Láthatatlan heg – Császármetszésem története

Soká veszem csak észre, hogy nem vagyok egyedül a szobában, a függöny túloldalán egy másik lány fekszik, ő már túl van rajta. Telefonál, teljesen banális dolgokról, közben enni hoznak neki, és felültetik.

Kint megszólal egy mobil. Anyukám csengőhangja. Hát mégis beengedték, a karantén ellenére? Egy orvos siet el az ajtó előtt, a hang is távolodik vele együtt – nem ő volt.

A szülésznő belép, beköti az infúziót. Meglep, hogy nem is érzem, azt sem, hogy a cső bennem maradt. Csak azt, hogy a bőröm forró, az oldat pedig hideg, lehűti a karom, ahol találkoznak.

Megjött a férjem is hupikék ruhába öltözve, zizeg rajta a műtős ruha, ahogy helyezkedik mellettem a székben. Méri a fájásokat, és megfogja a karom, hogy ne remegjek.

Lassan múlik az idő.

Bejön egy nővér, és a szobában álló szekrényhez megy. Morgolódik, hogy megint rosszul pakolták be a gyógyszereket, majd kimegy, és egy hatalmas dobozzal tér vissza. Lehajol, kivesz egy ampullát, beteszi. Lehajol, kivesz egyet, beteszi. Lehajol, kivesz egy másikat, beteszi. A férjem és én némán nézzük. Ennél átlagosabb kedd délelőttje nem is lehetne. Most nem remegek. Az időről is megfeledkezem, hogy mikor tolnak már a műtőbe.

Megjelenik egy középkorú férfi, kezet fognak a férjemmel, mint kiderül, ő a műtős. Azzal viccelődik, hogy „remélem, nincs harag, de most egy darabig én fogom ölelgetni a feleségét”. Valahogy ezt most kicsit sem találom viccesnek, a férjem udvariasan mosolyog. Nekem az jár a fejemben, hogy fog ez a nálam két fejjel alacsonyabb pasas átpakolni a műtőasztalra.

Megérkezik az orvosom. Nyugodt, mosolyog, azt mondja, innentől már gyorsan megleszünk.

Betolnak, felültetnek a műtőasztalra. Cicahát, engedjem le a vállam. – Szúrnak. – Engedjem le jobban. – Nem megy jobban. – Mit érzek? – Meleget, terjed lefelé. – Az jó. Érzem a lábam? – Nem. Már a karom sem. – Az nem baj. – Gyorsan lefektetnek, leszíjaznak. Kezem is, lábam is. Csak belégzés, kilégzés, erre gondolok. És hogy meg se moccanjak.

Sírás szűrődik be a folyosóról. „Ez ő?” – kérdezem. „Ha csak nem a férje?!” – viccelődnek. Tehát már a nehezén túl vagyunk. Csak belégzés, kilégzés. „Nézze csak, ki jön balról?” Puha meleg babapofi tapad az arcomhoz. „Nenenene, ne sírjon!” És már el is vitték. Csak belégzés, kilégzés, belégzés, kilégzés, belégzés.

Már majdnem nyolc hónapja, és még mindig nagyon piros és vastag a hegem. Ahogy múlik az idő, tisztulnak az események. Mostanában jönnek elő olyan gondolatok, amik akkor eszembe sem jutottak. Hogy miért nem láthattam a kisfiamat a kiemelés után közvetlenül? Miért csak kintről szűrődött be már a sírása? Hogy mit élt át élete első két órájában, amíg nem volt velem?

Bár az eszemmel tudom, hogy szükség volt császárra, mégis újra meg újra megkérdezem magamtól, hogy miért nem próbálhattam meg természetes úton világra hozni?

Szerencsés vagyok, hogy minden jól alakult. Hogy egy egészséges gyermeket tarthatok a karomban, akit a fiamnak szólíthatok; aki egy teljes, szerető családban nőhet fel. Tudom, hogy ez sokaknak nem adatik meg, mások pedig olyan traumákat élnek át, amelyek örökké kísértenek. Mégis olyan nyomok maradtak bennem, amelyekkel még mindig foglalkoznom kell, hogy az emlékeim szülésről, születésről és ne egy rutinműtétről szóljanak. Talán a látható hegem csak ezután tud majd igazán begyógyulni.