A Császárvonal a Te gyermeked.

Így van, a saját szüléseim közben szerzett tapasztalataim alapján jött létre ez a kezdeményezés Rákosi Dóra gyógytornásszal és még számtalan szakértővel összefogva, ami egy ingyenes mobilapplikációval indult. Ma már annyira kinőtte magát, hogy könyvet adtunk ki, virtuális fotókiállítást hoztunk létre, folyamatosan bővül a laikusok számára készített online tudásbázisunk, s a mindenki számára elérhető tartalmakon túl előadásokat tartunk védőnőknek, edzőknek, szülésznőknek az ország számos pontján. Az anyákon felül szeretnénk a rendszert is célozni, a tudásába integrálni mindazt, amit képviselünk.

Milyen ma egy szülő nő helyzete Magyarországon?

Az anyáknak hátránya származott abból, hogy az orvosfogadást kirántották a lábuk alól, noha az ügyeletben szülés sokkal jobb statisztikákat tud felmutatni például beavatkozások, császárarányok tekintetében. A hálapénz kivezetése valóban égetően szükséges folyamat volt, azonban mindenki azt vette figyelembe, hogy mi lesz az egészségügyi dolgozókkal, de hogy az anyák hova kerülnek, mi történik velük ebben a nem egységes rendszerben, az nem volt szempont. Ráadásul mindezt a Covid-járvány, a látogatási tilalmak idején – és még a személyzet sem tud biztos pont lenni ebben a kiszolgáltatott élethelyzetben.

Éppen ezért az anyákon is nagyon sok múlik: hogyan készülnek fel, tudják-e, mik a jogaik, milyen tisztességes eljárás illetné meg őket, tudnak-e határt szabni, vagyis sikerül-e magukat képviselve felkészülni a folyamatra.

Hogyan lehet most felkészülni a szülésre?

A legtöbb kórházban van ingyenes felkészítő. Hasznos, viszont nem lehet csak ezzel megelégedni, mert többnyire a helyi viszonyokat, szokásokat ismerteti, ezért medikalizált szemléletű. Nem annyira holisztikus, hogy egy anya lássa, ezen kívül mik lennének a választási lehetőségei. Fontos tájékozódni az élettani szülés folyamatával és persze a császármetszéssel kapcsolatban, a kórháztól és mindentől – bababoltoktól is – független szülésfelkészítőn, lehetőleg bábai szemléletűn részt venni. A császármetszésről viszont ezeken alig vagy nem is esik szó, pedig ma, 40 százalékos császáraránynál (NEAK-adat) ez nem egy „szomszéddal megtörténhet” típusú eset, hanem sajnos egy valós B-terv. Nem azért, mert nem tudunk szülni, hanem mert ez egy kiszámíthatatlan folyamat, az ellátórendszer pedig jelenleg beavatkozásfókuszú. És kevesen tudják, de minél több beavatkozást végeznek egy anyán, azok láncolatban következnek egymásból, és annál valószínűbb, hogy a végén császármetszés lesz. Hiába készül valaki hipnoszüléssel, és szeretne kádban vajúdni, a rossz hír az, hogy akkor is megtörténhet, hogy műtét lesz a vége. És ha nincsenek információi róla, akkor könnyen kompetenciavesztett állapotba kerülhet. Így érdemes tisztában lenni azzal – mindenféle ezoterikus humbug nélkül –, hogy az információval nem bevonzunk valamit, hanem mankót szerzünk.

Valóban szükség van ilyen nagy arányban császármetszésre?

Olyan mennyiségben, amennyiben ma végzik, nincsen. Ezt nem én mondom, hanem az orvosszakma, de még a NEAK császárstatisztikáinak felvezetőjében is olvasható. A jelenlegi jogrendszerben teljesen érthetetlen módon a császár számít biztosabb útnak, megelőző beavatkozásként szerepel. Amikor egy szülészeti per zajlik, akkor az orvosnak azt kell bizonyítania, hogy miért nem végzett császármetszést. Ezért sokkal többször vágnak, mint ahányszor az indokolt lenne. Pedig figyelembe kéne venni azt a tényt, hogy amikor elkezdett ilyen radikálisan emelkedni a császármetszések aránya, akkor egy ideig ugyan csökkent az oxigénhiányos állapotok és az egyéb szövődmények előfordulás, amiket a császár hivatott megelőzni, de aztán megállt ez a statisztikai javulás.

Nőnek viszont a vele összefüggésben álló szövődmények, a rengeteg műtét hosszú távú kihatásait pedig egyre több anya, sőt család érzi akár élethosszig.

Miért veszélyesebb ez a beavatkozás, mint a hüvelyi szülés?

A császármetszés egy nagy hasi műtét, amelynek a funkciója az életmentés. Ez nem az élettani, természetes folyamat, ráadásul nagyon kevés egészségügyi indikációtól eltekintve nem az anya és a baba érdekei érvényesülnek. A közhiedelemmel ellentétben nem jobb a császármetszés, nem „kíméli meg” a babát, sem a medencefenék izmait – utóbbiakra a 9 hónap ugyanúgy hat, a szülés módjától függetlenül. Rengeteg gátizomproblémás császáros édesanyával foglalkozunk, akiknek nem biztos, hogy eszébe jutott volna, hogy ezzel is összefügghetnek a panaszai, például szűknek érzi magát, a medencéje feszültséggel teli, feszes, nem megy vagy fájdalmas az intim együttlét a császár után. Ez mind-mind a császármetszés farvizén alakul ki. A hegesedés elváltozásairól és az összenövések okozta problémákról nem is beszélve. A sor rendkívül hosszú, nem én vagyok hivatott kivesézni.

Kép

Kép: Tiboldi Tamás

Mi szolgálja az anya és a baba érdekeit?

Először is kompetens, felelős felnőtt személyként kellene kezelni a szülő nőt az ellátórendszerben. Amikor ő azt gondolja, hogy felelőssége teljes tudatában, az információkat pró és kontra meghallgatva hoz egy döntést (például visszautasít egy beavatkozást vagy vizsgálatot), akkor ezt tiszteletben kellene tartani. Azzal a babával, azzal a testtel és azokkal az érzésekkel ugyanis az anya fog élni. Így – ha csak nincs tényleges egészségügyi akadálya –, hagyni kellene türelemmel a természetes folyamatokat lezajlani a szülőszobán. Ezen felül semmi másra nincs szüksége egy vajúdó nőnek, mint tiszteletteli, információban gazdag, abajgatás nélküli jelenlétre – kísérve, nem vezetve. Sajnos rengeteg a vajúdást gátló tényező a kórházi viszonyok között: folyamatosan beszélnek hozzá, kérdezgetik, vadidegenek vizsgálják óránként, éles a fény, átjáróház a szülőszoba, hatan vajúdnak egyszerre paraván nélkül, a kísérőket kizárják a szülőszobáról, beleegyezés nélkül végeznek beavatkozásokat, repkednek a negatív szuggesztiók.

Az anya testében akkor tudnak megindulni a megfelelő hormonális folyamatok, akkor tud befelé figyelni, megérkezni, ha félhomály van, békés a környezet, és senki nem háborgatja, nyaggatja őt. Ma ez nagyjából csillagállástól függ.

Ami pozitív: most kezd éledni a női erő, a női tudatosság, az összefogás, önmagunk és nőtársaink képviselete. Mi, nők egymást tudjuk ebben a legjobban támogatni és felemelni. Érdekképviseletben, egymás informálásában, női körökben, szülésre bocsájtó ünnepeken.

Mit tehet ezért egy édesanya?

A szülésre felkészülés során fontos a mentális és a lelkierő. Fontos, hogy az anya rendben legyen magával nőként, rendben legyen a transzgenerációs batyujával, a helyén tudja kezelni azt. Ha van valamilyen kiskorában történt abúzus, szülésre is kiható negatív élmény, ha félelem van az életében, azt időben – akár még várandósan – el kell kezdenie felgöngyölíteni, mert ezek visszaköszönhetnek a szülőszobán. Nemcsak az fog dönteni, hogy milyen köntösben, tökéletes magánkórházban vagy vidéki kis kórházban szül, hanem az is, hogy milyen belső erővel érkezik. Fejben ott van-e, vagy még két fájás között is a munkahelyi gondokon agyal. Fél-e a fájásoktól, vagy van benne egy olyan átfogó tudás, megélés, hogy ezek a fájások produktívak, azért vannak, hogy a babája a hullámokkal egyre közelebb kerüljön hozzá. Hiszi-e, hogy a szülés betegség, vagy sikerült megélnie a felkészülés során, hogy a teste tudja a dolgát, akkora babát növeszt, amekkorát világra tud hozni. Sok minden el tud simulni a lelkünkben, ami félelemként jelentkezne nem felkészült állapotban.

Utána – ha sikerül a hüvelyi vagy akár a császáros szülés megfelelő segítők és körülménynek között – az élmény olyan katartikus forrás lesz, amelyhez élete végéig vissza tud térni.

A császármetszéssel kapcsolatos információszerzés hónapját már negyedik éve ti képviselitek Magyarországon. Mivel készültetek?

Aki ismeri a Császárvonal oldalát, tudja, hogy rengeteg cikkünk, információs videónk és tornavideónk van, a kismamatornától kezdve a szülés utáni regenerációs programokig. Szeretnénk a testi vonal után a lélekre is ráerősíteni, hogy az édesanyák le tudjanak csendesedni, kapcsolatba tudjanak kerülni a babájukkal ebben a krónikus stresszforrásokkal teli világban. Ezért immár több 3, 5, 10, 15 perces relaxáció is elérhető nálunk Oláh Kata szomatodráma-játékvezető pszichológus szakmai segítségével. Ezek a hanganyagok testfókuszúak, céljuk saját magunk nyugtatása önerősítő mondatokkal, mentális lecsendesedéssel. Szorongás- és feszültségoldásban elengedhetetlenek, mi ezekkel tudjuk most segíteni az anyákat, bármilyen szülésre készüljenek is. Van közte császár előtti, VBAC előtti relaxáció, VBAC és hasi szülés utáni gyermekágyi segédlet, sőt műtét alatt segítségül hívható mankó is. A lista folyamatosan bővül, ahogy időnk engedi. Az eddigi visszajelzések alapján mindez hiánypótló, nagyon szeretik az anyák, s a legtöbbször azt írják vissza: nem értik, eddig miért nem engedték meg maguknak ezeket az öt perceket, hiszen olyan sokat tudnak adni!

Fiatalként is ekkora családról álmodtatok?

Erika: Két gyermeket terveztünk, de későn érkezett a fiunk, a terhesség alatt is voltak problémák, így letettünk a második babáról. Azt mondtuk, ha csak egy adatott, akkor igyekszünk neki mindent megadni, hogy szeretetben és boldogan nőjön fel.
Erzsébet: Négygyermekes családban nőttem fel én is, nagyon jó élményeim vannak a nagycsaládos létről, ezért mindig is erre az életformára vágytam. Már kilenc éve itthon vagyok, nagyon hálás vagyok, hogy ezt megtehetem. A legkisebb most kétéves, ha ő is elmegy óvodába, szeretnék visszatérni a munka világába, de amíg kicsik, biztos, hogy nem tudok nyolcórás munkát vállalni.

Mi okoz örömet ebben az életformában?

Erzsébet: Örülök, hogy teljesen mellettük lehetek abban az életkorban, amikor a legfontosabb alapokat tesszük le, illetve van időm és energiám, hogy figyeljem a lelki rezdüléseiket, észrevegyem, ha valami nyomasztja őket, és szükségük van rám. Nincs semmi más, ami elvonná a figyelmem.

Mindig is hivatásként tekintettem az anyaságra, amelyben ugyanúgy ki lehet teljesedni, mint más munkában.

Erika: Azt vallom, hogy a gyerek az első, minden más csak utána jöhet. Ugyanakkor fontos, hogy más területen is ki tudjak teljesedni. Jó érzés, hogy megbecsülik és értékelik a munkám, sok sikerélmény ér. Igyekszem megfelelő egyensúlyt tartani a munka és a család között, előbbit próbálom kizárni, amikor hazaérek, és teljesen a fiamra koncentrálok, ugyanis annyira kevés a hétköznap együtt töltött idő.

Esetleg okoz bármi nehézséget a gyermeknevelésben?

