Négy évvel ezelőtt, egy szürke hétfő este tusoláshoz készülődve megálltam a tükör előtt. Nem úgy, mint máskor, gyorsan, kapkodva vagy léha mozdulatokkal, hanem megtorpanva. Mint akinek földbe gyökerezett a lába. Megállt bennem az idő. Meztelenre vetkőztem, és csak figyeltem magam, a testem, amelyet eddig folyton bántottam, amellyel elégedetlenkedtem, hol szégyelltem, hol megvetettem. A testem, ami huszonkilenc éven át hűen szolgált engem, és amit én sosem szerettem.
16 évesen azért kezdtem el edzeni, hogy ha már nem születtem jóképű, fess fiatalembernek, akkor legalább a fizikumommal hozzam ki magamból a maximumot.
Sokáig azt mondtam magamról, olyan vagyok, mint a Chokito: „ronda és finom”.
Mindig abban bíztam, ha valaki megismer, akkor majd megszeret és értékel. Megszállottan igyekeztem jónak lenni, mindenki mást magam elé helyezni. Mániákusan segíteni. Mindenkinek ott lenni, adni és csak adni, megfelelni. Önzetlenül, ész nélkül feláldozni magam másokért. És akkor megveregettem a vállam, nyugodtan dőltem hátra, mert elhitettem magammal: jó vagyok. Nem tudatosan, de felhasználtam az „önzetlenséget" arra, hogy ne foglalkozzak a saját problémáimmal, mert úgy gondoltam, ez az én gondjaimra is gyógyír, ettől, ha átmenetileg is, de jobb volt a lelkemnek. Ez tudod mi? Tüneti kezelés, vagy még talán annak is gyenge. Hányszor volt, hogy legszívesebben nemet mondtam volna egy átdolgozott nap után, pusztán azért, mert fáradt voltam, mert pihenni szerettem volna, mert szükségem lett volna egy kis énidőre, de megfeszítettem magam, csak azért, mert így neveltek, mert így gondoltam helyesnek, mentem és segítettem. „Szerinted meddig játszhatod ezt? Meddig játszhatod a jófiút?” – visszhangzott a fejemben. Elárulom. Eddig.
Addig, amíg ott nem ülsz a folyosón, a kopasz fejedet a tenyeredbe lógatva, és várakozol, miközben ötpercenként görcsbe rándul a gyomrod, és nem érted, hogy lehet az előtted lévő ajtóra az kiírva: kemoterápiás kezelő.
Gyálon nőttem fel egy kétemeletes, egyszerű, de otthonos kertes házban, amelyhez egy hatalmas udvar is tartozott, ahova az utcabeli gyerekek rendszeresen átjártak focizni, majd később kondizni. Nem volt egy nagy „was ist das”, de nekem felért egy fél királysággal, amikor apuék hozzáépítettek a házhoz két külön lakrészt, az egyikből lett az én szobám, a másikból a konditerem. Apu rendszeresen edzett fiatalon. Irgalmatlan izmai voltak, irdatlan súlyokat bírt megmozdítani. Az ő ereje indított el engem is ezen az úton. Csodáltam őt, és felnéztem rá. Hős volt a szememben. Egyszer a szomszédunk megkért minket, hogy egy vegyes tüzelésű kazánt vigyünk be a pince hátuljába, majd letették a kazánt elfektetve a garázsbeállóba. 510 kilogramm volt a kazán összsúlya, plusz a róla lelógó vascsövek. A fater lazán, csípőre tett kézzel közölte: „fiam, ezt mi ketten simán bevisszük!”. Apám megfogta a tetején a kályhacsőcsonkot, és egy kézzel felemelte, én pedig csak álltam, és el voltam képedve, hogy mekkora erő van benne.
Akkor elhatároztam, én is olyan erős leszek, mint ő. De túltettem rajta.
Timo és szülei – Fotó: Timándi Gergely
Apám ereje példa, az élethez való hozzáállása viszont már kevésbé. Kishitű. Emlékszem a lemondó tekintetére, amikor villamosvezetőknek rendeztek versenyeket, és ő azt mondta, „nem megyek el, úgysem nyerném meg”. Ugyanilyen vagyok. De tudatosan próbálok tenni ellene: ha valami a komfortzónámon túl van, akkor is elmegyek, és megpróbálom.
