Egy tanfolyamon az előadó különböző típus-elméleteket tanított nekünk, azt próbálván érzékeltetni, milyen fontos szerepet játszanak az alapvető személyiségvonások az emberi reakciókban. Férfi előadónk például élete egyik nagy kalandjaként emlékszik vissza az esetre, mikor valahol Dél-Spanyolországban letértek a térképről és egy nem létező úton próbáltak átvágni a pusztaságon, miközben a felesége kis híján pánikrohamot kapott mellette a kocsiban.

Vannak emberek, akik bírják a kiszámíthatatlanságot, és vannak, akik szeretnek előre megtervezni mindent. Azt nem tudom, mi mérnökömmel valójában melyik kategóriába esünk, mert úgy tűnik mindkettőnkben jelen van a spontaneitás és a tervezés készsége is, csak épp sohasem ugyanakkor. Emberem például már-már mániás vonzalmat érez a térképek iránt, és egy-egy kiruccanás előtt képes napokat tölteni annak böngészésével, olykor még akkor is, ha csak a szomszéd kerületbe készülünk. Én bízom az ösztöneimben, és a nagy, zöld útjelző táblákban, illetve abbéli képességemben, hogy ha az első kettő kudarcot vallana, még mindig útbaigazítást tudok kérni valakitől. Az én uram azonban kizárólag magában bízik, és a térkép tanulmányozásában.

A GPS még egyikünket sem csábított el, én utálnám, ha egy géppel kéne beszélgetnem, emberem pedig – sejtésem szerint – büszkeségből sem használja, egyébként pedig, ellentétben sok férfi társával, nincsen oda a kütyükért. A mobiljával is csak telefonálni lehet, és szerinte a működő régi mobilt okostelefonra cserélők konzumidióták (itt jegyzem meg, nekem is okostelefonom van). Nekem nincs bajom a hagyományos térképekkel, más kérdés, hogy ezek hangos értelmezését, az uram szerint, sokszor nem sikerül egyértelműen, logikusan vagy időben végeznem, ezért gyakran kötünk ki az eredeti úticélunktól eltérő helyen. Spontaneitás ide, kalandvágy oda, ilyenkor mindketten idegesek leszünk. Szerinte én nem tudok térképet olvasni, szerintem meg ő nem érti, vagy nem akarja érteni az adott utasításokat, és különben is, mi a fenét nézeget rajta két hete, ha most mégsem tudja, hol vagyunk.

Így történt, hogy egy izgalmas balkáni kiruccanásnak szánt alkalommal kis híján ott rekedtünk egy olyan albán városban, ahol utcai, eligazító tábláknak nyoma sem volt, senki nem beszélt egy kukkot sem angolul, vagy bármilyen más nyelven a sajátján kívül, és akármerre próbáltunk elindulni, előbb-utóbb mindig ugyanazon a járhatatlan murva úton kötöttünk ki. Térképünk szerint ezen a kátyús, poros és kietlen „főútvonalon” kellett volna további száz kilométert megtennünk a célpontig, ami óránkénti húsz kilométeres sebesség mellett kicsit aggályosnak bizonyult. Így aztán visszafordultunk.

Útközben akadt volna még egy látványosság, egy nagy hegy tetején lévő vár-rom, ahová a férjem szeretett volna felmászni, de én addigra olyan idegállapotba kerültem, hogy sehol máshol nem voltam hajlandó kiszállni, mint a már biztonságosnak és civilizáltnak bizonyult montenegrói szállásunkon, és különben is egy pár flip-flop papucsban indultam el, hiszen nem hegyet mászni készültünk, hanem várost nézni. A férjem mérges volt és csalódott, én kimerült és stresszes, de visszafelé jövet az öt órás várakozás a határátkelésnél elég volt ahhoz, hogy lenyugodjanak a kedélyek, és látván a több kilométeres autósort, kénytelenek voltunk békét kötni, máskülönben nem nagyon lehetett volna elviselni a kocsiban felgyülemlő feszültséget. Este a tengerparti falucskában, már nevetgélve dolgoztuk fel az eseményeket egy üveg bor mellett. Meg is maradt a jókedvünk, egészen a másnapi jet ski bérlésig, de ez már legyen egy következő epizód témája.

A prófécia valóra válása

A megszerzett bölcsességhez azonban neki is fel kellett nőnie, ami közben keserű tapasztalatokat is szerzett. Denzel Hayes Washington Jr. a New York-i Mount Veronban született pünkösdista lelkész édesapjától és kozmetikus édesanyjától. A három gyermekes családban ő volt a középső. Az édesapja két munkahelyen állt helyt egyszerre, hogy fenn tudja tartani a családot, ám a szülők elváltak, amikor Denzel még csak tizennégy éves volt. A kamasz fiú egyre többet lógott New York utcáin, és ahogy az már ilyenkor lenni szokott, egyre gyakrabban keveredett bajba. Édesanyja, attól tartván, hogy egyedül nem tudja a fiút féken tartani, és hogy elejét vegye a további problémáknak, végül úgy döntött, hogy egy katonai bentlakásos iskolába küldi. A felnőtt Denzel így emlékszik vissza a Paradise Magazine vele készített interjújában: „Az a döntés megváltoztatta az életemet. Ha tovább sodródtam volna abba az irányba, aligha éltem volna túl. A haverok, akikkel együtt lógtam, mostanáig, együtt véve, kb. negyven évet ültek le fegyházban. Pedig rendes srácok voltak, de az utca bedarálta őket.” Egyszer édesanyja szépségszalonjában téblábolva, meglátta őt egy, a helyi egyházközségükben prófétanőként számon tartott vendég. A hölgy papírt és tollat kért, és ezt írta a papírra: „Prófécia”. Alá pedig, hogy a kis Denzel felnőve, egy napon majd milliókhoz fog beszélni. Washington sokáig a mellényzsebében őrizgette a cetlit. Ma pedig úgy értelmezi, hogy színészként, a játékával, illetve a szerepein keresztül, valóban milliókat szólít meg.

Szolid sármőr

Ezzel együtt, a színész nem éppen az ideális sztárinterjúalany. Nyilatkozataiban inkább tárgyilagos és lényegre törő.

Noha a szakmai elismerések mellett a külsejét és vonzerejét „méltató” rangsorolások és elismerések sokaságával halmozták el, a színész úgy tűnik, nem sokat ad ezekre, és megőrizte józanságát.

„Elsősorban színész vagyok, ez a kiindulási alap, nem pedig reklámszakember, miegymás. Az erősségem nem abban áll, hogy eladjak egy „Denzel”-nek nevezett terméket. Az erősségem abban áll, hogy szerepeket játszom, és ezzel remélhetőleg sikerül szórakoztatnom, és valamelyest hatnom az emberekre.” A sztárságról, pedig már húsz évvel ezelőtt így nyilatkozott: „A hírnév bizonyára csapdába ejtheti az embert, ugyanakkor, ha küzdeni próbálsz ellene, úgy tenni, mintha nem lenne, akkor egy másik fajta csapdában találhatod magad. Hiszen már azáltal más emberré válsz, hogy mindenáron tagadni próbálod. Nemrég töltöttem be a negyvenet, ebből az alkalomból a feleségem és én, elszöktünk egy kicsit kettesben. Nem vágytam nagy bulira, vagy felhajtásra. Arra vágytam, hogy egy kicsit elgondolkodhassak azon, mit értem el az elmúlt negyven évben, és mihez akarok kezdeni ezután.” Nyilvánvalóan házassága megőrzése szempontjából sem mellékes ez a hozzáállás. A sztár saját bevallása szerint ő és felesége is eltökéltek abban, hogy fenntartsák a szerelmet a házasságukban, és ezért igyekeznek megdolgozni minden áldott nap. Elismeri ugyanakkor, hogy ez nem mindig könnyű, és bizony nekik is akadtak kemény pillanataik, válságos időszakaik. Feleségét, Pauletta Washingtont 1977-ben ismerte meg, akkor még Pauletta Pearson néven, a Wilma című tévéfilmben, mely a híres futó, Wilma Rudoph történetét dolgozta fel, és amelyben mindketten szerepet kaptak. Öt évvel később egybekeltek. Több mint harminc éves házasságukból négy gyermekük született. Elsőszülöttük John David, 1984-ben, aki ma hivatásos sportoló, az amerikai foci egyik tehetséges képviselője, és gyakorlatilag az egyetlen a négy közül, aki nem szülei nyomdokait követve választott hivatást. Utána Katia következett, 1987-ben, végül, 1991-ben a párnak ikrei születtek, Malcolm és Olivia. Malcolm tehetséges kosaras, és tavaly végzett a Pennsylvaniai egyemen, film szakirányon. Ugyanígy a lányok, Katia és Olivia is a filmszakmában bontogatják szárnyaikat.

