Úgy képzeld el, mintha kereszteznénk a kapolcsi Művészetek Völgyét és az Ördögkatlan Fesztivált, majd a végeredményt az erdélyi havasok lábához teleportálnánk: kastélyok, bájos polgári házakkal körbevett kisvárosi főterek, zsindelyes falusi porták, zúgó erdők és fajgazdag kaszálók vidékére!

A fesztivál egyik célja, hogy Gyergyószéket, Székelyföld egyik mostohagyermek-kisrégióját visszategye a Kárpát-medence kulturális-turisztikai térképére, az őt megillető pozícióba. Elsődleges célcsoportja a helyi, székelyföldi, erdélyi és magyarországi művészetkedvelő közönség.

A zenei kínálat sokszínűségét jól mutatja, hogy három nagyszínpadon (kettő Gyergyószentmiklóson és egy Gyergyószárhegyen, a Lázár-kastélyban), valamint további kisebb helyszíneken lesznek koncertek. Az Egyfeszt egyik idei sztárfellépője a Gipsy Kings; várják továbbá Gyergyóba a Wellhello együttest, Hobót és bandáját, Lajkó Félixet és a lengyelországi Volosi együttest, Herczku Ágit Nicola Parovval, Dresch Mihályt, Harry Tavitiant, Kubinyi Júliát, Sárik Pétert, Falusi Mariannt, Dorogi Pétert.

A fesztivál középtávon komoly pillére akar lenni a székelyföldi, és ezen belül elsősorban a Gyergyó-medencei kulturális-turisztikai törekvéseknek, kihatva nemcsak a lokális értékek promóciójára, hanem a környék gazdasági életére is.

Ahogyan a tavaly, az első kiadáskor, idén is tematikus udvarokat alakítanak ki: lesz Folk udvar, Jazz udvar, Retró udvar, Könyv és Színház udvar, Képzőművészeti udvar, Alter udvar és Örmény udvar, valamint Gasztró utca is. A Képzőművészeti udvarban az állandó kiállítások mellett (beltéri és szabadtéri installációk) többek között a kolozsvári Fecsegő ecsetek művészetterápiás műhelye várja alkotni és élményt feldolgozni a gyerekeket.

A tavaly nagyon népszerű Gasztró utca bemutatja a helyi kulináris jellegzetességeket: ha valaki még nem kóstolta volna a gyergyói örmény konyha remekeit, s netalántán azt sem tudja, mi a churut, bepótolhatja ezt a mulasztást, sőt meg is vásárolhatja a jellegzetes örmény ételízesítőt a helyi termelőktől. A gasztronómia és zene iránti imádatból született a Ghymes-alapító Szarka Gyula Ének a konyhából című lemeze: többek között ez a produkció is megkülönbözteti a Gasztró utcát egy mall-os food courttól.

A fesztiválon fellépő alkotóművészekkel, zenétől irodalomig, képzőművészettől népművészetig közönségtalálkozókon lehet majd beszélgetni, és a művészeti programpontokon túl a fesztiválozók ízelítőt kapnak a környék látnivalóiból is.

Számos idegenvezetős túrán vehetnek részt a környékbeli borvízfürdőkhöz, tájházakhoz, működő hagyományos kézműves foglalkozások művelőinek tevékenységébe kóstolhatnak bele.

Az Egyfeszt olyan ikonikus turisztikai helyszíneket épített be a kínálatába, mint a Gyilkos-tó vagy a Súgó-barlang, s a résztvevők olyan különlegességeket is kipróbálhatnak, mint az alternatív hegymászó-útvonal (via ferrata), a medveles, a siklórepülés, a tandem ejtőernyős ugrás, a medence-parti és a sétarepülés.

Nem marad el idén sem a fiatalok körében népszerű Silent party, mindenki ellazulhat egy kávé vagy koktél mellett a Chill Zone-ban; fényfestés, iparművészeti vásár, retró bulik, hajnali táncházak, jazz-elmélkedések színesítik a nappalokat, éjszakákat.

Az Egyfeszt szervezője a gyergyószentmiklósi székhelyű Ice Flora Alapítvány, amelynek egyik fő célkitűzése, hogy egyéb székelyföldi, Hargita megyei, Gyergyó-medencei kulturális rendezvényei mellett (amilyen a Csíkszeredai Könyvvásár, 1956 – A Forradalom zenéje, Sepsiszentgyörgyi Kulturális Hétvégék, Őszi Vásár, Szent Miklós Napok stb.) folytassa az első Gyergyó-medencei összművészeti, kulturális és zenei fesztivál rendszeres megszervezését.

A programmal és a jegyvásárlással kapcsolatos információk a fesztivál honlapján érhetők el: www.egyfeszt.ro.

Hiszen egész nap várt, emlegetett, bogyókat, kavicsokat, ételfalatokat tett félre nekem. Persze, az anyját is imádja, de valljuk be, hogy délután ötkor ők ketten már kicsit unják egymást. Apa nincs mindig ott, épp ezért izgalmasabb: merre jár, mit csinál, mit fogunk játszani, ha hazajön? Ezért ilyenkor egy órát a fiamra szánok, ha tudok. Ezt apaórának hívom, de szerencsére egyáltalán nem rólam szól. Sőt, épp az a jó benne, hogy ilyenkor végre elfelejthetem magam, és fejest ugorhatok a fiam mindennél gazdagabb fantáziavilágába. 
Ez a világ egyszerre képlékeny és logikus. Az elektromos autókat például ugyanúgy töltik, csak nem az áramhálózatról, hanem egymásból nyerik az energiát, miközben a kerekeikkel ölelkeznek.

A tűzoltók itt nem kocsival, hanem villamossal közlekednek, így elkerülik a dugókat. Persze felvetülhet a probléma, hogy csak oda tudnak menni, ahol van sín, de rögtön a tűzoltó villamos orrára szerelhetünk egy sínépítő gépet, és máris szabadon közlekedik, akármerre gyújtottunk is tüzet.

Merthogy a tűz jó dolog, mindent fel kell gyújtani, különben mi értelme lenne az egész tűzoltósdinak? Odamegyünk az összes bútorhoz, egy cuki mozdulattal lángba borítjuk, és ha már ég az egész nappali, fordított sorrendben elfújjuk a tüzeket, ahogy a gyertyát szoktuk az esti ima után. Ha már eszükbe jutott az ima, letérdelünk, imádkozunk egy kis szaloncukorért, aztán rámutatunk a falon lógó keresztre, és vörös fejjel, mint egy szurkoló, aki a bírót szidja, azt üvöltjük, hogy feltámadt, mert ezt hallottuk egyszer valakitől. Aztán futkározunk, ugrálunk a kanapén, szétcsikizzük egymást, és egyszer csak arra eszmélünk, hogy fel kell kapcsolni a lámpát, mert lement a nap. 
Az apaóra tehát akkora buli, hogy ha nem vigyázunk, könnyen apanap lesz belőle. Vagy apahét. A lakás romokban hever, mint egy házibuli másnapján, elfelejtünk enni, inni, vécére menni. Nem akarunk elérni semmit, csak fürdünk a tevékenység örömében, mégis csodák történnek. Időtlen, túlvilági boldogság ez. Ajánlom mindenkinek. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Térjen be a Boldogságboltba!

„A Boldogságbolt”, Rozványi Dávid novelláskötete ennek a nyárnak az üde olvasmányélménye, valódi színfoltja lehet: valamiféle szimbolikus álomvilágba, fantasztikumba ragad el, ugyanakkor filozofikusan elgondolkodtat. A címadó novella, A Boldogságbolt korábban már hatalmas olvasottságot és népszerűséget ért el az interneten, és ezzel meg is alapozta a kötet többi történetének sikerét. Különös, szürreális atmoszféra árad a könyv történeteiből, amelyeknek egyik főszereplője egy több száz éves, bölcs örmény kereskedő. A valóság és az álomvilág határán egyensúlyoz az egyes szám első személyben elmesélt cselekmény. Olyan kiváló irodalmi elődök nyomdokán halad a szerző, mint E.T.A. Hoffmann, E.A. Poe, Szerb Antal.

Freud szerint nem az a kísérteties, amit nem ismerünk jól, hanem éppen azoknak az összefüggéseknek a felismerése, amelyek összekötik az okokat és okozatokat. A fantasztikum írói eszköze lehetőséget teremt, hogy meglássuk ezeket az összefüggéseket, és beleborzongjunk. Ám Rozványi Dávid novellafüzére csak épp annyira fantasztikus és borzongató, amennyi ahhoz szükséges, hogy lelkünk állóvizébe kissé belekavarjon, csak épp annyira, hogy a tökéletesnek tűnő felszíni tükörkép összetörjön, és beljebb lássunk, a lelkünk mélyébe, a vágyaink mélyen buzgó sötétségébe.

