A mosoly országa Lehár Ferenc világszerte ismert operettje, amely 1929 óta hódítja meg dallamaival a nagyérdeműt. Október 22-én, 23-án és 24-én a Magyar Operett Napja alkalmából a Budapesti Operettszínház közönsége is részese lehetett a kultúrák találkozásának. Stephen Medcalf rendezésében a darabban két teljesen ellentétes világ jelenik meg: Bécsben a jin, Kínában a jang világa. Túri Erzsébet díszlettervező és Berzsenyi Kriszta jelmeztervező a látványban valósította meg a rendező elképzelését. Az előadás egyik különlegessége a több mint nyolc perces önálló koreográfia, a kínai- szvit, amely a tánc nyelvén meséli el a történetet, Bajári Levente koreográfiájában.

Stephen Medcalf A mosoly országa sajtótájékoztatóján elmondta, hogy nem ez az első találkozása Lehár Ferenc operettjével. „A legtöbb operett üzenete azt sugallja, hogy a szerelem valahogy utat tör magának, de A mosoly országának éppen az az üzenete, hogy a szerelem nem biztos, hogy utat talál magának. Ez pesszimistán hangzik, de egyben jelzi is, hogy önzetlenségre, toleranciára van szükségünk és arra, hogy kompromisszumokat tudjunk kötni annak érdekében, hogy egy kapcsolat működni tudjon.” 

A hármas szereposztás igazi sztárparádét nyújtott: Szu-csong herceg szerepében Vadász Zsoltot, Homonnay Zsoltot és Ninh Duc Hoang Longot, Liza szerepében Fischl Mónikát, Bordás Barbarát és Kiss Dianát, Mi szerepében Szendy Szilvit, Széles Flórát és Bojtos Lucát, Hatfaludy Ferenc gróf szerepében pedig Laki Pétert, Dénes Viktort és Erdős Attilát láthatta a közönség. Részletes szereposztás ITT. 

A háromnapos premierhétvége hangulatát a Magyar Operett Napja tette még ünnepélyesebbé. A vasárnapi bemutató szünetében díjazták az évben kimagasló teljesítményt nyújtó művészeket. Kiss-B. Atilla, a színház főigazgatója beszédében elmondta, hogy „Kálmán Imre és Lehár Ferenc, két zseniális alkotó, életművük és további szerzőtársaik életműve kötelez bennünket. Elsősorban arra kötelez, hogy a műveiket műsorra tűzzük és a lehető legmagasabb színvonalon megszólaltassuk, sikerre vigyük. Hogyan lehetne méltóképpen ünnepelni a Magyar Operett Napját, mint egy vadonatúj Mosoly országa bemutatóval? Ahhoz, hogy a műveket sikerre vigyük tehetséges művészekre is szükség van, ebből hála Istennek, az Operettszínházban nincs hiány. Nagyszerű művészeink vannak, büszkén mondom, hogy három szereposztásban vagyunk képesek kiállítani egy ilyen igényes művet is, mint A mosoly országa. Van egy vezérelvem, mely szerint egymást magunk fölé emelve legyünk sikeresek. Ma este három újabb művészt fogunk magunk fölé emelni, akik az elmúlt évadban csúcsteljesítményt nyújtottak.”

Kép

Kép: Art & Lens Photography

Elsőként a Marsalbot-díj került átadásra, a vándordíj, amelyet az év legígéretesebb ifjú művésze kap évről évre. A tavalyi díjazott Kiss Diána adta át az elismerést az idei díjazottnak, aki évekkel ezelőtt sikeresen bemutatkozott a Csárdáskirálynő Stázijaként, majd Szilviaként, tavaly pedig a Marica grófnőben láthatta a nagyérdemű, A mosoly országában pedig Mí szerepét alakítja. A Marsallbotot idén Bojtos Luca kapta.

Az Év Musicalszínésze, aki legutóbb a Hegedűs a háztetőn és a Nine című musicalekben varázsolta el a közönséget, az egyébként Kaszás Attila díjas: Földes Tamás.

Idén az Év Operettszínésze címet a Csárdáskirálynő című operettben, a János vitézben, a Mágnás Miskában valamint az Operettszínház gálaestjein nyújtott feledhetetlen teljesítményéért, A mosoly országa vasárnapi előadásában látható csodálatos Liza, azaz Kiss Diána kapta. 

Musica Hungarika Életműdíját Virágh József vehette át, aki 50 éve a Budapesti Operettszínház ünnepelt művésze. A klasszikus operett-irodalom szinte valamennyi szerepét eljátszotta. Igazi, ideális bonviván, alkata és hangi adottságai is erre a szerepkörre predesztinálják. Jelenleg a Csárdáskirálynő és a Mágnás Miska című előadásokban láthatja őt a nagyérdemű.

Musica Hungarika Nagydíját idén Dreiszker József, a Budapesti Operettszínház fővilágosítója kapta. Munkáját tavaly a Magyar teátrumi társaság is díjazta.

A Musica Hungarika díjait Éliás Tibor, a kiadó igazgatója adta át.

A folytatás a nézőkön is múlik

A világjárvány miatt több mint egy évet csúszott a Dűne premierje, így az egyébként is hatalmas elvárások övezte film 2021 legjobban várt alkotása lett. A rajongók évtizedek óta áhítanak egy méltó feldolgozást Frank Herbert művéből, ezért a Dűnét megelőző felhajtás megértéséhez fontos néhány szót ejteni az előzményekről és a történetről is.

Az eredeti regény 1965-ben jelent meg, megteremtve a science fiction egyik nagy hatású zsánerét, a mű és folytatásai azóta is rajongók tízezrei számára jelentenek meghatározó olvasmányélményt. Érthető, hogy megjelent az igény a regény megfilmesítésére, azonban David Lynch 1984-es változatát hamar több réteg homok alá temette a kritika, a másodikként próbálkozó Alejandro Jodorowsky filmje el sem készülhetett, de John Harrison minisorozata legalább sikeresnek bizonyult. Videójáték formában is eredményesen mutatták be a Dűne különleges történetét, mégsem érdemes egy lapon említeni a filmes és az interaktív feldolgozást.

Ilyen előzmények után vállalta el a rendezést a kanadai Denis Villeneuve, aki filmre vitte már az Érkezést és a Szárnyas Fejvadász 2049-et, emellett vállaltan az eredeti könyv rajongójaként tervezte adaptálni Frank Herbert világát.

Papíron minden adott lenne a sikerhez, ugyanakkor érdemes leszögezni, hogy képtelenség egyszerre megfelelni a rajongók, a kritikusok, a producerek és a könyvet nem olvasó nézők elvárásainak. Szerencsére Denis Villeneuve nem is próbált meg mindennek eleget tenni, egyszerűen leforgatta a saját látomását az Arrakisról – mégpedig többnyire az eredeti történethez hűen.

Ebben a Warner Bros. filmstúdió nem támogatta egyértelműen, nem is titkolták, de nem is tették teljesen egyértelművé, hogy az idén októberben bemutatott Dűne csupán a regény első felét dolgozza fel, és a folytatás azon múlik, miként teljesít a film a kasszáknál.

