakon jár. Ám néha megtörténik az a csoda is, hogy az üzenet hordozója a postás szerepén túllépve maga is címzetté válik, és tud a saját sorai között olvasni. A megtérés útja annyiféle lehet, ahány ember.

Voltak és vannak írók, költők, akik a szavakat egyenesen az égből kapták, és mégis szinte csak a leírásuk után hallották meg.

Akik hamarabb kezdtek az írásba, mint hogy tudták volna, hova vezeti el az olvasón kívül őket is a történet. Akik a „szerzés” műveletéhez a legeredetibb tartalomgyártó készletét vették igénybe – az Istenét –, bár ők nem is tudtak róla. Alkotók, akik hitetlen emberként kezdtek az írásba, és hívőkként fejezték be.

Ilyen író volt az 1827-1905 között élt Lew Wallace is, egy látványos lelki irányváltoztatásról szóló regény írója. Wallace eredeti szándéka az volt, hogy bizonyítékértékű könyvet vessen papírra arról, hogy a Jézus Krisztusról szóló bibliai híradás nem igaz. Wallace részt vett az amerikai polgárháborúban, amelyből istentagadó tábornokként szerelt le. Kormányzó, követ és ügyvéd is volt, évekig kutatott témájában, jogászi alapossággal és precíz érvelési technikával kereste saját világképe bizonyítékait. Egy többgenerációs, feszültséggel, érzelmekkel teli kalandregényt akart írni, úgy, hogy közben lerántja a leplet Krisztusról mint hamis prófétáról. Ám a kutatómunkája nem várt eredményre vezette. Könyve egy Júda Ben-Hur nevű, 1. századbeli zsidó férfiről szól, akinek élete számos párhuzamot mutat Krisztuséval (mindketten fájdalmat okozó koszorút kapnak a fejükre, mindketten harminchárom évesek, és mindketten legyőzik a gonoszságot), és végül az erős akaratú, kemény férfi gyönyörű megtérését ábrázolja.

Wallace célja az volt, hogy a kereszténység alapvető eszméit cáfolja, ám úgy írta a regény utolsó mondata alá a „vége” szót, hogy közben mélyen hívő emberré lett.

A Ben-Hur című könyből készített sokszorosan díjazott film pedig ma is alapvető alkotás az igényes filmgyűjteményekben.

Henryk Sienkiewicz (1846-1916): a Nobel-díjas lengyel író földbirtokos nemesi családba született az akkor orosz fennhatóságú lengyel területen. Írói munkássága nagy részét ez a gondolati háttér uralta, művei célja a nemzeti ellenállás és öntudat erősítése volt a mindenkori elnyomással szemben. Fordulatos, izgalmas kalandregényeket írt a hazaszeretetről, legyőzhetetlen hősökről, látványos harcokról, hűségről és kitartásról. Sienkiewicz orvosnak indult, később történelmet és régiségtant tanult, amivel öntudatlanul megalapozta azt a képességét, hogy korhűen tudta ábrázolni a régmúlt idők szokásrendszerét és eszközeit. Az író a lengyel lovagvilágról, kalandokról, a szabadságharc győzelméről akart írni, végül fő művében ezek az értékek sokkal tágabb perspektívába kerültek: hősei az egész emberiséget felszabadító hit és igazság terébe kerülve már nemcsak az elnyomott lengyel nép, hanem az egész emberiség számára hirdetik a szabadulást.

A Quo Vadis-ból olyan rabul ejtő erő sugárzik, amely messze túlmutat az író többi művének hatásán, és amelynek megírása után maga az író is mélyen hívő keresztényként élt tovább.

Henry Graham Green (1904-1991): Az angol író egy hatgyermekes család negyedik gyermekeként született, érzékeny, a kalandregények iránt vonzódó fiatalemberként ismerték a környezetében. Ifjú éveiben örökölt hite nem jelentett számára horgonyt, depresszióval küzdött, többször is megkísértette az öngyilkosság gondolata. 1926-ban, első felesége hatására tért meg, de még sokáig küzdött a hittel, inkább intellektuális síkon élte meg, megtérésének fő szála a bűn és a bűntudat volt. A kereszténység az ő olvasatában „számkivetettség”, lelki sebektől szenvedő, elidegenedett és „kozmikus otthontalanságot” sugalló világkép. Graham Green kezdeti regényei a hit nélkül élő emberekben sehogy sem ébresztettek örömteli vágyat Isten felé. Izgalmas, kalandos, feszültséggel és szenvedéssel teli prózák ezek, amelyekben a hitnek csupán a lehetősége merül fel, és amelyek inkább ábrázolják a poklot, mintsem a mennyet. Gyógyulás című regénye azonban mérföldkő volt a saját életében is. A történet Kongóban játszódik, a gyarmat függetlenné válásának időszakában. Ebben a regényben kapunk először választ az író által rendre feltett kérdésre: miért engedi Isten a szenvedést, ha szeret minket?

Green egész írói munkássága alatt alig törődött a hitelvekkel, ebben a regényben mégis választ ad egy olyan alapvető kérdésre, amely mindannyiunkat kínoz: a szenvedést úgy ábrázolja benne, mint utat Istenhez.

„Öntudatlan imák is vannak, a jó szándékú emberek imái. Egy gondolat magától Isten szemében talán felér egy imával” – mondja a főszereplő, a lapokról szinte az írót, saját teremtőjét szólítva meg. A regény, amely üzenetet képes hozni – egy öntudatlan, mégis beteljesedett ima.

A magyar irodalom is bővelkedik ilyen példákban. Gárdonyi Géza a vallástól eltávolodva szinte remeteként élt Egerben, fanyar daccal fordulva a szenvedését megengedő Isten felé. Saját művei a jelzőkarók, amelyek mentén hite kimunkálódott. Ugyanezt a folyamatot látjuk Ady Endre vagy József Attila költészetében is.

Petri György (1943-2000) munkásságában a hit sok-sok éven át szinte hiánycikk-ként szerepelt, gyakran a blaszfémiáig menő stílusban fogalmazott, szinte kigúnyolta a Szent Családot. Önmagát vallásilag „unmuzikálisnak” tartotta, mégis saját magát vezette Isten felé versről versre. Horgodra tűztél, Uram című versében úgy szólítja meg Istent, mint közeli ismerősét, és bár igyekszik kitérni a neki szánt csaliszerep elől, egyben vállalja is azt. Hívőként halt meg, írja róla blogjában barátja és művésztársa, Váli Dezső.

Sok út vezet hazafelé.

Lehet, hogy vannak köztünk olyan erős egóval rendelkező, értékes emberek, akik csakis önmaguknak és önmagukban hisznek?

Lehet, hogy értük Isten olyan messzire elmegy, hogy lediktálja számukra, amit a leginkább nekik kell(ene) elolvasniuk?

Lehetünk annyira képmások, hogy a saját sorainkban is Őt lássuk?

Meghalljuk?