„Nagyon kellenek olyan dolgok, amelyek összekötnek és nem elválasztanak” – Hámori Máté és a „Zenegyűlölők”

– Engem régóta nagyon izgat, hogy azokat az embereket, azt az elég széles réteget hogyan tudjuk elkapni és megnyerni a klasszikus zenének, akiket ez a műfaj még nem érintett meg. Ez nem az ő hibájuk, hanem a találkozás hiánya. A jó találkozás hiánya. A mi műfajunk belekerült egy sztereotípiába, hogy nehezen megközelíthető, sznob, komoly, drága, unalmas, hosszú, idejétmúlt… Egy csomó jelzőt fel lehet sorolni, amiket az emberek gyerekkoruk óta gondolnak a klasszikus zenéről. És minden olyan tevékenységünk, mint például a „Zenegyűlölő” című műsor is, arról szól, hogy ezeket a sztereotípiákat megváltoztassuk, hogy ezt a réteget közelebb hozzuk a klasszikus zenéhez.

Persze azok is nagyon fontosak nekünk, akik a klasszikus zene szeretetébe nőttek bele, és régóta rendszeresen járnak koncertekre. Számukra is vannak sorozataink, koncertjeink, pl. a Zeneakadémián egy Sosztakovics–Shubert-előadás. De új rétegeket megnyerni a műfajnak igazi misszió. Én őszintén hiszek abban a Kodály-i mondatban, hogy „a zene mindenkié”.

Megdönthetetlenül hiszek abban, hogy a klasszikus zenében majdnem mindenki tud olyat találni, ami hozzá szól, és neki fontos lehet, abban.

Azon dolgozunk sok kísérleti programunkkal, hogy ezt minél több embernek megmutassuk. A „Zenegyűlölő” nem fogja egy csapásra megváltoztatni valaki hozzáállását a klasszikus zenéhez, de ha eljön, mondjuk, mert a standupra kíváncsi, és közben eltölt egy kellemes másfél órát, és klasszikus zenét is hallgat, és még tetszik is neki – akkor az első horizonttágító lépést megtettük. Ha valaki továbbra is, mondjuk, rockzenét hallgat, de tudja, hogy a klasszikus is adhat fontos élményt, az már nekem elég. És lehet, hogy talán az ezerből három ember rákattan, és rendszeres koncertlátogató lesz.

Államilag támogatott művészeti együttesként az a dolgunk, hogy társadalmi missziót vigyünk véghez. Nem pedig az, hogy elmuzsikálgassunk magunknak az elefántcsont-tornyunkban.

– Én régóta dolgozom bohócként, és naponta tapasztalom, milyen felszabadítóan hat a közönségre, ha valaki a színpadon mer önmagán nevetni, vállalja a gyengeségeit is, önazonos, és nem vár el automatikus tiszteletet. Klasszikus zenét játszó szimfonikus zenekartól ritka ez a hozzáállás. Az egész koncert alatt az volt az érzésem, mintha lebontogatnátok a piedesztált magatok alól, hogy a végére sokkal stabilabbra és magasabbra kerüljetek vissza.
– Szülőként te is tudod, hogy a tisztelet nem olyan dolog, amit ki lehet követelni. Akkor működik, ha hiteles vagy és adod magad, és felvállalod a hibáidat. Ha nem vársz el tőle többet mástól, mint amit magadtól. Ugyanígy működik a közönséggel. Az, hogy minket megszeressenek, egy hosszú út. És az ott kezdődik, hogy legyünk hitelesek – ez a kulcs: vállaljuk őszintén önmagunk és vállaljuk a műfajunk kihívásait. Nyugat-Európában már évtizedek óta foglalkoztatja a zenekarokat, hogy az élő klasszikus zenét hogyan lehet közelebb vinni az emberekhez, hogyan lehetne frissíteni. Hozzánk most kezd begyűrűzni.

Kép

Kép: Valuska Gábor

– Igény láthatólag van rá.
– Abszolút van igény, van közönség, az emberek járnak színházba, koncertekre, kell nekik az élmény, az érték. Van a társadalomban egy lelki szomjúság, ami számunkra lehetőség, mert átmenetileg tudjuk ezt a szomjúságot oltani, és az emberek nagyon hálásak érte.

– Hogy születik meg egy ötlet, például hogy pont a standuppal ötvözzétek a komolyzenét?
– Én mindig keresem az új utakat, új lehetőségeket. Sok kísérleti ifjúsági előadást csináltunk a zenekarral, és arra gondoltam, hogy a felnőtteknek is csinálhatnánk hasonlót. És van egy réteg, pont a te kamasz lányodtól úgy a harmincasokig, amelyik szinte teljesen hiányzik a klasszikus zene közönségéből. Őket szerettük volna megfogni. Mivel az ő korosztályuknak nagyon bejön a standup, hát megpróbáltuk. És bevált. Sok olyan visszajelzést kap Janklovics Peti is, hogy „jó, hát rád mindig járok, de féltem a klasszikus zenés dologtól, de nahát, az is milyen jó volt!”.

