„Úgy érzem, a Képmást az örökkévalóságnak készítjük” – Interjú a tördelőnkkel és a tervezőgrafikusunkkal

– Mennyiben volt más a Képmás grafikai megtervezése, mint az addigi munkáid?
Niki: Az az első munkáim egyike volt, akkor még nem volt magazinos tapasztalatom, amihez viszonyítani tudtam volna. Az egyetemen egyszer csináltam csak magazint, és azt nagyon szerettem, de ott nyilván nagy szabadságot kaptam, tulajdonképpen azt csináltam, amit akartam. Tehát a Képmás mindenben újdonság volt, és ezért nagyon izgalmas is.

– Te mennyire voltál fogyasztója a műfajnak?
Niki: Az egyetemen már nem nagyon, de középiskolában sok divatmagazint olvastam, minden héten mentem az újságoshoz. A Képmást nem ismertem. Amikor a SaltCommhoz kerültem, feltűnt, hogy milyen szép ez a magazin – talán épp akkor jött ki az első megújult lapszám.

– És attól kezdve a te stílusod is része lett a magazinnak. Hogy érzed, milyen mértékben?
Niki: A Képmásnak ez a tíz éve a saját szakmai fejlődéstörténetem is. Amikor elkezdtem, nem voltam magabiztos, nem éreztem pontosan, hogy mit lehet, mit nem, szóval együtt nőttünk fel.
Béla: Én Niki után pár évvel érkeztem. De élénken emlékszem, hogy már előtte kiszúrtam, hogy az utcai hirdetőoszlopokon óriási címlaparcok jelentek meg, és megállapítottam, hogy milyen szép emberek. Ez a mai napig így van, elképesztően jók az arcok – ez a fotós, Emmer Laci nagy tudása, tényleg kihozza a legjobbat mindenkiből. Később klasszikus tördelőként léptem a lapba, bár amikor Nagy István megkeresett, hogy segítenék-e az új feladatban, a Képmásban, még a Burda magazin magyar verzióját készítettem. A tördelési gyakorlatom megvolt, és amikor belenéztem a lapba, láttam, hogy ezt tudnám csinálni, de azt nehezen tudtam elképzelni, hogy csak a szövegekkel foglalatoskodok, aztán át kell adnom a grafikusnak, majd egy ponton visszakerül hozzám. Mi van, ha nem értek egyet, ha elindul egy meccselés, és az megakasztja a lapkészítést?

Én dolgoztam korábban nagy apparátusban, jól ismerem a kompetenciavillongásokat, utálom őket, rangon alulinak tartom, és hosszú távon akadályozza a gördülékeny munkát.

Az viszont biztató volt, hogy három vagy négy évig, amíg külsősként dolgoztam más projektekben a SaltCommnak, láttam, hogy Niki nagyon talpraesett. Így végül mégis nagyon jól működött a közös munka.

– Niki, Béla félelmeinek volt alapja? Két különböző generáció is vagytok. Ráadásul egy férfi és egy nő. 
Niki: Én nem éreztem semmi ilyesmit, örültem, amikor Béla ide került hozzánk, mert korábban egy külső grafikai céggel dolgoztunk együtt, és nagyon személytelen volt az egész. Volt, hogy átadtam az anyagot, és attól kezdve nem is hallottam róla, amíg ki nem jött a nyomdából. Amikor viszont Béla idekerült, nagy megkönnyebbülés volt, hogy ott ül az asztal túloldalán, és ha valami kérdésünk volt, megbeszéltük. Béla nagyon jól kommunikál, ha valamivel nem ért egyet, azt is megmondja, és akkor megbeszéljük.

– Változtattatok egymás ízlésén?
Niki: Én szakmailag nagyon sokat tanultam Bélától. Azt nem tudom, hogy ízlésben megváltoztatott-e, de például új volt nekem a stílusozás, amit használt.

Én előtte ezeket csak érzésre bedobáltam, elég expresszív személyiség vagyok, nem nagyon kötöm magam az ilyen szabályokhoz, Béla meg nagyon rendszeres, nála mindennek megvan a helye, és tudja, mi miért van ott.