Rozványi Dávid: „A Boldogságbolt”. Szent Gellért Kiadó és Nyomda

Szekeres Pál paralimpikon, egészen közelről

Tiszteli és csodálja Szekeres Pál vívó olimpiai bajnokot, aki egyetlenként a világon érmet szerzett olimpián és paralimpián, ép és kerekesszékes sportolóként is? Becsüli politikai pályafutását, amelyet a fogyatékkal élők érdekképviseletének szentel? Ha igen, akkor itt az idő és a lehetőség, hogy közelebbről is megismerje őt. Antal-Ferencz Ildikó nagyon részletes interjúkötetet készített vele, amelynek olvasója úgy érezheti magát, mintha Szekeres Pál szomszédságába költözött volna, és rendszeres látogatásokon hallgathatná családtörténeteit, anekdotáit, életének ismert epizódjait és egyáltalán nem ismert kulisszatitkait. Nehezen lehetne ezt a könyvet besorolni, mert egyszerre 20–21. századi korrajz, életrajz, családtörténeti jegyzet, sporttörténelmi dokumentumregény. Leginkább egy vaskos könyv terjedelmével bíró, képekkel gazdagon illusztrált életút-interjú, amely mindvégig lenyűgözően érdekes, hiszen maga az interjúalany nagy egyéniség és kiváló mesélő. Akit azonban csak az életút egy-egy témája érdekel, az is megtalálja azokat a fejezetrészeket, amelyek a sportról, a családról, a kerekesszékes létről vagy a közéleti szerepvállalásról szólnak. Szekeres Pál életének jelentős szereplői is megszólalnak a könyvben, jól elkülönített mezőben, színesítve és kiteljesítve az interjúalanyról alkotott képet.

Az „életregény” egyharmadánál szerepel az az 1991-es esemény, a bonni Világkupára utazás közben bekövetkező baleset, amely fordulópont volt az életében. Utána sok minden másképp alakult, mint ahogy korábban következtetni lehetett az ifjú sportoló karrierjére – mégis, ennyi év távlatából már tudjuk, nem kevésbé gazdag és kiteljesedett az az életút, amelyet Szekeres Pál az elmúlt harminc évben befutott. Megkockáztatom: talán jóval kevesebben csodálnánk ma Szekeres Pált a balesete és az utána következő testi-lelki magára találása nélkül. Csak így lehetett az a tiszteletre méltó egyéniség, akit ez a hihetetlenül részletes és gazdag tartalmú interjúkötet elénk tár, szinte baráti közelségbe hoz.

Antal-Ferencz Ildikó: Kilőve a Holdra. Szekeres Pál, a háromgyermekes vívó. Antológia Kiadó, Lakitelek, 2022.

Történelem és politika, selyempapír nélkül

Schmidt Mária történész nem a visszafogott, diplomáciai selyempapírba csomagolt megfogalmazásairól ismert. A Terror Háza Múzeum főigazgatója, társadalomtörténeti kutatásokért felelős intézetek és közalapítvány vezetője „Korszakhatáron” című esszékötetében is kertelés nélkül kimondja a véleményét történelmi folyamatokról, amelyekben élünk, közéleti szereplőkről, akik a minket körülvevő világot befolyásolják, és világtendenciákról, amelyek közeljövőnket formálják. Véleményét még azok is megfontolják, akik nem értenek egyet gondolatmenetével vagy értékválasztásaival. Akik pedig osztják nézeteit, élvezettel olvassák elemzéseit, a közelmúlt és a jelen történelmi folyamatainak nagyívű összefoglalásait.

2018 és 2022 között folyóiratokban és blogban megjelent írásait fogja egy csokorba a nemrég megjelent kötet. „Az egypólusú világrend válsága”, „Középpontban a szex”, „A meztelen király, avagy a nyugati társadalomtudományok alkonya”, „Az akció fedőneve: demokrácia”, „Ki lesz Európa új ura a 21. században?” – beszédes címek, és a mögöttes tartalom sem marad el a várakozásainktól. Egy egész fejezetet szentel Schmidt Mária a pártállamból kinőtt, azt a rendszerváltás után is tovább éltető politikusok életműve megrajzolására, hogy jobban megérthessük a máig ható folyamatokat. Kivétel nélkül minden írása továbbgondolásra és vitára bátorít, és arra sarkallja mind a vezető értelmiségi és politikai elitet, mind az egyszerű olvasókat, hogy ne a múltból megszokott státuszainkat védjük, hanem új világlátással készüljünk arra az új világrendre, amelynek világos előrejelzői a 2008-as gazdasági válság, a Covid-járvány és az ukrán–orosz háború.

Schmidt Mária: Korszakhatáron. Esszék. Közép- és Kelet-Európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány, 2022.

„Jobb adni, mint kapni”

Ez a közmondás mély tanítást fogalmaz meg. Jelentése hátterében a régmúlt idéződik fel, mert régen csak azok a személyek tudtak adni, akik tehetősek voltak, hiszen nekik volt miből, szemben a szegényebb sorsú emberekkel. Épp ezért jobb volt adni, mint kapni, mivel a cselekedet árulkodott a családi háttérről.

Manapság viszont a jelentése sokkal több színű lett, például a túlzott önzést is felül kívánja írni ez a mondat.

Mi történik azonban, ha átesünk a ló túloldalára? Ha elfelejtjük, hogy kapni ugyanolyan felemelő, mint adni?

Nem téveszthetjük szem elől, hogy befogadni ugyanolyan fontos, mint kifelé áradni. Sokszor épp ez hiányzik egy ember életéből, aki nem tanulta meg elfogadni a környezete által küldött figyelmességeket és törődést. Ennek hátterében számos ok állhat, viszont mindenképp fontos lenne megtalálni az arany középutat, ahol ugyanúgy fontos és jó érzés adni, mint kapni.

Az is akadályozó tényező lehet, hogy leszűkítjük a kört a tárgyi ajándékokra, holott sokkal szélesebb térben mozgunk ezzel a gondolattal.

Egy kedves gesztus, mosoly, szó, ölelés ugyanolyan varázslatos lehet mindkét fél számára.

Ha legközelebb hallod ezt a velős és sokféle jelentést tartalmazó mondatot, emlékeztesd magad arra, hogy a befogadást ugyanolyan fontos megtanulni, mint a figyelmet mások felé. Megtalálva az egyensúlyt, egyforma öröm lehet adni és kapni.

„Ha nem csinálok semmit, abból nem lehet baj!”

Általában olyan személytől hallani ezt a közmondást, aki híján van az önbizalomnak, és tart a változásoktól. A mondat valós jelentése sokszor nem kerül napvilágra, nem a megfelelő módon használjuk, hiszen a valóságban azt próbálja elősegíteni, hogy tartsuk távol magunkat mások ügyeitől, ne legyünk kotnyelesek. Sajnos azonban, mint oly sok esetben, ezt a tanácsot is máshogy értelmezzük.

Az esetek nagy részében félelmetes megtenni egy olyan lépést, amelyet azelőtt még nem tettünk meg, s bátorságot kell merítenünk ehhez. Mégis megéri kockáztatni, hiszen az élet mindig arra próbál rávenni, hogy folyamatos haladásban legyünk, ne toporogjunk egyhelyben.

Ha ezt magunktól nem tesszük meg, akkor különböző módokon továbblök minket. Így vizsgálva a fenti mondást, szinte azonnal érthetővé válik, hogy

éppen akkor következhetnek be a problémák, amikor nem merünk lépni.

Természetesen nem az a cél, hogy mindig erőnkön felül teljesítsünk, de a változásokért tennünk kell. Igaz, ebben benne van a hibázás lehetősége, viszont minden ilyen eset segít abban, hogy tanuljunk és fejlődjünk. Arról nem is beszélve, hogy elfuthatnak mellettünk a lehetőségek, és végignézve megbánhatjuk, hogy elszalasztottuk őket.

Összegezve úgy gondolom, hogy jobb cselekedni, előrelépni és hibázni, hiszen lehet, hogy a bátorságunkkal átitatott lépéseink örökre megváltoztatják életünket.

„A mai haragod halaszd holnapra!”

Elég sokszor fordul elő olyan pillanat, amikor hirtelen felindulásból cselekszünk. Ez a közmondás ennek elkerülésére született, mégis úgy gondolom, hogy az indulatok lecsendesedése érdekében az egyenes kommunikáció elengedhetetlen a félreértések tisztázására. Sokszor tapasztalom, hogy azért tartanak személyek egymással hosszú időn keresztül haragot, mert az első érzelmi viharok után sem hajlandók megbeszélni a konfliktust, aztán hosszú idő elteltével már a kiindulópont is elhomályosodik, így nem tudják felidézni, miért romlott meg a kapcsolatuk.

