Egyáltalán mi legyen az ünnepi helyszín?

Ha a mi családunkban az volt a szokás, hogy a szenteste csak a szűk családi köré, rokonlátogatóba pedig kizárólag ez után indulunk, akkor bizony garantáltan belegázolunk majd a párunk legszebb nagycsaládi karácsonyos emlékeibe, ahol a fa alatt a család apraja-nagyja együtt ünnepel. És ez még csak az ideális eset, ahol mindkét félnek csodás emlékei vannak a gyerekkori karácsonyokról.

A fa mérete és fajtája?

A plafonig érő csodás karácsonyfa-rajongók nehezen fognak megbarátkozni egy kis praktikus asztali példánnyal és fordítva. Az égősor színes legyen, vagy egyszínű, a díszek dizájnosak legyenek, vagy hagyományosan eklektikusak? És akkor még az ajándékok mennyiségéről és milyenségéről nem is beszéltünk. Valamint arról sem, hogy ki szerzi be azokat.

A karácsonyi menü is kérdéses

A nagymamák főztjével versenyezni egyáltalán nem biztos, hogy szerencsés, a teljesen újító menü pedig lehet, hogy nem elég „karácsonyos” a párunknak. Amennyiben viszont mégis a nagykarácsonyi ebéd mellett tettük le a voksunkat, akkor egyeztetetnünk kell a háziasszonnyal, hogy mi mivel járulhatunk hozzá az ünnepi ételsorhoz.

Azért mielőtt valaki ijedtében jegyet foglal egy karibi térségbe tartó repülőre, ahol garantáltan nincs se család, se fenyőfa, se bejgli, elárulom, hogy érdemes megküzdeni a különböző magunkkal hozott családi szokásokkal, és kialakítani egy közös kompromisszumos megoldást.

Olyat, amiben jól érezzük magunkat. Nem, ez nem lesz tökéletes, mert a karácsony soha nem az. Van úgy, hogy az elképzelésinket és elvárásainkat is odatesszük szeretetből a fa alá. Nem az összeeset, de néhányat igen.

Mi például a Szentestét együtt töltjük csak mi, szülők és a gyerekek, ez számomra fontos volt, hogy legyen egy kis bensőséges része az ünnepnek. De másnap elutazunk a férjem szüleihez közösen ünnepelni a nagynénikkel, nagybácsikkal, unokatesókkal, mert az meg a férjem számára fontos. Ez után következnek az én távolabb lakó szüleim, akiknél maradunk egészen Szilveszterig. Számukra az a fontos, hogy minél többet legyünk együtt, mert ritkábban látjuk egymást.

Nem ideális mindenki számára, de szeretettel elfogadható

Például én minden évben töltött káposztát eszem anyósomnál karácsonykor, ami édesanyám konyhájában nem számítana ünnepi ételnek, és nem is értem a férjem lelkesedését iránta. De tiszteletben tartom. Ha neki a töltött káposzta az ünnep része, akkor nekem is. A többi napon úgyis olyasmi készítünk, amit én is igazán szeretek. Ahogy ő is a kedvemért cipeli haza és állítja fel a plafonig érő karácsonyfát. Mert ő pedig ezzel teszi széppé számomra a karácsonyt…

Az ajándékozás szokása egyidős az emberiséggel. Jól működő kapcsolatok már az ősközösségekben is azok között épültek ki, akik kölcsönösen támogatták egymást a túlélésben. Nem véletlen, hogy a természeti népeknél az ajándékozáshoz fontos szakrális rítusok is kapcsolódnak. Az ajándékozás élményét tekintve azonban nem sokban különbözik egymástól a guineai őslakos és a budapesti vállalatvezető. Mindenki már egészen kis korban megtanulja, hogy az ajándékozás örömérzettel jár.

Nemcsak kapni, adni is szeretünk, mert utána erősebbnek érezzük a kapcsolatot, magunkat pedig jobb embernek tartjuk.

Amikor boldoggá tesszük a másikat, azt mi is érzékeljük, így átvesszük a megajándékozott hangulatát, izgatottságát, örömét. Az együttműködésnek ez a formája valójában alapvető érzelmi szükségleteinket elégíti ki. 

„Az ajándékozás sokféle szerepet tölthet be az életünkben. Leginkább arra szolgál, hogy megerősítsük a kapcsolatainkat, kifejezzük törődésünket, figyelmünket, de jelenthet sokkal formálisabb gesztust is, udvariasságot, hálát fejezhet ki, vagy afféle (akár ki nem mondott) viszonzásként szolgálhat” – fejtette ki Dienes Angéla, a Be Balanced Pszichológiai Pont pszichológusa.

Ajándék lónak ne nézd a fogát?

Felmerül a kérdés, hogy az ajándékozást lehet-e önmagában értékelni? Az is számít, hogy mit és milyen módon kapunk, vagy egyszerűen csak örülnünk kellene annak, hogy valaki gondolt ránk? A pszichológus hangsúlyozza, hogy bár a mondás úgy tartja, hogy „Ajándék lónak ne nézd a fogát!”, egy illetlen ajándék, például ami arra szolgál, hogy rámutasson valami hiányra a kapcsolatban, akár romboló hatású is lehet.

„Fontos, hogy milyen kontextusban történik az ajándékozás. Ha nem tudom felmérni, hogy mi a kapcsolatunkhoz illő ajándék, például szexuális töltetű üzenetet hordozó tárgyat adok valakinek, aki nem áll elég közel hozzám ehhez, azzal betolakodom az intim terébe, ami kellemetlenséget okoz” – magyarázta a szakértő.

Kép

Kép: Pexels / Ekaterina Bolovtsova

Dienes Angéla emellett azt is elárulta, hogy amikor az ajándékokon törjük a fejünket, érdemes feltenni néhány kérdést. Várok-e valamit cserébe érte, kimondva vagy kimondatlanul?

Figyelembe veszem-e a másik anyagi helyzetét, és ha én vagyok a kedvezőbb helyzetben, akkor tudok-e olyat választani, ami számára is elfogadható, amitől nem érzi úgy, hogy valami olyat kellett volna neki is adnia, amire nincs forrása?

A pszichológus felhívja a figyelmet arra, hogy nem biztos, hogy jó ötlet, ha valaki olyan ajándékot választ egy főre, amit általában minimum ketten szoktak használni, igénybe venni. „Hacsak valakiről nem tudjuk, hogy szeret egyedül moziba vagy színházba járni, nem jó ötlet egy jegyet venni. Ha élményt szeretnénk ajándékozni, gondoljuk át, hogyan szeretné igénybe venni a másik a szolgáltatást, és aszerint döntsünk” – tanácsolta a pszichológus.

Kiről szóljon az ajándék?

Sokan úgy tartják, hogy az ajándéknak annak a személyiségét kell tükröznie, aki kapja. Ez első ránézésre logikus következtetésnek tűnhet, hiszen neki szeretnénk örömet szerezni valami olyasmivel, amit szeret. Például megvesszük a kedvenc írója legújabb könyvét, holott a kutatások arra jutottak: előfordul, hogy nagyobb örömöt tudunk azzal szerezni, ha inkább a saját személyiségünkkel kapcsolatban is megosztunk valamit az ajándékunkkal.

„Volt egy kísérlet, amely során megnézték azt, hogy minek örülnek az emberek: annak, ha az ajándék az adó, vagy ha a kapó fél személyiségét tükrözi? Mindezt zeneszámok küldözgetésén keresztül tesztelték. Mindenkit megkérdeztek, hogy amit kapott, az mennyire jelentett örömforrást számára.

A kutatás azzal az eredménnyel zárult, hogy azok a dalok, amelyek az adó fél ízlésvilágát tükrözték, jobban estek a megajándékozottnak.

Ezzel együtt ez valóban akkor a legszerencsésebb, ha az ajándék olyan közös világhoz, például érdeklődéshez, ízlésbeli vonalhoz kapcsolódik, amin osztozunk. Szerencsés, ha az ajándék valamilyen közös érdeklődésre is reflektál esetleg, semmiképpen nem azzal szerzünk örömöt, ha a választott tárgy vagy élmény sokkal jobban passzol hozzánk, mint az illetőhöz” – összegezte a pszichológus. 

Miért okoz csalódást, ha nem azt kapjuk, amire gondoltunk?

Az ajándékozás is egyike az öt szeretetnyelvnek, a szakértő azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy nem mindenki használja ezt az eszközt egyformán. „Egy kapcsolatban nem biztos, hogy mindkét félnek szeretetnyelve az ajándékozás, akinek viszont igen, annak az is fontos, hogy mit ad, és az is, hogy mit kap. Problémák abból lehetnek, ha az egyik félnek fontos szeretetnyelve az ajándékozás, a másiknak pedig nem olyan jelentős, ilyenkor szokott csalódást okozni, ha nem azt kapjuk, amire vágyunk, vagy nem olyan sűrűn ajándékoznak meg minket” – magyarázta a szakértő.

Kép

Kép: Pexels / Nicole Michalou

Dienes Angéla szerint jó ötletek juthatnak eszünkbe, ha odafigyelünk az elejtett szavakra, és az alapján választunk ajándékot. Ezzel ugyanis azt üzenjük, hogy megjegyeztük, mire vágyik a másik. „A kézzel készített ajándékok szintén azt közvetítik, hogy odafigyelünk a másikra, hiszen nem kevés időt, energiát, ötletet fektetünk ezekbe az ajándékokba.

Azt viszont érdemes figyelembe venni, hogy a másik tényleg örülni fog-e a számunkra egyedinek tűnő ajándéknak, vagy inkább valami olyasmit akarna kapni, amire egyébként is vágyott.

Nem ördögtől való megkérdezni az illetőt, hogy mit szeretne, azzal biztosan nem lövünk mellé” – tette hozzá a pszichológus, majd arra is kitért, hogy a kutatások szerint az ajándékok anyagi értéke nem annyira jelentős az öröm megélése szempontjából.   

