Ki hajlamos az önsértésre? 

Léna karján égésnyomok sorakoznak. Minden egyes csikk égette barna folthoz egy veszteség emléke társul. A szép arcú, kék szemű, csinos, 15 éves középiskolás lányt édesanyja egyedül neveli, apja nem vállalja fel őt. Kicsi korában sorozatos bántások érték mind a kortársai, mind a környezetében élő felnőttek részéről. 
Az önsértő serdülők jobbára alacsony önértékeléssel és önbecsüléssel rendelkező lányok. (A fiúk, később férfiak hajlamosabbak befejezett öngyilkosságot elkövetni.) A hátterében olykor mérgező családi dinamika húzódik, amelynek következtében az el nem fogadott, kritizált, fizikailag vagy érzelmileg bántalmazott gyermek saját maga ellen fordítja az indulatait. Élete folyamán megtanulja, hogy feszültség esetén villámhárítóként működik a családban, vagyis bárki haragja, szomorúsága, szorongása rajta keresztül vezetődik le. Ugyanakkor mostanában teljesen átlagos családokban felcseperedő, hétköznapi gyerekek is hajlamosabbak ennek a káros megküzdési módnak az alkalmazására. Mégis miért? 

Szó sincs manipulációról! 

Lili szülei éppen válnak. A 13 éves lány anyja és apja civakodása következtében nem kap elég figyelmet, pedig éppen serdülési krízisben van. A felnőttek saját problémáik áradatában elsodródva észre sem veszik a karcolásokat a csuklóján és az alkarján. A kamasz lány színes karkötők sorával leplezi a falcolás okozta, egyelőre nem túl mély hegeket. 
A tizenévesek nem ritkán egymást avatják be a falcolás technikájába, vagy az internetről szereznek információt. Innen a kóros viselkedés népszerűsége, amelyet pár évtizeddel ezelőtt elsősorban gyermek­otthonok, javító-nevelő intézmények és börtönök lakói alkalmaztak.

A felületesebb sérülések célja nem az öngyilkosság, hanem a feszültség levezetése, figyelemfelkeltés. Ám fontos kijelenteni: nem feltűnési vágyból fordulnak maguk ellen, hanem mert nem tanulták meg szabályozni az érzelmeiket, éretlenek az önkontroll funkcióik. 

Miért csinál ilyet? 

Sokszor valamilyen negatív érzelmi-hangulati állapot megszüntetése a cél, például a depressziótól, az ürességérzéstől, a haragtól való megszabadulás. Máskor az önsértés kifejezetten önbüntetés, a bűntudat miatti indulat levezetésére szolgál. A fiatal ilyen módon próbál kontrollt szerezni a saját teste fölött (hasonlóan az anorexiások önéheztetéséhez). De motivációként szerepelhet a pszichés fájdalom kifejezése, és mások viselkedésének befolyásolása is. Az önsértés kapcsolódhat pszichiátriai betegséghez, és gyakran személyiségzavar kifejlődését kíséri, ám önmagában is egy tünetegyüttes, amely felhívja a figyelmünket a fiatal nem megfelelő megküzdési képességére. 

Kép

Kép: Unsplash/Tiago Bandeira

Mitől jó? Hiszen fáj! 

A 17 éves Kitti a combja belső felét vágja pengével, így talán kevésbé feltűnőek a nyomok. Évek óta falcol, és rejtegeti a hegeket, mert másképpen nem tudja elviselni az őt elárasztó érzéseket. A kibuggyanó vér látványa, a vágás miatti éles fájdalom, majd az ezt követő ellazulás némi enyhülést hoz a folyamatos frusztrációval járó napok után. Mára szokásává vált az indulatlevezetésnek ez a formája. 
Az önsértés következménye – bármilyen nehezen elképzelhető – a megnyugvás, ellazulás érzése. A magas fokú feszültséget a saját test szövetének roncsolásával a végsőkig fokozza az elkövető, majd az általában enyhébb sérülés után az indulat lecseng, levezetődik. Éppen ezért könnyen válik a káros viselkedés fenntartójává a feszültségredukció maga, ezzel elősegítve a hozzászokást, végső soron a viselkedéstől való függőséget. 

Az önsértés egyenes út az öngyilkosság felé? 

A nem-szuicidális önsértés a saját test szándékos károsítása anélkül, hogy a személynek szándékában állna meghalni. Többnyire az öngyilkos is inkább az adott helyzettől szabadulna, nem az életétől válna meg. A két jelenség összefügg egymással, vagyis a nem kezelt, elhúzódó önsértés növelheti az öngyilkosság kockázatát. 

Vica tízévesen kezdett falcolni, a műveletet négy évvel idősebb nővérétől leste el. Amikor pszichológushoz került, már rabja volt az önsértésnek. A testét számos helyen hegek borították, amelyeket eltakarni alig tudott.

A kortársai kiközösítették, érzelmileg és olykor fizikailag is bántalmazták. A szülei közötti súlyos konfliktusok állandósultak. A szorongó, lehangolt gyermeket teljesítményromlás és szociális fóbia tüneteivel küldték szakemberhez, ahol végül az önbántalmazásra is fény derült. 
A háttérben álló depresszió, pszichoaktív szerhasználat vagy egyéb pszichés stresszor tovább növelik a befejezett öngyilkosság rizikóját, ezért ilyenkor elengedhetetlen a pszichoterápia. Az önmaguk ellen forduló serdülők különböző mértékben, súlyossági szinten és gyakorisággal bántják magukat, sokan az első próbálkozások után lebuknak. A ceruzahegyezővel, körzővel, töltőceruzával alkarját karcoló, a macskakarmolásnak tűnő heget nem túlzottan eltakaró kamasz inkább figyelemre vágyik, ám tettét leminősíteni, kisebbíteni nem tanácsos! 

Van kiút! 

Az öngyilkossági gondolatokat hangoztató, öngyilkossági kísérletet vagy súlyos önsértést elkövető serdülőt mihamarabb ki kell vizsgálnia egy gyermekpszichiáternek vagy klinikai szakpszichológusnak. Amennyiben aktuálisan szuicid veszély áll fenn, a fiatalt azonnal sürgősségi osztályra vagy gyermekpszichiátriára kell szállítani. 
A terápia egyik legfontosabb eleme a kamasz személyének elfogadása, állapotának és cselekedetének nem minősítése, és általában a nézeteivel, véleményével és gondolataival szembeni ítélkezésmentesség, ugyanakkor a keretek és határok egyértelmű meghúzása, ami a terapeuta feladata.

Mivel az önsértés ijesztő nyomokat hagy, legtöbbször a felnőttek is kiborulnak, ami sajnos fokozza a serdülő bűntudatát és szégyenérzetét.

Ezért ha önsértő fiatallal találkozunk, próbáljunk meg higgadtak maradni, ne kezdjük el hibáztatni, gondoskodjunk biztonságáról, és irányítsuk őt mihamarabb szakemberhez! Az idejében megkezdett, hatékony pszichoterápia teljes gyógyuláshoz vezet. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

Kalandos élet 

Bornemisza nemesi felmenőkkel bíró, a Máriássy és a Balassi családdal is rokonságot ápoló gazdag polgárcsalád gyermekeként született Pest városában, 1535-ben. Szüleit 1541-ben, Buda török kézre kerülése idején elveszítette, így a Keleti Felvidéken és a Felső-Tisza-vidéken, nemesi családoknál lutheránus szellemben nevelkedett, 1548 és 1553 között pedig a kassai városi iskolában volt diák. Itt egy politikai indíttatású, Habsburg-ellenes diákcsíny miatt börtönbe is került, ám onnan 1553 végén, néhány hónapos raboskodás után megszökött. Ebből az időből való első írói alkotása, a Szent János éneke című költeménye, amely a fennálló hazai állapotokat bírálja. Kassáról való szökését követően Huszt várában talált menedékre, ahol külföldi utazásra készülve írta Cantio optima, a latin cím dacára magyar nyelvű lírai versét, amelyben töröktől, némettől, nagyuraktól sanyargatott hazáját siratta el. 1557-től bejárta Itáliát, megfordult Padovában, Velencében, majd Németországban, a wittenbergi egyetemen Melanchton előadásait látogatta. Innen Bécsbe vezetett az útja, ahol Georg Tanner professzor útmutatásai mellett még 1558-ban némileg átköltve lefordította Szophoklész Élektráját. Lánglelkű lutheránusként bécsi tartózkodása idején, szállásán is prédikált, ami oda vezetett, hogy rövidesen távoznia kellett a városból. Hazatérve Magyaróvárra ment, ahol a nyomdáját akkor a városban működtető Huszár Gál mellé szegődött, aki kinyomtatta néhány írását. 1560-ben együtt költöztek tovább Kassára, ahol Bornemisza a lelkészi állást vállaló Huszárnak famulusa, titkára lett.

