Egy csípős hideg, decemberi délutánon érkezem a Zabszalma lovardába. Zugló szélén vagyunk, a közelben az M3-as autópálya dübörög, de a lovardában mindez megszűnik, valahogy más lelkiállapotba kerül az ember. 
Bandi, Tádé, Juci és Bella – mutatja be lovait kérdésemre Suri Szilvi gyógypedagógus-lovasterapeuta, aki újságíró szakmáját háttérbe szorítva hét éve dolgozik lovasterapeutaként. A Zabszalma Alapítványt azért hozták létre, hogy legyen egy formalizált szervezete a gyógypedagógusoknak és lovasterapeutáknak. Emellett rászoruló családoknak, akik anyagilag nem tudják megengedni maguknak a lovasterápiát, próbálnak segíteni. Támogatókat keresnek, pályáznak önkormányzathoz, minisztériumokhoz, uniós szinten is.  

Királylányosan 

Eltérő fejlődésű gyerekek járnak ide. Célcsoportjuk a magatartászavaros, viselkedészavaros, autizmussal, Down-szindrómával élő, nem látó, nem halló, ADHD-s gyerekek köre.  
„Szerintem ma Magyarországon az egyik leghatásosabb terápia a lovasterápia, mert egyszerre mozgás- és kognitív terápia. A ló hátán ül a gyerek, ami fejleszti a nagymozgását, az egyensúlyát, a motoros képességeit. A kognitív részét pedig mi, gyógyterapeuták tesszük hozzá. Minden gyereknek más a fejlesztése, attól függ, milyen területet kell nekik erősíteni: valakinek a kommunikációs és szociális készségeit mondókákkal, versekkel, énekekkel, beszédszituációkkal, valakinek a figyelmét. Labdázunk, karikákkal játszunk, kirakózunk, bábozunk, hangszerekkel játszunk a ló hátán.” 

„Nem egy gyerek indult el a lovasterápiának köszönhetően, és nem is egy szólalt meg először a ló hátán” – magyarázza Szilvi. 

Hamarosan kezdődik is az első foglalkozás, és onnantól egészen estig – hiába a zord decemberi idő és a korai sötétedés – félórás váltásban érkeznek a gyermekek. És így van ez télen-nyáron, legyen szó plusz 40 vagy mínusz 10 fokról. Elsőként a nagycsoportos Dorka érkezik, akinél mutizmust állapítottak meg, ez azt jelenti, hogy az óvodában nem beszél a társaival. De amint Bandi hátára pattan, megnyílik. „Szépen tartsd magad, királylányosan” – kéri Szilvi, és a kislány figyeli minden szavát. Míg Bandi, a ló hihetetlen nyugalommal körbe-körbe sétál, szóba kerül az ovi, hogy mit hozott a Mikulás, és a közelgő karácsony is. A „dumakör” után – ahogy Szilvi nevezi – jönnek a gyakorlatok, nyújtózás, páros karkörzés a ló hátán, majd rátérnek a beszédfejlesztésre. A kislány számol, sorolja az évszakokat, a napokat, sőt még új szót is megtanul, azt, hogy a mély víz ellentéte a sekély. 

Dorka csak szeptember óta jár ide, de látszik a fejlődés rajta, hiszen az óvodában már visszaköszön a társainak – tudom meg az anyukájától. „Neki nincs sem testi, sem szervi fejletlensége. Dadogása volt, kezdetben azt mondták, hogy ez teljesen normális. Az óvodában annyira előjött, hogy nem tudott egy mondatot sem elmondani úgy, hogy legalább egy szót tisztán ejtsen ki. Az óvodában eddig befogta a fülét, mondván, neki túl hangos. Nála a teljes csend nem nullánál kezdődik, hanem mínusz egynél. Elvonult egy sarokba, és csak nézett. Most már beül a gyerekek közé” – teszi hozzá Kata, az édesanya.  

A lovak mágnesek 

A szülők általában csak tisztes távolból nézik a foglalkozást, hogy a gyermeket semmi ne zökkentse ki.  

Ha fél valaki, az inkább a szülő, a gyerekek soha, mondja Szilvi, amikor arról kérdezem, van-e, aki tart a lovaktól. „Ölelgetik, simogatják, etetik őket. A lovak mágnesek” – hangsúlyozza. 

Fjord lovak, illetve egy sportpóni segíti a foglalkozásokat. A fjord norvég lófajta, eredetileg földműves lovaknak tenyésztették, de rájöttek, hogy nagyon jó a természetük, így családbarát lovak lettek. Nyugodt vérmérsékletűek, jó az idegrendszerük, semmitől nem ijednek meg, és nagyon vigyáznak a gyerekekre. A lovardában négyéves kortól fogadják a kicsiket, ennek anatómiai oka van, mert addigra állnak úgy össze a csontok, hogy nem okoz deformációt a lovaglás. Nagyjából 10 éves korig vannak itt a gyerekek.  

Kép

Kép: Zabszalma Alapítvány

Jár viszont ide egy 11 éves fiú, Csongi is, akire már sokkal inkább illik a nagyfiú jelző. Csongi autista, ADHD-s, középsúlyos értelmi fogyatékos. Nem beszél, pontosabban echolál, ez azt jelenti, hogy képes ismételni azt, amit elmondanak neki. Csongi és kisöccse, a hétéves Beni életében is különleges helyet foglal el a Zabszalma lovarda, sőt egész családjuk hálás, hogy három évvel ezelőtt rátaláltak Szilviékre. Az édesanya, Z. Kiss Adrienn pedig a közelmúltban Patkódobbanás címmel mesekönyvet írt a lovakról, a lovardáról, amelynek bevételéből az alapítványt, a rászoruló gyerekeket támogatják. A könyvben megjelennek a fiai, a lovarda állatai, például Bandi, a ló, vagy Ugri, a macska is. A könyv kifejezetten átlagos fejlődésű gyerekeknek szól, és rajzokkal, különböző helyzetekkel írja le, milyen is egy autista gyermek: például miért visel fülvédőt, vagy miért repdes, mint egy kismadár. 

„Csonginál már nagyon korán sok minden máshogy alakult, mint kellett volna, de nekem nem volt tapasztalatom, nem volt kisebb testvérem, a környezetemben is én voltam az első anyuka. Valamiért éreztem, hogy ő egy kicsit más. Piciként semennyire nem akart velem kommunikálni, nem a beszédről van szó, hanem akár a halandzsáról, nem figyelt a nevére, nehezen vette fel a szemkontaktust, idegen emberek felé egyáltalán nem volt nyitott” – emlékszik vissza a kezdetekre Adrienn.  

Már másfél évesen vitték vizsgálatokra. „Nincs a gyereknek semmi baja, elsőgyerekes anyukaként túlaggódom az egészet, pedagógus vagyok, már most a Harvardra akarom felkészíteni” – ilyen megjegyzésekkel találkozott. Végül háromévesen kapták meg a diagnózist. „Sírtam” – mondja, amikor arról kérdezem, mi volt ekkor az első reakciója.  

„Azt képzeled, amikor megszületik, hogy neki tökéletes életet fogsz tudni teremteni, hogy iskolába fog járni, jó munkája lesz, szép felesége, gyerekei, vagy amit szeretne.”  

„Az emberben sok bizonytalanság van, hogy akkor most mi lesz, át kell mindent értékelni. Az autizmus fejleszthető, széles a spektrum” – magyarázza Adrienn. A spektrum egyik végén ott van például az amerikai Temple Grandin többdiplomás pszichológus, zoológus, aki a TED-en is szokott előadást tartani, míg a másik végén a nem beszélő, egyéb fogyatékosságokat is halmozó felnőtt, aki élete végéig segítségre szorul. 

Több a hasonlóság, mint a különbség 

Csongi négy éve kezdett el a Zabszalma lovardába járni, s most már öccse, az átlagos fejlődésű Beni is csatlakozott hozzá. Míg Csongi terápiás foglalkozáson vesz részt, addig Beni egy másik fedett pályán külön lovagolni tanul. „Eleinte szkeptikus voltam, mert a nagyfiam járt már kutyaterápiára, és semennyire nem érdekelte, még a kutya nyálától is irtózott. Tudni kell, hogy egy olyan gyereknek, mint Csongi, kevés olyan szabadidős tevékenység van, amely élményt nyújt. Ő nem tud focira vagy karatéra járni, mert nem tud ezekben részt venni.”  