A harag úgy működik, mint egy mag, amely az idő múlásával elvadul, és már nem lehet teljesen „kigyomlálni”.

Természetesen a veszekedéseket, félreértéseket nem lehet elkerülni, és néha nem is jó, ha kitérünk előlük, viszont a mi kezünkben van az irányítás. El tudjuk dönteni, hogy az első indulatok feldolgozása után képesek vagyunk-e tisztázni a konfrontációt, vagy tovább őrlődünk. A lehetőségekhez mérten higgadt fejjel érdemes még aznap tisztázni és lezárni a feszültséget, ezzel elősegítve a nyugodt alvást is. Úgy tűnik, hogy sokkal célravezetőbb ez az (egyébként bibliai eredetű) közmondás, jó tanács: „Ne menjen le a nap a te haragoddal!”.

Ha ehhez igazítjuk a tetteinket, sajnos akkor is könnyen előfordulhat, hogy minden igyekezetünk ellenére sem sikerül tiszta vizet önteni a pohárba. Mégis legbelül lecsendesednek a kedélyek, hiszen ott lesz a megkönnyebbülés érzése, és egy mondat fog bennünk elhangozni: „Én mindent megtettem.”

A 16-17. századtól él a dilemma

Azóta eltelt több mint 30 év, és az egyre nagyobb számban megjelenő multik széles körben elterjesztették a „nyelvi demokráciát”. A fiatal eladólány szemrebbenés nélkül köszön sziával az ötvenes úrnak, és az eladófiú sem töri magát kezét csókolommal a nagymamája korú hölggyel szemben. A fiatalok számára egyre természetesebb a tegeződés idősebbekkel is, a megszólítottak azonban sokszor levegő után kapkodnak, nem értik, mire föl ez a nagy nyelvi egyenlősdi.

Vajon mióta teszünk különbséget tegeződés és magázódás formájában az emberek között?

Kevesen tudják, hogy

a magázódás a magyar nyelvben nem „őshonos” nyelvi forma. A 16. századig minden rendű és rangú ember tegezte egymást.

Nem számított sem társadalmi állás, sem életkor. A 16-17. század fordulóján azonban megjelent a magázódás csírája. A mohácsi csatát (1526) követő társadalmi változások hatására egyre nagyobb igény lett arra, hogy a rangbéli különbségeket a nyelvhasználat is tükrözze.

Nem valami belső udvariassági kényszer inspirálta, hanem valószínűleg inkább a főurak elkülönülési igényének köszönhetők az új kifejezésbeli formák. Az addigi „te Kegyelmed” – nyilvánvalóan tegező – megszólítást felváltotta a „maga Kegyelmed” alak. Igen ám, de csak a szolga szólította így az urát, fordítva maradt a tegeződés. Ahhoz sem kell nagy nyelvésznek lenni, hogy megállapítsuk, a „maga kegyelmed” sem teljesen magázó forma. A „maga” mint visszaható névmás csak a 17. század folyamán válik önállóvá a fenti szerkezetből, és természetesen ebből ered a magázás kifejezés is.

Úrias vagy személytelen?

Napjainkban visszatérő dilemma az önözés-magázás kérdése, kétarcú ugyanis a megítélése.

Egyrészről családias jellegű is lehet, extrém esetben vidéken még mindig előfordul a szülő magázása a gyerek részéről, másrészről viszont rideg, már-már barátságtalan megszólításként érzékeljük.

Első előfordulása is ez utóbbi vélekedést erősíti, hiszen egy 1668-as barokk levélben ezt írja Botka Kata Szvetenay Izsáknak: „Én olyan embertől, mint maga, meg nem ijedek!”. Lehet, ma már nem érezzük, de az ingerült mondat anno felért egy „maga hülye!” kijelentéssel.

Ahogy egyre szélesebb körben terjedt a magázás (már a parasztok körében is), úgy született meg az igény valami választékosabb, polgáriasabb, úribb megoldásra.

Az „ön” személyes névmás a 18. század vége felé jelenik meg az önmaga, önhitt összetételek első tagjának önállóvá tételével. Állítólag múlhatatlan érdemei vannak Széchenyi Istvánnak az új nyelvi lehetőség népszerűsítésében (is). Még mielőtt azonban fellélegeznénk, hogy megvan a magázás udvariasabb alternatívája, lássuk be, ez meg túlságosan távolságtartó, személytelen. Meglepő eredményre jutott viszont egy 2002-es nyelvészeti tanulmány, amely szerint a fiatalok körében manapság egyre népszerűbb, ők alig érzik a személytelen jellegét.

Persze, ha a fő társadalmi tendenciát nézzük, kétségtelen tény, hogy a tegeződés megállíthatatlanul terjed. A svédeknél már a múlt század hatvanas éveiben nagyon tudatosan meghirdették a Te-reformot, ami szokatlan nyelvpolitikai lépés volt, de hamar elterjedt a városi polgárok körében.

Náluk természetes például még a miniszterelnök tegezése is, egyedül a királyi család tagjainak jár ki a magázódó forma.

Félmegoldások a nyelvi útvesztőben

Magyarországon ennél bonyolultabb a helyzet. Újra és újra fellángolnak az indulatok mindkét oldalon, elég, ha csak a közösségi oldalak posztjait olvasgatjuk e témában: „Én a Mindenhatóval is pertuban vagyok!”, „Felháborító, hogy mindenki tegeződjön! Különbözőek vagyunk, nem tegeződünk!”, „70 felett járok, de senkinek nem engedem, hogy magázzon. A magázódást csak azok kérik, akik azt hiszik, hogy ők a nagy valakik”. Ahogy látjuk, a magázódáspártiak mereven ragaszkodnak a nyelvileg is kifejezett udvariassághoz, a tegeződők tábora viszont úgy gondolja, régen rossz, ha egy nyelvi konstrukciótól várjuk a tiszteletadást.

Érveik között szerepel többek közt, hogy Istent ősidőktől fogva tegezzük az imáinkban (lásd: Miatyánk), következésképp biztosan nem a magázódás a fokmérője a megbecsülésnek.

A bizonytalanság tehát nagy. Míg az óvodában a gyerekek gond nélkül letegezik az óvó nénit, addig az iskolában már ugyanez udvariatlanságnak számít. Igaz, nem egyik napról a másikra tanulják meg a helyes, egyes szám 3. személyű ragozást, becsúszik olykor egy „légy szíves” vagy „Éva néni, add ide…!”, de ahogy cseperednek, a sziát és csókolomot is lassan felváltja a „Jó napot kívánok!”. Aztán a tanár az érettségi banketten, az idősebb néni a szomszédban, majd a főnök a munkahelyen felajánlja a tegeződést, és kész a zavarba ejtő helyzet. Jönnek a különböző elkerülő taktikák, felemás megoldások: „szervusz, tanár úr”, „kezedet csókolom, Marika néni”, vagy „üdvözöllek, Béla bátyám”. Mert amíg káromkodás közben, például az autóban, gond nélkül letegezzük az „ellenfelet”, és immár az sem zavar különösebben, ha a reklámok tegezve harsognak felénk, addig a leghétköznapibb helyzetekben továbbra is kínosan lavírozgatunk a nyelvi útvesztőben.

Innen nézve kifejezetten tiszta helyzetet teremtett a svéd Te-reform, világosan lefektetve a munkahelyi és politikai érintkezés demokratikus alapjait. Más kérdés, hogy az a bizonyos néplélek, kulturális hagyomány nem mindenhol alkalmas ilyen drasztikus változtatásokra.