Dienes Angéla úgy tapasztalja, hogy egyre jobban értékeljük, ha élményeket kapunk ajándékba, mert az érzelmi bevonódással jár. Kutatások is alátámasztják, hogy egy élmény átélése, a jó emlékek begyűjtése sokszor nagyobb boldogságot vált ki az emberekben, mint egy tárgy megszerzése. Amikor elmegyünk a színházba, koncertre, tanfolyamra, vagy kipróbálunk valami új sportot, garantáltan eszünkbe fog jutni az ajándékozó, és ez erősíti a kapcsolatunkat. A Cornell Egyetem professzorai arra is felhívták a figyelmet, hogy az élmények árát kevésbé hajlamosak az emberek átváltani anyagi értékre, mint a tárgyakét.

Karen Pine, a Hertfordshire-i Egyetem pszichológusa néhány éve kísérletet végzett arról, hogy mi olvasható ki ajándékozás során a testbeszédünkből. A szakember a kísérletben résztvevőkkel kamera előtt csomagoltatta ki az ajándékot, majd megkérte őket, hogy mondják el a véleményüket.

Amikor kielemezték a felvételeket, kiderült, hogy akik őszintén nagyon örülnek a meglepetésnek, általában felveszik a szemkontaktust az ajándékozóval, és az ajándékkal kezdenek babrálni.

Például, ha ruhát kaptak, akkor felpróbálják. Ami viszont kevésbé nyerte el az emberek tetszését, azt jellemzően rövid időn belül visszatették a dobozba.

Dienes Angéla szerint nem lőhetünk mellé az ajándékkal idén karácsonykor sem, ha annak, akivel szeretetkapcsolatban állunk, valamilyen közös hobbihoz kapcsolódó tárgyat, élményt adunk. Mivel az adott terület összeköt minket, ez jól reflektál a kapcsolatunkra, és továbberősíti azt.

Nem mindegy hol, mit és kinek
· Japán: Japánban akkor vagyunk udvariasak, ha két kézzel ajándékozunk, vagy vesszük át az ajándékot, amit akkor illik kibontani, ha az ajándékozó már nincs jelen. 
· Kína: Kelet-Ázsia sok országában, amikor ajándékot ajánlanak, számítani kell arra, hogy egyszer, kétszer vagy akár háromszor is elutasítja azt a másik fél. Ez azért történik, hogy ne tűnjön kapzsinak vagy türelmetlennek. Emellett minden, ami a négyes számmal kapcsolatos, rossz előjel a kínaiak számára, mivel az ő nyelvükön a „halál” szóhoz hasonlóan hangzik. Kínában a nem megfelelő ajándékok közé tartozik például a kés, olló vagy levélbontó, amelyek a kapcsolat megszakítását szimbolizálhatják.
· India: Mivel ebben a kultúrában a bal kezet tisztátalannak tartják, az olyan gesztusokat, mint az érintés, a pénz átadása vagy az ajándékozás, jobb kézzel kell tenni.
· Zimbabwe: ne lepődjünk meg, ha Zimbabwében az ajándék átadását követően nem szóban nyilvánít a másik fél köszönetet, hanem például tapsol, hiszen abban a kultúrában többféleképpen kifejezhető a hála.

Mindössze tízéves voltál, amikor elveszítetted édesapádat, Huszárik Zoltánt. Mi a legkedvesebb emléked róla?

Sajnos elég kevés emlékem van róla, inkább a halála előtti egy évben kezdtük valóban felfedezni egymást. Nem volt a klasszikus értelemben vett édesapa, de az élénken él bennem, amikor levitt a Hortobágyra, ahol a Csontváry-filmjét forgatta, és voltunk együtt a barátainál Gödön is, ahol életemben először lovagoltam. Apu nagyon büszke volt rám, hogy meg tudtam ülni a lovat.

Több mint 10 évvel ezelőtt édesanyáddal nagy fába vágtátok a fejszéteket: elhatároztátok, hogy édesapád emlékére létrehoztok egy alapítványt, a Huszárik Alapítványt, s emlékházat is berendeztek a szülőhelyén, Domonyban. Hol tart most a projekt?

Nem nagy fába, egyenesen mamutfenyőbe vágtuk a fejszénket. Teljesen kezdőként csupa olyan dologgal szembesültünk, amelyek némileg megnehezítették az életünket.

Amikor még élt a nagymamám, mindig mondogatta, hogy ne adjuk el a domonyi házát, alakítsuk át inkább Huszárik-emlékházzá.

Halála után, 2006-ban édesanyámmal elhatároztuk, hogy megpróbálunk eleget tenni a kívánságának, mert mi is egyetértettünk abban, hogy apukám hagyatékát jó volna a nagyközönség elé tárni. Apu számos képet készített golyóstollal, grafitceruzával, színes ceruzával, filctollal, szénnel és pasztellel. A képekben gondolkodás mindennapos tevékenységként volt jelen az életében, a filmjeihez is rajzolt vázlatokat, de a lovak is fontos szereplői az életművének. A Huszárik Zoltán Emlékház és Tájház, amely terveink szerint Domonynak, de a környező településeknek és minden kultúrateremtő kezdeményezésnek a közös otthona lehetne, még nem jött létre, mindenesetre annyit elértünk, hogy az ország számos pontján, de még külföldön is rendezhettünk kiállítást a rajzaiból, emellett szerveztünk vetítéseket, beszélgetéseket. Az idei év különleges volt: édesapám születésének 90., halálának 40. évfordulójához értünk.  Domony községben egyébként a művelődési házat is édesapám után nevezték el, előtte a bronz mellszobra látható, valamint megjelent egy könyv is, amelyben apu kortársai emlékeznek vissza a vele eltöltött időkre.

Örökölted édesapád kézügyességét?

A kézügyességét igen, a rajzkészségét sajnos nem, pedig nagyon vágytam rá. Szerettem volna képzőművészeti irányba menni, de nem így alakult. Még mindig sok minden érdekel, ami művészettel kapcsolatos, köztük a fazekaskorongozás is, épp ezért viccesen azt szoktam mondani, hogy még mindig nem tudom, mi leszek, ha nagy leszek.

Kép

Kép: Emmer László

Ha képzőművész nem is lettél, azért a színészetben remekül megtaláltad önmagad, sikeres pályát tudhatsz magadénak.

Igen, bár most, a pandémia miatt színházi munkáim egyáltalán nincsenek. Óriási szerencsém, hogy három évvel ezelőtt a Magyar Televízió tartott egy castingot, amelyre engem is elhívtak, és a legnagyobb meglepetésemre megkaptam egy tudományos magazinműsor vezetését, a Multiverzumot. Nagyon szeretem ezt a munkát, mert számos helyre eljutottam általa, sok érdekes embert ismerhettem meg, és olyan témákkal is foglalkozhattam, amelyek felett egyébként lehet, hogy elsiklottam volna magánemberként.

Januártól indul egy új filmes heti magazin Nagytotál címmel az M5 csatornán, amelynek szintén műsorvezetője leszek.

Akartam is kérdezni, hogy így, az év vége közeledtével milyen projektek vannak kilátásban, de ezzel meg is válaszoltad a kérdést. Ám ne menjünk el a közelgő karácsony mellett sem! Gyerekként milyen ajándékot vártál a legjobban?

Nem is karácsonyra kaptam a legvágyottabb ajándékom, hanem a Mikulás hozott egyszer nekem egy csodaszép fonott babakocsit. Mindig el kellett mennem sétálni, amíg a Mikulás elhelyezte az ajándékokat otthon.

Süteményeket illetően bejgliimádó vagy, vagy szoktál valami egyedivel is kísérletezni a konyhában ilyenkor?

Nálunk az a megállapodás, hogy én főzök, édesanyám pedig süt. Ő készíti a bejglit, ami nagyon-nagyon finomra szokott sikerülni minden évben, persze ő mindig elmondja, hogy nem sikerült túl jól, mert nem elég édes, nem elég puha, de ez nem igaz. Szerintem csak azt várja, hogy dicsérjük. (nevet) Az idei karácsony lesz az első, amikor együtt készítjük a bejglit. Izgatottan várom! Emellett van egy specialitásom, egy karácsonyi puding, amelyet nem sütni, hanem gőzölni kell. Alig van benne liszt, gyakorlatilag aszalt gyümölcsökből és magvakból áll, és mindenki előszeretettel fogyaszt belőle.

Mit kívánnál magadnak a 2022-es évre?

Nagyon szeretnék már egy kis rendszert teremteni az életemben. Az elmúlt másfél évben nagyrészt otthon voltunk a pandémia miatt, és én mindig mondogattam, mennyi mindent fogok csinálni. Olyasmiket, amikben örömömet lelem. De aztán arra eszméltem, hogy eltelt háromnegyed év, és semmit nem tudok felmutatni. Kifolyt az idő a kezemből, elnyelt a mosogató, tűzhely, mosógép Bermuda-háromszöge. Mindenesetre jó tapasztalat volt ez arra, hogy rádöbbenjek, muszáj lefektetnem magamnak bizonyos kereteket, és igenis kell, hogy időt szakítsak a hobbijaimra, a kikapcsolódásra is.

1. „A hit, az egy babona, dajkamese, a nem felvilágosult emberek világmagyarázata.”

Azt látom, hogy az emberek egy része abban hisz, hogy a világ az anyagi világnál véget ér, és a gondolkodás legmagasabb foka a racionalitás. Ami ismeretlen, az csak tudáshiányból származhat, egyszerűen még nem fedeztük fel, nem értettük meg. Az emberek egy másik része abban hisz, hogy az anyagi világon és a racionálison túl létezik egy másik szféra, a transzcendens, amely hatással van a mi világunkra, és a mi gondolkodásunkkal soha nem lesz teljesen megismerhető. Azaz létezik egy, a racionalitáson túli logika, amely a transzcendens sajátja, és meg is haladja a racionalitást. Az, hogy te melyik világlátást fogadod el, teljesen hit kérdése, hiszen bizonyíték egyikre sincs. Ugyanakkor az, hogy te melyiket választod, az az egész életedre kihat, hiszen alapvetően határozza meg a világról való gondolkodásodat. Annyi a világ, amennyit látunk belőle, vagy több? A halállal minden véget ér, vagy van folytatás? Azért lássuk be, nagyon nem mindegy, melyiket választod. És sajnos a fentieknek van egy további következménye is. A transzcendensben nem hívőknek van egy nem is kis része, akik, abból fakadóan, hogy a racionalitást tartják a legmagasabb gondolkodási szintnek, minden, a racionalitáson kívül eső gondolkodásmódra ennél alacsonyabb szintűként tekintenek. Az ő szemüvegükön keresztül a hit babona, dajkamese, a nem felvilágosult emberek világmagyarázata.
Pedig a hívő az irracionálist ketté bontja. A hívő számára az irracionálisnak van a racionalitást meghaladó része (transzcendensben gondolkodás) és racionalitás alatti része (babona). Vannak olyan hívők, akiknél ez a kettő nagyon összekeveredik, gyerekként mindannyiunknál. A felnőtt hit kialakulásának éppen ezért kulcsmomentuma a kettő (a transzcendensről gondolkodás és a babona) szétválasztása. Sőt, amikor ez szétválik, annak van egy még fontosabb következménye is.

