Ami az öröklétből megpillantható – Olasz Ferenc és a fotográfia mestersége

– Életrajzokban általában hangzatos címként áll a kifejezés: Érdemes művész. Ki az érdemes? Mit jelent érdemesnek lenni?
– Egyvalakinek kell megfelelni egész életünkben, aki nem más, mint a Teremtő. Ezzel azt is elmondtam, hogy az „érdemes” jelzőt ki előtt tartom igazán fontosnak. Egy ilyen díj természetesen jólesik annak, aki kapja, örül, hogy észreveszik, elismerik, de tudom, hogy minden díj annyit ér, amennyit az ember abból magában el tud rendezni. Ez az elismerés számomra ugyanolyan felemelő, mint amikor a Prima Primissima közönségdíját megkaptam: álmomban sem gondoltam volna, hogy megillet.

– Következetesen különbséget tesz fotográfus és fotóművész között. Miért?
– Magát az eljárást, a fénykép készítését én megtanulható dolognak tartom. Azt, hogy fotóművésznek lenni miben több, mint fotográfusnak, azoktól kellene megkérdezni, akik az előbbi kategóriába sorolják magukat. Magyarországon minden napra jut egy fotóművész, háromszáz-hatvanvalahányan vannak.

Nem pejoratív értelemben használom a megnevezést, sokan vannak a fotóművészek között, akiket nagyra becsülök. De én a fotográfiát ugyanolyan mesterségnek tartom, mint az asztalosokét, a bognárokét, a molnárokét.

A nagyapáim mind iparosok voltak, a nagybátyám asztalos, édesapám kőműves – már gyerekként befogott culágernek. Engem a lélek velük köt össze inkább, mint a fotóművészekkel. Mindig azt szerettem volna megfogalmazni valahogy, amit nem csak látok, de tudok is egy angyalszoborról, egy feszületről, egy Mária-arcról.

– Sokat tudhat róluk. Itt, az otthonában is jól érzik magukat.
– Mindig szerettem volna közel lenni az angyalokhoz. Ők már közel vannak a Jóistenhez. Ha velük barátságban volnék, talán könnyebb volna elkerülnöm oda, ahová a lelke mélyén minden ember vágyik. Talán már nincs olyan messze az az idő, amikor majd szemtől szemben állunk.

– Mit mond majd nekik?
– Sokáig úgy képzeltem, hogy az a pillanat majd egy angyaldalos díszmenet lesz, amikor elmondhatom, hogy lám, én ennyi képet, könyvet, fotóalbumot készítettem, s ezeket mind megmutatom. De nekem – bolondnak – idővel rá kellett jönnöm, hogy a Teremtő nélkül az ember egy vonást sem képes tenni.

Olasz Ferenc: Piroska néni keze, Alsópáhok, 1966

– Az ön képei, filmjei nemcsak meg- és átörökítik a középkori és a népi vallásos művészet kincseit, hanem azokból táplálkozva új műveket hoznak létre. Lehetséges, hogy a szemlélődés tulajdonképp alkotótevékenység?
– Konzervatív gondolkodású ember vagyok – az értékek megőrzése a legfontosabb számomra –, ezért nem tehetek arról, hogy a megmaradt emlékeket kutatom, s igyekszem azokat a magam lehetőségei szerint jó fényképeken megörökíteni. A manipulációt, az összerakott képeket nem tekintem fényképnek. Nagy elődnek, példaképnek is olyanokat tudok említeni, akik értékeset láttattak fényképeken. Ilyen számomra Orbán Balázs, aki a Székelyföld képes leírását végezte el, vagy a kolozsvári Veres Ferenc fotográfus. Ő a tizenkilencedik század közepén már fotóalbumot készített szülővárosáról. Akkor még egyébként bőrre vagy vászonra nyomták a képeket. Az ő példájukból is következik az, hogy fényképezni kezdtem. Számomra a legfőbb inspirációt azonban a képzőművészet jelentette, Csontváryt és Leonardót előbb ismertem, mint bármelyik fotográfust.