Viszont már az első alkalommal beleszeretett a lovaglásba. Maga az állat olyan reakciókat tud kihozni belőle, amiket más nem. Ez látszik is, ugyanis Csongi extázisba kerül a ló hátán. Félelemérzete nincs, hátradől, forog, repdeső mozdulatokat tesz a kezeivel. Bár most először látom őt, számomra úgy tűnik, ez neki a földöntúli boldogság. A kedvence pedig az ügetés.  
„Nekünk az a legnagyobb félelmünk a férjemmel (Z. Kiss Zalán, a Pokolgép együttes gitárosa – a szerk.), hogy ha fáj valamije, azt mi hogyan fogjuk tőle megtudni” – meséli már a pálya mellett Adrienn. Ezért a foglalkozáson a testrészek mutogatását és nevét is tanulják. Négy év alatt már nagyon látszik a fejlődés, egyre több mindent mond vissza, önállóan is használ szavakat. Először életében Szilvinek dobott vissza labdát. A koronavírus-járvány korábbi hullámai idején volt, hogy fel kellett függeszteniük a lovaglást, ami nehezen érintette Csongit is. „Otthon ki van rakva egy hetirend, pontosan tudja, hogy mikor megyünk a lovardába. Amikor a Covid miatt nem lehetett jönni, kiraktam az »elmaradt« jelzést, és ő eltüntette, hogy ne maradjon el” – meséli az édesanya.  

Kép

Z. Kiss Adrienn és családja

A Patkódobbanásban, amely Adrienn második mesekönyve, nem az autizmus a lényeg, maga a szó sincs leírva. Sokkal inkább azt üzeni, hogy a gyerekek között több a hasonlóság, mint a különbség.  

„A lovardában van minden héten egy fél óra, amikor a testvérek között nem az a lényeg, ki tud beszélni, ki nem, hogy ki ismeri a betűket, ki nem. Ebben a fél órában ők ugyanolyanok” – fogalmaz Adrienn. „Hiszem, hogy a gyerekek eredendően elfogadók, a szülőknek jelent problémát, hogy nem tudják hogyan nyúljanak egy ilyen témához. Fontos, hogy ha találkozunk az utcán, akkor ne azt mondják, hogy ne nézz oda, hanem ha találkoznak egy ilyen gyerekkel, akkor vissza lehessen gondolni arra, hogy tudod, a Patkódobbanásban is olvastuk, hogy Csongi is így csinált” – hangsúlyozza.  

Magyarországon minden hatvannyolcadik gyerek autista, ami azt jelenti, hogy nincs olyan gyerek, aki ne találkozna autista gyerekkel vagy az oviban, vagy a suliban. És ezek a gyerekek egyszerre lesznek felnőttek. „Azért szólok a gyerekekhez, hogy amikor felnőnek, ne legyen az a suta helyzet, hogy nem tudnak majd mit kezdeni egy fogyatékos emberrel. Felnőttként is kell, hogy tudjanak ugyanabban az utcában, városban, országban élni” – teszi hozzá. 

A könyv megvásárolható a Zabszalma lovardában, vagy a book24-en.  

„Ha azt mondom, karácsony, talán nem mindenkiből ugyanazokat az érzéseket, emlékképeket hívja elő. Kevés kivételtől eltekintve ez a pihenés, a lelki megpihenés időszaka is. Legtöbben arra vágyunk, hogy hazatérve egy ajtót becsukhassunk magunk mögött, belépjünk a saját privát szféránkba, és szeretteinkkel összébb bújhassunk. Ünnepi percek ezek, amelyek a monoton hétköznap délutánjait, estéit megfűszerezik. Valami ilyesmire vágytam mindig, amikor fiatalként ezt a szót ízlelgettem: család.

Amikor elkezdődik a karácsonyi szünet, a várakozás örömével és sok-sok tervvel térek haza. Látom a gyermekeim szemében a csillogást, és szeretném megadni nekik azt az élményt, amit várnak: békességet, szeretetet, felhőtlen együtt töltött időt. Ugyanakkor ott motoszkál bennem a félelem: vajon mikor törik meg a varázs? Képes leszek-e megadni mindenkinek azt, amit szeretne? Nálunk elég különbözőek az igények; ami közös, az a kikövetelt figyelem. Emlékszem, amikor még csak az aspergeres fiam és az egészséges húga született meg, rengeteget kézműveskedtünk és sütöttünk. Hagyomány volt a mézeskalács, és Matyi tényleg ügyes kézzel nyomkodta a tésztából a formákat. Két kritikus pont volt ilyenkor: ha Matyinak valami nem sikerült, vagy a testvérét elkezdte kritizálni, kigúnyolni. Ha így esett, odalett a béke. Márpedig ezek a helyzetek kiszámíthatatlanok. Bármelyik másodperc, egy hirtelen reakció is fordulatot hozhat.

Nekem pedig tilos leeresztenem, türelmetlenné válnom, kikapcsolnom.

Az ajándékok, dekorációk készítésével is ugyanez volt a helyzet. Amíg Sári laza vonásokkal pikkpakk, lefestett egy keretet vagy üveglapot, addig Matyi lassú, erős, precíz mozdulatokkal dolgozott. Számomra sosem volt baj, hogy nem egyformák, ez így természetes. Matyi viszont, magát igazolva, gyakran kicsúfolta húga alkotásait. Ma már kicsit átalakultak ezek a programok. Eltelt pár év, Matyi gimnazista nagyfiú lett, és a legkisebb testvérük, Bazsi is iskolás. Matyi sok időt tölt a telefonjával, és nehéz számára határt szabni. Kevesebbszer lép a család közös légterébe, az étkező-nappali környékére. Ha nem jön, akkor hiányoljuk. Sajnáljuk, hogy kimarad a közös programból. Ha jön, akkor félünk a viselkedésétől, és megbánjuk, hogy szóltunk neki. Nem magunk miatt a férjemmel, mert mi sok mindent elviselünk, inkább a testvéreit féltjük. Most Bazsi a fő célpont, és ez egy aszimmetrikus viszony. Matyi akkora, mint egy felnőtt, teljesen a fejünkre nőtt. Bazsi picike, legalábbis hozzánk képest. Nincs is szívfacsaróbb annál, mint amikor a nagy piszkálja, gúnyolja az ártatlan picit. Magyarázatot is nehéz erre adni, megbántás nélkül.

Matyit egyre lehetetlenebb bevonni a közös programokba.

Be kell vallanom, hogy amióta Bazsi megszületett, elmaradtak bizonyos szokásaink, napirendi pontjaink. Biztos vagyok abban, hogy ez nagyon megviselte Matyit, ezért sem tud megbocsátani a kisöccsének. Emlékszem, nem múlt el úgy nap, hogy ne sétáltunk volna a környéken, a parkban vagy a belvárosban. Régebben még hó is esett, és rögtön elővettük a szánkót, bobot, mentünk hócsatázni, hóembert építeni, csúszkálni a jégen. Hiányoznak ezek a séták, talán lehetne az újévi fogadalmam, hogy felelevenítjük a régi szokásokat. Matyi nagyon tartózkodó lett. Egyre jobban vigyáz a cipőjére, a ruhájára, ezért nem tud olyan önfeledten örülni a hónak, mint kisebb korában. Már szánkózni is ritkán jön velünk, ha egyáltalán esik a hó. A legrosszabb az, amikor felcihelődünk, hogy elmenjünk a városszéli dombra szánkózni, ő pedig egyszer csak megunja, haza akar menni, és percről percre fokozódik az indulata.

Ezek a legnehezebb döntések: kockára tegyük a türelmét, vagy a testvérei örömét vegyük el, akik élvezik a havat?