Homok, árulás és álmok

Frank Herbert története középpontjában egy távoli jövő birodalma, az Impérium áll, annak hatalmi játszmáival, leszámolásaival és gazdasági-ökológiai kríziseivel. A birodalom három hatalmi pilléren nyugszik: a császár vezette nemesek tanácsán, az űrutazás monopóliumát birtokló Űrligán és a különleges képességű női harcosokból álló vallási renden, a Bene Gesseriten. Az Impérium legfontosabb kereskedelmi terméke a „fűszer”, amely különleges képességekkel ruházza fel fogyasztóját: segít a jövőbe tekinteni, ami miatt nélkülözhetetlen az Űrliga navigátorainak, emellett meghosszabbítja az életet, és megváltoztatja a test felépítését is. A fűszerhez egyetlen helyen, a Dűne néven is ismert sivatagos Arrakis bolygón lehet hozzájutni. A császár egy összetett politikai taktika eredményeként ezt az állandó vízhiánnyal küszködő bolygót adja hűbérbirtokul Leto Atreides hercegnek és az Atreides-háznak – azonban ehhez távoznia kell a korábbi hűbéreseknek, a rivális Harkonnen családnak.

Kép

Dűne 2021

A történet főszereplője Paul Atreides, a herceg kamasz fia, aki olykor ködös képeken keresztül látja a nem mindig fényes jövőt, és egyre inkább sejti, hogy útja valamiféle kiválasztottság felé vezeti. Nagyjából itt kapcsolódunk be a Dűne univerzumába, de ez valójában csak a kezdet és a keret, maga a történet jóval összetettebb. Emberi kapcsolatokról, filozófiáról, hatalmi játszmákról, politika és vallás viszonyáról szól, ezeket nem egyszer a szereplők gondolatain keresztül értelmezheti az olvasó.

Minden generáció megtalálhatja benne a saját korának párhuzamait és időtlen kérdéseit, így voltaképpen mindnyájunk története – s mint ilyen, teljes valójában megfilmesíthetetlen.

Ennek ellenére Denis Villeneuve gyönyörűen megugrotta azt a bizonyos lécet, filmjében egyaránt megjelennek a lovagi értékek, a történelmi korokat összekötő manipuláció és az állandó harcok, miközben a szemünk előtt kel életre az Arrakis. Ebben komoly szerepe van Hans Zimmer nagyívű zenéjének, amely megszínezi az álomképeket, és újabb rétegeket ad a történethez. Némely jelenetben túl is nő a párbeszédeken, de ez bőven megbocsátható. A kivitelezés minél nagyobb vászonra kívánkozik, ennél a filmnél a 3D változat is hozzáadhat az élményhez – igaz, ebben az esetben nem élvezhetjük eredeti nyelven az alkotást.

A befejezetlenség érzése

A főszereplők kitűnő választásnak bizonyultak, a fiatal Timothée Chalamet nem most bizonyította először színészi sokoldalúságát. Paul Atreidesként is hitelesen mutatja be azt a már nem gyermek, még nem felnőtt fiatalembert, akinek egyetlen választása, hogy elindul a hőssé válás útján – miközben semmi sem garantálja, hogy végig is tudja azt járni. Az édesanyját megformáló Rebecca Ferguson egyszerre Bene Gesserit-harcos és érző anya, míg Oscar Isaac Leto Atreidese kicsit talán 21. századibb apafigura is az eredeti műben szereplőnél.

A történetvezetés nem sietős, sokszor hangulatokon keresztül próbál hű maradni a regényhez, így nem kimondottan akciódús, mégis magával ragadó. Ehhez hozzájárulnak a mellékszereplők is, Josh Brolin és Javier Bardem lelkiismeretesen játszanak, Jason Momoa pedig néha egysíkú ugyan, de végső soron működik védelmező harcosként. Az ellenséges Harkonnen-ház tagjai egyelőre nem mutatták meg valódi emberi mélységeiket, Stellan Skarsgård és Dave Bautista még kibontakozásra várnak szerepeikben, ahogy a Chanit játszó Zendaya is. Ez fel is hívja a figyelmet a legnagyobb problémára: a Dűne első része éppen ott ér véget, ahol elkezdődhetne. A két és fél órás alkotás egy felvezetés, eposzi kellékekkel élő seregszemle, ami szükséges is egy ilyen nagyszabású mű esetében, azonban keserű szájízt hagy maga után, hogy nem lehet tudni, mikor láthatjuk a folytatást.

A Dűne első része egyelőre nem más, mint egy út kezdete, amelyre különböző helyzetekből, de együtt lépnek rá a főszereplők és a nézők – remélve, hogy az el is vezet majd valahová.

Denis Villeneuve filmjére mindezek ellenére is megérte várni, története örökérvényű értékekről, kötelékekről, bukásokról és a felemelkedés ígéretéről szól, s a hangsúly az utóbbin van: mint minden első rész, magában hordozza a folytatás ígéretét, de a félbehagyottságot is. Ugyanakkor mindenképp érdemes megnézni, találkozni a Dűne világával, továbbgondolni kérdéseit, és várni a következő részt.

A központ hétfői, az MTI-hez eljuttatott közleménye szerint a rendszeresen jelentkező adások segítséget nyújtanak az élet minden területén, szó lesz hétköznapi hasznos praktikákról, jogi kérdésekről és a lélek dolgairól is. Körbejárják például majd a tartásdíjak behajtásával kapcsolatban január elsejétől életbe lépő törvényi változásokat - írták.

Októberben a központ elindította a pénzügyi coachingot és a Pénzügyekről okosan című szolgáltatását, amelyek az egyedülálló szülőknek segítenek a pénzügyi kérdésekben eligazodni. Ezekhez kapcsolódva a megélhetés rendezésével és a jövő pénzügyi megalapozásával is foglalkoznak majd - ismertették.

A sorozat első részében az egyszülős létről beszélget Nagy Anna, a központ vezetője és Győri Ildikó pszichológus. Az adásban olyan kérdésekre keresik a választ, hogy nehéz-e egyedülálló szülőnek lenni, hogyan lehet könnyebben megbirkózni a hétköznapokkal vagy lehet-e boldog, kiegyensúlyozott a gyermek ebben az élethelyzetben - közölték.

A második rész középpontjában az elvált szülők kapcsolata szerepel, a beszélgetésből kiderül, szükséges-e a harc, lehet-e és ha igen, hogyan együttműködni - tették hozzá.

Az adások az Egyszülős Központ honlapján, a www.egyszulo.hu/aktualitasok/1-szulo-1-podcast oldalon érhetők el.

A budapesti Egyszülős Központ 2018 májusában nyílt, hogy gyakorlati segítséget és közösséget nyújtson azoknak a családoknak, amelyekből hiányzik az egyik szülő. Azóta a központ több mint hetvenféle szolgáltatásával mintegy 22 ezer egyszülős családot ért el. Magyarországon ma több mint félmillió gyereket egyetlen szülő nevel, az egyszülős családok száma körülbelül 300 ezer - olvasható a közleményben.

– Azért kellett életbe léptetni a GDPR-t, mert mindenkinek rossz érzése volt attól, hogy átláthatatlan, ki és mire használhatja az adatait. A GDPR lehetőséget ad arra, hogy törvényesen ellenőriztessem, ha úgy érzem, hogy valamelyik szolgáltató nem megfelelően kezeli az adataimat; letilthatom, ha egy szolgáltató olyan ajánlatokkal keres meg, amelyek számomra nemkívánatosak.