Amikor megértem azt, hogy az én gondolkodásom korlátozott, és létezik egy magasabb szintű gondolkodásmód, az kijelöli a helyemet a világban is.

Ahogy az is kijelöli, ha azt gondolom, hogy az én gondolkodásmódom a csúcs, annál nincs feljebb.

2. „Az, hogy valaki hisz, még rendben, de a vallások elrontják a hitet.”

A hívő szerint a transzcendens hatással van a világunkra, sőt közvetlen kapcsolatba lép az emberek világával. Ez valamilyen emberi közvetítőn vagy közvetítőkön keresztül történik meg, ilyenek voltak Jézus, Mohamed, Mózes, a próféták, Sziddhártha királyfi. Ezzel egy nagyon komoly dolog kezdődik el, amelyre minden további mondandóm épül. A transzcendens, azaz isteni mellé elkezd belépni az emberi, és a kettő elválaszthatatlan egymástól. A katolikus liturgiában ezt szemléltetik is, amikor a szentmisén az átváltoztatandó borhoz egy kis vizet öntenek. Ahogy a bor és a víz már nem szétválasztható, ugyanúgy a már most megjelenő, és a későbbiekben még markánsabban jelenlévő emberi nem szétválasztható az istenitől. Ez még nálunk, keresztényeknél is így van, mert ugyan mi azt valljuk, hogy Jézus Krisztus valóságos isten volt, azaz Isten volt maga, de azt is valljuk, hogy valóságos ember is volt. A többi vallásnál nem is kérdés, hogy a közvetítők emberek voltak-e. És itt egy újabb mérföldkő jön, mert az emberivel megjelenik a gyarló is.
A keresztények abban különböznek, hogy az ő alapítójuk, hitük szerint, nem volt gyarló, a buddhisták már egy jellemfejlődésben hisznek, a muszlimok és a zsidók abszolút tényszerűen kezelik az alapítóiik gyarlóságait. Tehát a közvetítő elmondja a tanait, amelyeket az első követői leírnak. Így elkezd még markánsabbá válni az emberi, hiszen az írók személyén óhatatlanul átszűrődik az eredeti tan. A szent iratokból létrejön a vallás, amit már sok száz vagy akár sok ezer ember rak össze, több száz vagy ezer év alatt. Létrejön egy gondolati keretrendszer az eredeti tanításon alapulva, de rengeteg emberen átszűrve. Miért van szükség erre? Ha több ezer év alatt, több ezer ember az eredeti tanításon gondolkodik, és megpróbál arra alapozva gondolkodási rendszert létrehozni, akkor egészen biztosan tovább jutnak, mint amit az egyén pár évtized alatt létrehoz. De azt is érdemes látni, hogy ez akkor is egy emberek által létrehozott, de a transzcendensen alapuló gondolatrendszer, azaz az emberi és az isteni elválaszthatatlanul össze van keveredve a vallásokban.

Kép

Kép: Pexels / Rodnae Productions

Ha az egészet kidobom, akkor azzal kidobom az istenit is. Szerintem ez hiba.

A másik hiba, amikor egy vallásgyakorló emberben annyira erőssé válik a vallás emberi része, hogy kiszorítja, kiüresíti az isteni részt. Ezt hívják farizeusságnak, mert rájuk volt jellemző annak idején, hogy a törvény betartása fontosabb volt számukra az eredeti tanításnál, annál, amire alapult a törvény. Farizeusok most is vannak, a farizeusság a vallásos ember egyik legnagyobb kísértése, könnyű vallásosként erre az útra lépni. Hallottam egyszer egy jó hasonlatot: a vallás az üveg, a hit a folyadék. A vallás hit nélkül üres, a hit vallás nélkül szétfolyik.

3. „A vallás még elmegy, de az egyházak bűnösek, nem értem, miért tartanak ki mellettük.”

Az emberi világban az intézmények létrehozása elkerülhetetlen folyamat, az állam is egy intézmény. Ebben a világban elengedhetetlen, hogy a vallás köré is intézmény épüljön, ezek az egyházak. Bennük az emberi tényező még markánsabbá válik, hiszen emberek működtetik, de ugyanúgy elválaszthatatlan az istenitől. Sajnos a még markánsabb emberivel a markánsabb gyarlóság is együtt jár. És tagadhatatlan, hogy az egyházak nevében a történelem során nagyon sok bűnt követtek el, és követnek el ma is. De az egyházak isteni természete is ott munkálkodik folyamatosan, csak erről kevesebb szó esik, nincs hírértéke. Vigaszt ad sokaknak, nem is beszélve az egyházaknak az egész világot átfogó karitatív tevékenységéről. Ugyanúgy, mint a vallás esetén, ha az egyházakat kidobnám, kidobnám az isteni részüket is, Szent Ferencet, Szent Erzsébetet, Szent Ágostont, és sorolhatnám a katolikus egyház összes szentjét, akik számára az egyház magától értetődő valóság volt.

Amit fontos látni: Jézus szerint az ő nevében elkövetett bűnök sokkal nagyobbak, mint bármely bűn.

A végelszámolásnál nem lennék azok helyében, aki bármely egyház nevében követtek el aljasságokat…

4. „Mit beszélnek nekem kereszténységről, nézzük csak meg a magukat kereszténynek valló politikusokat, miket művelnek!”

Az isteni emberivel való hígítása tovább folytatódik, amikor a vallás megjelenik a társadalom szövetében is, a politikában, a kultúrában és a művészetben. Itt már az emberi tényező nagyon meghatározóvá válik, az isteni már nagyon háttérbe szorul, de a magjában jelen van. Ezt már nem is kereszténységnek, hanem keresztény kultúrának nevezzük. Ha megfigyeljük, a politikusok is folyamatosan keresztény kultúráról beszélnek, és nem kereszténységről. Ez egy nagyon fontos különbség! Ugyanakkor a keresztény kultúra már nagyon sok gyarlóság és bűn területe lehet, ilyen volt a rabszolgatartás is, amelyet (ezt kevesen tudják) pont a keresztény vallás térnyerése szorított vissza nagy mértékben az ókor végén. A kultúra teljes szekularizációja – a valamennyire is hívő ember szemszögéből – Isten teljes kitörlését jelenti az emberi társadalomból.

Éppen ezért figyeljük felhúzott szemöldökkel például azt, amikor az új német kancellár kihagyja az esküje szövegéből Istent.

Éppen ezért kellett már a pápának is megszólalnia a „karácsony” szó védelmében. Michael Shellenberger egy interjúban pár héttel ezelőtt ezt mondta: „Úgy gondolom, hogy a valódi ateizmus pszichológiai értelemben nagyon nehéz a legtöbb ember számára. Nehéz abban hinni, hogy nincs élet a halál után, nincs Isten, vagy nincs lényegi értelme és célja a létezésünknek.” Én is így gondolom.

Nem meglepő, hogy minden változási-változtatási folyamat nehézségekkel jár. Az általam ismert kutatási eredmények szerint az ilyen folyamatoknak mindössze 30%-a zárul sikerrel. Hol lehet a hiba? A legtöbb esetben már az első lépésnél: az elkötelezettség mértékénél. 
A szokásaink komoly gyökerekkel rendelkeznek. A viselkedési mintáink kialakulása olyan, mint egy egyre jobban kijárt út az erdőben. Először még nincs semmilyen mintánk, aztán elkezdünk valahogyan reagálni a bennünket ért hatásokra, ezzel kialakítjuk a szokásaink alapját.

Az agyunk mindig a biztosat, az ismertet keresi, így visszatérően keresi az azonosságokat, hasonlóságokat az általunk megélt helyzetekben. Ha talál hasonlóságot, gyakran hasonlóan is reagálunk, mint korábban.

Elkezdjük kialakítani az ösvényt az eddig járatlan vadonban. Ha elég sokszor megyünk végig rajta, elég jól ki is tapossuk azt az utat, utána pedig legtöbbször a „járt utat járatlanért el ne hagyj” szerint cselekszünk. Az agyunk szerint ugyanis a biztos rossz is jobb bármilyen bizonytalannál. Hiszen ki tudja, hogy ha változtatunk, nem lesz-e még rosszabb? 
Kialakulnak azok a szokás-hurkok, amelyek a hasonló események alapján újra meg újra elindítanak bennünket ugyanazokon a már járt utakon. Ha megkapjuk a jelet, az elindítja az aktuális szokást, és várja a jutalmat. Ha ez egy számunkra megerősítő, pozitív szokás, már örülhetünk is, hiszen a későbbiek során sokkal kevesebb energiát von el tőlünk, hiszen bekapcsol a robotpilóta, nekünk nincs más dolgunk, mint követni az eddigi mintákat. 
Más a helyzet, ha ez a szokás annyira nem bánik jól velünk. Arról nem is beszélve, hogy a minták nem működnek azonos hatékonysággal minden helyzetben. Ezek a helyzetek pedig változásra ösztökélnek bennünket. Ám ha valami nem úgy alakul, bukkanók, netán szakadékok állnak az előttünk álló új úton, és nem vagyunk felkészültek, könnyen letérhetünk az útról, hátrahagyva az addigi eredményeinket. Vagy visszatérünk a korábbi mintáinkhoz – megkeressük az ösvényt, amiről letévedtünk, vagy újabb út felé indulunk, amikor még az előzőt sem jártuk végig. 

Kép

Kép: Freepik

Hogyan javíthatunk az esélyeinken? 