Talán magától értetődő lett volna, hogy a testnevelési főiskolára jelentkezzem, vagy bárhova, ahol sporttal foglalkozhatok, de azt, hogy elvégezzek egy főiskolát, hogy anyámék menedzseljék ezt anyagilag, nem engedhette meg magának a családunk. A másik, hogy én nagyon nehezen tanulok. Tudtam magamról, hogy nem tudnék úgy elvégezni egy főiskolát, hogy dolgozzak is mellette. Csúnyán magolnom kell ahhoz, hogy megjegyezzem az információkat, amelyeket öt perc múlva el is felejtek. Illetve 16 éves koromig vakbuzgó számítógépfüggő voltam. Nem a számítógépes játékok miatt, hanem mert imádtam megjavítani mások gépeit. A fél iskola és a szomszédaink is hozzám hozták át a gépüket, ha valami baj volt vele. A segítői mánia itt is megmutatkozik. (nevet) Annak idején az éppen aktuális videokártyákat fejből vágtam, ezért műszerésznek tanultam. Kitaláltam, hogy majd processzorokat fogok gyártani, de a szakközépiskola képzési szintje ezt nem tette lehetővé. Életem legnagyobb hibája volt, hogy ezt az iskolát választottam. Ha más intézményben tanultam volna tovább, biztos, hogy másképp alakul az életem. Szakközépiskola után azonnal elmentem dolgozni, azóta két munkahelyem volt összesen: dolgoztam egy audiovizuál technikai cégnél 5 évet, utána egy tévészervízben, és közben kitanultam az edzősködést. De nem azért, mert hirtelen megvilágosodtam, vagy mert rájöttem, hogy mi az én utam. Korántsem. Egyáltalán nem ismertem önmagam. A tudatosság és az önismeret távol állt tőlem.
Egy testépítő-versenyre készültem. Nyolc hét volt még hátra a próbatételig, s pont kezdtem volna a diétát, amikor egy hirtelen mozdulatnál leszakadt a vállam. Hat hónap rehabilitáció várt rám, és betegszabadság.
Ekkor volt egy kis megtakarításom, amelyhez, bár nem akartam, de kénytelen voltam hozzányúlni, mivel a táppénzből éhen haltam volna. Jelentős összeget költöttem el a fennmaradásra, a megmaradt pénzt pedig be szerettem volna fektetni valami hasznosba. Akkor találkoztam azzal a mondattal, hogy „az egyetlen dolog, amit nem tudnak elvenni tőled, az a tudás”. Így hát magamba fektettem, és jelentkeztem egy testépítő-fitneszoktatói tanfolyamra. Ott rájöttem, hogy megannyian úgy edzők, hogy nincs is meg a képesítésük, csak edzettek sok évet, és megvan a tapasztalatuk, ami bár nekem is megvolt addigra, én mégsem mertem belevágni papír nélkül.
Amikor először tartottam edzést, akkor találkoztam először az érzéssel, hogy milyen úgy dolgozni, hogy közben nem érzed, hogy dolgozol. Helyette valami egészen mást érzel: életörömöt. Aki ezt egyszer megtapasztalja, nem akar szabadulni az érzéstől, az élettől, amit saját magának teremtett: amiben szabad, és élvezi, amit csinál.
Gergő gyerekként – Fotók: Timándi Gergely
Amikor már épp nagyvagánynak éreztem magam, és azt hittem, kisimul a lábam alatt a talaj, hogy klassz jövő áll előttem, akkor kaptam egy akkora pofont az élettől, amelyből azóta is csak próbálok feltápászkodni.
2017 szeptemberében séta közben a hónaljamnál találtam egy csomót. Akkora volt, mint egy újszülött kis ökle.
Kitüremkedett. Akkor még szedtem szteroidokat – azt gondoltam, biztos az okozza, és ha abbahagyom, elmúlik. De nem múlt el. Decemberben mintát vettek a csomóból, és elküldték szövettanra. Az eredmény negatív lett, azt mondták, nincsen semmi baj, csak egy zsírcsomó, ami megnagyobbodott. Bent hagyták, mondván, olyan mélyen van, hogy inkább altatásban kellene kivenni, de nem fontos eltávolítani, csak ha engem esztétikailag zavar, ha időm engedi, megejtjük.
