„Éjszaka minden hangosabb, félelmetesebb, de nem bántanak” – Kilátóban aludni izgalmas!

 – A kilátókból készített hajnali felvételeid teljesen elvarázsoltak – kezdem a kérdéseimet feltenni Balogh Tamásnak, aki hidrogeológus, túravezető és a természetjáró élményekről szóló „Kalandkönyvek” szerzője. – Te hogyan estél a kilátók és a természetjárás bűvöletébe? 

– Eger egy csodás – históriákkal, történelmi emlékekkel és vizekkel teli – kisváros a Bükk lábánál, amelynek értékei gyerekkoromtól hatottak rám. Gyakorta kirándultunk az Eged-hegyi kilátóhoz vagy a Síkfőkúti-tóhoz, és ilyenkor kisebb-nagyobb bandákban rohangáltunk a felnőttek előtt egész nap. Mire felsős lettem, és túl voltam pár évnyi vízilabdás szenvedésen, kiderült, hogy egész jó érzékem van a tájékozódási futáshoz, és innen már nem volt megállás: edzőtáborok a Bükk rejtett menedékházaiban, éjszakai versenyek a Mátra reménytelenül meredek oldalain, magunk építette vadkempingezések a fenyvesekben, derékig érő hóból érkezés a bogácsi strand 40 fokos medencéibe... Azóta az erdő illata itt van az orromban, és mivel ez a sport gondolkozni is megtanított, igazi életalapozásként működött. 

 – A kilátós történetekben mindig felbukkan a fránya „bivakolás” szó. Ez mit jelent? 

 – Talán úgy a legegyszerűbb lefordítani: alvás a szabadban. Néha a kényszer szüli a bivakolót, mert mondjuk későn ér föl a kilátóba, és fél visszaindulni a faluba, előveszi hát a hálózsákot, és bevackol. Nagy sikere van a szabadban aludni vágyók között a kilátóknak, hisz itt fedél is akad, és a fölső szintekre a nagyobb állatok se másznak föl. De aludtam már ősi romoknál (pálos kolostorok a Balaton-felvidéken), buszmegálló padján vagy épp széna között is a falu végén, szűken mérve ez is bivakolás. 

– A kilátóban alvás egyelőre egy szabad „sport”, civilizációtól mentes, csöndes elvonulás. Fenyegeti ezt is az üzletté válás réme? 

– Az jó hír, hogy a kilátóban alvás nem számít szabályszegésnek, nem tiltott. De már most is üzlet a hozzá kapcsolódó felszerelesések árusítása, legyen az cipő, óra, zsák, kulacs és minden más, miközben sokan még futni és persze túrázni sem tanultak meg. Közel kétszáz futóversenyt, magashegyi túrát szerveztem és vezettem az elmúlt húsz évben, és még mindig meglep, hogy mennyien teszik tönkre a szervezetüket pusztán azzal, hogy nem ismerik önmagukat.
És igen, amikor tavaly augusztusban fölértünk az egyik Dunára néző kilátóba, a csend helyett közel két tucatnyian bámultuk a lemenő, pár órával később pedig az ébredező napot.  

Tény, hogy egyre mélyebbre kell menni a vadonba, ha egyedül akarsz lenni.  

Galyatető fölött (960 m) a kilátó fölső harmadában ma már bivakszállást is bérelhetsz éjszakára, ha jól emlékszem, eléggé borsos áron. Az ipar is felkészült a bivakzsákok és egyéb fölszerelések gyártásával, így a kreativitás itt is feláldozhatóvá válhat a kényelem és a villogás kedvéért. 

 – Milyen igényünkre lehet válasz a kilátóban alvás? 

– Izgalmas buli? Saját félelmünk legyőzése? Borzongató Bakancslista?... nem is tudom. Talán attól is függ, hogy milyen kihívást támaszt az odaút: ahogy a Csóványos tetejére bizony a följutás nem ugyanaz, mint kimenni a Hárshegy tetejére és ott koccintani. 

– Mely kilátókat javaslod egy első ottalvásra? 

– A Káli-medencében van egy kis házam, amely a futóversenyek során versenyközpontként is üzemel. Innen többször indultunk már föl a Köveskál fölötti hegyre, tetején az Eötvös kilátóba. Kora őszön nincs párja, igaz, a pelék néha nem kímélik a háton fekvők arcát, karját apró karmaikkal, és borzongató hangokat adnak ki. Nem messze innen magasodik a Csobánc bazalttömbje, a vár egykoron lerombolt, de mégis sok kis zugot nyújtó romjai között gyakoriak a bivakolók, sátrazók, de ehhez az is hozzátartozik, hogy rengeteg szemetet viszünk le utánuk, főképp használt pelenkákat és borosüvegeket. A kilátók közül igen népszerű a Bükk közepi Petőfi-kilátó (957 m), méretes placcán akár 8–10 ember is elfér.  

Én inkább azt mondom: nézegesd a térképeket, és keress magadnak célpontokat: egy panorámás hegytetőt, biztonságos szirtet, várromot, gyűjts róla infókat és vágj neki!  