Karrier és lélekjelenlét

Édesapjuk nem készült kezdettől fogva színésznek. Először biológiát tanult, mert orvos szeretett volna lenni. Később rájött, hogy nincs benne elég elhivatottság ehhez a szakmához, és a politológia, majd az újságírás irányába kezdett érdeklődni. Sokat köszönhet ebben annak a középiskolai tanárának, aki kitartóan ösztökélte, hogy olvassa minden nap az újságokat, és olyan könyveket, amelyek tágítják a horizontját. Végül a Fordham Egyetemen diplomázott le. Itt részt vett a drámakörben, és a diákelőadások sikerén felbuzdulva, a diploma megszerzése után beiratkozott az Amerikai Színházi Konzervatóriumba (American Conservatory Theater), San Franciscóban.

Ezt azonban egy év után otthagyta, hogy máris élesben tegye magát próbára. Vonzerejének és sokoldalúságának köszönhetően hamar sikerült kisebb-nagyobb szerepekhez jutnia, főként tévéfilmekben. Első moziszerepét Az én fekete fiam című filmben kapta, 1981-ben, George Segallal az oldalán. A nyolcvanas években az NBC Egy kórház magánélete című sorozatában, Dr. Chandler figurája jelentette számára az elsődleges sikert és népszerűséget. Ám az 1989-es Ötvennegyedik hadtest című mozifilm mellékszereplőjeként, (ő volt Tripp, a szökött rabszolga), megkapta az első Oscar-díját, ami meghozta karrierjében az igazi áttörést. Ebben a filmben, az egyik leghíresebb jelenetéről, a korbácsolásról, és annak testi-lelki kihívásairól a színész több helyen is nyilatkozott. „Ott ültem a szobámban, a színfalak mögött, és azon gondolkoztam, hogy fogom ezt végigcsinálni. Kint már vártak rám, én meg térdre ereszkedtem, és elkezdtem imádkozni. Aztán a már megholtakhoz imádkoztam, azt mondtam, »Nézzétek, nem tudom, hogyan, csak azt tudom, hogy veletek tartok. Bármi is történjék, megyek. Mellettem lesztek? Akkor gyerünk!« Komolyan beszélek. Aztán kimentem, és egyszerre úgy éreztem, ura vagyok a helyzetnek. Egy pillanatra sem hajtottam le a fejem. Nem először történt ilyesmi velem, hogy a szerepemben, igen, úgy éreztem, ott van velem a srác, akinek a sebeit most magamra veszem. Úgy mentem ki oda, hogy végigcsinálom, és nem török meg. De ettől még fájt. És a könnyeim valódiak voltak. Egyszerűen engedtem, hogy megtörténjen, és hálás voltam érte. Ez nem technikai bravúr vagy tudomány kérdése. Ehhez lélek kell.”

A kilencvenes években a sztár már olyan nagy költségvetésű produkciókban tűnik fel, mint A pelikán ügyirat (1993), Philadelphia – Az érinthetetlen (1993), Az utolsó esély (1995), Kinek a papné (1996) és A bátrak igazsága (1996). A kiváló kritikákat kapott Malcolm X (1992) és Hurrikán (1999) főszereplőjeként pedig Oscar-díjra jelölik. A legjobb színésznek járó díjra azonban 2002-ig várnia kell, ekkor nyeri el a Kiképzés című filmben alakított főszerepéért. Sikerszériája azóta is folytatódik, főleg olyan összetettebb hősök szerepében, mint amilyeneket A belső ember (2006), a Hajsza a föld alatt (2009), az Éli könyve (2010) vagy a Védhetetlen (2012) című mozikban alakít. Gyakran alakítja valós eseményeken alapuló történetek főhőseit, illetve történelmi alakokat, és sokszor osztanak rá katonai, illetve igazságügyi szerepeket. Híres arról, hogy milyen alapossággal és elszántan készül szerepeire. Tom Hanks a Philadelphia forgatása után, a Washingtonnal való közös munkáról azt nyilatkozta, úgy érezte magát, mintha színésziskolában lenne. Abból, ahogy Denzelt nézte játék közben, többet tanult, mint előtte bárki mástól.

A szakmában tehát elsősorban intellektuális alkatával és módszerességével tűnik ki a kollégák közül, mely képességek előnyére váltak akkor is, amikor a rendezői munkába belekóstolt. Első ebben szerzett érdemét a 2002-es, a hazánkba is eljutott Antwone Fisher története fémjelzi, (2002). Produceri babérokat is szerzett az említett Éli könyve és a Védhetetlen című sikerfilmek társproducereként. 2006 óta ő számít a legtöbb díjat nyert (kettő) és legtöbb díjra jelölt (öt) fekete amerikai színésznek az Oscar gálák történetében. Érdekesség, hogy a Hetedik című nagysikerű thriller főszerepét eredetileg neki ajánlották fel, de amikor elolvasta a forgatókönyvet, túl sötétnek találta a történetet, és elutasította. Ezután lett Brad Pitté a főszerep. Denzel azóta is bánja ezt a döntését.

Nemcsak hivatásának magvát választja el a vele járó sallangoktól, de a család - karrier mérlegén is helyén van az esze.

Egy alkalommal úgy fogalmazott: „A színészet is csak egy pénzkereseti lehetőség, hogy boldogulj az életben. Az életet magát viszont a család jelenti.”

Saját bevallása szerint, négy gyermekes családapaként fontosabbá vált számára, hogy anyagilag is megalapozza magukat, és jóval több munkát elvállaljon, mint mielőtt megnősült, és családot alapított volna. Annyira belejött a munkába, hogy néha azon kapja magát, nehezére esik pihenni. „A feleségem szerint körülbelül három hétig bírom munka nélkül, aztán viszketegséget kapok. De már kezdek megtanulni kisebb fordulatszámon élni, és próbálok akár négy-öt hónapos szüneteket is beiktatni két munka között.” A színész jelenleg Los Angelesben él családjával, és gondja van rá, hogy szinte minden évben, teljes létszámú, közös olaszországi nyaralást iktassanak be.

A színfalak mögött

Vallási meggyőződéséről ritkán beszél, ha mégis szóba kerül, ebben a témában is mértéktartóan nyilatkozik, ugyanakkor nem rest tanúságot tenni. A kereszténységhez fűződő kapcsolata, bár szülei válásakor krízist szenvedett, soha nem szakadt meg. Családjával együtt aktív tagjai a helyi egyházközségnek. Az említett magazinnak elárulja: évek óta kitart abban a szokásában, hogy minden nap időt szán a személyes imára és bibliaolvasásra. Véleménye szerint ez segít neki megőrizni magában a kellő alázatot, és azokra a dolgokra irányítani a figyelmét, amelyek igazán fontosak az életben. „Az emberektől kapod a díjat, de Isten adja a jutalmat” – nyilatkozta egy alkalommal.

Denzel Washingtont az egyik legnagylelkűbb adakozóként tartják számon Hollywoodban.

Többek között, egymillió dollárt adományozott a Save Africa's Children (az afrikai gyermekek megmentéséért) alapítvány számára, két és fél millió dollárt az Isten Egyháza keresztény felekezet számára. Egy alkalommal, családjával meglátogatták a san antoniói katonai kórházat és rehabilitációs intézményt, a Brook Army Medical Centert, ahol a színész elismerését fejezte ki, és kitüntetéseket adott át az iraki háború sérültjeinek. Ezután, ellátogattak a szomszédos úgynevezett „Fisher Houses”-ba, mely épületek ingyenes, vagy minimális költséggel járó szállást biztosítanak az itt ápolt katonák közvetlen hozzátartozói számára, akik a kezelés ideje alatt mellettük szeretnének lenni.

Ezek a szállások azonban többnyire teltházzal működnek, és a befogadóképességük nem fedi le az igényeket. Washington a látogatás után hónapokkal ugyan, de az intézmény addigi legnagyobb volumenű adományát juttatta el a számukra. A fekete színész továbbá a Boys and Girls Clubs of America szószólója is, melynek kissrácként egykor maga is tagja volt. Az 1956-ban alapított non-profit szervezet a hátrányos helyzetben lévő amerikai gyermekek tehetséggondozását tűzte ki célul. A sztár etnikai identitásával kapcsolatosan kiegyensúlyozott véleménynek ad hangot: „Nagyon büszke vagyok rá, hogy fekete vagyok, de nem ez határozza meg teljességében, ki vagyok. A történelmi-kulturális hátterem és a genetikai állományom szerves része, annak, ami én vagyok, de nem minden, és nem is ez a kiinduló pontja minden kérdésre adott válaszomnak.”

Végezetül, hogy komolysága mellett, humoráról is tanúbizonyságot adjunk, következzen egy olyan idézet a színésztől, melyet arra a kérdésre adott válaszként, hol tartja az Oscar-szobrait. „Egymás mellett” – válaszolta Washington nemes egyszerűséggel. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2015. júniusi számában jelent meg, 2021-ben aktualizáltuk a kepmas.hu-n. A lapra előfizethet itt>>

– A nevelés szó negatív konnotációkat is hordoz. Ez mennyire nehezíti meg egy nevelő dolgát?

