Szerelmes Magyarország – Magánnyomozás a boldogság után Boldogkő vára körül

Az első nyom közel 800 évvel ezelőtti, amikor IV. Béla királyt a tatároktól elszenvedett vereség után egy Bodó nevű aszalómester jobbágynak öltöztette, és elbújtatta a kunyhója alatti pincerendszerben. Az így megmenekülő uralkodó Bodónak ajándékozta e vidéket a Zempléntől a Hernád völgyéig azzal a feltétellel, hogy a férfi építsen várat az itt magasodó sziklatömbre. Bodónak hét szép lánya volt, s a kezüket olyan kérőknek ígérte, akik vállalták, hogy egy-egy éven át segítenek neki felépíteni Bodókő – ma Boldogkő – várát. A vár hét esztendő alatt fel is épült, a lányok lakodalmait is itt tartották, azért lett Boldogkő a neve, mert a „tündérek” itt voltak a legboldogabbak.

„Te, Lizi, neked annyi kérőd volt, hova lettek?”

Nem csoda, a látkép a várból és a Napnyugat kávézóból páratlan, megéri a túrát. Boldogkőváralja település felé hajtva megcsodálom az útmenti barackfákat is, amelyek itt-ott roskadoznak, másutt már leszedték róluk a gyümölcsöt, s lekvár formában is kínálják az autósoknak. A szűk 1200 fős településen megállva az első, akivel csevegni kezdek, a 87 éves Lizi néni, aki Boldogkőváralján nőtt fel, majd 40 év budapesti munkavállalás – könyvelés és gépírás – után hazahúzta a szíve. Ma már elmondhatja magáról, hogy többet élt a faluban, mint a fővárosban.

„16 évesen indultam neki” – meséli. „Addig is munkára neveltek, babot szedtem és krumplit, mert gazdálkodtak a szüleim. Megtanítottak beosztva élni, ma is felhúzom a sapkát télen, ha spórolni akarok a tüzelőn. A nagyapám is földműves volt, s amelyik fia nősült, annak továbbadott egy darab földet. Fiatalon bálokba jártunk, anyu kísért mind a négyünket, s végig ott ült az ölében a kabátokkal. Gyönyörködött bennünk, ahogy táncolunk. Engem nemcsak a helyi, hanem a vizsolyi fiúk is felkértek! Vasárnap meg mentünk a 11-es misére, addigra kész volt az ebéd, utána csak le kellett ülni az asztalhoz. De húsvétkor sem hagytak ki a locsolkodók! Mégsem mentem férjhez soha, mondják is: »te, Lizi, neked annyi kérőd volt, hova lettek?«. Én meg csak nevetek, hogy erre nem emlékszem…”

Eltűnődöm, vajon Lizi néni szeretne-e mégis emlékezni, s mivel úgy érzem, hálás az érdeklődésért, rákérdezek, miért nem mondta ki soha az igent. 

„Mert nem jött a walesi herceg” – jelenti ki suttogva, hogy más ne hallja. 

„Pesten a külkerben is dolgoztam, ott csupa külföldi fiú udvarolt, de én faluról nem vittem magammal olyan alapot, hogy németül beszéljek. Nem tudtam megtartani őket. Felkértek, mert csinos voltam, de a második fordulóra már a csúnyább lyányt vitték mellőlem, mert az értette a nyelvet. Szombaton az ötórai teánál voltak a nagy táncok a Margit-szigeten. Nem éreztem magam olyan műveltnek, mint a pestiek, akik láttam, milyen jómódban éltek. Nekik nem kellett felszaladni a padlásra, hogy felszedjék a szúrós szalmát, ők az anyatejjel is tudást szívtak magukba. De az Operettszínházba én is eljártam” – csillan fel a szeme, s azt mondja, 30 éve újra itthon boldog. „Egy ilyen helyen csupa kirándulás az élet! Gyerekként észre se vettük, milyen szép, természetes volt.”

50 lakos, plusz a boldogság Arkán

Igen ám, de hiába a vidék romantikája, ha a fiatalok zöme a lehetőségek miatt városokba költözik. Az Ez itt az! nevű fagyizóban dolgozó 20 éves Lóránt azt mondja, a többség Debrecenbe vagy Pestre kerül továbbtanulni, ő is erre készül. „Itt esetleg a sport hozhat össze fiatalokat” – teszi hozzá, hiszen ő is a tállyai csapatban focizik. „De amíg sátoraljaújhelyi barátnőm volt, kirándulni ő is szívesen jött erre.” Amikor azzal folytatja, hogy a Terra-Boldogkő by Anyukám mondta a legmenőbb randihely a vár lábánál, elsőre úgy értem, ezt az anyukája mondta, aztán jót nevetünk, hogy nem, ez a hely neve, és római pizzát sütnek ott. (Ettől még az anyukák is szerethetik.)