Egy szempont nagyon fontos: sose lépj be magánterületre vagy táblákkal tiltott területekre, és gondolj arra, hogy az erdőben nem vagy egyedül, és az állatok erősebbek nálad! 

Kép

Kilátás a Hegyestetőről - Kép: Balogh Tamás

– Melyik élményed sikerült a legemlékezetesebbre? 

– Pár évvel ezelőtt Egerből indultunk, és Felsőtárkányon keresztül a Bélkő csúcsát céloztuk meg. Nagyjából olyan fülledt meleg volt, mint most. Késő estére fölértünk a Bélkőre, és miközben mindenki félálomban evett és ivott, hatalmas vihar lepte meg a nem túl távoli Mátrát: villámokat szórt az ég, zengett minden, de minket megkímélt, így a menekítési tervet nem kellett megkezdeni Bélapátfalva felé. Felejthetetlen volt. 
Egy kicsit más világ az Alacsony-Tátra, amelynek főgerincén csodálatos túra adódik. Többször vezettem már itt kisebb csapatokat, és egy alkalommal medvével is találkoztunk, igaz, elég messze volt tőlünk. A kétnapos túra igazán népszerű, de a teljes gerinc 4-5 nap alatt járható be. Útközben kis faházakban lehet megaludni, amelyek a medvék esetleges megjelenése miatt kétszintesek, és a keskeny falépcső hősiesen védhető. Az első nap Donovalytól kemény meneteléssel (~27 km, 1600 m szint) elérhető a Durkova menedékház, ahol szép nyári, koraőszi estén annyi ember összegyűlik, hogy gyakorta a ház teraszán, a kocsma-rész asztalain és az asztalok alatt is alszanak, hisz senkit nem küldenek „haza” egy hatalmas hegység közepéről. Egy alkalommal fekvőtársam egy zsák tészta volt. 

 – Milyen veszélyekre és kihívásokra kell készülni? Egyedül is meg lehet kockáztatni a kinn alvást?   

 – A civilizációtól távolabb eső helyeken sokféle „rendkívüli esemény” történhet: a vihar, nagy vízzel, villámlással, netán jéggel, amit a természet alakít; és persze, ha a szervezetünk bekrepál. Az emberi veszély talán elhanyagolható, ahogy egy kedves terepfutólány mondta, aki rendre egyedül alszik ilyen helyeken: „Ki a franc jön föl a Csóványosra engem kirabolni...” Amikor életemben először nekivágtam egy erdei kilátónak, már erősen szürkült, és az erdő megmutatta a másik énjét: minden hangosabb volt, mint nappal, rengeteg neszezés hallatszott, a jelzéseket nehezebb volt követni, úgy éreztem, hogy figyelnek és követnek... Aztán a kilátóba fölvittem egy nagyobb husángot... és nagyot aludtam.  

Éjszaka minden hangosabb, félelmetesebb, de ha nem zavarsz fel senkit, nem bántanak. 

 – Van olyan életszakasz, amikor különösen jó ötlet egy elvonulás? 

 – Inkább az jut eszembe, hogy sokaknak több töltődést, határozottságot, bátorságot adhat egy olyan – elsőre inkább vezetővel kipróbált – elvonulás, mint a komoly macerával és anyagiakkal járó spirituális tábor. Szóval a válaszom: igen, ha remegsz a munkatársaidtól, családtól, netán önmagadtól, szellemektől és a múlttól, gyere, elviszlek izgalmas helyekre, és aztán folytasd egyedül, ha megszereted. 

 – Mit kell vinni, hogyan készüljünk? 

 – Esőkabát, hálózsák, víz, elemlámpa, váltás póló és némi szendvics vagy olyasmi, amit bármikor szívesen megeszel. Egy könyv is elfér. Legyen töltve a telefonod, és a legfontosabb: legalább egy ember tudjon róla, hogy hová indultál és milyen útvonalon tervezted az utad. 

 – Mi az a „misztikus geoláda”? Minden kilátós kalandban felbukkan a neve… 

 – Ez egy kincskeresgélő játék. A Föld felszínének minden pontja beazonosítható két számmal: a hosszúsági és a szélességi adatokkal. A Homo ludens, vagyis a játszó ember kitalálta magának, hogy egyesek apró dobozokat dugnak el a természetben vagy épp a városokban, és mások ezeket a honlapokon kapott koordináták alapján megkeresik. Magam is raktam már ki apró dobozokat itt-ott, és néha írnak nekem: „megtaláltuk az alagútnál az egyiket”... 

 – Mondd, miért érezzük annyira szükségét, hogy időről-időre kimenjünk a természetbe? 

 – Erre egyesek azt mondják, hogy nekik egyáltalán nincs szükségük erre, mert ők úgy érzik, hogy amit az asztalnál alkotnak, az fontosabb… Nekem, amikor hetente 35–40 kilométert megteszek, sokkal élesebb a látásom, egyenesebb a tartásom, kitisztul az orrom, és ott vagyok magamban teljesen. A rendszeres mozgás rendet tesz bennünk, és ha kimegyünk a fák közé, a magunk helyét is megtaláljuk ebben a rendben.