Amikor a városi hatóság Huszár Gált börtönbe záratta, csődületet szervezett a börtön előtt, a zűrzavarban pedig, némi falbontás árán megszöktette patrónusát, akivel Debrecenbe mentek.

Bornemisza rövidesen innen is továbbállt, Bécsbe ment, ahol egy kalendáriumot jelentetett meg, közben pedig hivatalnoki állást vállalt a kancellárián. Némi lelki vívódást követően 1564-ben ezt az állást is otthagyva úgy döntött, hogy a jövőben már csak lelkészi állást vállal. Így került még ebben az esztendőben Zólyomba, ahol annak ura, távoli atyafia, Balassi János tette meg udvari prédikátornak, egyben pedig fiai, Ferenc és a későbbi nagy költő, Balassi Bálint nevelőjének. Ura kíséretében jelen volt az 1569-es pozsonyi országgyűlésen is, ahol lelkesen prédikált a követek előtt, művei kiadásához pedig pénzadományokat gyűjtött. Amikor urát a következő évben összeesküvés vádjával letartóztatták, Galgócon, Julius Salm birtokán lelt menedékre, ott lett prédikátor, sőt egy kisebb földbirtokot is szerzett. Innen költözött át Semptére, ahol a lelkészkedés mellett már egy kis nyomdát is berendezett, a környékbeli lelkészek pedig szuperintendensükké választották. A hatóságok folyamatosan zaklatták, idővel pedig szilárd lutheránus meggyőződése és prédikátori sikerei miatt heves vitába keveredett Telegdi Miklóssal, a rekatolizációt Nagyszombatból szervező nagypréposttal, az esztergomi érsekség helynökével, aki ellen a később elveszett Fejtegetés címet viselő írásában intézett támadást. 
Közben magánéletében is csapások sorozata érte: 1576–77-ben feltehetően járvány következtében meghalt felesége, öt gyermeke és több közeli rokona, és ő maga is betegeskedett, 1579-ben pedig prédikátori tevékenysége miatt Bécsbe idézték, ahol börtönbe is került. Innen is megszökött, és Detrekő várába menekült, a Balassi család oltalma alá, élete utolsó éveit pedig a lelkészkedéssel felhagyva, csak az írásnak élve a közeli Rárbok, egykori nevén Nádasfő faluban élte le, és itt is halt meg 1584-ben. A szomszédos Széleskút, a mai Solosnica templomában temették, a Balassi család tagjai mellé. 

A teológus és szépíró 

Bár nem egészen ötven évet élt, és sokat utazott, illetve menekült, Bornemisza Péter jelentős, részben teológiai, még inkább szépirodalmi életművet hagyott az utókorra. Költői alkotásai sorából az egyik legkorábbi, egyben egyetlen világi éneke a már említett Cantio optima, vagy kezdősora alapján Siralmas énnéköm kezdetű verse. Ez a rövid, csak hat háromsoros strófából álló, ritmikailag szabályos, szellemében Tinódi Lantos Sebestyén és Farkas András nemzetsirató verseit idéző költemény a haza és saját maga sorsa felett érzett fájdalom megszólaltatása, annak a reménynek a faggatása, amelyet híres refrénsora így fogalmaz: „Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom”. Bornemisza következő versei már kivétel nélkül vallásos tárgyú, saját vallomása szerint prédikáció számba menő költemények voltak. Utolsó költői műve az Énekecske gyermekek rengetésére, feltehetően gyermekeinek írt altatódal 1556-ból. Ezt követően azonban Bornemisza már csak mások énekeit rendezte gyűjteménybe Énekek három rendben cím alatt.  

Kép

Tragédia magyar nyelven 

Irodalmi szempontból Bornemisza legértékesebb alkotása az Élektra avagy Tragédia magyar nyelven, amely 1558-ban Bécsben készült. A darab csak látszólag Szophoklész tragédiájának fordítása, valójában annak átírása, átdolgozása, önálló alkotás. Megírásához az ösztönzést az adta, hogy a szerző ebben az időben Georg Tanner Szophoklész darabjairól szóló előadásait hallgatta, aki valószínűleg biztatta is fiatal tanítványát erre a munkára. Írói szándékát ő maga úgy fogalmazta meg, hogy a darab szolgáljon „keresztyéneknek erkölcsöknek jobbításokra például”. Ebben a szellemben a kegyetlen fejedelem bűnhődésének történetéből kiiktatta az antik mitológiai elemeket, helyükre az isteni büntetés tényét, a bosszúálló, igazságosztó Isten tetteit állítva. Magán az eredeti szövegen hol bővített, hol rövidített, új szereplőket és cselekményelemeket iktatott be. A kórus helyét nála egyetlen vénasszony vette át, a Mester alakjában pedig egy szigorú protestáns prédikátor jelent meg, aki Bornemisza nézeteit volt hivatott megfogalmazni. Új szereplő volt a darabban Parasitus, a 16. századi udvari talpnyaló jellegzetes figurája; a király és a királyné jelleme magyar főurakat formázott, a társalgások hangneme a korabeli udvari életet idézte.

A darab fő témája a zsarnoknak való szembeszegülés, amelyet Élektra még az elbukás árnyékában is cselekvő elszántsággal vállal, Oresztész pedig a zsarnokölő tragikus sorsú alakjaként bukkan fel, míg végül a gonoszok, akiket Isten eleve erre szánt, elszenvedik megérdemelt büntetésüket. 

Védelem a gonosz ellen 

Bornemisza késői műve a Postillák címet viselő, ötkötetes, csaknem hétezer oldalt megtöltő gyűjtemény. A szerző, aki rendszeresen és sokat prédikált, 1567-ben kezdte összegyűjteni beszédeit, amelyek a teológiai mondandó és az oktató szándék mellett jól kidolgozott irodalmi alkotások, apró történetek, mininovellák, egyben fontos adalékok a kor történetéhez.

A szerző, aki kiindulás gyanánt egy-egy bibliai epizódot választ, mondandóját azonban saját korába is átemeli, erkölcsi védelmet kínál a gonosz, a kísértések ellen.

Ehhez az anyaghoz csatolta 1578-ban Ördögi kísértések című írását, amely éles hangú társadalomkritikája volt korának, egyben súlyos világnézeti és erkölcsi dilemmák elemzése. A gondolatmenet szerint az ördög szakadatlanul körbe jár a világban, hogy kísértéseivel vigye romlásba az embereket, szavára pedig főleg a gazdagok, a nagyurak hallgatnak, hiszen ők azok, aki elmerülnek a fösvénység, a bujaság, a hatalmaskodás vétkében. Róluk mondott, a reformátorok erkölcsi szigorát tükröző ítélete szerint ők a „sok bálványozó paráznák, sok tolvajló és dúló latrok, fosztó tiszttartók és urak, sok dőzsölő részegek, sok megvakult undok pogányok, kiket ugyan pórázon hordoz az ördög, mint tulajdonát”. Bornemisza élete alkonyán még kiadta korábbi munkája folytatásaképpen Folióposztilla című újabb beszédgyűjteményét, amelyben az év minden vasárnapjára szóló evangéliummagyarázatait adta közre.