Más helyieknél is érdeklődöm, „hol lakhat a környéken a boldogság?”, az egybecsengő válaszuk Arka község neve. 

Egy srác, aki barackot szedni szalad két vödörrel, kedvenc helyeiként az Arki-völgyet és a Váraljai-patak menti sétautat említi, hozzátéve, hogy a patak pont úgy szeli ketté Boldogkőváralját, mint a Duna Budapestet. Az alig több mint 50 lakosú Arkára még szép, hogy átautózom, s meg is állapítom: nem hiába ajánlották, igazi gyöngyszem – ki ne hagyja, aki erre jár! Az ugyancsak nyolc évszázados múltú településen – amely a jezsuitáké és a Péchy grófoké is volt – mindenütt szerelmespárrá pingált virágtartó-figurák fogadnak, s egy szabadtéri kiállítás terítőkből, falvédőkből.

Kép

Hárman a Gönci Idős Csajok Klubjából: Piroska, Editke és Ági – Kép: Dr. Szász Adrián

„Majd elkábultunk hazáig a sok liliomtól!”

Arkáról irány a járás névadója, Gönc, ahol épp barackünnepet tartanak! A 3713-as út továbbra is napsütötte mezők közt kanyarog, többször is kiszállok hangulatfotókat készíteni. A gönci rendezvényen az Idős Csajok Klubjának három tagja – Schneiderné Piroska, Ősziné Editke és Tolcsvainé Ági – házi barackos sütikkel és pár szerelmes sztorival fogad. Azt is elárulják, hogy valaha a Borsóhegyre jártak fel a fiúkkal szalonnát sütni, majd kiderül, hogy Editke párja egyenesen a Hatvan melletti Boldog községből érkezett Boldogkő mellé, hogy feleségül vegye őt.

„Nem írt még a boldogi lagzikról?!” –  von kérdőre. „Pedig ott világraszóló mulatságok vannak, amikre az egész falut meghívják! 300 fő, 100 torta. A miénken csak az öt-hatféle töltelékkel készülő nyújtott rétessel jóllaktam, egész este azt ettem. A papszentelés is hasonló nagy ünnep, az ilyet itt, Göncön is megkönnyeztük már. De a varrodában is, ahol dolgoztunk, emlékezetes bulik voltak!”

„Tokajba jártunk vacsorázni, meg Mezőkövesdre éjszakai fürdőzésre Trabanttal” – veszi át a szót Piroska. 

„10-re mentünk, hajnali 3-ra értünk haza. Csobád falu határában egy néni rengeteg liliomot ültetett, mire a fiúk kiszálltak, mindegyik szedett egy-egy öllel nekünk, majd elkábultunk hazáig a sok liliomtól! Naplót kellett volna vezetni azokról az időkről” – mondja, mire Ági hozzáteszi, hogy ő már kapott is e célra egy könyvecskét a családjától, csak még nem írt bele semmit. Nos, itt az ideje!

A hölgyek barackos sütis sátrától a városháza melletti nagyszínpad elé húzódom a barackünnepet záró Edda-koncertre. A romantika itt kézzel fogható: fiatal helyi párok kéz a kézben éneklik együtt Pataky Attilával, hogy „A szerelem keresi a szerelmet…”

Minden szívhez közel

Másnap délelőtt a boldogkőváraljai templom szentmiséjén arról szól a prédikáció, hogy az igazi szeretet nem azt adja, amit fontosnak gondol, hanem azt, amire a másik embernek szüksége van. Ehhez viszont ki is kell fejeznie az igényét, különben a legjobb szándékú szeretet is „mellé megy”. Az üzenetet Polgári Ferenc plébános a mise után négyszemközt így egészíti ki: „A szerelemben a legfontosabb – egyben a legnehezebb – az alázat. 

Szerintem az alázatot az Úristen a házasságok megőrzésére találta ki. Ez az egyetlen ellenszere annak, hogy mindkét fél ágáljon, hogy »na persze, már megint én engedjek?!«. 

Akit pedig csak kérni tudok a mai fiatalok segítésére is, az Árpád-házi Szent Erzsébet, a szerelem és a szerelmesek védőszentje. Ő az én szememben egy csoda! Amíg ember lesz a földön, ő minden szívhez közel fog állni.”