A képzőművészet ismerete határozza meg ugyanis azt, hogy egy kép tartalmilag rendben legyen. A komponálási készségemet is innen lestem, így rögzült, hogy feszesen komponálok. Nem szeretem azokat a képeket, amelyeken sok a fölösleg.

– Azért fordult a múlt kincsei felé, mert a saját korában kevesebb megörökítésre méltó értéket vélt fölfedezni?
– Ma is születnek megőrzésre méltó értékek, a Sziget fesztiválon is lehet jó képeket csinálni. Hogy ezek engem éppen nem érdekelnek, az nem azt jelenti, hogy rosszak. Viszont én már a bölcsészkaron is a középkori irodalomhoz vonzódtam, a középkor művészete foglalkoztatott. Három év tanítás után döntöttem úgy, hogy fényképezni fogok és filmet készítek. Első, „Fejfák” című filmem után úgy alakult, hogy a Magyar Televízió múzeumokat bemutató sorozatában az Esztergomi Keresztény Múzeumról forgathattam egy epizódot. Sikerült, jól is fogadták. Egy kicsit hitbéli menedék is volt nekem a magyar középkor, hiszen nem volt mindig leányálom a televízióban dolgozni: erős volt a cenzúra, megtörtént, hogy egy kolléga karácsonyi filmjéből az összes Kisjézust kivágták.

– A hite nemcsak elkíséri önt, de táplálja is az alkotásait. Előfordult, hogy megélte a lélek sötét éjszakáját?
– Volt egy olyan évem, amit nem értettem. Mintha valamiféle végzet csapott volna az életembe. Egy év alatt vesztettem el az első feleségemet, szüleimet, sógoromat. Sokáig nem is mertem kimozdulni a házból, a legváratlanabb pillanatokban kezdett el csurogni a könnyem. Nagyon sötét időszak volt számomra – de tudom, mindenki a sötétségből indul a fény felé. Hála Istennek, az a fénysugár előbb-utóbb mindig beköszönt. A Jóisten pedig ad annyi erőt, hogy kibírjuk addig.

Olasz Ferenc: A vizsolyi Biblia, 1990

Közvetlenül ezek után, 2000-ben Krakkóban volt kiállításom. Az Arzenálban rendeztük, egy negyven-negyvenöt méter hosszú lovagteremben, aminek a végén kápolna áll, terméskőből. Ott készítettem először keresztet méterszer-méteres Krisztus-arcokból. Másfél napig csináltam, a többi képpel beborítottam a falakat.

Amikor a délutáni sajtótájékoztatóra visszamentem, döbbenetes látvány fogadott: a mélyen hívő lengyelek virágokkal rakták tele a padlót a kereszt mellett, és körben a falak mentén, a fotóim előtt gyertyák égtek… Őrületes, ritka pillanat volt ez az életemben.

– „Európának új aszkézisre van szüksége” – idézi Márai Sándor mondatát a „Kassai polgárok” című könyvből, a kassai székesegyházról forgatott filmjében. Milyen aszkézist ért ezalatt?
– Ezt 1938-ban írta Márai. Félelmetes előrelátással érezte meg azt a sötétséget, ami most ellephet bennünket.

Úgy tanultam, hogy az európai szellem, az európai kultúra három dombra épült: a Kálváriára, az Akropoliszra és a Capitoliumra. Ha ma csak ezt a három helyet tekintem, milyen reményt láthatok az európai kultúra jövőjét illetően?

Az identitásunkat lassan elveszítjük. A szellemet tisztogatni kellene, a lelket pedig ápolni. Mindkettő olyan, mint a tehetség: az ember kapja, de nagyon törékeny, nagyon illékony, törődésre szorul, és könnyen vissza lehet vele élni.

Mindenkinek el kell döntenie azt is, hol áll. Ha az evangéliumi képet nézem, hol találom magam: a főpapok között? A jobb lator vagyok, a bal lator, a keresztet cipelő Jézusnak segítő Simon, vagy János a kereszt alatt?

– Ön hol találta meg a helyét?
– Nekem nagyon szimpatikus ott a kereszt alatt, János mellett.