– Igaz, hogy rossz gyakorlatok és tapasztalatok is tapadnak hozzá, de nincs nagyon más szavunk rá, talán a fejlesztés, vagy a növelés, amit Karácsony Sándor használt.

– Például egy szülő-gyerek kapcsolatban a hierarchia milyen szerepet kell, hogy kapjon?

– A gyerek nem partner, és ezt tisztázni kell. Minden nevelő vezető: előtte járunk, ez hierarchiával jár.

Josef Kentenich – a Schönstatt családi és nevelési lelkiség alapító atyjának – egyik alapgondolata, hogy használjuk fel, amit az emberről tudunk: pl. tudatosítsuk, hogy egy ötéves gyerek nem döntőképes egyéniség, először nevelni kell az akaratát; hogy az érzelmi tanulás élményeken keresztül és nem a nagy magyarázatok nyomán történik.

– Sokszor hivatkozik Kentenich atyára. Hol találkozott a pedagógiájával?

– Mindig is a nevelés területén dolgoztam: zenepedagógusként indultam, aztán a Pécsi Tudományegyetemen általános módszertant tanítottam, és folyton azzal találkoztam, hogy a hallgatók a szakmai részt nagyon jól tudják, de ennek az átadása már nehezebben megy. Az volt a kérdésem, hogyan válik élővé, mikor hatékony a nevelés, hiszen annyi mindent tud a tudomány. Kerestem a választ, és először arra jöttem rá, hogy az egész embert kell elérnünk. Kutattam, a szakirodalmon keresztül találkoztam Kentenich atya írásaival, pedig a családommal akkor már évek óta tagjai voltunk a Schönstatt mozgalomnak. Nála éreztem, hogy ez az ember valahol ott van annál a gyökérnél, ahol összetalálkozik a legmodernebb neveléstudomány, az idegtudomány, az agykutatás, a zenepedagógia, a pszichológia – mindez életrevaló, kézzelfogható formában. Elkezdtem a felnőttképzésben és a gyereknevelésben is alkalmazni, de természetesen gyorsan bebizonyosodott, hogy minden nevelői munkát magunkkal kell kezdeni.

A cél pedig, hogy hidat képezzünk a tudomány és az élet között.

– Ez a szemléletmód mennyire fakad a keresztény emberképből?

– Kentenich atya az életből és a keresztény antropológiából indul ki, de mindenkihez szól, aki az élet mélyét akarja megragadni, aki teljesebbé szeretné tenni azt a személyiséget, akit nevel: akár magát, akár mást. És a szemlélete nagyon előremutató: az általa kijelölt úton a mai eredményekkel találkozunk: pl. Freund Tamás kutatásaival, a memóriába való bevésés módjáról. Ez egy nem vallásos ember számára is vonzó, mi több, hasznos tudás. Kentenich atya tényleg az életről beszél. Mária nagyon fontos számára, Ő a nagy Nevelő, aki mindenkor mellettünk áll. Aki hívő ember, annak ez a szövetség mintegy megkoronázza a módszert. Úgy látom, egy hívőnek könnyebb magát nevelni, mert ezt könnyebben össze tudja kapcsolni a hitével, az emberképével.

– Önnevelés és nevelés hol találkozik?

– Minden nevelés önnevelés. Olyanra nem lehet nevelni, amit mi magunk nem élünk, nem alkalmazunk. Mintán tanulunk, azonosulással, mondhatnánk, utánzással: mi magunk vagyunk a legközelebbi minta. Ma talán kimondottabb igény is van az önnevelésre. De a nagy nevelőknél is ugyanezt látjuk. Egy keleti mondás szerint a gyerekek a szülők hátát nézve nevelkednek. Tehát: megfigyelik, vajon mit csinál Apa, amikor ráüt az ujjára…? A példaképektől tanulunk. De ez nem egy elérhetetlen ideál, hiszen, ahogy Tilmann Beller fogalmaz, „a jó nevelő nem mintakép a tökéletességben, hanem példakép a törekvésben!” Ez lesz a döntő!

– Vannak „példaképei”?

– Az édesapám mindenképpen az: ének- és magyartanárként dolgozott, sokszor igen mostoha szakmai körülmények között, de az utcán máig meleg szeretettel köszöntik tanítványai, sőt diákjainak gyermekei is! De lehet sorolni: Don Bosco, Karácsony Sándor, Forrai Kati néni, Tilmann Beller schönstatti atya.

– Egyik kutatási területe az érzelmi intelligencia humántőkévé alakítása: ez mit jelent?

– Az érzelmi intelligencia a szív intelligenciája: sok minden tartozik bele, pl. mások érzelmeinek megértése, a motiváció, vezetői képességek, a tolerancia, a kötődésképesség, vagy a kíváncsiság. Mindez a mai oktatásból kiszorul, vagy legalábbis gyakran esetlegessé válik, pedig ez a terület nemcsak dísz, fel kellene használni, a javunkra fordítani. A mesékben is legfőképpen az érzelmi intelligenciájának köszönhetően találja meg a jó megoldást a főhős.

A fejvadászcégek is ezt keresik: az IQ-t 20 perc alatt felmérik, ezt követően az EQ-t jelentő kreativitás, nyitottság stb. alapján választanak, mert tudják, hogy az információkat lehet pótolni, de ha ezek a képességek hiányoznak, nagyon keserves lehet a közös munka.

– De nekik mindig van céljuk, tehát kellőképp motiváltak…

– A motiváció lelki izomzat: ha nem mozgatjuk, elsorvad. A kíváncsiság pl. minden gyerekben benne van, ezt kellene fenntartani. Az oktatási rendszer ezt irtja ki, és aztán csodálkozunk, ha a gyerek már tizenévesen sem motivált, ha nem érdekli a körülötte lévő világ és a társai sem.

– És hogy lehet magunkat sikeresen motiválni?

– Ez is egy elég komplex dolog: kell hozzá kitartás, akaraterő, a nagy célok kisebbre bontása, hogy az apró lépésekben megtaláljuk az értelmet. Ezek nem mennek áldozatok nélkül, nincs biztos recept, de tanulható készség.

– Hogyan tud megjelenni értékként a társadalomban az önnevelés, a nevelés tanulása?

– Azt szeretem Kentenich atyában, hogy az ilyen irányú félelmeinket szépen feloldja: a minőséggel kell törődni, úgy működni, mint a kovász. Felelősek vagyunk természetesen egymásért, így a társadalmi folyamatokért is, de minden kicsiben kezdődik: a családomban, az önneveléssel. A mi részünket kell megtenni. Jézus is 12 emberrel dolgozott, és nem volt jó a társadalmi közeg… Ez nagy kísértés, de a magunk szintjén meg kell tenni, amit tudunk: úgy dolgozni, hogy a gyerekeknek a legjobb legyen. A szülők mindig jól akarnak nevelni, az ő kezüket kell megfogni. Amikor arra hivatkoznak, hogy különösebb képzés nélkül nagyanyáink milyen klassz embereket neveltek, nem szabad elfeledkezni róla, hogy mögöttük egy nagy közösség volt. „Egy ember felneveléséhez egy egész falu kell” – tartja egy régi bölcsesség. Szépen megfogalmazza, hogy az együttélés során a működő és nem működő példákat is látták a gyerekek, amiből tanulni tudtak. Másrészt pedig nagy remény, hogy nincs elrontott ember: az idegpályák átírhatók, az EQ sokkal képlékenyebb, mint az IQ. Azokhoz tudunk szólni, akik egy kicsit is akarnak. Most az oktatásirányításban is megfigyelhető az a törekvés, hogy a tanítás lélekformáló is legyen, persze vannak hibák, nehézkes a rendszer. De a lassú munka képes átalakítani a közeget. Először erős családokat kell építeni. Ez nem idealizmus, mert igenis vannak szép számmal, akik törekednek erre, őket kell megerősíteni, mert ők majd fel tudnak karolni másokat is. Kentenich atya is kicsiben kezdte, mégis beszélünk róla, sőt, például nekem is nap mint nap konkrét segítséget nyújt. A hatás nem betervezhető.

A végcél, hogy az ember olyanná teljesedjen ki, amilyennek az Isten teremtette, igent tudjon mondani az énje legboldogabb formájára.

Ebben kell segíteni, akár úgy, hogy kétévesen szabályokat adok, akár úgy, hogy 25 évesen ténylegesen elengedem, már nem mosom ki a zokniját, stb. Kentenich nevelési rendszere ebben segít. És persze ez jó kommunikációt, döntőképességet, jó tanulmányi eredményeket is jelent.

