Bármilyen furcsának tűnik is, a szerzetesközösség tagjai már 1971-ben megérkeztek Kismarosra. Igaz, akkor még hivatalosan csak magánemberekként, hiszen a kommunista rendszer évtizedekkel korábban megtiltotta a legtöbb szerzetesrend működését. Az első telket azért vásárolták, hogy Tímár Ágnes nővér, a közösség akkori elöljárója ott regenerálódhasson. A hitéért meghurcolt nővért ugyanis a rezsim többször börtönbe zárta, végleg csak 1969-ben szabadult ki a rácsok mögül megtörten, fáradtan – szüksége volt tehát egy csöndes helyre. „Ágnes nővér egy faházban pihente ki a börtönéveket, amely, íme, még ma is áll” – mutatja Horváth Olga apátnő az építményt, amint az új gyümölcsfeldolgozó üzem felé sétálunk.

Elárulja: bár a falu mindig sejtette, hogy fent a hegyen „van valami”, soha nem jelentették fel a titokban működő rendet.

Az első kőház 1982 és 1984 között épült a telken, ahol már lelkigyakorlatra érkező fiatalokat, csoportokat is fogadni tudtak, természetesen továbbra is titokban. Ekkorra tehető a lekvárfőzés kezdete is, az édes finomságokkal kínálták meg a vendégeket. A nővérek tevékenysége az önfenntartásukat is segítette, hiszen olcsóbb volt a lekvárt megfőzni, mint a boltban megvásárolni. Kismaros és környéke egyébként is gazdag bogyós gyümölcsökben, kiváló ehhez a termőföld.

Ahogy nőtt a lelki feltöltődésre érkezők száma, úgy kellett mindig egy kicsit gazdagítani a kínálatot, valamint ezzel párhuzamosan több gyümölcsöt feldolgozni. Több mint tíz évig ment ez így. Az 1989-es fordulatot követően az állam újra engedélyezte a szerzetesi életet, ám monostor híján a nővéreknek még nem volt lehetősége arra, hogy egy helyen szolgálják Istent, ezért továbbra is kettesével, hármasával éltek albérleti lakásokban Komlón, Szegeden, Miskolcon és a fővárosban. A kismarosi monostor tíz éven át épült, jobbára külföldi szerzetesközösségek adományaiból. Ahogy egy-egy szárnyat átadtak, úgy tudott egyre több nővér összeköltözni.

Támogatják a helyi termelőket

Egy alkalommal ribizliért indultak az egyik környékbeli gazdához, arra készülve, hogy a korábbiakhoz hasonlóan két mázsát szereznek be a piros gyümölcsből, meséli az apátnő. Amikor azonban a címre érkeztek, a termelőcsalád könyörgőre fogta, vegyék meg a nővérek az összes termésüket, mert nem tudják eladni.

A termelőket csapás is érte: beszakadt a házuk teteje, mindenképp pénzre volt szükségük a kijavításához. A nővérek úgy döntöttek, hogy a szociális szempontok előbbre valók minden másnál, és megvásárolták az összes gyümölcsöt.

„Kis túlzással évekig ettük utána a lekvárt” – neveti el magát Olgi nővér, felidézve az esetet. Mindezt Istentől jövő hívásként élték meg, és attól kezdve úgy tekintettek a gyümölcsök feldolgozására, mint olyan tevékenységre, amellyel támogatni tudják a gazdákat, illetve mint kiegészítő bevételi forrás lehetőségére.

A ciszterci nővérek azóta is szolidárisak a környék kistermelőihez, felvásárolják a gyümölcseiket, feldolgozzák, és megpróbálják eladni. Zita nővér azt is elmondja: régen, amikor nem tudták értékesíteni a gyümölcsöt, többen kivágták a málnatőkéiket, sokan azonban azt mondták: ha a nővérek megveszik tőlük a málnát, újratelepítik a korábban kivágott ültetvényüket. Hogy racionalizálják a készítés helyét és módját, a rend tíz évig próbált forráshoz jutni, ám a kiírások nem tették lehetővé, hogy pályázzanak, mert egyházi szervezetek csak abban az esetben indulhatnak ilyen jellegű pályázatokon, ha gazdasági tevékenységet folytatnak. A kismarosi nővérek viszont nem szeretnének kizárólag a befőzéssel foglalkozni. Meg akarnak maradni szerzetesnek, akik a saját kezük munkájából élnek ugyan, de nem azért, hogy versenyszellemben egyre több lekvárt és szörpöt készítsenek. „Úgy nem is tudnánk szerzetesi életet élni, hiszen a gazdasági szempontok felemésztenék az életünket” – szögezi le Olgi nővér.

Alapítójuk, Szent Benedek regulája azt „kéri” tőlük, hogy saját kezük munkájából éljenek meg. Ennek fényében annyi lekvárt, szörpöt, teát, mézet készítenek, amennyire képesek, nem vállalják túl magukat, mert az a létformájuk rovására menne.

A fejlesztés viszont nem várhatott tovább, szerencsére az állam a nővérek segítségére sietett. A közelmúltban átadták a monostor területén az új gyümölcsfeldolgozó üzemet, amelynek alapkövét 2018-ban rakták le. Az állam 350 millió forintos támogatást nyújtott az üzem felépítéséhez és a monostori felújításokhoz.

Transzcendens: tiszta lekvár

A még „új szagú” üzemben visszaköszön Szent Benedek szellemisége, a falon ugyanis a bencések mottója, az Ora et labora! (Imádkozzál és dolgozzál!) felirat fogad. Egy másik táblán Szent Bernát megállapítása gondolkodtat el: „Nem vész el az a munka, amely az Örökkévalóban gyökerezik”.

Kép

Kép: Velkei Tamás

Ilyen környezetben nem meglepő, ha a munka során a transzcendencia is megjelenik. „Az egyik és legfontosabb, ami belőlünk jön, ahogyan a munkára tekintünk. Szem kell hozzá, hogy észrevegyünk valami jót, márpedig a szép gyümölcsben észre lehet venni, hogy nem magától szép. A termékünkben nincsenek adalékanyagok, aki megkóstolja, mégis finomnak találja, s valahogy összekapcsolhatja velünk és a hittel, hiszen ami szép, jó és igaz, az az Isten maga” – mondja az apátnő. „Azt szoktuk mondani, szeretnénk a termékeinkkel evangelizálni. A címkéken található címerünk, a ciszterci ruhában üstöt keverő nővér jelképezi a kezdetet, egyben a vásárló azon is elgondolkodhat, kik és hogyan készítik a lekvárt” – teszi hozzá Olgi nővér.

Rávilágít arra is: a mai világ annyira messze van már a transzcendenstől, hogy a természetben megmutatkozó „Isten-nyomokat” emberközelbe hozni csak természetes természetfölöttivel lehet. Ez maga a tiszta lekvár. S hogy miért?

Mert a termék imából is születik, ima kíséri, s a nővérek boldogok attól, hogy kezük munkája nyomán az emberek finomat fogyaszthatnak.

A lélekemelkedésből, ami a nővéreket jellemzi, a vásárló is megtapasztalhat valamit. Zita nővér ehhez kapcsolódva elmondja: volt olyan vásárló, aki találkozott a termékükkel, és elhatározta, hogy ellátogat Kismarosra, mert meg akarta ismerni azokat, akik a finomságokat készítik. „Hisszük, hogy nemcsak a szavainkkal, hanem a létünkkel is lehet valahogy Istenről beszélni. Így eljuthat a vásárlók lelkébe, hogy van Isten, van örök élet, van szeretet, érdemes hinni benne. Azaz közvetett módon, de a lekvárjainkkal végül mégiscsak Istenről »beszélünk«, ami nagyon lelkesít minket” – hangsúlyozza Zita nővér. Az apátnő hozzáfűzi: az imába úgy vonják be a fogyasztókat, hogy nem is tudnak róla. „Lehet, hogy odaát majd egymásra köszönünk, mert a vásárló felismeri, hogy egyszer ott valami történt, valaki jól imádkozott érte” – foglalja össze a reményeiket.

Az Úr jutalmazza őket

A nővérek által csak „Kisborinak” becézett Bori nővér felelős a termelésért, aki a költséghatékonyságról szólva elárulja, igyekeznek a környéken maradni, ha gyümölcsöt vásárolnak, legfeljebb 40 kilométeres körzetet járnak be, hiszen gondolniuk kell a szállítási költségekre is. Ezért elsősorban Kosd, Szob, Vámosmikola, Verőce, Nézsa, Nagymaros, Kismaros vagy Vác gazdáitól szerzik be a befőznivalót.

Kisboritól megtudom: a bevételüket a hitéletre fordítják, nem egyéb vállalkozásba fektetik. A 14 nővérből öten nyugdíjasok, a többiek fizetése pedig csekély, a minimálbérhez közelít, amiből nem tudnak mindent fenntartani, ami a megélhetésükhöz szükséges. „A keresztény ember általában nem a gazdagságáról ismerszik meg, hiszen a bevételeiből továbbad, nem a pénznek, inkább másnak él. Ezért sem szeretnénk a lelkigyakorlatra érkezőktől magas hozzájárulást kérni. Így viszont marad egy költséghányad, amit a nővéreknek kell előteremteni” – világít rá az apátnő.

A monasztikus szerzeteseknek, mint amilyenek a ciszterci nővérek, valóságos a szegénységük. Hogy mégis miért vállalják a szerzetesi életet?

„Megfizethetetlen, ha valakinek az üdvösségéért imádkozom, s azt mondom, ez a legtöbb, amit adni tudunk. Igaz, nem látványos, nem jutalmazza senki, »csak« az Úr, de az nekünk elég” – fogalmazza meg a szerzetesi lét lényegét Olgi nővér.

Visszatérve a befőzésre: az olvasó most joggal kérdezheti, ha ez a helyzet, miből képesek a nővérek felvásárolni a környék gazdáitól a gyümölcsöt? Eleinte a saját megtakarított pénzüket fektették be, s amióta képesek többet termelni, a hasznot forgatják vissza. „Dolgozni és a minőséget biztosítani már tudjuk, az értékesítést azonban még tanulnunk kell” – nevezi meg az utolsó, még fejlesztendő területet Zita nővér.

