Lovas Rozi: „Vagány dolog a házasság”

A címlapfotózás szünetében édesanyja felhozta a műterembe második gyermekét, a nemrég született kislányt, hogy megszoptassa. A beszélgetésünk helyszínére viszont egyedül, vagány motorosként érkezett. Leültünk egy kerthelyiségben, ahol a pultos lány kérésére készséges udvariassággal adott autogramot. Ma már nem nagyon tud sehová menni úgy Magyarországon, hogy ne ismernék fel: ő Lovas Rozi. Ahogy lelkesen mesélt a színészetről és a családjáról, akaratlanul is arra gondoltam: mennyire szerethető szereplője ő a mai színházi és filmes szakmának, és mennyire szép az a szakmai és magánéleti teljesség, ahogyan az életét éli.

Lovas Rozi
Kép: Emmer László

– Szabadidődben milyen filmeket szeretsz nézni?
– Azért nehéz erre válaszolni, mert rövid idő alatt fenekestül felfordult az életem. A kisfiam most lesz kétéves, és februárban született a kislányom, ráadásul sokat és sokfélét dolgozom – így igazából kevés az az idő, amivel szabadon gazdálkodom. A magyar filmeket igyekszem moziban megnézni. Otthon inkább sorozatokat nézek, de csak akkor kezdem el, ha sok jót olvastam és hallottam róla. Nincs annyi idő a világon, hogy én rossz filmekre vagy rossz könyvekre vesztegessem! 

– Még akkor se, ha az trendi film? 
– A Trónok harcáért például mindenki odavolt, én viszont három rész után teljesen eluntam, elrajzoltnak éreztem a karaktereket. Aztán az első várandósságom alatt mégis teljesen rákattantam, megláttam az értékeit. A popcornos mozizás viszont már rég nem jellemző rám, inkább szakmai szemmel választom ki, hogy mit nézek meg. 

– Kik azok a színészegyéniségek, akiknek a filmjeit szívesen megnézed, és esetleg még el is lesel tőlük ezt-azt? 
– A legutóbbi felfedezésem Kate Winslet volt az Easttowni rejtélyek című sorozatban. Korábbi filmjeiben is magas színvonalon játszott, de semmilyen különleges hatással nem volt rám. Ebben a sorozatban döbbentem rá, hogy mekkora színésznő lett belőle! Az jut róla eszembe, hogy ő egy csodálatos nő. Meryl Streep is lehengerlő minden pillanatában. Ehhez kell a tehetség és a szakmai tudás – de ez sok emberben megvan.

Mi az, amitől valaki kiugróan jó lesz? Szerintem az intelligencia és valami különleges érzékenység a kulcsa: nagyon kell tudni ezt a szakmát, nagyon kell ismerni saját magadat, tisztában lenni a hatásaiddal, hogy melyik gesztusod mit jelent.

Egyben, globálisan kell tudni értelmezni mindazt, amiben színészként létezel. És ehhez jön még az, hogy a személyiségeddel hogyan sáfárkodsz.

– A saját szerepeid közül melyik volt az, amelyik teljesen távol állt a saját egyéniségedtől, így nagyon meg kellett dolgoznod érte, és melyik volt az, amelyik annyira egyezett a személyiségeddel, hogy szinte teljesen saját magadat adhattad?
– Nagyon távol állt tőlem például Tennessee Williams drámájában, az Üvegfigurákban Laura szerepe, aki egy antiszociális, sérült, magába forduló, a külvilágtól rettegő pánikrohamos lány. Mindig a saját, megélt vagy látott élményeim felől próbálok közelíteni, és megtalálni a közös pontot. Eleinte talán csak hasonlítunk, aztán ahogy mélyül a munkafolyamat, jó esetben egyszer csak összeérünk. Ha egy szerep ennyire távol áll tőlem, sok ideig tart, vagy nehezebben megy a közeledés. Ennél a szerepnél kicsit fájt előcsalogatni magamból ezt a sérültséget. 