Forrás:

• https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/pannon-pannon-enciklopedia-1/magyar-nyelv-es-irodalom-31D6/a-magyar-nyelv-tortenete-34AE/kozepmagyar-kor-pusztai-ferenc-3563/a-magazas-kialakulasa-3598/
• https://nyelvisztan.blog.hu/2011/01/06/on_hulye_vagy_maga_hulye_a_magazas_tortenete
• https://mek.oszk.hu/01700/01715/01715.pdf
• https://femina.hu/kapcsolat/tegezodes-magazodas-kutatas/
• https://qubit.hu/2018/04/09/futotuzkent-terjed-a-tegezodes-vegleg-kikophat-a-magazodas-a-nagyvarosi-nyelvhasznalatbol
• https://anyanyelvapolo.hu/tegezhetlek-ont-konnyu-eltevedni-a-megszolitasok-koszonesek-dzsungeleben/

John a szüleit kétszer vesztette el

John Lennon nagyjából ötéves volt, amikor a szülei útjai elváltak egymástól. Apja, aki hajón dolgozott, addig is ritkán volt otthon, anyja pedig másik férfi szeretője lett. Johnnak tették fel a kérdést, hogy melyikükkel szeretne maradni, amikor valahol a szabadban tartózkodtak. Ő kapásból azt válaszolta, hogy „apával maradok”, majd amikor édesanyja eltávozott, és már alig lehetett látni, akkor utánaszaladt. Ám a fiút végül nem az apja és nem is az anyja nevelte föl, hanem a nagynénje és annak férje. John szülei tehát gyerekkorában éltek, de nem vele együtt, ezért nevezhetjük őt ötéves kora óta érzelmi árvának. És amikor 17 évesen neki kellett azonosítania édesanyja holttestét, akit halálra gázolt egy részeg autós, éppen amikor fia meglátogatása után elment – nos, attól a pillanattól fogva minden tekintetben árva lett.

Minden fiúnak kellene az apaminta

John Lennon sorsához ma sokaké hasonlít. A sok válás miatt egyre több srác növekszik egyszülős családban, leginkább az anyja mellett, apját alig látva. Az apaminta nélkül felnövő férfiak problémáját egy magyar pszichológus, Léder László népegészségügyi problémának nevezte. De vajon szükségszerű-e, hogy az apaminta nélkül felnövő apa maga is rossz minta legyen? Vajon kiléphetnek-e az apák és a fiúk a mintanélküliség ördögi köréből?

Biztos, hogy volt, akinek sikerült, de John Lennonnak és első házasságából született fiának, Julian Lennonnak nem ment.

John Lennon első házassága

John a képzőművészeti tanulmányai alatt ismerkedett meg Cynthia Powell-lel. Amikor a Beatles Hamburgban kapott munkát, John mindennap írt egy levelet neki. Cynthia úgy érezte, hogy kapcsolatuk erős. Szerelmükből gyermek fogant, és John ekkor azt mondta, hogy elveszi őt, annak ellenére, hogy Cynthia családja elfogadta volna, ha nem köti össze életét gyermeke anyjával. Összeházasodtak, és a Beatles nagy nemzetközi sikere annyi pénzt hozott számukra, hogy azonnal egy hatalmas házba költöztek. Az 1963-ban született Julian már kicsi korában hatással volt a zenekarra, hiszen a Good Night című daluk a kisfiú bölcsődala volt eredetileg, a Lucy in the Sky with Diamonds című dalt pedig Julian óvodai barátjáról, Lucyről festett vízfestékképe ihlette. Közös életüknek azonban 1968-ban vége szakadt, mert John megismerkedett Yoko Onóval. Őt nevezte el a „leghíresebb ismeretlen művésznek”, mivel a sajtó sokat írt róluk, és a cikkekben Onót ismeretlen művésznek titulálták. De minek nevezhetjük Jules-t, azaz Julian Lennont, John első gyermekét?

HAPPY BIRTHDAY, JULIAN LENNON!
🐥Hoppy Birdy @JulianLennon ❤️ pic.twitter.com/ccDRYNsKoH

— John Lennon ☮️🏳️ (@johnlennon) April 8, 2021

Paul McCartney June-nak írta a „Hey Jude”-t

Paul McCartney – akivel egyébként Julian később jobb kapcsolatban volt, mint apjával – autóval tartott Johnékhoz, amikor eszébe jutott egy dallam azzal az első két szóval, hogy „Hey Jules”. Mire a házhoz ért, már szinte az egész szám a fejében volt: Jules-nak, Lennon kisfiának írta, vigasztalásként és bátorításként. Később változtatták meg a Jules nevet Jude-ra, állítólag mert azt jobban lehetett énekelni.

A dal világsiker lett, de nem sokat segített a válási árva gyereken.

Jules számára a Hey Jude egy fájó emlékeket idéző alkotás. Visszahozza azokat az érzéseit, amelyeket élete ötödik éve óta hordoz. Gyermekként ezt úgy fejezte ki, hogy sírva és kiabálva kérdezte: „Hol van apa?” Hosszú időre elvesztette őt. Csak a ’70-es évek elején lett szorosabb kapcsolata apjával, amikor John nagyjából egy évre elhagyta Yoko Onót, és egy másik nővel élt együtt. Visszaemlékezve később ezt tartotta az apjával töltött legvidámabb időszaknak. Miután John visszatért Yokóhoz, June többször járt náluk, de nehezen élte meg, hogy Johnnak olyan bensőséges volt a kapcsolata Seannal, Yokóval közös gyermekével, amilyenről ő csak álmodni tudott.

 

 

 

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Julian Lennon (@julespicturepalace) által megosztott bejegyzés

„Ez itt John Lennon fia”

Julian Lennon tizenegy évesen debütált a zene világában, amikor apja Walls and Bridges című albumán dobolt. Ám zenészként karrierje nagyon hullámzóan alakult, és egyáltalán nem volt segítségére, hogy egy világhírű zenész fia. Így emlékezett erre: „Nem volt túl sok barátom, mert sokszor úgy mutattak be egy új iskolában: »Aki idén csatlakozott hozzánk, az John Lennon fia, Julian Lennon, John Lennoné a Beatlesből.« Szóval kezdettől fogva nem tudtam, hogy ki kicsoda, vagy ki lesz a barátom. Mindig is nagyon magányos voltam. Nem is érzem úgy, hogy az igazi zenei élet részese lennék. Nem lógok azokkal az emberekkel.”

Julian nem titkolta az apja iránt érzett neheztelését John 1980-as megrázó halála után sem. A Daily Telegraph-nak azt nyilatkozta, hogy

szerinte John Lennon képmutató volt, mert bár a világnak a békéről és a szeretetről szónokolt, otthon ezeket az érzéseket az első felesége és a fia iránt sosem mutatta ki.

Édesapja egyszer azt a szeretetlen megjegyzést mondta róla, hogy „egy üveg wiskyből jött elő egy szombat este”.

Juliant többször kérdezték arról, hogy miért nem nősült meg. Sok évvel ezelőtt azt válaszolta, hogy „[Apám] fiatal volt, és nem tudta, mi a fenét csinál. Ez az oka annak, hogy még nem születtek gyerekeim. Nem akartam ugyanezt csinálni. Nem, még nem állok készen. Először szeretném tudni, ki vagyok.” Julian Lennon már idősödő ember, és ma sincs családja.

Ezekre a hiányokra és sértésekre szomorú, bár érthető válasz, hogy akkor egyáltalán ne legyen az embernek gyereke. Juliannak valószínűleg senki nem mondta, hogy a minél teljesebb élethez kockázatok vállalásán át vezet az út. Az nem szokott belevágni, aki védi magát a csalódásoktól, és nem mer kockázatot vállalni. Talán éppen azért, mert a bátor küzdést a férfiak általában férfiaktól, jó esetben az apjuktól tanulják, ebből pedig sem Johnnak, sem Juliannek nem jutott minta.

A fenti példa szinte minden családban lejátszódik, ahogy nő a gyermek, és próbálgatja függetlenségét és személyiségét érvényre juttatni. A szülő számára sokszor megrázó mondatokat azonban érdemes a helyükön kezelni. De mégis hogyan kezeljük az ilyen helyzeteket? Engedjük el a fülünk mellett? Üljünk le a gyerekkel beszélgetni?

A gyermek, ahogy egyre cseperedik, úgy próbálgatja szárnyait a világban. Egyre több és egyre összetettebb helyzettel találkozik, amelyeket meg kell oldania, egyre több érzést, érzelmet ismer meg, amelyeket azonban még nem képes tudatosítani.

Az érzelmek tengerében sokszor elveszik, nem képes még címkézni, hogy mi zajlik benne. A szülő, a nevelő az, aki segíthet neki megérteni a belül végbemenő folyamatokat.

Egyrészt azzal, hogy példát mutat és a hasonló, érzelmekkel teli helyzetekre adekvát módon reagál: például nem kezd el ordibálni, csapkodni és másokat megbántani, ha dühös, hanem az agresszív viselkedés helyett konstruktív megoldásokra törekszik úgy, hogy közben teret enged a dühének is. Másrészt a szülő az, aki a gyermek érzéseit is felcímkézheti. Ha a gyermek frusztráló helyzetbe kerül, a szülő kipuhatolhatja, mi az, ami bántja, és segíthet neki megfogalmazni, szavakba önteni a nehéz érzéseket.

Mi állhat a dühös és kíméletlenül elfogult szavak mögött?