– A gyerekek az idejük nagy részét az iskolában töltik, a tanárok szerepe óriási…

– A tanár személyiségformáló szerepben van, nem ismeretanyag-közlőben. A saját személyiségével is dolgozik. Rengeteg kutatás bizonyítja, hogy a szavak a mondanivalónk mindössze 7%-át közvetítik. Az fog alakítani, ami átjár. Jézus a tanítványokkal élt, és közben történeteket mesélt nekik. Az ember ilyesmit tanul a művészetben is: belehelyezkedést, leszűrt élethelyzetek és feloldásaik érzelmi síkon való megélését. A mese is ilyen. A művészeti nevelés célja, hogy érzelmi intelligencia-formáló legyen, átélhetővé tegyen olyan tapasztalatokat, amik mentén majd az életünket tudjuk alakítani, éles helyzetben használni. De az olyan ártatlan időtöltések, mint társas- és csapatjátékok játszása, a kórusba vagy színházba járás is mind ezt teszik lehetővé. A beszélgetésről nem is beszélve… erre nem szabad sajnálni az időt!

Sokszor nem szentelünk elég figyelmet annak, hogy milyen környezetben beszélgetünk. Pedig a helynek, helyzetnek „szelleme” van. Behatárol és lehetőségeket kínál, hangulatba hoz vagy elfáraszt. Megfelelő üzenetet a megfelelő helyzetbe!

Autóban beszélgetni praktikus. Az idő most nem szorít, a tevékenység nagyrészt rutinszerű, nem igényel túl sok figyelmet (persze azért nem árt az óvatosság). Többnyire haladunk előre, van lendület, mozgás, ilyenkor a dolgok könnyebben kezelhetőnek tűnnek.

Autóban beszélgetni kockázatos. A kommunikációt élővé tevő apró gesztusok – a szemkontaktus, kézfogás, a térköz finom szabályozása – korlátozottak. A figyelem teljes odaadása, különösen a sofőr részéről, szintén nehéz. Egymás jelzéseinek feldolgozása ezért szükségszerűen felületesebb, mint máskor.

Ha tehát jól össze akarunk veszni, az azonnali kibékülés esélye nélkül, üljünk autóba és hozzunk elő valami fontos és nehéz témát. Ha csak szervezni akarunk, elvben ideális. No lássuk, mi lesz ebből?

TIBI ÉS BRIGI EGYÜTT MENNEK DOLGOZNI. A KOCSIBAN FOLYIK A BESZÉLGETÉS.

Amint beszállnak és elindulnak (Tibi vezet), Brigi megszólal:

– Este siess haza! Vacsorára átjönnek Liliék.

Az első kérdés nem nyilvánvaló, ezért tegyük gyorsan fel: vajon miért most? Miért is várt ezzel Brigi a közös autózásig? Nem tudjuk, mennyire volt ez tudatos a részéről, de gyakorlatilag az utolsó pillanatra hagyta a közlést, ennél később már nem is nagyon mondhatta volna. Vajon a kapcsolatukban Tibor a megközelíthetetlen, akivel nehezen lehet közös időt találni, és mindig van valami kifogása? Brigi mindenesetre olyan helyzetet választott, ahonnan Tibi nem léphet ki. Mit akar vajon tőle? Tibi sejthet valamit, mert oldalazó manőverbe kezd.

– Biztos, hogy ez jó ötlet? Mostanában állandóan csak veszekednek. Még vendégségben is.

– Kibírjuk. Nekik nehezebb.

– Épp ezért kellene inkább egymással foglalkozniuk, nem vendégeskedni. Ez nem ránk tartozik. Te mindig azt hiszed, hogy meg tudod oldani mások problémáját.

– A barátaink. Ugyanazok a problémáik, mint nekünk.

Brigi nem tűr ellentmondást, rövid pattogós mondatai elárulják, hogy határozott szándékai vannak. A probléma csak az, hogy még mindig nem mondta el, milyen szándékai. Segíteni Liliéknek? Lehet. Üzenni valamit Tibinek? Ez is lehet! Például ezt: „Nekünk is vannak ám problémáink, ha látni akarod, hova vezet ez, nézd meg őket.” Tibi kihallja az üzenetet, és most már erősebben kezd hárítani:

– Ugyanazok a problémáik? Mi tudtommal nem akarunk elválni.

– Pont ezért segíthetnénk…

– Ne akarj beleavatkozni a mások magánéletébe! Rosszul sülhet el. Azon is csodálkozom, hogy Lili neked mindent elmesél… te is mindent elmesélsz rólunk?

A kormány ugyan nem nála van, mégis Brigi utcájában járnak. Végre leesik Tibinek is: ez a beszélgetés róluk, kettőjükről szól. Lili és a férje, a vacsorameghívás, a rajtuk való segítés – az egész história mélyén Briginek az a vágya munkál, hogy saját problémáik megoldásába bevonja Tibit. Mert bizony lehetnek kibeszéletlen problémák a kapcsolatukban. Ez elég nyilvánvaló abból a rémületből és haragból, amit Tibi érez, ha arra gondol, hogy mi minden derülhet ki róluk mások számára. Brigi pedig látva, hogy hatásos, amit mond, egyre jobban átveszi a „vezetést”.

– Néha elmesélem a vitáinkat, hogy Lili lássa, hogy ugyanabban a cipőben járunk, és ne legyen annyira elkeseredve.

– Ugyanabban a cipőben? Mit jössz megint ezzel?

– Mi is elég sokat vitatkozunk, nem? Most is nekem támadtál.

– Mit meséltél el rólunk? Szóval lehet, hogy most ők épp a mi problémáinkról beszélgetnek? Szerintem ők csak foglalkozzanak a magukéval, mi meg a sajátunkkal.

Briginek itt lenne érdemes megállni egy kicsit, élvezhetné az eredményt. Mesterien vezette a beszélgetést (ez a kormány nála volt), Tibi lassan kapitulál, és elismeri a saját bajaikat. Innen kezdhetnének valamit magukkal. Sajnos, ahogy a kocsi halad velük előre, Brigit is feleslegesen viszi tovább a lendület. Törleszteni kezdi a vélt vagy valós sérelmeit. Ez már kommunikációs zsákutca.

– Én próbálok. De ahhoz két ember kell.

– Ha velem feleannyira lennél megértő, mint a barátnőddel, akkor nem lenne probléma.

– Csakhogy ezen neked is kellene dolgozni.

– Ha te nem lennél annyira kritikus velem, és nem állandóan csak szemrehányásokat tennél.

– Már megint a régi nóta. Ebbe most ne kezdjünk bele. Állj meg, légy szíves, itt vagyunk, kiszállok!

NOS, EZ A "SZEKÉR" ELMENT.

Briginek igaza volt – vannak problémáik, melyekre megoldást kellene találniuk. Tibinek is igaza volt – ha már egyszer elismerte ezt, tényleg figyelhetett volna rá a felesége. Igazuk volt, és mégsem értek el sehova.

Talán ha egymásra nézhettek volna, ha megérinthették volna egymást, ahogy egy ebéd mellett, vagy egy séta közben megtehető. De a „helyzet szelleme” most azt súgta, menni kell előre, nem lehet megállni. Tanulság? Ha nem találjuk a féket, az karambolhoz vezethet – a házasságban is.

Ha egy sebet – mérettől, fajtától függetlenül – folyó vízzel kimosunk, fertőtlenítünk, majd steril kötszerrel bekötünk, akkor már rosszat nem tettünk vele. Fertőtlenítésre leggyakrabban a Betadine oldatot szoktuk ajánlani, ami könnyen beszerezhető, és a legtöbb típusú seb elsődleges ellátására alkalmas. Amíg a sebet nem fedi pörk, naponta javasolt a kötést cserélni, és addig víz se érje a sebet! Ha a pörk megjelent, kötés már nem szükséges.

A felületes horzsolásokat, hámhiányokat is el lehet látni otthon, de a sebet minden esetben jól meg kell tisztítani folyóvíz alatt, hiszen ezek a sérülések gyakran esés következtében alakulnak ki, ezért lehet bennük kavics, homok, föld, vagy egyéb szennyeződés.

A kisgyermekkor egyik sajátos sebfajtája, amikor a járni tanuló gyermek előre esik és általában felreped az álla vagy a nyelvét harapja el. Ezek a sebek, bár általában nem nagyok, mégis szakellátást igényelnek. A szájüregen belüli sebek gyógyulását elősegíthetjük, ha pár napig pépes étrendet biztosítunk a gyermeknek, illetve naponta 2-3 alkalommal kamillás ecsetelést végzünk, vagy kamillateát itatunk vele.

Metszett, vágott, szúrt sebek

A metszett, vágott, szúrt sebek a seb megtisztításán, fertőtlenítésén és fedőkötéssel való ellátásán túl orvosi ellátást igényelnek, nem otthon kezelendőek. Elsődleges sebellátásra a sérülést követő 6 órán belül van lehetőségünk, ezt túllépve számolni kell a fokozott fertőzésveszéllyel, illetve a gyógyulás időtartamának elhúzódásával. Nem utolsósorban pedig esztétikailag is sokkal szebben gyógyuló sebet kapunk, ha az ellátás időben megtörténik.

A kéz metszett és vágott sebeinek otthoni ellátására szinte alig van lehetőség, a sebek mélysége, esetleges ér-ideg képlet sérülése laikusok számára nem megítélhető. Ezen testtájék sérülésénél ne késlekedjünk szakorvosra bízni a kezelést!