Erzsébet: Az anyaság kiváló önismereti kurzus, gyermekeink folyamatosan tükröt tartanak elénk. Amíg nem voltak, türelmes embernek tartottam magam, de rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok az. Nekem az okozza a legnagyobb nehézséget, hogy minden pillanatban türelmes tudjak maradni, akkor is, amikor sietünk, és az épp dackorszak kellős közepén lévő gyermekem egyedül akar lépcsőzni, s ahelyett, hogy gyorsan felkapva vihetném, visszamegy, és egyesével lépked. Ha túl fáradtak, az este is türelmet próbáló időszak. Mivel a férjem általában később ér haza, egyedül kell menedzselnem az estét, és noszogatnom őket, hogy menjenek fürödni, vegyék fel a pizsamát, terítsünk, jöjjenek vacsorázni, menjenek fogat mosni, feküdjenek le.
Erika: Bármennyire próbálok is egyensúlyt tartani a munka és a család között, időnként nagyon nehéz lavírozni. Reggel hétkor indulunk az óvodába, hogy én is időben beérjek a munkahelyemre, délután a párom megy érte, mert én tovább dolgozom. Ha még vásárolok is, akkor csak öt óra fele érek haza, és akkor kell még főznöm, mosnom is. Így hétköznap alig marad időnk az együttlétre, ezért is kértem, hogy inkább altatás után beszélgessünk. Mivel jelen pillanatban nincs nagyszülői segítségünk, ha beteg a gyerek, felváltva maradunk vele otthon. Szerencsére megértők a munkahelyemen, olykor dolgozhatok home office-ban is, de nem könnyű összehozni, hogy a gyerek is megfelelő figyelmet kapjon, és a munkámat is becsületesen elvégezzem.

Milyen vágyaitok vannak édesanyaként?

Erika:

Hogy szeretetben tudjuk nevelni a fiunkat, és boldog, kedves, értelmes, önálló felnőtt váljon belőle.

Ha gyakorlati dolgot is mondhatok, három gyerekneveléssel kapcsolatos könyv lapul az éjjeliszekrényemen, amelyeket már fél éve megrendeltem, de még nem jutottam oda, hogy kézbe is vegyem. Szeretném mihamarabb elolvasni őket, hogy még tudatosabban neveljem a fiamat.
Erzsébet: Nekem is az a legnagyobb vágyam, hogy a gyerekeinkből derűs, jó szándékú, kiegyensúlyozott, tenni akaró embereket neveljünk, akik szilárd alapokon állnak, gondolok itt a hitbéli és érzelmi stabilitásra. Ha ilyen felnőttek lesznek a mi nevelésünk által, akkor teljesen elégedett leszek. Többször jól jönne egy kis énidő, vagy úgy menni ügyet, bármit intézni, hogy nem jön velem gyerek, de nem panaszkodom, mert a családra, barátokra bármikor számíthatok, szívesen vigyáznak rájuk. Ahhoz, hogy stabil és kiegyensúlyozott anya tudjak maradni, muszáj időt szánnom magamra is.

Van hiányérzetetek valamiben?

Erzsébet: Mindig lehetne több időt szánni egy-egy gyermekre, négynél már nagyon kell lavírozni, hogy mindenkire kellő figyelem jusson. Férjemmel odafigyelünk arra, hogy legyenek csak anyás vagy apás programok, amikor egyedül vannak valamelyikünkkel. Olyan is volt már, hogy csak egyikőjük volt kettőnkkel. De ez sokszor csak tűzoltás jelleggel működik, ha látjuk, hogy valakinek nagyobb szüksége van az odafordulásra, akkor hirtelen őrá fókuszálunk. Jó volna idővel újra dolgozni, olykor hiányolom is az életemből a szellemi kihívásokat, de én választottam, hogy mellettük legyek, amíg csak tudok.

Szerencsés helyzetben vagyok, hogy ezt megtehetem, tudom, hogy sokan választanák, hogy tovább maradjanak otthon, és többet legyenek a gyermekeikkel, de nem mindenki tudja ezt megtenni, mert muszáj dolgoznia.

Erika: Egyetértek, a munka rengeteg időt elvesz a gyerektől, nem tudok annyi időt vele tölteni, amennyit szeretnék, de meg is kell élni valamiből. A fiam már sokszor nem alszik délután az óvodában, ezért estére elfárad, nyűgös. Jó volna, ha időnként napközben is vele lehetnék, és többet tudnék foglalkozni, játszani vele. De azt gondolom, még mi is szerencsés helyzetben vagyunk, mert közel van a munkahelyem, és nem váltott műszakban dolgozunk a férjemmel, így legalább az estét hármasban tudjuk tölteni.

El tudnátok képzelni magatokat egymás helyében?

Erika: Abszolút. Ha megadatott volna a több gyermek, és anyagilag is megtehettük volna, akkor szívesen maradtam volna otthon velük hosszabb ideig.

Erzsébet: Nekem hiányérzetem lenne egy gyerekkel, mert én is megtapasztaltam, milyen több testvérrel felnőni. Látom, mit adnak egymásnak, amit én nem tudok szülőként. Úgy érzem, sokkal nehezebb egy gyerekkel, mert a szülőnek kell folyamatosan lekötnie, játszania vele, míg nálunk hosszasan jól elvannak együtt. Bár, ha egy gyermekünk lenne, már biztosan olvasna, amikor iskolába megy, nagyobb lenne a lexikális tudása, és jártasabb lenne a felnőttek világában.
Erika: Lehet benne valami, mert egy egyke jóval többet van felnőttek társaságában.

Sok mindent viszont nehezebben vagy később tanul meg, mint az, akinek van testvére, például az osztozást, lemondást. Látom nagyobb családokban, hogyan segítik, tanítják a nagyok a kicsiket, ez irigylésre méltó.

Az biztos, hogy többet kell vele foglalkozni, játszani, mert nincs társa, és egyre jobban igényli is, hogy gyerektársaságba menjünk. Szerintem mindegy, hogy egy vagy több gyermeke van valakinek, ugyanúgy fel kell nevelni, és mindannyian igyekszünk a legtöbbet megadni neki, amit csak tudunk.

A szerelem kastélya – A nádasdladányi Nádasdy-kastély

Hazánk egyik legszebb neogótikus, Tudor-stílusú kastélyát, amely 1873-tól tíz éven át épült, 24 hektáros csodás kert övezi. Az épület berendezése már megépítésekor igen modernnek számított: volt vízvezetéke, padlófűtése és telefonhálózata is (pontosabban: beszélőcső-hálózat, amit a nevelőnő szobájában, valamint a hálószobában ki is lehet próbálni!).

Nádasdy Ferenc a kastélyt feleségével, Zichy Ilonával együtt álmodta meg. A fiatalok valódi szerelmi házasságot kötöttek, és annyira szerették egymást, hogy közös hálószobát is terveztettek maguknak. Sajnos a boldogságnak Ilona korai halála véget vetett. A 31 évesen özvegyen maradt gróf nem bírta elviselni felesége hiányát, és úgy rendezte be a szobákat, mintha még ő is ott élne.

Kép

A nádasdladányi Nádasdy-kastély - Kép: Magyar Turisztikai Ügynökség

A romantikus angol kastélyban forgatták az Underworld, a Borgiák és a Drakula sorozat egyes jeleneteit, A gyertyák csonkig égnek című magyar filmet, illetve a több díjat is elnyert Magyar Golgota jeleneteit.

Érdemes megnézni:
– Az ételt annak idején földalatti síneken futó csillékben szállították a konyhából a kastélyba. A sínt és az alagutat még ma is lehet látni – az alagsori ruhatárnál kell bekukucskálni egy rácsos kapu mögé.
– Magyarország kastélyépítészetének legszebb termeként tartják számon a faragott faburkolattal, hatalmas márványkandallóval ékesített Ősök csarnokát, amelyet Hauszmann Alajos tervezett.
– A földszinti kávézóban látható egy csodásan helyreállított Nádasdy-címeres cserépkályha.

A béke szigete – Tata, Esterházy-kastély

Az Esterházy család tatai kastélya egykor a társasági élet központja volt. A kastély nem egyszer fogadott királyi vendégeket – I. Ferenc József császárt, II. Vilmos német császárt –, sőt 1809-ben egy híres békeszerződés, a Napóleonnal kötött ún. schönbrunni béke aláírásának helyszíne is volt.

Kép

Tata, Esterházy-kastély - Kép: Magyar Turisztikai Ügynökség

A kastély virágkorát 1867 után élte, amikor Esterházy Miklós József gróf nagy derbiket és falkavadászatokat rendezett itt, és megépítette a tatai kastélyszínházat. A gróf elhatározta, hogy saját színházát megfesteti egy fiatal bécsi mesterrel: így került Gustav Klimt Tatára, ahol 1893-ban el is készítette a tatai Schlosstheater nézőterét ábrázoló festményét.

Érdemes megnézni:  
– A földszint legérdekesebb terme a Sátorszoba, amely különleges festéséről kapta a nevét, ugyanis egy török sátrat idéz meg.  
– A kastélyban eredeti kályhákat, festményeket és egy 370 éves óraszerkezetet is láthatunk, valamint azt a bölcsőt, amelyben az utolsó itt született Esterházyt ringatta Zichy Mária grófnő.

Az álmából felébresztett kastély – Füzérradvány, Károlyi-kastély

Károlyi Ede volt az, aki az 1800-as években felébresztette a kastélyt Csipkerózsika-álmából, Ybl Miklós tervei alapján. A kastély védjegyének számító nyolcszögletű torony azonban a saját ötlete volt. A munkát fia, Károlyi László folytatta, ő állt neki a reneszánsz kastélybelső kiépítésének, feleségével, gróf Apponyi Franciskával. Csaknem két évtizeden át jártak Firenzébe vásárolni, útjaikról reneszánsz és kora barokk díszítő elemekkel és berendezési tárgyakkal – például kandallókkal és márvány ajtókeretekkel – tértek haza.

Károlyi László fia, István gróf varázsolta át a kastélyt 1938-ban luxusszállóvá, és ekkor készült például az a két gyönyörű mozaikos üvegablak is, amely a lépcsőházat díszíti. A család az értékes tárgyakat a kastélyban hagyta, a vendégek örömére. És mivel 1938-ban végigfotózták a szállót, ezeket a képeket most mi is láthatjuk a kihelyezett sztereoszkópokban.

Kép

A füzérradványi Károlyi-kastély kertje - Kép: Magyar Turisztikai Ügynökség

A családi kastélyt 1948-ban államosították, szanatórium lett belőle. Felújítása a 90-es években kezdődött, és 2021-ben nyitott meg a múzeumként szolgáló szárny.

Érdemes megnézni:  
– A Károlyi-kastély különleges klímájú 140 hektáros angolparkja több száz éves faóriásairól híres, látunk itt 250-300 éves tölgyeket, gyertyánokat, de a legnépszerűbb fa az 1721-ben ültetett, gigantikus Rákóczi-platán.   
– A kastélyban berendezett kiállítás nyomozójátékkal vár, melyben 15 karakter segítségével lehet felgöngyölíteni egy fiktív gyilkosság történetét.   
– Károlyi gróf szenvedélyes vadász is volt: Kelet-Afrikát is megjárta a híres Afrika-vadásszal, gróf Széchenyi Zsigmonddal – közös vadászútjukról a Csui című regényben is olvashatunk. A kiállított trófeákon megtalálható a felirat: ki, hol és mikor ejtette el a vadat.

Ahonnan a legszebb a kilátás – Sümeg, Püspöki Palota

A sümegi Püspöki Palota története Padányi Bíró Márton püspökké kinevezésével kezdődött (1745), aki Sümeget választotta székhelyéül Veszprém helyett. Az eredeti terve az volt, hogy a várat állíttatja helyre és alakítja át püspöki székhellyé, ehhez azonban uralkodói jóváhagyásra volt szükség. Mivel Mária Terézia ezzel egyre késlekedett, a püspök úgy döntött, inkább a vár aljában álló kúriát nagyobbítja meg.

Kép

Sümeg, Püspöki Palota - Kép: Magyar Turisztikai Ügynökség

A kastélyban 31 terem volt, amelyek fényét a freskók és rokokó stukkódíszek mellett az intarziás padló- és falburkolatok is emelték. Bár Márton püspök nagyon büszke volt csodás új rezidenciájára, nem sokáig élvezhette, mivel 1762-ben meghalt. A II. világháború után államosított épületbe iskola és diákotthon költözött, az értékes freskók, a bútorzat eltűntek. Az egyetlen megmaradt festmény Padányi Bíró Márton püspök 18. században készült egész alakos portréja, amely a kápolna egyik sarkában vészelte át a történelem viharait.