Matyi öltözködése is komplikált, mert elég önfejű. Kisebb korában nehéz volt elvágni a folyamatokat és megértetni vele, hogy tavasszal le kell tenni a bundás dzsekit, ősszel viszont nem járhatunk rövidnadrágban és atlétában. Most azzal küzdünk, hogy letegye az átmeneti kabátját, és felvegye a télit.
Hétköznapokon és ünnepeken is kritikus pont az igazságos elosztás. Próbálunk figyelni arra, hogy mindenből egyformán részesüljenek, de nem sikerül hajszálpontosan. Nemrégiben óriási botrány lett egy darabka süteményből. Mama vett mindenkinek egy-egy szelet piskótás roládot, amit az asztal közepére tettem ebéd után. Matyi – szokásához híven – nem jött időben ebédelni. Nem lehet úgy odaparancsolni az asztal köré, mint kisebb korában, emiatt rendszertelenül táplálkozik. Már felálltunk az asztaltól, amikor jött Matyi, és követelte a részét. Akkor derült ki, hogy az édesszájú Bazsi suttyomban befalta az ő porcióját is. Sárinak ez meg sem kottyant volna, de tudtuk, hogy ezt nem ússzuk meg könnyen. A vége az lett, hogy nem kaparinthatta meg a testvérét, ezért bosszúból behorpasztotta az öccse gyönyörű fém perselyét, és szétszórta belőle a zsebpénzt. Akkor nyugodott meg némileg, amikor 500 Ft-ot a kezébe nyomtam. Semmi lelkiismeret-furdalást nem érzett, hogy így viselkedett, és tönkretette a testvére perselyét. Részéről ez természetes és igazságos eljárás volt.

A karácsonyi ajándékokra is ügyelni kell, mert Matyi árgus szeme mindent lát. Óvodások lehettek a húgával, amikor egy szenteste, az ebéd utáni alvás után csilingeltünk, hogy megérkeztek az angyalok. Sári őszinte örömmel szaladt a fa alá, és kereste az ajándékát. Matyi megállt egyméterre a fától, méregette az alatta lévő kupacokat, és ez volt az első kérdése: „Sári mit kapott?”. Megdöbbentett ez a fajta racionalitás. Jobban érdekelte a másik tulajdona, mint a saját öröme. Az érzelemmentes, empátiát nélkülöző sivársága érthetetlen számomra. Az eszemmel igyekszem elfogadni, de a szívem fáj amiatt, hogy ritkán látok igazi örömet, önfeledt mosolyt az arcán. Az is lehet, hogy ez csak nekem fontos, és neki mást jelent az elégedettség, a boldogság, az ünnep.

Meg kell tanulnom elengedni ezeket a gondolatokat, hogy ne emésszem magam fölöslegesen.

Az érzés olyasmi, amit egyébként sem lehet erőltetni. Az ajándékozás annyiban nehezült, hogy elég konkrét és kizárólagos ajándékötletei vannak, amikkel sarokba szorít. Általában egyetlen drága dologról van szó, ami – igazság ide, igazság oda – bőven meghaladja a megbeszélt keretet. Mást nem tehetünk a fa alá, mert nem fogadja el. Ebben az évben ezzel küzdöttünk, végül egy bolti eladó segítségével jutottunk kompromisszumra. Remélem, idén büszke és hálás lesz az értékes ajándékért.

A szentestében az a megnyugtató, hogy anyukám is velünk vacsorázik, együtt töltünk néhány órát, és addig Matyi nem mer csúnyán beszélni, piszkálódni. Valami miatt kompenzál mások előtt, aminek persze örülök, de amikor magunkra maradunk, ennek is meglesz a böjtje. Szeretem azt, amikor nagyszülőkkel, unokatestvérekkel, rokonokkal, barátokkal találkozunk. Addig kicsit kikapcsolódhatunk, amíg ő is lefoglalja magát. Mindennap elhatározom, hogy jobban kifejezem felé a szeretetemet. Próbálok a kedvében járni, de érzem, hogy több figyelmet szeretne. Jó lenne, ha a karácsony elhozná az együtt töltött, örömteli órákat, a közös társasozást, ami régen még jobban működött. Jó lenne megölelni megsimogatni, amitől annyira fél és tartózkodik a mindennapokban. Kicsit feltölteni szeretettel, bizalommal. Ez az én kívánságom karácsonykor: békesség az otthonunkban és öröm a gyermekeim szívében.”

A videó alkotói:
Bartók Csaba, Bartók Csongor, Bodnár Ottó
Regfilm – televíziós műsorgyártás
Szepsi, Szlovákia

Az utóbbi időben változott a betlehemes játékok színhelye: míg egykor a pásztoroknak és angyaloknak öltözött helyiek az egész falut végigjárták, a betlehemezősök ma jellemzően művelődési házakban, templomokban adják elő műsorukat. Ezt a tendenciát a járványhelyzet tovább erősítette. A riportunkban szereplő településeken ugyanakkor korhű jelmezekkel és régi énekekkel elevenítik fel a régi hagyományokat.

Görbe tükröt tartanak elénk a dadók

Körülbelül százéves múltra tekint vissza a bábtáncoltató betlehemezés a Somogy megyei Holládon. Az előadásban szereplő hat bábfigura szimbolikus jelentést hordoz – a két pásztor az egyszerűséget, a két kéményseprő a szerencsét, az úgynevezett Lackó bábu a derűt, az egyetlen női figura pedig a termékenységet. A játéknak hús-vér szereplői is vannak, a három elfedett arcú dadó, vagyis pásztor – két fiatal és egy öreg –, akik afféle misztikus alakok.

Míg a pásztorok énekelnek, a háttérben táncolni kezdenek a bábok.

A bábtáncoltató Takács Lászlónak már a nagyapja is a betlehemezősökkel járt a húszas években, ő maga pedig közel negyven éve mozgatja a figurákat. „Nagyon szeretek bábtáncoltató lenni, mert sokkal jobban rálátok a közönségre, mint a pásztorok. A betlehemen van egy lyuk, azon keresztül szoktam figyelni a nézők reakcióit” – mondja.

A betlehemes játék másik különlegessége, hogy nem szerepelnek benne klasszikus karácsonyi dalok, mint például a Mennyből az angyal. Az elhangzó énekekről csak annyit tudni, hogy holládiak, szerzőjük ismeretlen.

A játék során fontos a rögtönzés: amikor az egyik jelenetben a pásztorok arról kezdenek beszélni, hogy mit álmodtak, a vendégvárók pikáns vagy kínos dolgait is beleszövik a történetbe, például, hogy pityókásan elesett a biciklivel, vagy hogy pálinkafőzéskor odaégette a nedűt. „Régebben egy nap alatt 20-30 házba is ellátogattunk. Annyi mindent hallottam már, hogy könyvet tudnék írni róla” – nevet László.

Mára a lakóknál tartott előadások megritkultak, ám a helyieknek advent első vasárnapján és szenteste mindig előadják a játékot. Emellett advent idején az ország más pontjain és a határon túl is fellépnek, korábban jártak például Kassán, pár hete pedig a Nemzeti Színházban álltak színpadra. Rendszeres fellépői a Gencsapáti Betlehemi Találkozónak is, ahol különböző települések mutatják be a helyi betlehemezős szokásokat, emellett egy-egy jótékonysági fellépés is minden évben szerepel a programjukban. A bábtáncoltató Lászlónak ugyanolyan nagy élmény volt betlehemezni a kassai dómnál, mint egy kis faluban. Egyik legmeghatározóbb emléke, amikor három árva testvérhez látogattak el.

„A betlehemezésért sosem fogadunk el adományt, mivel nem ez a cél, hanem az, hogy örömet szerezzünk vele másoknak” – mondja.

Pásztorjáték lovak között

A Baranya megyei Abaligeten pár éve gyökeresedett meg a betlehemezés. A helyiek minden évben más tájegység pásztorjátékát adják elő. Idén a kárpátaljai eredetű Gyertyánligeti „Heródes”-játékra esett a választásuk, amit szokásukhoz híven „abaligetesítettek”: a darabban a faluban ismert egyházi népénekek és baranyai dalok is felcsendülnek.

Kép

Kép: Komáromi Csaba

Hóbár Csaba lelkipásztori munkatárs annak idején a hittanra járó gyerekekkel kezdte el a betlehemezést, ma viszont felnőttekkel játsszák. Az előadás szereplői Mária, József, egy angyal, a háromkirályok, három fiatalabb és egy öreg pásztor, valamint a kengyelfutó, azaz a mesélő, aki beköszön a házakba. Csaba idén az öreg pásztort alakítja, aki mindent félreért és félrehall. „Szeretek viccelődni, ezért nagyon megtetszett ez a komikus karakter” – mondja.