A nulladik lépés: Először is határozzuk meg a miértet. Fogalmazzuk meg magunknak: mi az ok, amiért szeretnénk valamit megváltoztatni! Ennek azonban elég erősnek és határozottnak kell lennie ahhoz, hogy átvészeljük vele a hullámvölgyeket és azokat a nehézségeket, amelyek az utunkba állnak. Mert biztosak lehetünk benne, hogy lesznek ilyenek. 

Legyünk realisták és optimisták egyszerre! 
A célok felállításában legyünk realisták, vizsgáljuk meg mikor, hogyan, miben voltunk sikeresek, és használjuk ezeket a tapasztalatokat! Olyan célt jelöljünk ki, amelyet van esélyünk elérni! Utána pedig kapcsoljuk be az optimizmusunkat, higgyük el, hogy meg tudjuk csinálni, és tegyünk is érte! 

Legyen tervünk, mégpedig írásban! 
Jól hangzik, hogy egészségesebben étkezünk, többet mozgunk, felhagyunk a nassolással vagy a dohányzással… de hogyan fogjuk mindezt megvalósítani? Írjuk vagy rajzoljuk le, mit tervezünk és hogyan! Érdemes arra is gondolni, hogy kihez fordulhatunk, ha segítségre vagy támogatásra lesz szükség az úton. 

Egyszerre csak egy lépést tegyünk! 
Minél kevesebb feladatot adunk magunknak egy időben, annál nagyobb az esélye, hogy el tudjuk kötelezni magunkat iránta és valóban teljesítjük is. Kis lépésekben haladjunk! Ha többet szeretnénk olvasni, az évi 40 könyv helyett határozzuk meg azt, hogy napi 25-30 oldalt olvasunk! Keressünk egy indító mozzanatot, amire felfűzhetjük az új szokásunkat – lehet ez egy telefonos emlékeztető vagy egy gyakran elvégzett tevékenység, ami után el tudjuk végezni az új feladatot. Ha valami ismert után tesszük az újat, nagyobb valószínűséggel tartunk ki mellette. 

Ünnepeljük meg a kis győzelmeket is! 
Ha egy nap teljesítettük, amit kitűztünk, vegyük észre! Ismerjük el az eredményeket, és ne csak a célvonalnál! Egy szokást, mintát megváltoztatni nem egyszerű, és nem csak a végeredmény érdemel elismerést. A sikerélmény hasznunkra van. 

Ne adjuk fel! 
Egy szokást megváltoztatni nem fáklyásmenet. Berögzült, jól vagy rosszul működő reakciókat próbálunk meg újraírni, közben a saját agyunk működésével is meg kell küzdenünk, ami azt mondja, lehet, hogy sokkal rosszabb lesz az az új. Lesznek nehéz napok, a sikeres változtatás azonban ezeken a napokon múlik. A kitartáson. Ehhez kell az a nulladik lépésben meghatározott miért. 
Egyáltalán nem biztos, hogy január elsején kell nagy elhatározásokat tennünk. Nem kell hozzá vasárnap, vagy egy új hónap első napja. Tökéletesen alkalmas rá egy csütörtök délután is. Mert a legfontosabb összetevő mindig rendelkezésre áll: mi magunk. Most már egy listánk is van a következő új szokásunk kialakításához. Nagyszerű 2022-őt kívánok! 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

– „Sárga lábú fecske, csicsai menyecske, hogyan jöttél ide, az idegen földre…” Te nem így ismered? 
– Kicsit másképp. Én inkább a bácskai változatát használom – de az a jó, hogy a népdal a variánsaiban él. Megsokszorozott kincs a miénk. 

– Mégis elboldogultunk ezzel a versszakkal. Igaz, a nyitottságodon kívül bizalom és alkalmazkodási szándék is kellett. Azért kopik ki az életünkből az éneklés, mert ezek hiányoznak? 
– Ahogy most élünk, bizony elfelejtünk énekelni. Nagyon nehéz megnyílni, levetkőzni, csupasznak lenni egymás előtt.

A másoknak való megfelelés vágya az, ami eltávolít bennünket egymástól, és gátolja, hogy a saját belső világunkhoz is közelebb kerüljünk.

Pedig az ének rendeltetése, hogy a bensőnket mind jobban megismerjük, felvirágoztassuk. Hogyan csinálták ezt jól az őseink? Beleszülettek a hagyományba, kicsi koruktól kezdve úgy éltek, hogy reggeltől estig énekeltek. Ezt szólásképp, futólag vetjük oda, nem is vesszük igazán komolyan – de tényleg reggeltől estig. 
Volt például minden falunak éjjeli őre, aki elzengette a kilenc órát, hogy térjen mindenki nyugovóra. Aztán a tízet, a tizenegyet – éjfélkor nem szólt, az a szellemek ideje, akkor teljes csönd volt –, egykor megint kurjantott egyet. Ezek akár nagyon szép, díszes énekek is lehettek. Aztán kettőkor is, háromkor is, négykor pedig már dalban elüzente, hogy ideje lesz felkelni, a nap is feljött már. Minden folyamatnak része volt az éneklés. A közösségi alkalmakon, például aratáskor, mikor a falu apraja-nagyja összeállt kalákába, gyakran muzsikust is fogadtak, hogy kísérje a munkát, és ha valaki elfáradt, hát húzta neki a nótát buzdításul. Az énekléssel be lehet világítani az énünk olyan rejtett zugaiba, amelyek más módon nem elérhetőek. Amikor már egész jól ismered magad, tudod a talentumaidat és a hiányosságaidat, akkor nem félsz azokat kimutatni a körülötted lévőknek, mert mindez nyílt titok a számukra. Innentől pedig sokkal szabadabb vagy másokra figyelni, hozzájuk alkalmazkodni, hiszen a helyeden érzed magad. 

– Becses ajándék, ha egy helyén lévő embert hallhatunk énekelni. Őrzöl ilyen emléket magadban? 
– Szinte minden élmény ilyen, amikor gyűjtőúton vagyok. Bár én nem gyűjtésként gondolok rá, inkább úgy, hogy barátságokat kötök. Még akkor is, ha évtizedek választanak el azoktól az idős mesterektől, akiket meglátogatok. Sokkal többet kaptam tőlük egynéhány éneknél, mesénél vagy imánál. 

Kép

Kép: Emmer László

– Sosem adatközlőknek, hanem kedves öregecskéidnek hívod őket. „Ideülteted” közénk egyiküket? 
– Mária néni jut most eszembe. Tőle nem énekeket tanultam, hanem csak lenni. Egy moldvai csángó asszony, aki egyedül szülte meg gyermekét, így kapott beavatást arra, hogy több száz kicsi lelket a világra segítsen bábaként. Nála sokat ültem, belém égtek a mondatai. És máig ő az egyetlen, aki képes volt engem leitatni! Egy picike szobája és egy pohara volt csak. Hoztak neki egy üvegnyi jó fekete bort, töltött a kis pohárba, megköszönte, mondott egy gyönyörű áldást hosszan, majd belekortyolt. Messziről jött budapestiként próbálkoztam én is, mondtam ezt, azt, amit tudtam – nincs kultúrája annak, hogy megáldjuk egymást –, kortyoltam, és akartam visszaadni. „Cöcöcö!” – rázta a fejét, Jézuska az alján van, meg kell nézni! És ez így ment poharanként, úgyhogy Mária néni szisztematikusan leitatott. Az volt a szerencsém, hogy november lévén a hidegben hamar magamhoz tértem. Hogy aztán a falu másik végén újra itathassanak… András‑nap volt, és ez a név ugyanarról a tőről fakad, mint az Andrea: névnaposnak számítottam, nem volt kibúvó. 

Ismerős az az élmény, amikor egy könyv annyira esszenciális, hogy minden mondatánál meg kell állni, többször újraolvasni, megemészteni? Ilyen volt Mária néni. „Olyan pohárt nyújts másnak, szeresd magadnak, másképpen ne nyújtsad!” – ezt is ő mondta. És ilyenből egy óra alatt majd’ százat.

– A néphagyományt sokan egzotikumnak tekintik. A fellépéseid, a Dúdolók, a Karanténekek nyomán azt gyanítom, te tudod, hogyan lehet a hétköznapokba visszacsempészni azt, amit a korszellem vitrinbe zárna. 
– A ma embere tényleg hajlamos azt gondolni, hogy a kulturális örökség szép, gyönyörű a filozófia, de mit mutatnak a számok? Mi a mérhető érték? A felnőttek szeretik a számokat – ugye, ha tudjuk a bolygó számát, ahol él, könnyebben elhisszük, hogy létezik a kis herceg. A gödi Búzaszem Iskolában magyar hagyományokra épülő, szerves oktatást végzünk. Több mint tizenöt éve, tehát elég ideje tanítunk így ahhoz, hogy már kompetenciamérésekkel, adatokkal is alátámaszthassuk, hogy ennek van értelme. Mert azt látjuk a felmérésekből, hogy az itt tanuló gyerekek messze átlag fölöttit nyújtanak a továbbtanulás, az értelmi és az érzelmi intelligencia terén is. Ebben még csak nem is a verseny az igazán lényeges, hanem ha belenézek bármelyikük szemébe, a lexikális tudásától teljesen függetlenül azt tudom mondani, hogy édes fiam, te rendben vagy. Miért? Kodály úgy fogalmaz, hogy ha nem elméletek és előírások, hanem a gyerek érdeklődése mentén segítjük őt játszva tanulni, a talentumait kibontakoztatni népdalokkal, népmesékkel, kézművességgel, népszokásokkal, tehát azzal, ami közös örökségünk, akkor már nem lesz kérdés, hogy neki van-e helye, tartozik-e valahova a világban. És a magyar néphagyomány tud még valami fontosat: magyar identitást ad a gyerekeknek, amelyet Kodály Zoltán „tudatalatti magyarságnak” nevezett. Ennek köszönhetően pedig sokkal több szava lesz a világhoz, mert a helyén állva, értve a saját kultúráját, nem rögtön beolvadni vagy trendeket követni igyekszik majd. 