Érdemes megnézni:   
– Érdemes megkeresni a hűsölőterem, azaz a sala terrena kis bohócát!   
– A Plébániatemplom fantasztikus freskóegyüttese „néma prédikáció” néven vonult be a művészettörténetbe. Ebben keltette életre a zseniális rokokó festő azokat a víziókat, amelyeket a püspök – egy komoly botrányt okozó, bezúzásra ítélt könyve miatt – már nem mondhatott el.   
– A palota legszebb és egyetlen épen maradt része a Szent Mártonnak szentelt kápolna, amelynek oltárképét Vogel Gergely, stukkóit pedig Antonio Orsatti készítette.   
– Az udvarról csodás kilátás nyílik a várra.

Az ördöglovas kastélya – Sándor-Metternich-kastély, Bajna

A kastély építtetője, Sándor Móric történelmünk egyik legendás alakja. A gróf 1822-ben örökölte meg a bajna–biai uradalmat, és nem ismert félelmet, ha lovakról volt szó: hosszú lépcsősorokon hajtott le, teraszokról ugratott ki lóháton, és a legenda szerint még a kastélyban is lovon járt. Az ördöglovas jelzőt Angliában kapta, amikor betört egy különösen vad lovat. Feleségét is egyik hajmeresztő lovasbravúrja kapcsán ismerte meg: a Sándor-palotához vezető lépcsőn átugratott Metternich Leontine hercegnő hintója felett. Nem csoda, hogy a hölgy azonnal beleszeretett. A gróf ekkor kezdett hozzá a bajnai kastély átépítéséhez, hogy méltón fogadhassa leendő feleségét, Metternich kancellár lányát.

A bajnai birtokon eredetileg egy udvarház állt, amelyet Sándor Menyhért 1696-ban elbontatott, és helyére egy vadászkastélyt emeltetett. Ezt a következő nemzedékek barokk, majd klasszicista stílusú palotává alakították. A művet végül Sándor Móric koronázta meg egy elegáns angolparkkal és egy négyoszlopos portikusszal, méghozzá a kor neves építésze, Hild József segítségével.

A kastély lepusztulása utolsó főúri lakójának, Sándor Klementinának Svájcba menekülésével kezdődött 1944-ben. Később itt hozták létre az ország egyetlen női traktorvezető-képzőjét (ezt a korszakot örökíti meg a Ménesgazda és a Szívzűr című film).

Érdemes megnézni:   
– A Sándor Móric grófot ábrázoló festményt összetekercselve közel 50 évig Esztergomban őrizték, és több héten keresztül nyitották ismét szét. A II. világháborúban 21 golyót kapott kép ma már ismét teljes pompájában látható a fő lépcsőház emeleti részén.   
– A két legcsodálatosabb helyiség az emelet két díszterme: a különleges falfestéseiről és díszes stukkóiról híres etruszk-terem, valamint a pompás mennyezeti freskójáról nevezetes Raffaello-terem. Mindkettőt Alessandro Sanquirico, a milánói Scala díszlettervezője tervezte, akit Sándor Móric utazásai során ismert meg. 

A cikk a Magyar Turisztikai Ügynökség szakmai támogatásával készült.

„Alf bácsi” beleszeret a félunokahúgába

Adolf Hitler felmenői meglehetősen bonyolult rokonsági viszonyokat hagytak maguk után. Apja, Alois Hitler házasságon kívül született, ezért az anyja nevét kapta, és csak később változtatta meg a nevét a nevelőapja után Hitlerre. Maga Alois sem könnyen találta a helyét a kor társadalmában elfogadott házassági keretek között. Huszonkét évesen született egy lánya egy szeretőjétől, majd feleségül vett és sietve elhagyott egy súlyosan beteg, ötvenéves nőt. A következő két kapcsolatából további hat gyermeke született. Mindkét anyát csak a gyerekek születése után vette el. A második feleség, Klara Pölzl – aki mellesleg vagy Alois unokatestvére, vagy az unokahúga lehetett – négy év alatt négy utódot szült neki, akik közül csak az utolsó, Adolf maradt életben.

Hitlernek így két féltestvére volt. Egyikük, Angela viszonylag hamar megözvegyült és egyedül maradt a lányával, akit szintén Angelának – teljes nevén Angela Raubalnak – hívtak. A lány huszonegy éves volt, amikor 1929-ben édesanyjával együtt beköltöztek „Alf bácsi” müncheni lakásába. Az idősebb Angela házvezetőnőként tevékenykedett, a fiatalabb – akit mindenki Gelinek nevezett – Hitler fennhatósága és gyámkodása alá került.

Alf bácsi kezdetben még megpróbálta fenntartani a látszatot, hogy kizárólag rokoni ragaszkodással szereti az unokahúgát, ez azonban egyre kevesebb szemlélő számára volt hihető. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Hitler szerelmes lett a félunokahúgába.

Ez a szerelem magán hordozta a későbbi diktátor személyiségjegyeit. Az események alapján úgy tűnik, tényleg vonzódott hozzá, de ez a ragaszkodás leginkább azon alapult, hogy a negyvenéves férfi könnyedén kontrollálhatott és manipulálhatott egy egyszerű, fiatal lánykát. Ismerősei szerint Geli meglehetősen felszínes lélek volt: az iskolában gyengén teljesített, inkább a divat és a kacérkodás töltötte ki az idejét. Kifejezetten imponált neki, hogy a nagypolitika porondjára igyekvő Hitler kitüntette a figyelmével. Úgy érezte, az ujja köré csavarta az érett korú férfit, a valóság azonban éppen az ellenkezője volt.

Heves veszekedések szexuális perverziókkal fűszerezve

Hitler egyébként is hozzá volt szokva a nők rajongásához. Vonzó férfinak tartotta magát, aki igéző hatással van a hölgyekre. Egyre gyarapodó rajongótáborában tényleg rengeteg nő akadt, akik mindent megadtak volna a kegyeiért. Beszédei és más közszereplései során gyakran előfordult, hogy lányok, asszonyok sikoltoztak, transzba estek, egyesek el is ájultak. Mintha a hatvanas-hetvenes évek rockfesztiváljainak előképei lettek volna ezek a fellépések.

A feltörekvő náci párt prominens személyiségei és támogatói érdeklődve figyelték, ahogy a Führer minden társas összejövetelre magával hurcolja Gelit. Ámuldozva látták, ahogy élénken beszél hozzá, sokszor megérinti a kezét, és mosolyogva magyaráz neki. A háború utáni beszámolókból kitűnik, hogy ez a majdnem húsz évvel fiatalabb lány a maga természetes egyszerűségével és frissességével volt hatással Hitlerre.

Amint egy tanácsadójának kifejtette, a legtöbb fiatal lány hidegen hagyja, sőt kifejezetten idegesíti, Geli azonban feltölti energiával, és felvidítja őt a „butácska csacsogásával”, így utána felfrissülve tud visszatérni a munkájához.

A kapcsolatuk hamar egészségtelen irányba fordult. Geli Raubal Alf bácsi szeretője lett, és persze teljesítenie kellett az ezzel járó kötelezettségeket. Csak azzal találkozhatott, akivel a nagybátyja engedte, és csak olyan helyekre mehetett, amelyeket az jóváhagyott. A saját maga által felállított ideálok szellemében próbálta nevelni, például ragaszkodott hozzá, hogy fegyvert viseljen, és megtanuljon szakszerűen bánni vele. Hitler a lány életének minden pillanatát irányítani akarta, ami gyakran heves veszekedéseket eredményezett. Az 1920-as évek végén Németországban még viszonylag szabad volt a sajtó, és Hitler nem tudta kontrollálni a róla napvilágot látó híreket. Az újságok sokat cikkeztek erről a furcsa kapcsolatról, bár a hivatalos verzió természetesen mindig az volt, hogy a szerető és aggódó nagybácsi gondos nevelésben részesíti a rokonát.

Többen leírták azt a különös kapcsolatot, amelyben a megközelíthetetlen, nárcisztikus Adolf Hitler kamaszos csodálattal bámulja a fiatal lányt, aki viszont szinte gyermeki rajongással csüng a férfin. Geli arról álmodozott, hogy egy nap ő lehet Frau Hitler, ám ez nem akadályozta meg abban, hogy női csáberejét próbálgatva minden férfival flörtöljön, akivel csak találkozott. Bizalmas barátainak beszélt a Führerrel folytatott intim kapcsolatáról is.

A háború után másod- és harmadkézről való részletes leírások láttak napvilágot azokról a szexuális perverziókról, amelyeket állítólag el kellett viselnie Hitler részéről.

Geli Raubal elmondása szerint mindezeket undorodva ugyan, de teljesítette, mert nem akarta elveszíteni a nagybátyját.

Golyó a mellkasba – de ki sütötte el a fegyvert?

A kapcsolat egyre jobban megviselte a lányt, ezért más férfiak iránt is érdeklődni kezdett. Ilyen volt például Hitler egyik bizalmi embere, Emil Maurice, aki testőre és sofőrje is volt egyben. Kettőjük között szenvedélyes viszony alakult ki, amit a fennmaradt levelek tanúsága szerint megkeserített a diktátor hisztérikus féltékenysége. Amikor Hitler tudomást szerzett a kapcsolatról, hangos és félelmetes jelenetet rendezett. Maurice később elmondta, hogy attól félt, Hitler egyszerűen lelövi dühében. A vége aztán az lett, hogy a testőrt diszkréten eltávolították Geli közeléből.

A lány is kivette a részét a féltékenykedésből, amikor megtudta, hogy Alf bácsi egy még fiatalabb lánnyal is egyre közelebbi kapcsolatba kerül. Hitler 1929-ben ismerkedett meg az akkor mindössze tizenhét éves Eva Braunnal, és őt is beemelte a rajongói közé. Eva fiatal kora és szigorú katolikus neveltetése ellenére pontosan tudta, hogy kell magába bolondítani a férfiakat.

A megfelelő csípőmozdulatokkal és pillantásokkal mesterien élve elérte a tartalékos hódoló pozícióját, amit nemsokára tragikus körülmények között válthatott be a First Lady szerepére.

1931 szeptemberében egy nap, amikor Hitler Hamburgban tartózkodott egy politikai kampánykörúton, a müncheni lakását felügyelő személyzetének gyanús lett a csönd és mozdulatlanság Geli Raubal szobája körül. Rosszat sejtve egy csavarhúzóval felfeszítették az ajtaját, és a lányt a padlón fekve, a mellkasán lőtt sebbel, holtan találták. Mellette a díványon a Hitlertől kapott pisztolya feküdt. Találtak még a szobában egy félbehagyott levelet, amelyet csevegő hangnemben egy bécsi ismerősének írt egy közeli találkozásról. Előző este, Hitler elutazása előtt a pár hangosan veszekedett, aminek Geli egyik kapcsolata volt az oka. Valószínűleg viszonya volt a zenetanárjával, egy bécsi hegedűművésszel, akit Hitler ismeretlenül is gyűlölt a zsidó származása miatt. Könnyen lehet, hogy a lány gyereket várt az osztrák fiatalembertől.

A sajtó felkapta a gyanús körülmények között történt halálesetet, Hitler pedig sértődött sajtóválaszában kikérte magának a vádaskodásokat. A hivatalos verzió szerint öngyilkosság történt, ám ezen azóta is vitatkoznak a történészek. Sokan felvetették, hogy aki öngyilkosságot készül elkövetni, nem ír vidáman a barátjának, és nem egy mondat közepénél félbehagyva lövi magát mellbe. A golyó behatolási szöge is gyanúsan kényelmetlen: a fegyvert fölülről lefelé, kissé ferdén tartva sütötték el. A holttestet egyetlen orvos vizsgálta meg, majd sietve elvitték Németországból, és Ausztriában temették el.

A szertartást végző pap utólag sokat sejtetően kijelentette, hogy öngyilkosokat soha nem lenne hajlandó a megszentelt földbe temetni.

Amiket Hitler fontosnak tartott egy nőben

Sokan viszont vitatják, hogy Hitler megölte vagy megölette volna az unokahúgát, hiszen semmi szüksége nem lehetett egy ilyen hatalmas botrányra, ráadásul olyan körülmények között, hogy a gyilkosság a saját lakásában történik. Sokkal valószínűbbnek tartják, hogy Geli nem bírta elviselni az állandó erőszakos kontrollt, a szexuális és lelki bántalmazást. Amikor pedig terhes lett egy zsidó férfitól, nem látott más kiutat ebből a reménytelen helyzetből, mint az öngyilkosságot.

Hitler teljesen összetört a veszteségtől. Mély depresszióba esett, a politikától való teljes visszavonulást fontolgatta, és többen attól féltek, hogy ő is öngyilkos lesz.

Ettől kezdve vegetáriánus lett, mert azt mondta, hogy a hús Geli holttestére emlékezteti.