Fontos tudatosítani, hogy a gyermek dacból, dühből jövő felkiáltásai nem azt jelentik, hogy ő valóban utálja a szülőt, vagy tényleg ne tekintené édesanyjának/édesapjának. A gyermek egy általános negatív érzést él át, amely ilyenkor szinte kirobban belőle. Mindez azért van, mert nem tudja még kifejezni, hogy konkrétan min is megy keresztül. A fenti példánál maradva, nem tudja részletesen leírni és megfogalmazni azt a sok mindent, ami kavarog benne: „Anya, nem szeretnék a nagymamához menni, mert csalódott vagyok, hogy nem megyünk az állatkertbe, szomorú vagyok és dühös, hogy olyat kell csinálnom, amit nem szeretnék, és nem értem a programváltozás okát, hiszen engem nem zavarna, ha esőben kellene mennünk.”

A gyermek mindezt a fejlődése során, a környezetéből tanulja majd meg, abból, ahogy a körülötte lévők is kommunikálnak egymással és vele.

Az utállak, nem szeretlek szavak súlyát még nem érzi, számára ez egy sor más dolgot jelenthet: dühös vagyok rád, csalódott vagyok, nem értem, mi történik körülöttem, félek, bizonytalan vagyok, éhes-szomjas, fáradt vagyok, nem érzem jól magam, úgy érzem, nem figyelsz rám...

És még számtalan negatív érzelem, amelyek mindig az adott gyermektől és helyzettől függnek.

Hogyan reagáljunk, ha gyermekünk azt mondja, utál minket?

Ezeket a heves kifakadásokat szülőként nagyon nehéz hallgatni, teljesen természetes, ha ettől rosszul érezzük magunkat. Azonban érdemes tudatosítani, hogy ez nem a személyünkről szól, hanem mindig az adott helyzetről. Próbáljuk meg nem felvenni a mondatokat, pláne nem megsértődni, hanem segítsünk a gyermeknek abban, hogy ő is jobban megértse a helyzetet, ezáltal mi is érteni fogjuk azt. Ne kicsinyeljük le a negatív érzéseit, ne csitítgassuk, és ne mondjuk azt, hogy „ezt te sem gondoltad komolyan”, mert ezzel megakadályozzuk, hogy átélje az érzelmeit, és megtanulja kezelni azokat.

Általában jobb stratégia, ha teret biztosítunk az érzéseinek: engedjük, hogy megélje őket. Biztosítsuk arról, hogy mellette vagyunk és elfogadjuk őt, például így: „Megértem, hogy nagyon csalódott vagy, hogy mégsem megyünk az állatkertbe.” Ezzel segítünk neki kapcsolatba lépni a saját érzéseivel, és rámutatni, mit is érez igazán. Ugyanakkor biztonságot adunk neki és megértést, amire építkezhet a későbbi nehéz helyzetekben is.

Az érzelmek kimondása és címkézése után a megfelelő kérdések is csodát tehetnek. Kérdezzük meg, hogy mi történt, hogy van most, mit érez, ezáltal kibontakozik a saját nézőpontja, a története, amit így mi is jobban megértünk majd.

Érdemes minden beszélgetés végén feltenni azt a kérdést, hogy mire van szüksége ahhoz, hogy jobban érezze magát, ezáltal tanulja majd meg csillapítani a negatív érzelmeit, a frusztrációját.

Idősebb gyermekeknél pedig nyugodtan adjon hangot a szülő is, mondja el, ha valami rosszul esett neki. „Nagyon fáj, hogy ezt mondtad nekem.” Ezzel a gyermek megtanulja, hogy el lehet mondani, ha valami fáj, ráadásul empátiát tanul, jobban megérti mások érzelmeit.

Végül biztosítsuk a gyereket arról, hogy ha legközelebb mérges lesz valamiért, mondja el nekünk bátran, és ossza meg velünk az érzéseit: mi itt leszünk, és figyelünk rá.

Összefoglalva pár irányelv, amelyeket bátran alkalmazhatunk ezekben a helyzetekben:

1. Igyekezzünk nyugodtak maradni, ne vegyük magunkra a gyermek dühét!

2. Értsük meg a gyermeket, fogadjuk el őt!

3. Hagyjuk megélni neki a nehéz érzéseket is!

4. Segítsünk megérteni saját magát, címkézzük az érzelmeit!

5. Kérdezzük, és beszélgessünk vele!

Az író, Charles Dodgson, szigorúan vallásos angol családba született 1832-ben. Ősei között magas rangú papok, katonák voltak, apja az anglikán egyházban véresen komolynak számító hitvitákban vett részt, halálakor már Richmond város főesperese volt. A Dodgson család mindennapjai szigorú erkölcsi szabályok szerint teltek, megbonthatatlan rendben nevelték tizenkét gyermeküket. Charles a legidősebb fiúként az apja, nagyapja és dédapja keresztnevét örökölte, természetesen a mindezzel járó felelősséggel és méltósággal együtt. Az érzékeny fiú nehezen viselte a nyomást. Apjának nem sikerült belenevelnie a vallással és az egyházzal kapcsolatos megkérdőjelezhetetlen tiszteletet.

Életének első tizenkét évében alig mozdulhatott ki otthonról: magántanuló volt, intelligenciájára büszke szülei nem sok gyermeki szórakozást engedélyeztek neki.

Hétévesen például A zarándok útját, John Bunyan súlyos allegóriákkal és vallásfilozófiai eszmefuttatásokkal teli tizenhetedik századi könyvét kellett olvasnia. Az életkorát messze meghaladó kötelezettségek elől a mesék világába menekült. Ebben segítségére volt számos különböző korú húga és nővére, akik kiváló alanyai voltak Charles kibontakozóban lévő történetmondói tehetségének. Minden szabadidejében őket szórakoztatta improvizált meséivel, és ezzel már kora gyerekkorában hálás közönséget mondhatott a magáénak.
Kiskamasz korában végre megkezdhette az iskolai tanulmányait, de ebben sem sok öröme volt. A legtöbbet a rugbyi bentlakásos fiúiskola farkastörvényei között szenvedett, ahol kínzó szigor uralkodott, ehhez társult a magány és az állandó fenyegetettségérzés is. Arról nincsenek leírások, hogy őt magát érte-e komolyabb inzultus, de arról igen, hogy rendszeresen keveredett verekedésekbe a nála fiatalabb, bántalmazott fiúk védelmében.
Hamar kiderült, hogy különleges tehetsége van a matematikához, így a középiskola után szinte besétált az oxfordi egyetemre, ahol matematikatanárrá képezte magát. Miután lediplomázott, rögtön állást is ajánlottak neki: az egyetem Christ Church nevű kollégiumában kezdett dolgozni óraadó tanárként és könyvtárosként. Haláláig el sem hagyta ezt a munkahelyet. Ezen a helyen csak papok oktattak, de Charles Dodgson tehetsége és kiváló fellépése révén elérte, hogy az egyetem dékánja megelégedjen azzal, hogy diakónusként tanítson. Így – bár elöljárói nem nézték jó szemmel – világi életet élhetett. Az új dékán, Henry Liddell, éppen ezekben az években kezdte meg a munkáját a Christ Church kollégiumban, és hamar bizalmába fogadta a huszonnégy éves fiatalembert. Dodgson magas volt, sovány és ügyetlen mozgású, fele­más tartással járt, ráadásul dadogott. Liddell három lánya, Edith, Lorina és Alice viszont imádták őt – és ez kölcsönös volt. Ekkor kezdődött az Alice csodaországban története. 

Alice meséi

A fiatal tanár bejáratos volt a dékáni lakásba, és rendszeresen játszott a gyerekekkel nevelőjük társaságában. Mesélt nekik, bűvész­trükköket mutatott, és logikai játékokkal szórakoztatta őket. Kedvence a középső lány, Alice volt. Amikor megismerte, a gyerek még csak négyéves volt; 1862-ben, egy csónaktúra alkalmával vált a mesebeli Alice-szé. Erre a kirándulásra ketten vitték a három lányt az Isis folyóra.

A gyerekek – a kissé erőszakos Alice vezérletével – ellentmondást nem tűrően követelték a nekik járó mesét, így Charles Dodgson mesélt, a barátja, Robinson Duckworth tiszteletes pedig evezett.

Egy idő után a perzselő nap elől a partra, egy fa árnyékába menekültek, ahol teljes hosszában kibontakozott a történet – természetesen Alice főszereplésével.
A siker maradéktalan volt. A jól sikerült napot követően a lányok egyfolytában Charles fülét rágták, hogy jelentesse meg a mesét könyv formájában is. A fiatal tanárnak hízelgett ez a dicséret, ezért saját kezével írta le Alice történetét. A mai napig megmaradt kéziratra már ránézni is nagy élmény. Kissé kényszeres tökéllyel alkotta meg a szöveget, az apja kíméletlen rendszeretete köszön vissza a lapokról. Makulátlan, szinte nyomdai minőségű betűkkel írta meg, a szövegben nincs egyetlen hiba vagy javítás sem. Az oldalakat a szerző gondosan elhelyezett, színes rajzai díszítik, elképesztő mennyiségű munka és tudatos tervezés van mögöttük.