– Gyakran bosszankodom azon, hogy ha a közösségimédia-fiókom jelenlétében beszélgetek valamilyen termékről, hamarosan ott látom a képernyőn a reklámjait. 
– Az algoritmusok nagyon ügyesen elemzik az adatainkat és levonnak következtetéseket, és szükségünk is van arra, hogy könnyen elérhessük a hozzátartozóinkat, hogy célirányosabban tudjunk vásárolni, hogy ne tévedjünk el egy ismeretlen városban. Ami bosszantó, az a „túlmohóság”: például ha vettem egy autót, egy ideig még autókat fognak kínálni nekem. De ezeket a funkciókat valamikor tudatlanul én engedélyeztem. Viszont az már komoly hátrányokat okozhat, ha szervezetek hozzáférnek baráti beszélgetéseinkhez, ha tudomást szerezhetnek politikai nézeteinkről, egészségi állapotunkról, szexuális szokásainkról.

Ha például rákeresek bizonyos betegségekre, abból következtetni lehet az egészségi állapotomra, ha pedig ezeket az adatokat egy szolgáltató eladja egy rólam információkat gyűjtő HR-esnek, lehet, hogy nem fog felvenni a megpályázott munka­hely­re.

A GDPR az egyetlen módja, hogy ezeket a háttér­adatcseréket szabályozott mederben tartsuk, és biztos vagyok abban, hogy Európa után az Egyesült Államok se fogja tudni elkerülni egy hasonló törvényi szabályozás bevezetését. 

– Paranoiát okozhat egyeseknél, hogy nyitott könyv az életük. Lehet ezt csökkenteni? Vagy egy vállrándítással tovább kéne lépnünk, tudomásul véve, hogy most az életkörülményeinkhez tartozik a megfigyeltség?
– Ha belenyugszunk ebbe vagy nem tudatosítjuk, akkor nem tudunk nyomást gyakorolni a politikusokra, ők pedig nem tudnak törvényi nyomást gyakorolni a szolgáltatókra, hogy etikusan kezeljék az adatainkat. Például a Kínában zajló folyamatos arcfelismeréses megfigyelés és az állampolgárok pontozása számunkra valószínűleg elfogadhatatlan. Fontos, hogy időben jelezzük mind a szolgáltatók, mind a törvényhozók felé, ha valamitől rosszul érezzük magunkat, nehogy átszakadjanak a korlátok az emberek jóváhagyása nélkül.

Ha megnyitunk egy internetes oldalt, meg kell tanulni minden olyan funkciót kikapcsolni a ­cookie policyban, ami számunkra nem előnyös, és telepítenünk kell olyan automatikus eszközöket, amelyek a mi védelmünket szolgálják.

Muszáj egyre több időt szánnunk erre.

Kép

Kép: Freepik

– Elvárható ez a tanulás az átlagemberektől? 
– Elvárható, mert a számítógép vagy okostelefon használatát is el tudta sajátítani szinte mindenki, aki belátta, hogy ez szükséges. Egy mesterségesintelligencia-rendszer működése is elsajátítható kellő motiváltsággal, és gyanítom, hogy tíz év múlva ilyen tudás híján nehezen találhat majd állást valaki. Ezért is alakult meg a Mesterséges Intelligencia Koalíció (https://ai-hungary.com/), amely első lépcsőben 100 ezer embert akar elérni az „MI Kihívás” nevű online tananyagával, a második lépcsőben egymillió állampolgárt akarnak közelebb hozni a személyes adatok védelmének tudatosításához, a mesterséges intelligencia használatához. 

– Milyen jövőképet lát?
– Többféle forgatókönyv valósulhat meg, nem merném egy mellé letenni a voksomat. Amitől félünk: hogy egy cégnél összpontosul majd mindenkinek minden adata, így mindenkit irányítani lehet majd. Európa a GDPR-ral nem ebbe az irányba indult, és gyanítom, hogy az USA sem erre tart majd. A másik disztópia a szingularitás, amikor a mesterséges intelligencia nagyobb hatókörrel rendelkezik majd, mint az emberek – ezt én nem tartom reálisnak, ismerve célra programozott működésüket. Persze a szoftverbiztonságra nagyon kell figyelni, és nagy a kibertámadások veszélye. Az ideális egy olyan világ, amelyben az élet nagyon sok területét megkönnyíti majd a mesterséges intelligencia – ennek pedig az adathasználat jelenti az alapját. 

– Ezért beszélnek „adatvagyonról” és „adatgazdaságról”? Ezért mondják, hogy csak azok a gazdaságok fognak igazán fejlődni, ahol élni tudnak az adatokban rejlő lehetőségekkel, míg az „adatsivatagokban” nélkülözés lesz?
– Igen, az adatok ma már sokkal fontosabb feltételei a technológiai fejlesztéseknek, mint a tehetség, a nagy ötletek és új módszerek. Két egyforma adottságokkal induló fejlesztés közül az lesz a befutó, amelyik több adathoz jut hozzá, mert sokkal jobb, intelligensebb lesz a fejlesztett terméke. 

– Hogyan lehet ebben a megfigyelt világban üzleti és magánéleti titkokat megőrizni? Lehet-e még privát szféránk? 
– Ezért is indított az MI Koalíció egy adattárca-programot. Ez arról szól, hogy az állampolgár döntheti el, mely adatait akarja ebben a virtuális tárcában őrizni, ahol megszabhatja, hogy például a bankkártya-, egészségügyi és mobilcellaadatait milyen szolgáltatók számára teszi értékesíthetővé. Ez is a tudatos életet, a mi érdekeink védelmét szolgálja. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. júniusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Visszanyert látás

Az 1915. december 19-én Párizsban született Edith gyermekkorában egy szaruhártya-gyulladás következtében elveszítette látását. Ekkoriban nagyanyja nevelte, aki bordélyházat vezetett a normandiai Bernay-ben. Ő vitte el a „lányok” kíséretében Lisieux-be, Szent Teréz sírjához, hogy ott imádkozzanak a kislány szeme világának visszanyeréséért. (A karmelita Terézt ekkor még nem, csak 1925-ben avatták szentté.) 

A kis Edith hamarosan visszanyerte látását, és ettől kezdve gyógyulása évfordulóin titokban elzarándokolt Lisieux-be.

Későbbi sógornője, Christine Laume énekesnő szerint ettől az időtől kezdve rendszeresen imádkozott Terézhez közbenjárásért, „Mi, nők, jobban megértjük egymást” – mondta. Minden este letérdelt az imához, akárki is volt aznap este vele.

Mint egy prédikátor

Piaf halálának 50. évfordulóján egy francia dokumentumfilm készült Marie-Christine Gambart rendezésében Lisieux-i Szent Teréz és Edith kapcsolatáról („Édith Piaf, Je crois tout simplement”, 2013). Bár az énekesnő soha életében nem nyilatkozott nyilvánosan a hitéről, a rendezőnő fantáziáját megmozgatta a kérdés: lehetett volna-e belőle „Piaf” a szent közbenjárása és a vele való kapcsolat nélkül. Teréz és Edith életét egyaránt meghatározta az anyanélküliségből fakadó szenvedés és a hatalmas szeretni vágyás. Ugyanakkor az egyik kolostorba vonult, és kortársai számára ismeretlenként élt, a másik pedig színpadra lépett, és „egy világ hevert a lábainál”. Az egyik az imát és a költészetet választotta, a másik a profán szerelmet és a dalt emelte szinte szakrális magasságokba. Mindkét nő önzetlenül szeretett.

Két sors, két látszólag ellentétes spirituális út, amely találkozik.