Kép

Kép: Velkei Tamás

A lekvár- és szörpfőzésből azonban mindenki kiveszi a részét: előfordul, hogy tízen is az üzemben dolgoznak. Kisbori nővér ismeri az összes gép működését, és akad, aki a könyvelést vagy az érzékszervi vizsgálatokat végzi, más pedig raktáros. A két legidősebb nővér a címkézésben, a teacsomagolásban segített még nem is olyan rég.

Mindenki igényli a nagy választékot

A nővérek szeretik a sokféleséget, az új ízeket, tudom meg Zita nővértől. Ezért (is) nagy a választék, mutatja a monostorban kialakított kis boltban a valóban gazdag kínálatot. Egy-egy gyümölcs nagyon sok lehetőséget rejt magában, így rengeteg variáció kínálkozik azáltal, hogy a különféle ízű gyümölcsök arányos keverésével új ízvilág jön létre az új termékben. Idén például a cseresznye–meggy kombináció (hozzáadott cukor nélkül) az újdonság.

„Korábban gondolkodtunk, hogy leszűkítsük a kínálatot öt-hat ízre, de ez nekünk nem megy” – neveti el magát Zita nővér.

Kisbori nővér arra is rávilágít: a vásárlók szeretik a folytonos megújulást, rácsodálkoznak az új ízekre, és azonnal ki is próbálják azokat. Olgi nővér szerint változnak az emberek, a vásárlók ma már nem szeretik egy-két hétig ugyanazt fogyasztani, mindig mást keresnek, ezért egyre kisebb üvegekbe töltik a lekvárokat.

A kor kihívásaira reagálva van már olyan termékük is, amiben nincs hozzáadott cukor, ezeket eltérő, sárga címkével hozzák forgalomba, míg a cukorral készült termékeik címkéje kék. Készítenek olyan lekvárokat is, amelyeknek viszonylag olcsóbb gyümölcs az alapanyaga, így rentábilisabb. Ezeket a termékeket (mint például a fűszeres alma-birsalma lekvárt) a nővérek úgy nevezik, hogy „szociális”, ami nem azt jelenti, hogy gyengébb a minősége, inkább a hozzáállást jelzi, a nővéreknek ugyanis nagy vágya, hogy mindenkihez, a nehezebb anyagi helyzetben lévő családokhoz is eljussanak a lekvárjaik.

A kismarosi ciszterci apácák termékeit számos üzletben beszerezhetik a vásárlók a fővárosban és vidéken is. A sokféleség egyben különleges szervezőkészséget is igényel a kismarosi apácáktól. Zita nővér felhívja a figyelmem: sok gyümölcs egyidőben érik, ezért annak érdekében, hogy mindet fel tudják dolgozni, s ne kelljen lemondani semelyikről, elteszik azokat gyümölcsvelőnek ötliteres üvegekbe, és később dolgozzák fel, amikor már nincs dömping. Így mindig képesek friss lekvárt előállítani, akár év közben is.

Kérdésemre a nővérek azt is elárulják: a receptek hitelesek, az apácák rokonságából erednek. Amikor az alaprecepteket összeírták, közös gondolkodás kezdődött, hogy milyen alkotóelemeken változtassanak. Többféle verziót is elkészítenek egy-egy termékből, amit mindannyian megkóstolnak, osztályoznak, kinek melyik tetszik a legjobban. Nekünk a szőlőlekvár. Igazi unikum!

Az adás tartalmából:

- Különleges autizmussal élő gyerek a családban.
- A várandósság és az első hónapok időszakának szépségei és nehézségei.
- A család, a barátok és az érintettek érzékenyítése.
- Hogy viseli az egészséges testvér ezt a különleges helyzetet?
- Mit bír el a házasság?

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Spiritusz podcast a Képmás magazin pszichológiai podcast műsora. Önismeret, család, párkapcsolat, gyermeknevelés - bátorító beszélgetések a lelki egészségért. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. A második évadban a műsorvezető Bóna Judit, a KarcFM műsorvezető-szerkesztője.
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

2021-től vezeted a „Spiritusz podcast a lelki egészségért” sorozatot. Ha jól emlékszem, a névadásban is aktívan közreműködtél…

Én találtam ki a Spiritusz címet! (mosolyog)

Viszonylag új még a podcast műfaja, de népszerűsége meredeken ível felfelé. Te milyen lehetőségeket látsz benne?

Németh Szilvia barátnőm és volt kolléganőm fejéből pattant ki a pszichológiai podcast ötlete, és a Képmás vezetői örömmel fogadták. Ő a kepmas.hu újságírója volt, és hívott, hogy vállaljam el társaként a Spiritusz podcastok készítését. Akkor én még csak ismerkedtem ezzel a műfajjal. Két dolgot tudtam: hogy érdekel a pszichológia, és szeretek beszélgetni, hiszen a rádiós világból jövök, szerkesztő-műsorvezetőként dolgozom tizenöt éve. A podcastok felvétele során ismertem fel, hogy mi a különbség a klasszikus rádiózás és a podcastkészítés között: ez utóbbi, illetve maga a beszélgetés oldottabb formában történik, mint egy rádióműsor esetében. Egy podcast szinte bármikor és bárhol meghallgatható, akár több részletben is. Ha a hallgató abbahagyja, később vissza tud rá térni, könnyű megtalálni, könnyű visszakeresni, és maga az alkalmazás is egyszerűvé teszi az elérést. Ráadásul, ha az ember követi például a Spotify-on vagy a YouTube-on a Spiritusz-csatornát, akkor nem is kell keresnie, hanem a rendszer figyelmezteti, hogy újabb adás hozzáférhető. Egész hosszú beszélgetéseknek is létjogosultsága van, ellentétben a rádiós műfajjal, ahol mindig be kell tartani a szigorú időkeretet.

A podcastnál nagyobb a szabadság, mélyebben tudunk egy-egy témát feldolgozni, és ez a pszichológia esetében kulcsfontosságú.

A hangvétel is oldottabb lehet, az interjú készítője is megoszthatja a saját gondolatait. Nekem például kérdés, hogy vajon mennyire kíváncsi a hallgató arra, mi a véleménye az interjú készítőjének, vagy mi érintette meg abban a témában. Miközben azt is gondolom, hogy a hallgató sokkal jobban át tudja érezni, magára tud ismerni, ha hall egy gyakorlati példát az interjú készítőjétől. Ebben a dilemmában igyekszem egyensúlyt találni, hogy ne legyek túl sok, mégis legyen személyes vetület.

Nagyszüleim és szüleim generációja még úgy tartotta, hogy pszichológushoz csak az jár, aki bolond, és nem szabad túllelkizni a problémákat, hanem cselekedni kell. Nagy váltásnak lehetünk tanúi a korábbi nemzedékek lélektan-ellenességéhez képest: ma már nagyon népszerűek a pszichológiai ismeretek a hétköznapokban is.

Nekem ez a változás főleg a gyereknevelés kapcsán tűnt fel. Ahogy nevelem a gyermekeimet, rengeteg lélektani problémával találom szemben magam, és egyre többször merül fel bennem, vajon az én szüleim foglalkoztak-e az én nevelésem pszichológiai kérdéseivel. Ha rákérdezek, vagy szomorúan, vagy meglepetten néznek rám, hogy ezekkel egyáltalán foglalkozni kell…

Azt gondolom, a mai negyvenes nőket érték el először a hétköznapi pszichológiai ismeretek, a gyereknevelés során felmerült problémákon keresztül ugyanis rájöttek arra is, hogy a gyerekek mellett a házastársukkal és a szüleikkel való kapcsolaton is van mit fejleszteni, ráadásul önmagukkal is foglalkozniuk kell. Úgy tapasztalom, hogy a fiatalabb generáció már sokkal tudatosabb, több ismerettel bír.

A mai gyerekek pedig már úgy nőnek föl, hogy tudják: az életben nem elég mindig csak cselekedni, hanem időnként „lelkizni” is kell, vagyis a felmerülő gondoknál keresni az okokat és elgondolkozni a megoldásokon.

Én azt gondolom, hogy – jaj, hogy fogalmazzak kíméletesen! – a szüleink nemzedéke a saját hiányosságait próbálja igazolni akkor, amikor azt mondja, hogy a lelki fejlődésünkkel nem volt ideje foglalkozni. Sajnos maga az igény sem merült fel benne, és a tudás sem állt rendelkezésére.

Most viszont már dőlnek ránk az információk akár a gyereknevelés, a párkapcsolat, a tanulás, a munka, a stresszoldás terén… Amikor kiválasztod a Spiritusz podcast témáit és az interjúalanyokat, akkor milyen szempontokat érvényesítesz?

Amióta Németh Szilvi kolléganőm babázik, egyedül viszem a sorozatot, de a Képmás magazin csapatától is kapok ötleteket témákhoz és interjúalanyokhoz, különösen Fodor Krisztina segít sokat a műsorok megszervezésében, felvételében, szerkesztésében. A pszichológia mindenkit érint, én sem tudom megtagadni magamat, a személyes érintettségeimet, amikor szerkesztem a műsort, és akkor sem, amikor kérdezek. Az összes gyermekneveléssel kapcsolatos téma, a házassággal foglalkozó beszélgetések vagy az életmódunkat érintő kérdések mind-mind foglalkoztatnak engem is nap mint nap. Ugyanakkor azt gondolom, hogy azokat a témákat kell a lehető legobjektívebben feldolgoznom, amelyek a leginkább érintik, érdeklik az embereket. Vannak olyan társadalmi problémák is, mint például a bántalmazó kapcsolatok, a diszfunkcionális család vagy a gyermekek egymás közötti abúzusai, amelyekkel véleményem szerint kötelességünk foglalkozni. Vagy például az elhízás is társadalmi probléma, és a mi felelősségünk is, hogy olyan jó beszélgetéseket készítsünk, amelyek nemcsak elméletben segítenek, hanem gyakorlatban is.

Tehát amikor beszélgetőtársat keresek, akkor nem az a szempont, hogy minél nevesebb legyen, hanem hogy szakértő és gyakorlatias legyen.