Béla: Az első képmásos munkám az volt, hogy be kellett szállnom egy cikknek a befejezésébe, amit még Niki kezdett el. Megnyitottam az anyagot, és volt ott egy csomó fájl különböző verziószámokkal. Elborzadtam: hogy lehetséges, hogy nem egyetlen anyagot látok, és abban, amiben én mint véglegesben dolgozom, még üres oldalak vannak? Azon is megdöbbentem, amit az előbb Niki mondott, hogy egy ponton a munkája mások kezébe került, akiktől már visszajelzést nem kapott. Mindezt el sem tudtam képzelni, én nem tudok máshogy működni, csak úgy, hogy van egy nagyon feszes rendszeresség a munkában. Amikor megkaptam a munkát, végignéztem egy elkészült lapot, az első oldal bal felső sarkától az utolsó oldal jobb alsó sarkáig. Megpróbáltam megérteni, hogy amit látok, az miért van úgy, mi benne az esetleges, mi az, ami jó, tehát amihez nem kell hozzányúlni. Levertem magam köré a cölöpöket, a szövegstílusokat, az alapbeállításokat, mindent, ami az arculathoz, a layouthoz tartozik. Ma is ezt a rendszerhálót készítem el Niki számára minden hónapban a megkapott szövegekkel, képekkel. Így aztán látom, ha mégis kilépünk a szabályrendszerünkből.

– A párosotokban Niki a felfedező, csapongó, kísérletező, Béla pedig a biztos háttér, aki a társa keze alá dolgozik, és ha kell, elvarrja utána a szálakat. Mintha a munkahelyeken nem ez a férfi–női szerepkör lenne a jellemző.
Béla: Én pont azt gondolom, hogy az a férfias, ha valaki tartja a kötött szabályrendszert. Az lenne a macsós, ha állandóan konfrontálódnék? Bolond lennék, ha a saját és a másik életét megkeseríteném fölösleges dolgokkal. Niki határozott, erős jellem. Megmondja, ha neki valami nem tetszik. Nem így van?
Niki: Hát, igyekszem…

 – Niki, az évek során nemcsak tervezőgrafikusként, hanem egyre inkább illusztrátorként is megjelensz a Képmásban. A grafikákat kézzel készíted?
Niki: Igen, kézzel rajzolom meg, és utána digitalizálom a képet. Nemcsak a lap illusztrációit, hanem a brandet hordozó tárgyakét is, például a képmásos vászonszatyrok grafikáját vagy azoknak a kisbababodyknak a grafikáját is, amelyeket a magazin kismamái kaptak a szerkesztőségtől a gyermekük születésekor. 

– A magazinkészítés havonta ismétlődő munkafolyamatai közül melyik a kedvencetek?
Niki: Nekem talán az, amikor megkapom Bélától az anyagokat, és friss szemmel átnézem, hogy melyik cikk inspirál legjobban, amelyikhez már rögtön van valami ötletem. Végignézem a képszerkesztő, Páczai Tamás válogatását, elolvasom hozzá a leadet meg a címet. Mégsem ezekkel kezdek dolgozni, az elején kipörgetem azokat, például a sorozatokat, amelyeknek már van határozott keretrendszere, közben érlelem a nagyobb kihívásokat.

Béla: Emlékszem, egyszer Niki egy nappal a nyomdai leadás előtt kiült az iroda előtti padra, a bokrok alá Lackfi János Vízen járni tilos sorozatának egyik írásával, húsz perc múlva bejött, és két óra múlva ott volt egy hihetetlenül jó illusztráció, betolva mellé a szöveg. Úgy irigyeltem, hogy ez ilyen könnyedén megy neki!