– Nem csak pedagógusként, kutatóként és énekesként is a tudomány és a hagyomány egységét vallod. Van valamije a közösségnek, ami egy pszichoterapeutának nincs? 
– Igen és nem: cáfolom és megerősítem… De hadd válaszoljak egy énekkel. „Ejne-dejne-denejde, ejne-dejne-denejde / A szép menyecskéknek utcán az ülésük, / A kisgyerekeknek porba heverésük. / Öreg embereknek csutora borocska, / Öreg asszonyoknak porhanyós pogácsa / Ejne-dejne-denejde, ejne-dejne-denejde.” Egészen keletig futhatnánk a csuvas, nogaj, kumuk rokon népekig, akik ugyanúgy elmondják az énekeikben, mikor érzik magukat rendjén a világban. Mert nem kérdés, hogy a világban rend van, minden ismétlődik, körbejár az idő, de előre-fölfelé is halad – bízunk benne, hogy a Jóistenig –, és ez biztonságot ad. A hagyományban élőknek ezek biztos alapok. De gyakran elkél a tudomány segítsége is az életünkben. Az én családom például súlyos terhet hoz anyai ágról: édesanyám családtagjai a kommunista diktatúra áldozatai lettek, csak ő maradt életben. Súlyos teher volt ez neki, és mi is nagyon nehezen lettünk a testvéremmel, ami az előzmények ismeretében talán nem is csoda.

Csoóri Sándor mondja, hogy a múlt nem mögöttünk van, hanem bennünk. Vannak traumák, amelyek feldolgozásában rengeteget segíthet a szakértelem, a terápia. A tudomány mellett a közösség ereje is kell ahhoz, hogy ablak nyíljon a végtelenre, és abba belenézve oldódhasson, ami fáj.

Persze, egy faluközösség állandó jelenléte sokszor teher is volt: a balladák tanúsítják, hogy gyakran a régiek is elmenekültek volna a mindent látó szemek elől. 

– Ma is nehezen fogadjuk el, hogy nincs összetartozás alkalmazkodás nélkül. Pedig talán nem is az egyén a közösség kerékkötője, hanem inkább a kényelem. 
– Szívemből szóltál. Szerintem a legnagyobb mételye a mai világnak a kényelem. Nincs már meg az a tudásunk, hogy az igazi örömhöz, a legnagyobb kincsekhez sosem szerzés, hanem mindig lemondás által jutunk el. Amikor a „parasztbiblia” teremtéstörténeteit mesélem, mindig beleszövöm azt a kis apokrif példát is, ami a férfiember telhetetlenséggel való megkísértéséről szól. Eszerint, mikor Ádám folyton panaszkodott Evacskára, hogy ennyit meg annyit beszél, ilyen-olyan kiszámíthatatlan, és kérte az öreg Istent, hogy vegye már el, de az bizony harmadszorra már nem vette el, inkább munkát adott Ádámnak, mert nem jó örökké egymás hegyén-hátán lenni, elfoglaltság kellett neki. Ekkor az öreg Isten felállította Ádámot egy sámlira, és azt mondta, hogy arról kezdjen körbe-körbe kapálni addig, ameddig elér, de csak addig. Aztán előbújt Ádámból az önérzet, tovább kapálta, mint az Isten meghagyta – és így pont elásta a szerencséjét. Ez a mának is fontos üzenet, mert ma sem tudunk megelégedni, csak dagadunk. Az elég helyébe az elégtelenség lépett. 

Kép

Kép: Emmer László

– Van olyasmi magadban, amivel elégedetlen vagy? 
– Gyakran tartom magam felkészületlennek, azt érzem, hogy nem szenteltem kellő időt arra, hogy egy fontos pillanat úgy születhessen meg, ahogy kell. Legtöbbször a Szentlélek, a kegyelem segít át ezeken a helyzeteken, Ő teszi eléggé, amit én kevésnek gondolok. 

– Felidéznél egy komoly fejtörést okozó döntéshelyzetet is? 
– Olyan rengeteg volt… Felkértek, hogy énekeljek a FINA vizes világbajnokság zárógáláján. Ez nem az én megszokott közegem, mert általában kis közösségeknek éneklek, azt érzem otthonosnak, ha látom a többi ember szemét – az viszont nem volt kérdés, hogy meg tudom csinálni.

Viszont az éneklésen kívüli dolgokkal is foglalkozni kezdtünk, előkerült a koreográfia, a stylist, és egy fehér magas sarkú cipő is. Én meg azt mondtam, hogy ezt nem fogom felvenni.

Ebből egy elképesztő konfliktushelyzet kerekedett. Győzködtek, mondták, hogy kezdjek el megtanulni járni benne, én meg ráztam a fejem, hogy biztos, hogy nem. Végül az lett a mindenki számára elfogadható kompromisszum, hogy mezítláb vonultam végig a sportcsarnokon. 

– Van olyan dal, ami segítségedre volt egy-egy krízis – ha nem is cipőválasztás – során? 
– Nem gondolom, hogy konkrét szituációban segítenének adott népdalok – viszont a megértésben rengeteget. Amikor már „túlról” néz az ember egy helyzetre, egy napra, évre vagy akár egy egész életszakaszra, az énekek tükrében sok mindent világosabban lát. Vagy épp arra jön rá, miért énekelte adott időszakban újra és újra ugyanazt, választotta éppen azokat a szövegeket. Kodálytól származik az a szállóige is, hogy „Mondd meg, mit dalolsz, megmondom, ki vagy!”.

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. augusztusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

Fel tudnád idézni, milyen gondolatok jártak a fejedben, mielőtt közétetted volna bejegyzésedet a közösségi oldaladon?

Amióta a nagymamám elhunyt rákban, érzékenyebb vagyok magára a ráktémára. A betegségére már a végstádiumban derült fény, így összesen két hetünk volt felkészülni arra, hogy nem lesz sokáig közöttünk. A másik dolog, ami közrejátszott az akció meghirdetésében, egy pár évvel ezelőtti eseményhez kapcsolódik: épp vártam a buszra a megállóban, amikor a tekintetem egy hölgyre tévedt. Csinosan fel volt öltözve, ruhájának színével passzoló kendővel takarta kopaszságát. Egyszer csak megfordult, és rám mosolygott. Szemöldöke nem volt, csak az ajkait borította halványpiros rúzs. Arra gondoltam, bárcsak tudnék neki segíteni. Azonnal átéreztem, milyen nehéz lehet a nőknek kemoterápiás kezelés után szépnek érezniük magukat, s azt is, hogy mennyire nehéz lehet lelkileg megbirkózniuk azzal, hogy hajkoronájuk és szemöldökük kihullik.

Nemrégiben elhatároztam, hogy ingyenes szemöldöktetoválással segítek nekik, mert nagyon szerettem volna, hogy kevésbé emlékezzenek a tükörbe nézve a fájdalmas múltra és a kezelésekre, s hogy ők is teljes értékű, önbizalommal teli nőnek érezhessék magukat.

A bejegyzésem megosztása után két perccel már jelentkezett is egy hölgy hozzám, aztán elindult egyfajta lavina. Jelenleg 50-60 hölgynek van hozzám időpontja, s még körülbelül ugyanennyien vannak „várólistán”.

Hogyan reagálnak a vendégek, amikor először pillantják meg magukat a tükörben?

Majdnem mindenki elsírja magát az örömtől, amikor először meglátja magát a tükörben. A legelső vendégem másnap sírva hívott fel azzal, hogy épp végezte volna a reggeli rutinját a fürdőszobában, elő is vette a szemöldökceruzáját, hogy megrajzolja a szemöldökét, amikor rádöbbent, hogy többé nem kell ilyesmivel bajlódnia. Nagyon hálás volt, én pedig szívből örültem, hogy hozzájárulhattam a lelki jóllétéhez.

Kép

Kép: Pál Anna Klaudia

Egy kozmetikusnak olyan bizalmas dolgokat is elmond az ember, amiket másnak nem merne. Te milyen történetekkel találkoztál eddig? Miket mesélnek a kezelésen átesett vendégek?

Rendszerint mindent, de szó szerint mindent elmesélnek a betegségükről és magáról a kemoterápiáról. El is sírják magukat, miközben felidézik a részleteket. A legtöbb vendégem melldaganattal küzdött, sokuk a mai napig fél attól, hogy kiújulhat, és hogy újra át kell esnie a fizikailag megterhelő kezelésen.

Mindegyikük története megérint, de különösen azoké, akik pici gyermeket nevelnek, hiszen én is anya vagyok, két gyermekem van.

Elszorult torokkal hallgattam, amikor az egyikük az mondta: „Csak fel tudjam nevelni a kislányom!”.

Kozmetikusként mennyiben kell másképp foglalkozni a gyógyult rákbeteg vendégekkel, mint az egészségesekkel?

A kemoterápiás szerek miatt a bőr nagyon kiszárad, viszket, jobban hámlik és érzékenyebb is, ezért csak hat héttel az utolsó kemoterápiás kezelés után szoktam vállalni tetoválást. A művelet megkezdése előtt minden esetben elkérem a vendégtől az orvosi beleegyezési nyilatkozatot, illetve még egy, a tetoválással kapcsolatos beleegyező nyilatkozatot is aláíratok velük. Ami a tetoválási technikát illeti: a szemöldök-száltetoválás képes egy szőrszál és egy teljes szemöldök minden paraméterét leutánozni, de ugyanilyen szép és látványos eredményt lehet elérni satírozással is. A porozásos technikát csak úgy önmagában nem alkalmazom a kemoterápián átesett hölgyeknél, mert alig látszódna a végeredmény – a satírozott szemöldök elejét szoktam kicsit aláporozni, hogy ne tűnjön szigorúnak a tekintet, és a hatás természetes legyen.

Meddig tart ez a szép misszió?

Amíg élek, és amíg ebben a szakmában dolgozom, addig minél több nőnek szeretnék segíteni. Egyetlen feltételem van a szemöldök-tetoválásért „cserébe”: azt a pénzt, amit az illető hölgy a tetoválásra szánt volna, költse magára, a gyermekeire, vagy egy hosszú pihentető hétvégére. Költse az Életre, amelyben új esélyt kapott.