A katolikus betlehemezős közösség célja, hogy jobban összehozza a helyieket: van olyan falubéli, aki ilyenkor áthívja a barátait, és együtt nézik meg az előadást, gyakran 10-15-en is összegyűlnek.

A néphagyomány felelevenítésével szeretnék, ha az advent az ajándékvásárlás helyett az egymásra figyelésről szólna.

Csaba úgy véli, az embereket élmények átadásával a legkönnyebb megszólítatni. „Két éve, amikor a faluházban előadtuk a játékot, a gyerekeink is beálltak közénk. Engem a legkisebb fiam kísért el, akivel otthon azóta is gyakran kispásztornak és nagypásztornak hívjuk egymást.”

Az abaligeti betlehemesek már december 13-án útnak indultak, hogy betérjenek azok udvarába, akik jelentkeztek a felhívásukra. „Egyik állomásunkon olyan házigazda is fogadott minket, aki lovakat tart. Nála az istállóban adtuk elő a játékot, nagyon hangulatos volt” – idézi fel Csaba.

Mária fiúhangon kér bebocsájtást

A bukovinai székelyek karácsonyi pásztorjátéka, a csobánolás elevenedik meg a Bács-Kiskun megyei Garán. A Garai Aprók és Ifjúsági Tánccsoport és a Garai Székelykör Egyesület tagjai immár tizedik éve viszik színre a darabot. A játék szereplői itt is a szent család, az őket kísérő angyal, Heródes és szolgája, illetve a csobánok, azaz a hegyi pásztorok, akik birkabőr álarcot viselnek.

Kép

Kép: Sóki Tamás

A hagyomány szerint a karaktereket csak fiúk és férfiak játszhatják, így Mária és az angyal szerepében is két fiú látható.

„A mutálások miatt nyolc év alatt négyszer is új Máriát választottunk a mostani Szent József mellé. Nem egy szent életű a mi Józsefünk!” – nevetnek a csoport tagjai.

A legifjabb betlehemezők 10-11 évesek, a pásztorokat pedig húsz-harmincas férfiak alakítják. De a lányok, asszonyok sem maradnak ki a játékból: az előadást a helyi Székely Asszonykórus kíséri. A jelmezeket a gyerekek és szüleik maguk készítették, a próbák előtt pedig a helyi idősektől, egykori csobánoktól gyűjtöttek ötleteket.

Amikor útra kelnek, nagy csörömpölés kíséri őket: a pásztorok botjukkal a vaskapukat, jelzőtáblákat ütögetve jelzik, hogy közelednek. „A fiatalok számára a betlehemezés jó móka, amit mindig nagyon várnak. Mivel már kinőttek a családi körből, szívesebben vesznek részt ilyenkor a játékban a kortársaikkal” – mondja Antal Zsolt, a tánccsoport vezetője, aki sok vidám és meghitt pillanatot őriz a betlehemezésekről, például amikor egy idős párhoz látogattak el, és a kiskonyhában gyűlt össze a népes csapat, vagy amikor felléptek a Gencsapáti Betlehemes Találkozón.

A szent család szálláskeresésével induló játék a pásztorok színre lépésével hamar humoros hangulatba csap át. A vidám perceket a helyiek lakomával hálálják meg, így a csobánok teli gulugával, azaz gyomorral indulhatnak tovább.

II. Erzsébet az elmúlt években decemberben a Sandringhamben található kastélyába utazott, hogy a családi hagyományoknak megfelelően norfolki birtokán töltse a karácsonyi ünnepektől februárig tartó időszakot. A királynő általában vonattal tette meg az utat, a királyi háztartás utaztatására kialakított különleges szerelvényén. A sandringhami birtokhoz egy gyönyörű nyolcezer hektáros terület is tartozik, kialakított parkokkal és vadászatra alkalmas erdőkkel, tisztásokkal. A kastélyt a család a 19. században vásárolta, és mind Erzsébet édesapjának, mind a nagyapjának ez volt a kedvenc tartózkodási helye. Noha Erzsébet a királyi birtokok közül a legjobban a skóciai Balmoral kastélyt kedveli, a sandringhami karácsonyok szokását, felmenőit követve, ő is mindig megtartotta egészen tavaly előttig. Tavaly a nagycsaládi összejövetelt már lemondták, csak Fülöp herceggel ünnepeltek együtt, akinek az volt az utolsó karácsonya. Idén Erzsébet királyné szintén nem utazik Sandringhambe, csak windsori rezidenciáján fogadja majd a hozzá érkező családtagokat. Pedig a norfolki karácsonyok évtizedekig igazodási pontot jelentettek a britek számára, és a gazdag angolszász ünnepi hagyománykört mentették át a jelen számára.

Az angolszász karácsony

A királyi karácsony egyfajta tökéletesített mintaverziója volt az angol hagyományoknak. Az ünnep jelenlegi formája a pulykával, a fagyönggyel és a képeslapokkal a 19. században alakult ki. A korábbi évszázadokban a karácsony hosszabb, mulatósabb ünnep volt, a középkorban a nemesség és a királyok 12 napos lakomákat ültek ilyenkor, az adventi böjti időszakot követően. A Tudorok idejében szintén minden a táncról és a hatalmas lakmározásról szólt, I. Erzsébet a feljegyzések szerint különösen kedvelte a táncos bálokat, ahol minden vendégnek be kellett kapcsolódnia a mulatságba. A középosztály bővülése tette családi ünneppé a karácsonyt.

Különösen hagyományteremtő hatással bírt Viktória királynő, akinek a férje, Albert az elsők között állított germán mintára karácsonyfát.

A szokás gyorsan divatba is jött. A klasszikus viktoriánus ünnep leginkább Charles Dickenshez köthető hagyománya a szegény családok megvendégelése volt, amit az amerikaiak is átvettek. A karácsonyi ajándékok általában még apróságok voltak, sokkal nagyobb hangsúlyt helyeztek a közös családi étkezésekre, a pulykára és a karácsonyi pudingra. Az ajándékközpontú karácsony lényegében a 20. században alakult ki.

Angliában a karácsonyi időszak hamar elkezdődik, amíg nem a járvány irányította az eseményeket, addig a királyi család decemberben végig számtalan partin és ünnepi rendezvényen vesz részt, amelyek az általuk támogatott segélyszervezetekhez és alapítványokhoz köthetők. A család minden évben rengeteg üdvözlőlapot is kiküld, amelyek közül a legkülönlegesebb a királynőé, aki limitált számban alá is írja a kártyákat. Ezek nem hagyományos képeslapok, hanem mindig egy-egy családi fotóval díszítik őket.

Irány Sandringham! Vagy mégsem?

II. Erzsébet tavaly az ünnepi időszakot már Windsorban töltötte Fülöp herceggel, és elmaradtak a hagyományos ünnepi összejövetelek. A 95 éves királynőnek ez lesz az első karácsonya a férje nélkül, és a hírek szerint újra csak Windsorban marad. Ezzel kétségtelenül szegényedik az ünneplés, mert persze a királyi család karácsonyi szokásai az elmúlt évtizedekben nagyrészt kiszivárogtak, nyilvánossá váltak. A Town and Country magazin leírta, hogy a hivatalos menetrend szerint szenteste a család ünnepi öltözékben találkozott a vacsoránál, és az angolszász szokással ellentétben a gyerekek már az étkezés után megkapták az ajándékokat.

Másnap reggel a teljes család részt vett az ünnepi istentiszteleten.

A közeli bokrokban rejtőző paparazzók minden évben fotókon örökítették meg a család tagjait, amint 25-én elhagyják a templomot.

A karácsonyi ebéd, ha a Tudor-idők lakomáival nem is versenghetett, igen kiadós volt. Az előkészítésében segédkező szakács a The Mirror című brit újságnak elmondta, hogy az étkezés során felszolgáltak homárt, sült pulykát, hagyományos köreteket, karácsonyi pudingot és brandyvel ízesített szószt is. Ezt délután követi egy teázás, valamint este egy nagy vacsora. Nemrég a királyi családról nem túl vonzó képet festő Diana-filmben, a Spencerben felbukkant egy igen furcsa szokás is, amely szerint a vendégeket megmérték érkezéskor és távozáskor, hogy így ellenőrizzék a testsúlyuk gyarapodását. Túlzásnak tűnik, de a szakértők szerint a szokás valóban létezett, és még VII. Eduárd király honosította meg, de azt nem lehet tudni, hogy még mindig gyakorolják-e – a legtöbb vélemény szerint valószínűleg már nem.