Az egyik podcast végén például Steinbach Annamária pszichológus segítségével végigcsináltam egy hatperces stresszoldó gyakorlatot, mert azokat a beszélgetéseket szeretem, amelyek valamilyen gyakorlati segítséget vagy üzenetet hordoznak. Ha a hallgatók el tudnak vinni magunkkal legalább egy biztató mondatot vagy egy gondolatot, akkor szerintem már sikeres volt a beszélgetés, sikeres volt a munkám.

Kép

Bóna Judit - Kép: Sáry Adrienn Photography

Nem lehetsz érintett minden lélektani témában. Hogyan tudsz jól kérdezni egy számodra ismeretlen területről? Elegendő ehhez pusztán az empátia?

Azoknál a témáknál, amelyekben egyáltalán nem vagyok érintett – mint például a meddőség –, fontosnak tartottam, hogy a hitelesség érdekében megjelenjen egy olyan édesanya, akinek nagyon nehezen fogant meg az első gyermeke. A boldogság az volt a történetben, hogy a második, spontán fogant gyermekével várandósan ült a stúdióban. Harmadik személyt hívtam a gyermeki bántalmazásról szóló beszélgetésbe is, akit nagyon sokat bántottak gyerekként, mert kövér volt, és mit ad Isten, ma már egy szép férfimodell – akit egyébként ma pont azért bántanak, mert szép. Tehát a bántalmazás problematikáját nem tudtuk feloldani, de a témát hitelesen, szakértővel és egy érintettel szerintem nagyon élvezetesen feldolgoztuk.

A hitelesség mellett ugyanis élményt adó beszélgetéseket kell készíteni. Nem szabad, hogy unalmassá váljon egy podcast.

Szakmailag ez kihívás, mert műsorvezetőként jól kell irányítanom, hogy mennyire vesézhetünk ki egy-egy kérdést, és mikor kell jönnie a következő gondolatnak.

Tapasztaltam, hogy komolyan felkészülsz ezekre a beszélgetésekre, van koncepciód, vannak kérdéseid. Ugyanakkor nagyon figyelsz az interjúalanyodra, és a tőle kapott új impulzusokkal hagyod magad elterelni is. Lehet ezt tanulni vagy természetes adottság, hogy egyszerre tudsz figyelni arra, te mit akarsz, és arra is, hogy mit akar az interjúalany?

Ezt hívom én beszélgetésnek: föl vannak írva a kérdéseim, de nem a papírra, hanem az interjúalanyra figyelek, szemébe nézek, figyelem a gesztusait, és próbálok a hallgató fülével is hallgatni. Emiatt sok olyan dologra kérdezek vissza, amit én pontosan tudok, aki viszont először hallja, az nem biztos, hogy tisztában van vele. Legutóbb például Polus Enikő mentálhigiénés szakember tett egy célzást arra, hogy nem mindegy, hogy egyedül vagyunk vagy magányosak vagyunk. Ez a különbségtétel gyakran fölmerül, mégis azt gondoltam, a rákérdezésnek helye van, mert nekem úgy kell beszélgetnem, mintha a hallgató beszélgetne a szakértővel. Egyébként jelentősége van itt a rádiós rutinnak is, és persze olyan interjúalanyokat hívok, akik jól tudnak beszélni, mint például Bagdy Emőke, az egyik legnagyobb pszichológus-szaktekintély, akivel a boldog öregkorról beszélgettem. De hasonlóan jó beszélgetőtárs volt például Bikfalvi Réka egészségfejlesztő szakpszichológus, akivel a munkahelyi kiégésről, vagy Éger Csaba pszichológus, akivel a kamaszkor szépségeiről és gyötrelmeiről beszélgettünk.

Emlékszel olyan esetre, amikor téged is meghökkentett az, amit hallottál?

Persze, sokszor libabőrös leszek, annyira hatnak érzelmileg rám is az elhangzottak.

Így éreztem akkor is, amikor a kapcsolati erőszak formáiról és indítékairól beszélt Pataki Bea önismereti szakember, vagy amikor Sevcsik Anna, a Babagenetika Egyesület alapítója arról mesélt, hogy miért feküdt plasztikai sebészkés alá. A pszichológia arról szól, hogy az örömöt, a boldogságot hogyan találjuk meg az életünkben, hogyan lehetünk elégedettek – de az ehhez vezető út igen rögös. Ezért is törekszem arra, hogy az adások végén valami feloldozás, bátorítás, valami pozitív üzenet legyen.

Ezekkel a beszélgetésekkel mi nem tudjuk elérni mindenkinek a boldogulását. Viszont ha valaki csak annyi időt fordít önmagára, hogy meghallgat egy ilyen podcastot, és szerzünk neki pár olyan percet, amelytől egy kicsit lélekben megerősödik, azzal szerintem jó munkát végeztünk.

A kutatási módszerek között fizikai, kémiai vizsgálatok, képalkotó eljárások egyaránt szerepelnek, segítségükkel betekintést nyerhetünk az egykor élt emberek táplálkozási szokásaiba és az őket ért környezeti hatásokba. Az Orvostörténeti Múzeum gyűjteményébe ma hat múmiamaradvány tartozik: két fej, egy kézfej, két jobb lábfej, valamint egy különös csomag, amelynek mibenlétét egészen a közelmúltbeli komputertomográfiai (CT-)vizsgálatig csak találgatták. Nem tartozik a projekt körébe, de a múzeum raktárában őriznek évtizedek óta egy 19. századi különleges múmiát is: az ismert patológus professzor, Arányi Lajos kisfiának, Zolikának a múmiáját.

A professzor maga mumifikálta halott kisfiát, felöltöztetve ülő helyzetben rögzítette, és a kis testet íróasztala mellett tartotta.

A Nephtys kutatás 2018-ban indult azzal a céllal, hogy megvizsgálja a Magyar Természettudományi Múzeum és az ELTE Török Aurél Gyűjteményében őrzött egyiptomi mumifikált maradványokat – ebbe kapcsolódott be az MNM Semmelweis Orvostörténeti Múzeum. Nem ez az első ilyen kezdeményezés: a Budapest Múmia Projekt már évek óta kutatja a Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe tartozó múmiákat, ám ez a program egész emberi maradványokkal foglalkozik, szemben a Nephtys Projekttel, amelyben a három intézményben fellelhető mumifikált „darabokat” veszik górcső alá.

A részletekbe Scheffer Krisztina főmuzeológus, a SOM embertani gyűjteményének kurátora avatott be. Mivel korábban nem volt lehetőségük arra, hogy komolyabb vizsgálatoknak vessék alá a náluk lévő maradványokat, most végre pontosabban megismerhetik az ott őrzött múmiákat. Az már csak „járulékos siker”, hogy a munkán keresztül szorosabbra fűzték az együttműködést a nemzetközi múmiakutatás élvonalába tartozó laboratóriumokkal és kutatókkal, például a Manchesteri Egyetem emeritus professzorával, Rosalie Daviddel, aki számos, magyarul is olvasható könyv szerzője, és Albert Zinkkel, akit Tutanhamon- és Ötzi-kutatásairól ismerhet a nyilvánosság. A múmiavizsgálatok azért is fontosak, mert általuk lehetőség nyílik jobban megismerni az egykor élt emberek életkörülményeit, betegségeit: ablak nyílik a múltra, a múmiák „mesélnek” a betegségek eredetéről vagy egyes kulturális szokások továbbéléséről is – magyarázta Scheffer Krisztina.

Hogy kerül a múmia az asztalra?

A Semmelweis Orvostörténeti Múzeum első múmiái az alapítás után pár évvel, 1973-ban kerültek be az intézménybe, a László család hagyatékából – idézte fel a szakértő. Az eladó, László Mihály (1911–1989) a budapesti Piarista Gimnázium biológia-kémia szakos tanára volt. Nagy valószínűséggel a múmiamaradványokat ifjabb László Zsigmond (1872–1911) vásárolta közel-keleti utazása során 1895-ben, amikor az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészetének főhadnagyaként eljutott Egyiptomba.

A projektnek az is az egyik célja, hogy kiderüljön, pontosan milyen körülmények között kerültek hazánkba a múmiák.

A laikusok számára túl tudományosan csengő „multidiszciplináris, archeometriai vizsgálatsorozat”, amelynek a maradványokat alávetik, máris érthetőbb, ha azt mondjuk: a kutatási módszerek között klasszikus antropológiai vizsgálatok, szerves és szervetlen kémiai elemzések és orvosi képalkotó eljárások is szerepelnek. Scheffer Krisztina elárulta, hogy a hangsúly a non-invazív, azaz roncsoslásmentes kutatási eljárásokon van, és törekednek a lehető legkisebb mintamennyiséget kinyerni a maradványból: csupán néhány gramm csont, lágyszövet és néhány milliméter textilszövet (bandázs) eltávolítására kerül sor. A szakértők fotó- és leírásdokumentáció mellett vesznek mintát szike és csipesz segítségével. „Apró darabokat vágunk le például a múmiát borító textilből, vagy egy szál hajat szabadítunk ki” – mondta a főmuzeológus, hozzátéve: ezeket a mintákat azután a laboratóriumokban nagy felbontású mikroszkópokkal, különféle kémiai analízisekkel megvizsgálják. Minden múmiáról készült röntgen- és CT-felvétel is, ezekhez külső helyszínre kellett szállítani a maradványokat.

Több talányra választ kaptak, de újabb kérdések is megnyíltak

A projekt első fázisában a biológiai antropológia módszereivel megállapították a halottak nemét, életkorát, majd ezt követően paleopatológiai elváltozásokat kerestek, vagyis törekedtek azonosítani a csontokon található kóros elváltozásokat – különös figyelmet fordítva a testet ért traumákra és az esetleges fertőző betegségek nyomaira. Több maradványon elvégezték a szénizotópos kormeghatározást, ebből kiderült, hogy a múmiák kora nem is egységes.

Kép

Kép: Semmelweis Orvostörténeti Múzeum

Többségük a Ptolemaiosz-korból származik, egy kivétellel, amelyik viszont az Újbirodalom korából való. „Ezek a maradványok tehát több mint kétezerötszáz, illetve háromezer évesek” – tette hozzá Scheffer Krisztina.