Harapott sebek

Sajnos nem ritka sérülési forma a harapott seb, főként az egyre inkább közkedvelt rágcsálók háziállatként való tartása miatt. A harapott sebekre minden esetben igaz – az állat fajtájától függetlenül –, hogy mindig fertőzöttnek kell tekinteni, hiszen a szájüregben nagyon sok kórokozó található, így ennél a sérülésnél nem elegendő az otthoni ellátás! Az orvosnak kell eldönteni, hogy szükség van-e tetanuszfertőzés elleni oltásra, illetve fel kell mérni, hogy veszettség fertőzésének ki van-e téve a beteg. Előnyt jelent, ha az állat oltási könyvét már az első ellátásnál be tudjuk mutatni.

Égési sérülések

Speciális ellátási terület, de sajnos nagyon gyakran találkozunk az általában figyelmetlenségből adódó égési sérülésekkel. Általános és legfontosabb szabály: „Hűtés, hűtés, hűtés.” Minden égési sérülést, teljesen mindegy, hogy enyhe vagy súlyos, felületes vagy mély, amilyen gyorsan csak lehet, hűteni kell. A hideg folyó vízzel történő hűtés mérsékli az égés kiterjedését, mélyülését. Égési sérülésnél nagyon fontos a fájdalomcsillapítás, tekintettel arra, hogy ez a sérülési forma nagyon nagy fájdalommal jár. Az otthon használt általános fájdalomcsillapítók (Nurofen, Panadol, Algopyrin, stb.), első lépésben erre teljesen alkalmasak. Az égési sebeket – akármilyen banálisnak is tűnnek, célszerű minden esetben orvosnak megmutatni!

További tanácsok

– Vérzéscsillapításra ne használjunk olyan anyagot – vattát, papírzsebkendőt –, ami beleragadhat a sebbe!

– A különböző sebhintőporokat érdemes elkerülni, ezek ugyanis olyan réteget, lepedéket képezhetnek a seben, melytől nem tud tisztulni, így hamarosan gyulladás fog kialakulni. – Hasonló okok miatt a különböző kenőcsök sem alkalmasak a nyitott sebek kezelésére.

– Ha a seb körül pír, duzzanat, fokozódó fájdalom alakul ki, az a fertőzés jele, ebben az esetben az addig otthon kezelt sebeket is meg kell mutatni orvosnak.

– Ha bármilyen sebgyógyulási zavart: gyulladást, váladékozást, fokozódó fájdalmat, lázat észlelünk, akkor még egy banálisnak tűnő sebbel is forduljunk szakorvoshoz!

– Ha bizonytalanok vagyunk a seb megítélésében, inkább az enyhének tűnő esetekben is jelentkezzünk a megfelelő ellátóhelyen!

– Ha a sérülést súlyosnak ítéljük meg, a végleges ellátásig ne itassuk, ne etessük a gyermeket, mert lehet, hogy az ellátásához el kell altatni, és így értékes órákat spórolhatunk meg!

A mozgás a gyerekkor egyik legnagyobb élménye, és lábaink egészségére egész életünkben nagy szükségünk van. Sok ortopédiai elváltozás gyerekkorban alakul ki, és bizony türelmetlenségünkkel vagy rossz cipőválasztásunkkal magunk is előidézhetjük gyermekeink későbbi panaszait. Ha pedig odafigyelünk, korrigálhatjuk az elváltozásokat.

Dongaláb

A dongaláb veleszületett, gyakran kétoldali lábtartási hiba. Leggyakoribban méhen belüli mechanikai hatás okozza, viszonylag gyakran előforduló jóindulatú elváltozás. A talp befelé néz, a láb külső széle lejjebb áll. Az elváltozás miatt már újszülöttkorban ortopédiai vizsgálat szükséges, és megfelelő kezelés hatására általában tökéletes felépítésűvé válik a láb. A kezelés első lépése a torna, a lábfej passzív tornáztatása, amelyet minél előbb el kell kezdeni. A talp bőrének ingerlésével – enyhe csípés, simogatás – aktív lábmozgásokat is kiválthatunk. Ezeket az egyszerű tornagyakorlatokat naponta többször el kell végezni, érdemes a baba tisztába tevéséhez, fürdetéséhez kötni. Amennyiben ezzel nem érünk el eredményt, illetve az elváltozás súlyosabb, átmeneti gipszkötés válhat szükségessé. A kezelés korrekciós gipszkötés felhelyezéséből áll, az eredmények kitűnőek.

O- vagy X-láb

Az enyhe O- vagy X-láb nem feltétlenül kóros, általában nem csontrendszeri elváltozás áll a háttérben. A születéstől a felnőttkorig a lábak növekedése és alakváltozása is folyamatos, a közben fellépő kisebb görbületeket a fejlődés, a növekedés idővel kiegyenesíti.

A születéskor legtöbbször enyhe O-láb észlelhető, valószínűleg az anyaméhben fennállott kényszertartás következtében, de örökletes tényező is szerepet játszhat ebben. A veleszületett O-láb a csecsemőkoron át meg szokott maradni, később azonban, amikor a kisgyermek járni kezd, fokozatosan kiegyenesedik. Az X-láb legtöbbször a járás megkezdése után alakul ki (2-4 éves korban). Oka a szalagok gyengesége. A jelenség az erre hajlamos gyermeknél súlygyarapodás, elhízás következtében fokozódhat. De ezekben az esetekben is jótékonyan hat a növekedés, illetve a diéta, a testsúly csökkenése. Az X-láb gyakran jár együtt a lábboltozat gyengeségével, a lúdtalppal. Ha a görbeség jelentékeny, ortopédiai vizsgálat szükséges.

Lúdtalp

Lúdtalpról csak a járni tudó kisgyermeknél beszélhetünk. A csecsemő „lúdtalpasnak” tűnő talpa esetén a boltozatot a vastagabb zsírpárna tölti ki. (A láb boltozatos szerkezete járástanulás közben, a terhelés hatására alakul ki, 1-2 éves korban). A lúdtalp a boka és a lábfej hosszboltozatának süllyedésére vezethető vissza. A laza szalagok nem tartják a boltozatot kellően stabilan, és a láb felső és külső izmai sem egyformán erősek. Ha meg nem is szüntethetjük, de enyhíthetjük a lúdtalpat, ha sokat jár a gyerek mezítláb vagy eléggé tág zokniban, és ha speciálisan kiképzett cipőt adunk rá. A növekedés során egyre nagyobb testsúly nehezedik a gyermek lábára. Hosszas ácsorgás, illetve járás során lábfájdalom lép fel, a kóros súlyelosztás miatt ezt nemegyszer gerincfájdalom is kíséri. A panaszok általában iskoláskorban kezdődnek, van, akinél csak később. Legfontosabb a megelőzés: ne késztessük a gyermeket túl korán felállásra, járásra, várjuk meg türelemmel, amíg magától elindul.

Cipőválasztás – csak körültekintően!

Kisgyermekkorban szintén kerülendő a túlzott megterhelés. A jó minőségű cipők viselése segít megelőzni a betegséget. Ha a gyermek cipője nagyon szűk vagy túlságosan merev, az visszafordíthatatlan károsodásokhoz vezethet. Kb. 2 és 4 éves kora között nő leggyorsabban a gyermek lába: ilyenkor általában, kb. félévente új cipőre van szüksége. Azt, hogy az új cipő „passzol-e” a gyermek lábára, ő maga nem tudja megítélni. Minden cipővásárlásnál csak körültekintő gondossággal érhetjük el, hogy a gyermek lábára megfelelő méretű cipő kerüljön. Ha a lúdtalp már kialakult, legfontosabb a lábboltozat izmainak a megerősítése lábtorna segítségével.  

Kisgyermekkorban kifejezetten kifelé dőlő sarok esetén olyan cipőt kell viseltetni a gyermekkel, amely a sarok befelé döntésével a láb helyzetét korrigálja. Ebben az életkorban még legtöbbször rossz hatású a lúdtalpbetét viselése, ez ugyanis az izomzat tehermentesítésével tovább gyengíti a boltozat izmait

Serdülőkorban a nagyobb igénybevétel, sportolás, az állandó izomfeszülés fájdalmakhoz, gyulladásos jelenségekhez vezet. A gyermek fáradékonyságról, a lábszár elülső élének fájdalmáról számol be. A panaszok csökkenthetők a kényelmes cipő mellett az egyre könnyebb és tökéletesebb lúdtalpbetétek használatával. Gerincfájdalom esetén érdemes rendszeresen speciális tornagyakorlatokat végezni.

Felnőttkorban az előrehaladott lúdtalpas állapotot tovább ronthatja a folyamatos megerőltetés, olyan foglalkozások, amelyek fokozatosan igénybe veszik a lábat, sok állás, járkálás.

Lábtorna otthon

Otthon az alábbi gyakorlatokat végezzük a kisgyerekkel:

– Lábujjhegyen járás.