A Csillagképek című kétszemélyes darab kapcsán pedig, amelyet Brasch Bencével játszottunk, azt éreztem, hogy az a belső őrlődés, keménység és a párkapcsolati dilemmák, amikkel Marianne küzd, nagyon hasonlít az én működési mechanizmusomra – de az nem igaz, hogy ne kellett volna itt is nagyon sokat melózni a szerepformálással.

Igazából nincs olyan, amit csuklóból megcsinálhat az ember. Nemsokára kezdek forgatni egy új tévésorozatot, abban is hozzám közel álló karaktert játszom majd. 

– Szerinted mostanában egy színésznek kiugrási lehetőséget igazán csak a tévésorozatok biztosítanak? 
– Sokat köszönhetek a sorozatoknak, a Válótársaknak, a Csak színház és más semminek, A mi kis falunknak. Az biztos, hogy nézettség szempontjából összehasonlíthatatlan egy színházi előadás, amelyet megnéznek mondjuk háromszázan, egy szombat esti sorozatrésszel, amelyet látnak egymillióan. Viszont nem mond egymásnak ellent a népszerűség és a szakmai igényesség. Ugyanazt a szakmai színvonalat bele lehet csempészni egy televíziós vígjátékba, mint a kortárs színházak drámai előadásaiba. Ráadásul a népszerűség, ismertség vissza is tud hatni, engem például sokan néztek meg színházban azért, mert megismertek a tévében. Én nemcsak a szűk rétegnek szóló drámai szerepeimben veszem komolyan magamat színészként, hanem más műfajokba is igyekszem első osztályú munkát beletenni. Csak akkor lehet igazán sikeres egy produkció, hogyha az szakmailag is kiváló. 

– Van egy nagy sikerrel futó podcast-sorozatod, az „Egyszer lent”. Hogyan lettél ilyen profi kérdező és beszélgető?
– A semmiből jött ez a megkeresés, és meg kellett tanulnom a műsorvezetést. Két szerkesztő segített a felkészülésekben, és interjúról interjúra tudtam meg egyre többet erről a komoly szakmáról. Az élő beszélgetést kell tudni irányítani, elvágni, inspirálni, kell tudni fejben szerkeszteni, kell az időt tartani, kell tudni előre azt, hogy nagyjából mit akarunk kihozni az adott részből, és annak megfelelően kérdezni, kell tudni a mellékes szálakat elvarrni. Olyan empátiával, mélységgel és kíváncsisággal kell figyelnem a személyt, akit kérdezek, mint ahogy színészként egy szerepet próbálok megfejteni. Kezdettől nagyon érdekelt ez a munka, sok energiát tettem bele, mert szerettem volna jól csinálni, és nagyon örülök, hogy új dolgot tudtam tanulni.

Kép
Lovas Rozi
Kép: Emmer László

– Olvastam rólad, hogy el kellett töltened a szakmádban hosszabb időt, mire azt érezted, hogy „megérkeztél”. Pedig az Oscar-rekorder Katharine Hepburn, aki idén lenne 115 éves, azt mondta: „Mutass egy színésznőt, aki nem egyéniség, és mutass egy nőt, aki nem sztár.” Mi a véleményed erről? 
– Jól hangzik… nem tudom. Abban lehet valami, hogy ha valakinek a személyisége nem vonzza magára mások figyelmét, akkor nem igazán való erre a pályára. 
De például nem minden nagy színész alkalmas arra, hogy stand-upokat vagy önálló esteket csináljon, mert egyszerűen másképp működik. Az is egy kérdés, hogy ki hogyan tudja óvni, becsomagolni a tehetségét, szakmai tudását a megjelenésével, a megnyilvánulásaival, milyen formát tud adni a belső tartalomnak. Az a szólista, akit nem veszel észre, ha bevonul a zenekar elé, nem biztos, hogy jó úton jár.

Ugyanakkor van színész, aki csak ül a sarokban, issza a kávéját, és ha hozzá szólsz, motyog valamit, és elszalad – de mégis, ha látsz vele egy filmet, vagy látod a színpadon, leesik az állad, mert annyi titkot és érzékenységet hordoz magában.

