Miért hasznos őszinte válaszokat adni a népszámláláskor? – Van-e mitől tartanunk?

Vállaljam-e a vallásomat?

A legtöbb zavarodott gondolat a vallási hovatartozással kapcsolatban kering a médiában. Sokan aggályoskodnak, hogy mindenki választhat-e számára megfelelő egyházat, hogy a vallások közé sorolható-e az ateizmus, hogy lehet-e hátrányos következménye annak, ha valaki hitrendszerhez, felekezethez sorolja magát. Nos, akiben bármilyen transzgenerációs szorongás munkálkodik ezzel kapcsolatban (hiszen mind a náci, mind a szocialista időszakban felgyülemlett épp elég rossz tapasztalat a vallási hovatartozásból adódó hátrányokról), annak megnyugtatásként szolgálhat, hogy ez nem kötelezően kitöltendő kérdés. Aki viszont nem küzd ilyen gátlásokkal, érdemes átgondolnia, hogy nem veszíthet, csak nyerhet vallási meggyőződésének vagy szimpátiájának felvállalásával. Ha gyakorló vallásos, akkor „erkölcsi kötelessége” tanúságot tenni – akár egy kérdőívben is – a hitéről, ha csak a „maga módján” hívő, akkor is érdemes felmutatni, melyik az a hitrendszer, egyház, felekezet, amelynek a felmenői a tagjai voltak, vagy amelynek ő sokra becsüli a tanítását, kulturális hatását, erkölcsi törvényeit, és amelyhez igyekszik igazítani az életét.

A mai Magyarországon, a mai nyugati világban a vallási hovatartozás vagy annak hiányának megvallása semmilyen törvényes megkülönböztetéssel, hátránnyal nem jár.

Boldog időket élünk!

Gyakran elhangzik, hogy a történelmi keresztény egyházak csak azért ösztönzik a felekezeti hovatartozás megvallását, mert létszámarányosan kapnak állami juttatásokat. Nos, annál inkább fontos, hogy a valódi létszámmal tisztában legyünk, ha már anyagiakról is szó van. Ráadásul ritkán esik róla szó, de a tisztánlátás a létszámokat illetően visszafelé is fontos, mert az egyházak számára is tükröt tart a népszámlálás: szembesülhetnek azzal az egyházi vezetők és elkötelezett hívek, hogy sikerült-e hatásos missziót folytatniuk a bizonytalanok vagy istentagadók körében, vagy megbuktak-e ezen a téren, összehasonlítva az előző népszámlálási eredményekkel.

Vállaljam-e a nemzetiségemet?

Akár istenhívő, akár közömbös valaki, nem nehéz belátnia, hogy a nemzethez tartozás plusz ajándéka lehet az életnek. Egy sajátos színt és sok-sok értéket ad hozzá az identitásunkhoz – kezdve az anyanyelvünktől a népszokásokon át a genetikai örökségig. Miért ne lennénk rá büszkék ma, hogy valamelyik nemzetiséghez tartozunk ebben a magyar többség által lakott, de színes hazában, amikor ruszinnak, svábnak, ukránnak, lengyelnek, szerbnek, szlováknak, románnak – és igen, orosznak! – lenni nem szégyen, hanem sajátos szín, érdekesség, sőt, akár előny is? Végre elértük ezt a helyzetet, hát használjuk ki, éljünk a lehetőséggel, hogy a származásunkat megnevezhetjük!

Ráadásul itt sem mellékesek az anyagiak, hogy az egyes nemzetiségi szervezetek – létszámuk függvényében – mennyi juttatást kapnak, mennyire hathatósan tudják majd segíteni a nemzetiségi kultúra ápolását, fenntartását, politikai képviseletét.

Aki ezt nem látja be, a Kárpát-medencei sokszínű kultúrát szegényíti, és lehetőségéket vesz el a nemzettársaitól.

Vállaljam-e az egészségi állapotomat, a fogyatékosságaimat és betegségeimet?

A legtöbb belső kétség itt vetődhet fel jogosan, hiszen kinek mi köze az én betegségeimhez. „De miért is ne írnánk be azt, ami úgyis nyilván van tartva az egészségügyi elektronikus rendszerben, és aki igazán ki akarja deríteni, úgyis ki tudja deríteni?” – hangzik el a hiteles kitöltést támogatók érve. „Hisz épp ez az, miért nem onnan derítik ki az egészségügyi adatainkat, ha szükségük van rá?” – hallottam az ellenérvet. Csakhogy míg az egészségügyi nyilvántartásra nincs ráhatásunk – ott orvosi szempontok alapján jegyzik fel az életünk egészségügyi eseményeit, azok közül is csak azokat, amelyekkel elmegyünk orvoshoz –, itt mi magunk számolhatunk be arról, hogy milyen állapotban lévőnek, milyen nehézségekkel küzdőnek érezzük magunkat. Nekem az a szomorú tapasztalatom, hogy az országos elektronikus nyilvántartó rendszerek még máig sem értek teljesen össze (ezért kell duplázva, triplázva beadni kérvényeket, beszerezni igazolásokat, mert nem lehet három kattintással lekérni egyik rendszerből a másikba az adatokat). Szóval, ha a Statisztikai Hivatal arról akar kimutatást készíteni, hogy hány magát mozgásában korlátozottnak érző ember él Magyarországon, kézenfekvőbb lesz a mostani népszámlálási ívekről lehívni az adatokat, mint az egészségügyi rendszerből. És ez hozzájárulhat a tisztábban látáshoz, a valósabb helyzetmegítéléshez.

A fejvadász cégek és HR-esek nem ezekből az ívekből fogják eldönteni, ajánlanak-e minket egy állásra a meglévő egészségügyi problémáinkkal, vagy nem.

Vállaljam-e a lakásom alapterületét, komfortfokozatát?

Erről egy ismerősöm jut eszembe, aki lakásbiztosítást akart kötni, de minél olcsóbbat, ezért jóval kisebb alapterületű lakást diktált be a szerződéskötéskor, mint amilyenben valójában lakott. Pár év múlva hatalmas beázás tette tönkre az otthonát, és fel volt háborodva, hogy a biztosító által a jóval kisebb lakásra megállapított összeg nem fedezte a kár kijavítását. Ebből is látszik, hogy általában nem érdemes meghamisítani azt, ami van.
Szégyelli, hogy kicsi, rossz komfortfokozatú lakása van? Takargatná, hogy hatalmas luxusingatlanban lakik? Ezek az adatok is pontosan nyilván vannak tartva egy másik elektronikus rendszerben, amikor azonban nyilvánosságra hozzák, hogy Magyarországon milyen a lakáshelyzet a népszámlálás alapján, a most megadott – remélhetőleg nem hamis – adatokat fogják használni. Szerencsére a betörők nem a népszámlálási ívek alapján állítják össze a munkalistájukat, hanem helyszíni tájékozódás és baráti „füles” útján. Az ingatlanadókat sem a népszámlálási bevallások alapján fogják kivetni.

Nincs tehát jól megfontolt okunk, hogy ne vállaljuk fel azt, amink van és akik vagyunk.

Kép

A 2022-es népszámlálás plakátja – Forrás: KSH