A történet

Davisnek (Jake Gyllenhaal), a „Demolition” című film főszereplőjének mindene megvan az életben, amit csak kívánhat: modern ház, szép és gazdag feleség, kényelmes állás magas fizetéssel, és még az apósa is nagyra tartja. A sokak által hajszolt és vágyott amerikai álmot éli, de közben mintha ő maga is félig-meddig álmodna.

Egy buborékban él, néz, de nem lát, a napok csak telnek, míg egyszer csak kipukkan a buborék, amikor egy autóbalesetben elveszíti a feleségét, Juliát.

Onnantól kezdve mindenre rácsodálkozik, és teljesen üresnek, bénultnak, érzelemmentesnek érzi magát. A környezete furcsán kezd rátekinteni, mivel nem hozza a gyászolókról alkotott tipikus sztereotípiát, nem úgy viselkedik, ahogy szerintük „kellene”. Nem zuhan magába, hanem a temetés utáni napon máris munkába áll. Szokatlan érdeklődést mutat apró, jelentéktelen dolgok iránt, különös tekintettel az egyes tárgyak felépítésére. Mindent szétszed, megvizsgál, és ahelyett, hogy végre kiborulna, mint a legtöbb „normális” ember az ő helyében, inkább panaszleveleket ír egy cégnek, mert az ételautomata nem adta ki a zacskó cukrot, amit vásárolt.

Ezek a panaszlevelek aztán öngyógyító vallomásokká terebélyesednek, amelyekben híven beszámol jelenlegi élethelyzetéről.

Az ügyfélszolgálatos Karent (Naomi Watts) megérintik a férfi levélben írott szavai, s maga sem tudja, miért, de felveszi Davisszel a kapcsolatot.

Karen maga is kissé elveszett lélek, van egy partnere, aki nagyon szereti, de ő képtelen viszonozni ezt, kamasz fiával pedig lelkileg fényévekre távolodtak egymástól. Davisszel kötött furcsa barátsága mindkettejük számára gyógyító erővel bír, mert friss szemmel tekintenek a másik problémáira, ítélkezés és bírálat nélkül. Mindeközben pedig az életük részletei szép lassan a helyükre kerülnek.

Légüres térben

A film megmutatja azt, hogy néha azok az emberek a legmagányosabbak, akikről nem is gondolnánk, és hogy hiába vannak társas kapcsolataink, mégsem tudunk az adott problémával kihez fordulni. Jelen esetben máshogy gyászol Davis és máshogy az apósa, aki a lányát veszítette el.

Davis sokáig tagadásban van, eltávolítva magától minden érzelmet, így a fájdalmat és a szeretet érzését is. Kételkedni kezd feleségével való kapcsolatában, úgy érzi, talán nem is szerette őt, hiszen most nem érez semmit.

Szép lassan az egész életét és minden lépését megkérdőjelezi, miközben fogalma sincs, merre menjen tovább. Idővel persze elkezdenek csordogálni az emlékek, és támadnak az érzelmek is, de Davis sokáig makacsul ellenáll nekik. A környezete pedig csak látszólag empatikus, de tudattalanul azt várják, hogy viselkedjen normálisabban.

Kép

Részlet a „Darabokban” c. filmből

A szakemberek szerint a veszteség megélése során a gyászoló számos „nem normális” érzést élhet át, illetve olyan „furcsa” viselkedésbeli megnyilvánulásai lehetnek, amelyek ebben az élethelyzetben mégiscsak teljesen „normálisak” és természetesek. Ezek közé tartozhat a csökkent koncentrációs képesség, az önvád, az alvási és evési zavarok, a különböző testi tünetek, az érzelmek kontrollálhatatlan és intenzív hullámzása, valamint az üresség érzése is. Ez utóbbi egy bénult, sokkos állapot, ami legtöbb embernél néhány óra alatt elmúlik, de filmünk főszereplője megragad ebben az ijesztő, hideg, légüres térben, amiből egyszerűen nem találja a kiutat.

Tévhitek a gyászról

A szakemberhez fordulás lehetőségét néhányszor említik a filmben, de a nézőnek olyan érzése van, mintha az is valami szégyellnivaló dolog lenne, hogy valakinek külső segítségre van szüksége. Gyakorta előfordul, hogy a segítő szándékú családtagok és barátok nem tudnak megfelelően segíteni, ezért inkább azon igyekeznek, hogy gyorsan bekössék a látható sebeket, ám ezzel megakadályozzák az érzelmekkel való őszinte szembenézést.

John W. James és Russel Friedman, akiknek a „Gyógyulás a gyászból” című könyve gyakorlati kapaszkodót nyújthat a feldolgozatlan veszteségekkel küszködő embereknek, leírják a gyásszal kapcsolatos téves elképzeléseket, amelyeket kora gyerekkorunktól kezdve sajátítottunk el.

Ezek közül az egyik hiedelem az, hogy a gyászolót jobb, ha „tapintatosan” egyedül/békén hagyjuk, amíg feldolgozza az érzéseit, és összeszedi magát. Egy másik tévhit szerint pedig hasznos, ha eltereljük a gyászoló figyelmét a problémájáról. Segítünk neki abban, hogy elfoglalja magát valamivel, témát váltunk, amikor az érzelmeiről mesél. Esetleg az érzelmi elszigeteltséget növelő „Ne szomorkodj! Az élet megy tovább!” típusú tanáccsal is ellátjuk. Pedig a gyászolónak gyakran csak arra lenne szüksége, hogy mellette legyünk, és az érzelmeit, illetve a gondolatait megoszthassa velünk, mi pedig meghallgassuk. Ebben sokat segíthetnek az olyan támogató, önsegítő csoportok is, ahol a tagok valamilyen veszteségélményt dolgoznak fel, így a résztvevők együtt tudnak végigmenni a gyógyulás útján.

„Halottról vagy jót, vagy semmit”

Mindnyájan ismerjük a fenti bölcsességet, ami sajnos nem segít a gyász folyamatában. Filmünk főszereplője felesége halála után szinte képtelen emlékezni, csupán általánosságokat tud felidézni, ami miatt azt gondolja, hogy nem is érzett semmit a nejével kapcsolatban.

A gyógyulás szempontjából fontos lenne, hogy a kapcsolatunkat a maga teljességében lássuk, megengedve magunknak, hogy a másikkal kapcsolatos pozitív és negatív emlékképekre egyaránt emlékezzünk.

A gyász során nemcsak a másik személyétől kell elbúcsúzni, hanem mindazoktól az álmoktól is, amiket együtt szőttünk, vagy a konfliktusos kapcsolatok esetében azoktól a reményektől, amiket a kapcsolat helyreállásáról dédelgettünk. Így a gyógyulás szempontjából rendkívül fontos, hogy a „meg nem valósult érzelmi mondanivalókat” kimondjuk. Filmünk főszereplője a levél útját választja, „Tisztelt Ügyfélszolgálat” kezdetű panaszlevelei valójában próbálkozások, hogy megfogalmazza érzéseit.

Bármennyire is próbálnánk tehát kategorizálni, értelmes keretek közé szorítani a gyászt, ez nem lehetséges, hiszen minden ember különböző, így minden gyászfolyamat egyedi és megismételhetetlen.

Fontos, hogy ne akarjunk hamar túl lenni ezen az érzelmi hajcihőn, hanem hagyjunk időt magunknak a történések megemésztéséhez, mindeközben pedig engedjük meg önmagunknak érzelmeink szabad kifejezését.

Ha nehézségeink adódnak, mindenképpen érdemes szakember segítségét igénybe venni, aki támogató jelenlétével segíti az elakadások feloldását, így egy napon újra őszintén tudunk majd mosolyogni, és még boldogok is lehetünk.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A perbáli iskola honlapján olvashatjuk, hogy az intézmény örökös boldog iskola, mosolygós iskola, örökös ökoiskola és akkreditált kiváló tehetségpont. Mit jelentenek ezek a címek?

Elsősorban azt a szemléletet tükrözik, amellyel a munkánkat végezzük. Fontosnak tartom, hogy mi, pedagógusok kiemelt figyelmet nyújtsunk a gyerekek felé, személyre szólóan támogassuk a fejlődésüket és sikerélményhez juttassuk őket. A címek megszerzése előtt is így dolgoztunk, a módszertani akkreditációk egy tudatosabb keretet adnak a munkánknak. A boldogságórák szemléletében is a pozitív pedagógia, a pozitív pszichológia alkalmazása a legfontosabb. Odafigyelünk a környezettudatos nevelésre és a tehetséggondozásra is, a kiváló akkreditált tehetségpont minősítést egy külső bíráló bizottság ítélte oda az eredményeink alapján. A gyermekük számára iskolát választó szülőknek fontos információ, hogy az adott intézmény milyen szemléletet képvisel, ezekkel a címekkel erősítjük a pozíciónkat.

Miért választotta a pedagógusi pályát?

Talán az egyéniségemből fakadt. Nagy családban nőttem fel és már gyerekkoromban szerettem iskolásdit játszani az unokatestvéreimmel. Zeneórát tartottam, naplót írtam, a kistestvéremmel is sokat foglalkoztam. Emellett jól éreztem magam az iskolában gyerekként, sikeres voltam a tanulásban, szerettem és tiszteltem a tanáraimat. A családom is támogatta a pályaválasztásomat.

Hogyan alakult a pályafutása?

1990-ben szereztem az első, magyar–ének-zene szakos tanár diplomámat.  A perbáli iskolában kezdtem a pályámat, ahol sok segítséget kaptam az akkori igazgatótól és a kollégáktól. A német nyelvtanári szakot esti tagozaton végeztem el, a rendszerváltás után kezdtünk német nyelvet tanítani az iskolában. Örömmel töltött el, amikor a tanítványaim nyelvvizsgát tettek, versenyeket nyertek. 1997-től 12 éven át a zsámbéki zeneiskolában töltöttem be igazgatói pozíciót, közben párhuzamosan óraadóként tanítottam Perbálon is. Büszke vagyok rá, hogy a vezetésem alatt a zeneiskolában emelkedett a növendéklétszám, a klasszikus hangszerek mellett népi hangszerek és néptánc oktatása is folyt, az intézmény művészeti iskolaként kiváló minősítést kapott. A koncertek, zenetáborok, a kollégákkal töltött évek felejthetetlen élményt jelentettek.

A munkám elismeréseként a zsámbéki önkormányzattól Zsámbékért Pedagógiai Díjat kaptam.

Időközben közoktatásvezetői szakvizsgát tettem, ének-zene, népzene szakos diplomát, majd középiskolai német nyelvtanár és bölcsész diplomát szereztem. 2009-ben kértek fel az egykori perbáli kollégáim, hogy jelentkezzek az iskola igazgatói pályázatára. 12 éve vagyok a Kis-forrás Német Nemzetiségi Általános Iskola intézményvezetője, pozitív megerősítés számomra, hogy sok régi tanítványom gyermeke jár hozzánk.

Milyen volt igazgatóként visszatérni az egykori pályakezdő munkahelyére?

Az egykori kollégák nyitottan fogadtak, kezdettől fogva támogatták a vezetői munkámat. Az idő múlásával a tanári kar változott – nyugdíjazás, szülés, költözés miatt –, és az új kollégákkal is jó kapcsolatot alakítottam ki. Voltak nehezebb időszakok az iskola életében, de a jó együttműködés komoly eredményeket hozott. Növekedett a tanulói létszám, szép eredményeket érünk el.

Milyen vezetői stílust képvisel?

Demokratikus, kooperatív és empatikus vezetőnek tartom magam. A döntéseimbe bevonom a kollégákat, számítok a véleményükre, ötleteikre. Természetesen megesik, hogy gyorsan és önállóan kell határoznom, ilyen esetekben is igyekszem átgondolt, felelősségteljes döntéseket hozni. A karrierem során előfordult, hogy egyszerre töltöttem be vezetői és egy másik iskolában pedagógusi pozíciót, ami megtanított arra, hogy mindig odafigyeljek a kollégák igényeire. Fontosnak tartom az őszinteséget és az egymás iránti tiszteletet.

Kép

Bors Andrea

Mit szeret a legjobban a jelenlegi munkakörében?

Azt, hogy lehetőséget ad az „alkotásra”, adhatok másoknak az ötleteimből, a tudásomból. Nagy örömöt jelent, amikor egy új ötlet – jöjjön az akár tőlem vagy a kollégáktól – megszületik, és elkezdjük megvalósítani. Ilyen volt például a boldogságórák, a tehetségprogram bevezetése. Emellett jó érzéssel tölt el, hogy támogathatom a kollégákat a szakmai fejlődésükben. Szeretek a háttérben maradni.

Úgy gondolom, ahogy a pedagógusnak is arra kell törekednie, hogy ne ő legyen a középpontban, hanem a gyerekek, nekem is az a feladatom, hogy a kollégákat támogassam.

A kiteljesedésük érdekében biztosítom a munkájukhoz szükséges feltételeket. Szeretem a vezetői munkámban, hogy rálátok az iskola egészére, a kapcsolatokra, az összefüggésekre, a gyerekekre és a pedagógusokra, így pozitív hatással tudok lenni a folyamatokra.

Milyen tapasztalatokat hozott Önöknél a járványidőszak alatt bevezetett digitális oktatás?

A digitális oktatás kezdetén senki nem tudta még, hogyan fog ez az egész működni. A kollégák arra törekedtek, hogy minden tantárgyból megfelelő segítséget nyújtsanak az otthontanuláshoz. A lányaim kisiskolások, így láttam a helyzetet szülői oldalról is. Összegeztük a tapasztalatokat a kollégákkal, átgondoltuk a feladatok mennyiségét és a digitális platformokat, segítettünk a szülőknek átlátni a rendszert. Idén tavasszal már gördülékenyebben ment a digitális oktatás a Google Classroom használata által, sok pozitív visszajelzést kaptunk. Végig figyeltünk azokra a gyerekekre, akik valamilyen okból nem kapcsolódtak be a tanulásba, igyekeztünk nekik segítséget nyújtani.

Iskolaigazgatóként bizonyára előfordul, hogy gyermekvédelmi ügyekkel is foglalkoznia kell. Milyen feladatai vannak ezen a téren?

A gyermekvédelmi ügyek megfelelő kezelése komoly felelősséggel jár. Gondoskodnom kell arról, hogy észrevegyük, ha egy gyerek vagy család segítségre szorul, megoldásokat kell találnunk, adott esetben jelzési kötelezettségünk van a megfelelő hivatalos szervek felé. Perbálon a gyermekjóléti és családsegítő feladatokat a Máltai Szeretetszolgálat látja el, kiváló szakemberekkel dolgoznak. A szolgálat bevonását a szülők felé segítségnyújtásként közvetítem, nagyon rossz megközelítésnek tartom, amikor ezzel ijesztgetik a családokat. Személyes tapasztalatom és a családok visszajelzései is azt támasztják alá, hogy nálunk jól működik a jelzőrendszer és a gyermekvédelem, a szülők az együttműködést segítségként élik meg.

Sokféle esettel találkozunk, előfordul, hogy a szülő nem is tud a gyermekével kapcsolatos problémáról, vagy tud róla, de nem találja a megoldást. A szolgálat tájékoztatást ad az érintett családoknak az igénybe vehető szolgáltatásokról: például pszichológiai, nevelési tanácsadás, válsághelyzet kezelése, családi konfliktusok rendezése. Ha esetkonferenciát hívunk össze, azon az iskolai jelzőrendszer tagjain kívül a szülők és a gyermekjóléti szolgálat képviselői is részt vesznek.  Ezek a megbeszélések lelkileg megterhelők lehetnek a résztvevők számára.

Át tudom érezni a szülők helyzetét, hiszen én is anya vagyok.

A szakértők közreműködésével nagyrészt sikerül megoldást találni és pozitívan zárni ezeket az ügyeket.

Ön hogyan dolgozza fel munkája során a lelkileg megterhelő nehézségeket?

Érzékeny vagyok, sokat gondolkodom egy-egy problémán. Ezeket a problémákat feladatként élem meg, és keresem a lehetőségeket, megoldásokat. Az évek során sok tapasztalatot gyűjtöttem, ez segít abban, hogy gyorsabban rátaláljak a megoldásokra. Persze edződtem is, és meg kellett húznom a határokat, de azért még előfordul, hogy éjszakákon át töprengek azon, hogyan lehetne vagy lehetett volna jobban megoldani egy-egy feladatot.

Az Ön számára mi jelent igazi kikapcsolódást?

A családommal együtt töltött idő. Amikor együtt vagyunk, például elmegyünk valahová kirándulni, teljesen rájuk koncentrálok. Tanév közben nagyon aktív vagyok, sajnos sokszor hazaviszem a munkát és éjszaka, hétvégén is dolgozom. Ezen a területen szeretnék fejlődni, jobban figyelni a munka és a magánélet egyensúlyára, többet pihenni, töltődni.

Milyen tervekkel készül a 2021/2022-es tanévre?

Iskolánk életében hatalmas minőségi változást hoz majd az új iskolaépület átadása, jelentősen javulnak a tárgyi feltételek, lesznek új szaktantermeink is. Bízom benne, hogy az új tanévben már megvalósíthatunk nagyobb közösségi programokat, mert ezek nagyon hiányoztak a gyerekeknek. A szülőkkel való kommunikációt szeretném erősíteni. Idén bevezetjük a Komplex Alapprogramot, egy élményszerű tanítást támogató innovatív módszertant és az Erősségközpontú Oktatási Programot. Ezek széleskörű szakmai innovációt jelentenek és a személyiségfejlesztő, közösségformáló munkánkat segítik, mert kiemelten fontosnak tartjuk, hogy a gyerekek jól érezzék magukat az iskolánkban. Hiszen összetartozunk, egy iskolaközösség tagjai vagyunk mindannyian: gyerekek, pedagógusok, szülők.

Várandósnak lenni, majd gyermeket a világra hozni, illetve bensőnkben is anyává válni egymásból fakadó, sokszor mégis külön utakon megvalósuló folyamatok. Az anyaság nők milliói számára a biológián túl is értelmezhető, sőt, szülés nélkül is megélhető létforma. Az önmagunkon túlmutató élet, az összetartozás, teljesítés helyett az odaadás iránti vágy női arca ez.

Szülőségem igazi távlatait elsőgyermekes anyukaként, bevallom, nem tudom folyamatosan szem előtt tartani: megesik, hogy a növekedni vágyó lelket maguk alá ­gyűrik a pelenkás hétköznapok. Az ilyen helyzetekben hűséges fegyverhordozóm a humor. Egy alkalommal egy Facebook-posztban a kezdő anyukák szétszórtságán viccelődtem, azt írtam, most már „hivatalosan is” anyává váltam, hiszen az előzőleg megmájkrémezett zsömlére lekvárt kentem, és el is fogyasztottam azon melegében, mondván, ilyen alvásdeficittel kinek is volna ereje tisztességes kinézetű és ízvilágában is harmonikus szendvics megalkotására. A posztot egy komolytalannak szánt kérdéssel zártam: És te mikor váltál anyává?

Az egyébként csak közepesen szellemes bejegyzésre pillanatok alatt több tucat komment érkezett a szintén gyakorló anyuka ismerőseimtől. Az a sejtésem támadt, hogy valahol legbelül már ugrásra készen állhattak a válaszok, mintha csak a kérdés elhangzására, mint valami startpisztoly eldördülésére vártak volna.

„Amikor magamhoz öleltem, és tudtam, hogy bízik bennem.”
„Szüléskor: anyuka, szedje össze magát, a gyermeke múlik rajta.”
„Mikor először sikerült megnyugtatnom.”
„Amikor azt mondta: Anya.”
„Amikor hathetes várandósan, az első ultrahangon először meghallottam a szívhangját.”
„Amikor először kellett a kórházban kitölteni egy papírt, és az anyja nevéhez a saját nevemet írtam.”
„Amikor a mellkasomra tették… és telibepisilt.”
„Amikor a császár utáni nap felkeltem, bármennyire is nehéz volt, mert sírt a lányom.”
„Két csík volt a terhességi teszten… Sosem felejtem el. Az volt? Vagy mégsem az?”

Egymástól különböző, mégis szinte mozaikdarabkákként egymáshoz illeszthető tapasztalatok érkeztek. Csodálattal töltött el, hogy létezik egy végtelenül intim, mégis nemzedékek óta minden nőben közös történet. Hogy gyökeresen eltérő személyiséggel, habitussal, háttérrel bíró asszonyok ugyanarról a bizonyosságról beszéltek, ami bennem is kialakult – ha végül nem is a lekváros-májkrémes zsömlébe harapáskor. Megrendített, hogy az anyává válás a legtöbb válaszoló számára jól beazonosítható fordulópont a maga „belső idejében”. Hogy minden édesanya katarzist él meg akkor is, ha lavinaként sodorja el őt az élmény, és akkor is, ha víztükör fodrozódásához hasonló csendben zajlik az egész.

„Amikor megértettem, hogy Ő rám bízta.”
„Amikor Andrist egyszer nem hozták ki szopizni a kórházban (akkor még nem lehettünk egy szobában), és én elmentem őt meglátogatni a »kék fény« alatt. Az ajtóban ezt mondtam: én vagyok a H. Andris ANYUKÁJA…”
„Szülés után két-három hónappal csak úgy elsírtam magam, hogy mennyire szeretem.”
„Talán a köldökzsinór még összekötött minket, mikor ismeretlen és gyönyörű hangon valahol Valaki megszólalt felettem, addig sohasem tapasztalt, mindent betöltő sugárzó szeretettel, szelíden, de határozottan: »Most már nem a tiéd.« Így lett belőlem anya. Akinek a fejére koppintottak, hogy a gyermek vendég a háznál, hogy a jó Isten minket is mind szabadságra szeret, és az anyaság nem egyenlő a birtoklással. Azóta is hálás vagyok. Ki tudja mi lett volna, ha akkor, ott nem szól?”

Az anyává válás az a bizonyos hamisít(hat)atlan ujjongás akkor is, ha a felelősségérzet, a megnövekedett vagy helyreállt önbizalom, az önátadás félelmetessége vagy a hála az uralkodó érzelem a „csomagban”. Akkor is, ha szinkronban hullanak a könnyeink a gyermekünkével, akkor is, ha mi picit később sírtunk fel, mint ő. Akkor is, ha csupán egy pillanat műve, és akkor is, ha egy élet is kevés hozzá. Akkor is, ha rácsodálkoztunk már a bennünk megszülető édesanyára, és ha csak tétován fogalmazgatjuk, pontosan milyen élményt is keresünk a lelkünk mélyén, akkor is.

„Amikor először maradtam a kórházban egyedül a lányom­mal, és akármit csináltam, sírt... ott döbbentem rá, hogy az összes felelősség az enyém.”
„Én akkor éreztem, hogy anya vagyok, amikor rájöttem, hogy mennyi mindenről »kell« lemondanom, ami én vagyok, vagyis voltam, hogy egy új én születhessen.”
„Egyelőre »csak« van gyerekem, de nem érzem magam anyukának. Talán akkor, amikor iskolába jár, és szülőire kell mennem…”
„Folyamatosan nem érzem magam anyának, de vannak azért pillanatok, amikor megtalálom a földillatú, tömjénes, szeretetkómás ősanyát magamban. Például amikor oltás után semmit nem tud, csak duzzogva cumizni a kezemben, vagy sírni, és ott vagyok neki. Vagy amikor elmegyek vezetni, és valamelyik nagyszülőjével marad itthon, és vágtat felém, majd teljes testtel hozzám bújik, mikor megérkezem.”
„Évtizedeken át tartanak ezek a mérföldkövek. Amikor nyílt törés lesz a gördeszkázásból. Amikor egy IDEGEN lány főz rá. Amikor igazgatóit kap dohányzásért...”
„Néhány hetes lehetett, aludt a bölcsőben, én ültem mellette és néztem, közben potyogtak a könnyeim, és azt éreztem, hogy én annyira, de annyira hálás vagyok, hogy van.”

Ki tudja, talán égető szükséglet, hogy az édesanyák világgá kiálthassák azt, amit lelküknek mások számára elérhetetlen zugában tapasztaltak meg. Csak jöttek és jöttek a hozzászólások, a privát üzenetek. Hömpölygött az igaz öröm a mesterséges felületen, sorban érkeztek a csak a bensőnkben pittyenő, ám ott annál nagyobbat szóló értesítések az anyai szeretet(tség) ünnepi és hétköznapi pillanatairól. Az újjászületés visszatarthatatlan vallomásai.

És te mikor váltál anyává? 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Mindig nehéz hobbit választ

„Anya toxoplazmózist kapott, amikor a pocakjában voltam” – meséli Bence. „A fertőzés ráment a retinámra, részben az agysejteket is károsította, ezért nem lehet javítani a látásomat szemüveggel, lencsével vagy más optikai eszközzel. Nem a fókuszpont van elcsúszva, hanem a feldolgozóegység, amely továbbítja az információt az agyhoz. Olyan szempontból érvágás, hogy jogosítványom egyelőre nem lehet, de ha az lehetne, akkor más dolgok hiányoznának az életemből. Ha a kormány mögé ülhettem volna, gimi után valószínűleg kamionozásba fogok. Kamiont eddig egyszer vezethettem, igaz, nem az MO-s autópályán, hanem zárt térben, de azért nagy élmény volt negyven tonnát megmozgatni a szimulátor helyett.”

Bencéék családjában korábban nem fordult elő látásvesztés, de ez sem okozott számukra megoldhatatlan problémát. Édesanyja együtt tanult vele, mert úgy gyorsabban haladt. Az egyetemen ő olvasta fel az államvizsga-tételeket, édesapja pedig vaktérképet rajzolt a zárthelyi dolgozathoz. Mindenben támogatták, és arra ösztönözték, hogy próbálja ki, amit szeretne.

„Az a vicc, hogy mindig olyan hobbiba szeretek bele, ami már önmagában nehéz és látás kell hozzá. Ilyen volt gyerekkoromban az íjászat, később pedig a csillagászat. Érettségi után csillagásztávcsövet is kaptam, utána pedig jött a fotózás. Mindig beletalálok ezekbe” – nevet az emlékeket felidézve.

„Persze nem direkt csinálom, hanem nyolcvan százalékban azért, mert szeretem, húsz százalékban viszont azért, hogy megmutassam, mi mindenre képes egy látássérült.”

„Nyilván ez egyén és betegség függvénye is” – véli a látássérült fotós.

„A tandemugrás nagyon megmaradt bennem, még egy hét múlva is ugyanolyan drukk és adrenalin munkálkodott, mint az ugrás napján. Felejthetetlen élmény, amikor kiugrasz háromezer méterről, és azt érzed, hogy a levegőben semmi vagy, mégis bármit meg tudsz csinálni. Legutóbb gokartoztam. Bármibe belefogok, legfeljebb azt mondják, hogy így nem vállalják. A legtöbb helyen van arra megoldás, hogy – ha módosításokkal is – valahogy ki tudjam próbálni az adott dolgot.”

A megszokás és a személyiség segít

Bertyák Bence először az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem földrajz szakán vette elő a fényképezőgépet. Eleinte édesapja gépét vitte magával, később pedig vett egy saját eszközt és azt fejlesztgette. A természetfotózásról hamar átpártolt a portréra és az emberábrázolásra, mert az apró élőlényeket nehezebb észlelnie. Jelenleg Pesten dolgozik egy irodában, és a hobbijával hétvégente vagy munka után foglalkozik. „A fotózás kiegészítő tevékenység, de az lenne a cél, hogy egyszer meg tudjak belőle élni. Egyelőre így is jó, mert az egyik tevékenységem kreatív, a másik pedig egyhangú, de legalább nem fásulok bele teljesen” – értékel a nógrádi fiatalember.

Kép

Bertyák Bence

Hogy mit jelent Bence számára a mindennapokban a 99 százalékos látásvesztés, arról így mesél.

„A szemed színét nem tudom megmondani, de ha mutatsz az ujjaiddal egy számot, azt látom.”

„Az ujjaid között a redőket, ráncokat viszont nem tudnám megszámolni. Ha holnap szembejönnél velem, tuti, hogy nem ismernélek föl, csak ha rám köszönnél. Utána már összepárosítom a képet a hanggal. Amikor másodszor találkoztam a mostani barátnőmmel, mellette is simán elmentem” – mulat a helyzet adta komikumon. „Papíron 99 százalékos a látássérülésem. Az orvosok sem értik, hogy ha hiányoznak olyan szervek és érzékelők, amelyek a látást segítik, akkor hogyan csinálom mégis mindezt. Az az egy százalék annyit tesz, hogy egy-másfél méteren belül biztosabban látok. A színek megvannak messzebbről is, de a részletek elvesznek a távolság növekedésével. A 9-10-es betűméret sem a barátom. Ami nagyon apró, azt fel kell nagyítanom, hiába van közel. Sokat számít, ha a hiányosság olyan agyi tevékenységgel egészül ki, amely tudja pótolni a látást. Nekem ilyen a megszokás. Ha egy helyen sokszor jártam, akkor megszokásból megyek; nem a látásomra hagyatkozom, hanem tudom, hogy melyik útszakasz vagy kanyar következik, melyik házat kell keresni. A kettő összedolgozik” – magyarázza a fiatal fotós.

Bence élete az után fonódott össze a fényképezőgéppel, hogy elment egy fotóstáborba. Ott egyrészt olyan baráti társaságra tett szert, akikkel főként a fotózás köti őt össze, mégis mintha a testvérei lennének. Másrészt a mentorfotósok közül közelebbi kapcsolatba került Déber Gáborral, aki kihívásnak tartotta, hogy egyénileg is foglalkozzon a tehetséges látássérülttel. OKJ-s tanfolyamon is részt vett, amelyet kiváló eredménnyel zárt. Közben indult a Big Shot fotós tehetségkutató versenyen is, ahol több ezer jelentkezőből eljutott a legjobb százig. Bence a kulisszatitkaiba is beavatott.

„Egy jó portré az a fotókategória, amelynél az érzelmeket kell megörökíteni. A portréfotózás nálam úgy telik, hogy a modell előre tudja, nem fél vagy egy órát vesz igénybe, hanem inkább két órát. Nem szokott gond lenni, ha egy kicsit közelebb megyek, hogy egy hajtincset odébb söpörjek az arcából, vagy megnézem, belóg-e valami.

Sokszor csak beszélgetünk és adódik egy jó pillanat, amit megörökítek. Ezek gördülékenyebb, lazább alkalmak, nem kőbe vésett tablófotózások.

Kültéren jobban szeretek dolgozni, mert természetesebbek a képek és oldottabb a hangulat. Sokat számít a fotós személyisége is, hogy ne egy citromba harapott valaki legyél, aki nem tudja megnevettetni a másikat.

Nem a külső a fontos

A munkámhoz ugyanolyan standard eszközöket használok, mint bárki más. Igazából nincs speciális felszerelés; nem tudom, rajtam kívül van-e még valaki itthon, aki ezt ebben a formában hivatásszerűen űzi. Az a titok, hogy a gyakori használattal megtanulom, mi fog változni, ha valamit eltekerek. A portréfotózásnál könnyebb újragenerálni azt a kompozíciót, amelyik a legtökéletesebb. Egy esküvő picit más, azt egy fotós barátommal másodfotós beosztásban szoktam megoldani. A kreatív vagy páros fotózást elviszem én, a szertartásokat pedig ketten fotózzuk. Ez mindenkinek jó, mert a párnak több képe lesz, nekem meg ott van a biztonsági játék, hogy biztosan megörökítjük a gyűrűhúzást és a csókot. Régen előfordult, hogy szűken fotóztam, túl nagy részét tette ki a portréalany a képnek, lemaradt az ujja vagy a fejtető, és ezzel csak otthon szembesültem. Ezért inkább nagyobb képet kattintok, a kivágást pedig otthon megoldom” – avat be Bence a praktikumokba.

Kép

Bertyák Bence

Hozzáteszi, hogy az utómunkálatokat is maga végzi számítógépen. Ott bele tud nagyítani a képbe, elmolyolhat vele. „Az a pluszpoén, hogy a többség azt hiszi, egy kattintásból áll az egész. Pedig a munka hetven százaléka otthon történik, amit ők nem látnak. Ilyen szempontból kicsit otthonülős feladat ez. Egyik csoporttársam pont azért választotta a fotózást, mert előtte műkörmözött, és a háta tropára ment. Mondtuk neki, hogy ezzel sem lesz jobb sajnos” – mosolyog az életvidám fiatalember.

Bence célja az, hogy minél előrébb jusson a fotózással, akár nemzetközi szinten is. Persze a napjait, amiknek a 24 órájához szívesen vásárolna kiegészítést, nem csupán munkával tölti, hanem barátnőjével és ismerőseivel. Számára egy kapcsolatban nem a külső a legfontosabb, mivel az változó, hanem az őszinteség, az elfogadás és az empátia.

Arról is beszélgettünk, mi változna, ha az egyszázalékos látását is elveszítené.

„Ha teljesen lekapcsolnák a villanyt, akkor sem ülnék otthon a sarokban és sírnék egész nap.”

„Nem tudom, lenne-e más hobbim, talán sportként a csörgőlabdát választanám, mert vakként sokkal korlátozottabbak a lehetőségek. Biztosan eltelne néhány hónap vagy év, amíg feldolgoznám a veszteséget.”

Azért még van egy – földrajzos múltjából származó – vágya, az utazás. Szeretne eljutni Izlandra és más északi területekre.

Bertyák Bence honlapja: www.benopictures.net

A szeptember 9-i premier után valószínűleg számos elemzés és méltatás fog megjelenni a filmről a magyar sajtóban. Megemlékeznek majd arról, hogy az Oscar-díjas Saul fia stábjában már dolgozott együtt Krasznahorkai Balázs rendező és Molnár Levente, aki ráadásul hazai pályán, Máramaros megyében formálhatta meg Grassai Bálint alakját. A filmes szakma már több fórumon is kifejezte elismerését: Molnár Levente a legjobb főszereplő díját hozta el a São Pauló-i Cinefantasy-ról, a Magyar Mozgókép Fesztiválon pedig a legjobb játékfilmnek választották a Hasadékot.

Már a film címe is beszédes: a hasadék, hasadás, hasítás azt jelöli, amikor a rendíthetetlennek látszó valóság véglegesen és visszafordíthatatlanul megszakad. Az ilyen jelenségeknek megvan a maguk mítosza – a földrajzi értelemben vett hasadékokat a néphagyományban általában az ördög szántja, ekézi oda, az óriási sziklatömbökbe.

Hasadni csak kemény, masszív dolgok tudnak, mint a templom kárpitja a Bibliában, vagy mint az ember szíve, ha elhagyják, ha nem szeretik, ha nem akarják azt sem, hogy megszülessen.

Krasznahorkai Balázs filmje csupa hasadás és helyreállítás. Már az első percekben az emberi élet legnagyobb hasadása, élet és halál képei peregnek előttünk. Egy budapesti nőgyógyász apa, akinek együtt dobban a szíve az ultrahang monitorán látott kisfiáéval. Egy telefonhívás, amely mindent összetör. Utazás a román–ukrán–magyar hármas határra, ahol elfogy a térerő, lerobban az autó, és ahol húsvéthétfőn temetik a férfi évek óta nem látott apját. Ahol szembesülnie kell azzal, hogy a tizenhét éves, vér szerinti fia számára ő halott, márpedig most nyelvet, utat kell találniuk egymás felé a máramarosi havasok övezte nyers, kegyetlen és őszinte világban, mert veszélybe került az életük.

Kép

Hasadék (2021)

Fontos és tanulságos az, ahogyan Krasznahorkai Balázs az apakérdéshez, az apai örökség témájához nyúl ebben a szikár, maszkulin és katartikus alkotásban. A 92 perc alatt nincs egy mondatnyi mellébeszélés sem. Mi is az apaság? Hányszor lehet egy gyereket elvetni? Mi van akkor, ha apa és fia között egyszerűen „nem működik a kémia”? Van-e apai ösztön? Milyen apa lesz az a fiú, akit nem akart a saját apja? Ki a jobb apa: a maffiavezér, aki bevesz a bandájába és kölcsönt ad az önpusztításodhoz, vagy a sosem látott, aki azt sem akarta, hogy a világra jöjj? Mi kell a kiengesztelődéshez, a megbocsátáshoz, a kapcsolat gyógyulásához? Van-e közös nyelv apák és fiúk között?

A hasadék a végzet helye vagy lehetőség?

A film mikro- és makrohasadékok gyűjteménye, amelynek egyik kulcsszereplője az erdő: viszonyaink, kapcsolataink sűrű, titokzatos erdeje, amely felfalja azt, aki nem igazodik el benne. Vajon lehet-e menedék a lelkünkben tátongó hasadék? Az alkotás példabeszéd a családi kötődés erejéről és ellentmondásosságáról, bűn és bűnhődés végzetszerűségéről, az újrakezdés és a megváltás lehetőségéről. Mindez olyan filmnyelven, hogy szinte érezzük a máramarosi fenyvesek levegőjét, beleszédülünk mélységekbe és magasságokba, és magunk is megváltozva sóhajtunk fel a film végén.

Az ő története sok évvel ezelőtt kezdődött, amikor egy autóbalesetben elveszítette férjét, és hét gyermekkel magára maradt. „Elmentem a baleset helyszínére, és kontrollálhatatlan érzelmi roham tört rám. Dühös voltam Johnra, amiért meghalt, és ordítottam Istennel, amiért hagyta, hogy ez megtörténjen – és minden kapcsolatot meg akartam szakítani ezzel az állítólagos »szerető« Istennel” – meséli.
Édesanyjához költözött, pedig soha nem volt köztük felhőtlen a viszony. Hogy gyermekeit eltarthassa és a saját lábára állhasson, szakképzett ápoló képesítést szerzett, és nekilátott munkát keresni. „Az iskolám, hogy segítsen a végzősöknek elhelyezkedni, hozzáférhetővé tette az önéletrajzunkat a város különböző egészségügyi intézményei számára, így kaptam egy állásajánlatot a Planned Parenthood Baltimore City Egészségügyi Központjától. Nagyon jó fizetést ajánlottak, és a Planned Parenthood neve jól ismert, ami azt jelentette, hogy az ottani munka szépen mutat majd a szakmai önéletrajzomban. A célom az volt, hogy felfelé lépkedjek a ranglétrán – hét éhes szájat etetni nem játék.”

Myra számára az egyetlen problémát az jelentette, hogy nem akarta, hogy bármi köze legyen az abortuszhoz. Ez azonban a klinikán senkit nem érdekelt. „Nem az ő bajuk, hanem az enyém – mondták. Csak arra volt szükségük, hogy legyen valaki, aki tanácsot ad a hozzájuk forduló nőknek.” Mivel ez nem tűnt különösebben nehéznek, és a munkalehetőség végre az alagút végét jelentette számára, elfogadta a felkínált állást. Egy nap aztán a klinika igazgatója behívta asszisztálni a műtőszobában, mondván, kevesen vannak, és szükség van kisegítő személyzetre. „Ezen a napon éppen az ellenkezője kezdődött annak, amit reméltem.”

„Onnantól fogva rendszeresen kellett dolgoznom a műtőben, és olyan dolgokat csináltam, amik még rémálmaimban sem fordultak elő, például a széttépett és csövön keresztül egy tartályba porszívózott csecsemők véres testrészeit raktam össze.”

Myrában komoly kétségek merültek fel azzal kapcsolatban, amit csinált. Esténként egyre többször fordult elő, hogy alkohollal próbálta elfojtani a lelkében lévő fájdalmat és kétkedést. „Az elfojtási folyamat során azt mondogattam magamnak, hogy a fájdalom megérte, mert így tudok gondoskodni a gyerekeimről. Ők a fontosak. Nem én.” Ez a módszer egy ideig működött is, aztán egy napon minden megváltozott. Éppen a vizsgáló ajtaja előtt állt, amikor meghallotta, hogy bent a kolléganője szinte felkiált, miközben ultrahang-vizsgálatot végzett egy fiatal, félénk, vékony fekete lányon. „Kíváncsi voltam, mi késztethette erre a reakcióra, ezért berohantam. Ott találtam, kezét a szájára szorította, és a képernyőt bámulta. Gyorsan odaléptem, hogy megnézzem, mi az. »Ó, Istenem! – kiáltottam fel én is. – Négy baba!«”
Az a tény, hogy nem egy életről, hanem életekről volt szó, mindenkit nagyon megérintett. Mintha minden megváltozott volna. Természetes úton fogant négyes ikrek előfordulása rendkívül ritka, több mint 729 000 terhességből egy. „Egy valóságos csodának voltunk szemtanúi. Úgy tűnt, ezt a lány is azonnal megérezte. Felkapta a telefonját, még ott helyben felhívta a barátját, és elmondta neki. »Felejtsd el – mondta a férfi a kihangosított telefonban. – Nem érdekel, ha száz gyereked is van, nekem nem kellenek!«”. A férfi elutasító mondata után a lány könnyekben tört ki.

Myra számára egyértelmű volt, hogy csak a férfi nem akarja a gyerekeket, a lány szándéka megváltozott.

Mivel a lány egyértelműen nem volt olyan állapotban, hogy racionális, átgondolt döntést tudjon hozni, hazaküldte. „Miután elment, az igazgatóm berontott az irodámba, és becsukta az ajtót. »Mi a fene folyik itt? Nem tudja, hogy azok a babák valószínűleg meghalnak a szülés közben? És ő... ő is valószínűleg meg fog halni!« »Honnan tudja?! Isten maga?« és ujjal rámutattam az igazgatóra: »Maga az Isten?!« Hosszú, hideg pillantást váltottunk.”

Másnap visszatért a lány a barátjával, aki szemmel láthatóan sokkal idősebb volt nála. Borzalmas jelenetet rendeztek. Az igazgató az irodába vezette őket, ahol hosszan elbeszélgetett velük, majd dolguk végeztével elégedetten távoztak. Másnap, zárás előtt éppen takarítottak már, amikor a lány visszajött, sírva, kínzó fájdalmak közepette, kezét a lába közé szorítva. „Gyorsan bevezettük a fürdőszobába, deréktól lefelé levetkőztettük, és szemtanúi voltunk, ahogy az első kis csecsemő egyenesen a vécébe esik. Valaki abortusztablettát adott neki. Katasztrófával álltunk szemben. A műtőszoba a folyosó végén volt. Gyorsan felsegítettem, és kinyitottam az ajtót. Egy darabig próbált mellettem jönni, de aztán egyszer csak megállt, és még két baba esett ki belőle. De még mindig a méhlepényhez voltak kötődve, nem estek ki teljesen. Lenéztem, és azt láttam, hogy a két kis csecsemő, testvérek, egymás karjaiba kapaszkodnak, ölelik egymást.” A lány kétségbeesetten sikoltozott, Myra sokkot kapott a látottaktól. Egy csoda pusztult el a szemük láttára.

Az orvos elvégezte a beavatkozást, ami bár óráknak tűnt mindenki számára, csak pár percig tartott. A műtőben megrendült, remegő, síró munkatársak maradtak. „Én a negyedik gyermeket raktam össze, akit az orvos kiszívott. Az első kisfiú holtan feküdt egy Chux-párnán, a másik két halott testvér pedig, még mindig ölelésben, egy műtéti tálban feküdt az asztalon. Körös-körül mindenütt ott volt a halál, a mészárlás nyomai.”
 Aznap este, amikor Myra hazament, nem az üveg után nyúlt, hanem a gyerekeit gyűjtötte maga köré, őket ölelte. És sírva aludt el. A Planned Parenthood klinika az események után behívott egy gyászterapeutát, aki egyénileg beszélgetett a dolgozókkal.

Myra legnagyobb megrökönyödésére kiderült, hogy a szakember feladata nem a történtek feldolgozásának segítése volt, hanem fel kellett mérnie, hogy a dolgozók milyen lelkiállapotban vannak, hogy továbbra is tudnak-e azonosulni az abortuszokkal, azaz „nem okoznak problémát” a rendszerben.

„Egyértelmű céljuk volt – de nem a nők egészségének védelme. Az volt a feladatuk, hogy találják meg azokat a személyeket, akik túl sokat törődtek az anyával vagy a gyermekkel, és távolítsák el őket.”

A Planned Parenthood klinika előtt rendszeresen álltak tüntetők, illetve imádkozó keresztények. Myra figyelmes lett egy nőre, aki nem volt sem ellenséges, sem harsány, mint a többiek, csak egymagában állt a szélen, és imádkozott. Odament hozzá. A nőt Mariának hívták, és a rózsafüzért imádkozta. Myra szeretett volna csatlakozni hozzá. „Tudja, hogyan kell imádkozni a rózsafüzért? – kérdezte Mária. Mondtam neki, hogy mint egykori katolikus, igen. Amikor adott nekem egyet, úgy éreztem, hogy valami új kezdődik bennem.” Ettől kezdve közösen imádkoztak minden műszak előtt, és idővel Myra arra a szilárd meggyőződésre jutott, hogy minden racionális, anyagi érv ellenére otthagyja a klinikát. „Végül eljött az a reggel, amikor egy kicsit másfajta kéréssel érkeztem Máriához: »Ma csak azért vagyok itt, hogy elbúcsúzzam tőled. A műszak után elmegyek, és szeretném, ha imádkoznál értem, mert ha elmegyek innen, soha többé nem jövök vissza. És nem tudom, mit fogok csinálni.« Azonnal imádkozott velem.”

Kép

Myra Neyer egyik fiával és férjével - Kép: Myra Neyer / Facebook

Myra rettenetesen félt, hogy mi vár rá a jövőben, ha nem lesz munkája, és még mindig sokkos állapotban volt az átélt borzalmak után, de arra az elhatározásra jutott, hogy átadja mindezt Istennek. „Még azt a fájdalmat és szomorúságot is átadtam, amit John halála óta felhalmoztam magamban. A könnyek és a bűnvallás után azonban megváltoztam, sőt új embernek éreztem magam. Ez volt és ez ma is életem legmeghatározóbb eseménye – amikor Isten visszahívott magához.”

Úgy egy hónap múlva takarítás közben Myra egy névjegykártyára bukkant, amit még Maria adott neki. Ez állt rajta: AND THEN THERE WERE NONE. „És végül egy sem maradt.”

Annak a szervezetnek a névjegykártyája, amelyet a Planned Parenthood klinika egy régebbi igazgatója hozott létre, miután otthagyta az abortuszipart, és pont olyan nőket támogatnak, mint Myra. Amikor felhívta őket, azonnal a segítségére siettek. „Az And Then There Were None csapata minden addiginál többet tett értünk. Hihetetlenül sok órát töltöttek azzal, hogy beszélgettek velem, bátorítottak és imádkoztak velem és értem. Mindegyikük belefolyt az életembe, és gondoskodtak a gyerekeimről is! Körülbelül 45 nappal később találtak nekem egy állást, méghozzá a gyermekgyógyászatban – álmaim állását, amióta az egészségügyi pályára léptem. Hát nem így működik az Úr? Számára nincs túl kicsi részlet, és nincs túl elveszett ember.”

Myra a mai napig küzd azzal a fájdalommal, amit az a bizonyos délután okozott a lelkében, de ez a fájdalom indította el az új úton: előadásokat tart, ahol elmeséli mindazt, amit átélt, hogy felhívja az emberek figyelmét az abortusz valóságára.
Hét gyermekét nagy egyetértésben neveli új férjével, Frankkel.

Forrás: abortionworker.com

A gyapjú felvásárlási ára történelmi mélypontot ért el az elmúlt években. Ebből kifolyólag nemcsak, hogy nem éri meg az egykoron virágzó állattenyésztéssel foglalkozni, de ott tartunk, hogy a magyar gazdák még kárt is szenvednek az állatok bundájának levágásából. Már egy 50 juhból álló állomány nyírására is 30 ezer forintot kell ráfizetni, hiszen az így termelt két mázsa gyapjút mindössze 80 forint per kilogramm értéken vásárolják fel – számol be a Délmagyar is az elkeserítő helyzetről. Így a hazánkban nagy hagyománnyal bíró juhtenyésztés ma már csak a húsukért tartott pecsenyebárányokra korlátozódik, míg az egészségügyi okokból lenyírt gyapjú a „szükséges rossz”, a hulladékként kezelt melléktermék.

Egykor gyapjúnagyhatalom voltunk

A helyzet nem volt mindig ilyen elkeserítő, sőt!

A 19. század második felében hazánk számított Európa legjelentősebb gyapjútermelő országának.

Bár a magyar birkatenyésztésről valószínűleg mindenkinek a híres-neves racka ugrik be, az igazság az, hogy az állatállomány igen jelentős részét már ekkor a merinó juh tette ki. A puha és kiváló minőségű gyapjút szolgáltató fajta 1773-ban érkezett Magyarországra, és a 19. század második felére már mintegy 15-16 millió példányt számlált. Ez azért is számít különlegességnek, mert a merinó juh tenyésztése évszázadokon át a spanyolok monopóliuma volt, akik fajtavédelmi okokból a 18. század közepéig tiltották is az állatok exportját.

A jó áron eladható gyapjúhoz nem árt, ha az adott ország a textilipari felhasználáshoz szükséges előkészítés összes folyamatát birtokolja. Így történt, hogy a 20. század elején sorra nyíltak hazánkban is a gyapjúfeldolgozó vállalkozások, mint például a IX. kerületben működő Hazai Fésűsfonó és Szövőgyár, a csepeli Magyar Posztógyár vagy a bajai Finomposztó Vállalat. A legtöbben a gyapjúmosástól a fésülésen és fonáson át a szövésig az összes előkészítő feladatot ellátták. A hazánkban készült minőségi posztónak pedig igen nagy híre és keletje volt külföldön is.

Kép

Kép: Kremmer Sarolta

Az üzemeket külföldi vagy magyar vállalkozók alapították, így a század elején még magántulajdonként működtek, legtöbbjüket a történelem viharai és az államosítás sem tépázta meg. Sőt a 20. század a gyapjúipar példaértékű reneszánszát hozta el Magyarországon! Aztán beköszöntött a rendszerváltás…

Egy levágott iparág

Ahogy több, egykoron virágzó szektort, úgy a magyar gyapjúipart is az 1990 után felfutó privatizálás és globalizáció törte derékba.

A gyárakat néhány éven belül felszámolták, a szakképzett munkaerőt szélnek eresztették, az évtizedek alatt felhalmozott, a termékek rendkívül magas minőségét megalapozó ipari tudásanyag pedig elveszett a történelem süllyesztőjében. Egyes pletykák szerint néhány üzemet olasz befektetők vásároltak fel, majd a gépeket használhatatlan állapotban hagyva bezárták őket – ezzel is biztosítva az olasz gyapjúipar előnyét Európában.

Pedig ekkor a globalizáció már jócskán éreztette hatását, hiszen a textilipar legnagyobb gyapjúbeszállítóinak Ausztrália, Új-Zéland és Kína számítottak. Emellett megjelent egy olcsó (ám cseppet sem fenntartható), napjainkra már az egész textilipart uraló anyag is: a műszál. „A műanyagok térnyerésével globális szinten visszaszorult a gyapjú felhasználása a ruhaiparban, az újonnan előállított ruházati cikkeknek mindössze 1 százaléka készül gyapjúból. A többi gyapjú, ami nem elég jó minőségű a ruházati célú felhasználáshoz, szőnyegként, bútorkárpitként, esetleg geotextilként végzi az iparban” – mondja Kremmer Sarolta, aki a Kis Kos Műhely alapítójaként a magyar nyersgyapjú megmentésén dolgozik.

Ezek a változások néhány éven belül teljesen szétzilálták az egykoron virágzó magyar gyapjúipart. Ma már gyakorlatilag nem is létezik. Bár a gépek és az üzemek egy része még mindig áll, évtizedek óta használaton kívül, így valószínűleg nem túl jó állapotban vannak. „Itthon nincs működő gyapjúmosó üzem a 2000-es évek eleje óta, csak kisebb családi vállalkozások maradtak, ahol kártolással, fonással foglalkoznak – de ezek csak a hagyományaink életben tartására és a kézműves művészek ellátására elegendők. A lokális feldolgozásra kevés lehetőség maradt, így ez is a nemzetközi export felé tereli az itthon megtermelt gyapjút” – erősíti meg a helyzet nehézségét Kremmer Sarolta.

Ez az oka annak, hogy az egyik legjelentősebb, még ma is működő magyar nemezelőüzem sem hazai gyapjúból dolgozik. A kőszegi Multifelt Factory gyökerei 1896-ig nyúlnak vissza, de néhány éve újranyitották, méghozzá azzal a szándékkal, hogy a híres magyar filcanyagot visszahozzák a köztudatba. Szándékaik ellenére külföldi gyapjúból kénytelenek dolgozni, mert az általuk gyártott nemez előállításához szükséges mennyiségű és megfelelő minőségben előkezelt gyapjút nem találnak itthon megfizethető áron.

Kép

Kép: Freepik

A gépi mosás, fésülés és fonás ipari hátterének hiánya miatt pedig már a gyapjú elsődleges előállítási fázisa, a birkatartás is kivérezni látszik, hiszen a magyar gazdák így arra kényszerülnek, hogy a lenyírt bundát exportáruként adják el.

A gyapjút rendszerint kínai kereskedők vásárolják fel, de annyira alacsony áron, hogy az már a birkanyírás költségeit sem fedezi, nemhogy a tartásét.

Így a kisebb nyájak tulajdonosai sokszor inkább hulladékként, a húsipar szükséges melléktermékeként kezelik a nyersgyapjút, azaz elégetik vagy komposztálják.

Változás birkatürelemmel?

Ahogy arról Dr. Kukovics Sándor cikkében is olvashatunk, a magyar gazdák jelentős része a Juh- és Kecske Terméktanács és Szakmaközi Szervezettől várja a megoldást a gyapjúválságra. Kremmer Sarolta szerint is fentről érkező szabályozásokra lenne szükség a magyar gyapjúipar megmentéséhez. „Egyfelől fontos a szemléletformálás – szerintem megengedhetetlen hiba, hogy nyakunkban a klímaválsággal elpazaroljuk ezt a csodálatos alapanyagot. Emellett szükséges lenne az állami támogatás például a kifejezetten finom gyapjút növesztő állatok tenyésztésbe vonásához, a feldolgozóágazat újraindításához vagy épp a durvább gyapjú építőipari hasznosításának elindítására.”

A komplex probléma tehát komplex megoldási stratégiát kíván. Az elöregedett magyar juhállományt fiatalítani kell, ezért a Juh Terméktanács szorgalmazza, hogy ausztrál merinó kosok spermáját importálva, itthoni mesterséges termékenyítéssel teremtsék meg ennek kiindulási alapját. Emellett a magyar gyapjú értéknöveléséhez elengedhetetlen lenne a bunda itthoni kezelése is, azaz a komplett gyapjúipar újjáélesztése, amelyet a Hungarowool Kft. is a zászlójára tűzött. Első feladatként egy dél-alföldi gyapjúmosó és a járulékos üzemek (gyapjúválogató, lanolinkitermelő részleg stb.) megépítését tervezik. A 21. századi technológiával bíró gyár a magyar gyapjú mellett fogadni tudja majd más európai országok bundáját is, és az onnan kikerülő merinói anyag főként katonai, rendészeti és sportruházatok alapanyaga lehet az európai és az amerikai piacon.

Amikor először találkoztam vele, egy nyolcadik kerületi gimnáziumban gitáron kísérte roma fiatalok énekét. Látszott, hogy a gimnazistákban nyoma sincs feszengésnek, érzik, Péter atya egy közülük, és nem csak azért, mert a származásuk közös. Fiatalos lezserségét már kissé megkarcolták az elmúlt egy-két évtized küzdelmei, de amikor elneveti magát, most is látni benne azt a csibész kisfiút, aki annak idején Kelet-Magyarország homokdűnéin szaladgált, és egyszer csak megnyugodott egy templomban.

– Te hogy mondod: roma vagy cigány származású vagy?
– A doktorimban ötven oldalon keresztül tárgyaltam ezt a kérdéskört, de abba sem fért bele minden, amit erről gondolok. A magyarországi cigányság hetven százaléka nem beszéli már a cigány nyelvet (romani, romani shib), és sokan kikérik maguknak, ha romának nevezed őket. Amikor cigányul azt mondjuk „roma”(ejsd: romá=romák), egy egészen speciális csoportot értünk alatta: az oláh cigányságot, azokat, akik még beszélik a nyelvet, nem pedig azokat, akiket a külső osztályozás alapján cigánynak gondolnak. Romungróknak vagy magyar cigányoknak hívják azokat, akik már nem beszélik a romani nyelvet. A hazai cigányság kb. tíz százaléka pedig beás cigány, akik a román nyelv egy archaikus változatát beszélik. A három jelentős csoport közös nyelve a magyar!

A különböző csoportok több száz év különbséggel érkeztek a Magyar Királyság, később a Monarchia területére, de mindenkit, aki a rájuk jellemző életmódot élte vagy barna volt a bőre színe, nemzetpolitikailag vagy a korszellemnek megfelelően mindig is ugyanazon etnikumba, nemzetiségbe tartozóként aposztrofálták. Nagyon érdekes kérdés az is, hogy a cigányságon belül hogyan határolódnak el egymástól a különböző csoportok. Nekem például az anyukám annak idején azt mondta, hogy inkább vegyek el egy magyar lányt, mint egy romungrót. Pedig külsőleg egy népnek tűnünk, olykor azonban belül ugyanolyan identitásbeli ellentétek feszülnek köztünk, mint a nagy magyar társadalom és a cigányságnak nevezett közösség között.

De – nekem elhiheted – a mindennapi életükben nem filozofálnak ezen a cigányok: ha egy magyar romának vagy cigánynak nevezi őket, el tudják helyezni a megfelelő kontextusban, már megszokták.

– Hol nőttél fel, milyen volt a gyermekkorod?
– A Nyírségben nőttem fel, Kántorjánosiban, óriási szegénységben. Édesanyám 16 évesen szült engem, negyven évvel ezelőtt sem volt szokás arrafelé a tanulás, bár ennek nemcsak kulturális, hanem ugyanolyan mértékben szociális okai is voltak. Azóta sem változott sokat az oláh cigányság körében a házasodási szokás, azaz hogy szinte rögtön, ahogy egy lány nagylánnyá válik, tizenhárom-tizennégy évesen már eladósorba kerül, és hamarosan férjet keresnek neki. Nagyon zárt közösségben nőttem fel, amit a romani kris vagyis a cigány törvények (szokásvilág, tradicionális kultúrát meghatározó íratlan szabályrendszer – a szerk.) határoznak meg, amelyek – többek között – életformát, viselkedési normát fogalmaznak meg. Nálunk a legnagyobb értéknek a tisztaság számít, egy nő fő feladata pedig az élet továbbadása. Amikor tizennégy-tizenöt-tizenhat évesen két fiatal gyermeket vállal, nem gondolkodik azon, hogy mi lesz két-három év múlva, lesz-e megfelelő egzisztenciájuk a gyermek felneveléséhez, mert a nagyszülők, a család segítségére számítanak. Én úgy szoktam definiálni, hogy a viszonylagos korai házasodási szokások mögött egy kollektivista, többgenerációs családmodell víziója él a fiatalok lelkében és értelmében, amely adott esetben megvalósul, más esetekben viszont a vízió szintjén marad.

Kép

Kép: Lakatos Péter

A legfőbb cél tehát az életet tovább adni, ez az élet kiteljesedésének szimbóluma.

Emiatt egy legitimnek mondható kultúra, szubkultúra(?) áll szemben a többségi társadalom és a geogazdasági rendszer oktatáspolitikájával, amely ebben az életkorban még az iskolában tartaná a gyerekeket. Ennek feloldása sok esetben falakba ütközik, de egyre többen ismerik fel a középút fontosságát is, vagyis azt, hogy miként lehet roma tradíciókat megtartani úgy, hogy közben szakmát, érettségit, diplomát szereznek; röviden: haladnak a korral.

Mi egyébként csak ketten vagyunk testvérek, a ’80-as, ’90-es években már egyre inkább ez volt a trend, nem nagyon vállalnak ma sem ennél több gyereket mifelénk.

– Ehhez képest nemcsak hogy nem házasodtál meg fiatalon, de még egyetemet is végeztél. Miért alakult így az életed?
– Nagyon sok fiatal járt akkoriban nálunk templomba, Zolcsák István atya volt a parókusunk, aki nagyon jó közösséget alakított ki. Volt olyan, hogy harminc ministráns állta körbe az oltárt, és azon ment a vita, ki mit csináljon az oltár mellett, mert nem volt ennyi emberre való kiosztandó feladat. Aztán, ahogy beleértek a gyerekek a házasulandó korba, elmaradoztak, én viszont megmaradtam. Nem csupán a templom szippantott be, hanem inkább a gondolkodásom szippantott el az ottani tradicionális közegből. Nagyon furán néztek rám, amikor elkezdtem középiskolába járni. Nem tartottam a fiúkkal a szokásos tánceseményekre sem: minden héten más családnál gyűlt össze a romák nagylánnyal, nagyfiúval (14-16 éves) rendelkező része, az alkalmak nem titkolt célja volt a fiatalok közötti ismerkedés. Ezeken az alkalmakon szövődtek a szerelmek, amelyek később a tradicionális szöktetés (szerk.: a szerelmes pár ismeretlen helyre távozik, és elhálják a házasságot; az elhálás aktusa szentesíti a frigyet) intézményét eredményezték, ritkább esetben hivatalos esküvőt. Ezekből én teljesen kimaradtam, de nem lettem egyáltalán magába fordulós ember, tagja voltam a folklóregyüttesnek, gitároztam, a focicsapatban fociztam. De mégis különböztem tőlük: felkeltem reggel hatkor, és mentem be az első busszal Mátészalkára, középiskolába hóban-fagyban vagy 40 fokban.

– Te voltál az első falubeli, aki középiskolába ment?
– Volt már előttem két fiú, Zoltán és András. Az újabb generáció képviselőjeként azonban csak én voltam, ezért mondhatni közszereplővé váltam a ’90-es évek elején, én voltam sokáig a „lám lakatospetinek sikerült, ti is meg tudjátok csinálni” ember. Engem követett az unokatestvérem, majd még egy páran a tanulásban, de ez a lelkesedés hamar lecsengett. A szüleimmel is rengeteget kellett harcolnom az elején. Nagyon féltettek, de ma már nagyon büszkék rám. Nem is tudom, mi lett volna velem nélkülük, míg élek, hálás vagyok nekik minden szavukért, tettükért, hiszen általuk vagyok az, aki ma vagyok.

Roma magyar vagyok, egy olyan ember, aki József Attilából érettségizett, de a kedvenc étele az anyja által elkészített tört paszuly bokojival (cigány kenyérrel).

Az egyik legszegényebb étel, amit el lehet képzeli a világon, de a mai napig nem ettem finomabbat, pedig ettem Brüsszelben kacsát, Velencében harcsát, Bécsben rántott húst is. El nem bírom képzelni, hogy miként voltak képesek abban az időben engem iskoláztatni, ruházni, bérletet venni, etetni. Örök hála nekik!   

Kép

Kép: Lakatos Péter

– Egy interjúban mesélted, hogy a parókus atyának kellett kimondania: téged papnak szán az Isten.
– Valóban. Bár szinte minden afelé mutatott, hogy papnak kellene mennem, ő mondta ki ezt, nem én. Igazi visszacsatolás volt ez arról, hogy jó úton járok. Egy alkalommal beszélgettünk a parókián, én érettségi előtt álltam, 11-es voltam. Ő kezdeményezte a beszélgetést: „Peti, nem akarsz teológiára menni?” – kérdezte. Mire én visszakérdezem, hogy „sima hittanárira?” „Nem! Hanem a szemináriumba, kispapnak” – válaszolta. Felkavaró, egyben felemelő érzés volt.

– Nem lett volna elég bátorságod ahhoz, hogy abban a környezetben ezt te mondd ki először?
– Biztos, hogy nem lett volna. Már az is nagy dolog volt, hogy a középiskoláig sikerült eljutni. Igazából, ha István atya nincs, illetve a felső tagozatos osztályfőnököm, Pócsi Bertalanné Zsóka tanár néni, középiskoláig sem jutok el. Ők győzködték az akkor még féltő szüleimet, hogy engedjenek továbbtanulni, mert tehetséges vagyok, ne hagyjanak elkallódni. Azért azt kimondani, hogy pap leszek, az más volt, ahhoz kellett valaki, aki nekem sokat jelent, és ezt ugyanúgy gondolja, mint én. Ez után a beszélgetés után tényleg gyorsan megérett bennem az elhatározás, és amint átadtam magam a hívásnak, már mertem erről beszélni a szüleimnek is. Egész gyerekkoromban azzal cukkoltak a cigányfiúk, hogy magyarnak teszem magam, és hogy nem lesz belőlem csak pap. Innentől kezdve büszkén válaszoltam nekik az utóbbira, hogy „igazatok van”!

– Mai érett fejeddel, némileg távol kerülve attól az életformától, amiben felnőttél, mit gondolsz arról, mennyire jó az, ha egy lány 14 évesen anyává válik?
– Tiszteletben kell tartani egy adott közösség kultúráját, hagyományait, életfelfogását. Kívülről ezt irányítani nagyon nehéz, sőt nem is szabad.

Beleavatkozni ugyanúgy nincs jogunk egy közösség kulturális szokásvilágába, mint ahogy nincs jogunk megmondani egy transzatlanti, nyugati gondolkodású, harmincas évei derekán járó nőnek, hogy szüljön lehetőleg minél hamarabb.

Ha degradálnám a roma közösség ilyen irányú szokásait, akkor a magam létét kérdőjelezném meg, hiszen magam sem lennék, ha édesanyám és édesapám nem szeretik meg egymást akkor, 15 évesen. Nyilvánvaló, hogy ösztönözni, hagyni kell tanulni a roma fiatalokat azzal az üzenettel, hogy őrizzék meg a tisztaságukat, vagyis a tanulás nem jár együtt azzal, hogy elvesztem a szüzességem. Azt gondolom, ennek megértése is egy út lehetne a szocializáció során, de úgy hiszem, ehhez sok-sok időre van még szükség. Sokan közülük egyébként meg tudják fogalmazni, hogy ők nem szeretnének ilyen korán gyermeket vállalni, de akkora a nyomás a közösség részéről, hogy még egy fiúnak is nehéz belőle kilépni, nemhogy egy lánynak, aki közben még gyerek, és szót kell fogadnia a szüleinek. A kilépés minden esetben nagy kockázatot jelent.

A phd-kutatásomhoz készített kérdőívben tettem fel ezt a kérdést az adatközlőknek: „Megbántad-e, hogy fiatalon mentél férjhez/nősültél meg?” 98 százalékuk azt válaszolta, hogy megbánta, mindössze két olyan gyerekes férfi volt, aki azt mondta, hogy nem tenne máshogyan, mint akkor tette. Megfogalmazták, hogy szeretik ők a házastársukat, de mégiscsak jobb lett volna tanulni még egy kicsit, hogy könnyebb legyen az élet. Erre megkérdeztem tőlük, hogy a lányukat férjhez fogják-e adni fiatalon. A válaszok mindegyike az volt, hogy persze, hogyne adnák férjhez, ha szerelmes lesz, nincs mit tenni!  Annyival egészítették ki, hogy mindemellett fontos a tanulás, és a tradíciók megtartása mellett fontos az is, hogy legyen szakmájuk, hogy könnyebben érvényesülhessenek az életben.

Én úgy látom, hogy az oláh cigányság tanulási attitűdjét – a jelentős szociális kérdések mellett – nagymértékben befolyásolja a roma lányok szüzességének már-már túlmisztifikált értéke. Ez olyan központi érték, hogy amint egy lány éretté válik az élet továbbadására, szinte az egyetlen életcéljává a párra találás válik, mert tudja, hogyha nem megy férjhez, a falu a szájára veszi. Ehhez hasonlóan működött a 19. századi paraszti gondolkodás és kultúra.

Kép

Kép: Lakatos Péter

– A szemináriumban nem érezted nagyon különlegesnek magad? Nem mindennap kerül be valaki ilyen hátországból.
– A kisebbségi érzést, a kisebbségi lét lenyomatát nem lehet levetkőzni, inkább azt éreztem, hogy nekem még a többieknél is többet kell dolgoznom. Igen, én a mínusz 200-ról jöttem, van, aki pedig a plusz 50-ről indul, de ez az élet minden területén így van: valaki balatoni nyaralót örököl, más meg egy szívbetegséget.

Mindig csak azt mondom a cigány fiataloknak, hogy a hátrányt le lehet faragni, csak ne higgyék el, hogy képtelenek bármire is.

– Nyilván különösen szíveden viseled a magyar cigányság sorsát.
– A hivatásom megtalálásával azt éreztem, mintha az Isten mondta volna nekem, hogy papként az Ő segítségével tudom szolgálni ezt az ügyet.

– De lehet valaki próféta a saját hazájában?
– Egyre inkább azt tapasztalom, hogy nem. A Martin Luther King-i álmaim mára realitássá szelídültek, inkább annak örülök, hogy a közvetlen környezetemben, a mindennapokban előre tudom mozdítani a dolgokat. A nagy lépésektől várjuk a változást: papként, phd doktorival majd könnyebb lesz, nagyobb lesz a szavaim súlya – de ez nincs így. Isten minden vágyamat teljesítette, mégis sokszor van egyfajta hiányérzetem, mert nem ez lett az, ami a kitörést jelenti, hanem már az egész életemben bennem volt a lényeg: az Istenben való bizalom. Ez egy felismerés, egyben intelem is. Amikor ott voltam mezítlábas cigánygyerekként, nem azon gondolkoztam, hogy ezt hogy fogom tudni a zsebemben lévő pénzből megoldani, hanem az Istenhez fohászkodtam teljes szívvel.

Ma már tudom, nincs nagyobb cél, mint lélekben szegénynek maradni, ami azt jelenti, hogy egyetlenegy dolog biztos: semmi sem biztos, kivéve az Istent!

A jó Istennek van humora, mert napi szinten hány cigánnyal foglalkozom szerinted a budapesti Rózsák terén? Eggyel sem. Igaz, sokat foglalkoztam az elmúlt évtizedben a romani-magyar kétnyelvűség oktatásban betöltött szerepével, illetve fordítok is, jelenleg a Római Misekönyv lovári fordításán dolgozom. Emellett pedig egy új romani–magyar, magyar–romani szótárt munkálatai is nagyon jól haladnak.  

Azon vagyok, hogy minden gyarlóságommal együtt adjak, mindegy, hogy roma vagy nem roma embereknek. Lehet az is egy nemes cél, hogy ez az interjú adjon valamit legalább egy embernek. A segítség nem más, mint maga a szolgálat. 

Értékválságban élünk. Látszólag kevesebben kötelezik el magukat, illetve későbbre tolódik a házasságkötések ideje és sokan választják az együttélést a papírforma helyett. Meglepő, hogy a KSH adatbázisa alapján a 2010-es visszaesést követően 2016-ban már 50 ezer fölé emelkedett az elköteleződések, vagyis a házasságkötések száma, tavaly pedig a 60 ezret is túllépte. Feltételezhetnénk, hogy ezzel párhuzamosan a válások száma is megugrott, ám nem így van. „A válások száma az ezredfordulót követő évtizedben 24-25 ezer körül alakult, majd 2014-ben ötven év után először esett 20 ezer alá. 2020-ban a bíróságok 15 200 házasságot bontottak fel, ami 14 százalékkal, mintegy 2400-zal kevesebb az előző évinél, és ez volt az 1950-es évek vége óta a legalacsonyabb számú válás” – tette közzé a KSH. A hűségeskü kimondásához és a szüléshez hasonlóan a válások időpontja is elmozdult, leginkább a negyvenesek felé, de nem ritka az ötvenesek között sem.

Sonkoly Zsuzsanna családterapeutát mégis egyre többen keresik meg válásközeli helyzet miatt. Úgy látja, hogy különösen karácsonykor és nyáron erősödnek fel a párkapcsolati nehézségek, de a pandémia is hozzájárult a helyzet romlásához. „A hétköznapokban is látjuk a hiányosságokat, hogy miben nem tudunk társai lenni a másiknak. Érezzük, hogy nem tudunk kommunikálni, elbeszélünk egymás mellett, más a gyermeknevelési stílusunk, a reakcióink. De nincs időnk ezzel foglalkozni, mert dolgozunk, a gyerekekkel kell foglalkoznunk, estére mindenki hullafáradt, tehát keressük a külső kifogásokat. A Covid-helyzetben viszont minden láthatóbb lett, ezért még fájdalmasabb a helyzettel szembesülni” – véli a pszichológus.

Szerinte a váláshoz nem egy egyszerű krízis vezet, nem egy hangos szóváltásból következik, még megcsaláshoz sem köthető igazán, hanem a hosszú, évek óta tartó eltávolodásból, a halmozódó sérülésekből formálódik.

Gyermekkori minták ismétlődnek

A családterapeuta az egyik legkockázatosabb, legtöbb feszültséget rejtő időszaknak a családdá válást, az első gyermek megszületését tartja. „Korábban mindketten meg tudták élni az önállóságukat a munkahelyen, a barátokkal, a hobbijuk által vagy bármilyen közös tevékenységben. Amikor családdá alakulnak, megváltoznak a szerepek. Hirtelen szülővé kell válni, ami nem könnyű feladat. Önmagunkat háttérbe helyezni, az anyának feladni a munkát, a közös színházi élményt, a barátok társaságát, a reggeli alvást. A gyerek kerül a fókuszba, a párkapcsolati szint pedig sokkal hátrébb. A nők ezt nem élik meg olyan nagy hiánynak az első néhány évben, de a férfiak ott toporognak és várakoznak, hogy mikor következnek végre. Ők másképp élik meg azt az otthoni napi tevékenységet, amiben az anya van a gyermekével. Nem mindegy, hogyan osztják meg a feladatokat egymás között. És amikor erről nem tudnak hatékonyan kommunikálni, akkor folyamatosan sérüléseket szereznek. A válásterápia a legnehezebb terápiás forma, mert veszteséggel, fájdalmakkal, szélsőséges érzelmekkel jár” – magyarázza Sonkoly Zsuzsanna.

A szakember úgy látja, sokan nem a krízis idején kérnek segítséget, hanem évekkel később. Pedig az idő előrehaladtával olyan mély sebek keletkezhetnek, amelyek később nehezen gyógyíthatók. Sokszor azt a fájdalmat élik meg a felek a párkapcsolatukban, amit gyermekkorukban tapasztaltak, ezáltal a gyermekkorban szerzett hiányok, kötődési mintázatok ismétlődnek párkapcsolati szinten.

Tipikusan ilyen a nem vagyok elég jó, a magány, az elhagyatottság érzése, vagy amikor mindent egyedül kell csinálni.

Akinek nem volt az érzelmek vonatkozásában hasonló élménye gyermekkorában, annak nagyobb az érzelmi tűrőképessége.