Kis Szent Teréz megígérte halála előtt, hogy „rózsaesőt hint a földre”, vagyis csupa jót tesz majd. Az ígéretet Edith saját magán tapasztalta meg – a már említett, a lisieux-i bazilikában is bemutatott dokumentumfilm rendezője szerint a keresztény hit jelen volt Edith Piaf életében, leghíresebb dalaiban, olyanokban, mint a Mon Dieu (Uram), a Les Trois cloches (A három harang), a Les Croix (A kereszt), a Mea culpa (Én vétkem) felfedezni véli hitvallását. Megemlíti azt is, hogy ateista nagybátyja egy Edith Piaf-koncertről kijövet megjegyezte, elkezd misére járni.

Edith olyan volt, mint egy prédikátor, aki a szeretetről énekel.

Kis keresztjét a nyakában hordta, nélküle (ahogy a 2007-es filmből is kiderül) nem volt hajlandó fellépni, a színpadon dísztelen fekete ruhájában tárt karokkal énekelt.

Kép

Edith Piaf – Kép: Wikipédia

Házasság nagy korkülönbséggel

Kis Szent Teréz egy életre belopta magával együtt Istent is egy gyermek szívébe a csodásnak mondható gyógyulás után, és ott is maradt élete végéig. Edith féltestvére, Simone Berteaut, akivel elkezdte az utcán éneklést, mesélte, hogy Edith a gyógyulása után még sokáig viselte Lisieux-i Szent Teréz kis képmását a nyakában, egy láncra függesztve. 46 évesen újra elzarándokolt Lisieux-be „megkérdezni” a szentet, hogy hozzá merjen-e menni a nála 20 évvel fiatalabb görög fodrászfiúhoz. Állítólag Szent Teréz azt súgta Edith szívében, hogy igen, így 46 évesen feleségül ment Theo Sarapóhoz (polgári nevén Theophanis Lamboukashoz; 1936–1970), akivel házasságukat a párizsi görög ortodox templomban tartották.

Christie Laume szerint (Theo 6 évvel fiatalabb húga, aki velük lakott) Edith férje mellett soha többet egy korty alkoholt sem fogyasztott, és megpróbált visszafogott életet élni. Az énekesnő életének utolsó másfél évéről Christie könyvében olvashatunk részletesen („Le dernier amour D’Édith Piaf”, 2013). A nagy korkülönbség ellenére teljesen kiegészítették egymást, igazi lelki társak is voltak. Edith számára Theo görög neve kimondhatatlan volt, ezért elnevezte férjét Sarapónak, ami görögül azt jelenti, „Szeretlek”.

Lamboukasné

Sajnos Edith-nél hamarosan májrákot diagnosztizáltak. Másfél éven belül, 48 évesen meghalt. 1963. október 10-én hunyt el, a pletyka szerint író-filmrendező barátja, Jean Cocteau szívrohamot kapott Edith halálhíre hallatán. Életvitelére való tekintettel a katolikus egyház nem engedélyezte az egyházi temetést, csupán egy rövid beszédet mondhatott Thouvenin de Villaret atya, „a színházi és zenei szakma alamizsnása”.

A temetés soha nem látott tömeg részvételével történt, nem kevesebb, mint 40 ezer ember jelent meg.

Állítólag a II. világháború óta nem történt olyan esemény Piaf temetéséig, amely ennyire nagy fennakadást okozott volna a francia főváros közlekedésében. Az énekesnő ma egy sírban nyugszik férjével, sírkövén ez áll: „Lamboukasné, akit Édith Piafként ismertek”.

Halálának 50. évfordulóján, 2013-ban, a katolikus egyház szentmisén emlékezett meg róla egy párizsi templomban. Gyermekként testileg gyógyult meg, majd középkorúként, karrierje csúcsán visszanyerte lelki látását is.

Több tudományos kísérlet óta tudjuk, hogy pusztán a megfigyelés ténye komoly hatással lehet a teljesítményre, ezt nevezzük Hawthorne-effektusnak. A kontroll érzete jelentősen befolyásolhatja a hatékonyságot, otthoni és munkahelyi viselkedésünket egyaránt. Másfél éve a járványhelyzet, illetve a nyomában járó válság szinte egyik napról a másikra alakította át az életünket, beleértve a munkahelyek, cégek működését is. Saját bőrünkön tapasztalhattuk, hogy komfortzónánk drasztikus megváltozásával kiesett a kezünkből a kontroll, vagy éppen megnőtt rajtunk, otthonainkban a figyelem: gondoljunk csak bele, hirtelen milyen sokan hallhatták, ahogyan párjuk a nappaliból vezeti üzleti tárgyalásait.

Az Internet Hungary konferencián debütáló szimulációs játék a Lounge Group Munkadinamika kutatásának részeként az olyan különleges helyzetekre adott válaszokat térképezi fel, amelyeket komfortzónánk válsághelyzet alatt történő elhagyásakor tapasztaltunk, ezáltal vizsgálva a lehetséges, kifejezetten egyénre szabott megoldásokat, hogy mind a magánéletünkben, mind a munkahelyünkön, akár cégvezetőként elégedettebbek és hatékonyabbak legyünk. A felmérésből kiderült ugyanis, hogy a legnagyobb problémákat, beleértve a vállalatoknál az ilyen helyzetek által generált mentális, szervezeti, illetve munkahelyi dinamikákat befolyásoló változásokat leginkább a kontroll, az irányítás hirtelen átalakulása okozta.

A Lounge Group „Munkadinamika” élményközpontjában most izgalmas játékok segítségével szimulál ehhez hasonló helyzeteket. A résztvevők megtudhatják, hogy a személyiségtípusuk alapján hogyan reagálnak, ha kiesik a kezükből az irányítás, ami különösen a cégvezetők szempontjából érdekes. A megváltozott kontrollhelyzetet teremtő és a komfortzóna elhagyására késztető izgalmas játékot a kutatás során első körben 60 vezető beosztású és diplomás résztvevő próbálta ki. A drasztikusan megváltozott szituációkat teremtő élménydús játék – amelyről a videót megnézheted itt – azonban leginkább abban segíthet, hogy hogyan felfedezzük saját személyiségünk határait.

„A szimulációk egyik legfőbb eredménye, hogy az átélt reakciók – frusztráció, csalódottság, feszültség, stressz – már csak egy okozat. A valódi ok, ami ezeket kiváltotta, az a kontroll megváltozása, elveszítése volt, éppen úgy, ahogy például a járványhelyzetben érezhették magukat a cégvezetők” – mondta Hidvégi Krisztina, a Lounge Group médiaigazgatója. Nagy hatással volt a helyzetkezelésre az adott résztvevő személyiségtípusa is. A nagyobb részben felfedező típusú cégvezetők váltak leginkább feszültté egy-egy játékban, amikor megérezték az irányítás elvesztését. Az újító személyiségűek ugyanakkor egyáltalán nem jöttek zavarba a váratlan helyzetben, míg az időbecslés legjobban a csapatjátékos kategóriának sikerült.