– Hosszú út vezetett a jelenlegi munkájához? 
– Az Ózdon töltött gyerekkoromban misztikus világ tárult elém az édesapám vezette bábszínházon keresztül. Én is részt vehettem a bábszínház körüli munkálatokban, hamar a játék, a varázslat hatása alá kerültem. Ezen kívül rendszeresen jártam rajzszakkörre, érdekelt a képzőművészet, a színek és vonalak világa. Húszéves korom környékén szellemileg sérült gyerekekkel dolgoztam együtt egy gyerekotthonban, ahol rengeteg tudást szippantottam magamba. Minden egyes nap kihívást jelentett: hogyan töltsük el az időt értelmesen. Meggyőződésem, hogy aki kreatív, az minden helyzetben szabad marad. 

– A művészetterápia-műhely vezetőjeként hisz a művészet életünkre gyakorolt jótékony hatásában. Hogyan működik ez? 
– A pszichiátriai betegeknek a művészeti foglalkozás felszabadulást okoz, gondolkodásra készteti őket. Elkezdik azon törni a fejüket, hogy mi válthatta ki a betegségüket.

Ha van egy betegségem, erősítenem kell legbelül, hogy elfogadjam és kitaláljam, hogyan élhetek mostantól. Ha valaki nem gondolkodik ezen, mély depresszióba zuhan, és abból nagyon nehéz kijönni.

A gyógyszeres kezeléssel párhuzamosan meg kell nekik mutatni, hogyan tudnak segíteni a problémájukon. Fontos, hogy higgyenek abban, hogy ez sikerül. Hit és akarat nélkül nem megy. 
A művészetterápiában van küldetésem, és nap mint nap meggyőződhetek arról, hogy kivé válhatnak ezek az emberek. Ha van egy hely, egy közösség, ahol segíthetik, inspirálhatják egymást, akkor nem a külvilágtól távol, az otthonukba zárva kénytelenek élni. A közösségbe bekerült elveszett ember előbb-utóbb megtalálja a saját, korábban nem ismert energiáit. Ahhoz, hogy használd a belső tartalékaidat, erőidet, szükséges egy kulcs, hogy beinduljon valami, és elkezdj élni. 

– Ha úgy kerülök ide, hogy soha nem festettem, mit kezdenek velem? 
– Különböző sémák állnak a művészetterápiában a rendelkezésünkre, a feladatválasztás pedig nagyban függ a betegségtől. Nem az a lényeg, hogy te Leonardo da Vinci legyél, hanem hogy a kreativitásoddal hogyan tudod magadat, a problémádat kifejezni. A műveken keresztül ez látványosan visszaköszön. Egy-egy alkotás után közösen leülünk, és kielemezzük a munkákon megjelenő akadályt. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– A pszichés betegségek kialakulásáért felelőssé tehető a mai családok törékenysége? 
– Hogyne! Vessünk egy pillantást a mai családokra. Hiányzik a kommunikáció, a problémamegbeszélés, a közös élmények megtalálása. Az a beteg, akit szerető, támogató családi közeg vesz körül, tud a családon belül létezni, a szűk közösség hasznos és értékes tagjának érezheti magát. A család és a baráti kör kiemelt feladata azt biztosítani, hogy egy beteg ember ne vesszen el! Valamikor a pszichiátriai betegeket a nagyobb városokban a társadalmi környezeten kívülre helyezték, a város szélén álltak a befogadásukra alkalmas intézmények. Mára valamicskét javult a helyzet. Minden itt alkotó ember számára igyekszem egy fészket nyújtani. Kifejezetten fontos az, hogy aki bejön ide, az úgy érezheti, itt megvan az ő kis saját helye. Reggel nyolctól délután kettő-három óráig dolgozhatnak itt, van közös reggeli és ebéd. 

– Hogyan őrizhetjük meg a pszichés egészségünket? 
– Mindig erősítheted azzal az énedet, hogy egy-egy probléma jelentkezése során nem széfbe zárod vagy szőnyeg alá söpröd, hanem szembenézel vele. Ha racionálisan nézem magamat, tudom, hogyan vagyok felépítve. Félelmeim vannak? Kinek nincsenek?! Az a kérdés: tudom-e kezelni? Itt lép be a családi háttér, hogy gyerekkoromban segítettek-e egy-egy nehézség feldolgozásában, abban tehát, hogy helyesen kezeljem a gondokat vagy sem. Ha a szembenézést választod, hatalmas baj nem érhet, habár az élet egyik napról a másikra teremthet olyan szituációt, hogy az ember összeroskad, szó szerint megbolondul. 

Viszont a probléma nem rejthető el, illetve ha elrejted, akkor sem szűnik meg. Előjön, és megnehezíti az életedet. Ugyanez történik a betegségben. Nem bújhatunk el előle. 

– Az eredmény magától értetődő? 
– Azt tekintem eredménynek, hogy például valaki hosszabb ideje jár ide, és látom, hogy jól érzi magát, az alkotásban felszabadul, jelen van. Siker, hogy valaki részt vesz a művészetterápiában, és közben visszakapja a munkáját, újra támogató tagja lehet a családnak. A lényeg, hogy ki tudjuk nyitni őket a világ felé. Ez az az időszak, amikor megpróbáljuk ezeket az embereket arról biztosítani, hogy higgyenek magukban, ne essenek kétségbe, és az átmeneti időszakban itt megtalálhatják a helyüket. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Amikor kilép innen, ezeket a feladatokat itt tudja hagyni? 
– Nem mindig sikerül. Akárhol vagyok, eszembe jut egy-egy ötlet, hogyan tudnék jobban segíteni, fejleszteni egy-egy betegen. Az ember megpróbálja elkülöníteni a munkát a magánélettől, viszont nem állok ellen, ha jön az ötlet. A telefont vasárnap is felveszem. Van olyan betegem, aki rendszeresen bejelentkezik hétvégén. Ha én ennyit tehetek egy emberért, hogy felveszem neki a telefont, miért ne tenném meg? És ott és abban a pillanatban sokkal többet segítek, mintha ő bekapna egy nyugtatót. 

– Mire a legbüszkébb? 
– Évente jelentetünk meg katalógust a pszichiátriai betegek alkotásaiból. Tudtommal nincs még egy ilyen kezdeményezés Európában. Online szintén elérhetőek az ide járók munkái. Ez egy lenyomat, ami megmarad, tanulmányozható, kiértékelhető, szerethető. Tőlük kapott, maradandó érték és ajándék. 

– Az Ön életében mit jelent a hit? 
– A lakóhelyem közelében van egy feszület, mellette kanyarodom ki, és akárhányszor ránézek, magamban mindig meghajtom a fejem. Az ember vagy tudatosítja a lelkében, hogy van egy kísérője, segítője, vagy nem, a hit nem választás kérdése. Az első és legfontosabb hit, amihez foggal-körömmel ragaszkodnék, hogy falak ide, falak oda, hiszek abban, amit csinálok, hiszem, hogy jobbíthatunk a világon, tehetünk másokért, az egészségükért, a lelki kiegyensúlyozottságuk megtalálásért. Fogadjuk el, hogy nagy krízisekből is fel tudnak állni emberek! 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

„Kommunikáció és informatikus könyvtáros szakon végeztem 2001-ben, de világéletemben akartam valami sajátot: vállalkozást, üzletet, mert pocsék alkalmazott vagyok, nehezen dolgozom fel, ha valami szerintem nem jól működik. Hangot is szoktam adni ennek, amit nem minden főnök tolerál” – nyit egy önkritikus önjellemzéssel Gergely, aki a főiskola után a pénzügyi munkája mellett bioboltot is üzemeltetett Budapesten, de annak a rolóját a 2008-as válság idején le kellett húznia. „Egerben nőttem fel, ahonnan 20–30 ismerősöm is kiköltözött Írországba, ők biztattak: menjek, hiszen 1200 eurókat keresnek hetente mondjuk szobafestéssel, pedig nem is szobafestők. Kimentem hát nyári munkára, ebből lett majdnem hét év.

Mondhatnám azt is: hét évet vártam az írországi nyárra…

Egy 2–3 ezer fős faluba kerültem, ahol tényleg kis túlzással minden utcában laktak egriek. Egy cukrászda vett fel először mosogatófiúnak, de 3–4 hónap után már futárként is szállítottam ki sütiket. Majd egy év után teljesen egyedül beköltöztem Dublinba, legalább ötféle önéletrajzzal a zsebemben, persze nem mind volt teljesen igaz. Referenciának a szobatársamat adtam meg, ő igazolta, hogy ahova épp jelentkeztem, ahhoz értek. Így kerültem egy Burger Kingbe, gondoltam, ugródeszkának jó lesz.”

A lány ment, a chili szeretete maradt

Az elrugaszkodás újabb két évig tartott. Gergely ez idő alatt megtapasztalta, milyen az, amikor az ember egy helyettesíthető kis láncszem egy nagy gépezetben, ami lefaragta és megedzette az egóját. Szerette ugyanakkor Dublint, a népek olvasztótégelyét, a hangulatos várost, ahonnan minden évben kétszer utazni is tudott: egyszer haza, egyszer nyaralni. Majd jött a karrierjében a következő lépcső, amikor bekerült egy online pókeres céghez, ahol csalókat kellett lebuktatnia. Kapott egy laptopot, azon játszott ő maga is az otthoni kanapéjáról a cég pénzéből, s még a nyereményt is megtarthatta. Elég sok svindlert kiszűrt, de talán túl sokat nyert is közben, mert a társaság egyszer csak kivonult Írországból, így ő is továbbállt. Call centeres lett egy pénzügyi vállalatnál, ahol szintén a csalásokra fókuszált.