Sikerült néhány különleges esetet is azonosítani, amikor kiderült: a leletek középkoriak. Az viszont még várat magára, hogy a testeket borító bandázsszöveteken felfedezett pollenmaradványok segítségével meghatározzák a temetkezés pontosabb időszakát és a múmiák valószínű földrajzi lelőhelyét is. Az egyik legnagyobb izgalmat egy különleges formájú „csomag” jelentette: a külső forma alapján lehetetlen volt eldönteni, hogy mit tartalmaz, a találgatások skálája fejtől kezdve a madármúmiáig széles spektrumban mozgott. Végül a CT-kép alapján állapították meg, hogy lábfejről van szó.

Szintén különleges volt az egyik láb és az egyik fej vizsgálata: a fej egy fiatal lány maradványa, akinek az orrát valószínűleg a mumifikálási eljárás során protézissel pótolták.

Mindkettő látszólag – legalábbis sötétbarna színe, a rajta lévő textilmaradvány alapján – tökéletes ókori múmiának tűnt, de kiderült, hogy valójában a korai 11. századból valók. Scheffer Krisztina szerint szokatlan és további kérdéseket vet föl, hogy ki és miért mumifikált egy maradványt a kora középkorban, amikor ez már nem volt szokás. A kutatóknak erre vonatkozóan csak elméleteik vannak, de ahhoz, hogy bizonyossággal válaszolhassák meg a kérdést, még többet kell megtudni az akkor élt emberek életkörülményeiről.

Az orvostörténelemre fogékony egyetemistákat is várják

A projekt különlegessége többek között az volt, hogy az egyiptológia szakos hallgatókat is sikerült megszólítani. A kutatásba egyelőre nem vonnak be egyetemistákat, de a hallgatók esetleges friss meglátásaikkal később új szempontokkal bővíthetik a kutatás irányait. Az Orvostörténeti Múzeum nemcsak az (orvos)történelem iránt fogékony bölcsészeket képes megszólítani, hanem az orvostanhallgatókat is. Számukra múzeumpedagógia programok, előadások, tematikus tárlatvezetések állnak rendelkezésre, de például a közelmúltban nyílt, Lélegzet metsző tűzben című, a tbc magyarországi történetét bemutató tárlathoz is tartoznak olyan kísérőrendezvények, amelyek kiegészítik az egyetemi tanulmányokat.

Noha vannak hazánkban más, újkori múmiák is – elég a Természettudományi Múzeumban őrzött, 1700-as évekbeli váci múmiákat említenünk –, a Nephtys Projekt fókuszában csak egyiptomi maradványok állnak. Az eredményeket folyamatosan közzéteszik. Legutóbb 2019-ben szervezett a Magyar Egyiptomi Baráti Társaság, a Magyar Természettudományi Múzeum és a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum közösen egy nemzetközi konferenciát, az ott elhangzott előadásokból nemrég jelent meg tanulmánykötet. A konferencián és a kiadványban is a világ vezető múmiakutatói képviseltetik magukat. Az ott elhangzott mintegy harminc előadás kibővített, írott változata az Aegyptus et Pannonia sorozat VI. tagjaként megjelent kötetben olvasható.

Az ember egész életében küzdelmet folytat az idő ellen: csak még egy évet, hónapot, hetet, napot, órát szeretne nyerni. A történelem során sokan álmodoztak arról, hogy legyőzik a halált, azonban sem varázslat, sem tudomány segítségével nem tudták elkerülni minden ember végzetét. Ma újabb emberek, tudósok és gondolkodók állnak elő, akik azt állítják: az ember a technológia segítségével képessé válik majd arra, hogy megoldja a „halál problémáját”. John C. Lennox, az Oxfordi Egyetem matematikaprofesszora és ismert keresztény apologéta 2084 – A mesterséges intelligencia és az emberiség jövője című könyvét ezekre az optimista elméletekre reagálva írta.

A mesterséges intelligencia, amelyet túlbecsülünk

Ma a mesterséges intelligencia rendkívül népszerű kutatási terület, számtalan kormányzat, egyetem és vállalkozás vesz részt a technológia fejlesztésében. Lennox szerint sokan sokkal többet feltételeznek az MI rendszerekről, mint amire valójában képesek. Két fajta MI-ról lehet beszélni: az egyik a „szűk”, a másik az „általános”. Lennox leírja, hogy az általános MI egyelőre nem létezik, ez egy olyan gép lenne, amely „az emberével azonos intelligenciát szimulál”. Ezt nevezik „szuperintelligenciának”, és a legtöbb tudós elismeri, hogy jelenleg ettől még nagyon távol van a tudomány. A ma széles körben használt MI rendszerek a „szűk MI” kategóriájába tartoznak. Kezdetben a gépeket egy konkrét probléma megoldására programozták, ma pedig úgynevezett gépi tanulásra programozzák őket. A szűk MI-t használják az önvezető autók, a különböző internetes áruházak, a fordítóprogramok stb.

Lennox leírja, hogy már maga az emberi gondolkodás megértése is kihívást jelent, és szerinte két alapvető problémába ütköznek az általános MI-t kutató tudósok: „hogyan vonatkoztat el az emberi elme a fizikai valóságtól, hogyan általánosít”, és ezt hogyan lehet mesterségesen utánozni? Valamint hogyan hoz létre az ember „mentális képet” magában a dolgokról, és megint csak hogy lehet ezt technológiával lemásolni?

A matematikus több népszerű könyv segítségével mutatja be a mesterséges intelligenciához kapcsolódó divatos eszméket.

Az egyik Dan Brown Eredet című regénye, amelynek főszereplője a mesterséges intelligencia segítségével „megfejti az élet eredetének titkát”. A másik könyv, amely jelentősen meghatározza ma az emberek gondolkozását a mesterséges intelligenciáról, az Yuval Noah Harai Homo Deus című könyve, amelyben a történész szerző többek között azt állítja, hogy a halál pusztán technikai probléma, amelynek megoldása a technológia segítségével érhető el, ami ahhoz vezet, hogy az ember istenné, vagyis „Homo Deus”-szá válik. A pozitív nézeteket azonban övezi egy általános félelem, amely gyakran megjelenik mind a filmekben, mind pedig a könyvekben, mégpedig, hogy az ember által teremtett mesterséges szuperintelligencia fellázad, vagy olyan szintre nő az intelligenciája, amely segítségével a világot is képes uralni.

John C. Lennox szerint ezekben a nézetekben az a közös, hogy akik kifejtik őket, mind ateisták. Abból indulnak ki, hogy az irányítatlan evolúció által létrejött ember pusztán anyag, ezért le is lehet másolni.

Lennox azonban kéri az olvasókat, hogy legyenek nyitottak a bibliai értelmezésre, amely egészen mást gondol az ember eredetéről és jövőjéről, mint ezek a népszerű gondolkodók.

Az igazi szuperintelligencia már létezik, csak sokan nem veszik észre

Hogyan álljon hozzá egy keresztény a mesterséges intelligencia kérdéséhez? Lennox rámutat, hogy sok keresztény kutató is részt vesz a fejlesztésekben, amelyeknek vannak pozitív eredményei is, azonban az általános MI nem véletlenül ébreszt aggodalmat az emberekben. Szerinte először is meg kell vizsgálni, hogy mit is mond a Biblia az emberről, és mindez hogyan viszonyul az olyan tudományos kutatásokhoz, mint az MI.

Lennox tudósként már évek óta hirdeti, hogy a tudomány és Isten nem összeegyeztethetetlen. Szerinte az Istenbe vetett hit ad egyedül értelmet a tudománynak, mert csak ha Isten képére van teremtve az ember, akkor bízhat a saját elméje racionalitásában.

A tudomány problémákba ütközik az élet eredetével kapcsolatban, ugyanis nem tudja megmagyarázni, hogy ha a világ a semmiből állt elő, hogyan került bele az információ, a természet törvényei és maga az ember. Lennox szerint egyszerű a válasz: egy intelligens alkotó teremtette az embert. A Biblia Istene „nem az idő foglya”, mint az ember, hanem örökkévaló lény. Lennox szerint ironikus, hogy „akik a szuperintelligencia létrehozásán dolgoznak, nem veszik észre, hogy a Szuperintelligencia már létezik: Isten, a menny és a föld teremtője.” Miért fontos mindez a könyv szerint? Azért, mert ahhoz, hogy az ember szimulálni tudja az emberi elmét, tudnia kell, mi is az ember. Márpedig az ember nem pusztán biológiai lény, Isten adott bele életet, és ez komoly akadályt jelent abban, hogy létrehozható legyen elméje mesterséges verziója.

A Homo Deus és az apokaliptikus jövő

A mesterséges intelligencia-kutatás egyik kimondott célja a „szuperintelligencia” létrehozása mellett az ember „megjobbítása” a technológia segítségével. Lennox szerint ez egy ősi vágy, amely nagyon sok gonoszsághoz is vezetett. Ez állt a nácik faji ideológiája mögött is, de az ember megkísértésekor is azt ígérte a kígyó formájában megmutatkozó bukott angyal, hogy ha az ember eszik a tiltott gyümölcsből, „olyan lesz, mint Isten.” A technológia összeolvasztása az emberrel is ezzel kecsegtet: létrejön az ember, aki isten, mert képes legyőzni a halált. Lennox leírja, hogy a Biblia első fejezetei viszont azt mutatják, hogy a halál nem pusztán „technikai” probléma, ahogy Harari nevezi. A halál az ember bűnbeesésének a következménye. A könyv azonban rámutat, hogy: „a kereszténység üzenete az, hogy a fizikai halált Jézus feltámadása már legyőzte”.

Tehát az igazi Homo Deus, vagyis az istenember (Jézus) már járt a földön.

Lennox a könyvében rámutat, hogy a Biblia részletesen megjövendölte Jézus eljövetelét, és a kereszténység legfőbb reménysége a Megváltó visszatérése, amit Jézus megígért. Tehát a Biblia szerint a történelem egy konkrét cél felé tart. Ezt a visszatérést azonban megelőzi egy nehéz időszak: a disztópikus félelmek a mindent tudó mesterséges intelligenciától, egy diktatúrától, amely ennek a technológiának a segítségével elnyomja az embereket, párhuzamban áll azokkal a bibliai próféciákkal, amelyek az „utolsó időkről” beszélnek. A próféciák szerint egy birodalom veszi át a hatalmat a világ felett, amelynek vezetője egy magát istennek tartó „törvénytipró” és az őt segítő „hamis próféta”. Azonban Isten egy ponton beavatkozik majd, és véget vet ennek a birodalomnak, a gonoszság pedig elnyeri méltó büntetését.