Milyen a személyiségtípusod? Felfedező vagy és inkább a belső hangodra hallgatsz? Csapatjátékosként igazán a közösség a lételemed, vagy inkább Különcként egyénileg magasra teszed magadnak a mércét? És mi a helyzet a határaid feszegetésével, talán épp Újító vagy, akit semmi sem állíthat meg? A Munkadinamika projekt 8 személyiségtípus, a felsoroltak mellett a Logikus, a Megbízható, a Rendszerező és a Csupaszív viselkedését vizsgálja megváltozott kontrollhelyzetben. További részletekért látogass ide: munkadinamika.hu

Azokat a bizonyos piros betűs napokat és az ez idő alatt megélt szexualitást évezredek óta tabukultúra övezi. A hindu szokások szerint ezt az időszakot Chhaupadinak nevezik, ami „érinthetetlen lényt” jelent. Eszerint a nyugat-nepáli nők jelentős része a menstruáció napjait még most is egy elkülönített kunyhóban tölti, mert a babona mérgezőnek tartja a vérüket. Ha egy fát megérintenek, az nem terem többé, ha egy tehénhez érnek, annak elapad a teje, s ha ilyenkor egy férfival hozná őket össze a sors, akkor az illetőt garantáltan megbetegítik.

„Kérdeznek téged a havibajról. Mondd: »Ártalom van abban.« Ezért tartsátok távol magatokat az asszonyoktól a havibaj idején, s ne közeledjetek hozzájuk, amíg meg nem tisztulnak!«” – az iszlám alapművének számító Koránban így olvashatjuk a férfiaknak szóló intelmeket. A muszlimok szerint tehát a menstruáció legalább olyan tisztátalan dolognak számít, mint a disznóhús fogyasztása. Ez igencsak hasonló az ortodox zsidó hagyományokhoz, ahol a főzéshez és az étkezéshez hasonlóan a nemi élet is nagyon szigorú szabályrendszerrel bír. A férj csak akkor érintkezhet a feleségével, ha az asszony megfelelő módon átesett a menzeszt követő megtisztulási rituálén: ez a női fürdőben, a mikvében történő alámerülés.

Változnak az idők?

Az egyenjogúság pozitívumai közé felvéshető, hogy ma már nemcsak a női orgazmusról nem kínos beszélni, hanem a menstruációról sem. Ahogy a szexualitás terén, persze itt is nagyon különbözik, hogy az egyének hogyan élik meg ezeket a különleges napokat.

Kinek a fizikumát, kinek a lelkét terheli meg jobban, vannak, akik szinte észrevétlenül esnek át rajta, egyeseknek csökken a libidójuk, míg másoknak épp szárnyalni kezd.  

Kitti például így vall a piros betűs napok alatt megélt intim tapasztalatairól: „Volt már rá példa. Nem gondolkodtunk rajta sokat, egyszerűen együtt akartunk lenni, és én épp menstruáltam. Fizikailag is jólesett, emellett én missziómnak tekintem, hogy beszéljünk a menstruációról a körülöttünk lévő férfiakkal, legyenek azok partnerek vagy barátok, úgyhogy utólag örülök annak is, hogy ez a helyzet organikusan is lehetőséget teremtett a párbeszédre.” Vera viszont a párja támogató, megértő hozzáállása ellenére sem szívesen él ilyenkor szexuális életet: „Én nem szoktam, de csak azért, mert olyankor élni sincs mindig kedvem. Viszont elvileg pont ilyenkor tenne jót, úgyhogy nincs kizárva, hogy egyszer ki fogom próbálni.”

Ahogy a nők megélése, úgy a férfiaké is igen széles skálán mozog ezen a téren. Balázs például kifejezetten szereti ilyenkor más módon megélni az intimitást a menyasszonyával: „Szinte mindennemű testnedvtől irtózom, így nem élünk túl aktív szexuális életet azon a héten.” Míg Amanda és Dávid példája ennek az ellenkezőjét mutatja: „Én úgy érzem, hogy csak praktikus hátránya van ennek: figyelni kell, hogy ne legyen az ágynemű szennyezett. Egyébként a barátomnak semmi gondja nincs ezzel, és nekem ez azt jelzi, hogy mindenemmel együtt szeret.”

Kép

Kép: Pixabay

Egy biztos: ahogy minden, szexualitást érintő témáról érdemes transzparensen és őszintén kommunikálni a párunkkal, úgy a menzesz alatti nemi életről is. Csak így érhető el ugyanis, hogy százszázalékosan konszenzusos és komfortos élmény jöjjön létre.

Ha viszont valamelyik fél számára egy kicsit is taszító ilyenkor az aktus, semmiképp nem szabad erőltetni, mert a kellemetlen tapasztalás a párkapcsolatot is erodálhatja!

Mit mond az orvostudomány?

A hindu babonákkal ellentétben a menstruációs vér egyáltalán nem fertőző vagy mérgező. Sőt, egyes vélemények szerint egy különleges, új fűszerként is szolgálhat a szexuális palettán. Ugyanakkor – ahogy ez a fent megszólaltatott véleményekből is kiderül – az ilyenkor megélt aktusnak lehetnek praktikus hátulütői is: a „maszatolás” elkerülése érdekében érdemes lehet bevetni egy leterített törölközőt, illetve kisebb elánnal variálni a pózokat.

Az aggodalmaskodóknak viszont van egy jó hírünk, a menzesz alatti szexuális életnek ugyanis egészségügyi szempontból több pozitív hozadéka van, mint negatív. „Akiknél a menzesz fájdalommal jár, a szexuális öröm a fájdalomcsillapítást is szolgálhatja, hiszen az agyban termelődő »boldogsághormonok« egyértelműen jótékony hatásúak. A testi tünetek meghatározója maga a vérzés és a méhösszehúzódások. Ennek az időszaknak a gyorsabb lezajlását elősegítheti a szexuális aktivitás, hiszen a fokozottabb méhtevékenység segíti a méh gyorsabb kiürülését” – fogalmaz dr. Ambrus Zoltán szülész-nőgyógyász. Emellett arra is felhívja a figyelmet, hogy a piros betűs napokat megelőző PMS (vagyis premenstruációs szindróma) legjellemzőbb mentális tünete a depresszió.

És bár a hangulatingadozásnak hormonális okai vannak, a szexuális öröm enyhítheti az ilyenkor megszaporodó negatív gondolatokat és érzéseket is.

A kockázatok tekintetében dr. Ambrus kiemeli, hogy „…a menzesz alatt a méh kiürülésének megkönnyítésére a méhszáj nyitottabb, és így kevésbé tudja megóvni a belső szerveket a kórokozóktól. Ezalatt a hüvelyflóra is változik, ami tovább csökkentheti a védekezőképességet.” Emellett persze érdemes szót ejteni a teherbeesés esélyeiről is: „Ha egy nőnek a ciklusában viszonylag korán történik a peteérés, azaz rövid a ciklusa, akkor előfordulhat, hogy a vérzés napjaiban is termékeny, hisz a petesejt fejlődésének, a tüszőérésnek egyik velejárója a méhnyaknyák, amely akár 5 napon át képes életben tartani a hímivarsejteket. Így bizony azzal sem árt tisztában lenni, hogy a vérzés nem jelenti azt, hogy a menstruáció alatti együttlét következményeként egy nő nem lehet várandós."