Mint mondja, az angolt igazán akkor tanulta meg, amikor például este tízkor részeg skótok hívogatták a sajátos akcentusukkal a pubokból, hogy valaki mondjuk az ő nevükre vett fel hitelt…

„És itt lépett be a chili az életembe egy mexikói lánynak köszönhetően, akit a munkahelyen ismertem meg. Ő szó szerint mindenbe, még a kávéjába is chilit szórt a tejszín mellé. Mivel négyen laktunk fiúk egy albérletben, s nem vittük túlzásba a mosogatást, egyszer csak a csap szélén egy szendvicsből lehullott chilimag kicsírázott… Én meg elültettem egy kis fazékba, amelyből kinőtt az első jalapenóm. Közben – három év után – ez a munkáltatóm is megszűnt, én pedig a végkielégítésből hazajöttem nyárra. Végre 25 fok fölé kerültem, s elkezdtem érezni, hogy itthon vagyok otthon. Már vissza sem mentem, még az autóm is kint maradt. A lányt elhoztam, igaz, fél év után visszaköltözött, de a chili szeretetét nálam hagyta. Itthon még az Erős Pista tarolt, de én már tudtam, melyik ételhez melyik fajta chilit szeretem. Próbáltam az ízeket reprodukálni, de amelyik szósz Írországban 99 cent volt, az itt 6 ezer forintba került… Ezért döntöttem úgy 2017-ben, hogy saját fogyasztásra elkészítem magam a szószokat. Eszembe sem jutott, hogy másoknak is eladjak belőlük, igaz, a baráti grillezésekre aztán egyre többet kellett vinnem másoknak is. Kezdtem rájönni, hogy amit készítek, az tényleg finom.”

A tejfölös poharaktól a különdíjig

A visszajelzések mindig motiválók: a családtagokról még azt gondolja az ember, elfogultak, de amikor már a barátok barátainak a barátai is jelentkeznek a termékéért, akkor felvetődik benne, hogy valamit jól csinál. Gergelynek is így jött a vállalkozás gondolata, másodállásban a rendezvényszervező cég mellett, amellyel az országot járta. A palántái közben tejfölös poharakban nőttek meg akár félméteresre is.

Kép

Kép: Koletán Gergely

A pontot az i-re az érzelmi behatás, egy eltéphetetlen családi kötelék tette fel.

„Eger külvárosában, madárcsicsergős részen volt a nagyszüleimnek egy hétvégi telke, ahová 40 éven át, ha esett, ha fújt, kijártak biciklivel. Gyakorlatilag ott nőttem fel én is, a természetben. Minden kis fűszálnak megvolt a helye. Nyaranta a papával dolgozgattunk: amit ők nem értek el a cseresznyefán, azért én másztam fel leszüretelni. De megöregedtek, s mire visszatértem Dublinból, a telket már újra a természet uralta. Ez engem nagyon bántott, hiszen valaha a legszebb volt a környéken, mondtam is a gyerekkori barátomnak: itt csinálnunk kell valamit! Talán egy üzletet, amivel keresünk milliárdokat, csilliárdokat. Csak ennek a szónak kellett elhangzania, máris megvolt az ötlet! Vajon megtermelődik a chili ebben a klímában? – gondolkodtam. A válasz igen volt. Csak át kellett alakítani a területet, így 2017 nyara azzal telt, hogy ástuk a gödröket, szedtük ki a fákat, bokrokat, noha a kétkezi munka új volt a pénzügyes kezeimnek. De nem is a vállalkozás gondolata vitt előre, hanem az, hogy hordtam haza a fotókat nagyapámnak, akinek a szeme, látva, hogy milyen szép lesz a chilifarm, újra csillogni kezdett. A háromezer négyzetmétert azóta megdupláztam, ma hétezer tő chilinél járok! A családban is voltak persze kétkedők, akik gondolták, chilizgetek itt a szabadidőmben, de munkám azért legyen…”

2019-ben az egri Junior Expón jött el Gergely ideje, ahol a 40 év alatti vállalkozók megmutathatták magukat, s ahová egy szervező barátja őt is meghívta az utolsó pillanatban, amikor felszabadult egy hely. Bár igazolványa, cégneve és logója sem volt, három nap alatt kellett mindent elintéznie – épp az említett barát segítségével –, végül még weboldala is lett.

Nyitásra beesett, s a háromnapos expó első napján mind a 120 üveg szószát eladta…

Majd egész éjjel barbecueszószt gyártott, hogy legyen valami másnapra is, persze azt is elvitték. Sőt, a szakmai zsűritől különdíjat kapott a legjobb ötletért.

Ízeket és örömöt adni másoknak

„Elkezdtem hát megszervezni a vállalkozást, ami Írországban másfél óra alatt meglett volna, itt pedig hetekbe telt. Mindenhol először illetékeket kellett befizetni. Majd nekiálltam termékeket fejleszteni az akkori 400 palántámból. Annyi szószt ki kellett öntenem, hogy ma már tudom: kísérletezni nem 20 literrel kell, hanem két decivel. Külföldi Facebook-csoportokat, YouTube-videókat tanulmányoztam, neves termesztők szakkönyveit bújtam, így év végére már 12 termékem volt, tudtam, hogy melyikhez melyik chili passzol. Saját ízlelésre, fantáziára pakoltam össze az ízeket.

Mintha sodort volna az ár, hirtelen minden és mindenki támogatni kezdett, vitt előre a flow. És mindig mindenre gyorsan is reagáltam.

Fel sem tűnt, hogy időközben mekkora tudást szedtem össze, furcsálltam, amikor már engem kérdeztek mások szakmai dolgokról. De kitapasztaltam például, hogy amíg a paradicsomot ették a poloskák a szomszédban, addig nem mentek rá az én chilimre, úgyhogy aztán a chili közé is tettem paradicsomot. Éjszakába nyúlóan tanulmányoztam az ilyesmiket, ekörül forgott az agyam.”

Gergely ma 9 féle chiliből 14 féle terméket gyárt, s a vállalkozása beindulásának mérföldköve volt a 2019-ben – még éppen a Covid előtt – teljes látogatottsággal megtartott karácsonyi vásár. Amelyen rengeteg külföldi turista is kóstolta a termékeit, majd vitt is belőle hűtőmágnes helyett szuvenírnek magával. A ChiliYard alapítója pedig rájött, hogy az üzletben is mindent felülír a személyes találkozás. 

„Nagyon inspiráló, hogy akik akkor nálam vásároltak, azóta is rendelik a termékeimet Amerikába, Új-Zélandra. Pedig Amerika a chiliszószok mekkája, ők mégis azt állítják, hogy ilyen finomat ott nem ettek, amit nehezen hiszek el, de tény, hogy folyamatosan rendelik, bármennyi legyen is a postaköltség! Ezért is döntöttem el, hogy ezzel komolyan szeretnék foglalkozni. A klasszikus chilik mellett már tokaji aszús, mézes hagymalekvárom, sőt füstös egri bikavéres pikáns szószom is van. De az éltet igazán, hogy azon a bizonyos karácsonyi vásáron láttam a mindenféle nemzetbeli emberek arcán az örömöt…”

Koletán Gergelyt és történetét a Scruton Közösségi Tér „Életváltók” című estjén ismerhettük meg. Köszönet az inspirációért!

Az embereket nemcsak az illat, hanem az illat keltette emlék ragadja meg. Az emlék, amit az illat kelt bennük. Elmúlt szerelmek, elhagyott otthonok, megismert ételek, ölelő kezek, állott ruhásszekrények illata… Gyermekkorom karácsonya, narancs-, fahéj-, szegfűszegillatban fürdött. Amíg édesanyám összetartotta a családot, az ünnepek nálunk tényleg ünnepiek voltak: várakozással, fényekkel, varázzsal. Az apró rézcsengettyű hangja jelezte, hogy angyalok jártak nálunk, és akkor kitárult az addig csukott ajtó, elém tárva a szikrázó karácsonyfát, anyám ölelő karját. Mindez együtt vezetett ahhoz, hogy több mint harminc évvel később létrehozzam a Parpart. Amit én egyáltalán nem tartok különlegesnek, egyszerűen csak szeretem csinálni és látni az emberek örömét, amikor a standunk körül szimatolnak, tapogatják a száraz növényekből készített kézműves termékeinket, mosolyognak, és szinte felkiáltanak: ez olyan, mint a karácsony!

Dunaújvárosban nőttem fel, egy panelházban, de a gyerekkoromból nem sok, inkább csak emlékfoszlányok, képek maradtak meg bennem. Arra viszont tisztán emlékszem, ahogyan a Dunai Vasmű porát fújja a szél. Mi „vasműpúdernek” hívtuk ezt a finoman szálló, kavargó port, ami mindent belepett a városban, sokszor elvakítva a szemünket. De ez a Vasmű adott munkát a helyieknek, az én apám is ott dolgozott, aki minden reggel biciklivel indult a gyárba, délután hazajött, utána a barátaival kártyázott. Nem volt jelen az éltünkben. Édesanyám volt a család feje, tőle voltak az ünnepeink meghittek, szerethetők. Az én családomban a női vonal volt erős, anyám, nagymamám és a dédmamám is határozott, karakteres nők voltak. Ők jelentették számomra az egységet. A munka tiszteletére, leleményességre és találékonyságra neveltek.

Szürke, szegényes, rosszul felszerelt játszótér terült el a panelházak között, ami a mi gyermeki képzeletünkben mégis az élet közepét jelentette.

Abban a szocialista városi szürkeségben megtaláltuk a magunk örömeit. Akkoriban még nem utaztunk sehová, de a Balatonra évente egyszer eljutottunk. És ez nagy dolognak számított! A Dunai Vasműnek volt egy szakszervezeti üdülője Balatonszéplakon, ahova minden augusztus közepén vonattal, hajnalban indultunk, telepakolt bőröndökkel. Máig emlékszem arra az izgatottságra, amikor gyerekként a vonatból megláttam a kéklő Balatont. Ezt az utat vártam egész évben.