– A láb külső élén járás behajlított lábujjakkal.

– A lábujjakkal fogómozgást végezni.

– Ceruzát, golyókat talajról lábujjakkal felvenni, azokat erősen tartani.

– Mezítláb egyenetlen talajon, kavicson, gyöngyökön történő járás.

– Ülő helyzetben, a sarok a talajon, a lábujjakat behajlítva a lábfejet megemelni, majd visszaengedni.

A tornát türelmesen, naponta ismételtessük játékos formában a kisgyermekkel, hosszú hónapokig.

2002-ben a brazil válogatott megnyerte a világbajnokságot. A hatalmas ováció és ünneplés közepette, ami a stadion lelátóin, a világ legkülönbözőbb pontjain a tévékészülékek előtt, és magán a focipályán a játékosok között is zajlott, néhány játékos a győztes csapatból levette a mezét. Nem kisportolt, meztelen felsőtestüket villantották meg, hanem fehér pólóikon a következő feliratokat: „I belong to Jesus”, azaz „Jézushoz tartozom”, és „God is faithful”, vagyis „Isten hűséges”. Az akkor még alig húszéves brazil középpályás, Kaká, aki először szerepelt a nemzeti válogatottban, kivette a részét az „akcióból”. De ne szaladjunk ennyire előre.

A brazil álom

Ricardo Izecson dos Santos Leite 1982. április 22-én látta meg a napvilágot Brazíliavárosban, Bosco Izecson Pereira Leite építőmérnök és Simone Cristina dos Santos Leite tanárnő első gyermekeként. Öccse, Digao, aki maga is focista, hátvéd, jelenleg a New York Red Bulls játékosa, három évvel később született, és Kaká voltaképp neki köszönheti becenevét, mivel testvére sokáig nem tudta kimondani a Ricardót. Kaká egy interjúban elárulta, hogy bár kiskorukban, mint a fiúk általában, sokat civakodtak, nagyjából serdülőkoruk óta vége a csatáknak, és öccse egyben az egyik legjobb barátja is. A szülők kezdettől fogva keresztény szellemiségben nevelték a fiúkat. Ricardo a baptistákhoz járt általános iskolába, és ekkor még arról álmodozott, hogy teniszcsillag lesz. Nyolc éves, amikor testnevelő tanára felfigyel rá, és javasolja szüleinek, hogy vigyék el focizni. Innentől kezdve a kis Kaká egyre intenzívebb elkötelezettjévé válik a labdarúgásnak, és álmai is ebbe az irányba viszik tovább. A Sao Paulo csapatában kezd, és tizenhárom évig itt is marad. Hazája igazán 2001-ben figyelt fel rá, amikor a Sao Paulo csapata Rio ellen játszott, és az utolsó két percben Kaká két gólt is lőtt, ezzel megnyerve a kemény meccset. 2002-ben bekerül a brazil nemzeti válogatottba, ahol a fiatal futballista olyan korábbi, nagy ideáljaival játszhat együtt, mint Ronaldo, Rivaldo vagy Ronaldinho. Ekkorra már több európai klub is érdeklődik a frissen felfedezett középpályás iránt. Gyerekként, amikor éppen nem élesben a pályán, hanem a Playstation számítógépes játékon élt szenvedélyének, mindig az A.C. Milant választotta virtuális csapatának. 2003-ban, mintegy huszonegy évesen ez a vágya is valóra válik, amikor is átigazol az olasz sztárcsapatba. Már az itt töltött első évében megnyerik az olasz bajnokságot, valamint az európai szuperkupát. 2005-ben a Bajnokok Ligája legjobb középpályásának választják. 2007. december 2-án Kaká megkapja az Aranylabdát, mely az európai futballban elérhető legnagyobb egyéni kitüntetés. Csapatán, családján és a szurkolókon kívül, köszönetet és hálát mond Istennek is. „Megengedte, hogy ma itt legyek” – nyilatkozta. 2009 elején a Manchester 100 millió fontért meg akarja vásárolni, de Kaká marad. Ugyanazon év nyarán azonban mégis átigazol a Real Madridba, ahonnan azonban négy év után, 2013 szeptemberében megint visszatér Milánóba. Válogatottként 2006-ban és 2010-ben is szerepel a vb-n.

Krízisek

Szépen ívelő pályája nem volt annyira zökkenőmentes, mint amilyennek elsőre látszik. A sportoló karrierjét többször is beárnyékolta egy-egy sérülés, amiből nemegyszer kétes és lassú volt a felépülés. Felnőtt pályafutása és komolyabb sérülései előtt is szembe kellett néznie bizonyos fizikai kihívásokkal. A kamasz Ricardo ugyanis korosztályához képest kicsinek és soványkának számított, így első rendes szerződéskötése után a Sao Paulonál, szigorúan előírt étrendet kellett követnie, és egy lézeres szemműtéten is át kellett essen, mert rövidlátása egyre nagyobb akadályt jelentett a teljesítményében. Az első igazi krízis azonban tizennyolc évesen érte, amikor egy nyaki sérülés majdnem frissen indult karrierjének a végét jelentette. Megcsúszott egy uszodai tribünön és fejjel előre úgy érkezett a medencébe, hogy eltört a hatodik csigolyája. Azonnal kórházba szállították, orvosai szerint már az is csoda volt, hogy túlélte, és hogy nem bénult le, de jövőjéről és a profi futballba való visszatéréséről sokáig senki nem mert semmi biztatót nyilatkozni. A felépülés hosszú volt és testileg-lelkileg megterhelő. Kaká később több helyen is úgy nyilatkozott, hogy a hite nem csak átsegítette ezen az időszakon, de meg is erősödött általa. Neki és családjának mély meggyőződése, hogy imáik nem voltak hiábavalók, és Isten mentette meg a fiatal tehetség életét. Kaká türelmet, kitartást és még elmélyültebb hitet nyert az eset által. Nem utolsó sorban pedig volt ideje átgondolni, mi az, ami igazán fontos az életében, és mik azok a célok, amelyekért ezután még inkább megtanul harcolni. A másik nehéz időszak a Real Madridhoz való igazolását követte. 2009-ben lágyéksérülés miatt kell kihagynia jó pár mérkőzést, 2010-ben pedig térdsérülése tartja távol a focitól közel fél évig. 2011-es visszatérésekor több fórumon is elmondja, mennyire hálás Mourinho-nak, a csapat edzőjének, aki mindez idő alatt egy pillanatra nem vonta meg tőle sem a bizalmat, sem a bátorítást. Egy brazil rajongói oldalon megjelent nyilatkozatban Kaká úgy fogalmazott, hogy a Jézusba vetett hitéből merített erőt, és mindvégig biztos volt benne, hogy a sérülések is Isten neki szánt tervének a részei. Friss kezdését, illetve újrakezdését az AC Milannál újabb izomsérülés árnyékolta be. Az orvosok nem jósoltak gyors felépülést, Kaká pedig kijelentette, hogy a pályára való visszatéréséig nem fogad el fizetést a csapattól. „Úgy határoztam, hogy nem kérek semmit a Milantól, csak szeretetet és támogatást, míg jobban nem érzem magam, míg játékra alkalmas nem leszek újra” – nyilatkozta videóüzenetében.

Egy hiteles család

Azon sem csodálkozhatunk, hogy a játékos példás családi életet is él. Caroline Celicót, akit szülei révén ismert meg, három év udvarlás után, 2005-ben vette el, Sao Paulo egyik evangélikus templomában. Ám ennél nagyobb tanúságot is tett a sztárpáros hitük és szerelmük komolyságáról, amikor bejelentették, hogy mindketten szűzen mentek a házasságba. Amikor egy interjúban megkérdezték, vajon rögtön tudta-e, s ha nem, mikor jött rá, hogy Caroline az igazi, Kaká így válaszolt: „Először csak barátokként indultunk, később kezdtünk el randizni. A kapcsolatunk során fokozatosan jöttem rá, hogy ő a nekem való társ, körülbelül két év ismeretség után.” Mindez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a romantika ne volna fontos része a kapcsolatuknak. A sztár Velencébe vitte el barátnőjét, hogy ott kérje meg a kezét. Caroline mostanra ünnepelt gospel énekesnő. Házasságukból eddig két gyermekük született, Luca, aki lassan iskolás korba lép, és a két és fél éves Isabella. Kaká szeretetteljes, de következetes apuka. Felesége egy interjúban úgy fogalmazott, ha nemet kell mondani valamire a gyerekeknek, édesapjuk szava többet nyom a latban. Kaká ehhez annyit fűzött hozzá, hogy amikor kell, szigorú, és bár egy apának nehéz bármire is nemet mondania, ez is része a nevelésnek.