Úgy éreztem, ha kimondom, minden fájdalom és hiány valósággá válik. Amikor a legnehezebb pillanatokban mellettem álló családtagok és barátok szemébe néztem, a legmélyebb szeretetet és együttérzést láttam, de mindezek mellett ott volt az őrjítő, tehetetlen fájdalom is. Nem volt bátorságom tetézni mindezt a saját érzéseimmel, a félelmekkel és a kiszolgáltatottságom fojtogató valóságával. 
Mindeközben szünet nélkül arról győzködött a környezetem, hogy még sosem láttak olyan erős embert, mint én. Bármennyire is szívmelengető volt ezt hallani, úgy éreztem, fel kell nőnöm a feladathoz. Azt mondtam magamnak, aki erős, nem beszél az érzéseiről, nem panaszkodik. Márpedig én erős akartam lenni. Vagy legalábbis annak akartam látszani. Mit csináltam tehát? Meggyőző(nek szánt) mosollyal bizonygattam, velem minden rendben, nincs bennem rossz érzés, csak az újdonsült lendület. 

Bár valahol mélyen tudtam, nem lesz jó vége, racionális emberként azt hittem, ha megszabadulok az érzelmektől, fájdalommentesen élhetem túl a gyászt, anélkül, hogy akár egy pillanatra is bele kellene süppednem.

Fájdalmas beszélgetések és könnyekkel teli, döbbenetes felismerések kellettek ahhoz, hogy megértsem, ez a hozzáállás csak újabb veszteségekhez vezet. A félelmek, a bizonytalanság és a tehetetlenség elnyomásával elveszíthetem a boldogság, a hála és a szeretet érzését. Lassanként összeállt a kép, és megértettem, nem akarok semmi mást elveszíteni. Nem szeretném elbarikádozni magam azoktól az emberektől, akik a legnehezebb pillanatokban is ott voltak és nem tettek mást, csak őszintén szerettek. 
Nem állítom, hogy hirtelen fordulat következett be a gondolkodásomban. Annyit azonban elértem, hogy a hogylétem felől érdeklődő kérdésekre már nem tőmondatokban válaszoltam. Idővel egyre többet meséltem arról, mi zajlik bennem, és minden beszélgetéssel mélyebbre ástam. Megtanultam: szívvel élni annyit jelent, mint kapcsolódni. Őszinte, tiszta érzéseket megosztani, felvállalni a jót és a rosszat, az örömöt és a sebezhetőséget egyaránt. Szívünkön keresztül ajtót nyitni egymás felé. 

Az írás Temesvári Orsi Építőkockák című sorozatában jelent meg, amelynek további részei itt olvashatóak.
„25 éves koromban egy majdnem végzetes balesetben nemcsak az egyik gerinccsigolyám törött szilánkosra, hanem az úgynevezett életem is. 
A csontokat fixálták, de a helyzet adta leckéket egyedül kell megtanulnom. Leckéket, amelyek tapasztalataira egy új életet építhetek.”

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Még a legjobb családban is előfordulhat

A mondás szerint szinte minden család érintett az öngyilkosság témakörében. Hende Borbála megerősítette ezt a véleményt, amivel máris gondolatlavinát indított el bennem. Valóban előfordult az én tágabb családi környezetemben, a baráti köröm vonzáskörében és egyik tanítványom családjában is. Három próbálkozás, egy túlélővel. Egyikük egy édesanya, aki két kislányát hagyta magára. A másik, még ennél is döbbenetesebb egy apa, aki a halálba négyéves kislányát is magával vitte. A harmadik, a legpozitívabb kimenetelű egy fiatalember kísérlete, aki a nagyfeszültségű távvezetéket választotta eszközként, de szerencsés módon életben maradt. Hogy hogyan, annak részleteit nem tudtam meg, viszont attól fogva bottal és bicegve járt, mert megnyomorodott a lába. Valami azért az áramon kívül még végigfuthatott benne, mert az eset után nem próbálkozott többé, és megtért.

A klinikai szakpszichológus, aki krízishelyzetben lévőkkel és hozzátartozóikkal foglalkozik, gyakran tapasztalja, hogy egy-egy sikertelen öngyilkossági kísérlet után nemcsak egészségkárosodások és szövődmények maradhatnak vissza, hanem a prioritás is átrendeződik. „Van is erre egy kifejezés: poszttraumás növekedés.

A traumatikus élmények után nemcsak tönkremenni lehet, hanem megnyitni magunkat más csatornák felé.

Ilyenkor gyakran előtérbe kerülnek a kapcsolatok, és a páciensek az ebből származó örömet jobban meg tudják élni. A spirituálitás is nagyobb teret kap. A statisztikák szerint a vallásos országokban alacsonyabb az öngyilkosság rizikója.”

Más kultúra, más családi minta

Hende Borbála elmondása szerint a hajlam nem genetikailag öröklődik, hanem a minták játszanak erős szerepet. Ezt húzza alá az is, hogy országok és kultúrák között óriási különbségek vannak. „Ázsia országaiban, főként Japánban, Koreában és Oroszországban nagyon erős a tendencia” – tudtam meg az intervenciós osztály szakemberétől. „Hagyományozódik problémamegoldásként, míg a mediterrán vagy vallásos régiókban szinte fel sem vetődik. A családban ugyanúgy fontos a generációs múlt. Mindig rákérdezünk, történt-e a felmenők között öngyilkossági kísérlet, mert az előrevetíti az egyén gondolkodásmódját. Nálunk sajnos a közgondolkodás része, hogy vannak olyan helyzetek, amelyekből nincs más kiút, mint önmagunk elpusztítása, holott ugyanezekre az élethelyzetekre van, aki más választ ad: munkahelyet vált vagy elválik.

Magyarország sokáig dobogós volt világviszonylatban is, most nagyjából hatodik helyen áll évi kétezer fővel.

Ez alacsonyabb szám, mint a nyolcvanas évek ötezres statisztikája, de még mindig jelentős probléma.”

Csak figyelemfelkeltés vagy vészjelzés?

Sokszor hallottam visszacsengeni az „Amelyik kutya ugat, az nem harap” népi bölcsességhez hasonlóan, hogy aki öngyilkossággal fenyegetőzik, az nem teszi meg. Ennek épp az ellenkezője igaz: mindenki arról beszél, ami a gondolatában motoszkál. „Személyiségzavaros egyéneknél persze előfordulhatnak játszmák” – tudtam meg a pszichológustól. „De még a figyelemfelkeltést is követheti valós haláleset”. Hende Borbála szerint sokat tehetünk a megelőzésért azzal, ha rákérdezünk, mi áll az öngyilkossági fantázia mögött.

Kép

Kép: Unsplash / Devin Avery

„Sokan félnek attól, hogy épp így adnak ötletet, elültetve a gondolatot az illető fejében. A tapasztalat azt mutatja, hogy a gondolatok sokkal előbb megjelennek az egyénben, mint ahogy a környezete érzékeli. Fontos, hogy az érintett személy el tudja mondani, mi játszódik le benne.

A legrosszabb tehát az, ha nem is beszélünk róla.  Elengedhetetlen a támogató jelenlét, hogy érezze a másik: nincs egyedül.

Ha a család és a közösség nem is tud érdemben segíteni, felelős azért, hogy megfelelő szakembert keressen, és nyitottan viszonyuljon a kezeléshez. Az öngyilkosság első számú rizikófaktora valamilyen pszichiátriai betegség: depresszió, bipoláris depresszió, skizofrénia, alkohol-, drog- vagy gyógyszerfüggőség. Támogatnunk kell a lelkileg rászorulót, hogy eljusson a pszichiátriai gondozóba, és az ott felírt gyógyszereket szedje. Fogadjuk el őt a betegségével együtt, és ne tituláljuk emiatt elmebetegnek vagy zombinak!”