Ez a cikk Horváth Pál „Magyar példaképtár” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Kik veszik körül a betlehemi jászolt? Nem annyira azt a hajdani történeti, valóságos istállót, amelyről oly keveset tudhatunk teljes bizonyossággal. Nem. Az igazi kérdés nem Jézus születési körülményeinek „történeti hitelességére” vonatkozik, hanem arra, hogy mi mindennel vette körül ezt a születést a vallásos hit, amely sokkal mélyebb igazságokat tud az úgynevezett realitásnál, sokkal többet annál, ami kívülről látható. Tudja mindenekelőtt, hogy a megtestesülésnek hatalmas kozmikus jelentősége van. E mélyebb tudás nyomában jár a képzőművészet és a költészet, többek között Juhász Gyula verse. Mit és kiket állít a hit, a képzőművészet és a költészet a karácsonyéj bölcsője köré? – kérdezem Pilinszky Jánossal, aki Tűz és szalma című írásában elmélkedik erről az Új Ember egy ősrégi, 1965-ös karácsonyi számában.
Angyalok és csillag, barlang és barmok, pásztorok és három királyok láthatók ott. A lét egésze. A teljes teremtett világ a teremtő Isten bölcsője köré sereglik, hiszen János evangéliumában úgy olvassuk, hogy „minden Jézus Krisztus által lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett” (Jn 1,3). Mindezek jelképek. Az angyalok a menny lakói, a természet láthatatlan szellemi erői.

A csillag, ama minden csillagot túlragyogó betlehemi csillag a kozmoszt és annak csillagvilágát szimbolizálja. A születés barlangja a föld, amely teljes mélységéig megnyílt az isteni gyermek fogadására. A jászol szénája a növényvilág, a barmok az állatvilág jelképei, a csordapásztorok és a három királyok az emberiség képviseletében sietnek a bölcsőhöz.

Pusztán a vallásos képzelet műve mindez? Bármi is, mély igazságot hordoz. Mert amikor Isten Fia magára öltötte az embert, akkor közvetve valóban mindazt magára vette, ami az ember közege, világa: az egész teremtést. Amikor a megtestesüléssel a testet magára vette, akkor testvéri közösségben magáénak vallotta az egész anyagi világmindenséget, hogy hordozza annak egyetemes súlyát, egyetemes nehézkedését. Megtestesülésével nemcsak az emberiségbe oldódott bele, úgy, hogy mindörökre eltávolíthatatlan onnan, bármennyire szeretnék eltávolítani onnan ma a legsötétebb erők, hanem mindörökre beleoltódott a világmindenségbe is. Ő az anyag szívének titka. Ezért oly gyakori, vissza-visszatérő motívum az egyházatyák karácsonyi prédikációiban, elmélkedéseiben, hogy Jézus születésekor az egész anyagi világ, a kozmosz örül, énekel és körtáncot jár. A születés képzőművészeti és irodalmi ábrázolásai azt tükrözik, hogy az ember nemcsak a maga létét, hanem az egész létet is a Gyermek vállára helyezte. A jászolban fekvő csecsemő Jézus egyúttal a kozmikus Krisztus, mert ő a biztosítéka és a forrása annak, hogy a teremtett világ Isten életének és dicsőségének hordozója legyen. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

Az ilyen emberek ugyanis igazi grincsek. (Lásd a Grincs című filmet a szörnyről, aki gyűlöli a karácsonyt.) Ismertem egy lányt, még gyerekkoromból, akinek a grincse a saját édesanyja volt. Az anyuka eleinte mindig nagyon várta az adventi ünnepkört, szerette képzeletben megtervezni az asztali dekorációt, az ünnepi menüt, és a karácsony előtti nagybevásárlást is. De amint eljött a december 23-a, a lelkesedését mintha elfújták volna, s onnantól kezdve teljesítendő projektként fogta fel a karácsonyi előkészületet és magát a szentestét is. Ragaszkodott ahhoz, hogy minden tökéletesre sikerüljön, és ha egy kicsit is megrepedt a bejgli tésztája, barátnőmre és annak testvérére zúdította a dühét. Hiába ajánlották fel, hogy segítenek mindenben, édesanyjuk mindent maga akart csinálni, aminek a vége a totális kimerülés lett. Nyűgössé vált, és a családját hibáztatta azért, mert nem segítenek neki. Kezdett haragudni magára a karácsonyra is. „Csak nyűggel jár!” – ezt mondogatta.

December 24-én kezdődött aztán a „lábujjhegyen járás”, ugyanis sosem lehetett tudni, hogy épp mitől fog „robbanni”.

Férjét már a fa befaragása közben elmondta mindennek, azzal sértegette, hogy tutyimutyi, és hogy képtelen a hasznát venni. A gyertyagyújtáskor is duzzogott, aztán beült a karosszékbe, és savanyú arccal nézte végig, ahogy a többiek bontják az ajándékokat. Volt, hogy fel sem bontotta az övét, vagy ha mégis, akkor jöttek a szokásos cinikus mondatok: „Jaj, gyerekek, miért költötök rám? Minek ez a nagy felhajtás?!”. Ezek után csoda, ha már a férje is ingerült lett?! Ez persze csak olaj volt a tűzre, olyannyira, hogy egyik évben ez az anyuka a vita hevében megharapta a férje karját, aki aztán emiatt az ügyeleten kötött ki. A vacsorát többnyire néma csendben költötték el, még szerencse, hogy szólt a zene, különben megbolondultak volna a feszültségtől. A barátnőm elmesélte nekem, hogy szenteste vegyes érzésekkel feküdt le: egyrészt örült, hogy végre megélhetett egy újabb karácsonyt, másrészt lelkifurdalás kínozta. Újra és újra feltette magának a kérdést: mit csinálhattam rosszul, hogy anyu ilyen lett?

A két ünnep között aztán megint minden a legnagyobb rendben zajlott (ez volt az előjele annak, hogy szilveszterkor megint minden elromlik). Barátnőm édesanyja ilyenkor bement a nappaliba, ahol a család játszott, és szelíd hangon ezt mondta: „Látjátok, milyenek voltatok tegnap?! Pedig tudjátok, hogy én mindent azért teszek, hogy nektek jó legyen. És pont a szeretet ünnepén? Jajh, na, mindegy, ami történt, megtörtént, most már legyünk meg békében, rendben? Megbocsájtok, nincs semmi baj.”

Az ünnepek saját gyermekkorára emlékeztetik a nárcisztikust

„A nárcisztikus ember rettenetes időszakot, borzasztó idegességet és nyugtalanságot érez karácsonykor, mert az ünnep elhomályosítja az ő reflektorfényét.

Az fáj neki, hogy a karácsony mindenkiről szól, nem kizárólag róla.

Mivel nem ő áll ilyenkor az univerzum középpontjában, mindent elkövet, hogy elrontsa mások örömét” – kezdi Gyura Barbara, a Nárcisz Coach.

„Ha a nárcisztikus tudja, hogy szereted és várod a karácsonyt, illetve azt, hogy te finom lelkű és érzékeny vagy, biztos lehetsz abban, hogy mindent elkövet, hogy drámázzon, leértékeljen téged, vagy mindazokat, akik még a környezetében vannak ilyenkor. Mindent meg fog tenni, hogy mély traumát okozzon egy cinikus mondattal, duzzogással, vagy csenddel való büntetéssel. Ha ezek hatására vita vagy veszekedés kerekedik a családban, ő kerül nyeregbe, hiszen megkapja a forrást, amelyből energiát szívhat el, amelyből táplálkozhat, s amely által ismét ő lehet a legfontosabb személy. Az ünnepek saját gyermekkorára emlékeztetik a nárcisztikust. Ilyenkor döbben rá arra, hogy neki talán sosem volt támogató és igazán szerető családja, olyan, amely feltétel nélkül szereti. Lehet, hogy túl nagy elvárásokat támasztottak vele szemben, folyton hasonlítgatták őt másokhoz, vagy megszégyenítették. Eszébe juthatnak saját hiányosságai, hibái is, ami számára elviselhetetlen. Egy egykori szomorú, sérült kisgyermekkel van tehát dolgunk, akinél karácsonykor hatványozottabban jelentkezik a duzzogás, a düh, az agresszió, s aki a régi sérelmei miatt nem tud kapcsolódni a közösségi öröm átéléséhez” – magyarázza a szakember, aki külön kitér a hoovering jelenségre is.