Nehéz elképzelni, de egyes beszámolók szerint soha többé nem tudott könnyek nélkül beszélni az unokahúgáról.

Akármennyire is gyászolta azonban, a következő jelölt már bevetésre készen állt Eva Braun személyében. Ő lett az a „szerencsés” kiválasztott, aki a Führer mellett élhette le az élete hátralévő részét, és vele együtt követhetett el öngyilkosságot a berlini bunkerben 1945-ben. Ő is rendelkezett ugyanis azokkal a tulajdonságokkal, amelyeket Hitler fontosnak tartott egy nőben. Mint mondta: „Egy tizennyolc-húsz éves lány olyan alakítható, mint a viasz. A férfi – akárki legyen is a kiválasztott nő – rányomhatja a saját bélyegét. A nőknek mindössze ennyi kell.”

Felhasznált irodalom:
Geli Raubal, Spartacus Educational https://spartacus-educational.com/GERraubal.htm
Geli Raubal, Wikipedia https://en.wikipedia.org/wiki/Geli_Raubal
Adolf Hitler's family tree
ThoughtCo https://www.thoughtco.com/hitlers-family-tree-1779646

Angéla és Gergő esküvője: „Kettőnkről szólt, mindenféle megfelelési kényszer és túlköltekezés nélkül”

„Ha most házasodnánk, is azt mondanám, hogy nem kell nekem a nagy esküvő, nem kell a felhajtás. Ha a páromra nézek, csak őt látom, és úgy érzem, nekem csak az kell, ami az egybekelés után ránk vár: a közös élet. Lehet, hogy mint nő rosszul vagyok „bekötve”, de mindig is kirázott a hideg a nagyszabású esküvőktől, olyannyira, hogy nekem még 30-40 vendég is sok. Azt pedig már a filmekben sem értettem, hogy miért kell külön dekoratőrt hívni, miért van szükség felreppenő fehér galambokra és egyéb showelemekre. A párommal szerencsére a kezdetektől egyetértettünk abban, hogy attól, hogy szűk körű és szolid egy esküvő, még lehet szép, igényes és emlékezetes.

Sőt számunkra a szűk családi kör meghittsége többet ér, mint erőltetetten ünnepelni olyan emberekkel, akiket egyáltalán nem, vagy csak félig-meddig ismerünk.

Éppen ezért a mi ceremóniánkon és a lagzin csak a szűkebb család vett részt, vagyis kettőnk szülei, a párom testvére, annak családja, összesen 8 barát és a kutyusunk, Spicli. Igen, tudomásunkra jutott, hogy néhányan megsértődtek, hogy nem hívtuk meg őket, de elhessegettük a bűntudatot. A hétköznapokon én is és a párom is azon vagyunk, hogy megfeleljünk mindennek és mindenkinek, mind a munkahelyen, mind a magánéletben, a mi nagy napunkból azonban mindenképpen ki szerettük volna iktatni a görcsös megfelelést és a tökéletességre való törekvést. Hogy a kis esküvő kevés nászajándékkal jár? Sebaj! Elvégre nem a haszonszerzés miatt házasodunk.

Az elsődleges szempontunk a költséghatékonyság volt. Kézzelfogható forma helyett számítógépes programmal szerkesztettük a meghívókat, és emailben küldtük el a vendégeknek. A jegygyűrűket sikerült jó áron megvenni (noha én már a 80-100 ezer forintos gyűrűknél is forgattam a szemem). Kevesebb vendég esetén nincsenek nagy elvárások, őrült játékok, és az első tánc is elhagyható, bár ez utóbbit párom nem szerette volna kihagyni, ezért eljártunk egy koreográfushoz. Úgy gondoltuk, hogy az elegáns terítést bármilyen hangulatban és színben tudjuk kivitelezni, a virágok színéről nem is beszélve.

A helyszínt már akkor eldöntöttük, amikor még el sem jegyeztük egymást. Abban a templomban esküdtünk, ahol gyermekként elsőáldozó voltam, ezt követően elautóztunk egy horgásztó közelébe – itt tartottuk a bulit. Persze engedélyt kellett kérnünk az üzemeltetőtől, és az aznap a pecázni vágyók csalódottan vették tudomásul a kiírást: „Zártkörű rendezvény zajlik”.

Kibéreltünk egy büfékocsit, ami köré összecsukható székeket, asztalokat helyeztünk, a fűbe pedig puffokat. Ültetőkártyára nem áldoztunk, mindenki oda ült, ahova szeretett volna, és lám, remekül működött a dolog!

Gondoskodtunk puha, meleg plédekről is, ha valaki fázna a hűs nyári estén. Raklapokból és deszkákból összeállított standokat alakítottunk ki a barátaink segítségével, és néhány interneten fellelhető DIY videó megtekintése után úgy döntöttem, két barátnőmmel együtt megoldjuk mi magunk a dekorációt is: vásároltunk nagyméretű (többliteres) befőttesüvegeket, amiket virágcsokrokkal és égősorokkal díszítettünk, s volt jó néhány olyan is, amikbe bonbonokat öntöttünk.

A büfékocsit külön erre az alkalomra felfogadott 3 fős személyzet működtette, és csupa olyan ételt lehetett kérni, amelyekről tudtuk, hogy mindenki imád. Volt pizza, melegszendvics, sült kolbász mustáros krumplival, csirkeburger barbecueszósszal, hagymás-sajtos kenyérlángos, hagymakarika és vegán burgerek. Kézműves sörökről és pálinkáról az egyik barátunk gondoskodott (ahogy a zenéről is), a fehér és rozé borokat mi szereztük be egy ismerősünk borász rokonától. Egyedül Gergő öltönyére, az én esküvői ruhámra és a fotósra áldoztunk többet, utóbbira 200 ezret. Jó, ha egy ilyen megismételhetetlen alkalomról minőségi képek és felvételek készülnek.

Kép

Kép: Pexels / Jonathan Borba

A vendégek visszajelzése alapján mindkettőnk nevében büszkén mondhatom, hogy olyan atmoszférát sikerült teremtenünk, amely minden vendég számára felejthetetlen volt. Azokkal lehettünk, akik igazán számítanak, akiket igazán jól ismerünk. Ez a nap valóban kettőtökről szólt, a szerelmünkről, mindenféle sallang és manír nélkül. Az esküvőn megspórolt pénzt félretettük a nászútra – erre bezzeg nem sajnáltuk: Írországba utaztunk” – osztotta meg Angéla.

Betti és Tamás esküvője: „Egy nagy esküvő révén a két család jobban megismeri egymást”

„Szerintem egy szűk körű, kéttanús esküvőt csak akkor érdemes bevállalni, ha eleve egy másik országban esküszik az ember, vagyis, ha már a nászúton van, vagy rosszban van a szüleivel.

Számunkra egyértelmű volt, hogy igenis áldozunk a nagy napra, hiszen olyan ritkán van már manapság arra alkalom, hogy összegyűljön egyszerre mindenki.

A Covid-időszak alatt ráadásul nagyon sok rokonunkkal nem is találkozhattunk. És különben is, ha már annyi pénzt és energiát áldoztunk ruhára, dekorációra, mesés helyszínre, nehogy már csak néhány ember gyönyörködhessen benne! A legjobb barátainkat véletlenül sem hagytam volna ki, és a párom sem az övéit. Úgy voltunk vele, hogy minél többen vagyunk, annál változatosabb és jobb hangulatú lehet az esküvő, nem beszélve arról, hogy egy nagy esküvő révén a két család is jobban megismeri egymást.

Mivel rengeteg szervezési feladat hárult volna ránk, és sok mindent kellett összehangolni, segítséget kértünk egy profi esküvőszervezőtől. A szülőköszöntő ajándékokon, a dekoráción, a helyszín lefoglalásán át az ültetőkártyák tervezéséig mindent rábízhattunk, és profi munkát végzett. Tudta, hogy egy önmagában gyönyörű esküvői helyszín is csak akkor válik tökéletessé, ha a megfelelő köntösbe öltöztetjük.

Az esküvő, a polgári szertartás és a lagzi egy 450 négyzetméteres rendezvényházban volt, amelynek kertjében gyönyörű platánok szolgáltatták a díszletet, s természetesen helyet kapott egy csodaszép, fehér-lila orchideákkal díszített boldogságkapu is. A bensőséges hangulatról a festői panoráma és a vintage fabútorok gondoskodtak, ehhez dukált a szép vintage dekoráció is fényfüzérekkel, fából készült asztaldíszekkel, névre szóló, szív alakú fa ültetőkártyákkal. Összesen 100 főt hívtunk meg, és 4 millió forintot költöttünk. Ebben benne volt a helyszínbérlés és a gyermekeknek szervezett játékok is. A ceremóniamester remekelt, tökéletesen levezényelte a vetítést, a nyitótáncot, az ebéd közbeni játékokat és a menyasszonyszöktetést is.

Ami a menüt illeti: a klasszikus Újházi-tyúkhúsleves és hideg őszibarackleves mellett döntöttünk, főételnek hideg kacsamájat szolgáltak fel korianderes almaszósszal, de volt bélszínsteak is burgonyával. Éjfélkor következett a többemeletes sajttorta karamellöntettel, a gyerekeknek pedig csokiszökőkúttal, fagyipulttal és gyümölcsoázissal kedveskedtünk.

Tisztában vagyunk azzal, hogy sok pénzt költöttünk, de mi úgy indultunk neki a közös életünknek, hogy valóban együtt szeretnénk leélni azt, vagyis számunkra ez volt az első és az utolsó esküvő is.

Láttuk a vendégeink arcán, ahogy meghatódnak, nevetnek, érdeklődéssel hallgatják egymás történeteit, s minket ez nagyon boldoggá tett. Abban hiszünk, hogy egy esküvő nem csak a mi napunk. Szól mindazokról, akik egyengetik és egyengették az utunkat, és szól a barátságokról is. Ha most házasodnánk, akkor is ugyanilyen esküvőt szeretnénk” – mesélte a fiatal pár.

Aki látta az Oltári nő című filmet, az nyomon követhette egy igazi társfüggő vívódásait. A Julia Roberts alakította hősnő mindenáron férjhez akar menni, és mindig hasonlítani akar a vőlegényeire. „Úgy képzeljük el a legtöbb társfüggő személyiségét, mint egy folyadékot, amely mindig felveszi a társ, vagyis a tárolóedény formáját.

Személyisége képlékeny, mindig az adott társ attitűdjéhez, szemléletéhez igazodik abban a reményben, hogy kielégítheti a függőségét, és maga mellett tarthatja őt, aki folyamatos visszajelzéseivel felépíti, megtámogatja ingatag önbecsülését.

Ez a kulcs a társfüggőség megismeréséhez: a megváltozott lelki működés a csökkent önbecsülésből, az önismeret és önszeretet hiányából ered, ezért az illető környezetétől várja a megerősítést, visszajelzést” – avat be szakértőnk.

Egy nagy halom alma

Nem minden esetben beszélünk alárendelődő, alkalmazkodó személyiségekről. Előfordulhat, hogy egy kívülről betonkemény lelkületűnek tűnő ember is a környezete visszajelzése alapján építi fel az önmagáról alkotott képét. Megérzésem szerint a nagyapám társfüggő volt. Furcsa kimondani, de miután mélyére ástam a témának, rájöttem, hogy ez a robusztus, nagyhangú, sokak felett befolyással bíró ember valójában a függőségét elégítette ki a viselkedésével. Megjelenésével és hanghordozásával is tiszteletet parancsolt. Kőművesként a mindenhatóság benyomását keltette a környezetében, hiszen aki házakat épít, az nélkülözhetetlen a társadalom számára. Mindenkinek segíteni akart, s ha visszautasították a segítséget, hónapokra megsértődött, és évekig emlegette az esetet.

Például egy pálinkafőzés alkalmával beszélgettek az unokavejével, hogy milyen gyümölcsök kerülnek a cefréshordóba. Nagyapám elértette a beszélgetést, másnap egy egész utánfutónyi almával érkezett, és várta a köszönetet. A férjem viszont nem tudta már elhelyezni az udvaron a hatalmas mennyiségű gyümölcsöt, és anyagilag sem úgy álltunk, hogy ennyit ki tudjunk főzetni.

Tanácstalanul vakartuk a fejünket, nagyapám viszont dühös lett a reakciónktól, és sokáig hallgattuk még, hogy a mai fiatalok nem tudják értékelni a segítséget, bezzeg ő semmit sem kapott ingyen.