Az örök gyerek és a gyanú árnyéka

Charles elkötelezetten hódolt az akkoriban elterjedőben lévő fotóművészetnek, több ezer fénykép került ki a műhelyéből. Saját stúdiót rendezett be az egyetem épületében, ahol rengeteg portrét készített – leginkább kislányokról, olykor lenge öltözetben is. Magáról Alice-ről is számos képet csinált. A tizenkilencedik század közepén a serdületlen gyerekek meztelenségét a tisztaság és az ártatlanság szimbólumaként ábrázolták. Több híres fotográfus készített ilyen képeket, például Oscar Gustave Rejlander vagy Julia Margaret Cameron, akik mindketten koruk ünnepelt művészei voltak. Liddell dékán családja azonban hamarosan indoklás nélkül eltávolította Charlest az ismerősei közül – a pletyka már akkor is különböző kreatív magyarázatokat talált: rebesgették, hogy az Alice-hez való túlzott vonzódása volt az ok, mások pedig arról beszéltek, hogy a lányok nevelőnőjével volt viszonya, de a legidősebb lány és maga az édesanya is felmerült romantikus kapcsolatként. 
Alice Liddell dédunokája, Vanessa Tait mindenesetre azt nyilatkozta, hogy szerinte Charles nyilvánvalóan szerelmes volt a dédanyjába, bár ezt magának sem merte bevallani. Időközben felnőtt nővé érett egykori gyerekbarátai levelekkel árasztották el a sajtót, amelyekben leírták a védelmében, hogy szűzies homlokcsókokon soha nem lépett túl a kapcsolatuk.

Az bizonyos, hogy Charles igazán csak gyerekekkel érezte jól magát. Híres író korában is kereste társaságukat, barátok és ismerősök házában, vagy éppen a vonaton. Mesékkel, fejtörőkkel, tréfás trükkökkel szórakoztatta őket, az összes jelenlévő nagy derültségére. Ugyanis soha nem maradt kettesben velük, mindig a szülők jelenlétében zajlottak a találkozások. 

Rejtőzködve és világhírben

Egyévnyi győzködés után, 1865-ben végül kiadatta az Alice Csodaországban című könyvet. A siker azonnali és átütő volt. A gyerekek és a felnőttek is örömmel olvasták a kaotikus, megjósolhatatlan világról szóló történetet. A mese arról árulkodik, hogy az írójára valójában mindig is jellemző volt a lázadás. Sokan értelmezik úgy, hogy a Szívkirálynő birodalmának kissé ijesztő megjelenítése valójában egy allegória. A gyerekek látásmódja szerint mutatja be a felnőttek érthetetlen, követhetetlen logikájú világát. Amikor a Szívkirálynő teljesen váratlanul és ok nélkül azt kiáltja: „Üssétek le a fejét”, az a Carroll-féle örök gyerekek számára egyenértékű lehet a „Menj lefeküdni!”-paranccsal. A nyúl feneketlen mély üregét sem nehéz a freudi tudatalatti ismeretlen mélységeivel azonosítani. Charles gyerekkora óta diszlexiás volt, migrénekkel, epilepsziával küzdött, és dadogását sem tudta kinőni. Árulkodó tény a gyerekkoráról, hogy a tizenkét testvér közül a legtöbben szintén ezzel a beszédhibával éltek, és mindössze hárman házasodtak meg.

Mivel nem akarta, hogy a világ tudomást szerezzen a kilétéről, a mese Lewis Carroll álnéven jelent meg. Az egyetemre, a saját nevére érkező rajongói leveleket visszaküldette a feladónak.

Minden eszközzel igyekezett elbújni a nyilvánosság elől, bár ez nem sokáig sikerült neki. Hamar a világ egyik legismertebb írója lett, az első könyvet nemsokára követte az Alice Tükörországban, és több más könyv is. Alice Liddell olyan világsztár lett, hogy még nyolcvanéves matróna korában is ünnepelt hősnőként fogadták New York-i látogatásán. Az egykori csónakázótársat, Duckworth tiszteletest sem kerülte el a világhír: szokatlan neve miatt nem csak az Alice Csodaországban kacsájaként olvashatunk róla, hanem a Kacsamesék című amerikai rajzfilmsorozat komornyikjaként is megjelenik. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Tizenöt évesen megtaláltad a hivatásod. Volt más választásod, mint hogy a természet hírnöke legyél?  

A szüleim rendszeresen jártak ifitáborba, és amikor felnőttek, ők lettek az ifivezetők. Ahogy megszülettem, rögtön hoztak-vittek mindenhová. A hétvégéket az isaszegi telkünkön töltöttük, Tiszaföldváron a rokonokat látogattuk, folyamatosan utaztunk a Mátrába és a Bükkbe, sátoroztunk, iskolai táborokba is jártam, tehát nem voltam otthonülős típus. Többet voltam kint, mint bent, és ebbe nőttem bele. Mi generációk óta együtt létezünk a természettel. Nem volt célom, hogy túravezető legyek, mégsem volt kérdés, hogy ez lesz belőlem. Sokáig fel sem fogtam, hogy mennyi embernek tudok adni és megváltoztatni az életét. A hivatásom része, hogy megszerettessem az erdőjárást a gyerekekkel és a felnőttekkel.

Felgyorsult a világ, állandó rohanásban vagyunk, és rémisztő hírek vesznek körül. Emiatt még jobban bezárulunk, vagy inkább keressük a kilépés lehetőségeit?

A háború, a járvány, a gazdasági helyzet, a mindennapi problémák stresszhelyzetet idéznek elő. Egyre nagyobb igényünk van énidőre, ugyanakkor egyre nehezebb magunkra fókuszálni. Ezekben az énidőkben az a fontos, hogy legyünk, csak lélegezzünk, és megéljük a pillanatokat.

Mindig az első lépés, az elindulás a legnehezebb. Volt, aki hónapokig készült, hogy egyszer eljön egy túrámra, és amióta ez bekövetkezett, azóta mindig csatlakozik hozzám. Van, amit nem lehet neten keresztül átadni. El kell jönni a természetbe, és meg kell élni. Én pedig a mai napig tanulom, hogyan szóljak az emberekhez.

Sose lehet tudni, ki milyen terhet cipel magával, aminek a megváltása érdekében kilép a természetbe.

Számomra is nagy felelősség, hogy milyen történeteket veszek elő az adott pillanatban.

Ezek szerint nem csupán a külső látvány megmutatása a célod.

Az elsődleges cél a túra- és idegenvezetés; a természet, az autentikus magyar értékek bemutatása: fűszerek, gyógynövények, szép tájak, legendák, hagyományok. Viccesen azt szoktam mondani, hogy egy földrajzatlaszt dolgozunk fel, miközben olyan érdekességeket ragadok ki, amiket tanultak, amiről hallottak, de valahogy mégis elfelejtették, vagy nincs a mindennapjaik listáján. Sokszor olyan tájakra vagy helyekre kalauzolom őket, ahová egyedül nem mernek elindulni, vagy nem is tudnak róluk. A háttérben viszont ott van a lelkigondozás. Fontosnak tartom, hogy ledöntsük a sztereotípiákat, gátlásokat. Mindegy, hogy ki hány éves, milyen a vallási hovatartozása, a bőrszíne; nem ez számít.

Itt eggyé olvadunk; összemosódnak a korosztályok, egyként lélegzünk, és mindenki talál a másikban közös pontot, barátságot. Az egyetlen fontos tényező, ami ehhez elengedhetetlen: késznek lenni arra, hogy ezeket a külső impulzusokat befogadjuk.

Mi történik egy vezetett túrán? Mitől válik egyedülálló élménnyé?

A túrákon mindig vannak állomások, amikor meghallgatunk egy általam választott dalt, és ehhez kapcsolódóan megosztok néhány saját gondolatot, vagy legendákat mesélek. Egyik hétvégén egy gyönyörű erdőterületre értünk – nagy, öreg fákkal, csenddel. Picit megálltam, és megköszörültem a torkom. Vártam, hogy észrevegyék. Az ember alig tud elszakadni a saját közegétől, nehezen látja meg a fától az erdőt. Szeretném átadni az embereknek a hitvallásomat, az életérzést, hogy hahó, ébresztő, nemcsak a telefon és a városi közeg létezik, hanem itt vagy kint, és vedd észre a változást. Ez nem csak konkrétan az út, ami elvezet A-ból B-be.