Az idős királynő közismerten családcentrikus, így gyermekei és a családjaik általában mind Sandringhamben töltötték az ünnepet. A királyi család diszkréciójának része volt, hogy bár részletesen lehetett tudni a karácsonyi programjaikról, a kamerákat távol tartották a családi körtől, nem véletlen, hogy csak a templomi távozáskor készült fotók jelentek meg a sajtóban minden évben.

Kép

Vilmos herceg és Katalin hercegné karácsony napján, 2017-ben - Kép: Wikipédia

Huszonhatodika az angolszász országokban már nem része az ünnepnek, a királyi család tagjai ezen a napon fácánokra és fogolymadarakra vadásztak, legalábbis azok, akik kedvelték ezt a sportot. A szokást a régi angol nemesi családok is űzték, de ma már kevés megfelelő vadászterület van a brit szigeteken, igaz, az egyik ilyet épp Sandringhamben alakították ki.

A királynő és néhai férje, miután a rokonok elhagyták Sandringhamet, átköltöztek egy otthonosabb házba, amely szintén ezen a birtokon épült, ám kényelmesebb, mint a kastély hatalmas termei.

Erzsébet az édesapja tiszteletére egészen február hatodikáig, az apja halálának évfordulójáig felállítva hagyta a karácsonyfát.

Bár Sandringham sok éven át a család számára az ünneplés helyszíne volt, szomorú események is történtek itt: mind Erzsébet édesapja, mind a nagyapja ezen a birtokon hunyt el.

A királynő beszéde

Az elmúlt évtizedekben az ünnep alapvető részévé vált a királynő karácsonyi beszéde, amelyet 25-én sugároz a televízió. Az első karácsonyi beszédre még 1932-ben került sor, azt még Rudyard Kipling írta az idős királynak, és rádión közvetítették. A History Extra leírja, hogy az első beszédet összesen 20 millió háztartásban hallották. A 20. század technikai fejlődése lehetővé tette, hogy Erzsébet már ne rádiós, hanem televíziós beszédet mondjon. A királynő egy asztal mellett ülve minden karácsonykor évértékelőt tart, amelyben kitér a fontos családi és nemzeti eseményekre. Mivel II. Erzsébet csak hivatalos eseményeken szokott megszólalni, az otthonából elmondott karácsonyi beszéd viszi a legközelebb a tévénéző lakosságot ahhoz, hogy bepillantást nyerhessenek az uralkodó privát életébe. A beszédet természetesen nem maga a királynő írja az elsőtől az utolsó szóig.

II. Erzsébet először 1957-ben tartott televíziós beszédet, amikor mindössze 31 esztendős volt, és még érezhetően zavarba jött, miközben felolvasta a szöveget. Azóta a beszéd a brit családok karácsonyi programjának lényeges elemévé vált, talán egyetlen más európai ország évértékelőjét sem figyeli ilyen széles közönség.

A királyi családot követő szakértők minden évben részletesen elemzik még a királynő asztalán elhelyezett képeket, a dekorációt és a videóba bevágott klipeket is.

Az idős királynő évét beárnyékolta, hogy idén elveszítette a férjét, Fülöp herceget, ráadásul a járvány miatt ő maga is áldozata a szigorú korlátozásoknak. A korona tekintélyét közben folyamatosan botrányok ásták alá. Az elmúlt hetekben kevesebb rendezvényen is vett részt a brit uralkodó, miután sajnos gyengélkedett. Az idei beszédnek így különös súlya lehet egy olyan év zárásaként, amely mind a királynő, mind a brit lakosság számára rendkívül nehézre sikeredett.

A videót készítette: Varga Brigitta

Hadik András a magyar történelem kiemelkedő alakja, akinek végtelenül izgalmas élete volt, nagyszerű tetteket vitt véghez, mégis kevesen tudják, ki volt. Ön a szerepe tükrében milyennek látja őt?

Abból, amennyit megismertem belőle és az életéből a forgatások előtt, illetve alatt, úgy gondolom, Hadik András egy fantasztikus, karizmatikus férfi lehetett, igazi nagy tudású stratéga, aki az Osztrák-Magyar Monarchiában elképesztő karriert tudott befutni. Két erő kormányozta: a bátorság és a becsület. Huszártársai tisztelték, és végtelenül szerették. Végigjárta a szakmai ranglétrát, végül a Habsburg Birodalom első számú katonai vezetője lett. Mária Terézia kérésére kalandos vállalkozásba kezdett: Berlin, azaz Nagy Frigyes porosz király fővárosának elfoglalásába. A Hadik-huszárezreddel megszégyenítette a poroszokat, hatalmas összegű hadisarcot követelt, és ezzel a háború gyakorlatilag véget is ért. E huszáros rajtaütése a történelem egyik legendás momentuma.

Szikora János rendező a lehető legpontosabban szeretné rekonstruálni a történelmi eseményeket, és ebben a kosztümöknek is óriási szerepük van. Lehet ezekben a ruhákban felszabadultan játszani?

Az első napokban egy kicsit kényelmetlen volt a huszár egyenruha, még egy lóra felugrani sem volt benne egyszerű, de aztán megszoktam, megtanultam viselni.

Biztos, hogy a filmünk egyfajta kultúrsokk lesz a nézők számára, ugyanis a mai modern szem nincs hozzászokva ezekhez a színekhez, hajviseletekhez és kosztümökhöz.

„Huszárokról filmet forgatni csodálatos lehetőség, hiszen olyan emberekről szól, akikben ritka módon ötvöződött a kalandvágyó merészség és az erkölcsi tartás” – nyilatkozta korábban Szikora János. A 18. századhoz képest most ott tartunk, hogy a huszáros (és a trubadúr) értékeket nagyítóval kell keresni az emberekben, tisztelet a kivételnek persze.

Látom én is, hogyan változik, merre halad a világ. A filmünk példa lehet a nézőknek, már csak azért is, mert a klasszikus értékeket és a klasszikus nemi szerepeket mutatja meg.

Nyilván a huszárok sem voltak hibátlanok, de a becsület, az idősebbek és a felettesek iránti tisztelet náluk valóban fontos volt. Ha akkoriban valamit kimondtak, azt betartották, végigcsinálták, még ha az halállal járt is. Hadik András kész volt harcolni a hazájáért, hű volt huszár esküjéhez, emellett felelősséggel viseltetett családja iránt is. Számomra ő azt sugallja, hogy érdemes férfinak lenni, habár, úgy vélem, a nők bizonyos szempontból sokkal erősebbek, szívósabbak, mint a férfiak. Számos feladat hárul rájuk manapság: dolgoznak, gyereket nevelnek, férjeiket bátorítják és segítik.

Ön mellett olyan neves színészek szerepelnek a filmben, mint például Szabó Győző, Molnár Áron, Horváth Lili, Julia Jakubowska, Reviczky Gábor és Trokán Péter. Úgy vélem, mindegyikük részéről komoly erőpróbát követel a hungarikumként jegyzett magyar huszárok világának, a huszárvirtusnak a felelevenítése, amihez a lovastudást is magas fokon kell megjeleníteniük.

Júniusban vívóleckéket vettünk, megtanultuk a harcjelenetek koreográfiáit, emellett sokat lovagoltunk. A kaszkadőrök Gulyás-Kiss Zoltán kaszkadőrszakértő, többszörös Guinness-rekorder vezetésével készültek fel a forgatásra.

A harcjelenetekben őrületes kaszabolás van, épp ezért nagy kihívás minden egyes nap úgy végigcsinálni a forgatást, hogy senkinek ne essen baja.

A kaszkadőrök sok történetet meséltek, mi történhet ott, ahol efféle fizikai kontaktus van a szereplők között, de elég, ha csak az Alec Baldwin-ügyre gondolunk. Mi többféle fegyvert is használunk, lesznek egész könnyű, szinte gumiból készült kardok, de az eredeti formájukban is jelen lesznek a fegyvernemek a forgatásokon. Pisztolyokkal, puskákkal és ágyúkkal dolgozunk, és noha éles fegyver szóba sem jöhet, óvatosnak kell lenni, mert még így is bármi megtörténhet. Óriási lelkesedéssel vetettük bele magunkat a munkába, csodálatos csapatmunka folyik több mint 100 ember részvételével. Bízunk benne, hogy a végeredmény egy rendkívül eseménydús akciófilm lesz, amelynek minden pillanatában pergő lendülettel zajlanak majd az események.