Kép

Kép: Freepik

„A hoovering, azaz a visszaporszívózás a nárcisztikus egyik jól bevált és megbízható módszere áldozata visszaszerzésére, ellenőrzésére. Ezt a módszert előszeretettel alkalmazza karácsony közeledtével, ugyanis pontosan tudja, hogy aki anno az áldozata volt, de azóta új életet kezdett, hiányolja őt, vagyis annak empátiájára alapoz.

Ilyenkor a legtöbb ex-áldozat az első kedves szóra fellelkesül, és azt hiszi, a nárcisztikus személy végre megváltozott. Pedig dehogy.

Egy nárcisztikusnál a hoovering sosem a bűnbánás vagy a változás jele, csupán kiszáradtak a források, akikből táplálkozhat.”

Amit semmiképp ne csinálj az ünnep közeledtével, ha nárcisztikus családtagod van

Ne bántsd a nárcisztikust! Ő is valaha egy szenvedő gyermek volt. (Persze ez nem azt jelenti, hogy el kell tűrni tőle a bántalmazását).

Ne hagyd tönkretenni az ünneped! Ne vidd el magaddal karácsonyi összejövetelre, ne erőltesd a közös ünneplést, ellenkező esetben stresszhelyzetnek teszed ki magad, nyilvánosan is megbánthat, ami rettenetesen megcsapolja az energiáidat.

Ha együtt élsz a nárcisztikussal, ne vedd se őt, se a bántásait, se a manipulációját figyelembe! Mindig lehetséges zéró kontaktot létrehozni.

Ne próbáld őt tanítani, felelősségre vonni! Ez olyan lenne, mint közeledbe engedni egy krokodilt, arra kérni, hogy feküdjön háttal, hogy simogathasd a hasát.

Ha társaságban vagy, különülj el a nárcisztikustól, és inkább beszélgess olyanokkal, akik energiát adnak neked. Ez nem támadás, nem büntetés. Jogod van védeni magad pszichésen és fizikailag.

Ne érezz lelkifurdalást, ha otthagytad, és amiért nélküle élsz, inkább teremtsd meg a saját békédet, szervezd meg a saját szép karácsonyodat azokkal, akik körbevesznek!

Ne agyalj azon szenteste, hogy ő épp mit csinálhat!

Ezt tedd az ünnep közeledtével, ha nárcisztikus családtagod van

Ha egyedül élsz, készíts finomságokat, és oszd szét olyanok között, akiket szeretsz, és akik téged is egészséges módon szeretnek.

Élvezd, hogy elkezdesz felszabadulni és élni a saját életedet!

A karácsony fájdalmas lehet a nárcisztikus családtagod nélkül, főleg, ha egyedül töltöd az ünnepeket, de ahelyett, hogy keseregnél, inkább keress programot, találkozz sorstárssal, vegyél részt karitatív munkában.

Ne feledd: jogod van úgy megélni az ünnepet, hogy az a te mentális egészségedet szolgálja. Vedd észre, hogy már egy másik valóságban élsz, és nem a nárcisztikuson keresztül kell szemlélned a világot!

Önvédelemből nem ölel

A barátnőm, akiről fentebb írtam, ma már felnőtt nő. Új helyre költözött, közösségi oldalakon nincs fent, és megváltoztatta a telefonszámát is. Nem szeretné, ha az anyja megtalálná. De nem azért, mert haragszik rá, vagy mert nem tud megbocsátani neki, amiért annak idején majd’ minden karácsonyába belerondított, vagy amiért az év többi napján verbálisan és fizikailag is bántotta. Egyszerűen csak fél. Azoktól a szavaktól, hangsúlyoktól fél, amelyeket anyja mondhat neki egy találkozás alkalmával. Pedig szeretné megölelni az édesanyját, nagyon is, csakhogy bármilyen információ kiszivárogtatása a saját új életéről okot adna anyjának arra, hogy újra megcsapolja az energiáit. Márpedig ő eldöntötte, hogy nem akarja, hogy újra az egészségét fenyegesse valaki. Éveken át inzulinrezisztens volt – ma már újra bármit ehet, nem lesz rosszul. A pánikrohamai elmúltak. Szemüveget hordott homályos látása miatt, de három éve, amióta új életet kezdett, összesen csak négyszer használta.

Ahogy múlik az idő, kezd megbarátkozni azzal, hogy hátrahagyva mindent eljött a régi otthonából, és utat engedett egy másfajta valóságnak, mint amelyben korábban édesanyjával élt. Sokáig hitte, hogy az őszinte szó, a szeretet gyógyír lehet bármilyen konfliktus megoldásához, de bele kellett törődnie, hogy vannak olyan személyiségtípusok, akiken nem lehet segíteni. Mindenesetre nem telik el úgy nap, hogy ne gondolna az édesanyjára, ne emlékezne kedves szokásaira vagy a mesékre, amelyeket gyerekkorában hallott tőle.

És a szenteste sem múlhat el úgy, hogy ne kívánna neki halkan békés karácsonyt egy gyertya fénye mellett.

A cikk a Képmás magazin Hat hungarikum sorozata részeként jelent meg. A kürtőskalácsról szóló, kapcsolódó novellát a Képmás magazin 2021. decemberi lapszámában találja.
A sorozat többi darabját itt olvashatja el: Hungarikum sorozat.

A cikk megjelenését támogatta:

Már becsengettek az első órára, de nem oszlik a tömeg az arlói általános iskola elől. A szülők, akik nemrég még gyermekeiket kísérték tanításra, most a mobilpékség furgonjának érkezését várják, kicsivel odébb kirakodóvásárt tartanak. Jó ideje talán csak ebben a reggeli zsongásban találkoznak Csahó, Kisfalu, Szohony, az Ady Endre vagy épp a Gagarin utca lakói. Becslések szerint a közel négyezer lakosú nagyközség hatvan százaléka roma származású – több cigány szegregátum is kialakult a településen.

Beleragadtak a szegénységbe

A magas munkanélküliséget tartja Arló legnagyobb problémájának dr. Vámos Istvánné polgármester. Az Ózdtól mindössze három kilométerre fekvő település fejlődését a közeli kohászat és nehézipar segítette, a rendszerváltást követő leépítések nehéz helyzetbe hozták az alacsonyabb végzettségű dolgozókat. Azóta pedig már felnőtt egy generáció, amelyik szakma híján alig – vagy egyáltalán nem is – tudja eltartani a családját.

Az önkormányzat közfoglalkoztatottainak száma évszaktól függően százötven és ötszáz fő között ingadozik – az építőiparban és a mezőgazdaságban csak tavasztól őszig nagy az igény az idénymunkára –, de a település önerőből képtelen megoldani több száz család felzárkóztatását. A polgármester ezért örül a jezsuita szerzetesrend arlói jelenlétének: „Olyan intenzíven foglalkoznak a hátrányos helyzetű családokkal, amire nekünk nincsenek sem lehetőségeink, sem forrásaink.”

Nem „segíteni” jöttek

A Jézus Társasága világszerte tudatosan törekszik a társadalom peremén élők mellé állni, Magyarországon is több szociális projektet visznek, így természetes volt számukra, hogy csatlakoznak a Máltai Szeretetszolgálat által kezdeményezett és koordinált Felzárkózó települések kormányprogramhoz.