Én csodálom azt is, aki a dívaságot hitelesen csinálja, de szimpatikusabb az a szerénység vagy csöndesség, ami nem jár nagy attrakcióval, nem a magamutogatásról szól. 

– Nem hozod magad ezzel hátrányba a karriered szempontjából?
– Amikor lediplomáztam, komoly dilemmám volt, hogy én nem tudok gátlástalanul és lazán hadoválni, leszólítani embereket, „érdekeskedni”, és picit talán irigykedve is néztem azokat, akiknek ez megy. De mintha azt bizonyítaná az élet, hogy a hitelesség jóval többet ér. 

– Szemérmesség és exhibicionizmus – ez a két, látszólag ellentétes tulajdonság jut rólad eszembe.
– Ez a mesterség, amit én űzök, nem is nagyon létezhetne exhibicionizmus nélkül. Biztos, hogy van a személyiségemben valami tökéletességre törekvés, megfelelni vágyás – hiszen fontos, hogy akik néznek és hallgatnak, mit gondolnak rólam. De a magánéletemben nincs igényem a harsányságra, feltűnésre, minden ilyen irányú vágyam a színpadra és a filmre koncentrálódik, ott viszont fel sem merül az, hogy valamit nem mernék megcsinálni. Ott minden kinyílik, mindenre lehetőség van, megélhetek bármit. Nagyon sokszor hálát adok azért, hogy én a belém szoruló, néha önmarcangoló érzéseket, vágyakat, gondolatokat a színészeten keresztül ki tudom dolgozni magamból. De nem terápiaként használom, és nem is a tapsért csinálom.

Van valamiféle küldetéstudat bennem, hogy fontos és igaz dolgokról beszéljek, hogy ha megnéznek, adni tudjak, gondolatokat ébresszek, mély, akár titkos érzéseket piszkálgassak. Hogy értelme legyen minden színpadon töltött pillanatomnak.

Ezért akarok mindig nagyon jó lenni. A magán­életemben is szeretnék hiteles és önazonos életet élni, teremteni olyan értékeket, amelyeknek a környezetemben pozitív hatása lehet. 

– Fiatalon átéltél végletes dolgokat: elveszítetted a párodat, majd megtaláltad a mostani párodat, életet adtál, két gyereked van. Hogyan élted meg ezt a hullámvasutat, elengedést és gyarapodást? 
– Az élet mélyre jutás és elrugaszkodás. Egy kicsit olyan, mint a tánc. Muszáj, hogy legyen egy határozott tónusa a testednek és a lelkednek, de rugalmasnak is kell lenned, hogy ha valami hatás ér, akkor arra képes legyél reagálni. Hogy el tudd fogadni azt, ami szembejön. Talán ez vezethet el a harmóniához, amit érdemes keresni. Egy nagyon-nagyon közel álló embernek az elvesztésével járó hullámcsapás hasonlít ahhoz, mint amikor megszülettek a gyerekek. Mindkettő óriási nagy váltás. Mintha bezárulna örökre egy vaskapu, soha többé nem mehetsz át rajta, és kinyílik örökre egy másik, amin muszáj átmenni. 
Én hiszem, hogy minden egyes emberi lénnyel kapcsolatban az az eleve elrendeltetett szándék, hogy boldogságban kiteljesedjen, és biztosan megvan az az út, amin ha végigmegy, akkor ez megtörténik. Nagyon nehéz rátalálni erre az útra, és nagyon nehéz rajta maradni, mert annyi minden történik, és nem mindig tudunk okosan reagálni. Én igyekszem őrizni a belső rugalmasságot, nyitottságot, és keresgélni a harmóniát.

Az életnek van áldott, gyönyörűséges oldala, és olyan is, ami kőkemény, és elfogadni lehet csak.

Ez a kisbabás korszak megváltoztatta a létezésemet. Már nem vagyok egyedül soha többé ebben a világban, ők a testemből jöttek ki, és már ugyanúgy vigyázok rájuk, és ugyanúgy érzek együtt velük, mint saját magammal. Megszűnt a korábbi pozitív magány, függetlenség és szabadság, mert most már nem csak magamért vagyok felelős. Ennek elfogadásához például olyan rugalmasság kell, amiért a nagy boldogság közepette is meg kell harcolnom magammal. De azt hiszem, Jánossal jól fogjuk egymás kezét, és ügyesen tartjuk a tempót ezzel az újféle boldogsággal.