A megoldatlan probléma öngyilkos gondolatokat aktiválhat

Nehéz belelátnunk családtagjaink, barátaink fejébe, nem könnyű olvasni a gondolataikban. Egy kis figyelemmel azonban észrevehetjük, ha valakinek megváltozik a viselkedése, beszűkülnek a tevékenységei, nem keresi másokkal a kapcsolatot. Ezek veszélyeztető jelek, mert arra utalnak, hogy olyan probléma vetődött fel, amit nem tud megoldani, és nem látja ebből a kiutat. Ha hagyjuk, akkor egyre jobban elszigetelődik, mert nincs energiája ápolni a kapcsolatait. A klinikai szakpszichológus szerint mindig a kiváltó okot kell megkeresnünk, mert ha megoldódik a probléma, akkor a páciens tovább akar élni. Ráadásul az öngyilkossággal próbálkozók nagy százaléka később megbánja, amit tett. „Az elkövetés idején torzul a gondolkodás, és nem sikerül előhívni a jó emlékeket, a pozitív jövőképet. Az érzelmi élet is negatív színezetűvé válik, eltűnnek a reménykeltő érzések, és csak az elviselhetetlen fájdalom marad.”

„Még azt is elhitetik magukkal, hogy a családjuknak így jobb lesz. Utólag ők is belátják, hogy ez egy torz gondolat volt, hiszen egy családtag sem könnyebbül meg senki öngyilkosságától.”
 

Bárki megengedheti magának, hogy rossz passzban legyen

„Ha egy házastárs, szülő vagy gyermek megkísérli eldobni az életét, az az itt maradottaknak óriási válság” – beszél a tapasztalatairól Hende Borbála. „Fontos felgöngyölíteni a történteket, és tenni azért, hogy ez a helyzet máskor ne állhasson elő. Például, ha a párkapcsolatban merültek fel nehézségek, akkor azt szükséges megbeszélni, hogy kiben mi játszódik le, és a családi életben milyen változtatás segíthet. A pszichés zavar vagy betegség megállapításával és kezelésével elejét lehet venni a további próbálkozásoknak, és fel lehet készülni arra a helyzetre, amikor ismét előjönnek az öngyilkossági gondolatok. Egy öngyilkossági kísérlet nem predesztinálja az embert, mert tíz kísérletezőből kilenc személy más okból kifolyólag hal meg.”

Kép

Kép: Pexels / Polina Zimmerman

A klinikai szakpszichológus aggodalommal gondol azokra a vallásos páciensekre is, akik felé elvárás, hogy ne legyenek depressziós vagy szorongásos tüneteik. Pedig a pszichiátriai betegségek nem válogatnak. Bárki hordozhat genetikai sérülékenységet, vagy kerülhet krízishelyzetbe, és ezt nem szabad szégyellnie. Nem kell hazudnia magának, sem mások előtt képmutatóvá válnia. Nem az a gond, ha felvetődik egy probléma, hanem annak az elbagatellizálása. Szembe kell nézni önmagunkkal és a nehézségeinkkel, mert a problémamegoldás ezzel kezdődik.

„A mi munkánk szép része, hogy végigkísérhetjük a krízisben lévő embereket a legmélyebb válsághelyzetüktől a megoldás megtalálásáig. Ez nagyon kiváltságos és megtisztelő feladat, mert a krízis nemcsak óriási nehézséget jelenthet, hanem a változás lehetőségét is.

Soha olyan intenzíven nem tudunk változni, mint egy megrázó élethelyzetben.

Ha sikerül ebből a mély gödörből kilábalni, az számunkra is öröm és megerősítés” – vallja az elkötelezett szakember.

Mit tegyen az, aki öngyilkos gondolatokkal küzd?

Ossza meg a gondolatait egy közeli hozzátartozóval vagy baráttal!  Ha nincs mellette ilyen társ, akkor jelezzen a háziorvosnak vagy a pszichiátriai gondozónak! A 116-123 egy éjjel-nappal hívható lelki elsősegély-szolgálat, ahol képzett mentálhigiénés szakemberek és pszichológusok segítenek a legnehezebb helyzetekben. Ha nem akut a probléma, akkor a területi pszichiátriai gondozó vagy pszichiátriai osztály segít. Kontrollálatlan, aktuálisan jelentkező öngyilkossági szándék esetén haladéktalanul a mentőket kell hívni.

Ercsi vasútállomása nem kimondottan szívderítő hely. Különösen rosszul áll neki az október közepi hideg, esős reggel: az ember már a mindent beborító szürkeségtől is didereg. Kifejezett megkönnyebbülés húsz perc gyaloglás után megpillantani a református templom kék toronysisakját és a parókia barátságos épületét. Itt neveli tizenegy gyermekét Darvas-Tanács Erik és felesége, Eszter: a legidősebb 19 éves, a legkisebb hét hónapos. „Nőuralom van” – jegyzi meg cinkos mosollyal az édesanya, akinek a tizenegy gyermekből nyolc lány. Az egyetlen legény a vidéken, a négyéves Jónás éppen egy memóriajátékkal van elfoglalva, két húga alszik, a többi nyolc gyermek iskolában, óvodában van. „Polgárpukkasztó dolognak számít az is, hogy ilyen sokan vagyunk, a legtöbb ember már a négygyermekes szülőket is megkérdezi, hogy a legkisebbet akarták-e. Képzelheted, miket gondolnak rólunk.”

Eszter is, Erik is egyedüli gyerekek, de nem volt számukra kérdés, hogy nagycsaládban szeretnének élni.

„Szokták kérdezni, hogyan tudjuk az összes gyerekünket meghallgatni, hogyan tudunk rájuk odafigyelni. Nem tudom, de csináljuk, mert egyszerűen ez adatott feladatként. Huszonnégy óra azért elég szokott lenni” – mondja Eszter.

Ezen muszáj vele együtt nevetni.

Nem csak a gyermekeknek, a háztartásnak és a szolgálatnak kell beleférnie a napba: Eszter már több nagy ívű adománygyűjtő akciót szervezett és bonyolított le az elmúlt években. „Az első nagy gyűjtésünk 2004 telén volt, Petrozsényba vittünk egy csomó adományt. Mivel nem volt semmiféle engedélyünk, nem akartak átengedni bennünket a határon. Nem is tudom, mi volt a szürreálisabb: leállni veszekedni a román határőrrel, vagy az éjszakai utazás a szerpentineken, szakadó hóesésben. Érdekes módon egyikünkben sem volt félelem, egyszerűen tudtuk, hogy nincs visszaút, ezt most meg kell csinálni” – idézi fel a lelkésznő. Négy évvel ezelőtt olyan kárpátaljai elfelejtett gyermekeknek szervezett gyűjtéssorozatot a Facebookon, akiket szüleik a világra jöttük után a kórházban hagytak, legutóbb pedig a hazánkba menekített ötszázhetven afgán állampolgár sorsa indította cselekvésre.

