Véssey Miklós: Apa–anya-híd – Apa, kezdődik!

Csakhogy a fiú kedvenc helye a híd, jobban szeret leülni a közepén, mint átkelni rajta, megáll félúton, bámul a mélybe, élvezi, hogy a két oszlop kapcsolódik, és az érintkezési pont éppen alatta van. Próbálgatja a szerkezet erejét, ugrál, futkározik, rángatja a csontokat, beleharap a bőrbe, várja, hogy mi történik.

A szerkezet bár erős, nem törhetetlen, néha szétválik a fáradtságtól, ilyenkor az egyik kar elkapja a fiút, lóbálja, lengeti, míg a másik összeszedi magát.

A fiú élvezi a mozgást, elkábul tőle, sőt, elalszik, és le lehet tenni, ilyenkor a ringató kar már nyúl is a folyó felett a pihenő másikért. 
De az újabb kapcsolódáshoz nem elég egyetlen mozdulat, terveket, számolást igényel, hogy minden este találkozzon a két távoli pontból induló építészeti vállalkozás. Hol az idő nem stimmel, és a híd egyik fele mered csak a levegőbe, hogy aztán támasz nélkül lehulljon, hol az építészek számításába esik hiba, és bár egyszerre ér a holtpontra a két kéz, elnyúlnak egymás mellett. Ilyenkor az építőanyag a semmibe dől, indulhat elölről minden, költségszámítás, precíziós rajzok, munkások toborzása. 
Viszont ha sikerül csak kisujjal is érinteniük egymást, összetapadnak, és szép lassan egyre közelebb kapaszkodnak egymáshoz. A kézfejek elérik a vállakat, fellendül a forgalom, az összes gondolat, szó és érintés egy irányba hajt, mint a megrakodott kamionok, amikor átadják az autópályát két távoli régió között. Aztán a híd egymás felé húzza az oszlopokat, hiszen minek a távolság, ha együtt is lehet lenni, úgyhogy ha senki sem avatkozik közbe, idővel a két oszlop eggyé válik. A karok, az utak összegabalyodnak, a két talapzatot földrengés rázza meg, és az alattuk tátongó szakadék egymásba illeszkedő partjai újra egyesülnek. 

Az írás Véssey Miklós „Apa, kezdődik!” című sorozatának része. A sorozat további részei itt érhetőek el.

Ez az írás a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>