Ha nem fizetsz, te vagy a termék! – A „The Social Dilemma” című filmről pszichológusszemmel

Szélvészként söpört végig tavaly a The Social Dilemma című dokumentumfilm a Netflixen. Jeff Orlowski rendező olyan IT-szakembereket ültetett kamera elé, akik korábban a nagy technológiai cégek (Google, Facebook, Twitter, Instagram) valamelyikénél dolgoztak, és segítettek többek között a Like gomb megalkotásában is. Egyikük Tristan Harris, a Szilícium-völgy élő lelkiismerete, aki felismerte, hogy az újabb és újabb fejlesztések nyomán a közösségi platformok kezdenek egyre addiktívabbá válni, miközben mintegy kétmilliárd ember életére vannak hatással, és így a tervezőknek morális felelősségük, hogy tegyenek valamit ez ellen. 
Felhasználóként könnyű azt gondolni, hogy végre itt vannak ezek az ingyenes platformok egyfajta elektronikus játszótér gyanánt, és nekünk semmi más dolgunk nincs, mint élvezni az előnyeit. Végre valami, amiért nem kell kemény pénzeket fizetni, cserébe pedig még jól is szórakozunk, akár minden áldott nap. Interjúalanyaink azonban rámutatnak a fájdalmas igazságra: „Ha nem fizetsz egy termékért, akkor te vagy a termék!”

Ez persze nem azt jelenti, hogy ha nem vigyázunk, akkor minket is eladnak egy webshop felületén, sőt még csak nem is önmagukban az adataink a legértékesebb szerzemények, hanem az a fajta viselkedésváltozás, amit a szokásaink minél alaposabb megismerésével generálnak ezek a platformok. A közösségi média tulajdonképpen képes megváltoztatni a gondolkodásunkat és a viselkedésünket, anélkül, hogy ebből bármit észrevennénk. Ez a magatartásunkban és a felfogásunkban bekövetkező apró, fokozatos változás maga a termék. 

A filmben megszólaló szakemberek rámutatnak arra, hogy szép lassan felnövekedett egy olyan generáció, amelynek tagjai azt hiszik, hogy a kommunikáció elsődleges célja/értelme a manipuláció, vagyis mások befolyásolása. 

Az algoritmusnak nincsenek erkölcsei

A közösségi média nem olyan eszköz, mint például a bicikli, aminek meghatározott funkciói vannak, és arra vár, hogy használjuk, hanem saját céljai vannak, amelynek elérésére pszichológiai eszközöket is bevet. Ezt legkönnyebben az algoritmusokon keresztül tudja megtenni, amelyek a legkifinomultabb érzékenységgel hangolódnak ránk, és mindig öt lépéssel előttünk járnak. Miután letapogatták a vélekedéseinket, kifürkészték az ízlésünket és még megannyi más tulajdonságunkat, a nekik kedvező irányba fordítják a figyelmünket. Azt hisszük, szabad akaratunkból kedveltünk meg egy márkát, egy bútordarabot vagy egy zenei videót, de valójában a viselkedésünkkel, a figyelmünkkel hasznot hajtunk valaki másnak. 

Igaz, emberek írják őket, de még a nagy cégeknél is csak alig néhány szakember érti az algoritmusokat, és még ők sem teljes egészében ismerik a működésüket. 

Mindez azt jelenti, hogy tulajdonképpen a mesterséges intelligencia már átvette a hatalmat felettünk, és kontrollálja azt az információhalmazt, amit nap mint nap látunk a neten. Rabul ejtik a figyelmünket és jelenlétünket, hogy aztán eladhassák a hirdetőknek. 
Yuval Noah Harari történész szavaival élve, az online óriáscégek „hajlamosak az embert audiovizuális állatoknak tekinteni: egy-egy pár szemnek és fülnek, amely tíz ujjhoz, egy képernyőhöz és egy bakkártyához van kötve”. A megfelelő adatok birtokában kellőképpen feltérképezhetik az adott embert, megismerhetik a legmélyebb vágyait, megjósolhatják és akár manipulálhatják is a döntéseit, így bármit eladhatnak neki. Mindezt morális dilemmák nélkül, hiszen az algoritmusnak nincsenek erkölcsei.

„Akié az adat, azé a jövő” (Harari)

Mivel mást látunk az egyes közösségi médiumok falán (newsfeed), ha úgy tetszik, mindannyian a saját (az algoritmusok által legoptimálisabbnak vélt) valóságunkat böngésszük, azt hisszük, hogy mindenki osztja a véleményünket, hiszen a falon felbukkanó emberek olyanok, mint mi. 
Ez a fals elképzelés megerősíti az elfogultságot, és meggyőz bennünket arról, hogy mások is úgy látják a világot, ahogy mi.

