Császármetszés után természetesen szültem! – VBAC-em története

A családom már kívülről fújja az országos császármetszés statisztikától kezdve a budapesti kórházak protokollján át a támogató intézmények sorát, és azokat is, amelyeket mindenképpen el kell kerülni. Hogy milyen horrorsztorik keringenek egyes orvosokról, és hogy milyen felesleges beavatkozások történnek legtöbb helyen a szülések körül. Az elmúlt két és fél évben, ha valakivel leültem beszélgetni, egy óra után biztosan feljött ez a téma, és nem azért, mert érdeklődtek volna. Hanem mert egyszerűen nem hagyott nyugodni, hogy ezzel nincs mindenki tisztában – ahogyan én sem voltam anno. És aki naivan és felkészületlenül indul neki egy szülésnek, könnyen nem várt helyzetben találhatja magát. Saját egyéni felelősségünk, hogy ha megtehetjük, kiválasszuk a babánk számára a legmegfelelőbb közeget a világrajövetelhez, mert ahogyan egy szülés életre szóló élmény, úgy életre szóló trauma is lehet mindkét félnek egyaránt.

Másfelől viszont az újabb szülésélmény arra is ráébresztett, hogy ha ezt így is lehet, miért nincs így mindenhol? És miért nem tudja mindenki, hogy ezt így is lehet? Hogy a VBAC egyes kórházakban nem végződik hegszétválással; bizonyos helyeken nem történik katasztrófa, ha nem kötnek be rutinszerűen szülésgyorsító oxitocint; és valahol meg tud születni a baba úgy is, ha az anyukája nem fekve, főleg nem leszíjazott lábbal hozza a világra.

Ez az igazságtalanság a mai napig rettentően dühít, arról az esetlegességről nem is beszélve, hogy ki melyik kórházhoz tartozik körzetileg, mert egyes intézmények protokollja eleve elrendeléssel írja a forgatókönyvet.

Császáros előzménnyel, majdnem két hét terminustúllépéssel jött világra a lányom. A terminus utáni tizedik napon befektettek a kórházba. A baba pedig annyira jól érezte magát a pocakomban, hogy a főorvos egyéni mérlegelés alapján mégsem indította be a szülést, ahogy korábban megbeszéltük, hanem haladékot adott. Ott feküdtem a szobában és vártam, hogy történjen valami, miközben a kétéves fiamnak megígértem, hogy három nap múlva hazamegyek a kistesóval. Egy örökkévalóságnak tűnt az a két nap. Az ágyam felett volt egy klíma hatalmas bekapcsológombbal, éjszaka, a sötétben is pirosan világított – ha nem tudtam elaludni, azt néztem. Azt képzeltem, hogy azzal a kapcsolóval beindíthatom a vajúdást, és csak rajtam múlik, hogy megnyomom-e. Aztán bő egy nappal később ez a világító gomb adta a menedéket, amikor már hosszú órák óta vajúdtam egyedül. Megnyomhatnám, de nem teszem, és ez csak az én döntésemen múlik. Ott csengett ugyanis még a fülemben, ahogyan egy orvos korábban gúnyosan megjegyezte, csak egy szavamba kerül, és tolnak a műtőbe, és bár ez akkor nagyon rosszul esett, mégis átsegített a nehezebb periódusokon – azon a négy-öt órán is, amikor már alig tudtam magamról, csak összekuporodva dúdoltam újra és újra egy dallamot. Még nem tartott ott a folyamat, hogy a szülőszobára mehessek, és felhívjam a férjemet, így maradtam egyedül egy kórházi szobában azzal a jótanáccsal, hogy próbáljak meg aludni. Igen, aludni. Aki ilyen tanácsot ad, szerintem még soha nem vajúdott aktívan.

És hogy miért volt ez mégis sokkal jobb élmény, mint az első, a programozott császármetszésem, nulla fájással? Mert megtapasztaltam, hogy milyen megküzdeni azért, hogy a gyermekemet a karomban tarthassam.

Az anyák minden esetben hősök. Aki természetes úton szült, az a kitartásáért, aki császármetszéssel, az pedig a bátorságáért – és a küzdelem ez utóbbinál csak a szülés után kezdődik. Egyik sem könnyebb út, mindkettő másért nehéz. Bennem pedig a császármetszésem utáni űrből és bűntudatból mostanra már csak büszkeség maradt és hála, hogy két gyermeknek adhattam életet.