Isti most már az egyetlen, aki miatt az egész család titkolózik. Úgy három éve lehetett, amikor a két nagyról sok egymásra néző somolygás után kiderült, hogy már réges-régen tisztában vannak a helyzettel, és nem mi, hanem ők kíméltek meg minket a kegyetlen igazságtól. Nem akarták elrontani a felnőttek játékát. Tavaly már Isti kisebbik bátyja is zavartan pillogott, ha az angyalokról vagy a Jézuska ajándékairól esett szó, szerintem ő most éli a diszkrét, hagyjuk még játszani a szülőket korszakát.

Ám Istin semmi szóbeszéd nem fog, tavaly még veszekedett is az osztálytársaival azon, hogy miért is ne tudnának az angyalok kétméteres fenyőt röpíteni a lakásunkba.

Simán, efelől kétség sincsen, zárta le a témát a gyerekem, és azóta megint eltelt egy év. Elhiszi, vagy csak mímeli nekünk, beszélgetjük a férjemmel is, és gondolatban elkezdjük leporolni a régi történeteket, amelyek, így vagy úgy, de a karácsony körüli titkos angyalmunkákból születtek.

Az utólag becsempészett babakocsi

Például amikor a most nagy lakli, kamasz gyerek annyira el volt varázsolva a karácsonyfa csodálatos látványától, meg a távirányítós autójától, hogy észre sem vette a vadiúj fotelt, amelyet a Jézuska hozott a családnak, s amelyben történetesen velem együtt üldögélt. Majd amikor végre azt is befogadta elragadtatott kis lelke, csillogó szemmel suttogta a fülembe, hogy „látod, mami, milyen jó, hogy ezt nem nekünk kellett megvennünk, mert biztos nagyon drága volt!”. És tényleg nagyon drága volt, tudom, de akkor csak egy nagy puszit nyomtam az okos kisfiam feje búbjára, és majd megfulladtam az elfojtott kacagástól. Vagy amikor egy egész babakocsiról feledkeztünk meg, amit a kislányunk kapott, és karácsony másnapján kellett odacsempésznünk a fa alá. Mici hamar rátalált, és boldogan tologatta, még egy pici babát is talált bele, én meg arra jöttem ki a szobából, hogy Lackó komoran álldogál a fal mellett, és a húgát figyeli. „Mi a baj, kicsim?” – guggoltam mellé aggodalmasan, mire csak egy nagy sóhaj érkezett, majd kibukott a gondokkal teli buksiból az igazság: „Az a kár, Mami, hogy egy fiú sosem tud olyan jó lenni, mint egy lány”.

A tyúklétra története

Emlékezetes eset volt az is, amikor riadalmak között teltek a várakozás utolsó percei, mert nagyon úgy nézett ki, hogy egy jól megérdemelt tyúklétra áll az elfüggönyözött szobában a várva várt csillogó karácsonyfa helyett. A tyúklétra története egy valós és megtörtént eseményen alapul, amelyet a családi legendárium abból a korból őrzött, amikor a szülők még szigorúbbak és következetesebbek voltak a gyerekeikkel, mint manapság. Történt ugyanis, hogy a gyerekek rosszaságát megelégelve az angyalok nem karácsonyfával örvendeztették meg a családot szenteste, hanem egy újságpapírokon álló koszos, büdös, igazi tyúklétrával. Volt is sírás-rívás bőven, míg az angyalok szíve meg nem lágyult, és másnap reggelre finom fenyőillat, csillagszóró fogadta a bűnbánó lurkókat. A történet viszont fennmaradt, és bizony mindenkinek az eszébe jutott, amikor szenteste Isti, aki legkisebbként mindig a sor elején izgulta végig a szobába lépés előtti utolsó pillanatokat, egyszer csak észrevette az ajtó alól kikandikáló újságpapírsarkot. És bár minden gyerek meg volt róla győződve, hogy egy valóságos tyúklétra esetén biztosan éreznének valami büdöset a lezárt szobából, azért nem lehetett nem észrevenni az aggódást a huncutságra mindig kész gyerekszemekben.

Mit tud Isti?

Telnek-múlnak az évek, a gyerekek szépen nőnek, mi pedig továbbra sem tudjuk, hányadán állunk Istivel. Tavaly, amikor a betlehemes játék után sétáltunk még egy rövidet a hideg téli időben, és számolgattuk az ablakokból látszó, kivilágított karácsonyfákat, Isti egyszer csak halálra vált arccal kapaszkodott bele a kabátom ujjába:

„Mami, elfelejtettük bezárni a szoba ajtaját! Nem tudnak jönni az angyalok!”

„Nem, ne félj, nem felejtettük el. Én bezártam” – nyugtattam meg Istit mosolyogva, miközben lopva összenéztünk a férjemmel, és titokban örültünk, hogy van még olyan kis lélek a családban, akinek valódi csodát tudunk varázsolni aznap este.

Ha te gyászolsz…

1. Legyenek reális elvárásaid magaddal szemben! Ne feledd, hogy mindenki a saját tempójában gyászol, és a gyógyulás időbe telik.   

2. Légy őszinte magadhoz és fogadd el az érzéseidet! Mivel mindenki más tele van izgalommal és jókedvvel, a gyászoló új érezheti, hogy elvárják tőle, hogy boldog legyen. Fontos, hogy engedjük meg magunknak, hogy fájdalmat érezzünk, és bátran ismerjük el, hogy ha valami nehéz. Nem baj, ha sírunk, dühösek vagy lehangoltak vagyunk. Nincs helyes vagy helytelen érzés. Ne feledjük, hogy a gyász fájdalma annak a jele, hogy milyen sok szeretetet fektettünk az elvesztett szerettünkkel való kapcsolatunkba.

3. Kényeztesd egy kicsit magad! Az ünnepek zsúfoltsága közepette szánj időt saját magadra. Mivel a gyász sok érzelmi energiát emészt fel, szükséged van arra, hogy feltöltődj. Mi az, ami gyógyító számodra? Néhány javaslat: menj el sétálni, végy egy forró fürdőt, keress lelki támaszt, imádkozz, menj el egy masszázsra, hallgass zenét, rajzolj vagy fess, szundíts egyet, vagy menj el egy barátoddal kávézni.

4. Vizsgáld felül a prioritásaidat! Mik a feladataid? Karácsonyi üdvözlőlapokat küldeni, süteményeket sütni, díszíteni, fát állítani, főzni az egész családnak? Lehet, hogy ezek a feladatok megoszthatók másokkal, és nem kell egyedül elvégezned őket. És vajon ezek a tevékenységek élvezetesek és hasznosak lesznek számodra idén? Gondolkodj más megoldásokon: például menjetek el vacsorázni a főzés helyett, hiszen ezek az ünnephez kapcsolódó feladatok túl fárasztóak, megterhelőek vagy fájdalmasak lehetnek.

5. Figyelj a korlátaidra, és tudd, hogy miben szeretnél részt venni, és miben nem. Sok gyászoló úgy érzi, hogy kötelessége részt venni a társas összejöveteleken és az ünnepi készülődésekben. Bármit is választasz idén, tudd, hogy jövőre dönthetsz úgy, hogy másképp oldod meg az ünneplést. Az azonban nagyon fontos, hogy ne szigetelődj el teljesen, és az ünnepek alatt is tartsd a kapcsolatot legalább néhány emberrel.

6. Számolj előre azzal, hogy mi válthat ki nálad erős gyászreakciókat, és készíts előre tervet. Gondold át, hogy az ünnepek mely része lehet a legnehezebb számodra. Ilyenkor nagyon fontos a támogató közeg. Hívd fel a legjobb barátod, látogassatok meg egy rokont, vagy csatlakozzatok egy gyászcsoporthoz. Ha terápiára jársz, a gyakoribb találkozások segíthetnek.