Minden egyes túra egy bennünk lezajló folyamat, és jó látni, ahogy az emberek a természet hatása alá kerülnek.

Hihetetlen visszacsatolás, amikor másnap valaki feláll a munkahelyén, beadja a felmondását, és ötvenes éveiben elkezdi élni a saját új, megálmodott életét, amire mindig vágyott. 

Kép

Kép: Demecs Norbi

Változásokat generálsz fiatalokban és idősekben. Téged mire tanított a természet?

A pályám kezdeti éveiben sokáig vártam arra, hogy eljöjjön a nagy csoda. De rájöttem, hogy nincs szükségünk nagy áttörésekre, mert az egész élet maga a csoda. A természet arra sarkall, hogy ezeket felfedezzük. Hogy figyelj a naplementére, a felhő formájára vagy arra, hogy milyen tökéletesen van megalkotva a virág szirma. Hiszek abban, hogy nem a nagy dolgok számítanak, hanem az apró örömök.

Szeretem a hétköznapi találkozásokat, amikor egyszerű emberek mesélik el a történeteiket. Őket kellene megmutatni a világnak, hogy ne a milliárdosok és divatikonok legyenek a példák.  

Sosem veszíted el a lelkesedésedet?

Velem is előfordul, hogy felkelek, és nincs kedvem valamihez. Mindenki lehet fáradt, én is emberből vagyok, de ezek pillanatnyi lelkiállapotok. Soha nem lenne bőr a képemen, hogy kelletlenül álljak az emberek elé. A túravezetést nem is nevezem munkának, mert ennek a szónak rossz a szájíze. Amibe belekezdek, azt szívvel-lélekkel csinálom. Ha mindenkiben meglenne a hivatástudat, és azt tehetné, amit szeret, egész más lenne az élet.

Előfordult, hogy féltél az erdőben?

Egy kedves túratársam, fogadott nagymamám mondta: „Norbikám, az erdő az egyetlen hely, ahol soha nem kell félni semmitől”. Ha belegondolok, ebben igaza volt. Egyszer egy medveveszélyes területen féltem egyedül, de az más. Egyébként gyakran járok egyedül az erdőben, és soha semmitől nem félek. Az egyetlen a vihar, amikor a természet oda tud vágni, és meg tudja mutatni, hogy ő a főnök.

Elmesélsz egy szívedhez közel álló legendát?

Hasznoson élt egy látóasszony, Csépe Klára, akinek álmában, látomások formájában megjelent a Szűzanya. Elvezette Fallóskúthoz az erdőbe, ahol egy bizonyos helyen meg kellett kaparnia a talajt, és ott csodatévő forrásvíz fakadt. A forrás híre elterjedt, de a hatóságok elítélték az asszonyt, és több alkalommal is elmegyógyintézetbe záratták. Végül kimondták, hogy nem beteg, és a halála után engedélyezték a helyszínen a szentmisét. Amikor az első szabadtéri szentmisén a pap felmutatta az ostyát – fotó is megörökítette az eseményt –, egy Krisztus-alak jelent meg a fák között; amikor pedig az új kegytemplomot felszentelték, egy angyalalak rajzolódott ki az égen a felhőkből. Ezt a történetet a környékbeli túrák alkalmával el szoktam mesélni. Idén pünkösdkor Jelenések a Mátrában címmel vezettem zarándokjellegű túrát. Körbeálltunk a negyvenfős csapattal, és a túrák történetében először mindenkit meghívtam egy imára. Ahogy Fallóskútról kiértünk az első tisztásra, egy kristálytisztán látható angyalszárny rajzolódott ki az égen. Mindenkinek a hideg futkosott a hátán, voltak, akik sírtak. Az elmúlt évek élményei közül ez volt az egyik legkiemelkedőbb. Korábban voltak bennem kilengések az utammal kapcsolatban, de ez az égi jel megerősített.

Azt vallom, hogy nem várni kell a csodákra és ölbe hulló lehetőségekre, hanem észre kell venni ezeket a jeleket, és merni kell követni.

Közismerten nemcsak a természet szerelmese, hanem védelmezője is vagy.

A kertészeti mentorom szavajárása volt, hogy vissza kell adni a földnek, amit elveszünk tőle. Nem lehet mindig csak használni a talaj javítása, öntözése, vetésforgó nélkül. Isten azt a parancsot adta az embernek, hogy vonja uralma alá a földet. És mennyien félreértelmezik ezt! Nem azt jelenti, hogy uralkodj rajta, hanem hogy gondozd, vigyázd; ha táplálkozol belőle, akkor adjál vissza neki annyit, hogy legalább tiszteled és óvod. Az ember nem létezik természet nélkül, de a természet nagyon boldogan létezne ember nélkül. Ezt nem szabad elfelejtenünk.

– Pontosan milyen hallásproblémával küzdesz, milyen nehézséget okoz számodra a beszéd és a beszédértés?

 – Pár napos koromban vércserét kellett rajtam végrehajtani, ennek maradványtünete a hallásvesztésem. Ez a kezdet indított arra, hogy a mai napig rendszeres véradó vagyok…
Én a magas frekvenciákon siket vagyok, a mély frekvenciákon pedig nagyothalló. Az egyedi hallási mintázatom az, hogy a bal fülemen a mély frekvenciákat, míg a jobb fülemen a magas hangokat hallom jobban. Négyéves voltam, amikor kiderült mindez, akkor sajnos túl voltam már a beszédfejlődés normális menetén. A késői diagnosztizálás miatt folyamatos gyakorlásra szorulok azóta is. Fiatal felnőttként Montágh Nellihez jártam, akivel élmény volt a logopédiaóra! Azóta sokat fejlődött a felsőoktatásban kapható egyéni SNI kedvezmények sora, így az utóbbi években már folyamatos beszédfejlesztést kérhettem az egyetemen. Ősztől viszont már nem leszek felsőoktatási hallgató, így magánúton folytatom majd a gyakorlást, hogy a hivatásomat egyre jobb minőségben tudjam művelni.

A mentőautó szirénájából én például a mélyhangokat hallom meg, a kórusból legjobban a basszus szólamot. A szinkronizált filmek feladják nekem a leckét, mert nehéz követnem a történet menetét, hiszen a szájról olvasás, ami számomra a fő információszerzési forrás, ilyenkor lehetetlenné válik. A feliratos filmek nagyobb biztonságot adnak számomra.

Kommunikációs területen hátrányban élem az egész életem, rengeteg beszélgetésből maradok ki érdemben, pedig lenne véleményem. A kommunikáció egyik létfontosságú pillanata, „a szabad szóhoz jutás elkapása” az, ami nem sikerül mindig.

 – Milyen meghatározó élményeid vannak az iskolai korszakodból?

 – Annak idején a szakértői bizottság döntött a sorsomról. Határozatuk alapján először szegregált beszédjavító iskolába küldtek Kőszegre, majd négy hónap után az ottani gyógypedagógus javaslatára Sopronba kerültem, szintén egy hallássérülésre fókuszáló iskolába. A soproni közeg meghatározó volt az életemben. Harmincan aludtunk ott egy diákotthonos szobában, és kilencven fiúgyermekre jutott két WC. Azt hiszem, ez a kis „szocreál enteriőr” mindent elárul a körülményekről. A tanulást viszont mindig is szerettem. Mindent szívtam magamba, meghatározó élményem volt Daniel Defoe Robinson Crusoe című regénye. Annyira megtetszett, hogy nem tudtam letenni, egy éjszaka alatt olvastam ki a mosdóban. Már alsós koromban kialakult „a nagy küzdő” személyiségem mellett egy elhatárolódó vonásom is. Mindig kilógtam egy kicsit, nem gyűjtöttem magam mellé sok barátot.

Apai nagyszüleim csodálatos személyiségek voltak mindketten, és számomra erősen meghatározó volt az ő szigorú értékrendjük. A nagypapám erős kiállása kellett ahhoz, hogy Sopronból kikérhessük az év végi bizonyítványom, mert nem akarták kiadni. Így az alsó tagozat elvégzése után haza kerültem Győrbe, egy katolikus iskolába, integrált körülmények közé. Kicsit itt is kívülálló maradtam, viszont sokszínűbb tudást kaptam, mintha a kislétszámú gyógypedagógiai intézményben maradtam volna.