Kép

Kép: Darvas-Tanács Erik

Tettre indító képsorok

„Már a tálib hatalomátvételről szóló első híradásokkor éreztem, hogy dolgom lesz még ezzel a történettel. Aztán láttam egy riportot a balassagyarmati befogadóállomáson tartózkodó menekültekről, és jött az érzés, hogy valamit csinálni kell” – meséli a kezdetekről Eszter. Gyűjtést hirdetett, amelyhez több mint kétszázan csatlakoztak, köztük sok, évek óta hazánkban élő muszlim ember is. A kezdeményezésből felemelő, lelkesítő összefogás bontakozott ki. Aztán persze sorra jöttek az akadályok. Nem várt okok miatt az átadást egy héttel előre kellett hozni, sofőrt kellett találni az egyik kisbuszra, aztán kiderült, hogy végül mégsem kapják meg a belépési engedélyt a befogadóállomás területére. Esztert azonban nem lehetett eltántorítani.

„Semmire sem tudtam gondolni, csak arra, hogy menni kell előre addig, amíg át nem adom nekik például a kabátot és a cipőt, s nem látom, hogy van a gyerek lábára való, és mosolyogva megy el, a hóna alatt valamilyen kedves játékkal.”

Semmi sincs véletlenül

Utólag mindig kiderül, mi volt az értelme a nehézségeknek: az előrehozott átadásnak hála még a hideg bejövetele előtt sikerült mindenkinek meleg ruhát adni. Egy helyi civil szervezet segítségével találtak olyan belvárosi üzlethelyiséget, ahol elhelyezhették az adományokat, és ahová kijöttek a befogadóállomás lakói is. „Nem mondom, elég szokatlan látvány voltunk, ahogy az alkalmi sofőrünkkel, egy mélyen hívő zenész cigányemberrel pakoltuk a zsákokat, és elkezdtek szállingózni az asszonyok, a gyerekek. Megrendítő volt velük találkozni, és a tekintetükben látni az átéltek nyomát. Mi itthon el sem tudjuk képzelni, milyen az, amikor szinte egyik pillanatról a másikra, tíz-tizenkét óra alatt el kell dönteni, hogy megyünk vagy maradunk – mondja Eszter.

Esély egy jobb életre?

Az átadáskor volt ideje többekkel is beszélgetni, meghallgatni, ki miért jött el, mit hagyott maga mögött. A legszívszorítóbb annak a kisfiúnak az esete volt, aki épp az egyik ismerős családnál vendégeskedett, akiknek már nem volt idejük őt hazavinni, annyira hirtelen történt minden. „A szülei szerint jó, hogy így történt, mert így esélye van egy jobb életre – de ezt a szétszakítottságot nehéz volt látni és feldolgozni.”

„Isten áldjon benneteket”

A gyűjtést azóta felfüggesztették, de nincs nap, hogy ne jutna Eszter eszébe egy-egy pillanat az átélt találkozásokról. „Fantasztikus volt, hogy minden család megölelt minket távozóban. Helyesek voltak az asszonyok, amikor megörültek egy-egy csillogó dísznek, kis kedvességnek, és nagyon meghatódtak azon, hogy fejkendőket is gyűjtöttünk nekik. A gyerekek a játékoknak örültek – ez kicsit enyhítette a bizonytalanságot, amit el kell viselniük.

Nagy hatást tett rám a fegyelmezettségük is: mindenki csak annyit vett el, amennyire feltétlenül szüksége volt. Jólesett, amikor a csoport férfi tagjai mondták, hogy »Isten áldjon meg benneteket«.

Azt éreztem, nemcsak nekünk új, amit ők hoznak, hanem nekik is az minden, amivel itt találkoznak. Mindannyiunknak szem- és léleknyitogató volt ez a találkozás és beszélgetés.”

Kép

Kép: Darvas-Tanács Erik

Esztert gyakran kérdezik, miért vág bele újra és újra ilyen projektekbe, nem elég-e neki a család és a gyülekezet adta számos feladat. Erre azt mondja: úgy érzi, egyszerűen nem tehet másképp, mert szerinte nincs fontosabb, mint meghallani a lelkiismeret hangját. Az adománygyűjtésekben ráadásul a család apraja-nagyja részt vesz. A gyerekek bevonják az iskolatársaikat is, és sokszor felnőtteket meghazudtoló lelkesedéssel és lendülettel veszik ki a részüket a szervezésből. Nemcsak a távoli országokból érkezőkön, hanem a közelükben élő nehéz sorsú embereken is segítenek: volt már, hogy a saját cipőjüket adták oda egy cigány gyereknek, hogy tudjon miben iskolába menni.

El kell indulni egymás felé

„Tizenhárom éves voltam, amikor elhívást kaptam a lelkészi szolgálatra. Bennem ez a hivatás kezdettől fogva összekapcsolódott a szociális érzékenységgel, hiszen az irgalmasság, az odafordulás a másik ember felé nem valamiféle jog, hanem ezt kegyelem átélni. Tizennégy-tizenöt évesen például bejelentettem a szüleimnek, hogy három hétre Dunaalmásra megyek segíteni az ottani ápoló-gondozó otthonba. Kamaszként voltak vad ötleteim: először misszionárius szerettem volna lenni valamelyik harmadik világbeli országban, aztán volt, amikor a Szeretet Misszionáriusaihoz akartam csatlakozni, majd sérült gyerekekkel foglalkozni. Nem tudom, miért van így, de legjobban az érzéketlenség keserít el – amikor az emberek nem mernek, nem akarnak kimozdulni a buborékjukból, és szembesülni az őket körülvevő valósággal. Ha valaki látja nap mint nap a világban élő emberek sorsát, egyszerűen muszáj kritikusnak lennie azokkal a passzív, közönyös, elutasító, sokszor az emberek méltóságát semmibe vevő hangokkal szemben, amelyek hangosabbak akarnak lenni, mint a puszta jó szándék, a segíteni akarás vagy a jézusi szeretet hangja. Ezért nekünk is egyre hangosabbnak kell lennünk, mert lehetetlen, hogy ne vegyük észre azt, aki krízishelyzetben van. Nekem szívfájdalmam, hogy Magyarország félelembe és az ebből is fakadó gyűlöletbe zárkózik, pedig nem félni kell mintegy begubózva, elzárva magunkat, hanem akár magunkat is legyőzve igenis elindulni egymás felé, a saját lelki jólétünk miatt is.”

Amikor nyitottan, bizalommal fordulunk mások felé, azt éljük meg, hogy egyenlők vagyunk a másik emberrel. Ebből mindig valami jó, egy egészen új életminőség születik – Eszter ezt is rendszeresen megtapasztalja. A legutóbbi gyűjtés során számos muszlim édesanyát és csoportot ismert meg, akikkel nagy egyetértésben, lelkesen tudtak együttműködni, tisztelve és elfogadva a másik identitását. „Balassagyarmaton beszélgettem egy édesapával, aki Afganisztánban tizenöt éven át dolgozott a magyar honvédségnek.

Ő nemcsak egy élet munkáját, hanem a rokonait is hátrahagyta, hogy elmenekülhessen a kilenc gyermekével. Azóta nem tudnak egymásról semmit. Biztonsági okokból nem tarthatják a kapcsolatot, félti az otthon maradottakat a megtorlástól.

Pár órájuk volt csak eldönteni, jönnek-e vagy maradnak, ráadásul az összekészített csomagjuk is elveszett a reptéri fejvesztett tülekedésben, de a lényeg, hogy ép bőrrel megúszták. Nagyon közel éreztem őket magamhoz, nem csak a sokgyermekesség miatt. Több köt össze bennünket, mint amennyi elválaszt. Tele vannak értékekkel, amelyekkel mi csak többek lehetünk, sőt kölcsönösen gazdagíthatjuk egymást. Fontos, hogy ezt észrevegyük.”