Az országszerte több mint 300 000 hátrányos helyzetű embert megcélzó, a fogantatástól a foglalkoztatásig kísérő komplex esélyteremtő módszer lényege a személyes jelenlét, a helyi szükségek és lehetőségek beazonosítása, valamint egyénre és családokra szabott megoldási lehetőségek felkínálása.

Kép

Házszentelés - Kép: Pásztor Péter

„Egy éve vagyunk jelen »gyüttmentként« a helyiek életében, de folyamatosan keressük a kapcsolódási lehetőségeket, és próbáljuk az igényekhez szabni programjainkat” – mondja Velkey Balázs, az arlói jezsuita Jelenlét koordinátora. A miskolci Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium tanára szüleitől örökölte érzékenységét, igazgatóhelyettesként szociális önkéntes programot szervezett a diákok számára. Ide is hasonló gondolkodású munkatársakat gyűjtött maga köré, így került a kezdő csapatba snowboardoktató, informatikus, közösségszervező és elméleti matematikus is. A közös az volt bennük, hogy nem leereszkedő segítő attitűddel érkeztek Arlóra, hanem a helyiekkel közös gondolkodásban látják a fejlődés lehetőségét.

Meg kell törni az átkot!

Ebben legfőbb támaszuk Bari József, akit az Arlóban 1994 óta szolgálatot végző ferences kisnővérek ajánlottak nekik. „A helyieknek szervezett bemutatkozó filmklubunkon elmondta, hogy cigányként harminckét évig nem kapott lehetőséget arra, hogy megmutassa, mi van benne. Egy pap ismerte fel az értékeit, így lett belőle a Váci Egyházmegye cigánypasztorációs munkatársa. Amikor megismertük, egy gyárban dolgozott három műszakban. Ő lett az első helyi kollégánk” – meséli róla a koordinátor.

Józsi is az egyik szegregátumban nőtt fel, mindenki ismeri. Nagyrészt neki köszönhető, hogy százharminc család legyőzte gyanakvását, beengedte őket az otthonába, és kitöltötte a helyi diagnózis alapjául szolgáló részletes kérdőívet. „Azóta is jelen vagyunk a falu, a gyerekek életében, osztozunk szomorúságukban, örömükben” – foglalja össze új munkája lényegét. Ez alatt az egy év alatt megtanulta, hogy egyedüli cigányként a csapatban nem kell félni a jelenléttől nem cigány munkatársai életében sem: „Minél jobban kitárom az ajtómat mások előtt, ők is annál nyitottabbak tudnak lenni.” Szeret Arlóban lakni, a nehézségek ellenére sok lehetőséget, szépséget lát a településben. Azért dolgozik, hogy minél többen tartsák értéknek múltjukat, elfeledett hagyományaikat. Délutánonként cigány táncokat és kultúrát tanít gyerekeknek, valamint igyekszik feléleszteni a háztáji gazdálkodást. „Megdobogtatta a szívem, ahogy Jézus a Bethesda-fürdőnél megkérdezi a nyomorékot, miért nem gyógyult meg. Mert nincs embere, aki bevigye! Ez a 21. század átka – fakad ki beszélgetés közben –, nincs emberünk, csak a különbségeket látjuk, ítélkezünk. Újból meg kell tanuljunk egymásban bízni, a közösség ízét elsajátítani!”

Egy csónakban eveznek

A Jelenlét-program munkatársai nemcsak a hátrányos helyzetű emberekkel törekszenek partneri viszonyra, hanem együttműködnek minden helyi intézménnyel és közösséggel, amelyek hosszabb-rövidebb ideje dolgoznak a település felzárkóztatásán. Az önkormányzattal, a védőnőkkel, a gyermekorvossal, az óvodával és az általános iskolával, a szociális alapszolgáltatási központtal, valamint az arlói civilekkel is felvették a kapcsolatot, havonta egyeztetnek, megosztják tapasztalataikat. Közösen sikerült látásvizsgálatot – és szükség esetén szemüveget – biztosítani minden helyi óvodásnak, de tavasszal tehermentesítették a pedagógushiánnyal küzdő általános iskolát is.

Kép

Kép: Pásztor Péter

„Mi nem azért érkeztünk Arlóra, mert mások rosszul végeznék a dolgukat. Épp ellenkezőleg! Elképesztő körülmények között végzik a munkájukat, olyan hátrányokat kompenzálnak, ami nem is feladatuk, amihez nincs is eszköztáruk. És jövőnk csak akkor lesz, ha össze tudunk dolgozni, ha építünk arra, amit a másik csinál.”

 – hangsúlyozza Kiss Ferenc SJ. Az elméleti matematikusból lett jezsuita testvér jelenlétüket ahhoz hasonlítja, mint amikor valaki bukdácsolva keresi a helyes utat: „Ha nem vigyáz az ember, bele lehet fáradni, időnként el is lehet tévedni, de mégis azt érzem, hogy az arlói utcákon közel van az a Jézus, akit követni akarunk.”

A legszorosabb együttműködésük a nagyközségben már huszonhét éve jelenlévő Szent Ferenc Kisnővéreivel alakult ki. A női szerzetesrendet a rendszerváltás után hívta meg a településre a helyi katolikus pap, mert úgy látta, bőven akad itt tennivaló, még a plébánia egyik épületét is átadta nekik. Külön cikket is megérne a Rita nővér vezette Befogad-lak közösségi ház, amely minden délután megtelik élettel: a gyermekeknek tanodaszerű délutáni foglalkozásokat és sportolási lehetőséget biztosítanak, de olyan felnőttekkel is foglalkoznak, akik szeretnék letenni az érettségit vagy befejezni a nyolc osztályt. A ferences kisnővéreknek köszönhetően sok arlói fiatalnak sikerül a továbbtanulás, közülük hatnak épp a jezsuiták miskolci gimnáziumában.

Akinek szakmája van, munkája is lesz

Helyzetértékelésük során a jezsuiták is arra jutottak, hogy az oktatás jelentheti a kiutat az elszigeteltségből és a szegénységből. „El kell érni, hogy szakmát szerezzenek az arlói cigány fiatalok. Mert akinek szakmája van a környéken, annak munkája is, és el tudja tartani a családját” – magyarázza Velkey Balázs. Sajnos sokan idő előtt félbe hagyják az iskolát, és már gyermekeik vannak, mire rájönnek, hogy míg ők napszámosként 5000 forintokért dolgoznak a szőlőben, egy hidegburkoló 14 000-nél kevesebbért nem száll ki. A szakmára vágyóknak is szerveznek tanfolyamokat, családmentoraik pedig a gyermekeik, unokáik első ezer napjára fókuszálnak.

Kép

Kiss Ferenc SJ - Kép: Pásztor Péter

„Próbáljuk arra nevelni a családokat, hogy akarjanak jobb körülmények között élni” – Váradi Evelin egyike annak a hat helyi asszonynak, akik mentorként dolgoznak a terepen. Kolléganőjével, Zsuzsival huszonöt családot látogatnak, segítenek a kismamáknak a gyógyszerek kiváltásában, az ügyintézésben, hétköznap délelőttönként pedig fejlesztő foglalkozásokat tartanak az októberben átadott Jelenlét Házban. Evelin büszke arra, hogy az ő három gyermekét nem az utca neveli. Mind jó tanuló, a legnagyobbat ki is tüntették az iskolában. De számára sem volt ez mindig természetes: „Nem édesanyámtól tanultam, hanem az élet maga tanított meg erre. Ha én ilyen segítséget kaptam volna, nagyon örültem volna neki!”

Ne az utca nevelje a gyermekeket!

„Nagyon közel érezzük őket magunkhoz, nagyon sok jót csináltak már” – mondja a jezsuitákról Berki Olga. Nyolc lánya közül hatan is járnak Józsi tánccsoportjába, amikor csak tudja, elkíséri őket, néha ő is beáll közéjük. Többen a Szimfónia-programban is részt vesznek: heti két délután gitározni, furulyázni, dobolni tanulnak a Jelenlét Házban. Férje kőművesnek tanult, most a Jelenlét-program betanított munkás-tanfolyamán képzi tovább magát. Legidősebb lánya pedig, amikor várandós volt, babacsomagot kapott, tele olyan szükséges holmival, amit ők nem tudtak volna megvenni.