Az algoritmus segítségével egy olyan világot szerkesztenek nekünk, amelyben a véleményünkkel egybehangzó információkkal találkozunk, és ebben a kényelmes burokban nem kell másfajta nézetekkel szembesülnünk.

Ezáltal az álláspontunk egyre polarizáltabbá és radikálisabbá válik.
A közösségi média a csoportos viselkedést is formálja. Rossz kezekben igencsak veszélyes eszközzé válhatnak ezek a platformok, hiszen az álhírek, az ön- és közveszélyes információk terjesztése vagy akár a bujtogatás révén megvan a tökéletes eszköz ahhoz, hogy akár egy országot vagy egy társadalmat destabilizáljanak, és mindezt egyszerre, egyidőben. Gondoljunk csak a közelmúlt történéseire, például a járványtagadás vagy az oltásellenesség terjedésére, amely valószínűleg a közösségi média nélkül is létezett volna, ám mértéke a közösségi médiának volt köszönhető. 
Sokan gondolják azt, hogy a technikával együtt az ember is fejlődik, így megtanuljuk lekövetni a változásokat, kiszűrni az álhíreket és kivédeni a manipulációt, azonban az agyunk nem változott meg alapjaiban. Bár a dokumentumfilm állításai hatásvadásznak tűnhetnek, ám már a tudósok is kongatják a vészharangot. Joseph B. Bak-Coleman és munkatársai PNAS-ban megjelent tanulmánya arra hívja fel a figyelmet, hogy a közösségi média olyan hatást gyakorol a közösségi viselkedésünkre, amelyre korábban még soha nem volt példa a történelem folyamán. A tudósok szerint a legnagyobb veszély abban rejlik, hogy pontosan nem is látjuk át a technológia fejlődése következtében kialakuló társadalmi átalakulást, illetve azt, hogy ez milyen hatást gyakorol ránk.

Harari szerint az emberek képesek megérteni a kisközösségek, például két szomszédos klán viszonyát, de alkalmatlanok arra, hogy több millió embert érintő csoport és alcsoport kapcsolatrendszerét és konfliktusait átlássák.

A történész szerint ilyenkor rendszerint négy megoldási kísérletet vetünk be: lebutítjuk a témát, egyetlen érintett megindító történetére fókuszálunk, összeesküvés-elméleteket gyártunk, vagy pedig minden bizalmunkat egy állítólagosan mindentudó elméletbe, intézménybe vagy vezetőbe helyezzük, és feltétel nélkül követjük. Ezek a megoldási kísérletek végtelenül leegyszerűsítők, és tagadják a világ összetettségét, így nem segítik az egyes jelenségek, illetve a világ komplex látásmódját és értelmezését.
Ugyanakkor nem minden kutató ért egyet a fenti állításokkal. Szerintük a közösségi média nem feltétlenül okoz politikai polarizációt vagy radikalizációt. Andrew Guess és munkatársainak tanulmánya szerint a 2016-os amerikai elnökválasztási kampányban az álhírek megosztása ritka jelenség volt. Más tanulmányok arra mutatnak rá, hogy az emberek politikailag változatosabb interakciókat folytatnak az interneten, mint a való életben, amikor csak a szomszédokkal, a munkatársakkal vagy a barátokkal beszélgetnek. Ha el is fogadjuk ezt a tényt, akkor is érdemes tisztában lennünk az online kapcsolódás korlátaival, ami alkalmatlan arra, hogy „egész emberként” megismerjük egymást, hiszen az minőségi időt és valódi fizikai együttlétet igényel. Harari a „21 lecke a 21. századra” című könyvében felhívja a figyelmet arra, hogy hiába mutatunk egy embernek a véleményével ellentétes tartalmat, azzal csak mélyítjük a polarizációt, mert az ellentétes álláspont idegenként hat. A valódi párbeszéd csak valódi kapcsolatokban jöhet létre.