Lennox rámutat, hogy érdekes párhuzam vetődik fel a Jelenések könyve 13. fejezete és a mesterséges intelligencia között. A fejezetben ugyanis szerepel egy kép, miszerint a „hamis próféta” létrehozza a „törvénytipró” képmását, és „lelket lehel” belé, amely ugyanaz a kifejezés, amelyet a Biblia az ember teremtésére használ. A szerző részletesen bemutatja a konkrét bibliai szakaszokat. Szerinte, ha Pál apostol már kétezer éve fontosnak tartotta, hogy írjon erről az apokaliptikus időszakról, akkor a mai keresztényeknek is érdemes foglalkozniuk vele.

A könyv rámutat arra, hogy azok az eszmék, amelyek ma izgalomba hozzák a tudósokat, valójában az egész történelmet végigkísérik. A kígyó formájában megmutatkozó bukott angyal ígérte meg először az embernek az istenné válást, és az ember azóta is ezt üldözi.

Lennox szerint az a kísérlet, hogy a halált a tudomány segítségével próbálják legyőzni, figyelmen kívül hagyja az emberiség lelki adottságainak, eredendő bűnösségének problémáját. Megpróbálja az ember halandóságát technikai problémává tenni, amely megoldható. A szerző szerint ez olyan szintű optimizmus, amelyet a tudomány jelenlegi állása nem indokol, szerinte csak önhittségből fakad, amely azt hazudja az embernek, hogy nincs szüksége Istenre. Azonban Lennox szerint az ember igazi reménysége Jézusban van, aki meghalt, és akit Isten feltámasztott a halálból. Akik ezt elfogadják, azoknak szintén reménységük lehet abban, hogy a halál nem a vég. A tudós leszögezi, hogy ez az egyetlen, ami valódi reménységet adhat az embereknek.

John C. Lennox: 2084 – A mesterséges intelligencia és az emberiség jövője, Harmat Kiadó, 2021, Fordította: Csiszár István

Hajnali négy órát mutatott az ágya melletti asztalon álló óra pirosan égő kijelzője, mellette Szent Ágoston Vallomások című könyve és C. S. Lewis kinyitott írása nyugodott. Ott hevert példaképe, Karl Stern könyve is, A tűz pillére. Lassan ülő helyzetbe tornázta magát, majd a sötétbe meredt. Csak felesége halk levegővételét hallotta.
Némán fölkelt az ágyból, gondosan betakarta a nejét. Odalépett a kis íróasztalához, megérintette Dante Isteni színjátékát, és eszébe jutott a Kilencedik körben lévő gigászok kútja. A kút a víz és az élet forrása, itt a testvér- és szülőgyilkosok szenvednek egy befagyott tóban. „Ide jutnék én is? A bűnöm ennél is nagyobb…”
Egy óra múlva már a Central Parkban bolyongott, ahol mindig úgy érezte, kiszabadulva a mindennapi, lélek­ölő rutinból, igazi, pihentető vadon fogadja. A parkon átvágva már az autók zajos forgatagában találta magát. Ahogy állt, előtte és mögötte sötét járművek névtelen sokasága haladt el, bennük arctalan emberekkel. Mindegyik ismerős volt, de egyiket sem ismerte fel. 
A Fifth Avenue-n már egyre több ember nyüzsgött: a város ébredezett. A Szent Patrik-katedrális bejáratánál John O’Connor bíboros várta szelíd, biztató tekintettel. Néhány perc múlva a gyóntatófülkében ültek.
– Bernard, meghoztad a végső döntést? – kérdezte New York püspöke. 
– Igen, meg – válaszolta az idős látogató.
– Még mielőtt megteszed, elmondod az Isten színe előtt, hogy mi vezetett ehhez a fontos döntéshez?
Nathanson doktor nagy levegőt vett. Hirtelen nem tudta, hol is kezdje.
– Édesapámat követve én is a McGill Orvosi Egyetemre mentem, és én is nőgyógyász lettem.

Bűnbe először akkor estem, amikor 1945-ben, a tőlem terhes barátnőmet meggyőztem, hogy vetesse el a magzatát. Később egy másik nőnél én magam végeztem el a terhesség megszakítását…

Akkor mindenki azt mondta, hogy az anyaméhben még nincsen emberi élet, nem lehet eldönteni, hogy mennyire ember a magzat...
Ekkor félve átnézett a rácsokon, amelyek mögött a gyóntató pap csukott szemét látta. Pont olyan volt, mint egy magzat arca az ultrahangkészüléken. A doktor egy pillanatra megijedt, amikor az atya hirtelen kinyitotta a szemét, és ránézett. Elfordította a fejét, úgy folytatta:
– Amikor először megláttam az ultrahangon egy magzatot mozogni és lélegezni, az érzelmeket az arcán, akkor döbbentem rá, hogy az egész eddigi tudásom és hitem összedől... Szörnyetegként éltem, és én magam járultam hozzá ahhoz, hogy a barbárság egy új korba, új szintre lépjen a Földön. Szándékosan hamis adatokat szolgáltattam a Roe v. Wade-ügyben a Planned Parenthood szervezettel együtt. Hazugságra épült az egész jogi kampány, az egész világot megtévesztettük az illegálisan elkövetett abortuszok számát illetőn – mondta megtörten.

Kép

Szent Patrik-katedrális, New York - Kép: Wikipédia

– Bernard, azt hiszem, hogy a mai nap tökéletes alkalom, hogy megejtsük a szertartást, Mária szeplőtelen fogantatásának ünnepnapján – mondta a bíboros. 
Miután Bernard Nathanson felvette a keresztséget, elvonult, hogy magányában ismét bűnbánatot gyakoroljon. Leült az egyik padra az oltárral szemben, majd letérdelt, és újból imádkozni kezdett. Az ima után felnézett, megpillantotta a Krisztus jeruzsálemi bevonulását ábrázoló képet, és ismét Dante jutott eszébe:
„S mint gyermek nyújtja karját, hogy repessen a mama felé, kinek szívta mellét: kifelé-áradt lelkükkel tüzesen repestek a fények, hogy fölemeljék lángjukat Máriához: így mutatta mindannyi hozzávonzó nagy szerelmét.” (Részlet a szerző novellájából) 

1969-ben Norma McCorvey (1947–2017) állapotos lett, de nem akarta megtartani magzatát, mert éppen munkanélküli és depressziós volt. Barátai tanácsára azt hazudta, hogy fekete férfiak erőszakolták meg, és mivel csak nagyon kivételes esetben volt lehetőség elvetetni a gyermeket, és neki nem engedélyezték, beperelte a texasi államot. Az ügy megosztotta az amerikai közvéleményt: az egyik oldal azt hirdette, hogy a nőknek joguk van a testükről dönteni, a másik oldal gyermekgyilkosságnak nevezte a magzat elhajtását. A vita egészen az amerikai Legfelsőbb Bíróságig jutott, ahol a bírók 7:2 arányban döntöttek amellett, hogy alkotmányos jog a terhesség megszakítása. Az abortuszok jogszabályi hátterét ezt követően dolgozták ki.
Az eljárás során McCorvey a Jane Roe álnevet használta, a gyermeket megszülte, majd lemondott róla. 2004-ben, miután megtért evangéliumi keresztényként, eljárást indított a Legfelsőbb Bíróságon, felülvizsgálatot kezdeményezve, de elutasították.

Bernard N. Nathanson (1926 –2011) amerikai nőgyógyász 1969-ben alapította meg a National Association for the Repeal of Abortion Laws (NARAL) abortuszpárti lobbiszervezetét, ami jelentős szerepet játszott a híres-hírhedt Roe v. Wade legfelsőbb bírósági ítélet (1973) abortuszpárti döntésében. A közvélemény és a Legfelsőbb Bíróság megtévesztésére azt állították ugyanis, hogy éves szinten 5-10 ezer áldozata van az illegális abortuszoknak, majd később (1979-ben) Nathanson bevallotta, hogy ez a szám valójában mindössze 160 körül mozgott akkoriban. Nathanson egészen az 1970-es évek közepéig vezette a legnagyobb abortuszklinikát az Egyesült Államokban, és közel 75 ezer abortusz köthető a nevéhez.
A saját maga által alapított mozgalommal fordult szembe, és közreműködött a Néma sikoly című 1984-es dokumentumfilm elkészítésében. Ateista zsidóként definiálta magát egészen 1996 decemberében történt római katolikus szertartás szerinti megkeresztelkedéséig. Életéről a The Hand of God – A Journey from Death to Life by The Abortion Doctor Who Changed His Mind (Isten keze – Utazás a halálból az életbe egy abortuszpárti orvossal, aki megváltoztatta nézetét) című könyvben vallott, megbánva tetteit.

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. decemberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Lovászy László könyvét, amelyben a a fentin kívül még 32 történet olvasható, május 10-én mutatják be. 

Két éned – az egyik a katasztrófavédelem valószínűleg szigorú hivatalvezetője, a másik a művészi vénájú édesanya – jól kiegészítheti egymást. Az utóbbi mikor bukkant elő? 

Amikor első gyermekemmel, a most nyolcéves Patrikkal otthon voltam. Először csak neki meséltem Csepiről és Csöpiről. Írással korábban annyiban foglalkoztam, hogy a Katasztrófavédelmi Oktatási Központnál, ahol dolgozom, kommunikációs feladataim is vannak, sőt belső újságot is szerkesztünk, amelybe például interjúkat készítek. Mások véleménye alapján úgy hittem, mesét csak tudatosan szabad írni, pedig nekem belső indíttatásból jött. Nem döntöttem el, hogy most mesét fogok írni, azt sem néztem, hol van piaci rés, milyen típusú mesekönyv hiányzik. Egyszer amikor a még kicsi Patrikot etettem, s közben lágy babazene szólt, a vonósok hangja vízcseppek csöpögésére emlékeztetett. Meghitt pillanat volt este a kisbabával a karjaimban, elmélyülten.