Az integrált nevelés szerintem árnyaltabb tudást biztosított. Azt gondolom, hogy ha az egyéni kortárs kapcsolatok rendben vannak, akkor kifejezetten gyümölcsöző tud lenni az együtt tanulás, de ebben nagyon sok múlik a tanáron. A szegregált nevelés a korlátozott nyelvi kód miatt a hallássérült diákok számára a világ érdemi megismerésére, kibontakoztatására alig nyújt lehetőséget. Nagyon szűkös a nyelvi tér, amelyben így mozogni lehet.

 – Neked mi a véleményed a jelelésről, annak tanításáról vagy tiltásáról?

 – A jelbeszéd egy korlátozott nyelvi kód, amely nem képes olyan sokszínű mélységben bemutatni a világot, mint a beszélt nyelv. A tiltás nem jó módszer, mert kialakít egy „természetes ellenállást” a fennálló rend ellen, inkább azt mondanám, a békés egymás mellett élésre van szükség a beszélt nyelv és a jelnyelv között. A hallásveszteség mértéke döntse el, kinek melyik illik majd a személyiségéhez. Én elengedhetetlennek tartom, hogy a siketséggel határos hallásvesztésű társaim a lehetőségekhez képest minél jobban megismerjék a beszélt nyelv sokszínűségét.

Saját tanulási stratégiám lényege az volt, hogy rengeteg szépirodalmi művet olvastam, amelyek segítettek abban, hogy jobban megteremtsem magamban és magamnak az engem körülvevő világot.

– Később négy diplomát is szereztél. Milyennek élted meg az egyetemi létet?

 – Évekig tartó küzdelem volt ez. Hallássérültként én tulajdonképpen egy első generációs értelmiségi vagyok a környezetemben. Először bukdácsoltam, nehezen találtam meg a helyem, az első próbálkozásom a matematika–informatika tanár szakon nyolc félévig tartott. Két és fél éves kihagyás után tértem vissza egy másik területre: a pedagógia alapszakra, amit sikerrel abszolváltam. Majd az úton maradva a neveléstudomány bölcsész mesterszakot is elvégeztem, először pedagógia, majd informatikatanári végzettséget szereztem. Ezután ezen a vonalon végighaladva lettem szakvizsgázott pedagógus, mentorpedagógus szakterületen.

Szerettem bejárni a szemináriumi órákra, ott a hallásveszteségem miatt állandóan adóvevő készüléket használtam, amely felerősítette az előadó beszédét. Ennek hátránya az volt, hogy a hallgatótársaim kérdéseit nem tudtam követni, viszont óriási segítséget jelentettek a társaim abban, hogy indigóval másolták nekem a jegyzeteiket. Vizsgáztatáskor általában kértem a törvény által biztosított 30% plusz időt, amit nem mindig használtam ki, és minden vizsgán használtam az adóvevő készüléket a jobb megértés érdekében.

 – Úgy tudom, idegen nyelvből is szereztél vizsgabizonyítványt. Hogyan képzeljük el a nyelvtanulást és a vizsgamódszert?

 – Német nyelvből tettem le a középfokú szóbelit, számomra ez volt a könnyebbik fele… Az írásbelivel még adós vagyok magamnak. Az idegennyelv tanulásnak a legnehezebb része számomra a hallásértés, ugyanis én a beszédértésben csak a magánhangzókra támaszkodhatom, miközben a mássalhangzók hallása csak a „láthatatlan protéziseimmel” valósulhat meg. A meglévő szókincsemből konstruálom meg a szót, akár magyarul, akár idegen nyelven. Amikor például tollbamondást tartott ötödikes koromban a magyartanárnőm, ő azt a szót diktálta: „orvosság”. Hirtelen kellett jegyzetelni, már a sokadik szó volt a sorban. Én, aki szájról olvasok, éppen akkor nem néztem fel a megfelelő ritmusban, így én a „boldogság” szót írtam le. Ez tükrözte akkori lelki állapotomat, ezt vetítettem a papírra.

– Mikor kezdtél arról álmodni, hogy tanár legyél? Gondoltál arra is, hogy hallássérült gyerekkel foglalkozz?

 – Első osztályos koromban, az egyéni foglalkozáson az osztályfőnököm megkérdezte, mi szeretnék lenni. Őszintén és naivan válaszoltam rá: tanár. Ő mosolygott.
A szakmai informatika tanítása hallássérült tanulóknak a korlátozott nyelvi kódú ismereteik miatt lehetetlen vállalkozás lett volna, így erre nem is gondoltam. Ezzel szemben az általános iskolai és gimnáziumi digitális kultúra tanítása nagyon vonzott. A többségi nevelés amúgy is közelebb áll a szívemhez, a szegregált oktatással szakmailag sem értek egyet, és szerintem csak a magyar gyógypedagógiai nevelés évszázados hagyományai miatt létezik.

Más európai kultúrákban inkább az az elv, hogy az általános pedagógusképzés részévé válik a speciális tudással rendelkező gyógypedagógia.

– Egy időben az Oktatási Hivatal munkatársa voltál. Úgy tűnik, annak ellenére, hogy ez egy fehérgalléros pozíció volt, inkább szerettél volna mezei tanár lenni.

 – Az Oktatási Hivatalban személyes adatokat kezeltem, társhatóságok részére állítottam ki igazolásokat. A munkám nem tartalmazott változatosságot, kihívásokat. Valódi gyerekekkel akartam találkozni…

– Hogyan próbáltad becserkészni az álmodat?

 – Amikor úgy éreztem, hogy itt az ideje, jelentkeztem és bizalmat kaptam. Igyekszem élni vele. Több gyermekem részt vett a Fővárosi Általános Iskolai Informatika Alkalmazói Verseny kerületi fordulójában, egy gyermekem a döntőbe is bejutott már.

– A gyerekek megpróbálnak visszaélni a helyzettel? Hogyan húzod meg a határaidat?

 – A hallásom hiányát a látással helyettesítem, és olyan protéziseim vannak, amelyekkel folyamatosan kontroll alatt tartom a „tanulói leleményes próbálkozásokat”. Annyira felkészülök az óráimra, és annyira megválaszolom a felmerülő összes lehetséges kérdést, hogy nem marad számukra homályos pont. Igyekszem kevesebbet kérdezni és több gyakorlati feladatot adni. Egy kicsit olyan ez, mint a légtornászok a trapézon: könnyűnek látszik, de rengeteg munka, készülés és figyelem van mögötte. Tadamm.

– Mit értesz "protézisek" alatt? A hallókészüléket?

- A protézis olyan segédeszköz, ami az emberi kultúra részévé válva segít a túlélésben. Egyfajta civilizációs termék, mint az ősembernél a szakóca... A munkám közben igen, használok hallókészüléket. A civil életemben nem mindig szükséges.

– Beszélsz nekik a helyzetedről? A szülők közül volt olyan, aki nemtetszésének adott hangot?

 – Minden bemutatkozásnál egyértelműen vállalom magam. A szülők olykor kevesebb tananyagot szeretnének, de ez minden kritika, ami valaha is felmerült.

– A hallássérülés hogyan dolgozik érted abban, hogy új utakat és lehetőségeket találj?

 – A hallássérült lét abban segít, hogy empatikusabb ember legyek, és komoly megküzdési stratégiákat adott a kezembe. Mostanra már azt is tudni vélem, hogy a „kisebbségi attitűdnek”, amivel rendelkezem, korlátjai is vannak.

A sajnálat-faktort próbálom meghaladni, azaz nem minden kedvezménnyel élni, hanem önállóan leküzdeni a nehézségeket.

– Hogyan tud az iskolai közeg támogatni téged?

 – A digitális kultúra tantárgy tanítása számítógép-eszközpark- és rendszergazda -igényes terület. Ezen kívül nincs más segítségre szükségem.

– Hogyan kezeled, ha úgy érzed, igazságtalan hátrányba kerülsz?

 – Az első állásom egy olyan munkahelyen volt, amely a sérültségem miatt kedvező adózási helyzetbe került. Az óvodai munkáltatóm ezt maximálisan ki is használta, amikor viszont a félévenkénti hosszabbítási időszakok lejártak, akkor elbocsájtott. Ha nem lettem volna „talpraesett”, akkor munkanélküli lettem volna. Az isteni gondviselés segítségével én már a történtek előtt három hónappal elkezdtem új munkahelyet intézni, így a munkahelyváltás egyik napról a másikra megtörtént.

– „Kéktúra az életem” –írod. Egyedül járod az utadat?

 – A Kéktúrát nagyon szeretem, a feleségemmel együtt már jó pár szakaszt megcsináltunk. Mindig inspiráljuk egymást az újabb távok teljesítésére. Olykor kikapcsolódunk, jókat beszélgetünk, és nemes egyszerűséggel csak gyönyörködünk a természet látványában. Beszélni sem kell mindig…