Mint mondja, nem mindenki hisz még a jezsuitáknak, pedig már sokszorosan rászolgáltak a bizalmukra. „Nem azért vannak itt, hogy pénzt osszanak, hanem hogy a családokat, a szülőket és a gyerekeket előrébb segítsék.”

„Nem tudnak mindenkinek egy zsák ruhát adni, de elég az, hogy az iskolát és az óvodát segítik. Jóra tanítják a gyerekeket, a nagyobbak is inkább velük vannak, mint hogy az utcán kóvályogjanak.”

Olgival egyébként a ferences kisnővérek udvarán találkoztunk, ahová nem csak dolgozni jár. Hosszú évekig otthon volt nyolc gyermekével, az iskoláit sem fejezte be. Harmincnyolc évesen viszont úgy döntött, visszaül az iskolapadba, hogy megvalósítsa álmait: „Legelőször is dajka szeretnék lenni, a másik vágyam pedig, hogy hímezzek. Megmutatnám a fiatal lányoknak, amit én az anyukámtól vettem át.” Mi kellett ehhez a változáshoz? Épp csak annyi, amit a példázatbeli béna hiányolt: hogy legyen embere.

„Ahogy a művészek az első és a második világháború idején sem hódoltak be a politikának, hanem a humanizmus, az emberiesség mellett álltak” – tette hozzá. „Egy introvertált művész főleg a belső világából alkot, de aki a mainstream popkultúra része, az sok százezer, akár milliónyi követője felé tartozik felelősséggel. Én »kettős ügynök« vagyok: a szerzői-előadói a rendes emberi oldalam, a reklámokkal, kommunikációval foglalkozó énem pedig már elkezdett lelkiismeret-furdalást okozni. Mert a reklámokkal pörgetjük a fogyasztást, a fogyasztás által nő mindenki karbonlábnyoma. Ez egy önellentmondásos élet, nekem is változtatnom kell bizonyos dolgokon. Nemrég mondtam az egyik tévécsatorna kommunikációs igazgatójának: menő lenne, ha minden reklámblokk végén leadnának egy rövid spotot azzal, hogy

»Remek termékeket láthattál az imént, de csak annyit vegyél belőlük, amennyire tényleg szükséged van«.

Talán ma még nevetséges, de 15–20 év múlva szerintem enélkül nem is lesz reklám. Ahogy a cigarettásdobozokra is rákerült, hogy meghalhatsz a dohányzástól.”

A hedonizmus vége?

Geszti azt is elmondta, hogy dalszerzőként klímatudatos nótát még nem írt, egyébként sem hisz a programdalokban, erőltetettnek tartja őket. Szemben egy csontig lesoványodott jegesmedve fotójával, amely a világhálót bejárva tömegeket inspirálhat életmód-változtatásra. A művész szerint a pandémia sajnos elterelte a figyelmet a nagyságrendekkel égetőbb problémáról, a klímaválságról. Úgy véli, a politika csak akkor fog ez ügyben érdemi lépéseket tenni, ha érzi a társadalmi pressziót.

„Az elmúlt évtizedekben minden arról szólt, hogyan tudunk kényelmesebben élni, a megvásárolt tárgyainkon keresztül kifejezni a státuszunkat, elérni mindazt, amiről a szüleink csak álmodoztak. Sokak számára ez a fogyasztásban testesült meg. Ez a korszak a hedonizmusra, az igénykielégítés pillanatnyi örömére épült, s ha ezen nem tudunk változtatni, mindegy is, hogy milyen művet írunk. Más kérdés, hogy amennyire az oltás kapcsán is gyűlölködnek egymással az emberek, úgy ebben a kérdésben is milyen feszültségek szabadulnak majd el, ha lépni fog a politika. Ha például emberek millióit kell világszerte más szakmára átképezni a helyett, amelyikkel le kell állniuk, ha a körforgásos gazdasági elméletet kezdjük el követni. Pedig ezek az életben maradáshoz szükséges változások.”

Mikrofon és felelősség

„A változás sokunk hozzáállásában már végbe is ment, vagy legalább folyamatban van, pedig a mi generációnk sem kapta készen otthonról a környezettudatosságot” – kapcsolódott Geszti szavaihoz Schoblocher Barbara, a Blahalouisiana zenekar énekesnője. „A gyermekeimet én már így nevelném, ahogy a saját háztartásomban is központi téma lett, amióta nem a szüleimmel élek. Akinek mikrofon kerül a kezébe, felelős azért, amit közvetít.

Az első lépés a fenntarthatóság felé pszichés forradalom: megérteni, hogy nem kell ahhoz vásárolnod, hogy magabiztos emberré válj.

 Az elmúlt másfél évben az élő koncerteket helyettesítő live streamek jót tettek az ökológiai lábnyomnak, de azt is megmutatták, mekkora szükség van arra a kapcsolódásra, amelyet csak az élő találkozás adhat. Komoly lelki nyomot hagy, ha egy személyes dolog egyszer csak személytelenné alakul. Az emberek közti kapcsolat hiánya épp olyan kárt okoz, mint ember és környezete kapcsolatának hiányosságai.”

Kép

Kép: Hybridart Management Facebook-oldal / Pozsonyi Roland

A koncertekre kiéhezett közönség kapcsán Dominus Ákos, a Sziget Fesztivál fenntarthatósági menedzsere elmondta: előzetes felméréseik szerint 2022-től sem kell leszűkíteniük a fesztivál fókuszát a környező országokból érkezőkre. Szerinte attól sem vagyunk már messze, hogy például egy francia fesztiválozó az alapján hozza meg a döntését, hogy melyik európai rendezvényt választja, hogy melyik figyel oda jobban a fenntarthatóságra. A magyar érdeklődők annyira még nem zöldek, mint mondjuk a hollandok, de az angol, spanyol, olasz fiatalokéhoz hasonló szemléletet képviselnek. Főleg a húszas korosztály, mert az idősebbeknek még nem alapvetés a környezettudatosság.

„Tudják, hogy egy Sziget-jellegű fesztiválnál mi okozza a legnagyobb környezetterhelést? A szén-dioxid-kibocsátásunk 80 százalékát az teszi ki, hogy repülővel érkeznek a vendégeink.”

„Csupán 20 százalékot a szemét, az áram, a víz és minden más. Egyelőre csak Hollandiából tudunk kb. kétezer embert – az onnan jövők mintegy 20–25 százalékát – vonattal elhozni. Buszok szervezésére ilyen volumenben a turistaszezonban egyszerűen nincs kapacitás. A jövőben az is opció lehet, hogy aki igazolni tudja, hogy nem repülővel érkezett, az valamilyen kedvezményben részesül. Emellett a betétdíj bevezetése irányába is mozdulunk, hiszen 2023-tól a PET-palackok betétdíjassá válnak.”  

Szó esett arról is, hogy egy zenei produkció általában 50–150, önálló koncert esetén akár többszáz fős stábbal érkezik egy helyszínre, így az ő karbonlábnyomuk is komoly tényező. A Coldplay zenekar nemrég bioüzemanyaggal turnézott, mindenütt húsmentes ellátást kért, és minden eladott jegy után egy fa ültetését vállalta. Négy nap alatt el is fogyott egymillió tikett. A Sziget esetében például Shawn Mendes adott be tipikusan zöld ellátási igényt (szakmai szlengben green ridert). Magyar fellépőknek ezt vidéki rendezvényeken nehéz volna tartaniuk, ahol, ha kérik, ha nem, terülj, terülj asztalkámmal fogadják őket a helyiek. De hamarosan ciki lehet az, ha valaki nem figyel a környezettudatosságra.