A hírnév

A bevezetőben már említettünk egy látványos példát arra, mire használhatja egy sztár a népszerűségét. A meccseken hordott, pólókra nyomtatott és futball cipőbe hímzett vallomásokon túl, a focista sosem mulasztja el a játék végén az égre emelni a tekintetét, és hálát adni. Magánéletével tudatosan, hiteles példát állítva is kiáll értékrendje mellett, és emellett társadalmi szerepvállalása komoly adományok és szociális akciók formájában is megnyilvánul. Belépett a brazil alapítású „Atletas de Cristo” szervezetbe, aminek hasonló gondolkodású és célú sportolók az elkötelezett tagjai. Az ENSZ nagyköveteként részt vesz az éhezés és szegénység elleni küzdelemben. Egyházát nem csak eszmeileg, anyagilag is komolyan támogatja. Saját bevallása szerint, néha vágyik arra, hogy normális, hétköznapi ember legyen, akit nem követnek lesifotósok, és nem hasonlítgatják folyton össze másokkal. Megtanulta, hogy a hírnévnek nem csak pozitív oldala létezik, ugyanakkor az, hogy sokak példaképévé vált, fantasztikus lehetőség, hogy hitet tegyen Jézus és a Gondviselés mellett, amit ő, ahogy egy a spanyol tévének adott interjúban fogalmazott, a saját életében többször is, konkrétan megtapasztalt. Kaká fontosnak tartja, hogy rajongói reálisan lássák őt, esendő emberként, akinek ugyanúgy, mint bárki másnak, vannak jó és rossz tulajdonságai. Tizenkét éves volt, amikor a protestáns vallás szerint megkeresztelkedett. Az eseményhez komoly lelki élménye fűződik. Több helyen is mesél arról, hogy valami mélyen megváltozott benne, közelebb került Istenhez, és szinte új ember lett. Innentől számítja hite iránti elkötelezettsége kezdetét, mely időtállónak bizonyult. Amikor megkérdezik, gondolta volna-e a kezdetek kezdetén, hogy egyszer az egész világ szeretni és ünnepelni fogja, szerény és őszinte választ ad. „Arról álmodtam, hogy a Sao Paulo profi játékosa legyek, és talán arról, hogy egyszer szerepelhessek a nemzeti válogatottban. De ahogy a Biblia több helyen is mondja, Isten sokkal többet tartogat számunkra, mint amit valaha is kérni mernénk vagy el tudnánk képzelni.” 

Hitestársam szerint ez az első fázisban egyfajta ingerlékenységet vált ki belőlem, és „intelmeim” többek között ilyenkor záporoznak a fejére. A második fázisban ebből megbánás, majd szentimentális békülés lesz. A harmadik fázisban a megkötött béke feletti örömöm átvált részegséghez hasonló nevetgélésbe és műsorozásba.

Eddigre már le szokott esni neki a tantusz, hogy itt az ideje ágyba parancsolni, és akkor jó esetben csak félálomban hallja tőlem a negyedik fázis irreális szorongásait.

Olyan félmondatokat, mint „ugye megígéri, hogy mindig vigyáz magára”, és hogy „milyen sebezhető is az ember, ha családja van”, és végül „jobb az ilyenre nem is gondolni”… de ilyenkor általában már nem tudja meg, mi is az pontosan, amire jobb nem is gondolni.

Velem ellentétben ő bárhol és bármikor képes szundítani egyet. Mindegy, hogy hosszúra nyúlt vendégségről van-e szó, (zajos társaság, esetleg háttérben dübörgő zene ellenére is), éppen folyamatban lévő munkáról (értsd: nagytakarítás, vagy afféle férfimunka, amit csak ő tud megcsinálni), esetleg ránk bízott, ordító rokongyerekről, az én uram képes egy pillanat alatt, akár a legkényelmetlenebb pózban is elszenderülni. Ezt a képességét nevezhetjük irigylésre méltónak, de az éjszakai együtt alvás további problémákat vet fel. Egyrészt igen termetes, és bár én sem vagyok afféle nyamvadt fehérnép, nem állítom, hogy eleinte egy-egy hirtelen mozdulatánál nem voltak olyan félelmeim, hogy ha nem vagyok elég éber és gyors, véletlenül agyonüt, de legalábbis agyonnyom. Aztán kifejlődött nála az a hatodik érzék, amitől az ember már nem úgy forgolódik az ágyban, mint amikor egyedül aludt.

Ugyanakkor a banálisnak tűnő, mégis kardinális probléma a horkolás, nálunk is előkerült.

Ha elég gyorsan és mélyen elalszom, nem olyan vészesen hangos vagy kellemetlen. Azonban egy-egy frontoktól árnyékolt, zaklatott éjszakámon már más a helyzet. Tény, hogy erre is van gyógyír: megfigyeltem ugyanis, hogy az oldalára fordulva elcsendesül. Ám acélos menyecske legyen a talpán, aki őt álmában az oldalára képes görgetni. Szóval elkezdem piszkálni, hogy ugyan forduljon már oldalvást. Ez hosszas és módszeres beavatkozást igényel, amit inkább nem részleteznék, a lényeg, hogy a végére általában annyit érek el, hogy kényszeredetten oldalra biccenti a fejét, amitől persze egy perc múlva ugyanúgy horkol tovább.

Van még egy ennél is bosszantóbb szokása, hogy amilyen jól be tud aludni fényes nappal, sokszor olyan éberré tud válni az éjszaka közepén. Ilyenkor aztán leül a számítógép elé. A számítógép persze ugyanabban a szobában van, ahol az ágyunk, és engem a fény éjszaka idegesít.

Ékes bizonyítéka ennek, hogy esténként körbemegyek a lakásban, és mindent áramtalanítok, mert egyszerűen nem bírom, ha az elektromos kütyük apró, színes ledes jelzőitől úgy néz ki a lakás, mint egy ufó-leszállópálya.

Felmerült bennem egy pótágy gondolata vészhelyzetre, ám féltem, nehogy ebből tendencia legyen, és idejekorán beüssön nálunk a nyugdíjas különágyas szindróma, így végül más megoldást választottam: vettem a patikában egy pár füldugót, a drogériában pedig csinos szemtakaró párnát, és így szent a béke meg az alvásom is.

Nem csupán egészségügyi hatása van egy szabályos fogazatnak, de esztétikai és pszichés előnyökkel is jár. Mosolyogni jó és egészséges. Magabiztosságot ad, örömöt és nyitottságot sugároz. Európai és amerikai vizsgálatok egyaránt azt bizonyítják, hogy a mosoly annál megnyerőbb, annál tetszetősebb, minél nagyobb benne a „fehér” arány, azaz minél több fog látható. Manapság a fogszabályzásnak igen nagy szerepe van az arc harmóniájának kialakításában. A fogak sorba állításán túl lehetőség van a csontos arc és a lágyrészek (úgy mint orca, ajkak, áll) finom harmonizálására is. A fogszabályozást nem lehet elég korán kezdeni, de kinőni sem lehet.

Cumi, tea, ujjszopás

Az egészséges arcfejlődést és szabályos fogív kialakulását gyermekkorban tudjuk befolyásolni. Csecsemőkortól négyéves korig leginkább a megelőzésnek, a helyes életvitelnek van nagy jelentősége. Helyes életviteli szokásnak, vagy megelőzésnek minősül például a csecsemő szoptatása, a kisbaba arca a szopó mozgástól edződik, izmai erősödnek és az izmok növesztik a csontokat. A tejfogazat épségének megőrzése kisgyermekkorban kezdődik, szerencsére manapság kezd kiszorulni a divatból a cukros vagy cukor nélküli tea itatása, amely ugyan rövidtávon megnyugtatja a kisbabát, de hosszú távon súlyos következményekkel jár. A fogak az állandó csersavas, vagy cukros közegben felmaródnak, és néhány hónap alatt kilyukadnak, súlyos esetben az íny szintjéig letöredeznek. Fontos ebben az életszakaszban a vitamin és ásványi anyagokban gazdag táplálkozás. A megelőzés része mindezeken kívül még az ujjszopásról vagy cumizásról megfelelő időben való leszoktatás. Fogszabályozási szempontból a hároméves kor a vízválasztó, ha ekkor elhagyja a gyermek ezt a szokását, akkor maradéktalanul és spontán visszarendeződnek a kifelé dőlő fogak és a csontokon sem lesznek maradandó deformitások. Óvodáskorra már általában megérnek a gyermekek arra, hogy elengedjék ezt a megnyugtatási formát. Mindenképpen komoly támogatással, akár jutalmazással kell segítenie a szülőnek gyermekét. Négyéves kor után azonban már súlyos, maradandó eltérést okoz a cumizás, az arc csontjai nem tudnak szabályosan növekedni, és torzulhatnak. A fenti eltérések már spontán nem rendeződnek, és következményként kialakulhat beszédhiba és légzési eltérés. A cumitól vagy egyéb cumizásra alkalmas tárgytól az első fogak kifelé dőlnek, az elülső fogak nem tudnak érintkezni és rés lesz közöttük, így sok gyermeknek a harapás is problémát jelent. Az ujjszopásról és cumiról való leszokásban sokszor egy külső személy, nagymama, nagypapa, óvónéni vagy gyermekfogorvos tud hatékonyan segíteni. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a gyermeknek ez egy nagy és nehéz lépés, megértést és támogatást, ugyanakkor nagy következetességet igényel.