Ehhez hasonló szituációk hetente történtek, én viszont már gyerekkoromban megtanultam, hogy akkor lesz jó hangulat a családi ebédeken, ha mindenki hálával és elismeréssel adózik nagyapám kéretlen adakozókedve előtt, legyen szó akár egy hatodik ülőgarnitúráról, amit jó áron szerzett, vagy egy harmadik adagról a húslevesből. A férjem viszont nem így nőtt fel, ebből aztán időnként nézeteltérésük származott.

A függőség kialakulása

„A társfüggőség általában a gyerekkori érzelmi visszajelzések hiányából vagy a következetlen visszajelzésekből fakad. Lehet a háttérben egy érzelmileg teljesen elhanyagoló szülői attitűd, vagy egy néha túlrajongó, máskor mellőző gondozói hozzáállás. Így a gyermek azt tanulja meg, hogy kiszámíthatatlan, milyen viselkedés mely szülői reakciót váltja ki, ezért előfordulhat, hogy szélsőséges megoldással, például harsány hisztivel vonja magára a szülő figyelmét, ami lehet, hogy adott esetben egy ordításban vagy egy pofonban nyilvánul meg, de a gyermek számára a semmitől mégis jobb.

Felnőttkorban az úgynevezett magányos gyermek ezért elkezdi keresni az olyan helyzeteket, amelyekben ő megadhatja a környezetének azt a gondoskodást, amit gyermekként nem kapott meg.

A segítő társfüggő esetében nehéz őt ráébreszteni arra, hogy a viselkedése terhes lehet a környezetének, hiszen a segítség társadalmilag is egy kívánatos magatartásforma. Gondoljunk csak bele, hogy egy ellenőrző, kontrolláló társfüggő allűrjeire – amikor ellenőrzi a párja telefonját, és nem engedi külön programokra a barátaival – sokkal egyszerűbb kifejezni a nemtetszésünket, mint visszautasítani a segítséget. A társfüggő mindig keres egy képzeletbeli tükröt, amelynek képét a környezet visszajelzése alakítja. Önmagában csak egy homályos képet lát, de amint segíthet valakin, a tükörben látott kép úgy élesedik, ahogyan a köszönet és a pozitív visszajelzések feltöltik az érzelmi raktárait” – mondja Erdődy-Nagy Edit.

Miről ismerszik meg egy társfüggő?

„A leggyakoribb a férfi-női párkapcsolati függés. A nő feleségül megy egy nárcisztikus, bántalmazó férfihoz, hiszen már otthon is ez volt a családi minta, ez az ismerős számára. Ez a legveszélyesebb forma, mert a társfüggő benne ragad egy bántalmazó kapcsolatban. Ennek a meghatározása sem egyértelmű társadalmi szinten, hiszen, ha felpofoznak az utcán, azt mindenki egyértelműen elítéli, de ha becsmérlő szavakkal illetnek egy embert, arra kevesebben kapják fel a fejüket.

Pedig a másik embert minősítő bántó megjegyzésektől, megszégyenítéstől kezdve az anyagi korlátozáson és a másik idejének, tevékenységének a korlátozásán keresztül a szexuális és fizikai visszaélésekig minden hasonló megnyilvánulás bántalmazás. Fontos lenne, hogy ezt a függő kapcsolatban élő emberekben is tudatosítsuk.

Ugyanis a társfüggő a legnagyobb megalázás és fájdalom közepette is tűri a társa bántó viselkedését, folyton megbocsát annak reményében, hogy a másik nem hagyja el. A társadalom pedig többnyire így reagál: »Milyen jó asszony! Hogy kitart mellette, pedig mennyit szenved!« Noha sajnos arról van szó, hogy az ebben a helyzetben lévő kliensek nincsenek tudatában a társfüggőségüknek. Egy másik gyakori példa, amikor a társfüggő egy szenvedélybeteg párt választ magának. Rajta keresztül remekül megélheti a segítő szerepet, és a tudat, hogy neki ebben a kapcsolatban szerepe van – a beteg társ meggyógyítása – folyamatos feladattal, ezen keresztül pozitív visszajelzésekkel látja el: »Milyen jó vagy, hogy támogatod az alkoholista férjedet!«. Ilyenkor a társfüggő mindent megtesz, hogy fenntartsa a helyzetet: szabályozza, hogy a párja mikor és mennyit ihat, s ha sikerül, megjutalmazza a nap végén egy üveg sörrel. Az ehhez hasonló kapcsolatok végét jelentheti, ha a szenvedélybeteg meggyógyul. A társfüggő talajvesztetté válhat, mert úgy érzi, nincs szükség többé a segítségére, nincs feladata.”

Miben segíthetek neked?

Dicsérni könnyű, és a pozitív visszajelzések fogadása simogatja az egónkat, míg egy építő kritika vagy észrevétel megfogalmazása, főleg egy függőség kapcsán, kihívást állít mind az adó, mind a fogadó fél elé. Mire figyeljünk, amikor támogatni szeretnénk valakit a környezetünkben a függőségére? „A legfontosabb, hogy ne ítélkezzünk, ne vádaskodjunk” – kezdi a pszichológus. „Mellőzzük ezeket a mondatokat: »Mit gondoltál, amikor ezt csináltad? Te beteg vagy, kezeltesd magad!« Ezek a közlések csak azt eredményezik, hogy a társfüggő lezárja a kapcsolatot, és keres egy másik társat. Ehelyett sokkal célravezetőbb énüzenet formájában megfogalmazni az észrevételeinket, például: »Aggódom, mert látom, hogy szenvedsz a kapcsolatodban/sokszor vagy ingerült a párod miatt. Miben segíthetek neked?«

Fontos az ítélkezésmentes kommunikáció, és főként abban tudjuk segíteni őket, hogy felállítsák a saját személyiségük határait, megtapasztalják a valódi énjüket.

Én a praxisomban mindig valamilyen sportot vagy alkotó tevékenységet javaslok az éntudat fejlesztésére. A test teljesítőképességének növelése vagy egy produktum, legyen az egy felnőtt színező vagy egy kisplasztika, objektív kivetülése a személyiségünknek. Egy sportteljesítmény, egy festmény csak belőlünk jön, nem a társunk befolyásolja a megszületését. Képzeljük el, hogy a személyiségünk egy kis mag, amelynek kemény burka van. Táplálja a környezet a pozitív visszajelzésekkel, ám a konfliktusok mint negatív környezeti hatások visszaszoríthatják a növényünk fejlődését. De bármi történjék is körülöttünk, mindig visszatalálhatunk a »magunkhoz«, ahol a legbelsőbb énünk lakik. A társfüggők lelkében nincs meg ez a mag, és teljesen ki vannak szolgáltatva a környezet viszontagságainak.”

Ismerjük fel önmagunkban is!

Abban az esetben, ha élnénk a gyanúperrel, hogy mi magunk is elszenvedői vagyunk ennek a nehezen felismerhető függőségnek, érdemes elgondolkodnunk a következőkön: a döntéseimet, viselkedésemet, véleményemet mennyire befolyásolják a körülöttem élő emberek? Az önszerető vagy az önkritikus hang kap gyakrabban szót a lelkemben? Két kapcsolat között hagyok-e elegendő időt magamnak a gyászra, regenerálódásra (legalább néhány hónapot)? Ezek a gondolatok utalhatnak társfüggőségre: „Azért élek, hogy szeresselek”, és „az életem célja, hogy szerelmes legyek”.

A közlekedőben babakocsi, a nappaliban két járóka fogad. Van, aki a trambulinban ugrál; van, aki időközben érkezik; van, aki a két totyogóra vigyáz. Miközben Istvánnal és Mariann-nal beszélgetünk, nagy a jövés-menés, de mindenkinek jut egy-egy kedves szó. Biztonság, vidámság, lendület – így érzékelem a kövesdi otthon atmoszféráját.

A saját családotokban is hasonló példát láttatok?

István: Van két húgom, de nagyjából az volt az elképzelés, hogy jobb, ha nem egyke valaki.

Mariann: Mi ketten vagyunk testvérek, de szerettünk volna még testvért. Amikor Istvánnal összekerültünk, beszélgetés szintjén felvetődött, hogy négy gyereket szeretnénk. Aztán kicsit több lett (nevet), úgy belejöttünk a babázásba. Közben megtértünk, és ez is közrejátszott a babavállalásban.

Hogy ismerkedtetek meg?

Mariann: Debrecenbe jártunk mind a ketten, ő az agráregyetemre, én a tanítóképző főiskolára. Szeptemberben kerültem oda, és október 27-én találkoztunk.

István: Egy Kossuth-egyetemi buliban.

Mariann: Előtte láttam Debrecenben egy sportrendezvényen, utána pedig ő lépett oda hozzám. Így megpecsételődött a kapcsolatunk: nekem is tetszett, és én is tetszettem neki.

Mi fogott meg titeket a másikban?

István: A külsővel indult, de megtaláltuk a közös hangot. ‘87-ben találkoztunk, és ‘92-ben házasodtunk össze. Jó volt az a függetlenség is, hogy a párom egy albérletben lakott, én kollégiumban. Nagyon házias volt, emlékszem, sütött-főzött nekem. Sokfelé mozogtunk együtt, külföldre is utaztunk. Teljesen más lett, amikor összeházasodtunk, és megint másabb, amikor a szemléletem változott.

Két gyermekünk született, amikor még mindig fontos volt, hogy meglegyen a focimeccsem, a kártyapartim. Az én jólétem volt fontos, nem a mi. Ez változott, miután megtértem.

Mariann: Én meg kiszúrtam őt, szemrevaló legény volt. Miután megismerkedtünk, láttam, hogy a jég hátán is megél, olyan biztonságot tud nyújtani, amire én vágyom. A családi háttere miatt sajnáltam, és szerettem volna jobbat adni, mint amilyenben felnőtt (küszködik a könnyeivel). Azóta is nagyon jól kiegészítjük és szeretjük egymást. Nyilván voltak bakkanók, de azokat is átvészeltük, és kitartottunk egymás mellett.

Mi erősít meg nap mint nap ebben a szeretetkapcsolatban?

István: „A hármas kötél nehezen szakad el” – mondja a példázat. Habár látunk olyan házasságokat, amelyek Isten nélkül is működnek, de nekünk sokat jelent a kegyelem.

Mariann: Megbízunk egymásban. Van, amikor István egy hétig sincs itthon, mert Pesten van, vagy külföldre megy. De nincs bennem félelem, hogy megcsal.

Hogy indult a közös életetek?

István: Igazából egy szál semmivel kerültünk össze. Egy mosógépet kaptunk anyósoméktól, de mindent, amink van, a két kezünkkel raktuk össze az évtizedek során.

Mariann: Kezdetben szivacson aludtunk. Semmink sem volt.

A gyerekvigyázásban sem tudtak segíteni a nagyszülők?

Mariann: Nagyon ritkán, a távolság miatt.

Hű, akkor jól bevállaltátok a tíz gyereket!  

Mariann: Itthon voltam szinte húsz évig. Közben tanítottam a gyerekeket, mert nem jártak óvodába, én készítettem fel őket az iskolára.

Egyikük tanult, a másik rajzolt, a harmadikat szoptattam. Mindent meg lehet oldani, csak szervezés kérdése. Van, akinek egy gyerek is teher. Nekem lehet, hogy koszos az ablakom, de fontossági sorrendet kell állítani.

Inkább a gyerekekkel foglalkozom, és a többi majd meglesz.

István: Ha Isten útmutatása szerint neveljük a gyerekeket, akkor nemcsak egymást nevelik, hanem békesség is lesz. Adódik konfliktus a gyerekek között, de lefektettünk néhány szabályt: egymást nem szabad bántani, és szót kell fogadni a szülőknek.

Ezt be is tartják?

Mariann: Igen. Bár az utolsó gyerkőcnél kicsit elszaladt a ló. 46 évesen az utolsó kisbabám volt, így elkényeztettük.

István: Meg is kapjuk a nagyobbaktól, hogy őket milyen jól neveltük, az utolsó pedig… (nevet).

Mariann: Azért is vállaltunk utána gyerkőcöket, hogy legyen nála kisebb. Olívia ügyesen besegít a kicsik gondozásába, úgyhogy ő is gondoskodó anyuka lesz.

Meséljetek egy kicsit a napirendetekről!