7. Találd ki a saját rituálédat, hogy hogyan tudnál megemlékezni elhunyt szerettedről! A rituálék sokat segítenek abban, hogy a szerettünk valamilyen módon jelen legyen az ünnepeinkben. Vigaszt is nyújthatnak, és segíthetnek abban, hogy úgy érezzük, mi irányítunk. Íme néhány javaslat arra, hogyan emlékezhetünk elhunyt szerettünkre az ünnepek alatt: vásárolj vagy készíts különleges díszeket, ültess egy különleges fát vagy virágot, mondj pohárköszöntőt a vacsora során, amelyben megemlékezel róla, látogass el a temetőbe, adományozz pénzt egy jótékonysági szervezetnek vagy jó ügynek, gyújts egy gyertyát, lapozgass fényképalbumokat, vagy teríts a vacsoraasztalnál egy terítéket neki is.

8. Tudatosítsd, hogy az ünnepek másként fognak telni. Esetleg alakíts ki új ünnepi hagyományokat. Ha arra számítasz, hogy az ünnepek ugyanúgy fognak telni, mint régen, annak elkerülhetetlenül csalódás lesz a vége.

9. Fogalmazd meg, mire van szükséged! Kívülállók számára gyakran nehéz végignézni, ahogy szerettük a gyásszal küzd. Hagyd, hogy mások segítsenek, és idén átvállalják a feladatok egy részét. Ne feledd, hogy ember vagy, és nem baj, ha segítséget kérsz.

10. Nem baj, ha jól érzed magad! Sokan bűntudatot éreznek, amiért egy haláleset után ünnepelnek pedig a nevetés és az öröm nem tiszteletlenség. Adj magadnak és családtagjaidnak engedélyt arra, hogy örüljetek az ünnepeknek.

Hogyan adhatunk reményt a gyászolóknak az ünnepek alatt?

1. A meghallgatás ajándéka

Az egyik legértékesebb ajándék, amit egy gyászolónak adhatunk, ha egyszerűen meghallgatjuk. Jane Palmer fia tüdőgyulladásban halt meg 19 éves korában. Mint mondja: „Sok jó szándékú ember érzi úgy, hogy tennie kell valamit, szentírásokat idézni, vagy tudni a válaszokat, de ez nem így van”. Jane szerint a válaszok helyett a gyászoló számára az igazi vigaszt a megértő szívű emberek jelentik, akiknek puszta jelenléte azt üzeni: „törődöm veled”. Linda Spann, akinek első férje rákban halt meg, azt javasolja: „Hadd sírjanak, ha sírni akarnak. Hadd nevessenek. ... Az a legfontosabb, hogy ott vagy és hagyod, hadd érezzék, hogy fontosak neked, törődsz velük”.

2. Az emlékezés ajándéka

A gyászoló családtagok, barátok számára vigasztaló lehet azokról a karácsonyokról beszélgetni, felidézni a kedves emlékeket, amelyeken a szerettük még velük volt. Aki gyászol, az szeretne beszélni azokról, akiket elvesztett. Még az is lehet, hogy egy betegség kellemetlen részleteit is fel akarják dolgozni. Adjunk nekik teret a beszélgetésre, és hagyjuk, hogy ez az ünnepi összejövetel része legyen. Fogadjuk el, hogy az ünnep alkalmával a hangok, illatok vagy a látvány erős érzelmeket válthat ki. A megtört szívűek valószínűleg felidézik a hiányzó szerettüket, amikor a család összegyűlik. Tudassuk velük, hogy nem baj, ha fájdalmat éreznek, hogy ez a gyógyulási folyamat fontos része. Jane Palmer tapasztalata szerint: „Gyógyító és vigasztaló, amikor mások megemlékeznek az elhunytról vagy tisztelegnek az emléke előtt. A legegyszerűbb gesztust is nagyra értékelik a gyászolók – egy ölelést, telefonhívást, e-mailt vagy képeslapot.”

3. A vigasztalás továbbadásának ajándéka

Jane számára különösen nagy segítség volt, amikor mások, akik szintén elvesztették gyermekeiket, felkeresték őket a haláleset után. Leveleket és könyveket kaptak idegenektől, akik csak azt akarták, hogy Palmerék tudják, hogy megértik fájdalmukat és törődnek velük. Egy ismeretlen sorstárs, aki szintén elvesztette a gyermekét, egy szív alakú nyomdát ajándékozott nekik, a szív belsejében a felirat: „Mindig a szívemben – Patrick”. Jane el is határozta, hogy abban az évben a karácsonyi üdvözlőlapokat ezzel a nyomdával fogja díszíteni. Idén pedig egyedi karácsonyfadíszeket készített azoknak a családoknak, akik szintén elveszítették a gyermeküket.

Kép

Kép: Pexels / Burkay Canatar

4. Az újdonság ajándéka

Bátorítsuk gyászoló barátunkat vagy családtagunkat, hogy idén karácsonykor próbáljon ki valami egészen új dolgot. Jane számára nagyon nehéz volt a karácsony a fiuk halála után. Nehéz volt újra elővenni a megszokott díszeket. Így hát kisebb fát vásároltak, és új díszeket. El is utaztak karácsonykor, kivettek egy házat vidéken.
Vannak, akik számára az lehet megoldás, ha önkénteskedéssel töltik az ünnepeket. Ha segíteni szeretnél egy gyászoló barátodnak, esetleg jelentkezhettek együtt valami önkéntes munkára. Bár a gyászolók számára bátorító lehet, ha a befelé fordulás helyett mások felé fordulnak, az is lehet ijesztő, ha ezt egyedül teszik. A helyi játék- és élelmiszergyűjtéseken végzett önkéntes munka, a templomi karácsonyi tevékenységek segíthetnek könnyebbé tenni valaki lelkét.

5. A kitartó barátság ajándéka

A gyász mindenkinél máshogy zajlik, de általában a haláleset utáni 6 és 18 hónap közötti időszak a legnehezebb. Ebben az időszakban a hozzátartozók jellemzően már nem fordulnak aktívan a gyászolóhoz, pedig ekkor kezd a sokk, a fásultság elmúlni, és a valóság egyre élesebbé válik: valami örökre megváltozott. Ezért is fontos, hogy a gyászoló barátainkat is bevonjuk az ünnepi alkalmakba, még akkor is, ha az utolsó pillanatban lemondják. Ha nőről van szó, esetleg egy házaspár ajánlja fel, hogy elmegy érte. Ne várjuk el tőle, hogy egyedül eljöjjön. Az is jó ötlet, ha a templomban egy frissen megözvegyült ember mellé egy másik özvegy ül. Nehéz olyan helyen ülni, ahol addig mindig ketten ültünk – mondja el Linda Spann saját tapasztalatát. – Emlékszem, évekkel ezelőtt nehezemre esett odamenni valakihez, aki elvesztett valakit, mert nem tudtam, mit mondjak. Pedig nem az a lényeg, hogy mit mondasz, hanem hogy érezze, hogy törődünk vele.”

6. Az imádság ajándéka

Ha hívő keresztény vagy, imádkozz azért, hogy Isten adjon neked bölcsességet, hogyan fordulj a gyászolók felé. Vidd az Úr elé fájdalmukat! Kérd, hogy gyógyítsa meg a szívüket, újítsa meg az erejüket, és Szentlelkével vigasztalja és töltse be őket szeretetével.
Esetleg küldhetsz gyászoló barátodnak egy rövid üzenetet, hogy imádkozol érte. Csatolhatod kedvenc bibliai idézetedet is.

7. A remény ajándéka

Ne felejtsük, hogy aki gyászol, egyszerre érezhet örömöt és szomorúságot is az ünnepek alatt. Phyllis és Kenneth Wezeman azt írja a Finding Your Way after Your Child Dies (Hogyan találjuk meg az utunkat gyermekünk halála után) című könyvükben: „Ha valaki hiányzik az ünnepek forgatagából, az nagy űrt hagy maga után. A családi hagyományok, mint például a közös karácsonyfa-díszítés, ajándékok bontogatása, karácsonyi fények csodálása nem ugyanaz már…”  Azonban minden hiányérzet közepette Isten képes megvigasztalni az övéit. A nagy egyházi ünnepeken pont az örök élet reményét ünnepeljük.