– Számotokra mit fejezett ki a házasságkötés, mit jelent házasságban élni?
– Mindketten vagány és fontos dolognak gondoljuk. Az esküvő is olyan, mint egy kapu, amiről beszélgettünk. Egyikünk sem szeret mismásolni, ez a világ felé is szólt, hogy összetartozunk. Mi a házasságot nagyobb vállalásnak éreztük, mint ha csak együtt élnénk. 
Egyébként nagyon jó cinkosai vagyunk egymásnak, jól passzolunk, és nagyon szeretjük egymást, de hogy minden jó kapcsolatért folyamatosan dolgozni kell, az mind a kettőnk számára evidens. Régen a házasság inkább gazdasági egyesség volt, úgy lehetett fenntartani a vagyont, túlélni a nehézségeket. Ma már sokkal több mindent kéne hogy kielégítsen ez a kötelék: a párod legyen a szerelmed, barátod, élettársad, szülőtársad, munkatársad, szellemi társad, házvezető társad, mindened egy személyben. Ez iszonyatosan nehéz feladat, viszont lehetőség is, de ha nem dolgozik vele az ember, akkor szinte lehetetlen küldetés. 
Egyházi esküvőt is szeretnénk. Hiszek abban, hogy a szentség, a földöntúli összetartozás tudata az az origó, amihez mind a ketten vissza tudunk térni, ha egymástól el is kanyarodnánk.

– Láttok példát a környezetetekben a hosszú távú jó házasságra? Sokan azt mondják, hogy senkit nem ismernek, akiknek ez sikerült volna.
– Mindkettőnk szülei együtt vannak. Ők is megvívták a saját harcaikat, de csodálatos életet élnek, ami nagy hatással van ránk is, az unokáikra is.

Nagy dolog végigcsinálni egy életet úgy, hogy amellett az ember mellett ébredsz fel, akivel 40 évvel ezelőtt azt ígértétek, hogy elkíséritek egymást.

Persze mindenkinek más az élete, nyilván nem szabad kitartani egy már eleve rossz döntés mellett.

– Férjed, Horváth János Antal sokoldalú művész, rendező, író, dramaturg, így a szakmátokban is sok szállal összefonódtok. Nem zavaró néha, hogy szinte állandóan jelen vagytok egymás munkáiban?
– Nagyon szeretjük azt, amit csinálunk, és annyira fontos része az életünknek, hogy ha ezt nem tudnánk megosztani egymással, az olyan lenne, mintha János nem lett volna ott a gyerekeim születésekor. Hiányérzetet okozna. De szerencsére a művészvilágon kívül sok minden más is összeköt minket.

– Hogyan éled meg ezeket a hónapokat két nagyon kicsi gyerekkel, akik korlátoznak az eddig megszokott tevékenységeidben, ugyanakkor új értelmet is adhatnak mindennek? Nem aggódsz, hogy a színészi pályafutásod terén esetleg lemaradsz miattuk?
– A gyerekek születése újféle súlyokat és irányokat hozott az életembe, és teljesen új fénytörésbe helyezett mindent. Nemcsak azért, mert csodálatosak, és hihetetlen ez az egész, hanem mert mélyebben, jobban megismertem saját magamat is. Tisztábban látom, hogy mi az, ami fontos, és mi az, ami egyáltalán nem. Azt érzem most, mintha valamiféle újrakezdés előtt állnék. Sok minden történt velem eddig, amiért hálás lehetek, és felvillanyoz a gondolat, mennyi izgalmas dolgot tartogathat még az élet! Talán itt az ideje bátran kimondanom magamnak, hogy vannak dolgok, amiket már tudok, és ebben a tudásban bízva keresgélhetem az új kihívásokat. Örülök a sok szakmai lehetőségnek is, és alig várom, hogy azokat is megélhessem.

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti