Kié az anya? A férjé vagy a gyerekeké?

Az anya figyelme ilyenkor intenzíven fordul a kicsi felé, emiatt elhanyagolja az urát, akit ez természetesen megvisel, ez aztán megterheli a család összes viszonylatát és oda a harmónia.Én ezt a fajta háttérbe szorítottságot nem éreztem, ahogy sorra születtek a gyerekek, egy pillanatig sem féltékenykedtem rájuk, sőt igyekeztem magam is kivenni a részemet a velük való törődésből. A legszörnyűbb sokkot az okozta, hogy az éjszakát ettől kezdve nem lehetett átaludni, de becsülettel rázogattam-csitítgattam hajnalban a bömbölő csemetéket, s idővel eljutottam a rezignációnak arra a fokára, hogy amikor az éjféli szoptatás után a nagyfiam (aki akkor még kicsi volt) a fejemre és a párnára hányta a felesleget, egyszerűen megfordítottam a párnát és aludtam tovább.

Három fiú persze komoly vetélytárs, amire idővel kezdtem rádöbbenni. Főképp, ha kialakul a nagyfiú-anya szövetség velem szemben, szerencsére általában számíthatok egy szem lányomra, aki elvtelenül mellém áll, már csak a leosztott szerepek miatt is. Ezeket a kis csörtéket azonban igyekeztem kezelni, s több-kevesebb sikerrel megoldottam vagy legalábbis feldolgoztam, így nem ásták alá az önbizalmamat. A negyedik gyermek érkezése azonban felidézte a bulvárlapok fent említett, lenézett és kikacagott írásait.

Zsombor ugyanis – elsőként a testvérei között – kinyilatkoztatta, hogy „Anya az enyém”, és ezt minden alkalommal hisztérikusan megismétli, ha a feleségemhez közeledni próbálok.

(Szerencsére egyelőre még többet alszik, mint én.) Az vigasztal, hogy tulajdonjogát a bátyjaival szemben is érvényesíti, ők mégis ügyesebben kezelik a helyzetet nálam. Pedig nekik se könnyű, mert én csak egyetlen esztendeig birtokoltam a vágy titokzatos tárgyát kizárólagos jelleggel, Boti viszont nyolc évig volt a legkisebb, ami óhatatlanul bebetonoz bizonyos viszonyokat. Ehhez képest elég jól tűr, nem is neki, hanem nekem jutott eszembe egy alkalommal felvetni, hogy – hasonlóan a Bölcs Salamon előtt álló dilemmához – osszuk el anyát, de ezt egyöntetű elutasítás fogadta, és ezzel is csak alkalmat adtam Zsombinak az újabb nyomatékos deklarációhoz: „Anya az enyém!”

Ha már ekkora öntudat szorult beléd, mondtam neki, akkor legalább áruld el, honnan jutottál hozzá. És ő, a háromévesek magabiztos logikájával, engem teljesen kihagyva az egész anya-dologból, közölte: „A Botitól kaptam.”

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>