A jó kortárs tükröt tart

Ez elsősorban lelkiismereti kérdés Sinkovics Ede délvidéki képzőművész szerint is. „A terhet már vagy száz éve visszük a vállunkon, de igazán csak ma szembesülünk vele. New York, sőt Tokió is nagyrészt szeméthalomra épült, de nem műanyagokra, amiket ma termelünk, hanem mondjuk fahulladékra. Ennek szimbolikus üzenete is van arra nézve, milyen alapokon áll a társadalom. Nem dátumokon és csatákon keresztül tudjuk igazán értelmezni a történelmet, hanem a környezeti behatások mentén. Azt is vizsgálják már ugye, a Covid milyen jól terjed a szennyezett levegőben, műanyag részecskékre tapadva” – kötött ki végül a jelennél a művész, a kultúrtörténeti tükörkép fontosságát hangsúlyozva.

Üzenetéhez Gajzágó György, a Kortárs Műgyűjtő Akadémia alapító-igazgatója is csatlakozott, amikor kijelentette: a jó kortárs tükröt tart a világnak, mert amikor a világ bajban van, a művésznek bele kell kiáltania. „Annak idején Petőfi Sándor is otthagyta A négyökrös szekeret meg az Anyám tyúkját, és megírta a Nemzeti dalt, amikor arra volt szükség. Persze fontos a megfelelő kultúrkörnyezet is, amely megérti az üzenetet. A kultúra mindenkor az emberek egymáshoz való viszonyáról ad visszajelzést.”

Volt olyan karácsony, amikor a kórházból hazajövet a babát egyenesen a feldíszített fa alá tettük, a tesók énekelve jöttek be, gyermek született nékünk, fiú adatott nékünk, igaz, lány adatott, az elsőszülött Simon után öt lány érkezett sorban, rám is kiabált az utcán, itt, Zsámbékon, egyik löttyent fejű koma: „Mi az, Janikám, félrehord a puska, nem jön össze még egy tökös, csak likas sikerül?”
Volt olyan karácsony, amikor a templomi pásztorjátékban mi voltunk a Szentcsalád, persze nem tűntünk annyira szentnek, csak volt kicsink, aki profin alakította Jézus szerepét, sírt, nevetett, bámészkodott, gügyögött, rugdalózott, szakasztott mint a Megváltó. Megtanultuk a szerepünket, Juli, a feleségem, hibátlanul végig is énekelte, de én a kötött szövegek bemagolásával mindig is hadilábon álltam, a helyzet izgalmában elillantak a jó kis rigmusok, hogyha nékünk most helyet adnátok, kaputokon bébocsátanátok. Kivágtam a rezet azért, rímek voltak benne, szótagszám, tartalom stimmelt, de a végszóra várók nagy szemet meresztettek, a helyi közösség nem volt még érett az improvizatív színház vívmányainak befogadására.
Volt olyan karácsony, amikor nagy izgalommal fabrikáltam kis zenélődobozokat, minden gyereknek egyet, feleségemnek még egyet, magam eszkábáltam fából a skatulyákat, csapoltam, csiszoltam, fűrészeltem, ragasztottam, bőrből vágtam ki a fedél pántjait, egy boltban vettem cincogó kis masinákat, rögzítettem őket, a kurbli a dobozon kívül kunkorodott, minddel kész lettem, volt nagy öröm. Illetve Julié félbemaradt, mondtam neki, ő már nem gyerek, befejezem majd, sose fejeztem be, szégyellem azóta is.

Volt pár olyan karácsony, amikor az éjszaka kellős közepén, hullafáradtan, üvöltözve próbáltam befaragni a fát a tartójába, a tetves mindenét, évekbe telt, míg rájöttem, hogy fával munkálkodni amúgy szeretek, attól fogva hoztam a vésőimet, mintha szobron dolgoznék lelkesen, és béke lett.

Volt olyan karácsony, amikor kis füzeteket fabrikáltam a gyerkőcöknek, összeszedtem azokat a velük kapcsolatos sztorikat, jeleneteket, amelyekből kiderül, milyen összetéveszthetetlenül fontos nekünk mindegyikük. Mikor a nagyobbak elköltöztek itthonról, a szemét közt láttam meg egyik-másik ilyen könyvecskét, fájt, nem mondom, de hát ez van, viszont azóta is ír szeretetlevelet karácsonyra mindenki mindenkinek, és olvasáskor szem nem marad szárazon.
Volt olyan karácsony, amikor nehéz szívvel bejelentettük az öt kicsinek, hogy ajándék nem lesz, vacakul állunk, nem fér bele. Készítünk apró meglepetéseket, szerény lakomát, de bolti szuperségekről ne is álmodjanak. Karácsony előtt egy héttel postaládánkban landolt egy nekünk címzett boríték, benne negyvenezer forint. Nem dicsekedtünk a nyomorúságunkkkal, a mai napig nem sejtjük, ki tehette oda. Az utolsó pillanatban végigvágtattam az üzleteken, lett ajándék, volt ámulás.
Volt olyan karácsony, amikor tetőfokára hágott a készület, illatozott a mézeskalács, mártottuk a házi szaloncukrot, kevertük a tésztát az oplatka-ostyához, melyen Szenteste osztozunk majd, én viszont egyre csak szimatoltam. Mi ez a bűz, gyerekek? Mintha egy hiúz vagy egy görény csurizta volna körbe a szobát. De tényleg, mi ez? Mindenkire ráparancsoltam, cseréljen zoknit. Cseréltem én is. Semmi változás. Aztán rájöttem, hogy a feldíszített fa illatozik ilyen penetránsan. Nyilván valami állat rájárt a fenyőlerakatra. Hogy az a… Próbáltam levendulaillattal bespriccelni, ez csak rontott a helyzeten. Büdös is volt meg émelyítő is egyszerre. Megelégeltem a dolgot, leszedtem a díszeket, a fácskát meg ahogy volt, kihajítottam az ablakon. Fogtam egy fűrészt, és a ropogós hóban indulatosan nekivágtam a Nyakas-hegynek. Egy gazdátlan telken nekiestem egy fenyőcsemetének, miközben a zöldpárti tömegek hatalmas táblákkal tiltakoztak ellenem, és a fához bilincselték magukat. A Környezetvédelmi Minisztériumban egyre-másra iktatták az ellenem szóló feljelentéseket. Úgy jöttem le a hegyről, mint egy barbár lázadó, vonszolva magam után a kivérzett tetemet, melyet otthon aztán feldíszítettünk. Oké, nem ilyen drámai a helyzet, szakértők szerint a fenyő invazív faj errefelé, irtani kellene… Mindenesetre lett új karácsonyfa. A lányok azt nehezményezték csak, hogy a habkarikák ehetetlenül levendulaízűek. 

A cikk Lackfi János „Vízen járni tilos” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Gyerekkorunkból, sőt valószínűleg még kamaszkorunkból is ismerős az izgatottsággal teli várakozás érzése. Torkunkban dobogott a szívünk, amíg vártunk a Mikulásra, az angyalra, akik az arra kijelölt időben (és egy fél nappal sem hamarabb) becsenték a jól meg (nem) érdemelt ajándékot a csizmánkba vagy a karácsonyfa alá. Jó érzés volt várni az első hóhullásra, a húsvéti nyuszira, a vakációra, a tengeri vagy falusi nyaralásra. Izgalmas volt lesni a kedves érkezését a ködös utcán az esti lámpafénynél. És minél később érkezett, annál hosszabbra nyúlt ez a szívdobogós, tenyérizzadós időszak. Annyira jó volt, hogy már szinte fájt.

Ehhez képest ma mintha tiltólistára kerültek volna a következő fogalmak: váróterem, sorban állás, internetes böngészéskor körbeforgó ikon, piros lámpánál visszafele haladó számláló. Bosszantóvá váltak, népszerűtlenekké lettek, amiket, ha kimondunk, már-már káromkodásnak tűnnek, és a legtöbb ember – ha tehetné – kiiktatná őket az életéből.

Mikor fogyott el ennyire a türelmünk, mikor felejtettünk el várni? Mikor lett ebből teher, fáradságos, idegtépő feladat? Mikor vált rémálommá az, hogy várni kell?