15 karácsonyi ajándékötlet – tárgy vagy segítségnyújtás – a gyászolónak

1.  Egy gyökeres karácsonyfa, amit az ünnep elmúltával elhunyt családtagja emlékére kiültethet a kertbe

2. Videók vagy videórészletek, amin az elhunyt szerepel, különösen is olyanok, amiket a családtagok esetleg még nem láttak 

3. Fotóalbum az elhunytról

4. Különleges karácsonyfadíszek (például ha az elhunyt gyermek zongorázott, akkor egy zongora alakú dísz)

5. Gyásszal kapcsolatos könyvek

6.  Valami személyes tárgy, ami az itt maradt családtagot az elhunytra emlékezteti

7. Ajándék nyaralás vagy hétvége egy kis házban, aminek a gyászoló örülhet

8. Egy saját vers az elhunytról

9. Egy olyan könyvecske, amelybe többen írnak egy-egy személyes történetet, amit az elhunyttal éltek meg

10. Apró szívességek a karácsonyi készülődéskor: közös üdvözlőlap-írás vagy bevásárlás, esetleg segítség a ház körül, a díszítésben, készülődésben

11. Egy tálca karácsonyi sütemény

12. Családi fényképek albumba rendezése

13. Hozni-vinni őt a karácsonyi templomi alkalmakra

14. Karácsonyi vásárláskor segíthetünk neki megtalálni a „tökéletes ajándékot”, amely elhunyt szerettére emlékezteti őt

15. Segíthetünk kitalálni és megszervezni egy kisebb alkalmat, amelyet az elhunyt emlékére tartanánk valamikor a karácsonyi ünnepkörben

A cikk forrásai:
https://bellevuechristiancounseling.com/articles/how-to-cope-with-grief-during-the-holidays
https://www.pts.edu/blog/coping-with-grief-holidays/
https://www.familylife.com/articles/topics/holidays/featured-holidays/christmas/giving-holiday-hope-to-the-grieving/
A szerzőkről:
Amanda Rowett, mentálhigiénés szemléletű lelkigondozó
The Rev. Dr. Leanna K. Fuller, a Pittsburghi Teológiai Szeminárium lelkipásztori tanszékének adjunktusa, rendszeresen ír a lelkigondozásról és tanácsadásról, a lelkipásztori teológiáról és a gyülekezeti konfliktusokról.
Mary May Larmoyeux

Még mielőtt nemtetszést nyilvánítottam volna, megnyugtatott, hogy nem adott ki rájuk pénzt, a kukák mellett találta kidobva, szóval ingyen jutott hozzájuk. Fúrt, faragott, kötözött, és a két fából hamarosan szép nagy karácsonyfa lett, amelynek még a botanikusok is csodájára jártak volna, ugyanis a lucfenyő törzséből alul ezüstfenyőágak kandikáltak ki.

Szerencsére ma már nem kell azon aggódnunk, honnan és mikor szerezzük be a fát, vagy hogyan kreáljunk egyet, ugyanis egyik ismerősünk elkezdett fenyőfákat nevelni, így biztos forrásból jutunk hozzá, ráadásul minden évben még házhoz is szállítja. Megbeszéljük, mikor jöjjön és hova tegye a kertben, hogy meg ne lássák a gyerekek, ugyanis nálunk még az angyalok hozzák a fát. Mivel nappalinkban közel négy méter a belmagasság, mindig mi kapjuk a legnagyobb fát, mondván máshoz úgyse nagyon fér be. Sokszor még hozzánk se, ezért többnyire méricskéléssel, fűrészeléssel kezdődik a karácsonyfa-állítás. Majd a talphoz való fúrás, csavarozás következik, aztán a próbaállítás kint a kertben, hogy nem dől-e el, és mivel mindig billen valamerre, újabb fúrás, csavarozás és újabb próba jön. Ha szerencsénk van, ez a futam két-három körös, de ha ferde a törzse, akkor négy-öt körig is simán elmegyünk.

Mivel egy négyméteres fa általában oldalirányban is elég terebélyes, és súlya is van, önmagában már a bejuttatás a teraszajtón is elég macerás, ugyanis meg kell dönteni. Többnyire teljes erőbedobással ketten húzzuk-vonjuk.

De mivel ezt – ahogy az imént említettem – nem is mi csináljuk, hanem az angyalok, és hogy ennek a szertartásnak ne legyenek tanúi, a gyerekeket általában már 23-án felvisszük Budapestre a nagyszülőkhöz, így 24-én délelőtt van időnk szórakozni a fával. Ám a tavalyi év komoly kihívások elé állított bennünket, ugyanis a pandémia miatt nem mehettek a nagyszülőkhöz, ebből kifolyólag a 24-e kihívásokkal telire kerekedett. Hogy megelőzzem káoszt, már előző éjszaka előkészítettem a karácsonyfadíszeket, becsomagoltam az ajándékokat, a szaloncukorra is rátettem az akasztót, hogy mindezzel már ne kelljen bajlódni. 

Persze mondanom sem kell, megint megnyertük a legnagyobb fát, és mivel ez kétemberes feladat, egyik barátunk átjött, hogy segítsen a férjemnek. Én meg a két gyerekkel – mondvacsinált dologgal – meglátogattam egy baráti családot. A rövidre tervezett kiruccanásból két-három óra lett, ugyanis „a fa törzsét egy szerpentinről mintázták, és sehogy sem akart egyenesen megállni”. Legalábbis ezt mondták a fiúk, és én hittem nekik, mivel kivételesen a sör nevű csodaszerszámuk nélkül dolgoztak, bár azzal lehet, hogy gyorsabb és jobb munkát végeztek volna. 

Már délután volt, mire hazaértünk a gyerekekkel. Szépen felöltöztünk, és elmentünk megnézni a főtéren felállított betlehemet, hogy hagyjuk nyugodtan dolgozni az angyalokat. Férjem még kicsit otthon maradt, hogy „oda ne égjen a hús a sütőben”. Miután megnéztük a betlehemet, bementünk a templomba, majd a városháza díszkivilágításának megtekintése következett.

Amikor már eltelt egy óra, hívtam a férjemet, mehetünk-e végre haza. De nem vette fel, ebből tudtam, hogy még biztosan nem végzett.

Így aztán folytattuk utunkat, keresztül-kasul autóztunk a városban, megnéztük az összes ovistárs, osztálytárs karácsonyi kivilágítását, kinek hogyan van feldíszítve a háza, kertje. Egy idő után már azt is figyeltük, hova érkeztek már meg az angyalok, kinél van karácsonyfa. Gyerekeim egyre gyakrabban kérdezték, mikor megyünk már haza, szerintük hozzánk is megérkeztek már az angyalok. A fiam el is aludt a hátsó ülésen, a lányom még bírta az izgalmakat. 

Két óra körözés után hívott a férjem, hogy lassan mehetünk. Nem értettem, miért tartott ilyen sokáig behozni a fát, ha már fel van állítva: csak fel kell díszíteni és alá kell tenni az ajándékokat. Férjem, hogy le ne bukjon, elénk jött gyalog, mintha csak a szelektív gyűjtőbe vitte volna a flakonokat és az üvegeket. Halkan a fülembe súgta, hogy neki bizony már volt pár meglepetésben része, amíg mi távol voltunk. Történt ugyanis, hogy a fa berángatásakor, amit a szemerkélő havas esőben egyedül kellett végrehajtania, valahogy elmozdult a talp. Amikor felállította a fát, az azzal a lendülettel tovább billent. Ha nincs csillárunk, még a fotelt is összegyantázza, de így csak a csillárt tépázta meg.

Majd másfél-kétórán át küzdött a fával, amelyet a nappali helyreállítása követett. Az egyébként igen jó megfigyelő lányunk is csak tavasszal vette észre: „Jé, a csilláron össze-vissza vannak aggatva a kristályok!”

A gyerekek öröme aztán feledtette mind a hidegben, esőben sétálást, kocsikázást, mind az előkészületek nehézségeit. 

A karácsonyfa azonban még további meglepetést is tartogatott. Nem, nem dőlt el szenteste vacsora közben, annál sokkal higgadtabban viselkedett. Amikor január elején leszedtük a díszeket, és kivittük a fát, akkor vettük észre, hogy a karácsony napján a fával együtt behozott nedvesség a törzsén lecsurogva a talpon megoldotta a festéket, amely szépen, titokban beleivódott a parkettánkba. Bármivel is próbáltuk felszedni, mindhiába, a köralak ma is ott éktelenkedik a nappali közepén, emléket állítva ennek a karácsonynak. Most már legalább pontosan tudjuk, hol is a fa helye.