Niki: De nem mindig megy ilyen könnyen.
Béla: Én is szeretem, amikor az első kéziratokat befolyatom. Ez rutinmunka, odafigyelést, pontosságot igényel, de vannak anyagok, amiket ilyenkor mindig elolvasok, bár nem ezért fizetnek, de nagyon szeretem őket. Például Mártonffy András cikkeit, Dér Katalin sorozatát, Véssey Miklós írásait. És hát persze, szeretem, amikor visszajön Nikitől az anyag, hogy miből mi lett! Legjobban a nyomdai leadást szeretem, mert akkor elkészültünk.

– Te engeded el a nyomdába a lapot imprimatúra után. Kicsit olyan, mint amikor a suliban beszedik a dolgozatokat, tollat lerakni, már nem javíthatsz semmit. Ez milyen érzés?
Béla: Ez tényleg minden alkalommal egy vizsgadrukk. Egyrészt, hogy időben adjuk le, másrészt, hogy hibátlanul adjuk le az anyagot. Persze ez relatív, vannak dolgok, amiket a nyomda rendszeresen kifogásol, és én minden egyes alkalommal azt mondom, hogy az úgy marad, mert úgy lesz jó. De sajnos előfordul, hogy valamit nem veszek észre, például egy kifutó képnek nincsen rátöltése, valódi kifutója. És még mindig ott a rizikó, hogy nyomtatásban valami nem olyan lesz, mint a képernyőn. Előfordult, hogy már leadtuk a nyomdába a lapot, jóváhagyta a nyomda, nekem is minden oldalt jóvá kel ilyenkor hagynom, hogy gyárthassák az oldalakat. Ezután van még egy utómunkám a szövegekkel a későbbi online felhasználáshoz, és képzeld el, Kati, előfordult, hogy akkor vettem észre egy hibát az egyik címsorban, a szövegben, és felhívtam a nyomdát. Kiderült, hogy nem került át még az anyag a nyomdai lemezre, és így mentettük a helyzetet.

– Milyen érzés nektek egy olyan korszakban nyomtatott magazint készíteni, amikor mindenki „temeti” a printet?
Béla: Fantasztikus!
Niki: Temetjük a printet? Szerintem, aki szeret újságot olvasni, az mindig is meg fogja venni a magazinokat. Én is nagyon szeretem lapozgatni, kézbe venni. Szerintem jó magazinra mindig lesz kereslet. Az online világban mindenen csak végigpörgetek, el sem olvasok egy cikket, de ha ott van a kezemben, akkor annak nekiülök, nem kattintok át közben valahová.
Béla: Szeretem az illatát, tapintani a különböző textúrákat… Az igaz lehet, hogy napilapokat nyomtatni egyre feleslegesebb, arra az online híroldalak tökéletesek.

De a Képmás tartalma olyan, hogy szinte mindegy, hogy októberben olvasod el vagy májusban. Szóval ezek időtálló dolgok, én néha úgy érzem, hogy a Képmást az örökkévalóságnak készítjük, miközben gyakorlatilag a digitális az örökkévalóság. De mégis, az nincs úgy a szemünk előtt. Vagy rátalálok, vagy nem találok rá.

Az újságnak van egy egyensúlya, eleje és vége. 
Niki: Nagyon szeretek veletek, a magazinnal dolgozni, és ennek az is az oka, hogy úgy érzem, teljesen megbíztok a szaktudásomban. Sokszor előfordul, hogy valami olyan dizájnt csinálok, amiben nem vagyok biztos, hogy át fog menni, és akkor azt írjátok, hogy „hát ez nagyon jó”...
Béla: Én is szeretem, hogy a szövegek tekintetében nagy biztonságban érezhetem magam, mert jó állapotban érkezik meg hozzánk a szöveg. Amikor a lapkészítést itt elkezdtem, meglepődtem az első korrektúráknál, hogy valójában milyen kevés javítás volt, pedig nagyon alapos korrektorral dolgozunk. És ti is végigkíséritek az anyagokat, és sokszor kiszúrtok egy-egy hibát az utolsó pillanatig. Jó ilyen csapattal dolgozni. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Ez a cikk a Képmás magazin alapításának 20. évfordulója kapcsán készült. A sorozat többi cikkét ide kattintva olvashatja el.