2018 végén mégis kértem időpontot a műtétre, mert zavart, és már fájt is egy kicsit. A környezetemben azzal vigasztaltak, hogy biztos nem rosszindulatú daganat, mert az nem fáj. Tavasz végén mentem el konzultációra, október végén pedig észrevettem, hogy elkezdett nőni, s akkor hallottam, hogy a férfiaknál a mellráknak lehet ilyen tünete. Akkor utánanéztem, hogy mit adnak erre, és beszereztem a gyógyszert, ami nem volt ismeretlen számomra, mert elvétve testépítők is szokták szedni ezt a pirulát. Csökkenni kezdett a csomó mérete. 2018 decemberében eljött a műtét időpontja. Felfeküdtem az asztalra, amikor az orvos keze megállt, látva mennyit csökkent a csomó mérete. Kérdezte, hogy ez hogy lehet, bevallottam, hogy szedni kezdtem egy gyógyszert. Ő teljesen elképedt, hogy egyáltalán hogyan tudtam beszerezni. Kifakadt, hosszú percekig állt a szikével a kezében felettem, és nem értette. Vártam, hogy el fog küldeni melegebb éghajlatra, de nem tette. Végül annyit mondott, hogy akkor itt nem lesz műtét. Ismét szövettant vettek, és kitoltak a műtőből. Azt mondta, ez nem normális, egy zsírcsomó mérete csak nőni tud, és csak ritka esetben csökkenni.
2019 februárjában hívtak be a kórházba, akkor tudtam meg, hogy Hodgkin-kórom van, amit úgy közöltek, mintha egy komolyabb tüszős mandulagyulladásom lenne.
Amikor sétáltam lefelé a kocsimhoz, akkor néztem meg a papírjaimat. Nem foglalkoztam vele, nem hittem, hogy bármi komoly problémám lehet. Abban a hitben éltem, hogy egészséges vagyok, hiszen egészségesen élek. Futtában, a lépcsőn lefelé haladva akadt meg a szemem azon, hogy H-kór, ami után az állt, hogy rákregiszter, és utána valami szám volt írva. Rákregiszter? Ez mit keres az én papíromon? Beírtam a Google-be a kór nevét: speciális, vérképzőszervi daganat – akkor szembesültem a ténnyel: rákos vagyok. Kirázott a hideg. Remegtem és zokogtam.
Anyámat hívtam fel először, aki azt hitte, viccelek. Majd, amikor leraktuk a telefont, rögtön eszembe jutott dietetikus ismerősöm, tőle tanultam a táplálkozási ismereteim nagy részét, felhívtam, hogy tanácsot kérjek tőle. Nem voltam önmagam, testen kívüli élményem volt. Nem tudom, hogyan jutottam be az edzőterembe edzést tartani, csak azon jártak a gondolataim, hogy kapaszkodókat találjak, okokat, amikért érdemes életben maradnom, minden erőmet megfeszítem. Elhatároztam: rákosan fogok felkészülni a következő megmérettetésre. Akkor már igencsak feszegettem a határaimat, ismerkedtem magammal, azzal, hogy mit és meddig bírok. Elmondtam a tervemet dietetikus tanácsadómnak is, mire ő azt mondta, ezzel azért várjak egy kicsit, mert ez nem lesz sétagalopp. Igaza lett.
Az első kemóig egy hónap telt el, mert még kellett pár kivizsgálás, úgyhogy volt időm rágódni magamon, a velem történteken.
Egyik nap az ágyon fekve, a plafont bámulva eszembe jutott, hogy ezt a betegséget tulajdonképpen én manifesztáltam magamnak. Ugyanis volt egy időszak, amikor körülöttem mindenki rákban halt meg, és amikor társaságban szóba került a téma, én halálbiztosan jelentettem ki: „ebben a világban biztos, hogy én is rákban fogok meghalni”.
Semmire sem tartottam magam, jelentéktelennek láttam az életemet. Ekkor mertem bevallani, hogy mennyire nem szerettem azt, aki vagyok. Akkor történt, ott, azon a hétfő estén, amikor a tükör előtt állva szemügyre vettem a testem minden apró hibáját. A rövid lábaimat, a keskeny hátamat, a tölcsérmellemet és a nagy orromat. Majd a fájdalomtól és a kialvatlanságtól karikás szemembe néztem, amilyen mélyen csak tudtam. Elsírtam magam, és azt mondtam: „Ezt bírd ki, ezt még nyomjuk le együtt, és ígérem, szeretni foglak.”
Az első kemó előtti este forró fürdőt vettem, és elgondolkodtam azon, hogy miért is volt szép az elmúlt harminc évem. Mi az, amiért hálás lehetek. Eszembe jutott az összes barátom, az összes addigi élményem, szerelmem, kihívásom, tapasztalásom, és mélységes hálát éreztem mindazért, amit addig átélhettem. Ez volt az egyetlenegy megingásom, amikor komolyabban eljátszottam a halál lehetőségével, de utána beleálltam, kőkeményen, hogy tényleg, akkor nézzük meg, ki nyer a végén.
