Részletekben a meghittség – Örüljünk, ha van hová hazamennünk!

A kislány elveszi a fiam egyik homokozólapátját, az anyukája gyorsan kerít egy másikat helyette, nehogy felboruljon a kényes egyensúly. Próbálok kedvesen rámosolyogni köszönetképpen, de én is zavarban vagyok. Összeszedik a dolgaikat, nincs babakocsijuk, így a nő a picit a nyakába veszi, a kisfiút kézen fogja, és a kapun kilépve tovább magyaráz hangosan – talán ukránul.

Gyönyörű az idő. Múlt héten még téli sapkát hordtunk, most meg már azt érzem, kár volt otthon hagyni a fiam kalapját, olyan erősen tűz a nap. A homok is egészen átmelegedett, jó belemélyeszteni a kezem, és „leföldelni” magam egy kicsit. 

Van, ami nem változik, még mindig eljön a tavasz.

Olyan békés és nyugodt minden, csak a varjak hangoskodnak a fák tetején. Tollukat felborzolva, pöffeszkedve méregetik, hogy melyikük a nagyobb, pedig a két fészek elég távol van egymástól. Legalábbis elég távol ahhoz, hogy ne zavarják egymás köreit – szerintem.

„Nézd!” – mutatom a fiamnak a felettünk lévő fészket. „Látod, tavaly még üres volt, most meg már egy madár költ benne.” „Anya, hol a fészek?” – fordul a mellettünk homokozó kisfiú az anyukájához. Az anyuka egy pillanatra felnéz a mobiljából: „Hát, ott” – bök a szemével a helyre, ahová az előbb mutattam, aztán gondterhelten visszasüpped egy másik valóságba. Az apuka, felismerve a kurta helyzetet, átveszi a szót: „Ott, látod? A fa tetején. Viszont nem túl jó, hogy egy dolmányos varjú költözött bele.” „Dolmányoos?” – kérdez vissza a kisfiú. „Igen, ha költenek, nagyon agresszívak lesznek, még az emberekre is rátámadnak.”

A kisfiú szemében megjelenik a félélem, és ahogy a fiamra nézek, rajta is ezt látom, amint némán figyeli a jelenetet. Az apuka észreveszi, hogy kicsit túllőtt a célon, igyekszik javítani a helyzeten: „De szerencsére mi nagyon ritkán jövünk erre a játszira” – mondja erőltetett mosollyal. A kisfiúnak ez elég, hogy feledve a hallottakat tovább játsszon. Az én fiam viszont kérdőn néz rám, velük ellentétben mi minden nap kint vagyunk. Valahogy aztán sikerül őt is kizökkentenem, bár ehhez előbb magamnak kell elengednem a filmbe illő jeleneteket, amiket ez az ismeretlen apuka ültetett a fejembe.

Egy hónappal ezelőtt még nem gondoltam volna, hogy majd megadatik a luxus, hogy ilyen békésen élvezhessük a tavaszt.

Az utcán egy teljesen átlagos délelőtt jelenetei zajlottak, az emberek idegesítően hétköznapi módon jártak-keltek, mintha semmi különös nem történt volna.

A fejem zakatolt a cikázó gondolatoktól, és rengeteg néma forgatókönyv játszódott le bennem minden felvetődő esetre.

Háború. Az mi? Épp fenekestül fordul fel a világunk. Nagyszüleim élményei életem legmeghatározóbb történetei közé vésődtek be. A háború és annak minden következménye olyan bizalmatlanságot és sztereotipikus gondolkodást vert beléjük, ami a mi generációnkat eddig nem jellemezte.

Mióta a kialakult helyzet okozta kezdeti sokk lecsengett bennem, elkezdtem keresni, hogyan teremthetek békét magamban. Mindig is euforikus örömöt éreztem egy-egy kitűzött cél elérésekor, most viszont mintha új helyre került volna a fókusz. A távlati tervek és tervezések helyett próbálok a jelenben maradni. Mintha mindent nagyítóval néznék, olyan részletekben találom meg a meghittséget, amiken korábban átsiklottam. A gyerekeim csak akkor lesznek kiegyensúlyozottak, ha én is az vagyok. Jelenleg ez a legfőbb célom – és talán az egyetlen, amelyre ráhatásom van. Nem engedhetünk a kétségbeesésnek.

„Mama, kinyílt az esőág!” „Mi?” – kapom fel a fejem. Megint elgondolkoztam. „Jaj, az aranyeső, tényleg! Hallod, Csibi? Harangoznak.” Összepakolunk, már teljesen üres a játszótér, ebédidő van.

Elindulunk hazafelé, és azon jár az eszem, mennyire hálás vagyok, hogy kimondhatom: „Gyere, induljunk haza!”.