Mariann: Ha főzni kell, mert rossz a kaja a suliban, hajnali négykor kelek. Ha nem, kicsit később. Elkészítem a dobozkákba a tízórait, a reggelit, és hatkor szólok a nagyoknak. Utána a kicsik következnek, megisszák a tápszert, és apa öltözteti őket. A kicsiket bölcsibe visszük, és együtt megyünk az iskolába. Szerencsére a férjem a munkahelyi főnököm, ezért úgy állítja össze az órarendet, hogy ne legyen lyukasórám, és vannak rövid napjaim is. Hazafelé elintézem, amit kell, és otthon 10-15 percet pihenek. Délután megyek a gyerekekért, uzsonnázunk, játszunk hat óráig. A kicsik hét körül elalszanak, akkor tanulok Olíviával. Hétköznap mindenki maga készít vacsorát, ketten-hárman tudunk asztalhoz ülni a programok miatt. Alkalmanként tartunk „országgyűlést”, mert sokan vagyunk – beszélgetünk Isten igéjéről, és imádkozunk. Ha minden elrendeződött, leülök a gép elé, készülök az óráimra, és javítok. Tíz körül szoktam lefeküdni.

Kép

Mariann és István

Hogy jött a nevelőszülőség ötlete?

Mariann: 25 évvel ezelőtt kezdődött, amikor olvastuk az igét: „Aki a kicsinyek közül egyet is befogad, engem fogad be”. Akkor Gyulán laktunk, és már három saját gyerekünk született. Épp azon a napon kaptunk egy féléves kisfiút, amikor megtudtam, hogy várjuk a következő babát.

Három pelenkásunk volt egyszerre, de élveztem minden pillanatát. A testvérbabakocsiba kettőt előre ültettem, a harmadik hátul feküdt, ketten pedig fogták a babakocsit. Így közlekedtünk még a vonaton is, Gyulától Mezőkövesdig.

István: A kisfiút nem azzal a szemlélettel neveltük, hogy elidegenítsük a szülőtől, hanem próbáltuk tanítani az anyukát is.

Mariann: Az anyuka nagyon egyszerű volt, maga is gyámság alatt, de ha lehetett, eljött hozzánk. Végül férjhez ment, vettek egy kis házat, és visszakerült hozzá a gyermeke.

Férfiként nem nehéz befogadni idegen gyerekeket?

István: Alapvető dolog, hogy szeretem a gyerekeket. Sosem jelentett problémát, hogy legyen még egy kicsi, akiről gondoskodunk. Utána olyan sok gyerekünk lett, hogy jó ideig nem fogadhattunk magunkhoz.

Mariann: Azt mondták, ha az ötödik gyerekünk is 18 éves lesz, akkor lehet róla szó. Ehhez el kellett végeznem egy nevelőszülői OKJ-s képzést. Ezután kaptuk a féléves R.-t, akit majdnem kétévesen fogadtak örökbe, és nagyon jó helyre került. Azóta kétszer is jártak nálunk, levelezgetünk a szülőkkel, kapunk képeket. R. után két nagyobb gyereket vállaltunk be ideiglenesen.

István: Őket ki kellett menekíteni a környezetükből.

Mariann: Hirtelen kellett átrendeznünk a babás szobát két kisiskolásnak. Testvérek voltak, és a vécéhasználattól az evésig mindenre meg kellett őket tanítani. De két hónap múlva, meg sem várva a tanévet, családegyesítés céljából elvitték őket. Amikor vége lett az iskolának, akkor került hozzánk a szőke, kék szemű, kis pufi D. Rögtön mosolygott, és mindent elfogadott. Egy hétre rá táborba mentünk, és vittük őt is az utazóággyal. A másik picurkát, A.-t szeptemberben kaptuk. Őt majdnem örökbe fogadták, végül azzal utasították vissza, hogy a fényképen világosabbnak tűnt a bőrszíne. Reméljük, hogy ennek a két fiúnak is jó családja lesz.

Nem ragaszkodtok a nevelt gyerekekhez? Hogy tudjátok elengedni őket?

Mariann: Azzal a tudattal vállalom, hogy vagy visszakerülnek a családjukhoz, vagy örökbe fogadják őket.

A sajátjaink közül már elengedtünk néhányat, előbb-utóbb úgyis ez a vége. Persze sírunk, és hiányoznak, de mégis szép történet, ha jó helyre kerülnek.  

A sajátjaitok kezdettől fogva pozitívan álltak a kicsikhez?

Mariann: Igen. Először megkérdeztük őket, megbeszéltük velük, és rögtön várták, hogy mikor jönnek. Amikor egy kisbaba bekerül a családba, csak szeretni lehet, nem?

István: Vannak, akik kérdezik, hogy miért nem fogadjuk őket örökbe. De nekünk van tíz saját gyerekünk.

Mariann: Itt törődést, szeretetet, biztonságot kapnak ideiglenesen. Mennyivel jobb, mintha egy otthonban lennének.

István: Mindegyiknek roma háttere van, akik lehet, hogy ingerszegény környezetben nőttek volna fel. Ehhez képest jobb körülményeket tudunk biztosítani, és át tudjuk adni őket egy másik szerető családnak.  

Mi a helyzet az unokákkal?

István: Csak poénképp, Egerben a házasság hetének egyik szervezői voltunk, ahol egy játékos összejövetelen valaki elmondta, hogy 4 gyereke és 16 unokája van, tehát a gyerekek már teljesítették a szintet. Akkor én megjegyeztem: még 97 unokával adósak a gyerekek (nevet).

Mariann: Annyi unokánk biztos nem lesz. Azért látják ők is, hogy sok törődéssel, fáradsággal jár ez.

István: A feleségem jó példát adott minden gyerekünknek.

Mi nem tudtunk extra dolgokat megengedni, de szerettük őket. Nem adtunk nekik zsebpénzt, hanem egy héten kétszer a környéken újságot hordtak. Sok önkéntes munkában vettünk részt családostól, tábort építettünk.

A feleségemnek a lányok a konyhán segítettek, a fiúk az építkezésen velem dolgoztak. Úgy gondolom, ez egy jó örökség.

Ha az együtt eltöltött harminc évre visszagondoltok, miért vagytok a leghálásabbak?

(Pár másodperc gondolkodás után, egyszerre:) EGYMÁSÉRT!

Búcsúzásképp megismerhettem a két totyogó szeretetgombócot, akik rögtön megbarátkoztak velem. R.-ről pedig végiglapoztunk egy fényképalbumot. Mariann és István útravalóként egy kis emlékcsomagot készít a piciknek fotókkal, belépőkkel. A fényképeket maguknak is előhívják, hogy megőrizzék emlékeikkel együtt.

Min változtatnék a pedagógus szempontjából?

1. Először is lenne olyan, hogy oktatási minisztérium. Önállóan.

2. Csökkenteném a heti kötelező óraszámot – 18–20 órára.

3. Európai mércével is elfogadható értelmiségi fizetést biztosítanék a pedagógusoknak ahelyett, hogy belekényszerítem őket a „nemzet napszámosa” baljós üzenetű pozíciójába, amelyben állandó panaszkodásra, elégedetlenkedésre, újabban munkabeszüntetésre kárhoztatom.

2015 óta a pedagógusok béremelését NEM a mindenkori minimálbérhez, hanem egy úgynevezett vetítési alaphoz rendelik, amely 2014 óta nem változott – az akkori minimálbér összege 101 500 Ft volt.

4. Küzdenék a félinformációk terjedése ellen, mert az rontja a társadalmi megbecsültséget. Félinformáció például:

– a pedagógus heti 26 órát dolgozik, ami igazából nem is óra, csak 45 perc;

– egész nyáron nyaral (ami valójában kb. 32–34 nap);

– pár év gyakorlat után rutinból nyomja az anyagot (na, persze!).

5. A mindenkori alaptanterv (azt most hagyjuk, hogy a 2020-ban bevezetettel mi és mennyi a baj) által előírt kötelező tananyag mennyiségéhez képest jóval nagyobb mozgásteret biztosítanék a szaktanárnak – tartalmi, módszertani tekintetben egyaránt, persze a kimeneteli követelmények szem előtt tartásával.

6. Sőt, kell-e mindenképpen központi alaptanterv? Mi lenne, ha ez regionálisan szabályozható lenne (mint például a német tartományokban)?

7. A gyakorló pedagógus jogává és felelősségévé tenném a tankönyvválasztást. Jelenleg egy központilag meghatározott, leszűkített listából választhatunk, noha a tankönyvpiac kínálata gazdag és sokszínű.

8. Sokkal több (elegendő) pénzt fordítanék a pedagógus-továbbképzések finanszírozására ahelyett, hogy a pedagógusoknak maguknak kell kigazdálkodniuk a borsos árú tanfolyamokat, szakképzéseket, felnőttképzéseket. Én például az utóbbi 10 évben kb. 350 ezer forintot fordítottam önképzésre saját zsebből. Nem volt választási lehetőségem.

9. Kisebb létszámú osztályokat, tanulócsoportokat indítanék.

Hogy az egyénre szabott odafigyelés, tehetséggondozás ne csak az elitiskolák luxusa lehessen.

10. Pedagógiai asszisztenseket alkalmaznék (vagy ha már vannak, a jelenleginél többet), hogy a tanár a szakmunkájára koncentrálhasson, és ne például bizonyítványokat, törzslapokat kelljen kézzel körmölnie délutánokon keresztül.

11. Minden iskolában biztosítanám a pszichológusi tanácsadáshoz való hozzájutás állandó lehetőségét diáknak és tanárnak egyaránt.

12. Kiadatnám végre KÁRTYA formában a pedagógusigazolványt. Körülbelül 10 éve két külön kis A4-es fehér lappal igazolom a 12 alkalomra (!) szóló vasúti kedvezményemet, valamint az ingyenes múzeumi belépéseimet. Ezeket évente kell újítgattatnom.

13. A hétvégi extra munkát (felvételiztetés, osztálykirándulás, versenykísérés), valamint a hétköznapokon 24 órában végzett pluszmunkát (osztálykirándulás), egyáltalán a pluszmunkát piacképes javadalmazásban részesíteném.

14. Év végi jutalmakról, könyv- és ruhapénzről, cafeteriáról, utazási támogatásról természetesen nem rendelkeznék, mert a tanári fizetés összege és értékállósága lehetővé tenné, hogy ilyenekre gondolni se kelljen.

Jelenleg az előbbiek gyakorlatilag nem léteznek, utóbbi pedig megalázóan alacsony értékű.

Min változtatnék a gyermekek szempontjából?

15. Merész mértékben csökkenteném a kötelező tananyag mennyiségét. Egyszer viccelődtünk a kollégáimmal azon, hogyan is kellene ezt kivitelezni. Arra jutottunk, hogy egy nem szakos tanár nézze végig, mit tart olyannak a tananyagból, amelyről úgy érzi, szüksége van/volt rá életében, és a többit húzza ki. Noha ez elég radikálisnak hangzik, azt hiszem, mindannyian értjük, mi a baj a mai tananyag bődületes mennyiségével.

16. Alapvető joggá tenném a hozzáférést a képességfejlesztő és tehetséggondozó iskolákhoz. Vagyis több ilyen iskolát működtetnék.

17. Mivel a gyermekek személyiségfejlődéséhez elengedhetetlen a művészi önkifejezés lehetősége, jóval nagyobb hangsúlyt helyeznék a rajz, ének, tánc, média tantárgyak tanítására, amelyek az utóbbi évtizedekben a megtűrt, kötelező nyűg kategóriába kerültek.

18. A heti 5 kötelező iskolai testnevelésórából legalább kettőt államilag finanszírozott tömegsport-szervezetek, egyesületek égisze alá utalnék tanítás utáni időben, délutánra.

A mostani helyzet az, hogy még a legjobb felszereltségű iskolákban sincs annyi sportolásra alkalmas tér, lehetőség, ami értelmesen eltöltött testnevelésórákat eredményezne ekkora óraszámban.

19. Barátságos, nem a frontális előadásra hangolt osztálytermeket, iskolai tereket létesítenék, amelyekben a kooperatív munkaformák (pár-, csoport-, projektmunka) zavartalanul folyhatnak.

20. Lehetővé tenném, hogy a szaktanárok – ha úgy látják indokoltnak – moziba, színházba, drámafoglalkozásra, múzeumpedagógiai foglalkozásra vihessék a gyerekeket anélkül, hogy bűntudat, aggodalom vagy külső nyomás gyötörné őket a tananyagban való haladás akadályozása miatt.

21. Működő, 21. századi technikai hátteret (okostáblát, projektort, laptopot, netán személyre szóló i-padeket és persze működő internetet) biztosítanék. De nem pazarlón és értelmetlenül, hanem a szaktanárok képzésével és együttműködésével az iskolai tantermekbe, hogy a digitális bennszülöttek nyelvén szólhassunk a mai tanulói generációkhoz.