Valami azt súgja, a nyomozásom akkor lesz teljes, ha a közeli Regéc vára felé is elautózom. Az út Fony községen át visz és hoz, ez a térség egyik legtakarosabbja – „I love Fony”, hirdeti egy kövekből kirakott, virágokkal beültetett felirat is a központjában. A tősgyökeres Tőzsérné Márton Ida szavaiból végképp kapiskálni kezdem a helyi boldogság titkát. „Hogy elvágyódtam-e valaha? Hát persze!” – lep meg egy pillanatra. „Kétszer is elindultam, de mindkétszer csak pár hónapig bírtam, nem tudtam elszakadni. Olyan vagyok, mint a föl-földobott kő. Előbb Göncruszkáról, majd Kazincbarcikáról jöttem haza. Amikor egy ilyen kis településről elkerül az ember egy városba, hirtelen azt érzi: senki lett. Hiába mentem végig az utcán vagy be a boltba, nem volt ismerős arc, nem volt kihez szólnom, hogy mit főztél, hogy vagytok. Senki nem tudta, milyen az életem, honnan jöttem.” Engem viszont érdekel, milyen az élete, azt pedig már tudom, honnan jött.

„Hogy mi nekem a boldogság? Az, hogy ha felkelek reggel, száz rigó fütyül a fákon és az ablakom alatt. Kisüt a nap, páratlanul tiszta a levegő. 

A környék tele van romantikus helyekkel: meg lehet bújni a fenyveserdő aljában, ki lehet sétálni a Gergely-hegyre Rezső bácsi kútjához. Egy óriási szikla van ott, a hegyi forrás vize folyik rajta keresztül. 

A faluba is lejön a hideg víz, csak Csorgónak nevezzük. Fiatal lányként jó kihívás volt a fiúkkal együtt megmászni a terepet, de szigorúan neveltek a szüleim, szó sem lehetett arról, hogy 18 éves korom előtt bárkivel bárhova menjek. Újhelyben voltam gimnazista, ott is nagyobb vasfegyelem volt, mint a katonaságnál! A sárospataki főiskola szabadabb volt, végzős tanítóként felajánlottak egy ösztöndíjat, ha maradok a megyében. Nem fogadtam el. Mondom: én? Maradni? Soha. Aztán a legromantikusabb az életemben az a közel 40 év lett, amit a fonyi iskolában taníthattam végig. Maga volt a csoda! 1-4. osztályos összevont tanulócsoportokkal. Míg Barcikán kis szürke veréb voltam a nagy iskolában az elit pedagógusok között, ide tárt karokkal vártak vissza.”

Ida, ha végigmegy az utcán, nincs olyan, akit – vagy a szülőjét, gyerekét, unokáját – ne tanított volna. A párja göncruszkai volt, sajnos elhunyt már, két fia közül az egyik a faluban – a másik is a megyében – maradt. „Itt építkeztünk, bár szerintem akkor is örökre itt maradok, ha egy nyárikonyhában vagy egy szalmafedeles viskóban kellene élnem” – mondja nevetve. „Emlékszem, gyerekkoromban volt a faluban alvég meg felvég, s rivalizáltak egymással. Ma már abban van verseny, hogy kinek szebb a portája. Szerintem ez is egyfajta romantika.” S hogy Ida mit gondol az igazán nagy találkozásokról?

Kép

Barack és vár– Kép: Dr. Szász Adrián

Az élet fenntartó ereje

„Ha az ismerkedés olyan céllal történik, hogy vágyom valaki társaságára, akitől kapok valamit – és itt nem anyagiakra gondolok, hanem jó szóra, ölelésre, biztatásra –, akkor ma nem könnyű ismerkedni, mert egyre kevesebb az ilyen ember. De nekünk még könnyű volt. Lányok-fiúk csapatostul jártak, s talán az sem volt mindegy, hogy ismertük a másik környezetét, még azt is, ki volt a nagymamája. 

Városon sokkal több – és többféle – ember van, könnyebb válogatni, de melléfogni is. 

Én főiskolásként találkoztam a párommal, amikor tollaslabdáztam egy barátnőmmel az út mellett, és egyszer csak megállt mellettünk egy motoros. Azt mondja, szívesen beállna játszani, először átnéztünk rajta, hogy mit akar, aztán ez lett belőle…” – mosolyodik el. Szerelem, ami helyben maradt.

Nekem viszont mennem kell vissza a fővárosba. Kiemelek még egy szem gönci barackot a hazaútra bekészített uzsonnás zacskómból, mert még el sem indultam, de már újra vágyom az ízére. Idefele a helyi kötődésű Tóth Zoltán zenéjét hallgattam, zárásként is az ő sorait idézem (Zoltán János Republic című könyvéből kölcsönzöm e sorokat): „Nem teszek kísérletet meghatározni, hogy pontosan mi, de én szerelemnek hívom a legapróbb kis hétköznapi vágyat, szenvedélyt is, mert pontosan ugyanaz a minőség, mint ami hagyományosan a szerelmet jelenti. Minden olyan kisebb vagy nagyobb dolog, ami egyáltalán benntart az életben. A szerelem maga az élet fenntartó ereje.”