Tizenkét éves voltam, amikor a szüleim elváltak. Apám elhagyott minket, ami rettentően megviselte anyámat, aki alól a végletekig kicsúszott a talaj. Szinte elvesztettem őt. Nem volt önmaga. Vele maradtam, de olyan volt, mintha egyedül lennék. Innentől kezdve farkastörvények uralkodtak. Saját magamra kellett támaszkodnom, pénzt keresnem, hogy megéljek valahogy. A haverokkal bőrkabátokkal kezdtünk kereskedni, Szabadkáról vagy Törökországból szereztük be az árut, hogy eladhassuk itthon. Volt, hogy a jugoszláv határra mentünk le, összeszedtünk pólókat, kabátokat, és azokkal sefteltünk. Egy alkalommal, a legnagyobb fagyban, télvíz idején, pár barátommal nekiindultunk Isztambulnak. Egy ismeretlen sofőr vitt el minket a zsigulijával. Ekkor még csak 16 éves voltam. Iszonyatos hideg volt, majd megfagytunk a kocsiban, ráadásul akkoriban még nem volt autópálya, és így autóztunk át úttalan utakon Bulgárián át. Nagy váltás volt, amikor megérkeztünk Isztambulba, a jó melegbe. Megvettük, amit akartunk, aztán jöttünk vissza, hogy itthon eladjuk. Így kerestünk pénzt. Anyám ilyenkor nem is tudta, hogy merre járok. De úgy éreztem, nem is érdekli őt… Egyszer, az egyik ilyen beszerző utamról hoztam neki egy kézzel hímzett selyem köntöst. Amikor átadtam neki, elsírta magát, azt hajtogatta, hogy miért hozok neki ilyen szép ajándékot, ő nem érdemli meg, mert nem törődött velem úgy, ahogyan egy anyának kellett volna…

Sosem tudtam pontosan megmondani, hogy mi szeretnék lenni, hogy mivel szeretnék foglalkozni, egy dolgot éreztem biztosan: el kell jönnöm Dunaújvárosból. Szűknek éreztem magam körül a várost.

Kép

Képek: Sziffer Péter

Kamaszként ismertem meg azt a nőt, aki után többé nem voltam ugyanaz az ember. Az első nagy szerelmem nagynénje, Jutka nyitotta ki a szememet azzal, ahogyan élt. Ő már a ’80-as években is – amikor ez még ritkaságnak számított – hatalmas mennyiségben gyártott és árult ruhákat. Önálló, vagány, nagyvilági üzletasszonynak láttam, aki bejárta a fél világot. Rajta láttam először, hogy lehet korlátok nélkül élni, szabadon, azt csinálva, amit szeretsz. Ekkor találkoztam először azzal a fogalommal, hogy önmegvalósítás. A mai napig tartom vele a kapcsolatot, szinte a fiának tekint.

Kereskedelmi középiskolai tanulmányaim alatt indultam A szakma kiváló tanulója versenyen, amelyen második helyezést értem el, emiatt biztosítva volt a helyem a Vendéglátóipari Főiskolára. Addigra azonban már megéreztem a szabadság ízét, mert tizennyolc évesen, Jutkának köszönhetően, a kedvesemmel végigstoppoltuk egész Olaszországot. Ez volt életem első életre szóló kalandja. Rómában a zsebtolvajok ellopták tőlünk az összes pénzünket, amit Jutkától kaptunk kölcsön. Ott álltunk, egy idegen országban, egy árva fillér nélkül. Egy helyi cipőboltban elmeséltük – az akkori kezdetleges angoltudásunkkal – a velünk történteket, ahol kértünk egy üres cipősdobozt, amibe egy kis pénzt tudunk majd kéregetni. Kiültünk Rómában egy turistáktól zsongó utcára, és nagyjából egy óra alatt háromszor annyi pénzt gyűjtöttünk, mint amennyit elloptak tőlünk.

Hazatérve, a főiskola kapujában állva, döntenem kellett. Ott volt a szerelmem, el szerettem volna tartani magunkat, de féltem, ha tanulni kezdek, akkor nem lesz miből megélnünk. Hogy béreljek lakást? Hogyan fizetem a számlákat? Miből fogunk enni? Azt nem várhattuk, hogy Jutka majd eltart minket… Úgy döntöttem, később végzem el a főiskolát. Bementem a dékánhoz, és elmondtam, hogy nagyon sajnálom, de nem tudom elkezdeni az iskolát, dolgoznom kell. Ő próbált visszatartani, de hajthatatlan voltam. Végül azt mondta, bármikor visszajöhetek. Nem sokkal később katonai behívót kaptam, határőrnek hívtak Tornyiszentmiklósra. Az elsők között voltam, akiknek már „csak” egy év volt a katonai szolgálat, ahonnan egy hónapban egyszer lehetett hazamenni, de nekem másfél nap volt maga az utazás Pestre, így nem sok közös időnk maradt Diánával. A katonaság után el is váltak útjaink. Ott ültem egyedül, elhagyatottan a szűkös albérletemben. Még mindig vonzott az ismeretlen…

Így húszévesen úgy döntöttem, útnak indulok, hogy autentikus módon tapasztalhassam és láthassam, milyen is ez a fura világ, hogyan élnek, dolgoznak, szenvednek és örülnek az emberek a világ legkülönbözőbb pontjain. Azt hiszem, élni tanultam tőlük.

Az első úti célom Izrael volt. Egyszerűen azért, mert akkoriban egy ismerősömmel sokat beszélgettem Izraelről, a kibucokról, és akkor olvastam Mózes második könyvét, az Exodust. Két évig maradtam Izrael földjén. Eleinte borzasztó nehéz volt, de a kintlétem alatt megtanultam héberül, mivel nagyon szerettem volna mielőbb megérteni őket. Megtapasztaltam, hogy a bátorság az önbizalomból táplálkozik, hogy merünk magunkba, magunk felé fordulni, egyedül lenni, hinni, és bízni abban, hogy a döntéseink jók. Nekem nem volt kiben bíznom, csakis magamban. Hat hónapig éltem egy kibucközösségben, ahol sok érdekes dolgot láttam és tapasztaltam. A kibucon belül a tizennégy éves kamaszok elhagyják családjaikat, és külön helyre költöznek át. Noha bármikor találkozhattak szüleikkel, elkezdtek önállóan élni, megtapasztalni, hogy milyen saját magukról gondoskodni. Később pedig a fiatalok 90%-át elküldték legalább egy évre valahová, egy távoli országba, amit a fiatalok maguknak választhattak ki. Egy idő után azonban a kibucban is azt kezdtem érezni, amit akkor, régen Dunaújvárosban: szűk volt már a hely, indulnom kellett tovább…

Bejártam Izraelt, Amerikát, Indiát, Egyiptomot, Japánt és Ázsia több országát. Utazásaim során kerültem a turistákat, a helyi embereket kerestem. Nagyon szerettem a piacokat, azt, ahogyan az emberek kivitték a saját maguk által készített portékáikat, és árulták a két kezük munkáját. Indiában például láttam, hogyan készítik az emberek kókuszdióból az edényeiket. Bármerre jár az ember, Amerikától Ázsiáig megvan az adott helyre jellemző, hagyományos kézművesség. Letaglózva figyeltem, milyen csodák születnek az emberek kezei között – amik rendkívül inspiráltak. A hagyományos kézművességben általában generációról generációra öröklődik az adott mesterség, apáról fiúra száll. Sokgenerációs kosárfonó családokat ismertem meg. De van, aki megszakítja ezt a folyamatot, kilép belőle, elengedi a szakmát, és rájön, hogy ha tud kosarat fonni, akkor szőnyeget is tud szőni vagy fát faragni. Szakít a hagyományokkal. Én is ilyen voltam, a kézművességnek nemcsak egy ágát választottam, sok mindenben kipróbáltam magam, míg eljutottam a számomra legkedvesebb anyaghoz, a száraz növényekhez.

Képek: Parpar Art

Ha benne maradok ebben a vándorlétben, nem lenne ma Parpar, ami héberül pillangót jelent. Számomra a pillangó maga a pillanat, amit meglátsz, és már el is röppent.

Az egyik lányomat így is hívják: Sziffer Janka Pillangó. Sokáig éltem pillanatról pillanatra. Amikor csak te vagy magadnak, megteheted. Amint apa lettem, éreztem, hogy már felelősségem élni, jobban vigyázni magamra, mert mi lesz azzal, aki itt marad? Kambodzsában elkaptam egy maláriához hasonló, szúnyog által terjesztett betegséget, amit súlyos lázgörcs és látomás kísért. „Amilyen gyorsan csak tud, menjen vissza Bangkokba, mert itt nem fogjuk tudni ellátni”– mondta az orvos, és felírt egy tucat lázcsillapítót. Aznap éjjel, a síri csendben, amit csak az állatok moraja és a fák suttogása tört meg, egyszer csak azt hallom, hogy egy gekko azt mondogatja: „gekko, gekko, gekko…” Egymás után kilencszer, azt hittem, a tizediknél fogok meghalni… de tizedszer már nem hallottam. Másnap felkaptam a hátizsákomat, és átutaztam Bangkokba. 

A Sínai-hegyen, amelyet Mózes-hegynek is szoktak hívni, volt egy mély megérkezésélményem. Ott akartam megnézni, ahogyan felkel a nap. Találtam egy kis tűzifát, tüzet raktam és leültem, ott, a több száz méter magas hegy egyik pontján… becsuktam a szemem, és hirtelen megijedtem attól az iszonyú csendtől, ami körülvett.

Egyszerre volt a megsemmisülés és az újjászületés pillanata. Semmim sem volt, és boldog voltam. Az ilyen pillanatokról szól az élet, a boldogság, ami jön és megy.

Azt hiszem, ha valaki utazó, az mindig utazó marad. De ez nem jelenti azt, hogy nem lehetek elég érett ahhoz, hogy ha rálelek valamire, valakire, akkor amellett ne tudjak megállni és megélni. Csodálom a kutyánkat, Rasztát… bármikor is lépjek ki az ajtón, ő felugrik, és jön velem – ilyen egy utazó. Rád „dobnak” egy hátizsákot, és gond nélkül útnak indulsz… Negyvennyolc éves voltam, amikor Szentendre szélére, egy tanyára költöztem és letelepedtem a feleségemmel. Azóta itt élek, itt készülnek a fűzérek narancs-, fahéj-, szegfűszegillattal, termésekkel. Lehet, hogy jövőre több vas és régi fa lesz bennük, mert szeretem, ahogyan a kettő egybesimul, ötvöződik.

Kép

Sziffer Péter - Kép: Vavrik Dóra

Ma is visszahúz a szívem például Marokkóba, ott ismertem meg a narancsvirág illatát. Talán ez lesz az az új illat, ami már az én gyerekeim karácsonyaihoz fog tartozni. Ha egyszer mesélnek majd, hogy volt egy apukájuk, aki karácsonyi füzéreket készített… Érzed? Olyan az illata, mintha az édenkertben volnál, a legszebb karácsonyaidnál.

A történetet Sziffer Péter, a Parpar kézműves termékek alkotójának emlékei alapján írta Kosztin Emese.