– Kislányként elképzeltétek az énekesnők életét a backstage-ben? Esetleg azt is, hogy ketten lesztek ott?
Gabi: Én mindig egy mesevilágot képzeltem el magamnak a kisvárosban, ahol felnőttem. A kosárpályára színpadot, az erdőbe egy Narnia-szerű világot, de erről még álmodni sem mertem.
Vera: Külön-külön mindketten híres énekesek akartunk lenni, az viszont nem fordult meg a fejünkben, hogy együtt leszünk azok. Gabit az öltözködés és a kaméleonszerű változás kicsi kora óta izgatta, én nem nagyon képzeltem el magam kamera előtt.
Gabi: Nekem a tánc volt akkor a mindenem, és mindketten tarisznyás, Martens bakancsos alter csajok voltunk, sok kézműves és iparművész táborban vettünk részt, nemezeltünk, batikoltunk, kötöttünk, a turkálóban vásárolt cuccainkat így mindig sikerült kicsit feldobni, színesíteni. Gyerekként sem a csillogás vagy a hírnév vonzott minket, és most sem ez a fontos. Ezt hoztuk otthonról. A magánéletünket pontosan ugyanúgy éljük a hétköznapokban, mint mindenki más, bárki számára elérhetőek vagyunk, nem kell minket túlgondolni. A színpad persze már egy egész más világ, ott fontos a show, a csillogás, de ott is önmagunkat adjuk, a közönségnek. 
Vera: És mekkora áldás ez! Egyszer a Koltay Robi bácsival forgattuk a Boldogtalan című klipet, és egy étteremben rámutatott egy nem túl jó állapotú emberre, megkérdezte, szerintem hány éves lehet. Mondtam, hogy olyan 85, erre azt válaszolta, képzeld, annyi, mint én. Én kijátszom magamból, ő pedig nem tudja, mert a kamera másik oldalán áll.
Gabi: Aputól kaptunk kazettákat, és arra műsorokat gyártottunk, híradót, zenés kívánságműsort…
Vera: És mi énekeltük el a dalokat.
Gabi: Az Apácashow volt az első előadásunk.

Vera: Amikor apuék dolgoztak szombat éjszaka, és Gabit már velem hagyták egyedül – ő nyolc volt, én tíz – a Hungária zenekar Casino twist című számára koreográfiát csináltunk, hogy egy családi rendezvényen előadjuk. De azért, ha egyedül is voltunk, a szomszédok esténként csak bekopogtattak, hogy minden rendben van-e.

Gabi: Vidéken teljesen természetes volt, hogy mindenki odafigyelt, törődött a másikkal – a panelban éppúgy, mint a családi házaknál, mi is biztonságban éreztük magunkat. Gyakorlatilag néhány percre lakott mindenki: a nagyszülők, a rokonok. Ezért volt nehéz megszokni a nagyvárosi életet, rettenetesen furcsa volt, hogy messze voltak azok, akiket szerettünk.

– Emlékeztek arra, hogyan láttátok a testvéreteket a karrier felé tartva?
Gabi: Én az elejét kicsit nehezen éltem meg, mert tinédzser voltam, amikor Vera elkezdte bontogatni a szárnyait, vitték anyuék Veszprémbe, fellépőruhát kapott, cilindert, sminket, én meg puffogtam, hogy csak keményítem a szoknyákat a néptáncra. Aztán amikor bekerült a Megasztárba, elvakult rajongó lettem, és mentem Budapestre a Tóth Vera-transzparensekkel, minden szombaton, a szüleimmel együtt.
Vera: Én biztos voltam benne, hogy a Gabi jön utánam. Mondtam az énektanáromnak, hogy van ám egy húgom is, meghallgatta, és azonnal „ráugrott”. Mindketten a Musical Stúdióba jártunk. Aztán Veszprémbe, Völler Adél énekiskolájába.
Gabi: Én közel sem énekeltem olyan jól, mint Vera.
Vera: Mert nem erre készültél, neked Sebestyén Márta szólt mindenhonnan. 
Gabi: Amikor a Művészetek Völgyében csináltunk egy táncházat, az életem egyik legszebb időszaka volt!
Vera: A legjobb bulijaink mindig népzenészek társaságában voltak, Gabi 30. születésnapjára is szerveztem Berecz Pistivel a Fonóban egy ilyet. Gyakorlatilag 150 fős buli lett belőle, körbeálltuk és elénekeltük a születésnapi köszöntőt.
Gabi: Óriási meglepetés volt, hisz én úgy tudtam, hogy egy céges bulin kell fellépnem. Mindenki eljött, aki közel áll a szívemhez. Ott volt Both Miki, Csoóri Sanyiék családja, olyan emberek, akiket nagyon tisztelek és szeretek. Ez felidézte a gyerekkorunkat, az emlékeinket, hiszen itt, a fővárosban nem olyan egyszerű bejutni a népművészek világába, ezért is volt ez óriási öröm és megtiszteltetés.

– Egy kicsit két kultúra, kétféle közösség közé pottyantatok?
Gabi: Valahogy úgy. Vándoroltunk albérletből albérletbe, amit én úgy éltem meg, hogy folyamatosan tépik ki a gyökereimet, mindazt, ami fontos nekem, ami meghatároz engem.
Vera: És a mai napig igyekszünk újra kinöveszteni a gyökereinket, nekem Palkonyán sikerül, ahol a páromék laknak, és most mi is élünk. Szerintem a Jóisten arrafelé próbál vinni, amerre a lelkünk kívánja, csak elterel minket a munka, egy ideig legalábbis…

Gabi: Ez egy daráló, egyik fellépés hozza a másikat, csak még egy munka meg még ez az egy.
Vera: Aztán ha az ember egy bizonyos korba elér, és már megteheti, el tudja dönteni, mennyit vállal.

– És ez Palkonyáról is működhet?
Vera: Igen, sőt. A férjem éttermébe én is beálltam dolgozni, amíg nem lehettek rendezvények, és nagyon sokat tanultam a kétkezi és a szellemi munka szerepéről. A szellemi és a kétkezi munkás állandóan összefeszül, pedig az egyik emeli a másikat. A kétkezi munka nem ciki, sőt terápia, és jó helyre teszi az egót. Amit adunk a párommal, az táplálék testnek, léleknek, fontosnak tartjuk, hogy a gasztro és a zene is a legmagasabb szinten legyen átadva.

– És a Dunakanyarból is működhet?
Gabi: Jaj, az nekem szerelem. Nagymaros, Tahi… Pedig mi tanúhegyek látványához szoktunk, de a Dunakanyar elvarázsol, ahogy odaérünk, megnyugszik a lelkem, úgy érzem megérkeztem, otthon vagyok. Ott szeretnék élni.

Kép

Kép: Jónás Jácint

– Hogy tud az ember gyökeret ereszteni egy idegen helyen?
Gabi: Hasonló értékrendű embereket kell találni, de a Lovag utca negyedik emeletén, amikor idegen vagy, nagyon nehéz. Ma is a gyerekkori emlékeket, érzéseket, hagyományokat keresem, mert számomra az jelent biztonságot. A Megasztár alatt és utána is, évekig jártam haza Tapolcára, pedig 4 és fél óra volt a vonatút.
Vera: Régen ciki volt vidékinek lenni, ma sikk, valamiféle misztikus dolog. Azokkal találkozol a Káli-medencében, akiknek eszük ágában nem lett volna 20 éve vidéken lakni. Az ember a természetet, a természetességet, a valódiságot keresi, olyan helyet, ahol kompenzálhatja a stresszt.
Gabi: Nagyon akartunk a fővárosba jönni, mert ez kellett ahhoz, hogy azt csinálhassuk, amit szeretünk. Itt volt erre lehetőség, és egyszerre kinyílt a világ. De mi ugyanazok maradtunk, akik voltunk. Vidéki lányok a nagyvárosban. Tele álmokkal, tervekkel. 2016-ban volt egy nagyobb változás az életemben.

Addig azt hittem, ha elvállalok mindenféle kereskedelmi tévés műsort, majd több zenei felkérést fogok kapni. Azt vettem észre, hogy épp ellenkezőleg, egyre kevesebb minőségi munkát kapok.

A tehetséggondozást hivatásnak tekintettem, de amikor láttam, hogyan bánnak a tehetségkutatók a fiatalokkal, a versenyzőkkel, hogy a szerkesztők hogyan turkálnak a magánéletükben… Az a legnagyobb gondjuk, hogy mekkora a nézettség, megverjük-e a konkurenciát, közben nekem pedig azon jár az eszem, hogy porszívózom ki a beteg gyerekem orrából a náthát.
Vera: A kereskedelmi televízióban a legkevésbé te számítasz, mert a nézettség érdekében mindent megtesznek, így ha téged kell feláldozni, akkor téged fognak. Ezzel számolni kell, ha elvállalsz bármit is. Egy stábtag kedvessége, egy szerkesztő megértése kapaszkodó lehet. 
Vera: Volt egy közös menedzserünk, aki csak fél playback haknikat tudott hozni, ebből 10 éve elegem lett. Felépítettem újra a zenei karrieremet, és most azt csinálom, amit szeretek, a Budapest Jazz Orchestrával és a Tóth Vera Quartettel állandó műsoraink vannak.
Gabi: Egy évre rá én is abbahagytam, de addig elhitették velem, hogy máshogy nem vagyok érdekes. Azért nem akarták, hogy zenekarral játszunk, mert akkor több embernek kell fizetni.
Vera: Meg előbb le kell menni a helyszínre, be kell állni. És az macerás.
Gabi: Hakniból ötöt is megcsinálsz egy nap, zenekaros koncertből viszont csak egyet.

– Vera, ha előtte is jártál, sok akadályt talán nem spóroltál meg Gabinak, hiszen nagyon különböző a habitusotok.
Gabi: Sokszor kimondom, amit gondolok, és ez nem mindig célravezető. Nehezen viselem az igazságtalanságot, képes vagyok elmenni a falig. Ha valami megérint, elszomorít, sírok, akár a kamerák előtt is, és vitázom, ha valamivel nem értek egyet. Azt hiszem, mindez együtt okozta azt, hogy megosztó egyéniségnek tartanak. Dolgozom azon, hogy változtassak ezen, ma már igyekszem megfontoltabban viszonyulni dolgokhoz. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ártottak a tehetségkutatók. Mindenkinek volt egy karaktere, nekem jutott a vadóc rockerlány, és bármit tettem, az mind csak ezt erősítette.
Vera: Vállalod a véleményedet, és másokat is meghallgatsz. Sok embert a másik bátorsága frusztrál, mert ő maga nem mer az lenni.

A kommentek nagy része is mindig valami belső frusztrációból fakad, amihez tulajdonképpen semmi közünk nincs. Néha megsajnálom az embereket emiatt, megkérdezném tőlük, hogy: „Hogy vagy, mesélj, mi a baj?”

– A Sztárban sztár utolsó pár részét látva valóban impulzív, ha úgy tetszik, provokatív személyiség vagy benne, javíts ki, ha tévedek, de azt vettem észre, hogy ezt feszültségoldónak használod, hogy békíts, hogy valakit megvédj, kiengesztelj.
Gabi: De jó, hogy ezt gondolod.
Vera: Valamiért mindig nagyon neki tud menni a média, pedig semmi botrányos nincs az életében, soha nem volt az a típus, aki váltogatta a partnereit, vagy leitta magát, vagy agresszív volt. Talán ő volt az első ember, aki megértette, hogy a gyereke arcát nem tolhatja a médiában. Egyszer tette meg, anyák napján.
Gabi: Viszont voltak extravagáns jelmezeim, tetoválásaim… Mindig Vera volt a jó zsaru, én meg a rossz zsaru.

A szüleink is kilógtak kicsit a kisvárosi közegből, mert nem érdekelte őket a pletyka, hogy például anyukám, két kisgyerekkel miért vesz fel miniszoknyát, vagy miért jár el edzeni. Ennek ellenére jó adag megfelelési kényszerrel indultunk mi is. Én biztos, hogy azt akartam, engem mindenki szeressen.

– Amikor elvállaltad a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus hírnöki szerepét, gondolom, már nem volt ilyen illúziód.
Gabi: Bár Jézussal pici korom óta beszélgettem – mert amikor a nagypapánk meghalt, gondunk volt a halál fogalmával, és nagymama imaképekkel, bibliai idézetekkel magyarázta el –, a nagyvárosban nagyon sok negatív impulzus ért a hitem miatt. Gúnyt űztek belőlem, és ez megalázó volt, ezért akkor inkább elengedtem. 2016-ban kezdett visszatérni a hitem. Rengeteg támadás ért, amiért hírnökként Erdő Péter méltónak tartott arra, hogy én legyek az egyik szereplő, pedig életem egyik leggyönyörűbb pillanatát éltem át a Hősök terén.