Alkalmazkodni a kor követelményeihez

A házasságok egy részét sikerül megmenteni terápia útján, de ehhez mindkét félnek esélyt kell adnia a változásra. „Járt nálam olyan pár – meséli a családterapeuta –, akiknek az egyéni pszichológus külön-külön azt javasolta, hogy váljanak el, mert nagyon különböző személyiségek. Nálam egy féléves terápia végén ismét egymásra találtak, türelmesebbek lettek és megértették, hogyan tudják egymást kiegészíteni a különbözőségükkel. A feleségeknél gyakran az a dilemma, hogy ha tíz évig nem tudott változni a férjük, akkor most hogyan fog sikerülni hosszú távon. Miként bízzanak újra? Lehet, hogy ez csak egy átmeneti időszak, utána pedig minden ugyanaz lesz? A férjeknek kitartóknak kell lenniük, hogy ez a bizalmi szint helyreálljon. Vannak persze olyan párok, akiknek mégsem sikerül a változás és elválnak. Azok tudnak békésebben és együttműködőbben elválni, akik a párkapcsolatukban is jobban tudtak érzelmileg kommunikálni, megfogalmazni a nehézségeket, a hiányokat, az örömöket” – térünk át a válás feldolgozásához.

Kép

Sonkoly Zsuzsanna

Bennem mindjárt fel is vetődik a kérdés, hogyha valaki ilyen éretten képes kezelni a válást, akkor a házasságot miért nem. „Lehet, hogy nem vagyunk érettek a házassághoz, csak belesodródunk és nem tudatosan csináljuk” – viszi tovább a gondolatmenetet a szakértő. „Az egy dolog, hogy hallunk vagy olvasunk valamiről, de nem biztos, hogy beépítjük a kapcsolatunkba. Nem tanítottak meg minket arra, hogy a mostani kor, értékrend és változások mentén hogyan kell egy házasságot fenntartani, mert régen másfajta szerepek voltak. Nagyobb hangsúlyt helyeztek az anyagi biztonságra, lakhatásra, földekre; a nagyszüleink idejében egykeresős szülők voltak és egyértelműbb férfi-női szerepek.

Azzal, hogy változnak a szerepeink, változik a párkapcsolati működés is, de erre még nincs mintázatunk.”

Közös kincsek és felelősség

Sonkoly Zsuzsanna szerint az évek során „elfejlődhetnek” a párok egymás mellett, másban erősödhetnek meg, így már nem annyira passzol a személyiségük. A párkapcsolati kötődési mintázatok is számítanak, az, hogy mit tanultunk a szülőktől, mert azt visszük tovább. A pszichológus a válásfeldolgozás folyamatának szakaszairól is beszélt. „Először is meg kell nézni az alapokat, azokat a kincseket, amelyeket közösen teremtettünk. Amikor a válás határára érnek a párok, nem a pozitívumokat látják, hanem azt, hogy hol bántott meg a másik, miért tette ezt velem. Ugyanolyan érzelmi hullámzás kezdődik, mint a haláleseti veszteségnél, amikor egy szeretett személyt elveszítünk. Először sokkhatás ér bennünket, hogy ez velem nem történhet meg, fel fogok ébredni, majd valahogy visszafordítjuk. Ezt követi a tagadás fázisa, majd jön a harag és a düh, hogy miért hoztál ilyen helyzetbe, egyedül kell nevelnem, nem tudom biztosítani az anyagi hátteret, vagy a másik oldalról: elveszítem a gyerekeket. Az alkudozás fázisában próbálkozunk, mindent megígérünk, hogy többet fogok segíteni, nem fogok veszekedni. Ezek az ígéretek szívből jönnek, csak ha nem történik működésbeli változás, ugyanazokat a köröket fogják futni egy-két hónapon belül.

El kell fogadni azt az időszakot is a válás folyamatában, amikor haragszunk, gyűlöljük a másikat. Az erős érzelmek megjelenése nélkül nem lehetne eljutni az elfogadásig.

Viszont tudni kell, hol mutathatjuk meg ezeket. Lehet egy barátnál, egy terapeutánál, a rokonságban, de nem a gyermek előtt. Fontos, hogy legyen külső segítség, aki az együttműködés irányába terel, nem pedig a másikat hibáztató érzelmeket erősíti, azt keresve, milyen hibákat követett el a másik fél. Amíg másra mutatunk – a szüleinkre, a szomszédra, a főnökre, a párunkra –, addig mindig lesz kire haragudni, valakit okolni a helyzetemért, mert én vagyok az áldozata a válásnak, egyedül maradtam, jaj, de nehéz nekem, erről is a másik tehet. Felelősséget kell vállalni azért, hogy nekem is részem volt a házasságunk zátonyra futásában. Ha mindenki hibás, csak én nem, akkor nagyon nehéz segíteni. Bele kell nézni a tükörbe: tettem jót is meg nem is, támogató voltam meg nem is, odafigyeltem a páromra meg nem is. A magyar nyelv szépsége, hogy kimondja: kettőn áll a vásár – meg a válás is.”

Az árva

Kanizsai Dorottya neve összeforrt Moháccsal. Abban az időben, amikor jóformán mindenki menekült a vesztes csatamező közeléből, ő volt az a bátor nő, aki oda mert menni: mostohafia, Perényi Ferenc váradi püspök holttestét kereste. A szabad ég alatt fekvő rengeteg halott sokkoló látványa sem riasztotta el, nekik is megadta a végtisztességet, jobbágyaival mindenkit eltemettetett. E nemes tettén túl érdemes még tudnunk róla, hogy rendkívül művelt asszony volt, több nyelven kiválóan beszélt, otthonában nemesek gyermekeit nevelte az udvari életre, bejáratos volt a királyhoz és mivel mindkét férje nádor volt, az ország ügyei sem álltak távol tőle. És ő volt az, aki megárvult unokahúgát, Orsikát, a hatalmas Kanizsai-vagyon egyetlen örökösét tizennégy évesen hozzáadta az akkor harminchat éves Nádasdy Tamáshoz. A feltörekvő nemes és a kamaszlány érdekből kötött, korai házassága a nehéz kezdet ellenére remek döntésnek bizonyult, legendás szerelmi kapcsolat lett belőle.

Az ifjú Nádasdyné

Nádasdy Tamás nagy műveltségű, világlátott ember volt, tanult Grazban, Bécsben, Bolognában és Rómában. Mivel kezdetben nem lakott együtt a fiatal lánnyal, Orsolyát megtanította írni (olvasni már tudott), és levelezés útján tartották a kapcsolatot. „Kérlek, hogy mindennap írj, mint vagy” – üzente neki, ugyanakkor mivel tudta, hogy az írás még megterhelő az ahhoz nem szokott lánynak, meghagyta, hogy ha fáradt, diktálja levelét. Az aggódó férj emellett bizalmasától, Sárkány Antaltól folyamatosan érdeklődött felesége hogyléte felől. Orsolya kamaszkora után végre ő is beköltözött az addigra már teljesen átépített, virágos- és gyümölcsöskerttel, vadasparkkal, valamint halastóval körülvett sárvári várba. Nádasdy Tamást azonban gyakran szólították el az országos ügyek neje mellől, hiszen ő volt a Magyar Királyság országbírója és katonai főparancsnoka, majd nádora. Ilyenkor a birtok irányítása Orsolyára maradt. És ahogyan a mai feleségek e-mailben, Skype-on beszélnek üzleti úton levő férjeikkel, úgy az öt évszázaddal ezelőtt élt Kanizsai Orsolya is levelekben tartotta a kapcsolatot az otthontól távol dolgozó Nádasdyval. A fennmaradt levelezések alapján kirajzolódik a legkisebb gondokkal is törődő, felesége egészségét távolról vigyázó férj és az ország másik felébe hazai ízeket küldő, a biztos pontot jelentő otthont minden körülmények közt őrző feleség kapcsolatának titka.

Szerelmes Orsikám!

Nádasdy leveleiből megtudhatjuk, hogy az ifjú feleség süteményeket, húsokat, gyümölcsöket küldött urának. Ezekből persze nemcsak ő evett, másokat is megvendégelt vele: „négy püspök volt nálam és az paraszt urakba is négy, igen ivánk egészségedért, és hosszú életedért, kit engedjen az kegyelmes Úr Isten” – olvashatjuk egy ilyen lakoma megköszönését. Tamás otthonra főleg ruhákat ajándékozott, s mivel egy alkalommal nem talált olyan anyagot, ami jól megtartja a színét, hát Velencéből hozatott. „...azért bizony mindkettőnknek rongyoskodnunk kell ez jövendő húsvétig, kit ha kegyelmes Úr Isten érnünk hagy, akkor felöltözünk” – írta a várakozásról. Máskor azt kérte feleségétől, küldjön neki subáiból, hogy méretet vehessenek róla és írja meg, hogy mit szeretne kapni. A „tekéntetes, nagyságos, tisztelendő és szerelmes leányókám” névvel illetett Orsolya egészsége igen érdekelte, küldött tanácsokat, orvosságokat is, ha kellett; leveleit pedig gyakran ezzel a szeretettel teli névvel írta alá: „Az te Apókád”. A praktikus dolgokon túl, gyakran írt arról, mennyire vágyódik már haza: „bizonnyal szívem szerént kévánom vala, ha mind Tégedet, s mind Ferkót láthatom vala.”

Az említett Ferkó nem más, mint fiuk, a híres törökverő Fekete bég. A későbbi nádor és hadvezér neveléséhez apja a következő tanácsot adta egy levélben: „Ferkót lassan lassan az verőfény nézésre kell szoktatnyi, mert félő, hogy lágy szeme ne legyen, mert, ha Isten élteti, az kopja hegyire kell többet nézni, hogy nem sem apjára, sem anyjára, ahhoz pedig nem jó az lágy szem.” A házastársak közti szoros kötelékről pedig az alábbi sorok árulkodnak: „Szerelmes Orsikám. Semmit nincs mit írnom, csakhogy nem akarám ez embert levél nélkül hozzád bocsátnom.”

Szerelmes Uram!

Nem maradt el levelekkel a feleség sem. Legsűrűbben arról olvashatunk tőle, hogy jól van (egyszer például napestig halászott), csak nagyon várja már haza urát: „bizony én ugyan megfáradtam édes uram az Kegyelmed haza jövésének várásában”. És annak leveleit: „szerelmes uram, én te Kegyelmed ellen ugyan nagyot vétettem, hogy én te Kegyelmednek ennyi levelére választ nem tettem, mert bizony sem haragom, sem feledékenségem miatt nem esett ez én rajtam, hanem naponként Kegyelmedét vártam.” Orsolyától olyan mindennapos gondokról is értesült Nádasdy Tamás, minthogy feleségének „viselő szoknyája egy szál sincs.” Persze akadtak komolyabb nehézségek is, például betegség: „Én még náthás vagyok, mint tudja Kegyelmed, hogy engemet hamar el nem hagy” …vagy a törökök fenyegető jelenléte: „az törökök ismég rablának ide mifelénk, közelbe nem voltak, Bérnél, Simeg és Tadik között ment el az had, Szentgerótba hat házat égettek, azon innét egy falut is elégettek.”

Talán – a törökök támadásait, a folyamatos hadi készültséget leszámítva – az egykori emberek élete nem is különbözött annyira a miénktől, mint gondoljuk.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>