Féltem a haláltól. Sőt, rettegtem. De mire eljutottam a műtétig, már hónapok óta olyan fájdalmaim voltak, hogy éjszakánként úgy aludtam el, hogy azért imádkoztam, reggel már ne ébredjek fel. Mire kiderült, hogy beteg vagyok, már megtapasztaltam azt a fajta fájdalmat és szenvedést – és a tizenkét kemó közben is volt ilyen –, amit nem is tudom, hogy fizikai vagy lelki fájdalomnak nevezzek, vagy inkább „csak” azt mondjam, hogy kínok között éltem. Ott megtapasztaltam, hogy igen, eljön az a pont az ember életében – gondolok itt például az idősekre –, amikor már mindegy, hogy hogyan, csak legyen vége. Amikor már nem akarsz mást, csak azt, hogy megszűnjön a fájdalmad. Aki volt már a halál torkában, egyszerre tanul meg élni, és nem félni a haláltól.
Én egészen más dolgoktól félek. Attól, hogy nem szerettem eléggé. Hogy nem öleltelek, amikor kértél. Hogy nem éltem úgy, ahogyan arra vágytam. Hogy elárultam önmagam. Hogy nem voltam bátor. Hogy nem tettem meg mindent. Hogy eljátszottam ezt az egyetlen életet.
A CT eredménye egy-két hét múlva érkezett meg, de előtte én már rengeteg képet nézegettem az interneten arról, hogyan néz ki valakinek a CT-felvétele kemók előtt és után. Azt láttam, hogy szépen meg tudnak gyógyulni az emberek ebből az aljas kis betegségből. El is neveztem ezt a tevékenységemet „motivációs CT-nézegetésnek”. Otthon nem volt CD-olvasónk, úgyhogy bementem a céghez, és beraktam a lemezt, amelyen az én felvételeim voltak, és akkor már tudtam, milyen képet kell keresni. Néztem, hogy oké, hát, itt van egy kicsi folt, de az semmi, szerintem pikkpakk meggyógyulok. A munkatársaim és én is megnyugodtunk, fel is álltam a géptől, kivettem a CD-t, ittunk egy kávét, elszívtam egy cigit, és akkor egyszer csak belém nyilallt az igazság, hogy az a kép mégsem úgy néz ki, ahogyan kellene…
Visszaültem, betettem újra a CD-t, tovább kutakodtam, és úgy 5–10 perc után megtaláltam azt a képet, amelyen mindenhol ott volt: áttétek a tüdőmön, a kulcscsontomnál, a gerincemen. A munkatársaim a hátam mögül lábujjhegyen mentek ki, szorítva a könnycsatornáikat, lélegzetvisszafojtva. Négyes stádiumú rákos voltam. Vicceskedtem is a dokimmal: „akkor most már fakeresztre kell gyűjtenem?”. Azt mondta, az áttétek miatt már lábra sem kellene tudnom állni, de a vérképem mindig is meglepően jó volt – ezért is derült ki nehezen, hogy mi lappang a háttérben. A testépítőversenyekre való felkészülés miatti önsanyargatásnak és erőnlétnek köszönhetem, hogy még itt vagyok.
Az egész családom sírt. Többet, mint én. Volt is a konyhában egy olyan beszélgetés, amikor itt volt mindenki, az öcsém, a húgom, anyám, és akkor elkezdték tolni ezt a pozitív maszlagot, hogy „pozitívan kell hozzáállni, Gergő, nem úgy, ahogyan te!”.
Egyébként pozitívan álltam hozzá, csak láttam a realitását annak, hogy meg is halhatok.
Emlékszem, milyen higgadtan beszéltek hozzám, én pedig rájuk förmedtem, hogy higgyétek el, pozitívan állok hozzá, de értsétek meg, hogy perpillanat közülünk én pályázok a legjobban a halálra, és ezt is számításba kell venni. Bánom, hogy így beszéltem velük, de muszáj volt, hogy ne ők akarják megmondani, hogyan gondolkodjak és hogyan küzdjek, hanem hadd döntsem el én, hogyan akarom ezt végigcsinálni.