Akkor hirtelen megszületett az ötlet: a két vízcsepp, Csepi és Csöpi karaktere, már csak azt kellett kitalálnom, mire fűzzem fel a sztorijukat. Ez lett a víz körforgása. Az első mese a fejemben kész volt, már csak le kellett írnom.

Ha jól értem, ez nyolc évvel ezelőtt történt. Hogyan lett Csepiből és Csöpiből éppen 2022-ben, s mindjárt két mesekönyv?

Egy darabig a fiókban pihentek az írásaim, aztán amikor a koronavírus bezárt minket, édesapám ötlete volt, hogy írjak valamit a vírus kapcsán is. Elkezdtem gondolkodni, hogyan utaztathatnám a két főhőst másik helyszínre, és hamar összeállt, hogy utazni is a víz körforgásával fognak. Akkor írtam azt a Cseppnyi okosságot, amely a honlapomon ma is olvasható, amelyben Csepi és Csöpi nagy csatába indul a Covid ellen, Fertőtlenítő Szappan Hadsereggel az oldalukon. Onnantól kezdve kinyílt nekem és nekik is a világ. Akkor éreztem, bárhová el tudnak utazni, millió ötletem van még ezer témában.

Hány helyre utaztattad őket eddig, az első két köteted összesen hat meséjében?

Az első könyvben az Atlanti-óceánból eljutnak egy német kisvárosba, majd a budapesti állatkertbe. Innen az állatokkal együtt repülnek tovább a déli sarkra, aztán a Szaharába, ahonnan elpárologva még mindig nem érnek haza, hanem az Alpokban, egy cseppkőbarlangban találkoznak a vakgőtével. Ezt a helyszínt a szlovéniai postojnai cseppkőbarlangról mintáztam. A végén persze a felszínre jutnak, és hazatérhetnek.

A második könyvben Amerika felé tartanak, ahol egy nagyvárosban járnak, majd a tengerparton lesz egy nagy erdőtűz, amelynek az oltásához a lakóhelyükről szerveznek mentőakciót. Rengeteg felhővel térnek vissza, majd miután eloltották a tüzet, a tűz okát is megkeresik.

Ehhez mintha a hivatásodból merítettél volna ihletet…

Ez tényleg a tűzoltóságról szól kicsiben, például amikor feltűnnek a tűzoltó vízcseppek, lényegében a „hivatásos állomány”. Ők mindig mennek a tűzoltókkal, ismerik az összes esetet, hogy mikor mit kell tenniük, nekik is van parancsnokuk. És mesélik a mi cseppjeinknek a tűzoltás menetét, hogy riasztás esetén megszólal a csengő, szaladnak a tűzoltók, beugranak az előkészített nadrágjukba, és indulnak.

A gyerekek születése között visszamentem otthonról dolgozni, talán ennek hatására lett a második könyvem témája a tűz is. A fiúkat – az enyémeket legalábbis – ez különösen érdekli, imádják benne például a tűzoltóhelikoptert. De amennyire intuitív módon születtek ezek a mesék, a folytatásukat már sokkal tudatosabban szeretném megalkotni, a témát és a személyiségfejlődést illetően is.

Mennyire volt könnyű vagy nehéz elhatározni, hogy amiket írtál, másoknak is megmutasd?

Először egy pályázaton indultam, ez magam felé is egy teszt volt, hogy ha a bírálók kiválasztják, akkor megyek tovább velük. És kiválasztották. Úgy tették fel az internetre, hogy képet is rajzoltak hozzá, ennek kapcsán találkoztam a két könyvem későbbi illusztrátorával, Kányi Zsófival. Amikor megírtam a koronavírusos sztorit, ő ahhoz is rajzolt, és minden munkája nagyon tetszett. Már a kislányommal, a most egyéves Lorával voltam otthon, amikor eldöntöttem: belevágok a kiadásba. Nem volt könnyű, ahogy a célközönséghez eljuttatni sem az, de sokat segített a Könyvmentorok csapata. Zsófi képei ráadásul egyedi, festett akvarellek, amelyekről külön kellett egyeztetni a nyomdával a színek miatt.

Kép

Kép: Rácz Edina

Milyen visszajelzéseket kaptál eddig a két mesekönyvre?

Szerencsére nagyon jókat. Ezekből derült ki az is, hogy a könyvek nemcsak középsős, nagycsoportos óvodásoknak, hanem kisiskolásoknak is érdekesek, sőt bizonyos részek őket talán még jobban le is kötik. A térképekre gondolok például. A gyerekek állítólag sokat bele is kérdeznek, azaz érdekli őket a téma, elkezd forogni az agyuk, egyáltalán nem unják. Ez azért is fontos, mert nekem a legnagyobb kihívás volt arra odafigyelni, hogy mennyi hasznos információt rejtsek el úgy, hogy a belepakolt tudás el ne nyomja a mesét. Ezért inkább morzsákat szórtam el, amikre, ha rákérdez a gyerek, a szülő a többit már el tudja magyarázni. Sok múlik a szülőn is, hogy hogyan, milyen többlettudást ad át. Egy csomó részletről külön-külön is órákat lehetne mesélni: a barlangról, a patakról, a cseppkőről…

Biztosan a saját gyerekeid – a két nagyobb, Patrik és Dávid – reakciói, kérdései is árulkodók.

Ők ugye nem most ismerkedtek meg a mesékkel és a témákkal, de nekik is új illusztrációkkal együtt látni-hallani őket. A két könyvben található Föld-térképek összepasszolnak, egymáshoz illesztve megmutatják a teljes Földet, erre nyilván rácsodálkoznak, s mindig újabb kérdéseik keletkeznek. Ahol mondjuk a vakgőte meséli, hogy hogyan alakul ki egy cseppkőbarlang, oda a könyvbe egy barlang keresztmetszete került. Azon a képen sok mindent el lehet magyarázni: hol megy be a búvópatak a barlangba, hogyan jönnek létre a cseppkövek, mit kell tudni a halmazállapotokról.

Csepi és Csöpi az utazásaik során hol megfagynak, hol párolognak, hiszen a víz körforgása révén utaznak.

Az érződik a második könyved témájából és a szavaidból is, fontos neked, hogy a munkád egy jó ügyet szolgál. De mióta foglalkozol kiemelten a környezettudatossággal?

Jogászként úgymond funkcionális területen szolgálom a jó ügyet, hiszen az oktatási központban azért dolgozunk, hogy megteremtsük annak hátterét, hogy a katasztrófavédelmi kiképzés jól működjön. A környezettudatosság pedig mindig is fontos volt. Így neveljük a gyerekeket, és szeretnék egyszer akár egy alapítványnál is tenni önkéntesként a környezetvédelemért. Majd, ha a gyerekeim kirepülnek, és felszabadul némi időm, kapacitásom, biztosan ilyen szinten is megmozdulok a Föld megmentéséért.

Ezért már a meséiddel is tettél. Igaz, hogy iskolákban is felhasználták már különböző célokra?

Az egyik mesémet korábban felmondták a YouTube-ra, és számomra is hihetetlen sikert, sokezres nézettséget produkált. Lekerült, mert ma már a honlapomon olvasható, de akkoriban megkerestek például pedagógusok, hogy a víz világnapjára készülve eljátszatnák egyik-másik történetet a gyerekekkel. Engedélyt kértek rá, hogy feldolgozhassák, én meg nyilván megadtam, sőt valamelyik iskolában videót is készítettek belőlük. Ezen az úton szeretnék továbbmenni, az említett tudatosság jegyében a honlapom is bővül, nemrég egy húsvéti mese is felkerült. Ez természetesen az ünnep elmúltával is aktuális marad, mert a locsolás kapcsán a szódásszifon működését csempésztem bele.

Csepi és Csöpi ezúttal egy szódásüvegben kötnek ki, ahol a széndioxid-molekulákkal pezsegnek együtt.

Ahogy a hosszabb mesék, úgy ezek a Cseppnyi okosságok is azt célozzák, hogy játékosan adjunk át tudást a gyerekeknek, ezzel is környezettudatosságra nevelve a következő generációt.

Semmi meglepő nincs abban, hogy a természet, az élővilág pontosan ugyanígy működik. Az állatok is folytonos versenyben vannak egymással, de még a növények is. Az erdő, a mező vagy a virágoskert látszólagos idillje mögött ádáz viaskodás zajlik, a föld felett és a föld alatt egyaránt. A növények elsősorban a fényért versenyeznek, méghozzá emberi szemmel nézve kíméletlenül, hiszen még a „testvérek” sem kímélik egymást. Ha az erdőben kidől egy fa, és a helyén a napfény eléri az addig árnyékba borított talajt, az ott kicsírázott magvak, amelyeknek egyébként kevés esélye lett volna fává fejlődni a sötétben, elkezdenek versenyt nőni. Az győz, aki árnyékba tudja borítani a többieket.

Csöndes élet‑halál harc

Természetesen nemcsak az azonos fajú magoncok között zajlik a verseny, hanem a különböző fajúak között is, méghozzá kegyetlenül. A kúszónövények más növényeket használnak támasztékul, és egy percig sincs lelkifurdalásuk, ha ez végül a támasztékul szolgáló növény életébe kerül.

Talán a legszélsőségesebb példa erre a fojtófüge, amely teljesen körbefonja a fát, amelyen megtelepszik, míg az végül teljesen kikorhad belőle, addigra azonban a füge már megáll a saját lábán is, és már csak a törzsében rejlő üreg emlékeztet egykori gazdanövényére. A diófa ugyanakkor olyan vegyületet termel a leveleiben, amelyek az avarral a talajba kerülve más növények csírázását gátolják, így szabadulván meg a vetélytársaktól.