Tejfogakkal

Óvodás gyermekeknél általában nincs szükség konkrét fogszabályozó készülék hordására, ez az időszak még mindig a megelőzésről szól. Fontos a gyermek szabályos légzését és a beszédfejlődését támogatni, valamint a jó szájhigiénét biztosítani. A légzés- és beszédfejlesztésben a fogszabályozó orvos mellett még fontosabb talán a logopédusok szerepe. A szájhigiéné, a rendszeres fogmosás ebben az életkorban már nagyon fontos napi tevékenységgé válik, kialakul egy fogmosási rutin. Az iskolaérettségig fontos segíteni a gyermek fogmosását, a keze ilyenkor még nem eléggé ügyes, hogy fogait minden felszínen megtisztíthassa. Tejfogazatú gyermeknél a száj öntisztulása még igen hatékony, a nyelv és a nyál nagyon jól tisztán tartja a fogakat. Ennek viszont az a feltétele, hogy a szájüregnek legyen ideje napközben kétszer 3 óra a megtisztulásra, ez úgy érhető el, hogy csak napi öt alkalommal étkezzen a gyermek és az étkezések között semmiféle nassolnivalót ne egyen, és kizárólag vizet igyon. Éjszaka sem javasolt az evés, és inni is csak vizet lehet. A fentiek betartása mellett a fogszuvasodás kialakulását megelőzhetjük.

A tejfogaknak nem csupán a rágásban van feladatuk, de fontos, hogy helyet adjanak, és helyet tartsanak a maradó fogaknak, valamint szerepük van a helyes csontnövekedésben és a beszédfejlődésben is. Ha szuvas lesz egy tejfog, akkor törekedni kell arra, hogy minél tovább teljes értékű fogként a szájüregben megmaradjon. A tejfog vezeti a maradó fogakat szabályos helyükre, ezekért van ilyen nagy jelentősége már a tejfogazatnak is. Egy ép tejfogazat nagyban megnöveli annak esélyét, hogy szabályos felnőtt fogsora legyen a gyermekünknek.

Nem megy egy csapásra

Az iskolás korú gyermekek arca és állcsontjai éppen úgy nőnek, mint a lábuk vagy a testmagasságuk, ez az időszak az, amikor a fogszabályzó készülékekkel leginkább befolyásolni lehet a növekedést. Manapság a fogszabályozás nem csak a fogak sorba állításával foglalkozik, nagyon jó eredményeket lehet elérni az arc harmóniájának kialakításában is. 8–13 éves korban jön el az ideje annak, hogy a csontnövekedést lassan, de hatékonyan irányítsuk, ezzel lehet támogatni egy alulfejlett állcsontot a növekedésben vagy éppen egy erősen fejlődőt visszafogni. Ez sok türelmet és nagy szorgalmat igényel. Ilyenkor ugyanis kivehető készülékeket kapnak a gyermekek, és a kezelés sikerét a gyermek és a szülő munkája döntően befolyásolja. A kivehető készülékek igen nagy tárháza áll rendelkezésre, mindegyik másképpen hat. Ahhoz hogy a készüléket pontosan megtervezhesse a fogorvos, többféle vizsgálaton kell átesnie a gyermeknek, valamint legtöbbször röntgenfelvételekre is szükség van.A vizsgálatok általában könnyen elvégezhetők, talán a legnagyobb odafigyelést és törődést a fogászati lenyomatvétel igényel. Itt tapasztalja meg először a kis páciens, hogy neki is türelmébe és munkájába kerül majd a fogszabályozó kezelés. A lenyomat vétel során a gyermek fogairól egy puha anyaggal mintát készít az orvos, amelyhez a gyermek közreműködésére is szükség van, aktívan együtt kell dolgoznia az orvossal. A fogszabályozó kezelés sikere is közös siker, ahol szerepe van a páciens mellett az orvosnak, sőt még a gyermek környezetének is.

Sohasem késő

Kamaszkorig befejeződik az arc csontjainak növekedése, ami azért fontos, mert fogszabályozni innentől kezdve már csak a fogakat lehet, a csontok terelésére már nincs mód, nem lehet a növekedésüket befolyásolni. A pubertástól kezdve a kialakult helyviszonyokkal kell gazdálkodni. Ez azt jelenti, hogy a fogszabályozó orvosnak azt kell pontosan kiszámítani, hogyan tudja a rendezetlen fogakat az adott fogívben sorba állítani. Sok pácienst és szülőt először megrémít, ha például kettő, vagy akár négy foghúzást javasol a fogorvos. Az előnyöket és a hátrányokat kell mérlegre tenni ilyenkor, hogy kiderüljön mit érdemes választani: egy kevesebb fogakból álló, ám szabályos fogazatot, vagy egy több fogból álló, ám rendezetlen fogsort. A szabályos fogazat mellett szól, hogy jobban tisztítható, kevésbé fordulhat elő az egyes fogakon túlterhelődés, a fogágy épebb, a fentiekből adódóan hosszabb élet jósolható a szabályosan álló fogaknak, a mosoly is szebb, a viselője pedig magabiztosabb.

A korábbiakhoz hasonlóan a kamasz- és felnőttkorban, a maradó fogak mozgatását is igen sokféle fogszabályozó készülékkel lehet elérni: úgy, mint a fogakra ragasztott tappancsos/brackettes fogszabályzó rendszerek, melyek lehetnek fémből vagy esztétikus anyagból (fehérek vagy átlátszók). Léteznek speciális, láthatatlan készülékek is, ezek lehetnek a nyelv felől ragasztott tappancsos fogszabályozók, vagy „láthatatlan” fóliákból is készülhetnek. Készülékből is számtalanféle van, és mindegyik a maga hatásterületén képes a legnagyobb sikert elérni. Éppen ezért van igen nagy jelentősége, hogy a fogmozgatást, az eredményt előre megtervezzék, így megfelelő eszközt lehet kiválasztani a közös munkára.

Felnőttkorra tolódik annak a megoldása, ha mégis szükséges a csontokon is állítani, ilyenkor olyan deformitásról van szó, amely nem csak a fogazatra terjed ki, illetve nem megoldható kizárólag a fogak mozgatásával. Az arc csontjai olyan méret vagy formabeli különbséggel rendelkeznek, hogy csak a csontok műtéti mozgatásával lehet ideálisan összeilleszteni őket. A fogszabályozó kezelés során együtt dolgozik a szájsebész a fogszabályozó orvossal. Hosszú fogszabályozó előkezelés után szájsebészeti műtéttel be lehet állítani az állcsontokat is, majd a fogszabályozó kezelés befejező szakaszával harmonizálják az arcot és a fogakat.

Általában a fogmozgatások, a fogszabályozó kezelések hosszú időt vesznek igénybe, mert csak optimális erővel lehet a fogakat a csontszövetben mozgatni, ez legtöbbször éveket jelent. A kezelés pedig nem akkor fejeződik be, amikor elérték a fogak a megfelelő pozíciójukat, hiszen ez még egy instabil állapot, a kezelés ezen szakasza után jön a stabilizálás. A csontban rögzülnie kell a fogaknak, az arcnak meg kell szoknia az új egyensúlyi helyzetet. A stabilizálás már passzív készülékekkel történik, ezek lehetnek fixek, azaz a fogakra ragasztottak, vagy kivehetőek is. A stabilizálásnak tehát legalább akkora jelentősége van, mint magának a fogmozgatásnak.

„Ikergyerekeim vannak, egy fiam és egy lányom. A lányomon nagyon korán észrevettem a női vonásokat, már rendkívül pici korában is nagyon szerette a csecsebecséket, mindent le akart szedni, ami rajtam volt: fülbevalót, gyűrűt, mindent magára aggatott. Ez egyfajta érzelmi azonosulás, amit a pszichológia anaklitikus azonosulásnak nevez, és ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy az ember a szeretett személy dolgait magáévá akarja tenni, be akarja kebelezni. Ilyet a fiam sosem csinált, pedig mint említettem, ikergyerekek. Ő már nagyobb volt, amikor egyértelmű jelek látszottak rajta. Talán kiscsoportos óvodás lehetett, amikor kinyitotta az ajtót, majd azt mondta a testvérének: menj be, te kislány vagy! Nála tehát a férfias viselkedés egy udvariassági gesztusban jutott először kifejezésre. Mivel pszichológus szülő vagyok, ehhez azt is hozzátenném, hogy ez utóbbi olyan típusú azonosulás a fiúszereppel, ami már a szocializáció miatt, a tanulási, tanítási folyamatok eredményeként történik. Spontán módon a fiam talán akkor viselkedett először férfiként, amikor leválasztott az apjáról, akinek épp puszit adtam, lévén a puszit ő akarta. Ez egyfajta férfi rivalizálás, hiszen két férfiről van szó, puszi pedig mindkettejüknek jár.”