Vajon mindenért a Nestlé végzetes lépése a felelős, amikor 1938-ban bemutatta történelmi újítását, az első instant kávét, amely csupán forró víz hozzáadásával másodpercek alatt kiváló itallá nemesült? Aztán később folyatódott a sor, és jött az instant kakaó, instant leves, azonnal oldódó porok, a valós időben követhető adatok. Mindent most akarunk. Nem is most, azonnal.

Szó se róla, nem marasztalom el ezeket a vívmányokat, szükség van rájuk, jó, hogy vannak. Azonban miközben számtalan terméket és szolgáltatást felgyorsítottunk, hogy életünket könnyítsük, másfelől meg is nehezítettük azzal, hogy lassan (legalább ezt lassan tettük), de végérvényesen felszámoltuk magunkban a várakozni tudást, annak képességét, hogy bízzunk benne: mindennek eljön a maga ideje, akár a szalmakalapnak. Amit egyik oldalon megnyertünk: az időt, a másik oldalon elvesztettük türelem, lelki nyugalom formájában.

Gyermekként ugyan ki ne követett volna el olyan merényletet egy rózsa ellen, hogy még bimbózó formájában szétbontotta a szirmait? És mi lett az eredménye?

Minden szirom lehullt a földre, mi meg ott maradtunk, kezünkben egy csupasz szárral. A siettetés hatására elpusztult. Csak nehogy valami ilyesmi történjen most is: adventben a sürgetéssel, az eléje futással el ne ijesszük a Kisdedet.

Valahogyan rá kellene hangolódnunk az ünnepre, de az az érzésem, hogy időközben elvesztettük a hangvillát. Mert például, ha december elejétől dübörögtetjük a Jingle Bells-t, a lelkünk nem tud elcsendesedni. Hogyha már november közepétől karácsonyi reklámokkal tömjük az elménket, nem tudunk kiüresedni tőlük. Ha már hetekkel az ünnep előtt karácsonyi dekorációval pakoljuk tele a lakásunkat, munkahelyünket, úgy elnehezül tőle a szívünk, hogy nem leszünk már éhesek rá a kellő időben. A testi-lelki táplálék adagolásával is vigyázni kell. Egyszer, fiatal felnőttként baráti társaságban töltöttünk egy hétvégét, ahol jelen volt a ház legújabb őrző-védő fenevada, egy párhetes kutyakölyök. Annyira ennivaló volt, fürdőzött a figyelmünkben és a gondoskodásunkban. Mi akkor még nem tudtuk, hogy túl lehet etetni egy kutyakölyköt. Nem tudtuk még, hogy szeretetből ölni is lehet. Annyi ételt adtunk neki (pusztán jó szándékkal), hogy szegény kis pára reggelre kilehelte a lelkét. Akkor egy életre megtanultam, hogy minden csak mértékletesen adagolva jó, mindent csak bölcs önfegyelemmel szabad fogyasztani.

Az advent a várakozás ideje, a még be nem teljesült örömé. Shakespeare szerint „örömre várni nem kisebb öröm, mint már örülni”. Mi tudunk-e így tekinteni az évnek arra a hónapjára, amely rendeltetéséből adódóan a legvarázslatosabb kellene, hogy legyen, de közben a legstresszesebbé vált?

Tudunk-e örülni annak, ha valami, valaki még nem érkezett meg, ha valami még nincs készen? Mert akkor várhatunk, és reménykedhetünk benne: hamarosan bekövetkezik, amire annyira várunk.

Ilyenkor, decemberben. Le tudunk-e ülni egy könyvvel az ölünkben, egy csésze teával a kezünkben, és örülni a létnek? Ilyenkor, decemberben. Tudunk-e lekucorodni a gyermekünk mellé egy játékra anélkül, hogy agyunkban a holnapi takarítani- és vásárolnivaló filmként forogjon? Ilyenkor, decemberben. Elmegyünk-e találkozni egy rég nem látott baráttal ahelyett, hogy bejglit sütnénk, port törölnénk? Ilyenkor, decemberben.

Az idő, amit a lelkünkre, szeretteinkre fordítunk, megtérül. Nem megy a kukába, nem pazarlódik el, amíg unokánkra várunk, amíg édesanyánkat meglátogatjuk, amíg gyerekünket elvisszük szánkózni, amíg párunkkal elmegyünk vacsorázni. Az élet később kamatostul fizeti vissza, amit ezekbe a kapcsolatokba fektettünk. S nem csak így, decemberben.

A történet főszereplője, a málna nem boltban vásárolt, hanem saját termesztésű volt: nagy szemű, édes, vegyszermentes, szemet gyönyörködtető csemege. Mária úgy érezte, ebből adnia kell. Eszébe jutott a barátnője, akit igencsak megpróbált az élet tragédiákkal, betegséggel. Talán egy kis falatozás nem feledteti a fájdalmakat, de jele lehet az együttérzésnek. Mária kiválogatta a gyümölcs legjavát, óvatosan egy dobozba tette, és meglepte vele a barátnőjét.

A hölgy nézegette a szemrevaló, kóstolásra csábító ajándékot, de alig mert hozzányúlni. Egy-két szemet csippentett belőle, és hamarjában meg is fogant a terv a gondolatában, hogy ezt a finomságot továbbajándékozza. Másnap készült Budapestre, sugárkezelésre. Kicsit összeszorult a gyomra, a szíve is, hogy megint mennie kell, de felidézte a nővérek kedvességét. Mindig tekintettel voltak arra, hogy sok-sok kilométert utazik a gyógyulásáért, és hamarabb behívták. Csekélységekkel igyekezett meghálálni ezt a figyelmességet. Fogta a tálat, és a kórházba érve átadta az asszisztensnek.

A nővér is nézegette, és csak a szemével ízlelte. Látszott, hogy házi málna, szinte kicsattan az egészségtől. Egy szemet sem vett belőle. Megköszönte a beteg ajándékát, és félretette a dobozt. A nagymamájára gondolt, aki betegen fekszik odahaza. Napról napra gyengül, csökken az étvágya, fogyatkozik benne az élet. Elhatározta, hogy amint hazaér, odaadja, hátha jólesik neki ez a könnyű étel.

Nem tévedett, a nagymamája szívesen elfogyasztotta az uzsonnát. Kicsit erőre kapott, a kedve is a régi lett. Érdeklődött, hogy kitől kapta az unokája ezt a csodaszép gyümölcsöt. Ő pedig elmesélte, hogy egy daganatos betegétől, aki hosszú kilométereken át utaztatta. A néni egészen meghatódott, és szerette volna valahogyan megköszönni. Megkérdezte, mikor lesz a következő sugárkezelés, és amikor közeledett a napja, felkelt az ágyból, és csokoládés piskótát sütött. Szeletelt belőle a kis műanyag dobozba, és az unokája lelkére kötötte, hogy adja át jólelkű betegének.

A nővér magával vitte a kórházba, és nagyon várta, hogy felbukkanjon a címzett. Amikor megjelent a kórteremben, elmondta neki, milyen szívesen megette az ágyban fekvő mamája a málnát, és szeretné meghálálni. Így folytatta a sütemény a visszafelé vezető utat.

El is érkezett az utolsó állomáshoz. Máriának vitte el a barátnője a jól ismert műanyag dobozt. Ezúttal málna helyett a csokoládés piskóta várakozott benne. Eddig tartott a kalandos, hosszú utazás története. Hogy mi lett a piskótával, arról nincsenek információim. Biztos vagyok abban, hogy Mária beteg barátnőjével együtt fogyasztotta el, és talán jutott belőle a családnak is. A málna így került vissza a startvonalra, madárlátta süteménnyé varázsolódva. Magával hozta a várakozás, az úton levés, az átvirrasztott éjszakák, rosszullétek, gyengeségek emlékét, de vele együtt a hálának, felülemelkedésnek, a gyógyulás reményének és a szeretetnek az ízét is.