Harcias madárdal

Az ádáz versengés az állatvilágban is sokszor megtévesztően békés képet mutat az ember számára. Vajon belegondolunk-e, amikor az énekesmadarak bájos csicsergését hallgatjuk, hogy ez a madárdal valójában harci induló, tele fenyegetéssel és ellenséges indulatokkal? Más madarak nem dalnokversenyben mérik össze erejüket, hanem táncban, divatbemutatóban vagy akár építőművészetben. A cél azonban mindig ugyanaz: előnyhöz jutni a szaporodásban, akár a kedvezőbb fészkelőhely, akár a legvonzóbb tojó (vagy akár minél több tojó) megszerzése által. A hímek egymással versengenek, de a végső döntés mindig a tojóé: ő az, aki eldönti, melyik pávakakas tudja felmutatni a legtöbb pávaszemet a legyezőjén, vagy melyik lugasépítő madárnak sikerült a legszebb, legkékebb díszletet készítenie násztáncához.

Kép

Kép: Profimedia - Red Dot

Sportszerű viadal

Az, hogy az állatok valamiféle elvont sportteljesítményben, például futásban mérjék össze az erejüket, meglehetősen ritka; még ha látunk is olykor állatokat játékosan kergetőzni, mintha versenyt futnának, de ennek tényleges tétje általában nincs. A valódi versengés többnyire vagy magamutogatást, vagy tényleges párviadalt jelent. Minél hatékonyabb fegyverzettel rendelkezik egy állat, általában annál jelképesebb, ritualizáltabb ez a viadal, hiszen többnyire nem cél, hogy a küzdő felek komoly kárt tegyenek egymásban, vagy akár el is pusztítsa az erősebb a gyengébbet. Jó példát jelentenek erre a mérgeskígyók, amelyek veszélyes fegyverüket, a méregfogukat fajtársaik ellen sohasem használják: viaskodáskor a hímek egymásra fonódott testtel, felágaskodva „szkanderoznak”, igyekeznek lenyomni egymást a földre.

Versengés és együttműködés

A verseny és az együttműködés nem zárja ki egymást, még egy adott állati közösségen belül sem. A farkasfalkában szigorú rangsor uralkodik, amelyet a tagok egymással versengve állítanak fel. Leszármazottaiknál, a kutyáknál is megfigyelhető, hogy az erősebb nem engedi, hogy gyengébb, alacsonyabb rangú társa megelőzze. Ugyanakkor a közös cél olykor megköveteli, hogy félretegyék a konfliktusokat. A híres angol állatviselkedés-kutató, Jane Goodall megfigyelte, hogy az afrikai vadkutyák vadászat előtt szertartást mutatnak be, amellyel ideiglenesen felfüggesztik a rangsort. A zsákmányszerzés sikerét veszélyeztetné ugyanis, ha például egy alacsonyabb rangú, de gyors lábú falkatag azért fogja vissza magát, mert nem mer a magasabb rangú társának elébe vágni.

Fajok versengése

A nőstényekért, a szaporodás jogáért, de még a fészkelőhelyekért való versengés is fajon belül, egy faj egyedei között zajlik. De létezik versengés a különböző fajok között is. Ha egy bizonyos táplálékforrást vagy életteret egy adott környezetben két különböző faj igyekszik kihasználni, akkor ezek egymás vetélytársaivá válnak, és amelyik rátermettebbnek bizonyul, jobban alkalmazkodik az adott erőforrás kihasználásához, az kiszorítja a másikat, még akkor is, ha aktívan játszik szerepet a másik faj kipusztításában. Erre mondják, hogy egy ökológiai fülkét, vagyis niche-t egy adott társulásban csak egy faj foglalhat el. Ezért veszélyes idegen fajokat betelepíteni egy adott területre: ha versenybe szállnak a helyi élővilág képviselőivel, könnyen okozhatják egész fajok kipusztulását.

A méhek párzását szó szoros értelmében vett verseny előzi meg: az anya, más néven királynő kirepül a kaptárból, a hímek, azaz a herék pedig egymással versengve követik, és amelyik a többieket megelőzve utoléri, az termékenyítheti meg.

Bár az elvont célokért, például serlegekért való versengés csak az ember sajátossága, mégis megfigyelhető, hogy a versenyzés céljára tenyésztett állatokat, például telivér lovakat vagy versenyagarakat valódi küzdési szellem fűti.

Nemcsak a madárdal, hanem a tücsökzene vagy a békakórus is igazi hangverseny: minél hangosabban ciripel vagy kuruttyol egy hím, annál jobbak az esélyei a nőstényeknél.

Van a rágcsálóknak egy családja, amelyet versenyegereknek szoktak nevezni. Ez valójában fordítási hiba, ugyanis német nevük Rennmaus – „rennen” pedig egyaránt jelent futást és versenyzést, tehát futóegerekről van szó.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

Mikor lehetett látni a jéghegy csúcsát, érzékelni a fényszennyezés problémáját?

A fényszennyezésnek már száz évvel ezelőtt voltak lokális jelei, például a világítótornyok esetében. Az 1960-as, ’70-es években vidéken a közvilágítás még viszonylag gyenge volt, ha Budapesttől kicsit távolodtunk, természetes égboltot találtunk. Ahogy jöttek a különböző világítástechnikai forradalmak, és olcsóbbá vált a világítás, úgy növekedett a fényhasználat. Ha most gyertyával szeretnénk világítani, a jelenlegi igényeink szerint, horribilis összegbe kerülne. Magyarországon az egyik ugrás az volt, amikor a rendszerváltás után bevásárlóközpontokat kezdtek építeni nagy parkolókkal, amiket teleraktak lámpákkal. Annak idején felkerestük az egyik bevásárlóközpont tulajdonosát. Azzal érveltünk, hogy energiamegtakarítás céljából kikapcsolhatná a parkolóház feletti gömblámpákat, amelyek éjszaka is világítanak. Azt a választ kaptuk, hogy a villanyszámla az egész költségvetéshez képest elhanyagolható.

A legnagyobb probléma az, hogy olcsóvá vált a fény, az emberek pedig felelőtlenek. A kettő együttesen hozza azt, hogy óriási energiákat használunk világításra ott is, ahol nem kellene.

Ez egy öngerjesztő folyamat: ha fényesebbre építenek valamit, mint a szomszéd üzletet, akkor jobban észreveszik. Az egyik negatív példa a diszkófény; reklámcélból van az épület tetején a fénypászma, ami csak az égbolt irányába világít, és valószínűleg nem vonz többeket, mint egyébként. De említhetnénk a templomokat is. Párás időben jól látszik, hogy a fénynek csak töredéke érinti a templomtornyot, a többi az égbolt irányába megy. Budapestről már csak a csillagok töredékét látni, de más városokban is hasonló a tapasztalat.

Melyek azok a jellegzetes csillagképek, amelyeket a városokban hiába keresünk az égbolton?

Európa és Észak-Amerika lakosságának jó része már nem látja a Tejutat. Amikor Amerikában áramszünet volt, rögtön telefonáltak a csillagvizsgálókba, még a rendőrségre is, hogy valami furcsaság van az égen. Nem tudták, mi az a fényes sáv.

Amikor Zselicben tíz éve elkezdtük a csillagoségbolt-parkot, végiglátogattuk a környékbeli települések polgármestereit. Egyikük elmondta, hogy hajnalban mindig az égbolt alapján tájékozódik, milyen idő lesz aznap. Régen ez volt a természetes. Sok csillagnéző túrát vezettem a nagyközönségnek. Egy szombathelyi gimnáziumban két osztálynyi gyerektől kérdeztem, ki látta már a Tejutat, és senki sem jelentkezett. Amikor mutattam róla képeket, egy lányka bizonytalanul jelezte, hogy talán látta.

A Zselici Csillagoségbolt-park Európában elsőként, a Földön ötödikként az ön kezdeményezésére és szakmai irányításával jött létre. Hogy sikerült megvalósítani?

Én alföldi gyerek vagyok, hosszú időn keresztül nem is jártam a Zselicben. A fényszennyezéssel kapcsolatos kutatásaimmal eljutottam nemzetközi konferenciákra. Amikor Zselicbe kerültem, épp egy európai konferenciát tartott a Nemzetközi Sötét Égbolt Szövetség (IDA). Akkor még újdonságnak számított a csillagoségbolt-park. Európában lépéselőnyben voltunk, mert akkor már gondolkodtam a megvalósításán. Három éven keresztül mértünk, amihez külföldről rendeltünk mérési eszközöket. Kidolgoztuk a tervet, programokat szerveztünk, együttműködtünk civil szervezetekkel, így álltak össze a szükséges feltételek. Amikor Zselicet elkezdtük, a hortobágyi ismerősök rögtön érdeklődtek, így majdhogynem párhuzamosan indult a kettő. Amikor az IDA-konferenciát Kaposváron tartották, épp a Zselic miatt, a hortobágyi felterjesztést is benyújtottuk, és utána következett a Bükk. Zselic egyszerű volt, mert nincs lakott település a tájvédelmi körzeten belül. Hortobágy egy nagy terület, ott lehetett megfelelő részt kijelölni. A Bükkben rendbe kellett tenni Répáshuta közvilágítását. Aggtelek is lehetne csillagoségbolt-park, de a két település, Aggtelek és Jósvafő miatt ez még várat magára.

Magyarországon elsősorban a nemzeti parkok területén szép az égbolt.

Ausztriában találtunk egy völgyet kis falvakkal, ahol tíz óra után a teljes közvilágítást lekapcsolják. Ott szeretnénk létrehozni egy referenciapontot, biológusokkal együtt.

Kép

Kép: Dr. Kolláth Zoltán

A fény pazarlásával párhuzamosan a fényforrások is egyre károsabbak?

Egyre több a lehetőség. Répáshutával épp ezt akartuk demonstrálni: létezik olyan LED-es világítás, ami megfelelő a környezetnek. Hangulatos lett a falu a meleg sárga fényektől, elenyésző benne a kékes rész. Korábban a fehér kompakt fénycsövek kevesebb fényt adtak, a háztetőt világították, ezért kevesebb fény jutott a járdára. Most oda irányul a fény, ahová kell, tíz óra után pedig sárgásabb lesz, a fénykéve is összeszűkül, így kevésbé világít be az udvarokra és az ablakon. Ennek az ellenpéldája a kaposvári gyalogos és kerékpáros híd világítása, amitől nemcsak én fogom a fejem, hanem a világítástechnikusok is. Kékesen világít a járdára, ráadásul éjjel két órakor is olyan erősen, mint az iskolapad szabványos megvilágítása. Olyan kápráztató a hatása, hogy a mozdonyvezetők nem látják, ha valaki átmegy a síneken, mert a szemükbe világít. Zavarja a járművezetőket is. Ha valaki tíz percig áll a hídon, kevésbé fog jól aludni, mert a kék fény gátolja a melatonin hormon termelését.