– Vera, te is megszólaltál a nyilvánosság előtt, amikor Gabit bántották a NEK-szereplés miatt…
Vera: Igazi trauma volt, ha a testvéredet bántják, az neked ugyanúgy fáj. Szerintem karaktergyilkosság, amit Gabival tettek, nagyon nem érdemelte meg. 
Gabi: Pedig akkor már évek óta beszéltem a hitemről, de sosem hallották meg, kivágták…
Vera: Szerintem ebben már van politika is, látták a NEK-szereplést, a Dunakanyarról szóló filmet, ami szerintük országimázsfilm… De ha valaki más eszmékben hisz, mint mi, az hadd’ legyen az ő döntése, felelőssége. Részemről mindenki éljen úgy, ahogy akar, de ma már az is jobboldalinak számít, aki keresztény, és a klasszikus családi felállásban hisz!
Gabi: Én nem mondhatom azt, hogy van Istenem, családom, hazám? Hogy Istenem, köszönöm, hogy adtál egy ilyen férfit, és hogy gyermekem lehet, és ez egy csoda? Mert akkor kirekesztő vagyok? 

Vera: Pedig mi valójában úgy gondolkodunk, mint egy klasszikus liberális: nem értek egyet azzal, amit mondasz, de meghalok azért, hogy mondhasd.

Mindenkinek megvan a joga a saját értékrendjéhez. Voltak olyanok, a liberális gondolkodás zászlóvivői között is, akik rám írtak, hogy látják, mi zajlik, és csak egy picit tartson még ki a húgom.

Kép

Kép: Emmer László

Gabi: Sok embert vesztettem el, akikkel az elmúlt évtizedben rengeteget játszottam, zenéltem együtt. Gúnyoltak, cikkeket adtak el rólam… most is megremeg a hangom. Vagy amikor arról beszéltem, mennyire tisztelem Böjte atyát, azzal viccelődtek, hogy hú, Gabi azért ez húzós, egy pap meg sok gyerek… ilyenkor azt érzem, hogy a szívem is belesajdul, annyira fáj. 
Vera: Az egyik barátnőm azt írta nekem, hogy azért, mert Gabi elénekelte a Pozsonyi csata film főcímdalát, ő már nem szívesen ül le velem egy asztalhoz. Ezek nagyon súlyos és szomorú mondatok. Sokat csalódtam azokban, akikről azt hittem, jóban vagyunk, de hiszek abban, hogyha valakinek melletted kell maradnia, akkor minden helyzetben ott van.
Gabi: Egy időben nekünk is megromlott a viszonyunk Verával. Azt hiszem, azért is kerültünk újra közelebb egymáshoz, mert Hanni megszületett. Akkor már nem voltam az idétlen kis hugi.
Vera: Csak te gondoltad így, hogy annak tartalak, de amikor anya lettél, el is hitted, hogy nem vagy az.

– Miért nem voltatok jóban?
Gabi: A környezetünk, a világ, ami körülvett bennünket, az sem segített sokat, folyamatosan próbáltak minket összehasonlítgatni…
Vera: El tudod képzelni, milyen az, amikor odajönnek hozzám, hogy „téged szeretlek, de nem bírom a húgodat?”
Gabi: Vagy hogy például a tesód miért nem fogy már le?

– Nyilván az nem akkora sztori a bulvársajtónak, ha ti jóban vagytok.
Vera: Hajjaj, persze! A boldogtalan embereket zavarja az idilli hangulat, meg aztán abban nincs üzleti érdek.

A másik, amit el akartak hitetni, hogy nem létezik együtt szakmai siker és kiegyensúlyozott magán­élet. Vagy ez, vagy az. De én mindig is hittem abban, hogy létezik.

– Érdekes, én pont azt tapasztaltam, hogy ha valaki megtalálja a párját, aki elfogadja és kitart mellette, az sokat lendíthet a szakmai önbizalmon.
Gabi: Én bizonyos dolgokat Gábor nélkül nem is tudnék megcsinálni. A pápai szentmisén való fellépés idején a támogatása, a kitartása volt számomra a megtartó erő. Lélekemelő volt a színpadon lenni, akkor már nem féltem, de az előtte való hét rettegéssel telt. Azt éreztem, ha Gábor nincs velem, nem tart meg a lábam. 

– Gabi, mi az, amit viszont kaptál a NEK-kiállástól?
Gabi: Ölelést, szeretetet. A hétköznapokban, nem a virtuális térben. Sok-sok támogatást, erőt. Hatvan-hetven éves asszonyok elővették a matyó blúzukat, és büszkén viselték, fel merték vállalni a hagyományszeretetet, az én példám nyomán. Az utcán odajöttek és megpusziltak, hogy lelket öntsenek belém, vagy egyszerűen csak jobb kedvre derítsenek.
Vera: Amikor face to face interakcióban vagyunk, nincs köztünk internet, egész más minden. A közösségi oldalakon nem tudsz a másik szemébe nézni és megkérdezni, hogy tulajdonképpen mi is a bajod velem. Konkrét tapasztalatom, hogy valaki mindennek elmondja Gabit egy posztban, aztán másnap odajön hozzám, hogy szia bébike, mi újság van? 

– Talán, mert nem is az igazság volt a fontos, hanem a lájkok.
Vera: A gyűlölet nagy influencer. Akinek nincs különösen nagy produktum az életében, néha ráül egy ilyen hullámra, mert így könnyebb követőket szerezni. 
Gabi: A szeretet nagyobb. Sokkal erősebb. Ezrek írtak, hogy bátrabbak lettek, amikor vállaltam a hitemet. Ha ez nincs, biztosan nem találkozom ennyi kedves és jó emberrel. Most lett számomra igazán kerek a világ.
Vera: És hány duci lánynak lett kicsit több önbizalma általam, vagy fogyott le, hány embernek lett kedve vidékről karriert csinálni…
Gabi: Hány embernek van kedve főzni, vidékre költözni…
Vera: A jó életet szeretnénk megmutatni.
Gabi: Ha engem ez a kiállás most szakmailag leírt, akkor is boldog ember vagyok, mert van egy gyönyörű kislányom, egy férjem és egy értékrendem, amire ha csak 10 ember kíváncsi, én már boldog vagyok. Ahhoz nem kell gazdagnak lenned, hogy megsüss egy kalácsot a szerelmeddel.
Vera: Nem a sötétség szeretnénk lenni, hanem a fény, de minél erősebb a fény, annál kontrasztosabb mellette a sötétség. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. decemberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Mária egyébként egy róla szóló 15. századi angol románc szerint solymászatban, vadászatban és a korabeli labdajátékokban is jeleskedett, egy másik Mária pedig, aki Nagy Lajos leányaként 1382-től 1395-ig magyar királynő is volt, lovasversenyeken vett részt.

Mátyás király udvarában egyébként a birkózás, a labdajáték és a sakkozás volt a népszerű, a 16-17. században pedig a súlylökés elődjének számító kővel dobás, a magasugrás és a hegyi kirándulás. A pozsonyi várban (más európai várakhoz hasonlóan) külön labdaház volt, ahol céllövölde, öklelő- és lovaglópálya várta a mozogni vágyókat. Emellett megjelent a sporttörténet, amelynek figyelme a 17. században már az ókori olimpiák felé irányult.

Egyesült női erők

A nők akkor is kipróbálhatták magukat bizonyos sportágakban, amikor a testedzés még csak a nemesek időtöltése volt, s ez a hagyomány a rendszeres, egyesületi sportolás 19. századi megjelenésekor sem szakadt meg.

1843-ban például Csáky Rozália saját úszóiskolát működtet, a század hatvanas éveiben csónakversenyen, agyaggalamb-lövészetben és pisztolylövő versenyben is indulnak női versenyzők, illetve egyesületi keretek között korcsolyáznak. Sztraka Norberttől kardvívást tanulnak, a győri Magvassy Mihálytól pedig tornaleckéket vesznek Pesten.

Hugonnai Vilma egyik németről fordított, nőknek szóló egészségkönyvében kifejezetten ajánlja is a gimnasztikát azoknak a hölgyeknek, akik gyenge izomzatúak és nem végeznek fizikai munkát. 1868-ban pedig bevezetik az elemi iskolában a lányoknak is kötelező testnevelésórát, s mivel a tanítóképzőben szintén előírás lesz ez, 1881-ben megjelennek az első női testnevelők.

Siker is van: 1894-ben az első magyar teniszbajnokságot egy nő, gróf Pálffy Karolina nyerte.

Ezen sportokon kívül néhányan kipróbálják magukat az úszásban és a hegyi gyalogtúrákban – mindkettőt művelte például Hrabovszky Júlia (1858-1946), aki Herkulesfürdő és a Tátra gyakori vendége volt. És említhetnénk Egenhoffer Terézt (1855–1940) is, aki nemcsak egyike volt az első síelőknek, de éveken át gondnoka a tátrai Téry-menedékháznak, és személyesen vitte fel Magyarország legmagasabb pontjára, a Gerlachfalvi-csúcsra a millenniumi emléktáblát.

Az olimpián

Az olimpiai játékok modern kori felélesztésén dolgozó Coubertin báró úgy vélte, ezen az eseményen a nőknek ugyanaz a szerep juthat csak, amely egykor a régi lovagi tornákon: megkoszorúzhatják a győzteseket. (Ugyanakkor azt nem ellenezte, hogy a nők sportoljanak.)

A női versenyzők részvételére mégsem kellett sokat várni, már a második, 1900. évi nyári játékokon elindulhattak. Magyar versenyzők viszont csak 1924-ben jutottak ki először az olimpiára: Péteryné Váradi Ilona teniszező (17. lett), Molnár Ella úszónő (a 200 méteres mellúszás második előfutamáig jutott), illetve Tary Gizella tőrvívó, aki a pontszerző hatodik helyen végzett.

Tary Gizella 1884-ben november 19-én született Szolnokon, tízgyermekes családba, így 11 éves korában már apja asztalosműhelyében dolgozik. Kilenc évvel később Rákosi Szidi iskolájában tanulja a színészmesterséget, és itt ismerkedik meg a vívással Lovass Gyula jóvoltából. Később Fodor Károly vívóintézetének tanulója, 1909-ben pedig el is éri első nagy sikerét: megnyeri a Pozsonyban megrendezett első magyar női tőrvívóbajnokságot. Ezután hosszú szünet következik és csupán az 1924-es olimpia előtti hónapokban lép újra pástra: Italo Stanelli mester készíti fel.  Itt látta őt Syposs Zoltán, aki azt írta Taryról: „[…] a tehetség, a rutin és ötletesség játékos tobzódásával, pusztán a vívás élvezetéből, a sport művészetéért forgatva fegyverét, vagy amikor groteszk-tréfásan vívóink ismert mozdulatait parodizálta.” Később Gizella is évtizedekig tanított vívást, a sport mellett pedig írt: az olimpia évében mutatták be például Mátkaság c. darabját Pécsett, egyfelvonásosait műsorra tűzték a fővárosi kabarékban. Budapesten hunyt el 1960-ban.

Niké kegyeltjei

Tary Gizella sikere után a következő, 1928-as amszterdami játékokon ismét pontszerzők lettek női versenyzőink (ekkor már 16-an voltak): a tornászok a negyedik, Dan˙Margit tőrvívó pedig hatodik helyen végzett.

Az első érmet – meglepő módon – nem nyári, hanem az 1932-es téli olimpián nyerte meg magyar sportolónő.

Mivel a verseny Lake Placidben volt, sokáig az indulás is kérdéses volt, de bemutatókból és társadalmi gyűjtésből végül sikerült összeszednie a Rotter Emília-Szollás László műkorcsolya párosnak az utazáshoz szükséges költségeket. A zsűri a sok akrobatikus elem miatt lepontozta a kűrt, de még így is övék lett a bronzérem.

Rotter Emília az 1936-os téli olimpián szintén nyert egy bronzot – ezenkívül négyszeres világbajnok, világbajnoki 2., Európa-bajnok, kétszeres Európa-bajnoki 2. helyezett és  hatszoros magyar bajnok volt.

Fél évvel az 1932-es Lake Placid-i siker után egyébként a nyári olimpián is meglett a női érem. Gerevich Aladár felesége, Bogen-Bogáti Erna szerzett bronzot tőrvívásban. A következő, berlini olimpiáról pedig már 10 sportolónő hozott érmet – összesen 19 magyar nő indult ekkor –, ráadásul ebből kettő már arany volt: Elek Ilona tőrvívásban, Csák Ibolya pedig magasugrásban lett első.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>