A kemoterápiák alatt nekem patakokban folyt a könnyem. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért… olyan… nem tudom… mérhetetlen fájdalmat éreztem a lelkemben. Minden kezelést végigsírtam, de csak úgy csendben, magamban. Mégis, így visszagondolva, most, hogy három éve tünetmentes vagyok, azt érzem, hogy ez az egész kálvária jó időszak volt, hogy értem történt. Ez őrülten hangzik, de ott ismertem meg önmagam. Élveztem azt, hogy amíg körülöttem mindenki panaszkodott, én a kemókra készültem – otthon edzettem, töltekeztem, dolgoztam (már amikor tudtam), és fejlesztettem magam – miközben mindenki másnak sokkal nevetségesebb kifogásai voltak arra, hogy miért szörnyű az élete. Én meg foggal-körömmel kapaszkodtam bele, és mint egy kis hülye gyerek, örültem annak, hogy nekem legalább megadatik a lehetőség, hogy kapaszkodjak, és nem azt közölték, hogy már a kemónak sincs értelme.
Mindig mosolygok, amikor mások szentségelnek, hogy zuhog az eső, vagy elázott a „mindenük”, az okostelefon. Számomra nincs rossz vagy jó idő, időjárás van. A betegségem óta jelentéktelennek tűnő dolgok miatt is hálát érzek.
Volt, hogy semmi nem történt, de elkapott a hála érzése, ahogy sétáltam az utcán. Hálás vagyok azért is, hogy volt egy társam, Réka, aki mintha zsigerből tudta volna, hogy hogyan legyen mellettem. Mintha azért lépett volna az életembe, hogy ezen átsegítsen.
Hiszek egy felsőbbrendűben, de kétségeim vannak, hogy Istennek hívják-e. Mégis sokat fohászkodtam hozzá. Bensőséges lett a viszonyunk. Mindig annyit kértem tőle, amennyire épp szükségem volt, például, hogy még legyen erőm hazavezetni. És ő minden apró kérést teljesített. Hiszem, ha tisztelettel, alázattal kérsz, és vissza is adsz (azzal, hogy más embereknek segítesz), akkor: ha nem is oldja meg a problémáidat, ott lesz neked örök kapaszkodóként.
Régen sokszor féltem a jövőtől, lejátszottam a legrosszabb forgatókönyveket. Mert hiába dolgoztam körömszakadtáig, négy műszakban, akkor sem jutottam előrébb. Szorongtam amiatt, hogy mi lesz, hogy hogyan fogok tudni családot alapítani, anyámtól külön élni. Mert jelenleg, 34 évesen is az édesanyámmal élek, a mai árak mellett nem tudom kitermelni azt, hogy albérletet is fizessek, és egészségesen is éljek. Ciki, mi? Sokáig szégyelltem, főleg bevallani a kedvesemnek, majd annak is elkezdtem örülni, hogy egyáltalán él még az anyukám. Ma már nagyon ritka, hogy a jövő miatt aggódjak.
Megtanultam nemet mondani. Nem vágom rá azonnal, hogy „igen, segítek”, átgondolom, és ha kell, mert nem érek rá, magam miatt (!) bátran mondok nemet. Nem veszem fel a telefont, ha épp nem akarok beszélni, mert csendre vágyom, vagy épp filmet nézek. Nem válaszolok rögtön az üzenetekre, e-mailekre, ha nem aktuális. Nem harcolok azért, hogy mindig nekem legyen igazam. Nem bántom magam, mert valami épp nem úgy sikerült, mert nem ott tartok, ahol szeretnék.
Ma már nemcsak másokhoz, hanem magamhoz is kedves és türelmes vagyok. Mindennap gyakorlom az önszeretetet.
Amerikában egy harang megkongatásával jelzik az utolsó kemó idejét. Ez a remény harangja, amit én is meg akartam kongatni. Eldöntöttem, hogy csináltatok egyet az Országos Onkológiai Intézet falára, ahol tárt karokkal fogadták az ötletet. A követőim még pénzt is össze akartak dobni rá, de én ezt nem akartam, végül egy hajós cégnél találtam jó áron egy közepes méretű bronz harangot. A Tankcsapda „Adjon az Ég” című számából vésettünk bele pár sort, és hogy személyes legyen, a nevemet és a dátumot, hogy 2019. augusztus 2-án én voltam az első, aki megkongatta. Földöntúli érzés volt. Azt szeretném, hogy mindazok, akik kijönnek az utolsó kezelésről, büszkén kongassák meg, tudatva ezzel az újonnan érkező harcosokkal, hogy van remény, hogy mi már kibírtuk a kibírhatatlant.
A történetet Kosztin Emese írta Timándi Gergely (Timo) edző és coach emlékei alapján