És az emberi szervezet mellett kedvezőtlen a hatása az állatvilágra is.

A csillagászok mellett a madarászok voltak, akik először felfigyeltek a fényszennyezésre.

Főleg Észak-Amerikában, ahol éjszaka is megvilágították a toronyirodaházakat. Reggelente sérült vagy elpusztult madarak százait találták, akik nekirepültek a kivilágított épületeknek. A madarak többnyire éjszaka költöznek, és többen a csillagos égbolt segítségével is tájékozódnak. Olaszországban megfigyelték, hogy a költöző madarak optimalizálják a röptüket; tudják, hogy hová jutnak el, ahol legközelebb találnak megfelelő táplálékot, és ehhez mennyit kell enniük. Az egyik repülőtérnek olyan erős fényei voltak, hogy megzavarták a költöző madarakat, akik leszálltak a környéken. Meg kellett etetni őket, mert máskülönben nem jutottak volna el a következő állomásig. A rovarokat is elvonzzák a fények az életterüktől. Debrecenben az egyik kivilágított bevásárlóközpontnál olyan éjszakai lepkéket észleltek, amelyeknek 40-50 kilométerrel távolabb van az életterük. A rovarok a hold alapján tájékozódnak, és egyenesen tesznek meg nagy távolságot a következő virágporos legelőig. Ha a közelben más fényforrás jelenik meg, elkezdenek körbe-körbe repülni, lefelé spirálozni. Nem tudnak szabadulni a fénycsapdától. A denevérek időnként kihasználják, hogy összegyűlnek a rovarok, hiszen elég tátott szájjal keresztülrepülniük. Számukra a fény azért probléma, mert éjszakai vadászok, és a fény korlátozza a kirepülés ingerét. A kivilágított templomtornyoknál és padlásoknál kevésbé gyarapodnak a denevérek, mert lerövidül a táplálékszerzési időszak. Visszatérve a rovarokra, a fényszennyezés miatt nemcsak a számuk csökken, hanem egyes rovarfajok is eltűnnek. Kínában már ecsettel porozzák egyes helyeken a gyümölcsfákat, mert nincs elég megporzó rovar a természetben.

Meglepő, hogy semmi máson nem múlik mindez, csak a hozzáállásunkon.

Ha éjszaka kevesebbet világítunk, sokat megtakaríthatunk.

Bizonyos városok büszkék arra, hogy okosvilágításuk van. A technika megadja a lehetőséget a jóra, csak megfelelően kell programozni. Fontos, hogy az építészekhez is eljusson az információ, hiszen sokszor ők a fényszennyezés generálói.

A járdába helyezett fényvetők, amelyek felfelé világítanak, torzítják a szobrokat és épületeket, mivel a régi építészek aszerint terveztek, hogy a nap fénye felülről érkezik. Ráadásul a LED-ek fénysűrűsége sokkal erősebb, tehát ha közelről belenézünk, kápráztathat. A pici gyerekeknél, akik a virágágyásban vagy a sétálóutcán alacsonyra kihelyezett fényvetőkbe belenéznek, maradandó retinakárosodást is okozhat. Nem kell tehát lemondanunk a mesterséges fényről, de jól kell élnünk a lehetőségekkel.

Nem akarják, hogy csodaként tekintsünk rájuk, de azt sem, hogy csak annyit lássunk belőlük, hogy a fogyatékossággal élőt megsegíti valaki, aki hajlandó volt őt felkarolni. Mindketten azt vallják, ez nem is lenne lehetséges, hiszen ami a hajtóerőt adja, az belül formálódik, éppen ezért mindketten hozzá tudják tenni a saját részüket, amely a sikereikhez elengedhetetlen. 

– A tokiói paralimpiai szereplésről milyen élményekkel tértetek haza? 
Róbert: A paralimpiát megelőző három év sikeres versenyszereplésekkel telt, és a kvótaszerzés után – a szakágvezető döntött arról, hogy ki juthat ki Tokióba – az álmunk az volt, hogy egy számban a négy közül bekerüljünk a top 10-be. A négy szám közül kettőben, az országúti időfutamban és mezőnyversenyben 8., míg az 1000 és 4000 méteres pályaversenyben 9. helyen végeztünk. Ezek közül a legemlékezetesebb a 4000 m volt, ahol álom­időt mentünk, és sikerült országos csúcsot javítanunk. 
Gergely: Nagyon izgultunk a 4000 m előtt, remegett kezünk-lábunk, de hatalmas kő esett le a szívünkről. Összetett dolog ez a szám, ugyanis közel maximális erőkifejtésre van szükség, kőkemény erő és állóképesség szükségeltetik hozzá.

Sajnos a paralimpia előtt sosem tudtunk versenykörülmények között menni, Magyarországon nincs rajtgép sem a gyakorláshoz, de végig bírtuk erővel, és óriási élmény volt megélni, hogy országos csúcsot tudtunk menni. 

– Heteken át egymásra voltatok utalva, és Gergő, te a pályán kívül is segíted Robit, például a közlekedésben, ami egy ismeretlen helyen, közegben, számára elengedhetetlen. 
Róbert: Ahol mi laktunk, 170 km-re volt a paralimpiai falutól, mert az volt a célravezető, hogy a versenyeink helyszínét minél könnyebben elérjük. A Covid miatt sok szabályt kellett betartani, így sok mozgásterünk nem volt – mondjuk nekem egyébként sincs, úgyhogy ez inkább biztonságot adott, bár kétségkívül kötöttséget is jelentett. Ismeretlenbe érkeztünk, két és fél hetet töltöttünk együtt, így akadtak súrlódások, de mindketten képesek voltunk felülemelkedni a nehézségeken. Nehéz ilyen körülmények között lenni, segítő team hiányában, kevés felszereléssel. Lengyel Gábor és Sebestyén Zsolt nevét viszont meg kell említenünk, ők végig segítettek bennünket. 
Gergely: Jó volna, ha csak arra tudnánk összpontosítani egy versenyen, hogyan hozzuk ki a maximumot magunkból. Sok technikai probléma lépett fel Tokióban, például láncszakadás, amely sok felesleges idegeskedést okoz, miközben csak arra kellene figyelni, hogy jól teljesítsünk. Szükség volna egy olyan hátországra, amely mind az emberi erőforrást, mind a technikai felszerelést biztosítja, mert enélkül felaprózódnak a mentális energiák. 

Kép

Kép: Jónás Jácint

– Mi hajt titeket, miért tudjátok ilyen magas szinten űzni ezt a sportot? 
Róbert: Sok lemondással jár ez az életforma, mégis ez éltet. Külföldön sok elismerést és tiszteletet kapunk. Ott olyan természetességgel mozognak körülöttünk az emberek, amitől megbecsülve érzem magam – versenyzőnek, és nem fogyatékossággal élőnek. 
Gergely: Négy éve kaptam Robitól a felkérést, hogy legyek a pilótája. Számomra az adja a motivációt, hogy láttam, milyen profin áll a sporthoz. A parasport tétje a paralimpia, ide eljutni alázatos munkát követel, és én ezt láttam benne. Az egész életemet a sportra tettem fel, szerencsésnek gondolom magam, hogy egy sportszakmai vállalkozást is ebből építettem fel – lettek tanítványaim, akik az iránymutatásommal készülnek fel saját kitűzött sportcéljaikra.

Engem hajt, ha látom, hogy valaki vállalja a kőkemény munkát, és ebben valamilyen módon részt tudok vállalni. Robival így a világ sportcsúcsára juthattunk fel. 

– Hogyan tovább? 
Gergely: Szükségünk lenne olyan támogató háttérre, ami segíti az előrejutást. Önerőből már nehezen megy. A fejlődést most leginkább a körülményeink színvonalának javulása jelentené: több eszköz, tartalék alkatrészek, technikai fejlesztések, edzéshez szükséges felszerelések. A tandemkerékpárhoz szükséges versenyalkatrészek is speciálisak, ezek beszerzése és a szerelés is hozzáértő szakembereket igényel. 
Róbert: Én nem tudok anyagi juttatást adni Gergő munkájáért, önkéntesként készül a versenyekre velem, de ez nehéz érzéseket is kelt bennem. Néhány elkötelezett és lelkes ember hozzáadott munkája már rengeteget jelentene – például már az könnyítés lenne, ha görgős edzések közben valaki monitorozni tudná a pulzust, pedálfordulatot, teljesítményt. Ilyesmivel például jól lehetne segíteni. 

A beszélgetésünket egy kis feszélyezettség jellemezte. Ez akkor kezdett oldódni, amikor elkezdtek az edzéshez készülődni és történeteket mesélni – akkor értettem meg, hogy nekik nehéz beszélni erről, nekik az ad biztonságot és magabiztosságot, amikor együtt ülnek a tandemkerékpáron – Gergő pilótaként elöl, Robi mögötte, hozzá igazodva. A sikereiknek is sokkal jobban örülhetnénk, ha látnánk, hogy ez a két ember együtt értéket teremt. Összetett kapcsolat ez: ott van az ember, aki nem adós, mégis kiszolgáltatott. És a másik, aki nem felkaroló, mégis biztos bázis – így egyensúlyoznak együtt, tandemben. 
Ahogy paralimpikonjaink sikerével együtt örülünk, úgy a küzdelmükre sem volna szabad kizárólag a sajátjukként tekintenünk. Még mindig fontos hangsúlyozni, hogy ne szánalommal forduljunk feléjük. Ha úgy tekintünk parasportolóinkra, mint akik nem csodát csinálnak a világban, hanem teljes erejükkel és igyekezetükkel tesznek azért, ami iránt elhivatottak, akkor egy idő után talán a megbecsülésük is hasonló lesz, mint a nem fogyatékossággal élő sportolóké. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. decemberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>