– Könnyű rávenni zeneakadémiákon szocializálódott klasszikus zenészeket, hogy bátran bolondozzanak, vokálozzanak vagy akár megszólaljanak a színpadon?
– A mi zenészeink sokat játszottak színházban, és volt olyan ifjúsági előadásunk, amelyben ők voltak az erdő vagy a város, felvettek jelmezeket – ők ezeket nagyon szeretik. A brácsások például maguktól jelentkeztek énekelni az egyik számba, amelyben vokáloznak.

Belülről épült fel az előadás sok bohóckodása. Igyekeztünk is a különböző hangszeresek különböző karaktereiből kiindulni. És nagy szeretettel csinálják mindig. Na meg hogy a karmestert ennyit kritizálják az előadásban, azt persze külön nagyon szeretik…

– Ha jól sejtem, megvan a folytatás is a fejedben…
– Lesz a Zenegyűlölőnek folytatása, egy még előítéletesebben megítélt műfajjal, az operával. De van több hasonlóan határtologató programunk, például egy bérletes sorozatunk a BMC-ben, a Kalandra fül!, ami az egész kis korosztályt célozza meg. Nagy teltházakkal játsszuk már jó ideje, évente hatszor, mindig új produkciókkal kísérletezve. Ezeket a bemutató után elvisszük az óbudai iskolákba is.

Februárra Lackfi Jánossal készítünk egy teljesen új műsort. Az általa írt legszebb, legviccesebb, legfurább mesékhez felfestjük a hozzájuk illő zenéket. Viszünk sok hangszert a gyerekeknek is, és egy igazi közösségi zenés improvizációt szeretnénk létrehozni, amiben mindenki zenekari taggá válhat. Ez a zenekar számára is egy horizonttágító, komfortzóna-elhagyó koncert lesz, mert a zenei anyag jó része improvizációkból áll össze, ami egy szimfonikus zenekarnál nem megszokott. Mi is nagyon izgatottan várjuk, mert ez felszabadító élmény lesz az általában kottához kötött klasszikus zenészek számára is.

A gyerekeknek zenélés a szívem csücske, így sokat gondolkodom azon, mivel lehet őket bevonni, próbálunk mindig új dolgokat kitalálni.

Van például egy énekóra-programunk „Örömzene” címmel, amikor a zenekar néhány tagját elviszem iskolákba, és alternatív énekórát tartunk sok énekléssel, élő zenével.

Kép

Kép: Valuska Gábor

– Szeretsz kimozdulni a megszokott keretekből, és ha jól látom, a zenekart is újra meg újra kimozdítod a komfortzónából…
– Azt hiszem, ez a művész legfőbb feladata, hogy magát és másokat is folyton új irányokba tereljen. Ebben az évben tudatosan próbálunk egy szociálisan érzékenyebb és szolidaritáselvűbb működés felé is elmozdulni. Minden évben van kétszer hét koncertünk, amikor végigjárjuk Óbuda idősotthonjait. Szeretnénk időközönként eljutni kórházakba és olyanokhoz, akik nem tudnak önerőből eljutni hozzánk.

Idén lesz egy sorozatunk a BMC-ben, a Beethoven-projekt. Beethoven halláskárosult volt, sokat küzdött, hogy mindenféle fizikális eszköz segítségével mégis hallja a zenét. Ennek nyomán a főpróbáinkat koncertté alakítjuk a halláskárosult közönség számára egy hallókészülékeket gyártó cég segítségével.

A halláskárosultság mértékétől függően más és más eszközökkel igyekszünk elérni, hogy ők is élvezhessék a zenét.

Lesz olyan majd, aki beül a zenekarba és fogja a bőgőt vagy a fagottot, mert csak a rezgéseken keresztül érzékelheti. Lesznek nagy hangszórók, amelyekre rá lehet feküdni, de sokféle eszközt bevetünk, hogy eljuttassuk hozzájuk is a muzsikát. Szeretnénk egyben fel is hívni a figyelmet a siketekre és nagyothallókra, mert a lakosság nagy csoportjáról van szó, mégis szűkösen hozzáférhető számukra a kultúra, és nem szokás erről beszélni. Mi feladatunknak érezzük, hogy előtérbe hozzuk.

A zene összekötő erő, általa nagyon sok mindenre fel tudjuk hívni a figyelmet a társadalmi felelősségünk tudatában. Azt hiszem, erre eddig mi sem, és más zenekarok sem fordítottak elég nagy erőt. Annyi árok van a társadalmunkban, hogy nagyon kellenek olyan dolgok, amelyek összekötnek, és nem elválasztanak.