Kép

Tökéletes formák, sima bőr és hatalmas szemek

A film hátborzongató adatokat sorol arról is, hogy a közösségi média milyen hatást gyakorol az önértékelésünkre és a testképünkre. A szerkesztett és filterezett képek tükrében megváltoztak a szépséggel kapcsolatos normáink, és sokan ezt olyan irreális elvárásként élik meg, ami szorongással és bizonytalansággal tölti el őket. A Snapchat diszmórfia az a jelenség, amikor valaki a Snapchaten és az Instagramon látott hibátlan arcokat, kis orrokat, hatalmas szemeket és tökéletes testeket látva olyan külsőre vágyik, mint amik a filterezett képeken szerepelnek.
A film alkotói a közösségi média számlájára írják, hogy 2011–13 között a kiskamaszoknál (10-14 évesek) 189 százalékkal, míg a 15-19 év közötti lányok esetében 69 százalékkal nőtt az önsértés és a falcolás miatti kórházba kerülés mértéke. Az öngyilkossági ráta a kiskamaszok esetében 151 százalékkal, míg a 15-19 évesek között 70 százalékkal emelkedett. A film kissé hatásvadász állításával szemben ezek a számok valószínűleg nem tulajdoníthatók csupán a közösségi média terjedésének. Ugyanakkor a tökéletesre szerkesztett szelfik világa és a negatív testkép között egyértelmű összefüggések lehetnek, hiszen a valódi és az ideális énkép teljes mértékben eltávolodott egymástól, ami jelentős stresszforrást jelent, és szorongással tölti el a felhasználókat.

Nem ritka, hogy ezek a felhasználók plasztikai sebészhez fordulnak, hogy a valóságban is olyan bőrtónusuk, lágy és finom vonásaik, vagy teltebb és formásabb ajkaik legyenek, mint amit a szerkesztett fotókon láttatnak magukról.

Fontos azonban azt is hangsúlyozni, hogy önmagában a közösségi média használata nem okoz közvetlenül testdiszmórfiás zavart, de kiváltó tényező lehet olyanoknál, akiknek pszichológiai vagy genetikai hajlamuk van az ilyen tünetekre, illetve tünetromlással járhat azoknál, akik már szenvednek ettől az állapottól.

Újrakapcsolódás a valósággal

A fentiek alapján levonhatjuk a következtetést, hogy elmosódott a határ a képzelet és a valóság között. Mégis mit tehetünk, hogy megkülönböztessük a fikciót a valóságtól?

1.    Tudatosítsuk, hogy a közösségi médiá­ban megjelenő világ és a valóság nem mindig jelentik ugyanazt!
Könnyű belecsúszni abba a hibába, hogy a hírvonal pörgetése közben elhiggyük, hogy amit magunk előtt látunk, az a világ objektív lenyomata. Érdemes időnként emlékeztetni magunkat, hogy ez koránt sincs így: valójában a saját véleménybuborékunkban nézegetjük az algoritmus által számunkra kiválasztott információkat, illetve az ismerőseink megszépített életét. 

2.    Engedjük el annak az illúzióját, hogy a világ fekete-fehér!
A dolgok bonyolultak, több szempontból vizsgálhatók, és egyikünk sincs az abszolút tudás birtokában. Fontos, hogy több szempontból megvizsgáljuk a tényeket, és különböző forrásokból tájékozódjunk, illetve merjünk párbeszédet folytatni azokkal, akik tőlünk eltérően látják a világot.

3.    Fizessük meg a jó minőségű információ árát!
Harari a fent idézett könyvében felteszi a kérdést, hogy ha hajlandóak vagyunk fizetni a jó minőségű élelmiszerért, ruháért vagy autóért, akkor miért nem fizetünk a jó minőségű információért?

A figyelmünk vagyontárgy, ha ingyen adjuk, cserébe rossz minőségű információt fogunk kapni. 

4.    Részesítsük előnyben a valódi kapcsolatokat!
Az offline párbeszédet nem pótolja egy kommentháború, száz lájk nem ér egy ölelést, egy megosztás pedig nem helyettesít egy valódi vállon veregetést. Törekedjünk arra, hogy a maguk teljességében ismerjük meg a hozzánk közel álló embereket, nem csupán a közösségi médiában felnagyított jellemzőik alapján.

5.    Legyünk jelen az életünkben!
Manapság a közösségi média tökéletes lehetőséget teremt arra, hogy eltereljük a figyelmünket a jelen pillanat nehézségeiről. Érdemes végiggondolni, hogy melyek azok az érzések, gondolatok, amikor inkább kilépünk a valóságból, és a közösségi médiához menekülünk. Komoly önismereti munka, hogy megtanuljuk kezelni a belső ürességérzetet vagy a nehéz érzéseket anélkül, hogy valamilyen függőséghez, például a problémás képernyőhasználathoz menekülnénk. 

Források:
Andrew Guess, Jonathan Nagler, Joshua Tucker: Less than you think: Prevalence and predictors of fake news dissemination on Facebook, Science Advances (2019)
Dylan Selterman: “The Social Dilemma” Is the New “Reefer Madness”. Psychology Today, 2020
Joseph B. Bak-Coleman és mtsai: Stewardship of global collective behavior, PNAS, 2021
Yuval NoaH Harari: 21 lecke a 21. századra, Animus, 2019

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>